– írta: J. V. Sztálin –

Ritkulnak a cári zászlóaljak, pusztul a cári hajóhad, szégyenletesen megadta magát végre Port Arthur is — és ezzel ismét megmutatkozik a cári önkényuralom aggkori gyengesége…

A rossz táplálkozás és az egészségvédelem teljes hiánya következtében a katonák körében terjednek a fertőző betegségek. Ezeket az elviselhetetlen körülményeket még jobban rontja az, hogy a katonáknak nincs valamennyire is tűrhető lakása és ruházata. A legyengült, elgyötört katonák hullanak, mint a legyek. Ilyenek az állapotok, miután már tízezrek estek el a harcban! … Mindez erjedést, elégedetlenséget vált ki a katonák körében. A katonák felébrednek téli álmukból, kezdik embernek érezni magukat, nem engedelmeskednek már vakon följebbvalóik parancsainak és gyakran füttyel és fenyegetéssel fogadják a törtető tiszteket.

Ezt írja nekünk egy tiszt a Távolkeletről:

„Bakot lőttem! Parancsnokom sürgetésére nemrég beszédet mondottam a katonáknak. Alig kezdtem el beszélni arról, hogy meg kell védeni a cárt és a hazát, vad zenebona kerekedett — füttyök, szitkok, fenyegetések hallatszottak. . . Kénytelen voltam valahova messzebbre húzódni a feldühödött tömegtől. . .”

Ez a helyzet Távolkeleten!

Tegyék ehhez még hozzá a tartalékosok lázongását Oroszországban, forradalmi tüntetéseiket Odesszában, Jekatyerinoszlávban, Kurszkban, Penzában és más városokban, az újoncok tiltakozásait Gurijában, Imeretyijában, Kartalinijában, Dél- és Északoroszországban, gondoljanak arra, hogy a tiltakozókat nem rettenti vissza sem a börtön, sem a golyó (Penzában nemrégiben tüntetés miatt agyonlőttek néhány tartalékost), és könnyen megértik, mit forgat fejében az orosz katona . . .

A cári önkényuralom elveszti fő támaszát — „megbízható hadseregét”!

Másrészt napról-napra üresebb lesz a cári kincstár. Vereség vereséget ér. A cári kormány fokozatosan elveszti hitelét a külföldi államok szemében. Alig-alig tudja megszerezni a neki szükséges összegeket, és nincs messze az az idő, amikor minden hitelt megtagadnak tőle! „Ki fizet majd, ha megdöntenek téged, bukásod pedig kétségtelenül nincs már nagyon messze”, ezzel a válasszal bocsátják el a minden bizalmat eljátszott cári kormányt! A nép pedig, a szerencsétlen, éhező nép, mit adhat a cári kormánynak, amikor neki magának sincs meg a betevő falatja?! A cári önkényuralom tehát elveszti második fő támaszát is — a gazdag kincstárt és az azt tápláló hitelt! Ugyanakkor napról-napra fokozódik az ipari válság, a gyárak és üzemek leállnak, a munkások milliói munkát és kenyeret követelnek. Az éhínség újult erővel ragadja karmaiba a meggyötört falusi szegénységet. Mind magasabbra csapnak a népi felháborodás hullámai, erősebben döngetik a cári trónt — és alapjáig inog a roskadozó cári önkényuralom…

Az ostromlott cári önkényuralom, mint a kígyó, leveti magáról a régi bőrt, és míg az elégedetlen Oroszország készülődik a döntő rohamra, félreteszi (úgy tesz, mintha félretenné!) kancsukáját és báránybőrbe átöltözve a kibékülés politikáját hirdeti!

Halljátok, elvtársak? Arra kér bennünket, hogy felejtsük el a korbács suhogását és a golyók zizegését, a meggyilkolt hős elvtársak százait, dicső árnyaikat, amelyek körülöttünk lebegnek és azt suttogják: „Bosszút!”

Az önkényuralom szemérmetlenül felénk nyújtja véres kezét és azt tanácsolja, béküljünk ki! Nyilvánosságra hozott valami „legfelsőbb parancsot”, holmi „szabadsággal” kecsegtet… A vén rablók! Azt hiszik, hogy szavakkal jól lehet lakatni az éhező oroszországi proletariátus millióit! Szavakkal remélik kielégíteni az elszegényedett és elgyötört parasztság millióit! Ígéretekkel akarják elhallgattatni az elárvult családok — a háborús áldozatok sírását! Nyomorultak! Fuldokolnak, és szalmaszál után kapkodnak!..

Igen, elvtársak, alapjáig inog a cári kormány trónja! A kormány, amely a tőlünk elrabolt adókat bér fejében a mi hóhérainknak — a minisztereknek, kormányzóknak, járási és börtönfőnököknek, rendőrtiszteknek, csendőröknek és kémeknek — osztja szét; amely a közülünk való katonákat — testvéreinket és fiainkat — arra kényszeríti, hogy a mi vérünket ontsák; amely minden módon támogatja a földesurakat és a munkáltatókat az ellenünk vívott mindennapos harcukban; amely bilincset rakott kezünkre és lábunkra és a jogfosztott rabok helyzetéig alacsonyított le minket; amely legszentebb kincsünket — emberi méltóságunkat — vadállatként taposta és kigúnyolta, — éppen ez a kormány ingadozik most és veszti el a talajt a lába alól!

Ideje, hogy bosszút álljunk! Ideje, hogy bosszút álljunk a dicső elvtársakért, akiket vadállati módon meggyilkoltak a cári rablók Jaroszlávlban, Dombrovában, Rigában, Pétervárott, Moszkvában, Batumban, Tifliszben, Zlatousztban, Tyihoreckben, Mihajlovban, Kisinjovban, Gomeljben, Jakutszkban, Gurijában, Bakuban és másutt! Ideje, hogy számon kérjük tőle azokat az ártatlan szerencsétleneket, akik tízezrével pusztultak el Távolkelet harcterein! Ideje felszárítani feleségeik és gyermekeik könnyeit! Ideje, hogy felelősségre vonjuk azokért a szenvedésekért és megaláztatásokért, azokért az embert gyalázó láncokért, amelyekkel már réges-régóta bilincsbe vert bennünket! Ideje, hogy végezzünk a cári kormánnyal és megtisztítsuk magunknak az utat a szocialista rend felé! Ideje, hogy megsemmisítsük a cári kormányt!

És meg is semmisítjük.

Hiába igyekeznek a liberális urak megmenteni a cár omladozó trónját! Hiába nyújtják a cárnak segítő kezüket! Igyekeznek könyörületet kikunyerálni tőle és megnyerni őt „alkotmánytervezetüknek”, hogy kis reformokkal egyengetve maguknak az utat a politikai uralom felé, a cárt saját eszközükké változtassák, a cár önkényuralmát a burzsoázia önkényuralmával cseréljék fel és azután rendszeresen fojtogassák a proletariátust és a parasztságot! De hiába! Már késő, liberális urak! Nézzenek körül, mit adott önöknek a cári kormány, mit látnak „legfelsőbb parancsában”: „a vidéki és városi intézmények” parányi „szabadságát”, parányi „biztosítékot” a „magánszemélyek jogainak csorbítása” ellen, a „nyomtatott szó” parányi „szabadságát” — és nagy intelmet „a birodalmi alaptörvények megingathatatlanságának feltétlen megőrzéséről” és arról, hogy „hathatós intézkedések foganatosítandók a törvény teljes erejének, önkényuralmi államban a trón e legfontosabb támaszának megőrzésére”! … És azután? Még meg sem tudták fontolni a nevetséges cár nevetséges „parancsát”, amikor már jégesőként hullottak a „figyelmeztetések” az újságok számára, jöttek a csendőri és rendőri rajtaütések, még a békés banketteket is betiltották! A cári kormány maga igyekezett bebizonyítani, hogy jelentéktelen ígéretei nem egyebek semmitmondó szavaknál.

A másik oldalon — a felháborodott néptömegek forradalomra készülnek, nem pedig arra, hogy békét kössenek a cárral. Makacsul ragaszkodnak a közmondáshoz: „a púpost csak a koporsó egyenesíti ki”. Igen, uraim, hiábavaló minden igyekezetük. Az orosz forradalom elkerülhetetlen. Olyan elkerülhetetlen, mint az, hogy felkel a nap! Meg tudják-e állítani a felkelő napot? Ennek a forradalomnak főereje a városi és falusi proletariátus, zászlóvivője pedig a szociáldemokrata munkáspárt, nem pedig önök, liberális urak! Miért feledkeznek meg erről a szemmel látható „csekélységről”?

Már kél a vihar, a hajnal előhírnöke. A kaukázusi proletariátus Bakutól Batumig csak tegnap-tegnapelőtt fejezte ki megvetését a cári önkényuralommal szemben. Kétségtelen, hogy a kaukázusi proletároknak ez a dicső kísérlete megteszi hatását Oroszország más szegleteinek proletárjaira. Nézzék, továbbá, a munkások számtalan határozatát, amelyek a cári kormánnyal szemben táplált mély megvetést fejezik ki, hallgassák a fojtott, de erős zúgolódást a falvakban — és meg fognak győződni arról, hogy Oroszország ma megtöltött fegyver felhúzott kakassal és ez a fegyver a legkisebb rázkódtatástól is elsülhet. Igen, elvtársak, nincs messze az az idő, amikor az orosz forradalom kibontja vitorláját és „letörli a föld arculatáról” az aljas cár gyalázatos trónját!

Szent kötelességünk — felkészülni erre a pillanatra. így hát készüljünk, elvtársak! Vessük a jó magot a proletariátus széles tömegeibe. Nyújtsunk kezet egymásnak és tömörüljünk a pártbizottságok köré! Egy percre sem szabad elfelednünk, hogy csak a pártbizottságok tudnak méltóképpen vezetni bennünket, csak azok világítják meg nekünk az utat az „ígéret földjére”, amelyet szocialista világnak nevezünk! A párt, amely kinyitotta szemünket és rámutatott az ellenségre, a párt, amely félelmetes hadseregbe szervezett bennünket és harcra vezetett az ellenség ellen, a párt, amely sem örömben, sem bánatban nem hagyott el bennünket és mindig előttünk járt ez az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt! Ugyanő vezet majd bennünket a jövőben is, csakis ő!

Általános, egyenlő, közvetlen és titkos szavazással választott Alkotmányozó Gyűlés — ez az, amiért most harcolnunk kell!

Csakis ilyen gyűlés adja meg nekünk a demokratikus köztársaságot, amelyre a szocializmusért vívott harcunkban igen nagy szükségünk van.

Előre hát, elvtársak! Amikor a cári önkényuralom ingadozik, a mi kötelességünk az, hogy felkészüljünk a döntő rohamra! Ideje, hogy bosszút álljunk!

Le a cári önkényuralommal!
Éljen az egész népet képviselő Alkotmányozó Gyűlés!
Éljen a demokratikus köztársaság!
Éljen az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt!
1905. január

Az OSzDMP Kaukázusi Szövetségének
illegális (avlabári) nyomdájában
1905. január 8-án készüli kiáltvány.
Aláírás: Szövetségi Bizottság

(idézet: – Sztálin Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!