Angol-francia szövetség: Az antant 1904-es létrejötte nem közvetlenül egy világméretű háborúra való felkészülés jegyében történt. Nagy-Britannia és Franciaország a történelem során számos alkalommal vetélkedett egymással az európai főhatalom megszerzése érdekében. A 19. század vége és a 20. század eleje a gyarmati rendszerek kialakítása, illetve újjáalakítása lázában telt, s ez sem volt mentes ellentétektől, ugyanis mindkét országnak jelentős érdekeltségei voltak Észak-Afrikában. Az 1904-ben megkötött
Entente cordiale (magyarul kb.
szívélyes egyetértés, szívélyes szövetség, szívélyes megegyezés) voltaképpen a két ország gyarmatosítási ellentéteinek vetett véget, további terjeszkedésük háborítatlanságát szavatolta. A Henry Landsdowne brit külügyminiszter és Paul Cambon londoni francia nagykövet által aláírt több megállapodás azt mondta ki, hogy míg Nagy-Britannia Egyiptomban, Franciaország
Marokkóban szabadon, azaz egymás beavatkozásától nem tartva hajthat végre „reformokat”. Meghatározták ugyanakkor az
Új-Fundlanddal, Madagaszkárral, Sziámmal és az Új-Hebridákkal kapcsolatos érdekvonalakat is.”
Wikipédia
„Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete, rövidítve NATO (angolul North Atlantic Treaty Organisation, franciául Organisation du Traité de l’Atlantique Nord, OTAN, magyarosan kiejtve: nátó) 29 észak-amerikai és európai ország szövetsége, amelyet a második világháború után, 1949. április 4-én alapítottak Washingtonban. A szervezet célkitűzéseit az Észak-atlanti Szerződés foglalja magában, amelynek értelmében a tagállamok minden politikai és katonai eszközt igénybe vesznek a tagországok szabadságának és a biztonságának megőrzése érdekében. Hivatalos nyelvei az angol és a francia.” Wikipédia – A NATO a kapitalista kizsákmányolók hadserege, valódi célja a világ proletár dolgozói kizsákmányolásának a biztosítása. A kapitalisták érdekében szervezett hadsereg, az osztályellensége, a dolgozó proletárok milliárdjainak féken tartására.
„1919. derekán a szovjet állam nagy győzelmet aratott az intervenciósok és a fehérgárdisták fő ütőerői — Kolcsak és Jugyenyics seregei — fölött. De az ellenséget még nem zúzta szét teljesen. Lenin „Levél a munkásokhoz és parasztokhoz a Kolcsakon aratott győzelem alkalmából” című írásában rámutatott arra, hogy továbbra is lankadatlanul erősíteni kell a Vörös Hadsereget, nagy gabonatartalékokat kell felhalmozni, meg kell tartani a legszigorúbb forradalmi rendet, minden eszközzel erősíteni kell a munkás-paraszthatalmat. „Könyörtelen harc a tőke ellen, és a dolgozók szövetsége, a parasztok szövetsége a munkásosztállyal — ez a Kolcsak-uralom utolsó és legfontosabb tanulsága.”
Az év második felében Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok uralkodó körei megszervezték a szovjetellenes erők újabb nagyszabású támadását, amely „az antant második hadjárata” néven került be a történelembe. Az „első” és a „második” hadjárat között voltaképpen nem volt szünet; a kettő közti időhatár (miként az elnevezés is) csak viszonylagos. Egységes ellenséges támadásról volt itt szó, amelyet az antant által kidolgozott, közös terv szerint valósítottak meg. A különbség főképp abban állt, hogy az „első hadjárat” során az intervenciósok és a fehérgárdisták keleti irányból mérték a fő csapást, a „második hadjárat” idején pedig délről. Ezenkívül1919. tavaszán az antant-imperialisták megváltoztatták az intervenció külső formáit.
Az antant, közvetlenül Németország veresége után, nyílt intervenciót indított: saját csapatait küldte Szovjet-Oroszország ellen. Ez a nyílt háború azonban a katasztrófa küszöbére juttatta az imperialisták politikáját. Az antantcsapatok katonai vereségeket szenvedtek a Vörös Hadseregtől és a szovjet partizánoktól: Északon, a Távol-Keleten, Ukrajnában, Közép-Ázsiában. A kapitalista országok dolgozói erélyesen követelték, hogy vessenek véget az intervenciónak. „El a kezekkel Szovjet-Oroszországtól!” — hangzott jelszavuk. Felkelések törtek ki a francia flottában, az angol és az amerikai hadseregben. Végül is nyilvánvalóvá vált, hogy a külföldi csapatok nem képesek a forradalmi Szovjet-Oroszország ellen harcolni. „Elvettük (az antanttól — Szerk.) a katonáit — mondotta Lenin. — Mérhetetlen katonai és technikai fölényére azzal válaszoltunk, hogy a dolgozók segítségével, akik szolidárisak velünk, az imperialista kormányokkal szemben, megfosztottuk ettől a fölényétől.”
Mindezek következtében az antant 1919-ben kénytelen volt kivonni intervenciós seregeit Szovjet-Oroszországból (kivéve a távol-keleti csapatokat), és áttérni az intervenció leplezett, burkolt módszereire. Fő eszközeit ekkor a fehérgárdista csapatok és néhány Oroszországgal határos kisebb állam csapatai alkották. E hadseregeket az antant látta el fegyverrel és felszereléssel, az antant megbízottai koordinálták és irányították hadműveleteiket. A nemzetközi imperializmus tehát folytatta a szovjetellenes háborút, csupán formáit módosította.
Az előzőhöz hasonlóan az antant új hadjárata is kombinált hadjárat volt: az ellenség minden oldalról ostrom alá vette a szovjetköztársaságot. Jugyenyics seregei újabb csapást készültek mérni a proletárforradalom bölcsőjére, Pétervárra. Nyugaton a fehérlengyelek harcoltak a szovjet csapatok ellen, keleten pedig Kolcsak hadserege. De a fő szerep a déli frontnak jutott. Az imperialista hatalmak most elsősorban Gyenyikin hadseregéhez fűzték reményeiket. Winston Churchill cinikusan „az én hadseregemnek” nevezte Gyenyikin csapatait. Gyenyikin rövid idő alatt óriási mennyiségű ágyút, tankot, puskát, töltényt, lövedéket, katonaruhát kapott az imperialistáktól. Hadseregében tanácsadóként, instruktorként több száz angol tiszt működött. A Caricin és a Csornij Jár melletti ütközetekben részt vett az angol légi haderő 47. bombázó százada. Gyenyikin vezérkara mellett amerikai misszió működött MacKelly tengernagy vezetésével.
1919 nyarára Gyenyikinék elfoglalták a Kubán, a Tyerek, a Don vidékét, a Krím-félszigetet és a bal parti Ukrajna egy részét. Megindult a harc a Donyec-medencéért. Gyenyikin frontja a Dnyepertől a Volgáig húzódott, és napról napra előrenyomult észak felé. Július 3-án Gyenyikin kiadta „moszkvai direktíváját”, amelyben Moszkva elfoglalását tűzte ki feladatul. A front középső szakaszán, Harkov—Kurszk—Orjol—Tula-—Moszkva irányában Gyenyikin válogatott alakulatai támadtak: az „önkéntes” hadsereg. Ennek hadosztályai túlnyomórészt jól felfegyverzett és megfelelően kiképzett ellenforradalmár tisztekből állottak. Gyenyikin hadseregének e magva komoly erőt képviselt.
Október közepén Gyenyikinék elfoglalták Orjolt, és már a tulai kormányzóság területén jártak. Veszélybe került a szovjet állam fővárosa, Moszkva. Ez volt a legveszélyesebb támadás mindazok közül, amelyekkel a fiatal szovjetköztársaságnak szembe kellett néznie. A helyzetet elsősorban az tette aggasztóvá, hogy az ellenség közvetlenül Közép-Oroszországot fenyegette, amelynek iparvárosai, proletárközpontjai a forradalom bázisát alkották.
A kommunista párt felhívása: „Mind egy szálig harcra Gyenyikin ellen!”
1919 júliusában a Kommunista Párt Központi Bizottsága „Mind egy szálig harcra Gyenyikin ellen!” címmel levelet írt a pártszervezetekhez, Lenin fogalmazásában. A Központi Bizottság megállapította, hogy bekövetkezett a forradalom egyik legválságosabb pillanata, és kifejtette a Gyenyikin szétzúzásáért folytatandó harc programját. „Mindenekelőtt és legfőképpen minden kommunista, minden velük rokonszenvező, minden becsületes munkás és paraszt, minden szovjet funkcionárius feszítse meg katonamódra erejét, hogy munkája, ereje és igyekezete maximumát a háború közvetlen feladataira. . . fordítsa. . .
A szovjetköztársaságot ostrom alá vette az ellenség. A szovjetköztársaságnak egységes harci tábornak kell lennie, nem szavakban, hanem a valóságban.”
A szerelvények vöröskatonákat vittek a déli frontra. Újabb párt- és komszomolmozgósítást hajtottak végre, amelynek eredményeként további 30 000 kommunista és 10 000 komszomolista indult harcolni. A front közelében fekvő területeken a kommunisták és a komszomolisták többsége belépett a hadseregbe. Ezekben a napokban a komszomol sok kerületi bizottságának ajtaján a következő felirat volt olvasható: „A kerületi bizottság zárva van. Valamennyien elmentünk a frontra.”
Átszervezték a mögöttes területeken működő intézményeket, szervezeteket is. Redukálták vagy teljesen megszüntették azoknak az intézményeknek a munkáját, amelyek nem a védelem szükségleteit elégítették ki. Az ily módon felszabaduló embereket a harcoló hadseregbe irányították.
A front részére termelő munkások napi 10—12 órát dolgoztak egyfolytában. A pétervári munkások 1919-ben 661 ágyút, körülbelül 100 000 lövedéket, 250 000 puskát készítettek. Októberben, amikor az ellenség elérte Tula külvárosait, a tulai fegyvergyári munkások egy pillanatra sem hagyták abba a munkát a hadiüzemekben, s emellett önkéntes osztagokat is küldtek a frontra, erődítéseket építettek stb. Egyre jobban kiszélesedett a kommunista szombatok mozgalma. Moszkvában a kommunista szombatokon novemberben több mint hússzor annyian vettek részt, mint júliusban.
1919 őszén a Kommunista Párt Központi Bizottságának határozata értelmében párthetet rendeztek, amelynek során a 38 középoroszországi kormányzóságban több mint kétszázezren léptek be a pártba. A párthét sikere megmutatta, hogy a néptömegekben határtalan odaadás él a szovjethatalom iránt.
Meghozta eredményeit a középparasztsággal való szövetség politikája is, amelyet a Kommunista Párt VIII. kongresszusa jelölt ki. A parasztság a saját bőrén tapasztalta, mit jelent a fehérgárdista tábornokok vérengző uralma, és alaposan megértette, hogy minden erővel támogatnia kell a szovjethatalmat.
Ebben az időben a Vörös Hadsereg egyszerre több fronton is győzelmet aratott. Szeptemberben a turkesztáni front M. V. Frunze parancsnoksága alatt álló csapatai szétverték Kolcsak déli hadseregének maradványait, és ezzel megnyitották az utat Szovjet-Turkesztánba (ez a terület eddig el volt vágva Oroszország középső részétől). Az ellenség többször indított rohamot Asztrahany ellen, de minden támadását visszaverték. „Amíg Asztrahany vidékén akár csak egy kommunista is van — mondta a védelmet irányító Sz. M. Kirov —, a Volga torkolata szovjet terület marad!” Asztrahany valóban a Volga torkolatának legyőzhetetlen szovjet erődje volt.
Gyenyikin szétzúzása
A döntő jelentőségű déli fronton azonban, ahol Gyenyikin hordái Moszkva ellen törtek, továbbra is nagy volt a veszély. A párt Központi Bizottsága ide irányította a mozgósított kommunisták nagyobb részét, köztük sok vezető pártmunkást, emellett új munkásosztagokat is küldött. Szeptember végén és október első felében csaknem 50 000 fővel nőtt a fronton harcoló szovjet csapatok létszáma. Az új erők lényegesen, megnövelték a déli front hadseregeinek ütőképességét.
Megerősítették a déli front vezetését is. A front parancsnoka A. I. Jegorov lett; Sztálin bekerült a front Forradalmi Katonai Tanácsába, G. K. Ordzsonikidze a 14. hadsereg Forradalmi Katonai Tanácsába, K. J. Vorosilov és J. A. Scsagyenko pedig az akkoriban alakított (Bugyonnij parancsnoksága alatt álló) 1. lovas hadsereg Forradalmi Katonai Tanácsába. A politikai osztályok élére R. Sz. Zemljacskát, V. P. Patyomkint és más kiváló pártmunkásokat állították.
Gyenyikin „önkéntes” hadserege ellen külön rohamcsoportot szerveztek a lett hadosztályból, a cservonniji kozákok lovasdandárából és néhány más csapategységből. A lett hadosztályt, amely már sok csatában tanúbizonyságot tett bátorságáról, Lenin személyes utasítására vezényelték a déli frontra.
A fronton kialakult új helyzet szükségessé tette a fő csapás irányának megváltoztatását. 1919 nyarán a szovjet hadvezetőségnek az volt a szándéka, hogy a Gyenyikin fő támaszpontjait alkotó Don- és Kubán-vidék ellen indít támadást. De az „önkéntes” hadosztályoknak Tula és Moszkva irányában történt gyors előrenyomulása megváltoztatta a helyzetet. A Don- és Kubán vidékére mért csapás nem hárította volna el a Moszkvát fenyegető veszélyt. Ezért 1919 októberétől kezdve az Orjol—Voronyezs-vidék került a Vörös Hadsereg hadműveleti tervének középpontjába. A szovjet csapatoknak a továbbiakban Harkovon és a Donyec-medencén keresztül Rosztov irányában kellett előrenyomulniuk. A fő csapás irányát a párt Központi Bizottságának tanácskozásán határozták meg, Lenin vezetésével és közvetlen részvételével.
1919 október közepén a Vörös Hadsereg ellentámadásba ment át az Orjoltól Voronyezsig terjedő 300 kilométeres fronton. A rohamcsoport alakulatai Orjol—Kromi térségében szívós küzdelembe bocsátkoztak a válogatott gyenyikinista hadosztályokkal. Az ellenség elkeseredett, kétségbeesett ellenállást tanúsított. Novoszil város kétszer cserélt gazdát; Kromiba háromszor tört be az ellenség drozdovi hadosztálya. De a szovjet harcosok támadó lendületét semmi sem tartóztathatta fel. A rohamcsoport csapatai késhegyig menő küzdelemben szétzúzták Kutyepov tábornok „önkéntes” ezredeit. Bugyonnij lovasai Voronyezs mellett tönkreverték Skuro és Mámontov tábornok csapatait, majd október 24-én, az illegális kommunista szervezet vezette voronyezsi munkások segítségével, rohammal bevették a várost. Ezután a bugyonnisták átkeltek a Don-folyón, újabb vereséget mértek Skuróra és egészen Kasztornajáig szorították vissza csapatait. November közepén a déli front csapatai — a még meg nem tört ellenséggel folytatott súlyos harcok közepette — elérték Kurszk városát. Mivel a főparancsnokság lebecsülte a Kurszk—Harkov irányban mérendő csapás erősítésének fontosságát, a párt Politikai Irodájának kellett utasítást adnia (1919. november 14-én) Kurszk mielőbbi felszabadítására és a Harkov—Donyec-medence irányban folytatandó támadásra.
November 17-én a Vörös Hadsereg bevonult Kurszkba. Ezt követően a szovjet csapatok a fejlett vasúti hálózat felhasználásával Harkovon és a Donyec-medence iparvárosain keresztül folytatták támadásukat, amelyet a munkáslakosság aktívan támogatott.
A Vörös Hadsereg a visszavonuló ellenség üldözése közben felszabadította a Donyec-medencét, 1920 januárjában elérte az Azovi-tenger partját, elfoglalta Rosztovot, majd megkezdte előnyomulását az Észak-Kaukázusban. Gyenyikin csapatai teljes vereséget szenvedtek. A megmaradt csapategységeket Novorosszijszk térségében a tengerhez szorították, és foglyul ejtették. Gyenyikin lemondott a főparancsnokságról, és egy angol torpedórombolón elmenekült Oroszországból. Csupán a gyenyikinisták töredékének sikerült visszavonulnia a Krím-félszigetre.
A szovjet csapatok, miután egész Észak-Kaukázust felszabadították, elérték a Kaukázusontúl határát. A Vörös Hadsereg győzelmein fellelkesült bakui munkások a Kommunista Párt vezetésével 1920. április 28-án megdöntötték a burzsoá nacionalisták kormányát, és visszaállították Azerbajdzsánban a szovjethatalmat. A köztársaság azzal a kéréssel fordult Leninhez, hogy a Vörös Hadsereg alakulatai nyújtsanak segítséget az azerbajdzsániaknak.
A Gyenyikin elleni hadjárat sikerét nagymértékben elősegítette az ellenség hátában kibontakozott partizánmozgalom. Gyenyikin politikája — a földesurak és tőkések hatalmának visszaállítása, a nem orosz népek elnyomása — a lakosság nagy tömegeiben gyűlöletet ébresztett az ellenforradalmárokkal szemben. A Kommunista Párt vezette munkások és dolgozó parasztok fegyveres felkeléseket szerveztek, amelyek a fehérgárdisták nagy fegyveres erőit kötötték le. Az egész Kubán- és Don-vidéken, az egész Észak-Kaukázuson végighömpölygött a felkelések hulláma. Herszon és Harkov vidékén, valamint a Donyec-medencében nagy partizánseregek harcoltak. Az ukrán partizánmozgalmat az Ukrán Kommunista Párt Központi Bizottsága irányította a front mögötti iroda útján, amelyet Sz. V. Koszior vezetett, feladata az ellenség hátában végzendő illegális munka megszervezése és irányítása volt.”
(idézet: – Világtörténet 8. kötet – című könyvből)
Mi a szovjethatalom?
„Mi a Szovjethatalom? Mi a lényege ennek az új hatalomnak, amelyet a legtöbb országban még nem akarnak, vagy nem tudnak megérteni? Lényege, amely mind vonzóbbá teszi valamennyi ország munkásai számára, az, hogy régebben az államot, egy vagy más formában, a gazdagok, vagyis a kapitalisták igazgatták, most pedig, első ízben, éppen azoknak az osztályoknak a tömegei igazgatják az államot, amelyeket a kapitalizmus elnyomott. Az államot, amíg a tőke uralma fennáll, amíg a föld magántulajdonban marad, még a legdemokratikusabb, még a legszabadabb köztársaságban is mindig egy törpe kisebbség igazgatja, amely kilenctizedrészben a tőkések, vagyis a gazdagok közül kerül ki.
Az államhatalom először a világon nálunk Oroszországban van felépítve oly módon, hogy a kizsákmányolók kizárásával csak munkások, csak dolgozó parasztok alkotják a Szovjeteket, ezeket a tömegszervezeteket, és e Szovjetek kezébe van átadva az egész államhatalom. Ezért van az, hogy bármennyire rágalmazzák is Oroszországot világszerte a burzsoázia képviselői, a „Szovjet” szó mindenütt a világon nemcsak érthetővé, hanem népszerűvé, rokonszenvessé is vált a munkások előtt, minden dolgozó előtt. És ezért van az, hogy a Szovjethatalom, bármennyire üldözzék is a kommunizmus híveit a különböző országokban, egészen biztosan, elkerülhetetlenül, mégpedig a közeljövőben, győzni fog az egész világon.
Jól tudjuk, hogy nálunk sok még a fogyatékosság a Szovjethatalom megszervezése terén. A Szovjethatalom nem bűvös talizmán. Nem szabadít meg egyszerre a múlt hibáitól, az írástudatlanságtól, a kulturálatlanságtól, a barbár háború örökségétől, a rabló kapitalizmus örökségétől. Lehetővé teszi azonban az áttérést a szocializmusra. Lehetővé teszi, hogy azok, akik el voltak nyomva, felemelkedjenek és egyre inkább maguk vegyék kezükbe az állam vezetését, a gazdaság vezetését, a termelés vezetését.
A Szovjethatalom a szocializmus felé vezető út. Ezt az utat a dolgozó tömegek találták meg, és ezért biztos, ezért legyőzhetetlen.
(idézet: – Lenin Művei 29. kötet – című könyvből)
SaLa
