“Jelentések szerint támadás történt a lengyel határ túloldalán, Sziléziában található Gleiwitz rádióállomása ellen. A német hírügynökség jelenti, hogy a támadásra ma este nyolc óra körül került sor, amikor a lengyelek erőszakkal behatoltak a stúdióba, és lengyel nyelvű közleményt kezdtek sugározni. A jelentések szerint a lengyelekre tüzet nyitó német rendőrség negyedórán belül felülkerekedett a támadókon. A lengyelek közül többen életüket vesztették, a pontos számok azonban még nem ismertek.” – tudósított 1939 augusztus 31-én este a BBC.

Korabeli német hírügynökségek további jelentéseiből kiderült az is, hogy hasonló incidensre került sor a hochlindeni vámháznál és Pitschenben, egy erdészeti központnál is. A német jelentések szerint összesen 21 határincidens történt augusztus végén, amiért kivétel nélkül a lengyeleket tette felelőssé a német kormány.

“Azóta” már persze tudjuk, hogy az események megrendezett német provokációk voltak.

Másnap hajnalban, 1939 szeptember 1.-én Hitler – egyebek mellett – a “lengyel agresszióra” hivatkozva indította meg Lengyelország elleni hadjáratát.

Pontosan ma 79 esztendeje annak, hogy kezdetét vette az emberiség mindmáig legnagyobb, legpusztítóbb háborúja.

1939 szeptember elsején kitört a II. Világháború!

Ennek éppen ma 79 éve!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Az ország teljes felszabadítása

De előtte még:

Nyilas államhatalom a Dunántúlon

Szálasi — jóllehet „birodalma” mindössze néhány dunántúli megyére zsugorodott — a főváros eleste után sem mérlegelte azokat a felszólításokat, melyeket az ország legkülönbözőbb tényezőitől — ideértve a dunántúli püspököket is — kapott a reménytelen harc feladására, az ország lakossága és anyagi javai megkímélésére. Ha nem lett volna mindez olyan véresen tragikus, azt mondhatnánk, Szálasi még eljátszotta élete megálmodott nagy szerepét, a „nemzetvezetőt”. De ehhez a játékhoz passzívan az ország még fel nem szabadított részének egész lakossága, aktívan a 2. hadsereg közel negyedmillió katonája statisztált. (Az 1. hadsereg szlovák területen harcolt, a Szálasi-kormány formálisan sem rendelkezett vele.) Míg Budapesten folytak a harcok, Szálasi kidolgozta az ország egészére vonatkozó új közigazgatási beosztást: az ország területét kormányszékekre, s azokon belül kisebb egységekre, megyeszékekre, faluszékekre és községszékekre osztotta. Bár az államhatalom sohasem volt ténylegesen a kezében, hiszen a németek juttatták hatalomra, s így az ő fegyveres erejük támasztotta azt alá, Szálasi mégis megkísérelte ennek az árnyékhatalomnak új jogi formákba öntését, kidolgozta az állam új felépítésének rendjét, s foglalkoztatta azt a mintegy 30 ezer tisztviselőt, akik nyugat-magyarországi városokban várták a „szebb jövendőt”. Az új állam törvényhozó szerve két házból állott volna; az egyik a politikai pártok képviselőit tömörítette volna, a másik, a Dolgozó Nemzet Háza, szakmai képviselőkből állt volna, az olasz korporációs rendszer valamiféle változataként. A végrehajtó hatalom a kormányzó-tanács és a nádor (azaz Szálasi) kezében összpontosult volna.

Az új államszervezetben természetesen különleges helyzetet kívántak biztosítani a Nyilaskeresztes Pártnak, ezért minden hatósági szervhez, de üzemhez és vállalathoz is nyilas pártmegbízottat neveztek ki. Jóllehet a nyilas megbízottak és a közigazgatási vezetők között nem egy esetben ellentét keletkezett, a pártmegbízotti rendszert tovább erősítették. Különösen 1945 márciusában, midőn a nyilasok és a Nemzeti Szövetségben tömörült egyéb jobboldali erők között gyakoribbá váltak az összeütközések, Szálasi nemzetpolitikai irodák egész sorát — köztük a Számonkérő Irodát hozta létre azzal a céllal, hogy a hungarista célokat biztosítsák, illetve az ellenük vétőket felelősségre vonják. 1945 februárjában külön törvényben örökíttette meg a Nyilaskeresztes Párt és más szélső-jobboldali pártok és szervezetek „történelmi érdemeit”, szabályozta a koronatanácsok formaságait (a minisztereknek állva kellett várniuk a nemzetvezetőre, 15 perces jelentést kellett tenniük), új címert bocsátott ki; „véglegesen” rendezte a zsidó- és a cigánykérdést; kidolgozta külpolitikai koncepcióját, melynek lényegét — saját szavait idézve a következőkben látta: „Integrálom a mennyiséget és differenciálom a minőséget. Ez a nemzeti szocializmus elve, ami különösen külügyi vonatkozásban lesz jelentős.” Szálasi szerint Délkelet-Európában a magyar külpolitikát illeti a vezető és kezdeményező szerep, s a rövidesen megteremtődő közvetlen Berlin—Tokió kapcsolatban Magyarországnak, mint közvetítőnek igen nagy szerepe lesz.

Márciusban azonban ez a fantaszta, katonai bürokratikus, tragikus államosdi játék is alábbhagyott. Ettől kezdve már csupán néha ment el – kedvenc kifejezésével élve – „országjárásra”, idejének nagy részét 6 kötetre tervezett, a Hitler-féle „Mein Kampf” „jelentőségével vetekedő művének” szentelte. Ezen dolgozott egészen március 29-ig, midőn a német csapatokkal együtt elmenekült az országból.

Míg a Szálasi-féle rendeletek, tervek inkább csak jogi kuriózumot jelentettek, semmint reális valóságot, a nyilas és német uralom a Dunántúl jelentős részében még, mint nagyon is reális valóság éreztette hatását. A terror újabb és újabb rétegekre terjedt ki. Letartóztattak több főpapot, akik a nyilas parancsok végrehajtását valamilyen formában megtagadták (Szálasi ezzel kapcsolatban kijelentette, hogy „áprilisban levelet óhajtok írni a Pápa úrnak, melyben . . . kifejezésre akarom juttatni a hungarista mozgalom és hungarista világnézet viszonyát az Egyházhoz”); őrizetbe vettek katonatiszteket, akik nem akarták végrehajtani az esztelen parancsokat. Razziák, bebörtönzések, statáriális ítéletek, kivégzések még a szervezettség látszatát is megszüntették. A Dunántúlon a helyzet katasztrofálissá vált; semmiféle szervezett gazdasági életről nem lehetett szó; az üzemekben termelés vagy nem, vagy alig folyt; a készletek vagy Németországba áramlottak, vagy a nyilasok hordták szét. A közellátás nem működött, pedig volt olyan időszak, amikor több mint egymillió menekült tartózkodott a Dunántúlon. A német csapatok, a nyilasok s az átvonuló ukrán nacionalista egységek is korlátlanul raboltak, fosztogattak. S a szervezetlen rablás mellett tovább folyt a szervezett rablás is: a németek most már a kiürítést jobban megszervezték, mint azt korábban tehették. A nyilasokkal nem volt nehéz újabb parancsot kibocsáttatni, mely szerint el lehet rendelni a Németországba való kitelepítést, és kérni annak kényszer útján történő foganatosítását. Nem pontos adatok szerint több mint 100 ezer katonát hurcoltak ki Németországba, és a kitelepülök száma megközelítette a félmilliót.

Németországból jöttek a hírek, hogy a kitelepített javakat a németek széthordták, a személyeket pedig nemegyszer internálták. Ezek a hírek nyilván nem erősítették az amúgy is gyenge harci szellemet. A magyar csapatok létszáma — ütközetek nélkül is — napról napra csökkent, a hadsereg szinte a szó szoros értelmében elolvadt. S bár nap nap után beszéltek új hadsereg létesítéséről, ehhez hiányzott a megfelelő fegyverzet, sőt a ruházat is: a halott katonákról húzták le az uniformist és a bakancsot. A források nemcsak a katonaszökevények magas számáról beszélnek, de a tisztek lehetetlen viselkedéséről, erőszakoskodásáról, visszaéléseiről. Ez a felszerelésben gyenge, szellemében megtört hadsereg a német egységek közé beékelve sorakozott fel 1945 tavaszán, hogy ellenálljon a szovjet csapatok további előrenyomulásának, sőt ellentámadásba menjen át. Hitler ugyanis ekkoriban elhatározta, hogy még egy utolsó kísérletet tesz a keleti hadszíntér valamelyik szakaszán a kezdeményezés visszaszerzésére. Katonai és gazdasági okok (mindenekelőtt a zalai olajmezők biztosítása) arra a döntésre késztették, hogy utolsó offenzíváját éppen a Dunántúlon kísérelje meg. Egyik legjobb alakulatát, a 6. SS páncélos hadsereget a Dunántúlra küldte, hogy megerősítse az ottani egységeket. 1945. március elején összesen 30 hadosztállyal megindította a második világháború utolsó német offenzíváját, melynek első állomása a szovjet csapatoknak a Duna bal partjára való visszaszorítása lett volna.

Március 6-án indult meg a német támadás a Dráván való átkeléssel; ezt követte a Balaton és a Velencei-tó közötti áttörési kísérlet. Rendkívül heves harc bontakozott ki, melyben a német csapatok március 9-re némi területnyereségre tettek szert. A legnagyobb előrenyomulást március 15-én érték el, kijutva a Sárvíz folyóig, s elfoglalva a Velencei-tó keleti partját. Ennél tovább azonban nem jutottak. A veszteségek túl súlyosak voltak, a kedvezőtlen terepen indított offenzívában a 6. SS páncélos hadsereg elvesztette páncélosainak 2/3-át. A szovjet erők keményen védekeztek, s közben megérkeztek erősítéseik a pár nappal későbbre tervezett nagy szovjet offenzívához is. Ennek célja az ország teljes szabadítása és Bécs elfoglalása volt. A szovjet támadás Várpalota — Veszprém, illetve Győr irányában bontakozott ki. Már március 17-én Szár és Bánhida között áttörték a frontot, és ha a németeknek és a magyar egységeknek taktikai visszavonulással néhány napig még sikerült is betömniük az arcvonalban támadt réseket, a helyzet egyre kilátástalanabbá vált számukra. Március 19-én a szovjet erők ismét benyomultak a többször gazdát cserélt — Székesfehérvárra. Az áttörés akkor már 35 km széles és 15 km mély volt, de további 3 napos kemény harcra volt szükség, míg a város végleges elfoglalásával az egész német frontot visszanyomták, és a Margit-vonalat teljesen felszámolták. Hiába volt a parancs: kitartani az utolsó emberig, most már a legmegbízhatóbb SS-csapatok sem voltak hajlandók a szovjet hadsereg ellen küzdeni. Egész egységek hagyták el parancs nélkül a csatateret. Ami a magyar csapatokat illeti, ezek zárt egységekben álltak át a szovjet hadsereg oldalára. A németek látván, hogy a magyar egységek teljesen megbízhatatlanokká váltak számukra, március 23-án elrendelték teljes lefegyverzésüket. Ugyanaznap azonban felismerték azt is, hogy képtelenek bármiféle egységes front kiépítésére és tartására Magyarországon.

Az addig elsősorban a Balaton és a Duna között folyó támadást március 28-án a Balatontól északra és délre is kibontakozó szovjet offenzíva egészítette ki. A szovjet hadijelentésekben sorra tűntek fel ekkor a Dunántúl ismert városai. Március 28-án Komárom és Győr szabadult fel, 29-én Szombathely és Kőszeg. A rendkívül céltudatosan vezetett szovjet egységek jól használták fel a német front visszavonulását; volt olyan nap, amikor 70 km-t nyomultak előre. Március 31-én elfoglalták Sopront, s elérték az országhatárt. Ezzel az északnyugati területek megtisztítása a német és nyilas csapatoktól nagyjából befejeződött. De ezzel tarthatatlanná vált a déli front helyzete is. Április 2-án felszabadult Nagykanizsa s a féltve őrzött zalai olajvidék, s április 4-én az utolsó magyar helységből is kiverték a náci csapatokat.

Az ország felszabadítása a német megszállás alól véget ért.
– 1945. április 4-e a felszabadulás ünnepe –

SaLa

Nagy munka, nagy feladat vár RÁNK – MAGYAROKRA! – ha akarunk mégegyszer egy SAJÁT országot. Ehhez össze kell fognunk, és április 8-án NAGYON SOKAN KELL HOGY ELMENJÜNK SZAVAZNI, a legesélyesebb antidöbrögista jelöltre!

Hogy melyik egyéni választókerületben ki az? Azt ide, ide, ide vagy ide kattintva megnézheti!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

– Közeleg április 4.-e a felszabadulás ünnepe! –

Malinovszkij marsall október 12-én Horthy kérésére leállította délkeletről előrenyomuló csapatait. Az újabb nagy támadás megindítására csak október 27-én, már Szálasi uralma idején került sor. A támadástól Sztálin Budapest elfoglalását várta, s az első napok nagy katonai sikerei, a gyors előrenyomulás igazolni látszott a várakozást. A szovjet csapatok Kecskemét körzetében előretörve, november 2-án már erősen megközelítették a fővárost. Azonban hamarosan bebizonyosodott, hogy igaza volt Malinovszkijnak, aki a támadást néhány nappal később, nagyobb előkészületek és csapatösszevonások után akarta csak elkezdeni, nem látva lehetőséget Budapest menetből való elfoglalására. A német és magyar csapatoknak sikerült némileg visszaszorítaniuk a frontális támadást nem is túlságosan erőltető szovjet egységeket.

A Malinovszkij vezette 2. Ukrán Front inkább északról és délről indította el Budapest bekerítésére irányuló támadó akcióit. A szovjet seregek balszárnya a Duna bal partját tisztította meg Bajától egészen Pestig (csupán Dunaföldvárnál maradt egy kisebb hídfő), a jobbszárny viszont a Bükk, a Mátra vidékét egészen a Miskolc—Gyöngyös—Hatvan vonalig. Rövid időn belül mindhárom várost elfoglalták, amit Miskolc esetében megkönnyített, hogy az ottani munkásság nemcsak szabotálta a német és nyilas kiürítési parancsot, hanem olyan fenyegetően lépett fel a német katonasággal szemben, hogy azok nem merték megkockáztatni a város védelmét. A kommunista irányítású MOKAN Komité még a szovjet csapatok bevonulása előtt ténylegesen a város urává lett. A volt 3. magyar hadsereg — részben a szökések miatt — teljesen felmorzsolódott, s így a további harcokban csak az 1. magyar hadsereg vett részt, amely ezután a 4. Ukrán Front egységei ellen harcolva Szlovákia irányában vonult vissza, valamint a 2. magyar hadsereg, mely a Dunántúlra s Pestre szorult. Ezek körében is egyre tömegesebbé vált az átállás. Most már nem egyenként szökve, hanem sok esetben zárt — század, zászlóalj erejű — kötelékben álltak át a magyar katonák, ennek következtében a németek oldalán harcoló magyar hadsereg több tízezer fős veszteséget szenvedett. Katasztrofálissá tette a német csapatok helyzetét, hogy november végén a 3. Ukrán Front is támadásba lendült. Átkelve a Dunán és a Dráván, Mohácsot, Baját, majd Pécset és mintegy 300 kisebb helységet foglalt el, s előrenyomult egészen a Balaton vonaláig, a németek által kiépített ún. Margit-vonal itteni szakaszáig. A 3. Ukrán Front csapatainak egy része ugyanakkor a Duna jobb partján észak felé, Budapest irányában tört előre. Míg az előbbi a féltve őrzött zalai olajvidéket, az utóbbi a főváros közelében kiépített állásokat veszélyeztette.
A főváros bekerítése és ostroma tehát november végén előreláthatóvá vált.

A Szálasi-kormánynak döntenie kellett: kiteszi-e Budapestet a súlyos harcoknak, vagy pedig megkíméli a fővárost, s közel egymillió lakóját a súlyos megpróbáltatásoktól. A döntés természetesen nem Szálasi, hanem Hitler kezében volt, s úgy tűnt, december 4-én, midőn Szálasi ismételt sürgetésére Hitler hajlandó volt a „nemzetvezetőt” fogadni, ezt a kérdést is megbeszélhetik.

SZÁLASI TALÁLKOZÓJA HITLERREL

Valóban, Szálasi és Hitler találkozója során Budapest védelme volt az egyetlen kérdés, amiről érdemben szó esett. A németek, az egész látogatást kötelező formalitásnak tekintve, egyetlen katonai vagy politikai kérdést sem voltak hajlandók magyar csatlósukkal megtárgyalni. (Szálasi ugyan élete legnagyobb élményének nevezte a Führerrel való tárgyalást, kíséretének tagjai azonban bizalmas feljegyzésekben szóvá tették, hogy a német vezetés minden lényeges politikai és katonai kérdés megvitatása elől kitért.)

Budapest kérdésében azonban a németek álláspontja egyértelmű és világos volt; megígérve, hogy a „csodafegyver” és csapatok segítségével, tavasszal az egész országot visszafoglalják, kijelentették: nem lehet szó a főváros harc nélküli feladásáról. Ellenkezőleg, Budapest védelmét az egész háború menete szempontjából különlegesen fontosnak nyilvánították. A német utasítások Friessner vezérezredestől, a Magyarországon harcoló Heeresgruppe Süd parancsnokától már november végén eljutottak a harcoló egységekhez. Ezek szerint a magyar fővárost erődítménynek tekintik, melyet tekintet nélkül a következményekre, házról házra védeni kell. Az utasítás előírta, hogy ha a budapesti lakosság ez ellen fellépne, esetleg felkelést szervezne, úgy azt erőszakkal le kell verni. December 1-én Ottó Winkelmann SS-tábomokot, aki március 19-e óta a Magyarországon állomásozó SS rendőri erők főparancsnoka volt, nevezték ki „Budapest-erőd” főparancsnokának, majd tőle december 5-én Pfeffer von Wildenbruch SS-tábomok vette át ezt a feladatot.

Budapest ostroma

A Budapest körüli gyűrű december közepére kezdett bezárulni. December 9-én a szovjet csapatok áttörték a német állásokat, és elfoglalták Vácot. Az áttörésnek különös jelentőséget adott a németek korábbi hivatkozása arra, hogy a tervezett Margit-vonalra vonulnak vissza; Vác elfoglalása viszont már ezen a védvonalon vágott rést. Igaz, hogy a Bécs felé irányuló gyors szovjet előrenyomulást az Ipoly vonalán sikerült megállítaniuk, közben azonban a Dunántúlon a németek számára katasztrofálissá vált a helyzet. December 22-én a Tolbuhin vezette 3. Ukrán Front délről, a Balaton és a Duna között, a 2. Ukrán Front északról indított támadást. A következő napokban kemény harcokban elfoglalták Székesfehérvárt és Bicskét. Karácsony előestéjén a szovjet csapatok elérték Buda elővárosait. 25-én ugyan még Esztergom és Szentendre felé két út nyitva állt, de másnapra Esztergom elfoglalásával a kör bezárult. A főváros, mintegy 800 ezer itt maradt lakosával s közel 100 ezer német és magyar katonával, be volt kerítve. Megkezdődött Budapest ostroma.

A nyilasok maximális segítséget kívántak nyújtani Hitlernek, aki Bécset Budapestnél kívánta védeni; már december 10-én kihirdették a fővárosban a hadiállapotot. A minisztériumok, közhivatalok sürgősen áttelepültek az ország nyugati részébe. Vajna belügyminiszter utolsó gondja azon utcák nevének megváltoztatása volt, amelyek zsidókról voltak elnevezve. Egyes intézményeket, mint például az egyetemeket, kényszerítették a távozásra. A gyárak berendezésének jó részét szerették volna elhurcolni, de a munkások — elsősorban a csepeliek — ezt megakadályozták. A városban a közállapotok és életviszonyok egyre súlyosabbá váltak. A napi kenyérfejadag 15 dekára csökkent; húst, zsírt és tejet nem lehetett kapni, a feketepiaci árak csillagászati számokban voltak csak kifejezhetők. Gázszolgáltatás már nem volt, és a villany is csak 2-3 órán át égett.

A lakosságban egyre fokozódott a félelem és az elkeseredés Budapest sorsa felett.

A nyilasok tömegesen rendelték ki az embereket a város határába a tankok feltartóztatására árkot ásni. A katonai szolgálatot egyre újabb és újabb évjáratokra terjesztették ki. Egy december 10-i rendelet 14 és 70 év között mindenkit hadkötelesnek nyilvánított, férfiakat és nőket egyaránt, de fontolgatták, hogy munkaszolgálatra 12 évtől hívnak be mindenkit. De hiába fenyegettek a rögtönítélő bíróságokkal, amelyek a szökevényeket, a szabotálókat azonnal halálra ítélték; hiába fenyegettek — német mintára — azzal, hogy a szökevények családjait is rögtönítélő bíróság elé állítják, ez sem javított a harci morálon. Nem segített a föld, a ház — a Rózsadombon ígértek háztelkeket —, az új nemesség teremtésének ígérete sem, a harcoló csapatok létszáma egyre fogyott. Egyenként vagy kisebb csoportokban szöktek meg, dobták el a fegyvert, vetették le az uniformist, s egyre több volt a csoportos, olykor zárt egységekben történő átállás a szovjet csapatokhoz. A behívásoknak az emberek nem tettek eleget. Budapesten például egy napon 1862 katonai szolgálatra behívott közül mindössze 29 vonult be. A nyilasok terve 4 ún. hungarista hadosztály létesítésére — melyek Kossuth, Petőfi, Klapka és Görgey nevét viselték volna — nem valósult meg. Világossá vált, hogy Budapest védelmében, ha a lakosság ellenállásával nem is, aktív támogatásával sem számolhatnak. „Budapest – erőd” védelme tehát a IX. német hegyi hadtestre és az I. magyar hadtestre maradt, melyet legfeljebb néhány ezer nyilas rohamosztagos egészíthetett ki. (A nyilas egységek többsége azonban csak az üldözöttek kirablásában s gyilkolásában jeleskedett.) Az ostromgyűrűbe zárt német hadsereg 5 rendkívül megfogyatkozott létszámú hadosztályból s néhány kisebb egységből állt, amit 3 ugyancsak kis létszámú magyar hadosztály s néhány ezred egészített ki.

Bár a körülzárt egységek aknamezőkkel, különböző műszaki zárakkal stb. igyekeztek az ostromot megnehezíteni, a szovjet csapatok számbeli s anyagi túlereje a csata kimenetelét nem tette kétségessé. December 29-én a szovjet főparancsnokság ultimátumban szólította fel a bekerített csapatokat a megadásra, hangsúlyozva, hogy „a harc céltalan folytatása csak a csapatok teljes megsemmisüléséhez, a békés polgári lakosság lelketlen feláldozásához és a főváros teljes elpusztulásához vezetne”. A német és magyar parancsnokok azonban nemcsak visszautasították a fegyverletételt, hanem csapataik a jegyzéket átnyújtó parlamentereket is — Steinmetz és Osztapenko kapitányokat — meggyilkolták.

Hitler és Szálasi ígéretekkel igyekezett kitartásra bírni a budapesti erők katonáit. A szovjet csapatok, nehéz harcokban nyomulva előre, már elfoglalták Pest külvárosait, amikor január 1-én a Heeresgruppe Süd új parancsnoka, Wöhler tábornok, támadást indított az ostromgyűrű áttörésére Komáromtól délkeletre. A német támadás 4-én és 5-én a Lengyelországból ideirányított új egységekkel bizonyos sikereket ért el: elfoglalták Esztergomot, s mintegy 20-30 km-t nyomultak előre Bicske—Dorog irányában. A szovjet ellenállás azonban erősödött, s 6-án a német támadást egyelőre megállították, a Duna északi partján pedig a 2. Ukrán Front csapatai támadásba mentek át. Pillanatnyilag azonban a szovjet támadás is csak csekély eredményeket hozott.

A német parancsnokság január 9-én újabb kísérletet tett, most már déli irányból, az ostromgyűrű áttörésére. 12-én Pilisszentkereszt elfoglalásával az északon újból támadásba lendült szárny 21 km-re megközelítette Budapestet, délen pedig 20-án elérték Dunapentelét, s a 3. Ukrán Frontot kettészakítással fenyegették. Ezek a napok azonban a fordulópontot jelentették a budapesti gyűrű széttöréséért vívott harcokban. A szovjet csapatok újból kisebb támadó hadműveleteket kezdtek, s jóllehet a német egységek Tordas felől mintegy 18 km-re megközelítették Budapestet, támadásaikat nem tudták tovább folytatni. Január 26-án a szovjet ellentámadás teljes erővel kibontakozott, a német csapatok súlyos veszteségeket szenvedtek, s hamarosan visszavonultak: az ostromgyűrű áttörésére irányuló kísérletük véglegesen meghiúsult.

A fővárosért folyó küzdelem ereje a dunántúli harcok idején nem csökkent. A városban borzalmas állapotok uralkodtak. A lakosság a pincékben húzódott meg, híjával volt fűtőanyagnak, élelemnek; az utolsó napokban már víznek is. Hindy városparancsnok január elején már a csüggedőket is felkoncolással fenyegette. A fegyveres nyilas csoportok garázdálkodása tovább folyt; válogatás nélkül üldözték a zsidókat, az elfogott baloldaliakat és a katonaszökevényeket.

Az előrenyomuló szovjet csapatok január első napjaiban elfoglalták az elővárosokat, majd 10-től Pesten törték meg az ellenállást a város belső kerületeiben. Január 15-én érték el a Nagykörút vonalát, majd18-án jutottak ki a Dunáig. Pest felszabadult, de Budáért még tovább folyt a harc; a Dunán már csak a németek által felrobbantott hidak csonkjai meredtek az ég felé.
Buda ostroma katonailag még nehezebb feladatot jelentett. A hegyes-dombos városrész, középpontjában a Várral, nagy előnyöket biztosított a védőknek, akiknek erejét a szovjet gyalogság, tüzérség és légierő támadásai csak fokozatosan törték meg. A magyar csapatok egy része, látva, miként pusztítják el a németek az ország fővárosát, átállt a szovjet csapatok oldalára, s Budai önkéntes Ezred néven aktívan kivette részét a főváros felszabadításából. Február 10-e körül már csak a Vár és a Gellérthegy volt a németek ellenőrzése alatt. Midőn kétségtelenné vált, hogy a küzdelem már nem tarthat soká, a még harcoló mintegy 30 ezer főnyi német és magyar egységek február 11-én kitörési kísérlet mellett döntöttek. A csapatok az Olasz fasorban, a parancsnokok a Vár föld alatti folyosóin az Ördögárok irányában próbáltak menekülni, de kísérletük kudarcot vallott.

Február 13-án több mint 6 hetes küzdelem után Budapest felszabadult. 35 674 lakóházából 29 987 megsérült, 461 280 lakószobából 25 795 teljesen megsemmisült, 8 849 pedig használhatatlan volt.

Mindenütt rom és pusztulás, kiégett vagy még lángoló házak, leszakadt villanyvezetékek, felrobbantott hidak. A főváros szabad volt, de az új életet rendkívül nehéz körülmények között kellett megkezdeni.

SaLa

Nagy munka, nagy feladat vár RÁNK – MAGYAROKRA! – ha akarunk mégegyszer egy SAJÁT országot. Ehhez össze kell fognunk, és április 8-án NAGYON SOKAN KELL HOGY ELMENJÜNK SZAVAZNI, a legesélyesebb antidöbrögista jelöltre!

Hogy melyik egyéni választókerületben ki az? Azt ide, ide, ide vagy ide kattintva megnézheti!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

1939. augusztus 31. éjszakáján lengyel szabadcsapatokéhoz hasonló ruhába öltözött német ügynökök támadták meg és foglalták el az akkor Németországhoz tartozó felső-sziléziai Gleiwitz városkában működő adótornyot. Alfred Naujocks SS Sturmbannführer öt vagy hat embere élén behatolt az adótorony épületébe, a személyzetre pisztolyt fogtak és a pincébe zárták őket, majd megszakították az adást, és egy párperces, lengyel nyelvű felhívást olvastak be:

“Figyelem! Figyelem! Itt Gliwice beszél. Az adó lengyel kézben van. … Elérkezett a szabadság órája…” a négyperces üzenetet a „Sokáig éljen Lengyelország!” felkiáltással fejezték be.

Az akciót megelőző nap a Gestapo letartóztatta a német állampolgárságú sziléziai, Lengyelországgal szimpatizáló aktivista Franciszek Honiokot, akit szintén lengyel ruhába öltöztettek, méreginjekcióval kivégeztek. A holttestet lőtt sebekkel a helyszínen hagyták, majd a német ügynökök elhagyták az adótornyot és visszatértek Németországba.

Néhány órával később, szeptember 1-jén 4.45-kor a német haderő átlépte a lengyel határt.

Ma 78 éve, 1939 szeptember elsején kitört az emberidég mindmpg legpusztítóbb fegyveres konfliktusa, a Második Világháború!

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Molnár Erzsébet

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”-rovatban tájékoztatjuk!