A szovjet csapatok felszabadító hadműveletei

– Közeleg április 4.-e a felszabadulás ünnepe! –

Malinovszkij marsall október 12-én Horthy kérésére leállította délkeletről előrenyomuló csapatait. Az újabb nagy támadás megindítására csak október 27-én, már Szálasi uralma idején került sor. A támadástól Sztálin Budapest elfoglalását várta, s az első napok nagy katonai sikerei, a gyors előrenyomulás igazolni látszott a várakozást. A szovjet csapatok Kecskemét körzetében előretörve, november 2-án már erősen megközelítették a fővárost. Azonban hamarosan bebizonyosodott, hogy igaza volt Malinovszkijnak, aki a támadást néhány nappal később, nagyobb előkészületek és csapatösszevonások után akarta csak elkezdeni, nem látva lehetőséget Budapest menetből való elfoglalására. A német és magyar csapatoknak sikerült némileg visszaszorítaniuk a frontális támadást nem is túlságosan erőltető szovjet egységeket.

A Malinovszkij vezette 2. Ukrán Front inkább északról és délről indította el Budapest bekerítésére irányuló támadó akcióit. A szovjet seregek balszárnya a Duna bal partját tisztította meg Bajától egészen Pestig (csupán Dunaföldvárnál maradt egy kisebb hídfő), a jobbszárny viszont a Bükk, a Mátra vidékét egészen a Miskolc—Gyöngyös—Hatvan vonalig. Rövid időn belül mindhárom várost elfoglalták, amit Miskolc esetében megkönnyített, hogy az ottani munkásság nemcsak szabotálta a német és nyilas kiürítési parancsot, hanem olyan fenyegetően lépett fel a német katonasággal szemben, hogy azok nem merték megkockáztatni a város védelmét. A kommunista irányítású MOKAN Komité még a szovjet csapatok bevonulása előtt ténylegesen a város urává lett. A volt 3. magyar hadsereg — részben a szökések miatt — teljesen felmorzsolódott, s így a további harcokban csak az 1. magyar hadsereg vett részt, amely ezután a 4. Ukrán Front egységei ellen harcolva Szlovákia irányában vonult vissza, valamint a 2. magyar hadsereg, mely a Dunántúlra s Pestre szorult. Ezek körében is egyre tömegesebbé vált az átállás. Most már nem egyenként szökve, hanem sok esetben zárt — század, zászlóalj erejű — kötelékben álltak át a magyar katonák, ennek következtében a németek oldalán harcoló magyar hadsereg több tízezer fős veszteséget szenvedett. Katasztrofálissá tette a német csapatok helyzetét, hogy november végén a 3. Ukrán Front is támadásba lendült. Átkelve a Dunán és a Dráván, Mohácsot, Baját, majd Pécset és mintegy 300 kisebb helységet foglalt el, s előrenyomult egészen a Balaton vonaláig, a németek által kiépített ún. Margit-vonal itteni szakaszáig. A 3. Ukrán Front csapatainak egy része ugyanakkor a Duna jobb partján észak felé, Budapest irányában tört előre. Míg az előbbi a féltve őrzött zalai olajvidéket, az utóbbi a főváros közelében kiépített állásokat veszélyeztette.
A főváros bekerítése és ostroma tehát november végén előreláthatóvá vált.

A Szálasi-kormánynak döntenie kellett: kiteszi-e Budapestet a súlyos harcoknak, vagy pedig megkíméli a fővárost, s közel egymillió lakóját a súlyos megpróbáltatásoktól. A döntés természetesen nem Szálasi, hanem Hitler kezében volt, s úgy tűnt, december 4-én, midőn Szálasi ismételt sürgetésére Hitler hajlandó volt a „nemzetvezetőt” fogadni, ezt a kérdést is megbeszélhetik.

SZÁLASI TALÁLKOZÓJA HITLERREL

Valóban, Szálasi és Hitler találkozója során Budapest védelme volt az egyetlen kérdés, amiről érdemben szó esett. A németek, az egész látogatást kötelező formalitásnak tekintve, egyetlen katonai vagy politikai kérdést sem voltak hajlandók magyar csatlósukkal megtárgyalni. (Szálasi ugyan élete legnagyobb élményének nevezte a Führerrel való tárgyalást, kíséretének tagjai azonban bizalmas feljegyzésekben szóvá tették, hogy a német vezetés minden lényeges politikai és katonai kérdés megvitatása elől kitért.)

Budapest kérdésében azonban a németek álláspontja egyértelmű és világos volt; megígérve, hogy a „csodafegyver” és csapatok segítségével, tavasszal az egész országot visszafoglalják, kijelentették: nem lehet szó a főváros harc nélküli feladásáról. Ellenkezőleg, Budapest védelmét az egész háború menete szempontjából különlegesen fontosnak nyilvánították. A német utasítások Friessner vezérezredestől, a Magyarországon harcoló Heeresgruppe Süd parancsnokától már november végén eljutottak a harcoló egységekhez. Ezek szerint a magyar fővárost erődítménynek tekintik, melyet tekintet nélkül a következményekre, házról házra védeni kell. Az utasítás előírta, hogy ha a budapesti lakosság ez ellen fellépne, esetleg felkelést szervezne, úgy azt erőszakkal le kell verni. December 1-én Ottó Winkelmann SS-tábomokot, aki március 19-e óta a Magyarországon állomásozó SS rendőri erők főparancsnoka volt, nevezték ki „Budapest-erőd” főparancsnokának, majd tőle december 5-én Pfeffer von Wildenbruch SS-tábomok vette át ezt a feladatot.

Budapest ostroma

A Budapest körüli gyűrű december közepére kezdett bezárulni. December 9-én a szovjet csapatok áttörték a német állásokat, és elfoglalták Vácot. Az áttörésnek különös jelentőséget adott a németek korábbi hivatkozása arra, hogy a tervezett Margit-vonalra vonulnak vissza; Vác elfoglalása viszont már ezen a védvonalon vágott rést. Igaz, hogy a Bécs felé irányuló gyors szovjet előrenyomulást az Ipoly vonalán sikerült megállítaniuk, közben azonban a Dunántúlon a németek számára katasztrofálissá vált a helyzet. December 22-én a Tolbuhin vezette 3. Ukrán Front délről, a Balaton és a Duna között, a 2. Ukrán Front északról indított támadást. A következő napokban kemény harcokban elfoglalták Székesfehérvárt és Bicskét. Karácsony előestéjén a szovjet csapatok elérték Buda elővárosait. 25-én ugyan még Esztergom és Szentendre felé két út nyitva állt, de másnapra Esztergom elfoglalásával a kör bezárult. A főváros, mintegy 800 ezer itt maradt lakosával s közel 100 ezer német és magyar katonával, be volt kerítve. Megkezdődött Budapest ostroma.

A nyilasok maximális segítséget kívántak nyújtani Hitlernek, aki Bécset Budapestnél kívánta védeni; már december 10-én kihirdették a fővárosban a hadiállapotot. A minisztériumok, közhivatalok sürgősen áttelepültek az ország nyugati részébe. Vajna belügyminiszter utolsó gondja azon utcák nevének megváltoztatása volt, amelyek zsidókról voltak elnevezve. Egyes intézményeket, mint például az egyetemeket, kényszerítették a távozásra. A gyárak berendezésének jó részét szerették volna elhurcolni, de a munkások — elsősorban a csepeliek — ezt megakadályozták. A városban a közállapotok és életviszonyok egyre súlyosabbá váltak. A napi kenyérfejadag 15 dekára csökkent; húst, zsírt és tejet nem lehetett kapni, a feketepiaci árak csillagászati számokban voltak csak kifejezhetők. Gázszolgáltatás már nem volt, és a villany is csak 2-3 órán át égett.

A lakosságban egyre fokozódott a félelem és az elkeseredés Budapest sorsa felett.

A nyilasok tömegesen rendelték ki az embereket a város határába a tankok feltartóztatására árkot ásni. A katonai szolgálatot egyre újabb és újabb évjáratokra terjesztették ki. Egy december 10-i rendelet 14 és 70 év között mindenkit hadkötelesnek nyilvánított, férfiakat és nőket egyaránt, de fontolgatták, hogy munkaszolgálatra 12 évtől hívnak be mindenkit. De hiába fenyegettek a rögtönítélő bíróságokkal, amelyek a szökevényeket, a szabotálókat azonnal halálra ítélték; hiába fenyegettek — német mintára — azzal, hogy a szökevények családjait is rögtönítélő bíróság elé állítják, ez sem javított a harci morálon. Nem segített a föld, a ház — a Rózsadombon ígértek háztelkeket —, az új nemesség teremtésének ígérete sem, a harcoló csapatok létszáma egyre fogyott. Egyenként vagy kisebb csoportokban szöktek meg, dobták el a fegyvert, vetették le az uniformist, s egyre több volt a csoportos, olykor zárt egységekben történő átállás a szovjet csapatokhoz. A behívásoknak az emberek nem tettek eleget. Budapesten például egy napon 1862 katonai szolgálatra behívott közül mindössze 29 vonult be. A nyilasok terve 4 ún. hungarista hadosztály létesítésére — melyek Kossuth, Petőfi, Klapka és Görgey nevét viselték volna — nem valósult meg. Világossá vált, hogy Budapest védelmében, ha a lakosság ellenállásával nem is, aktív támogatásával sem számolhatnak. „Budapest – erőd” védelme tehát a IX. német hegyi hadtestre és az I. magyar hadtestre maradt, melyet legfeljebb néhány ezer nyilas rohamosztagos egészíthetett ki. (A nyilas egységek többsége azonban csak az üldözöttek kirablásában s gyilkolásában jeleskedett.) Az ostromgyűrűbe zárt német hadsereg 5 rendkívül megfogyatkozott létszámú hadosztályból s néhány kisebb egységből állt, amit 3 ugyancsak kis létszámú magyar hadosztály s néhány ezred egészített ki.

Bár a körülzárt egységek aknamezőkkel, különböző műszaki zárakkal stb. igyekeztek az ostromot megnehezíteni, a szovjet csapatok számbeli s anyagi túlereje a csata kimenetelét nem tette kétségessé. December 29-én a szovjet főparancsnokság ultimátumban szólította fel a bekerített csapatokat a megadásra, hangsúlyozva, hogy „a harc céltalan folytatása csak a csapatok teljes megsemmisüléséhez, a békés polgári lakosság lelketlen feláldozásához és a főváros teljes elpusztulásához vezetne”. A német és magyar parancsnokok azonban nemcsak visszautasították a fegyverletételt, hanem csapataik a jegyzéket átnyújtó parlamentereket is — Steinmetz és Osztapenko kapitányokat — meggyilkolták.

Hitler és Szálasi ígéretekkel igyekezett kitartásra bírni a budapesti erők katonáit. A szovjet csapatok, nehéz harcokban nyomulva előre, már elfoglalták Pest külvárosait, amikor január 1-én a Heeresgruppe Süd új parancsnoka, Wöhler tábornok, támadást indított az ostromgyűrű áttörésére Komáromtól délkeletre. A német támadás 4-én és 5-én a Lengyelországból ideirányított új egységekkel bizonyos sikereket ért el: elfoglalták Esztergomot, s mintegy 20-30 km-t nyomultak előre Bicske—Dorog irányában. A szovjet ellenállás azonban erősödött, s 6-án a német támadást egyelőre megállították, a Duna északi partján pedig a 2. Ukrán Front csapatai támadásba mentek át. Pillanatnyilag azonban a szovjet támadás is csak csekély eredményeket hozott.

A német parancsnokság január 9-én újabb kísérletet tett, most már déli irányból, az ostromgyűrű áttörésére. 12-én Pilisszentkereszt elfoglalásával az északon újból támadásba lendült szárny 21 km-re megközelítette Budapestet, délen pedig 20-án elérték Dunapentelét, s a 3. Ukrán Frontot kettészakítással fenyegették. Ezek a napok azonban a fordulópontot jelentették a budapesti gyűrű széttöréséért vívott harcokban. A szovjet csapatok újból kisebb támadó hadműveleteket kezdtek, s jóllehet a német egységek Tordas felől mintegy 18 km-re megközelítették Budapestet, támadásaikat nem tudták tovább folytatni. Január 26-án a szovjet ellentámadás teljes erővel kibontakozott, a német csapatok súlyos veszteségeket szenvedtek, s hamarosan visszavonultak: az ostromgyűrű áttörésére irányuló kísérletük véglegesen meghiúsult.

A fővárosért folyó küzdelem ereje a dunántúli harcok idején nem csökkent. A városban borzalmas állapotok uralkodtak. A lakosság a pincékben húzódott meg, híjával volt fűtőanyagnak, élelemnek; az utolsó napokban már víznek is. Hindy városparancsnok január elején már a csüggedőket is felkoncolással fenyegette. A fegyveres nyilas csoportok garázdálkodása tovább folyt; válogatás nélkül üldözték a zsidókat, az elfogott baloldaliakat és a katonaszökevényeket.

Az előrenyomuló szovjet csapatok január első napjaiban elfoglalták az elővárosokat, majd 10-től Pesten törték meg az ellenállást a város belső kerületeiben. Január 15-én érték el a Nagykörút vonalát, majd18-án jutottak ki a Dunáig. Pest felszabadult, de Budáért még tovább folyt a harc; a Dunán már csak a németek által felrobbantott hidak csonkjai meredtek az ég felé.
Buda ostroma katonailag még nehezebb feladatot jelentett. A hegyes-dombos városrész, középpontjában a Várral, nagy előnyöket biztosított a védőknek, akiknek erejét a szovjet gyalogság, tüzérség és légierő támadásai csak fokozatosan törték meg. A magyar csapatok egy része, látva, miként pusztítják el a németek az ország fővárosát, átállt a szovjet csapatok oldalára, s Budai önkéntes Ezred néven aktívan kivette részét a főváros felszabadításából. Február 10-e körül már csak a Vár és a Gellérthegy volt a németek ellenőrzése alatt. Midőn kétségtelenné vált, hogy a küzdelem már nem tarthat soká, a még harcoló mintegy 30 ezer főnyi német és magyar egységek február 11-én kitörési kísérlet mellett döntöttek. A csapatok az Olasz fasorban, a parancsnokok a Vár föld alatti folyosóin az Ördögárok irányában próbáltak menekülni, de kísérletük kudarcot vallott.

Február 13-án több mint 6 hetes küzdelem után Budapest felszabadult. 35 674 lakóházából 29 987 megsérült, 461 280 lakószobából 25 795 teljesen megsemmisült, 8 849 pedig használhatatlan volt.

Mindenütt rom és pusztulás, kiégett vagy még lángoló házak, leszakadt villanyvezetékek, felrobbantott hidak. A főváros szabad volt, de az új életet rendkívül nehéz körülmények között kellett megkezdeni.

SaLa

 

Nagy munka, nagy feladat vár RÁNK – MAGYAROKRA! – ha akarunk mégegyszer egy SAJÁT országot. Ehhez össze kell fognunk, és április 8-án NAGYON SOKAN KELL HOGY ELMENJÜNK SZAVAZNI, a legesélyesebb antidöbrögista jelöltre!

Hogy melyik egyéni választókerületben ki az? Azt ide, ide, ide vagy ide kattintva megnézheti!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!