Címke: történelem

„Nem maradhatnék?”

Most már semmi akadálya sem volt, hogy Fritzsche, von Papen és Schacht szabad emberként elhagyja a börtönt. Amikor azonban a fölmentő ítéletet kihirdették, a németek között elégedetlenség és zúgolódás támadt. Az újságok különkiadásai nyomán tömegek gyülekeztek az Igazságügyi Palota elé, miközben azok hárman boldogan nyilatkoztak a sajtónak.

Egy amerikai katonatiszt, aki beszélt németül és elvegyült az odakint várakozó tömegben, bejött, és közölte: „Ez nagyon könnyen lincseléssé változhat. Egyikük-másikuk odakint majd megpukkad a dühtől, amiért ezeket eleresztették.”

Az idősebb németek, akik emlékeztek a nácik hatalomra jutása előtti időkre, úgy érezték, ütött a bosszúállás órája. De más jelentések is érkeztek hozzám, amelyek szerint nagyon is reális volt az a veszély, hogy ezt a három embert lepuffantják vagy agyonverik. Ebben a pillanatban kopogtattak az ajtómon. A három felmentett visszatért a zárkájába – jelentette egyik tisztem. Meghallották a kinti lármát, ezért most védelmet keresnek a börtönben.

Törvényes jogom nem volt, hogy továbbra is börtönben tartsam őket, ezért felszólítottam mindhármójukat, hogy írásban adják be kérelmüket. Mindhárman azt kérték, hogy még egy éjszakára itt maradhassanak; kérték továbbá, hogy szállítsuk el őket a börtönből biztos menedékhelyre és útközben is gondoskodjunk biztonságukról.

Megpróbáltam kapcsolatba lépni védőügyvédeikkel, hogy ők is adjanak be hasonló kérelmet védenceik nevében; von, Papen ügyvédje azonban már eltávozott. Kínos dolog volt a börtönben tartani őket – még ha védelmi célokból is mivel ezekben a robbanásig feszült időkben annak a rémhírnek adhattunk tápot, hogy törvényes felmentésük után továbbra is lakat alatt vannak. Elég lett volna egyetlen helytelen intézkedés, hogy a dologból „ügy” legyen.

Megpróbáltam telefonálni a II. hadtest parancsnokának, Geoffrey Keyes tábornoknak. Ő azonban nem volt az irodájában, ezért vezérkari főnökének diktáltam le egy üzenetet, aki fölvette, de tiltakozott:

„Semmilyen felelősséget sem vagyok hajlandó vállalni ebben az ügyben.”

„Ezzel teljesen tisztában vagyok – feleltem. – Pusztán csak tudassa Keyes tábornokkal, hogy mit határoztam. Neki módjában áll ellenintézkedést tenni, ezek az emberek pedig addig is biztonságban vannak.”

Idegborzoló nap volt. Elég bajom támadt a kivégzésre várókkal is, most pedig itt ténfergett ez a három beijedt alak, aki visszabújt a cellájába. Fáradtan dőltem le az ágyba.

Éjféltájban csengett a telefon. Aggályoskodó tábornok keresett a főhadiszállásról. „Csak azt akarom tudomására hozni – mondta -, hogy az ön intézkedéséért semmiféle felelősséget nem vállalok.”

Visszafeküdtem az ágyba. Megint csengett a telefon. Ezúttal egy másik pánikba esett tábornok jelentkezett. S ismét elhangzott a felelősségelhárító nyilatkozat.

A hajnali órákban harmadszor is felhívtak, most már egy harmadik tábornok a főparancsnokságról. Akárcsak a többieknek, neki is csupán egyetlen dolog járt az eszében: nem akart semmibe se belekeveredni. De ezúttal már elveszítettem a türelmemet. „Önnek – mondtam a harmadik tábornoknak – semmiféle hatásköre nincsen. Ön kizárólag Keyes tábornok aktatologatója, s ezért egyáltalán nem veheti magára a felelősséget, hogy akár így, akár úgy döntsön bármiben is. Most pedig hagyjon aludni!”

Amikor Keyes tábornok visszatért szálláshelyére, telefonon közölte velem, hogy teljes mértékben helyesli intézkedésemet, s továbbra is megítélésemre bízza az ügy elintézését. Ezt később írásban is megerősítette. Fritzsche másnap közölte, hogy rokonai helyet találtak számára, s hajlandó eltávozni. Sötétben hagyta el a börtönt. Később azonban a német rendőrség azt tanácsolta neki, hogy térjen vissza Nürnbergbe, ő pedig vissza is tért.

Schacht a városon kívül talált magának lakást, s kijelentette, hogy oda megy. A nürnbergiektől annyira tartottak valamennyien, hogy ő is a sötétség leple alatt osont ki, a házhoz pedig, ahová költözött, őrt állítottak. Saját kérésére 48 óráig nem értesítettük a sajtót távozásáról. A sajtócsoport két tagja – mint később rájöttem – azt tervezte, hogy kizárólagos joggal „megszerzi” Schacht visszaemlékezéseit. Egyikük a vállalkozó szellemű amerikai újságírónő volt, Margaret Higgins, a másik pedig a londoni „Daily Express” riportere. Mi azonban még időben értesültünk erről, és Miss Higgins végül feladta a tervét, mivel belátta, hogy egyrészt életveszélybe sodorhatja Schachtot, másrészt engem is arra kényszeríthet, hogy megtiltsam írása leközlését.

A börtönben hármójuk közül már csak a hosszú, csőrforma orrú, csillogó szemű von Papen maradt, akit valaki a sátánhoz hasonlított, „amint titokzatosan és gonoszul ólálkodik a nagyvilágban”. Az igazság az volt, hogy von Papen az ördögnek sem kellett.

A szabadlábra helyezése utáni három hétben először az a német város tagadta meg tőle a letelepedési engedélyt, amelyet otthonaként jelölt meg. Aztán azt kérelmezte, hogy a francia zónába mehessen, de a franciák nem fogadták be. Végül felajánlottuk, hogy menjen az orosz zónába, ezt a javaslatot viszont ő hárította el. Attól félt, hogy az oroszok vagy nem eresztik be, vagy elbánnak vele. Az angolok is mentegetőztek, von Papen nekik sem kellett.

Végül aztán levelet írt nekem: „Kapcsolatba léptem néhány bajorországi barátommal …, de még nem kaptam tőlük választ.” Ugyanakkor egy bizonyos Adam úrtól ajánlatot kapott, hogy telepedjen meg nála Nürnbergben az am Maxfeld 198-ban. Tehát csak az amerikai zónában maradhatott. Közöltem vele: „Végső esetben odaköltözhet. Úgy látom, ön már senkinek sem kell ezen a világon.” Végül is utálkozó arckifejezéssel elhagyta a börtönt egy őr és a helyi német rendőrparancsnok kíséretében. Amikor lehajtott fejjel kilépett a kapun, ügyvéd fia, von Papen százados lépett mellé. (Von Papen egyébként a börtönben végighallgatta a jövés-menést Göring öngyilkosságakor, hallotta elítélt társainak lépteit, amikor azok az akasztófa alá mentek, s hallotta a süllyesztők csapódását. Teljesen szenvtelen maradt.)

Seyss-Inquart is írt nekem egy levelet a cellájából. „Andrus ezredesnek! Az a kérésem – s meggyőződésem szerint Franknak és Sauckelnek ugyanaz az álláspontja -, hogy továbbra is engedélyezzék a reggelenkénti hideg zuhanyt. Kétségtelen, hogy ez jó hatással van mind testi, mind lelkiállapotunkra.

Az a kérésem továbbá, hogy a halálraítéltek napközben találkozhassanak olyasféleképpen, mint az ítéletek kihirdetése előtt. Megemlítem, hogy mint Hollandia Reichskommissarja (birodalmi biztosa), magam is gyakran engedélyeztem ilyesmit, s sok köszönőlevelet is kaptam érte.

Biztosítom Önt, ezredes, hogy mind én magam, mind pedig társaim nyugodtan tekintünk az elkövetkező elkerülhetetlen és bizonyos értelemben szükséges esemény elébe, és semmi olyat nem teszünk, ami megnehezítené az Ön dolgát.

SEYSS-INQUART”

A 11-es számú zárkában Sauckel a „maga mentségét” írta; utolsó szavait hozzám, feleségéhez, a német Ellenőrző Tanácshoz és másokhoz intézte. Ezt írta:

„Soha életemben a leghalványabb gondolat vagy szándék sem merült fel bennem háborús bűnök vagy emberiesség elleni bűnök elkövetésére, sohasem adtam utasítást ilyesmire, sohasem tűrtem el ilyesmit.

A munkaügyi megbízatás a háború alatt olyan feladat volt számomra, amelyet sem vissza nem utasíthattam, sem nem vitathattam.

Mindent megtettem annak biztosítására – s ez parancsaim és a tanúvallomások alapján bizonyítható is -, hogy a feladatot a legkorrektebb módon hajtassam végre.

Németország számára ez a program nemzeti szükségszerűség volt. A munkaerő olyasfajta szabályozása nélkül, amilyennek a végrehajtását nekem megparancsolták, nemcsak Németország puszta léte került volna súlyos veszedelembe, hanem a megszállt területek lakosságának is a munkanélküliség borzalmaival kellett volna szembenéznie. Ráadásul a német nép és a megszállt területek lakosságának ellátása is lehetetlenné vált volna.

FRITZ SAUCKEL”

A feleségek most engedélyt kaptak, hogy „beszélőn” találkozhassanak férjeikkel, Göringet minden álló nap meglátogatta a felesége, a dróthálón keresztül beszélgetett vele. Megkérdezte: „Megfoghatnám a férjem kezét?” A válasz most is csak egy lehetett: nem. A kézfogás vagy a csók újabb lehetőséget kínálhatott öngyilkosságra alkalmas eszközök átadására. Hess makacsul visszautasította, hogy akár feleségével, akár családtagjaival találkozzék.

Ezután a nevek helyett számokat helyeztünk a cellák ajtajára. Akiket elítéltek, többé nem vádlottak voltak, hanem rabok. Rabruhát is viseltek. Hesst láthatóan felvillanyozta, hogy megmenekült a haláltól, de továbbra is színészkedett. Egyik alkalommal, amikor a börtöntiszt nevén szólította, Hess – aki éppen söpört – vigyázzba állt, s a seprűt fegyverként tartotta a kezében. „Uram, itt nincsen semmiféle Hess. Ha azonban az ilyen meg ilyen számú rabot keresi, az én lennék!”

O’Connor atya és Gerecke tiszteletes fáradhatatlanul járták az elítéltek zárkáit. Az elítéltek közül egyesek napjában négyszer-ötször is magukhoz hívták a papokat. Gerecke tiszteletes attól tartott, hogy ha valaki egyáltalán összeroppan, az Sauckel lesz, aki teljesen elhagyta magát.

Az imák új jelentéssel telítődtek és sürgősebbé váltak.

Végül Göring is megtört. Gilbert jelentése szerint „a színdarabnak vége, többé nem akarja lehengerelni vádlott-társait”. Frank nyugodt volt és csendes, a közelgő véget bizonyos rezignációval és filozofikus lelkiállapottal szemlélte.

Jodl titkos és „személyes” kérelmet terjesztett be, hogy testét külön temessék el egy általa megnevezett helyen, de kérését elutasították.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Az ítéletek

Göring, aki az utolsó pillanatig fellengzősen viselkedett, hangoskodva bizonygatta ártatlanságát, amikor az utolsó szó jogán beszédébe fogott. Indulatosan elítélte a tömeggyilkosságokat, s kijelentette, hogy „a legkevésbé sem képes” megérteni őket. „Szeretném még egyszer világosan leszögezni a törvényszék előtt – mondta komoly arccal -, hogy sohasem adtam parancsot egyetlenegy ember megölésére sem, semmiféle atrocitást sem rendeltem el vagy tűrtem el, amíg hatalmam volt ezek megakadályozására.”

A tétova és láthatóan zavart Hess értelmetlenül fecsegett összevissza, s végül a törvényszék elnöke félbeszakította.

Keitel kijelentette, hogy bűnös, amiért nem akadályozta meg, amit meg kellett volna akadályoznia. Ribbentrop azzal védekezett, hogy olyan külpolitikáért tették felelőssé, amelyet másvalaki határozott meg.

Kaltenbrunner tagadta, hogy felelős volna a koncentrációs táborokért és a zsidók elpusztításáért. Mindezek a bűnök Himmlert és Müllert, a titkos államrendőrség főnökét terhelik. Rosenberg megesküdött, hogy lelkiismerete tiszta, ami a népirtásban való bármiféle részvételét illeti.

Frank azt panaszolta, hogy Németország és Hitler elfordult Istentől. Frick is kijelentette: lelkiismerete tiszta. Fűnk még tovább ment; meg volt döbbenve, amikor a tárgyalás során értesült azokról a förtelmes bűnökről, amelyeket a keze alá beosztott hivatalos személyek követtek el. Ezekről csak akkor szerzett tudomást, amikor a tárgyalóteremben szó került róluk.

Egymás után védekeztek az utolsó szó jogán. Valamennyien azt állították: kétségbe ejtette őket mindaz, amit a per tizennégy hónapja alatt megtudtak.

A bírák meghallgatták az utolsó védekezéseket, az utolsó tanúvallomásokat. A négy nemzet jogi képviselői, akik egy romba döntött világ nevében ültek tanácsot, visszavonultak, hogy meghozzák az ítéletet. Külön biztonsági kordont vontunk a bírák köré, amikor félrevonulva nekiültek, hogy a huszonegy vádlott sorsát eldöntsék.

A foglyok az ítélethozatal idején tele voltak feszültséggel és idegességgel. Olvastak vagy dolgoztak cellájukban, és rosszkedvűen végezték napi sétájukat. Aztán híre jött, hogy a bírák meghozták a verdiktet. Az ítéletet kihirdetik, és órákon belül az egyes vádlottakra kiszabott büntetéseket is meg lehet tudni. Riasztottam az orvosokat és a papokat, az őröket pedig újra kioktattam.

Ezután összehívtam a foglyokat. Félkörben, combjukhoz tett kézzel álltak a zárkaépületben, s kutatóan nézték az arcomat. A következőket mondtam nekik: „Kötelességük saját magukkal, az utókorral és a német néppel szemben, hogy az elkövetkezőket méltósággal és férfiasan fogadják. Azt kívánom önöktől, hogy amikor belépnek a tárgyalóterembe, álljanak egyenesen, hallgassák meg ítéletüket, azután jöjjenek ki. Biztosak lehetnek, hogy segítségükre leszünk és gondjukat viseljük, ha már kijöttek, s a közönség már nem láthatja önöket.”

A tárgyalóteremben egy orvost és egy ápolót helyeztem el, egy másik orvost pedig a felvonónál, amely az embereket fölvitte a vádlottak padjához. A liftben két hordágyas katona várakozott; kényszerzubbony is volt náluk arra az esetre, ha valamelyik fogoly dühöngeni kezdene. A felvezető őrök feltűnés nélkül bilincset csúsztattak a zsebükbe. Amikor eljött az ideje, a riadt, várakozással teli csoport átment az Igazságügyi Palotába.

Őrt állítottunk a tolmácsok elé, ahonnan szemmel tarthatta az ülőhelyeket. Ha valaki elájulna, az őr „N”-kézjelére az ápolók azonnal odasietnek, anélkül, hogy magukra vonnák a figyelmet vagy zavarnák a bíróságot.

A bírák helyükre vonultak, és kihirdették az ítéletet. Schacht, von Papen és Fritzsche számára a felmentést; a többieket a vádirat egy vagy több pontjában bűnösnek találták. Miután az általános ítéletet kihirdették, a bíróság ebédszünetet rendelt el. Azokra, akiket bűnösnek mondtak ki, ugyancsak kínos néhány óra következett. Az a három viszont, akit fölmentettek, sugárzott az örömtől. Visszasiettek zárkájukba, összecsomagolták a holmijukat, s a felső épületrészbe, kényelmesebb, kevésbé szigorú lakóhelyre költöztek.

A világ minden tájáról egybesereglett újságírók követelték, hogy láthassák a három szabadlábra helyezett vádlottat, azok pedig végre lejöttek a lépcsőn, és mosolyogtak. Fritzsche boldogan megjegyezte: „Nincsenek többé szürke falak, nincs többé rácsos ablak!”

Amikor megkérdezték a szürke prémgalléros kabátot viselő Schachtot: hol fog letelepedni, széttárt karral válaszolt: „Azt én magam is szeretném tudni!” Villanófények villogtak; négy nyelven tették fel a kérdéseket. „Nem írja meg önéletrajzát?” – kérdezte valaki. Schacht elhúzta a száját. Nagyon leköteleznék az újságírók, ha cserében adnának egy kis csokoládét a gyerekeinek … Von Papen kijelentette, hogy vagy a lányához megy az angol zónába, vagy feleségéhez és gyerekeihez a francia övezetbe. Fritzschének – saját bevallása szerint – fogalma sem volt, hol kezd új életet.

Délután 2 óra 50 perckor a komor arcú bírák még egyszer bevonultak a tárgyalóterembe. Ez volt az utolsó alkalom. A vádlottak gyomra görcsbe rándult a félelemtől. Volt, aki szemmel láthatóan reszketett, érezve a pillanat jelentőségét. A földszinten kiadtam az utolsó parancsokat az őröknek és a sápadt, rémült vádlottaknak. Izzadó tenyerüket nadrágjukhoz dörzsölték; utoljára váltottak egymással suttogó szavakat.

„Indulhatunk” – jelentette egy őr.

Az ajtón először Göring lépett be. Remegő kézzel tette fejére a fülhallgatót, s lehajtott fejjel figyelt. Hallgatta a tolmácsot: „Hermann Wilhelm Göring vádlott – kezdte a bíró. – A vádiratban kifejtett vádpontokban …” Göring hirtelen felkapta a fejét, és hadonászni kezdett. A vonal megszakadt, nem hallotta, amit a tolmács mondott. Egy technikus lépett hozzá, kijavította a hibát, s a hang újból megszólalt. „… vádpontokban bűnösnek találtuk, s ezért a Nemzetközi Katonai Törvényszék kötél általi halálra ítéli.”

Göring levette a fejhallgatót, hirtelen megfordult, és elhagyta a termet. Az ajtó becsukódott mögötte, majd ismét kinyílt Rudolf Hess előtt. Felhangzottak az ítélet szavai: „… életfogytiglani börtönbüntetésre ítéli”. Hess mintha nem is hallotta volna az ítéletet. Úgy kellett felriasztani mély gondolataiból és visszavezetni az ajtóhoz. Göringgel együtt kötél általi halálra ítélték még Ribbentropot, Keitelt, Kaltenbrunnert, Rosenberget, Frankot, Fricket, Streichert, Sauckelt, Jodlt és Seyss-Inquartot. Bormannt távollétében ugyancsak kötél általi halálra ítélték. Funk és Raeder életfogytiglani börtönbüntetést kapott. Dönitz tíz évet, von Schirach húsz évet, Speer is húszat, von Neurath tizenötöt.

Bár az elítéltek közül egyesek lehajtott fejjel tértek vissza zárkájukba, mindegyikük saját lábán ment. Csak Funk sírta el magát, amikor megtudta, hogy egész életét börtönben fogja eltölteni. Folytak a könnyei, amikor a cellaajtó becsapódott mögötte.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Figyeljék Rudolf Hesst

Mindent elkövettünk, hogy kellő figyelemmel kísérjük és fenntartsuk a vádlottak normális elmeállapotát. Kelley őrnagy, az elmeorvos, állandóan hangoztatta, milyen fontos a testmozgás ahhoz, hogy a foglyok kiállják a rájuk nehezedő hatalmas pszichológiai nyomást. „Az effajta feszültség felborítja az endokrin egyensúlyt, tehát zavart okoz a belső elválasztású mirigyek működésében, ami viszont határozott pszichés változásokhoz vezet! – mondta nekem. – Ezeket a hatásokat csakis a szabadban végzett testgyakorlással lehet »kivédeni«. Valamennyi fogolynak mozognia kell, kiváltképp Hessnek, Keitelnek, Ribbentropnak és Sauckelnak.” A doktor korábban Göringnek is testmozgást írt elő normális elmeállapotának fenntartása érdekében. Én pedig mindent megtettem, hogy tanácsa szerint járjak el.

Kelley őrnagy jelentette, hogy Hess még mindig gondot okoz; továbbra is különösen viselkedik, naponta két könyvet olvas ki – legnagyobbrészt a tárgyalóteremben -, s nem törődik semmivel, ami körülötte történik. Hess mindvégig ki is tartott e mellett a magatartás mellett. Testsúlya nem csökkent, de az orvosok jelentették, hogy nem eszik eleget. Mindenfajta kezelést elutasított, még vitamintablettát sem akart szedni. Kelley őrnagynak kijelentette: „Ha nem akasztanak fel, otthon majd meghízhatom, ha pedig fölakasztanak, mit számít, ha többet eszem és több gyógyszert szedek, mint amennyire éppen kedvem van?” Hess hisztériás gyomorgörcsei megszűntek. „Húsz év óta először érzem, hogy javul az állapotom” – mondta vidáman.

De mitől javult volna az állapota? „Gyógyulását azoknak az apró méregadagoknak a homeopatikus (hasonszenvi) hatásával magyarázza – írta Kelley őrnagy jogos kétkedéssel —, melyeket saját szavai szerint az ételébe tesznek.” Hess mindig szilárdan hitt az okkult jelenségekben, az asztrológiában, a szuggesztív és a természetes gyógymódokban. Rengeteget beszélgetett ezeknek a „gyógymódoknak” az alkalmazóival; még egy természetes gyógymódokat alkalmazó kórházat is elneveztek róla. „Angliai repülőútja feltűnésvágyból eredő gesztus volt – folytatta Kelley őrnagy -, melynek sikertelensége súlyos paranoid reakciók kialakulásához vezetett, az angolokra vonatkoztatott üldözéses képzetekkel. Bizonyos részleges emlékezetkiesést is kialakított magában, s ahogyan az elmélyült, a paranoid reakciók megszűntek. Második angliai öngyilkossági kísérlete után emlékezete feltisztult, viszont visszatértek a paranoid képzetek. Ezek a képzetek aztán ismét szétoszlottak az emlékezetkiesés újbóli kifejlődésével, s ez volt a helyzet ideérkezésekor. A törvényszék előtt tett nyilatkozata hisztériás, színpadias reakció volt. Az a megállapítása, hogy az emlékezetkiesést tudatosan idézte elő, egybevág a korábban az angoloknál tett hasonló nyilatkozataival.

A gondos vizsgálatok kimutatták, hogy Hess emlékezetében valóban vannak amnéziás területek. Ő maga is elismeri, hogy időnként képtelen visszaemlékezni bizonyos eseményekre, s ez a tünet hosszú éveken át újra és újra megismétlődött. Paranoid reakciói jelenleg egészen minimálisak, de szerfölött valószínű, hogy növekedni fognak. Jelenleg a tudatos és a tudattalan határán helyezkednek el. Hess megfelelően józan ahhoz, hogy maga is ésszerűtlennek tartsa az ételmérgezés gyanúját. Ezek az elképzelések mégis visszatérnek. Valahányszor elveszíti szóban forgó józan belátását, reakciói kétségkívül az angliaiakhoz lesznek hasonlóak. Azt sem szabad elfelejteni, hogy amíg öngyilkossági kísérletei közül az egyik jellegzetesen hisztériás volt, a másikat viszont egyértelműen komoly szándékkal követte el, bár egyben végletesen színpadias módon is. Ezek alapján hihető, hogy harmadszor is öngyilkosságot kísérel meg. De az is lehet, hogy amnéziáját fejleszti ki újra, s nagyon valószínű, hogy újabb hisztérikus magatartást alakít ki.”

Letettem a jelentést. Éppen most, amikor már gratuláltam magamnak, hogy Hesst kipipálhatom a „megoldandó problémák” listájáról, foglyom megint csak föliratkozott.

Kelley őrnagy pedig, különös tekintettel az igazságszolgáltatást kijátszó öngyilkosságok lehetőségére, tovább írta jelentéseit minden egyes fogolyra kiterjedő részletes vizsgálatairól. Úgy tapasztalta, hogy Keitel „a németek mélységes megaláztatását érzi magára nehezedni”. Keitel háromszor is említette, hogy a Hitlerrel való együttműködés idején öngyilkos akart lenni. „Jelenleg … nincs miért élnie, következésképp ő az egyik legvalószínűbb öngyilkosjelölt” – közölte a pszichiáter.

„Az a meggyőződése azonban, hogy jó katona, s ez visszatarthatja az öngyilkosságtól, ahogyan eddig is visszatartotta. Nagyon valószínű, hogy foglalkozik a gondolattal, de nem hajtja végre, mivel az még nagyobb szégyenbe taszítaná. A tanúvallomások mélységesen fölkavarták, s gyakran van szüksége levezető időszakokra, hogy megszabaduljon az érzelmi feszültségektől.”

Keitelt azzal vádolták, hogy hamis híresztelések, valamint rádióadások és csapatmozdulatok segítségével nyomást gyakorolt Ausztriára. A következő kijelentést is fejére idézték: „Megváltoztathatatlan elhatározásom, hogy a közeljövőben Csehszlovákiát katonai erővel eltiprom!”

Kelley őrnagy hosszasan beszélgetett a betegeskedő von Neurathtal is, akinek súlyos szívpanaszai voltak. „Neurath igen értelmes, és bizonyára képes lesz összeroppanás nélkül szembenézni a per következményeivel” – írta róla.

(Kelley őrnagy alapos vizsgálatai igencsak érdekelhették volna az egészségügyi alakulatok főparancsnokságát Washingtonban, ahonnét az a kérelem érkezett, hogy küldjünk szövetmintát a felakasztott elítéltek agyából. Hátborzongató kérésüket sohasem teljesítettük.)

Mi volt a helyzet Göringgel? „Sorsával filozofikus módon néz szembe – jelentette az elmeorvos. – Arra számít, hogy fölakasztják, de nem merültek fel nála pszichiátriai problémák. Aligha várható, hogy összeroppanna, s ahogyan a bizonyítékok fölhalmozódnak, egyre jobban megkeményíti magát, hogy szembenézhessen velük. Nem kétséges, hogy problémák nélkül csinálja végig a pert.”

A pszichiáter úgy találta, hogy Funk, aki aranyfogakat és fogtöméseket halmozott fel a vezetése alatt álló Reichsbankban, gyakran sír, és érzelmileg labilis. „Bámulatos mennyiségeket fogyaszt a szóda-aszpirinből vagy bármely más gyógyszerből. Valamennyi gyógyszer jó hatással van rá, ha pirulák formájában és gyakran szedheti. Pszichiátriai problémát nem jelent, bár ahogyan a ránehezedő nyomás növekszik, erős érzelmi kitöréssel reagálhat.”

Dönitz főtengernagy, aki parancsot adott az elsüllyesztett hajók legénységének meggyilkolására, Kelley szerint „jó eszű ember, igen jó eredményt ért el az intelligenciavizsgálaton, alkotó munkára képes elme, van fantáziája, és intenzív lelki életet él. Az utóbbi időben igen megrendült, amikor tudomást szerzett a zsidóüldözésekről, gyilkosságokról és más atrocitásokról. Valaha úgy vélekedett, hogy Hitler különösen önálló gondolkodású, egyenes, egyszerű és nyílt ember volt, most viszont látja, hogy csak jelleme egyik oldalát mutatta neki. Ő maga elég erős ahhoz, hogy végig elviselje a pert.”

Frank, Lengyelország volt főkormányzója, az ottani terroruralom irányítója, rettegése elől Kelley szerint „a vallásosságba menekül. Alapvetően bűnösnek érzi magát, de amióta visszatért az egyházhoz, egyre fokozódó ájtatossággal védekezik. A bűnök terhét saját válláról az egyházra hárította, s úgy érzi, halála megfelelő bűnhődés lesz. Jelenleg nem foglalkozik az öngyilkosság gondolatával … A kockázat nem nagy, hacsak valamilyen érzelmi nyomás össze nem roppantja védőburkát. Tudatában van tettei iszonyatos voltának, s türelemmel várja kétségtelen sorsát.”

Frick, a nácik szervezési specialistája és fő bürokratája, aki parancsot adott a „haszontalan állampolgárok” elpusztítására, Kelley szerint pszichiátriai szempontból érdektelen volt. „Javíthatatlan náci, aki saját tetteit egyrészt azzal mentegeti, hogy a kiadott parancsokért Hitlerre hárítja a felelősséget, másrészt azzal igyekszik kimagyarázkodni, hogy amit tett, azt Németország javáért tette.”

Fritzsche, a rádiópropaganda főnöke időnként „valósággal búskomor” volt. „A számára terhelő anyagok tárgyalása folyamán gondos ellenőrzésnek kell alávetni – tanácsolta az őrnagy. – Fritzsche könnyen hajlamossá válhat az öngyilkosságra, ha túl nagy nyomás nehezedik rá.”

Jodl, aki az agresszív háború katonai terveit készítette, s aki Észak-Norvégiában felégettette a lakóházakat, erősen introvertált személyiség volt; visszavonultságát csak a legnagyobb nehézségek árán lehetett áttörni. „Belső világa elég erős ahhoz, hogy mindvégig ki tudjon tartani.”

Kaltenbrunnert – aki bevérzésével ismét kórházba került – hadifoglyok, zsidók és egy francia tábornok kínzásával és meggyilkolásával vádolták. Az alapvetően agresszív személyiségűekre gyakran jellemző reagálástípust mutatta. „Kemény tartása kezd összeroppanni – jelentette Kelley -, s újabb betegsége kétségkívül hozzájárul érzelmi labilitásához. Ez az ember ahhoz a típushoz tartozik, amely, ha jól mennek a dolgok, kemény és ellentmondást nem tűrő, ha azonban bajban van, képtelen szembenézni a következményekkel. Ezért úgy kell tekinteni, mint lehetséges öngyilkost.”

Von Papen, a hajdani bécsi követ, aki céljai megvalósításában sohasem riadt vissza a csalástól és a fenyegetéstől, rendkívül kiegyensúlyozott ember volt; a diplomáciai pályán eltöltött évek megtanították, hogyan kell elrejteni érzéseit. „Semmi sincs a kedélyállapotában, ami eltérne a normálistól – jelentette Kelley és valószínűleg sohasem lesz igazán lehangolt.”

Valamennyiük közül talán Raeder reagált a legrosszabbul a bebörtönzés tényére. „Ingerlékeny és panaszkodásra hajló személyiség, intelligens, de érzelmileg nem túlságosan stabil” – mondta róla Kelley. Raeder építette ki és irányította a német hadiflottát; azzal is vádolták, hogy a tengeralattjárókkal semleges és fegyvertelen kereskedelmi hajókat süllyesztett el, az életben maradt legénységet pedig legéppuskáztatta. „Eddig jól elviselte a pert – írta Kelley -, időnként azonban erős izgalomba jön, és mérsékelten lehangolt. Ennek ellenére bizonyára képes lesz, hogy kitartson, s az ítéletet valószínűleg súlyosabb reakciók nélkül fogja tudomásul venni.”

Ribbentrop volt az „egyik leggyengébb személyiség az egész csoportban”. „A hajdani külügyminiszternek, aki közölte a hivatalnokokkal, hogy »a zsidókat vagy ki kell irtani, vagy koncentrációs táborokba kell zárni”, egész életében egyetlen önálló gondolata sem volt – állapította meg Kelley a vele való beszélgetések után. – Cellája magányában – írta a pszichiáter – képtelen bármilyen célszerű döntést hozni. Miközben a védekezésén dolgozik, állandóan ide-oda topog, s az ítélet egészen biztosan meglepetés lesz számára. Nem érzi magát különösképpen bűnösnek, Hitlerrel szemben pedig továbbra is lojális. Gyakran lehangolt, és érzelmi labilitása alapján az egyik legvalószínűbb öngyilkosjelölt. Az is lehet azonban, hogy ha megkapja az ítéletet és a nyomás alól felszabadul, eredeti agresszivitása is visszatér. Ha ez következik be, az ítélettel viszonylag bátran fog szembenézni. Ugyanakkor az is lehet, hogy a végén összeroppan.”

Rosenberg – pszichiátriai szempontból – az az ember, „aki egész életét a realitásoktól távol levő filozófia világában töltötte el. Jelenlegi, nagyon is valóságos helyzetében képtelen megszervezni életét, s állandóan a fecsegésbe menekül – mondja Kelley jelentése. – Teljesen kétséges, hogy bármiféle büntetés megrendíthesse személyisége alapjait, az pedig nagyon valószínű, hogy nyugalmát az utolsó pillanatig megőrzi.”

Sauckel – Kelley megállapítása szerint – végletesen energikus személyiség volt, akit nagyon megviseltek a börtön korlátozásai. Érzelmileg stabil maradt, de nem volt eléggé értelmes ahhoz, hogy helyzetét teljes valójában felfogja. Sauckel, aki rabszolgasorba hurcolta a megszállt területek emberanyagát, „erősen lojális maradt Németországhoz és Hitlerhez, s e tekintetben nem tartja magát bűnösnek”. A bíróság tudomása szerint ötmillió embert hurcoltatott el kényszermunkára.

Dr. Hjalmar Schacht igen el volt keseredve, amiért őt is bevonták a perbe. Őt sokkal kisebb bűnökkel vádolták, mint a többieket, s sokukkal nyíltan szembe is fordult. Kelley őrnagy szerint: „A többiek annak idején halálra szánták, s most ugyancsak nehezére esik tudomásul vennie, hogy a bíróság mégis cinkosukként kezeli. Ez időnként igen erősen kihat kedélyállapotára.”

Schirach, az ifjúsági vezér, a csoport legfiatalabb tagja Kelley szerint eléggé introvertált volt ahhoz, hogy gondolataiba vagy a költészetbe meneküljön, ha túl nagy nyomás nehezedett rá. Úgy érezte, hogy mindvégig a német ifjúságot kell képviselnie, s kifejezetten várta az ítéletet.

Arthur Seyss-Inquart, az álmos szemű puccsista, aki oly kemény kézzel uralkodott a hollandokon, befelé forduló és tartózkodó volt, érzelmileg pedig rideg. Nem kellett attól félnünk, hogy megpróbál végezni magával.

Speer, Hitler bizalmasa, Kelley megállapítása szerint nyílt, barátságos személyiség volt. „Furcsa módon jobban érdekli az építészet, mint a per. Érzelmi feszültségeinek levezetésére kiváló eszköz a rajzolás. Speer nyugodt, sorsába beletörődött, a körülményekhez alkalmazkodik, feszültségei nincsenek.”

Streicher, a hírhedt zsidóüldöző bizonyára sohasem válik pszichiátriai problémává – jelentette róla Kelley. A pszichiáter szerint Streicher „kiváltképpen földhözragadt és igen mérsékelt intellektus”.

Vajon miről álmodtak a foglyok éjszakánként? Pszichiátereinket és pszichológusainkat nemigen érdekelte, hogy választ találjanak erre a kérdésre; egy ausztrál újságírónőt azonban érdekelte a dolog. Megkérte a húsz német védőügyvédet, hogy ha van idejük, végezzenek ezt illetően egy kis vizsgálatot klienseik között.

Tompán világított cellájuk magányában, éjszakánként, amikor minden elcsendesül, vajon feleségükről álmodnak-e vagy gyermekeikről, netán áldozataikról, Hitlerről, vagy a halálról?

Jellegzetes német pontossággal futottak be a válaszok. A huszonegy vádlott közül nyolcan ugyanarról álmodtak: „Andrus ezredesről.”

Pszichológiai szempontból én voltam számukra mindannak a jelképe, amivel szembe kellett nézniük. A börtönben ülők általában hajlamosak arra, hogy gyűlöljék börtönőreiket. Számukra a börtönőr a bűneikért kijáró büntetés megtestesülése. Minthogy a legtöbb, bűnöző gyáva, gonosztetteiket logikai bukfenccel úgy igyekeznek enyhíteni, hogy a börtönőrt szidják.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

„Képtelen vagyok aludni!”

Az ezüsthajú Joachim von Ribbentrop izgatottan figyelt a vádlottak padján. A japánoknak adott megdöbbentően rossz tanácsról volt szó, amely hamarosan bejárta az egész világot. A bíróság értesülései szerint a most nagy zavarban levő miniszter annak idején kijelentette a japánoknak: Amerika olyan szorult helyzetben van, hogy a Fülöp-szigeteket valószínűleg ellenállás nélkül kiengedi a kezéből.

Ribbentropot szorongásai éjszaka is elkísérték cellájába, kínosan feszengett ülőhelyén. A törvényszék elé a japán követtel, Oshimával folytatott 1941. február 23-i tárgyalásáról készített jegyzőkönyvet terjesztették be. Ribbentrop közölte Oshimával, hogy az Egyesült Államok nem meri hajóhadát Hawaiin túl nyugat felé küldeni. „Ha az amerikaiak mégis ilyen vigyázatlanok lennének – mondta a német fél -, ez kínálná a tengelyhatalmaknak a legjobb alkalmat a háború gyors befejezésére.”

Ribbentropot szorongásai éjszaka is elkísérték cellájába. Keservesen panaszolta nekem, hogy képtelen aludni. Panaszkodott a szüntelen zajra is, legújabban pedig az volt a problémája, hogy neurózisa gátolja a beszédben, ezért csak lassan tudja kiejteni a szavakat.

Szorongásai miatt már Mondorfban is aggódtunk, és bár a mérget elszedtük tőle, még mindig lehetségesnek tartottuk, hogy megpróbálkozik az öngyilkossággal. Ismét megvizsgáltattam Dr. Goldensohnnal és Dr. Lhowe-val. A következő jelentést tették: „Joachim von Ribbentropra az elmúlt néhány hónapban mi ügyeltünk fel és mi részesítettük orvosi kezelésben. Ez alatt az idő alatt több ízben is megvizsgáltuk. Az utolsó vizsgálatot ma reggel hajtottuk végre.

Nevezett előadja, hogy már több esztendeje feszültséget érez a fejében, különösen a bal parietális (koponyafalcsonti) régió tájékán. Azt állítja, hogy a háború alatt, 1943 táján, néhány hétig gyengeséget érzett bal oldali végtagjaiban. Ez a tünet kezelés után elmúlt.

Kezelésünk alatt is panaszkodott már erről a feszültségérzésről a fejében, illetőleg a jobb oldali végtagjaiban időnként fellépő gyengeségről. Az ismételt vizsgálatok azonban nem mutatták ki, hogy a fenti tünetek szervi eredetűek volnának. Nevezett az elmúlt három napban fokozott idegességről panaszkodott, továbbá a már korábban is említett feszültségről a fejében, valamint jobb oldali végtagjainak gyengeségéről.

A gondos és ismételt vizsgálatok, beleértve a neurológiai vizsgálatot, az ophthalmoscopos szemfenékvizsgálatot és a vérnyomásvizsgálatokat, szervi elváltozást nem mutattak ki. A bal kéz szorítása gyenge, ez azonban véleményünk szerint nem organikus eredetű.

Véleményünk szerint nem forog fenn olyan orvosi vagy pszichiátriai ok, mely nevezettet a védekezés folytatásában akadályozná. Azt állítja, hogy jelenleg nehézségei vannak az emlékezésben és a beszédben, ezeknek a tüneteknek azonban nincs organikus oka, hanem elsősorban a nevezett idegességéből eredeztethetők. Nézetünk szerint ez az idegesség a kísérő tünetekkel együtt akkor vált feltűnővé, amikor a vádlott hozzákezdett védekezéséhez.

Jelenleg épelméjű, felelős mindazért, amit tesz, és fizikailag alkalmas arra, hogy jelen legyen a tárgyaláson s ott vallomást tegyen.”

A jelentést benyújtottam a törvényszéknek a következő megjegyzéssel: „Jóllehet Ribbentrop azt állította nekem, hogy csak nehezen és akadozva tud beszélni, ma délután többször megfigyeltem, amint a vádlottak padján vádlott-társaival halk hangon és fennakadás nélkül beszélt.”

Valamennyi vádlott közül Ribbentrop panaszkodott a leghangosabban, hogy képtelen éjszakánként aludni. Ilyen esetben döntenünk kellett, adjunk-e altatót a foglyoknak, ha maguk is kérik, vagy sem. Elfogatásuk előtt néhányan kábítószer-élvezők voltak. Ha valaki altatót kap, általában egyre nagyobb mennyiségben igényli, hogy ugyanazt a nyugtató hatást elérhesse. Ez pedig azzal a kockázattal járhat, hogy a tablettákat összegyűjthetik és egyszerre bevéve öngyilkosságot követhetnek el. De még ha előírt adagokban veszik be, akkor is bármikor fennáll az a lehetőség, hogy túlságosan eltompulnak tőle és nem képesek megfelelő módon védekezni.

Szinte már láttam az újságok szalagcímeit: „Gyógyszerektől kábultan alszanak a nürnbergi foglyok!”

Így hát még jókor összeültünk Dr. Pflückerrel, és megtárgyaltuk ezt a kínos témát. Adjunk altatót a foglyoknak – állapodtunk meg végül de szódabikarbónából. Friss konyhai szódabikarbónát használtunk; ennek sokkal erősebb az íze. A foglyok bevették a „csodatablettákat”, és úgy aludtak, mint a bunda. „Az amerikaiaknak sokkal jobb gyógyszereik vannak, mint nekünk, németeknek” – jelentette ki Ribbentrop. Hozzátehetem, foglyaink emésztése is sokat javult ettől a radikális „altatótól”.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Emmy Göring levele

A börtöniroda ablakán át megfigyelhettem a hűvöskés tavasz érkezését. Odaát, az Igazságügyi Palotában vége felé közeledett a bizonyítási eljárás. Néma csend uralkodott a tárgyalóteremben, amikor az Egyesült Államok képviseletében Jackson főügyész megtartotta vádbeszédét. Göring – és rajta kívül még egy-két vádlott – fekete szemüveget viselt, s amikor a vádbeszéd megkezdődött, előrehajolt és feszülten figyelt a fülhallgatójában cincogó szavakra. Hallhatta, amint tevékenységét a „félig militarista, félig gengszter” jelzővel illetik. „Kövér ujját minden tortába beledugta” – mondta népies fordulattal Jackson. – Egyformán ügyesnek bizonyult, akár az ellenfelek legyilkolásáról volt szó, akár botrányok szellőztetéséről, ha makacs tábornokoktól akart megszabadulni. Ő építette ki a Luftwaffét, ő zúdította rá bombázóit a védtelen szomszédokra. Az elsők között üldözte a hazai zsidó állampolgárokat.”

Jackson később a hajlott hátú, vézna, vastag szemöldökű Hess felé fordult, aki törékenynek és ártalmatlannak látszott a vádlottak padján. „Mielőtt a vándorlási láz elkapta volna, a vakbuzgó Hess volt a pártgépezet irányító mérnöke, aki parancsokkal és propagandaszempontokkal árasztotta el a pártgépezetet, aki minden párttevékenységet ellenőrzött, és gondoskodott róla, hogy az egész szervezet a hatalom lojális és engedelmes mechanizmusa maradjon.”

Ribbentrop az ügyész szavai szerint „csaló kereskedelmi utazó” volt; Keitelt „gyenge és készséges eszközként” jellemezte; Kaltenbrunnert a „nagy inkvizítorként”, Rosenberget mint „intellektuális főpapot”, s így ment tovább egészen Streicherig, akit „mérgezett lelkű ripőknek” és az aranyfogakból bankbetétet halmozó Frankig, akit „a banktörténet bizonyára legnagyobb hullarablójának” nevezett. Dönitzről úgy beszélt, mint aki „Hitler örököse a vereségben”, Schachtról mint „keménygalléros tisztességből épített homlokzatról”, Raederről mint „alattomosan politizáló tengernagyról”, von Schirachról mint „egy nemzedék kútmérgezőjéről”; Sauckelt azzal vádolta, hogy „az egyiptomi fáraók óta ő volt a világ legnagyobb és legkegyetlenebb rabszolgatartója”; Jodl a fővádló szerint „a tiszti tradíciók árulója” volt; von Papen „tartotta a kengyelt, amikor Hitler nyeregbe szállt”. Gúnyosan emlegette Jackson a második számú nácit, aki „megszervezte a Gestapót, de nem tudott túlkapásairól”, és hasonlóképpen ironizált a harmadik számú náci rovására, aki „ártatlan eszköz” volt csupán, mégis úgy hajtotta végre Hitler parancsait, hogy el sem olvasta őket. Végül a külügyminiszterrel zárta a sort, aki „keveset értett a külügyekhez, a külpolitikához pedig egyáltalában semmit”.

Amikor a vádlottak fölálltak, hogy ebédelni menjenek, valósággal elkábították őket ezek a kemény szavak.

Irodámba visszatérve levelet pillantottam meg az asztalon. Frau Emmy Göring kért engedélyt, hogy találkozhasson a férjével. A levelet a bírósághoz címezte, s nekem továbbították a következő megjegyzéssel: „A törvényszéknek nincs ellenvetése, elsősorban a biztonsági szempontokat kell mérlegelni. Lekötelezne, ha intézkedéseiről hivatalunkat értesítené.”

Emmy Göring a következőket írta: „A Nemzetközi Katonai Törvényszéknek. Nagy kéréssel fordulok Önökhöz. Lehetséges volna-e, hogy néhány percre láthassam a férjemet? Már egy és egynegyed éve nem láttam őt, s oly erősen vágyom utána, hogy nem bírom tovább. Erőre van szükségem, hogy majd kibírjam nélküle. Ha csak néhány percre láthatnám és megfoghatnám a kezét, az is határtalan segítséget jelentene. Szívem legmélyéből könyörgök, ne utasítsák el kérésemet. Nagy hálára köteleznének, ha minél előbb, de legalább a végső szó elhangzása előtt láthatnám.

Férjem nagyon aggódik értem és gyermekünkért; mindketten védelemre és segítségre szorulunk. Számára is óriási segítséget jelentene, ha láthatnánk egymást.

EMMY GÖRING”

Frau Göringnek csupán egyetlen választ adhattunk: egy hivatalos nemet. A kérelem ellentmondott a börtönszabályzatnak. Göring közvetlenül elfogatása előtt látta utoljára feleségét és gyermekét. Az asszonyt 1945 novemberében kislányával, Eddával együtt bebörtönözték, és Straubingba vitték, ahol március 9-ig tartották fogva.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Az összeesküvők

Amikor köztudomásúvá vált, hogy olyan szörnyet őriznek a börtönben, mint Höss, attól kellett tartanunk, hogy ő is veszélyességi tényezőt képvisel.

Még mindig sikertelenül könyörögtem, hogy embereim létszámát emeljék fel. Közöltem az illetékes magas rangú tiszttel, mennyire fontos, hogy válogatott börtöntiszteket vezényeljen egységemhez. Elsősorban a törvényszék biztonságának védelmében volt rájuk szükség. „A világ most ezekre a börtöntisztekre összpontosítja figyelmét, s ezért nemcsak szakértelem dolgában kell kitűnniük, hanem legyenek jó megjelenésűek, a katonás magatartás példaképei.”

Így folytattam: „Már múlt augusztusban utasítást kértem, hogy az Egyesült Államok Katonai Akadémiájának négy frissen végzett növendékét képezzék ki és osszák be a törvényszék kíséreti és biztonsági őrszemélyzetébe. A végzett növendékek közül azonban, akiket az európai körzetbe irányítottak, egyetlenegyet sem osztottak be hozzám. Mivel pedig a csapattisztek felett nem rendelkezhettem, a biztonsági őrszemélyzet tisztjei eddig 125 százalékban lecserélődtek a kezem alatt. Újabban a hozzám beosztott tisztek szakmai színvonala mind az általános műveltség, mind a katonai kiképzés tekintetében csökken.” (Legutóbbi nem hivatásos tisztjeim között volt egy selyemgyári munkás, egy rendőr, egy hentes, három diák, egy villanyszerelő-segéd és egy rádiójavító műszerész.)

Az illetékes tiszt a következőket válaszolta: „Bár teljességgel értékelem az Ön munkájának bonyolultságát, a feladatában rejlő nehézségeket és azt a tényt, hogy a Nemzetközi Katonai Törvényszékkel kapcsolatos minden ténykedés a szövetségesek figyelmének homlokterében áll, nem érzem jogosultnak az iránti kérelmét, hogy egységét a tisztek kijelölése tekintetében kivételes elbírálás alá vonjuk, mivel igen nagy teher nehezedik valamennyi egységre, s ezek közül soknak a munkája éppen olyan fontos, mint az Önöké; a különlegesen kiképzett tisztek iránti kérelmeket pedig a felsőbb parancsnokságok csakis a legrendkívülibb esetekben méltányolják. Feladatunk, hogy minden erőnkkel törekedjünk a hozzánk beosztott tisztek kiképzésére, függetlenül attól, milyen reménytelennek látszik ez a feladat az emberanyag minősége miatt.”

Ez a tiszt később egy másik problémával találta szemben magát. A United Press hírügynökség, amely a világ minden táján az újságok ezreit látta el hírekkel, jelentést adott ki, amely szerint a nürnbergi börtönben összeesküvést lepleztek le. A jelentés szerint az összeesküvők azt tervezték, hogy kiszabadítják Göringet és néhány más náci vezért. Mihelyt a dolog kipattant – írta a UP riasztották a harckocsizó alakulatokat, és géppuskafészkeket állítottak fel.

A tiszt dühbe gurult. Azonnal megszakított minden kapcsolatot a hadtestparancsnokság beosztottai és a sajtó között. A szöktetési esetről kijelentette, hogy az a „legtisztább kitalálás”, tehát „felelőtlen és alaptalan”. Azután elmondta, hogy mi is történik a börtönben. „Továbbképzési tervet készítettünk, mivel a személyzet állandóan cserélődik és embereink legtöbbje kiképzetlen – közölte az újságírókkal. – Ezért minden éjjel megszólaltatom a szirénát, és a gyakorlatlan alakulatokat a géppuska kezelésére oktatom. Itt-ott felállítottunk néhány géppuskaállást, és riadógyakorlatokat tartunk. De nincs semmi veszély, és nem is volt. Nem is számítunk semmiféle veszélyre.”

Valósággal föld alá süllyedtem szégyenemben. Ha voltak összeesküvők, s eddig talán nyugtalanították őket börtönőreink, most már nem kellett aggódniuk. Ez a magas rangú tiszt világgá kürtölte gyakorlatlanságunkat és gyengeségünket.

Egyébként valóban hallottunk róla, hogy támadási tervek készültek a nácik megszöktetésére. A legmakacsabban az a híresztelés tartotta magát, hogy a hadifoglyok egy csoportja, amely a börtön területén német őrök felügyelete alatt dolgozott, szökési tervet dolgozott ki, sőt foglyainkat is magával akarta vinni. Más dolog azonban eltervezi egy börtönkitörést és megint más dolog fegyvertelen rabokkal végrehajtani.

Az viszont már komolyan aggasztott bennünket, hogy a börtön és a bíróság ellen esetleg kívülről terveznek támadást. Ezzel kapcsolatos értesüléseim eléggé komolynak bizonyultak ahhoz, hogy valamennyi tiszt számára a következő utasítást adjam:

„Szilárd meggyőződésem, hogy bizonyos személyek igen határozott erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy vagy megszervezzék a törvényszék elé állított vádlottak némelyikének kiszabadítását, vagy arra törekedjenek, hogy a vádlottak más módon kerülhessék el tetteik következményeit. Mindez a törvényszék munkájának nyílt szabotálására irányuló próbálkozásokban, a foglyok kiszabadítására tett fanatikus kísérletben vagy az ítéletek végrehajtásának megakadályozására irányuló, törvényes látszatú erőfeszítésekben nyilvánulhat meg. Nem kétséges, hogy a bizonyítási eljárás befejezése és az ítéletek kihirdetése között kritikus időszak következik.”

Valamennyi őrt sűrű időközökben ellenőrizni kellett; és fel kellett hívni figyelmüket munkájuk jelentős és fontos voltára. A legnagyobb gondossággal kellett eljárni az egész Igazságügyi Palota környéke, a tárgyalóterem és a börtön őrizetében, továbbá az idegen személyek igazoltatásában. Zárt ülések alkalmával hetvenöt őrszem őrizte a bírói testületet; valamennyiük fegyverét gondosan ellenőriztük és tüzelésre alkalmas állapotban tartottuk.

A vádlottak személyes védekezésének napjára a lehető legerősebb őrszemélyzetet rendeltem a tárgyalóterembe. Két őrt állítottam a vádlottak rekeszének oldalfalához, kettőt-kettőt minden bejárathoz, s egy teljes sort a vádlottak háta mögé.

Bevallom, kissé idegesek voltunk.

Az említett tiszt néhány harckocsit „gyakorlatoztatok” az épület körül nagy csörömpöléssel. Úgy gondolom, elsősorban erődemonstráció céljából tette, nem egyébért.

Homokzsákokkal raktuk körül az Igazságügyi Palota bejáratát, körülbástyázva az őröket, hogy a támadást lehetetlenné tegyük. A homokzsákok valójában inkább akadályozták az őröket, ezért később a zsákokat eltávolítottuk.

A tiszt végigjárta velem a börtönt, és rámutatott az átjáróra: „Ide géppisztolyosokat kell állítani” – mondta. Jegyzetet készítettem, hogy végrehajthassam a parancsot. Aztán meggondolta magát. A lépcsősor tetején a cellaépületet elzáró falban vasajtó állt, belevágott keskeny résekkel. Az ajtó miatt az őr nem tüzelhetett és kézigránátot sem dobhatott az esetleges támadók közé.

Az általunk fitogtatott páncélos alakulat eléggé nevetséges volt. A felületes szemlélő azt hihette, hogy külső támadás esetén azonnal megfelelő páncélos erőt tudtunk volna összevonni. Valójában az a harckocsizó egység, amelyet éppen ezért vezényeltek Nürnbergbe, veszély esetén aligha lett volna ütőképes. A harckocsizó osztag emberei leginkább a kantinba és az éjszakai mulatóhelyekre jártak, és a város körüli „stratégiai fontosságú” pontokat őrizték, például a szeszfőzdét. Még egy harckocsizó szakaszt sem lehetett volna sürgősen összeszedni. Ha pedig mégis összeszedik őket, csupán két ember jutott volna egy harckocsira, s ezek a legények kiképzetlenek voltak.

Ekkoriban a III. hadtest parancsnokságától titkos jelentést kaptunk, amely a neonáci mozgalomra és felforgató tevékenységére hívta fel a figyelmünket. Az elhárítás emberei később kinyomozták, milyen információkon alapult a félelem, hogy a pert szabotálni fogják. Az egész dolog két lány beszélgetésével kezdődött a vasúti pályaudvaron. Valóban léteztek csoportok – például a „Sasszem”-csoport és a „Szürke Farkasok” csakhogy ezek otthontalan német fiúkból álltak, akik összeverődtek, hogy élelmet és szállást keressenek. Legfőbb gondjuk az volt, hogy valahogy eltengessék az életüket.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A barátságos tengernagy

Dönitz főtengernagy egyszeriben önelégültté vált, és még fölényesebben viselkedett, mint eddig.

Hogy miért? Akkoriban járt nála látogatóban egy amerikai admirális. Ez a tengernagy eljött hozzám, engedélyt kért, hogy beszélhessen régi ellenfelével, s kijelentette: szeretné látni, hogyan vezetik a börtönt.

A tengernagyot a nagyfejűeknek kijáró tiszteletadásban részesítettem. Bemehetett Dönitz cellájába és – egy közelben álló őrt leszámítva – négyszemközt beszélgethetett vele. Megmutattuk neki a börtön többi részét is, ő pedig köszönetét mondott a börtöntiszteknek meg nekem, azzal távozott.

Itt hagyta viszont nekünk az elviselhetetlen és fölfuvalkodott Dönitzet. S egy pletykát is hagyott maga után, azt, hogy ez az amerikai tengernagy szívből együtt érzett Dönitzcel a fogoly jelen helyzetében. Én, ami hazugságot hallottam, eleresztettem a fülem mellett. Egy börtönben annyiféle kósza hír járja.

Mégis az egyik újsághír Leonard Lyons Amerika-szerte ismert rovatában nemcsak meghökkentett, hanem kifejezetten zavarba is hozott. Lyons a következőket írta: „A nürnbergi per folyamán az Egyesült Államok egyik tengernagya, aki még szolgálati viszonyban van, három szárnysegédjével a per színhelyére érkezett. Ugyanaznap a késő délutáni órákban Dönitz főtengernagy ügyvédje Tom Doddnak (az amerikai jogászcsoport tagjának) levelet mutatott, melyről azt állította, hogy az amerikai tengernagy küldte Dönitznek. A levél így szólt: »Szeretném, ha tudná, hogy az Ön oldalán állok.« Dodd jelentette az esetet Bob Jacksonnak (Jackson főbírónak), aki még aznap este fölhívta telefonon a tengernagyot Bremerhavenben. »Tengernagy úr! Értesülésem szerint Önt a védelem tanújaként akarják felkérni Dönitznek írott levele alapján – mondta Jackson. – Nincs szándékomban visszamenni Nürnbergbe – felelte az admirális. – Az a helyzet, hogy még ma este visszaindulok az Egyesült Államokba.«”

Tehát igaz volt! Ha további bizonyítékot akartam volna szerezni, hogy a tengernagy megtette, amit híreszteltek róla, azt is megtalálhattam Dr. Gilbert egyik jelentésében, melyet a foglyok hangulatáról adott. „Dönitz úgy érzi, nincs miért aggódnia, mivel úgy látja, hogy még az amerikai tengernagyok is ártatlannak tartják – írta Gilbert. – Mindebből az ítélet előtt semmiféle probléma sem származik, de nagy megrázkódtatás lesz számára és káros visszahatással járhat, ha a bíróság álláspontja nem egyezik meg a tengernagyéval.”

Amikor engedélyt adtam a tengernagy látogatására, álmomban sem gondoltam volna, hogy egy magas rangú amerikai katonatiszt barátkozik az ellenséggel, akár a börtönben, akár a börtönön kívül. Abból, amit később megtudtam, nyilvánvaló, hogy Dönitz előtt a régi „mi tengerészek jóban-rosszban tartsunk össze” nótát fújta. Most már elhiszem, hogy az admirálisunk azt az érzést ébresztette Dönitzben, mintha az Egyesült Államok Tengerészeti Minisztériuma mindent meg akarna tenni azért, hogy ellene ne hozzanak ítéletet!

A törvényszék elé idézett tanúk közül talán Rudolf Höss volt a legundorítóbb és legiszonyúbb. Nem a „mi” Rudolfunk, hanem egy nála sokkal félelmetesebb alak. Az egész bíróságot elborzasztotta.

Höss volt Auschwitz egykori táborparancsnoka. Ott állt a tanúk számára elkerített helyen, és határozott „Ja”-val válaszolt Dr. Kurt Kaufmann-nak, Kaltenbrunner védőügyvédjének a kérdéseire. ,,Ja”, mondta beleegyezőleg; amíg ő volt a tábor parancsnoka, emberi lények százezreit pusztították el a táborban. „Ja”; igaz, Eichmann közölte vele, hogy összesen kétmillió zsidót öltek meg Auschwitzban. A bíróság ezután Höss eskü alatt megerősített írásbeli vallomását idézte. A vallomás így szólt:

„1934 óta irányítottam koncentrációs táborokat; 1938-ig Dachauban szolgáltam; 1938-tól 1940 májusáig a sachsenhauseni tábor parancsnokhelyettese voltam, ezután Auschwitzba neveztek ki táborparancsnoknak. Auschwitzot 1943. december 1-ig irányítottam, s itt becslésem szerint legalább két és fél millió ember pusztult el elgázosítás és elégetés révén, azután legalább további félmillió halt meg éhség és betegségek következtében, vagyis a halottak teljes száma hárommillió körülire becsülhető.

Ez utóbbi szám az Auschwitzba küldött foglyok összlétszámának mintegy 70-80 százaléka volt, a fennmaradó foglyokat pedig kiválogatták, és rabszolgamunkára fogták a koncentrációs táborok ipari létesítményeiben. A kivégzettek és elhamvasztottak között volt körülbelül húszezer orosz hadifogoly is (akiket a Gestapo emberei a hadifogolytáborokból válogattak ki); ők a Wehrmacht szállítmányaiban érkeztek Auschwitzba, Wehrmacht tisztek és katonák kíséretében. A kivégzettek között volt mintegy százezer Hollandiába emigrált német zsidó, ezenfelül Franciaországból, Magyarországról, Csehszlovákiából, Görögországból és más országokból hoztak transzportokat. Egyedül 1944 nyarán körülbelül négyszázezer magyar zsidót végeztünk ki.

Az elgázosítás révén való tömeges kivégzések 1941 nyarán kezdődtek és 1944 őszéig tartottak. Én személyesen 1943. december 1-ig ellenőriztem a kivégzéseket Auschwitzban, de a koncentrációs táborok felügyelőségén végzett folyamatos munkám következtében tudom, hogy a kivégzések távozásom után is a fenti módon folytatódtak. A zsidókérdés »végleges megoldása« az Európában élő zsidók teljes kiirtását jelentette. A parancsot, hogy Auschwitzban létesítsek kivégzőberendezéseket, 1941 júniusában kaptam. Ebben az időben a Főkormányzóság területén (Lengyelországban), Treblinka mellett már két kivégzőtábor működött. Látogatást tettem Treblinkán, hogy lássam, milyen módszerrel hajtják végre a kivégzéseket. A treblinkai táborparancsnok elmondta nekem, hogy fél év leforgása alatt nyolcvanezer embert likvidált. Fő törekvése az volt, hogy a varsói gettó valamennyi zsidóját kivégezze. Erre a célra szénmonoxid gázt használt. Én azonban nem találtam elég hatásosnak a módszereit, ezért az Auschwitzban felállított kivégzőhelyiségekben Cyklon-B-t használtam, kristályos ciánhidrogént, melyet a gázkamrákba egy apró nyíláson szórtunk be. A klimatikus viszonyoktól függően 3-15 másodpercig tartott, amíg a gázkamrákban az emberek meghaltak.

A halál beálltát abból állapítottuk meg, hogy a kiáltozás abbamaradt. Rendszerint fél órát vártunk, mielőtt az ajtókat kinyitottuk és a holttesteket eltávolítottuk volna. Miután a holttesteket kivitték, speciális különítmények leszedték róluk a gyűrűket, és kiverték aranyfogaikat. Treblinkával ellentétben egy másik újítást is bevezettünk. A gázkamrákat akkorára építettük, hogy egyszerre kétezer embert fogadhassanak be, míg a treblinkai tábor tíz gázkamrája egyenként csak kétszáz ember befogadására volt alkalmas. Áldozatainkat a következőképpen válogattuk ki: Auschwitzban két SS-orvos teljesített szolgálatot, hogy megvizsgálja a beérkező fogolyszállítmányokat. A foglyoknak egyenként el kellett lépniük az orvosok előtt, akik azonnal döntöttek róluk. Akik alkalmasnak látszottak a munkára, azokat a táborba küldték, a többieket közvetlenül a kivégzőhelyiségekhez kísérték. A zsenge korú gyermekeket válogatás nélkül kivégezték, mivel koruknál fogva képtelenek voltak dolgozni. A Treblinkával ellentétben végrehajtott másik újítás az volt, hogy Treblinkán a foglyok csaknem mindig tudták, hogy ki fogják végezni őket, Auschwitzban azonban azzal igyekeztünk megtéveszteni őket, hogy tetvetlenítő eljáráson mennek keresztül.

Természetesen a foglyok gyakran felfedezték valódi szándékainkat, s ebből aztán gyakran származtak zendülések és különböző nehézségek. Az asszonyok nemritkán elrejtették gyermekeiket a ruhájuk alá, de amikor megtaláltuk őket, ezeket a gyerekeket is kivégeztük. Az volt a parancs, hogy a kivégzéseket titokban kell végrehajtani, de az állandó hullaégetésből származó kellemetlen és émelyítő szag elárasztotta az egész környéket, és a környék lakossága is tudta, hogy Auschwitzban kivégzések folynak …”

Mielőtt Höss aláírta volna a tanúvallomást, ráírta az okmányra: „Értem az itt leírt angol szöveget. A fenti állítások igazak. Vallomásomat önként és kényszer nélkül tettem. Miután a vallomás szövegét elolvastam, azt aláírásommal láttam el Nürnbergben, 1946. április 5-én. Rudolf Franz Ferdinand Höss.”

Az egész bírói testület döbbenten és iszonyodva nézett Hössre, amikor ez a szörnyeteg borzalmas tanúvallomásának igaz voltát elismerte.

Amikor arról beszélt, hogy a gázkamrák falába üvegablakot építtetett, hogy a gyötrődést és haldoklást láthassa, kéjes vigyor jelent meg az arcán. Láthatóan nagyon büszke volt önmagára, amiért mindenki másnál eredményesebb gyilkosnak bizonyult. Magatartása még a szadizmuson is túlment. A bírák döbbenettel nézték, mialatt az apró termetű, mélyen ülő szemű emberke felsorolta viselt dolgait. Sokunknak felkavarodott a gyomra.

Miféle ember lehetett az, akinek az iszonytató gyilkosságokról tett tárgyilagos beismerései megdöbbentették az egész bíróságot?

Goldensohn őrnagy, az elmeorvos, meglátogatta Hösst a cellájában. Walsh atyával, egy katolikus pappal együtt kérdezték ki. Hosszú ideig beszélgettek Höss-szel, s végül Goldensohn valósággal összetörten tért vissza. Később megírta nekem jelentését.

„Höss … négy évig volt az auschwitzi koncentrációs tábor parancsnoka. Annak eredményeképpen, amit ő »a koncentrációs táborban végzett kiváló és eredményes munkának« nevez, előléptették a koncentrációs táborok felügyelő hivatalának berlini vezetőjévé. Élettörténetéből kiderül, hogy Baden-Badenben született, nyolc esztendeig tanult iskolában, majd 1916-ban önkéntesként bevonult. 1921-től 1923-ig falun gazdálkodott. Ekkor bebörtönözték, mert bűntársként részt vett egy emberölésben. Azt állítja, hogy négyen agyonverték egyik német honfitársukat valami nézeteltérés miatt, amely az áldozat és négyőjük között merült fel. Tízévi kényszermunkára ítélték, de öt év letöltése után, az úgynevezett Hindenburg-amnesztia idején szabadlábra helyezték, mivel a bűncselekményt politikai gyilkosságnak minősítették.

Az SS-be 1934-ben lépett be, s hamarosan az egyik koncentrációs tábor felügyelője lett. Mielőtt Auschwitzba vezényelték volna, hogy ott koncentrációs tábort létesítsen, megvizsgálta Treblinkán a – szerinte – »tökéletlen« kivégzőhelyiségeket, melyekben szénmonoxidot használtak gyilkos méregként. Ezután tervezte azokat a nagyméretű kivégzőépületeket, melyeket Auschwitzban építettek és üzemeltettek. Azt állítja, hogy 14 éves koráig buzgó katolikus volt, s szülei is annak nevelték. Apja vallásosabb volt, mint az anyja. Látható, hogy – részben tudat alatt – ellenséges érzületeket táplál apja iránt, aki meghalt, amikor Höss 14 éves volt.

Szülei katolikus papnak szánták, ő azonban – állítása szerint – mindig katona szeretett volna lenni, s nem érzett hajlamot a papi pályára. A katolikus egyházzal szakított, »mivel az úgynevezett szent helyek körül sok volt a csalás, különösen a katolikus egyház részéről, melynek tagja voltam, s ez eltérített korábbi merev vallásosságomtól«. Arra a kérdésre, hogy mi volt ez a csalás, azt válaszolta, hogy már nem emlékszik, mivel nagyon régen történt, »de igen sok pénz folyt be az egyházhoz, én pedig úgy láttam, hogy csalás következtében«.

Mindent összevetve úgy tűnik, hogy számára nem léteznek morális vagy erkölcsi értékek; a tömeggyilkosság vádjára közönyösen reagál. Kijelentette, hogy most már látja: ezek a gyilkosságok, melyek két és fél millió áldozatot szedtek, »szükségtelenek« voltak, annak idején azonban szükségesnek és jogosnak látszottak, mivel Himmler (Höss fölöttese) kijelentette: »Ha mi, németek, nem pusztítjuk el a zsidókat, a zsidók fognak elpusztítani minket.« Véleményem szerint Hössnek fogalma sincs az emberélet méltóságának értékéről, képtelen önvizsgálatot tartani, érzelmileg pedig képtelen a bűntudatra, bár most, hogy vád alá helyezték, szavakban kifejez valami ilyesmit. Nem hisz a halál utáni életben. Bűneinek emléke soha semmilyen szorongást vagy gyötrelmet nem okoz neki. Öntudata, melyet a pszichiátria szuperegónak nevez, pszichopatikus. Öngyilkosságra való hajlama nincs.

Arra a kérdésre, hogy vajon cselekedetei saját fizikai vagy elmeállapotában, illetve inkább a nemzetiszocializmus befolyásában lelik-e magyarázatukat, kettős választ kell adni. Jelleme szerint Höss erkölcsi pszichopata, ami önmagában is, de Höss élettörténetével egybehangzóan is a szülők iránti szeretet hiányára, illetve az apa iránti gyűlöletre utal. Ugyanakkor jelen van a nemzetiszocializmus befolyása is, amely lehetőséget adott ennek a szadista pszichopatának, hogy a társadalmi és politikai tisztesség látszatának megőrzésével példa nélkül álló embertelenségeket kövessen el.”

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Göring verekszik

Nemritkán tizenöt órás munkanapjaimon még a sajtó kielégítésének gondjával is meg kellett birkóznom. Ha ugyanis nem adtunk információkat, akkor fölharsant a kórus, hogy bizonyára „rejtegetek” valamit, ha pedig az egyik hírügynökséggel közöltünk valami szenzációt, a másik sem akart lemaradni. Nekem meg így se volt jó, úgy se volt jó!

Egyik nap meghívtak a BBC nürnbergi stúdiójába. Riporterük, John Irwin megkért, „mondja el, milyen kényelemben van, illetve milyenben nincs részük a foglyoknak a zárkában”.

Rövid gondolkodás után így válaszoltam:

„A zárkák csupaszok. De a foglyoknak van elegendő pokrócuk, s a gőzfűtés csöve áthalad minden egyes cellán. Az ablakok plexiüvegből vannak, de szellőztetés céljából ki lehet nyitni őket. A foglyoknak széket és törékeny asztalt adunk, hogy dolgozni tudjanak. A cellákat este ½10-ig külső fényforrásból jól megvilágítjuk, ilyenkor dolgoznak a foglyok védekezésükön, ½10 után a zárkák, ugyancsak kívülről, tompított világítást kapnak. Ez elég ahhoz, hogy az őrök szemmel tarthassák a foglyokat, de aludni is lehet mellette. A cellákban annyi a kényelem, amennyi csak egy betonfülkében lehetséges.”

Irwin tovább kérdezett: „Vajon a foglyok állandó megfigyelésének munkája nem jelent-e különleges megterhelést az ön emberei számára?”

„Az őrszolgálatból eredő megterhelés – feleltem – ugyancsak meglátszik azokon az embereken, akiknek egynapi szolgálat után egynapi pihenőjük van. Szeretném, ha elegendő őrszemélyzet állna rendelkezésemre, hogy az őrök csak minden harmadik nap legyenek szolgálatban, vagyis legyen egy nap pihenőjük, egy nap kiképzésük és csak a harmadik nap végezzék a természetellenes őrmunkát. Eddig két börtöntisztem roppant össze és vonult kórházba; mind a ketten helyetteseim voltak. A túlterhelést időnként én magam is érzem. Ley öngyilkosságakor újságíró barátaim is észrevették rajtam a kimerültséget.”

Ez a nyilatkozatom sohasem jutott el a hallgatókhoz. A rádiósok kihagyták az adásból. Mélységes titok maradt, hogy szánalmasan kevés emberem volt, hogy a nürnbergi börtön vezetése idején 600 százalékos volt őrszemélyzetem lecserélődése, és hogy olyan őröket kaptam, akik még azt se nagyon tudták, miként kell bánni a fegyverrel.

Irwin zárókérdése profétikusnak bizonyult. Ezt kérdezte: „Vannak-e olyan foglyok, akik több gondot okoznak a többinél?” „Egyik sem okoz gondot – feleltem. – Örömmel közölhetem, hogy valamennyien alkalmazkodnak a börtönelőírásokhoz.”

Amikor Göring titkos hírcsatornákon keresztül tudomást szerzett erről a nyilatkozatról, siránkozni kezdett. „Úgy látszik, az ezredes nincs tisztában azzal, micsoda megterhelést okoz, ha állandóan zavarják az embert; például figyelik, ha vécére ül stb.” Göring persze éppen olyan jól tudta, mint akárki más, hogy valójában a zárkában levő vécé az egyetlen hely, ahol a foglyokat nem lehet látni. Ezt később ki is használta.

Kis idő múltán Göring az addiginál is érezhetőbbé tette jelenlétét, gúnyt űzve a BBC-nek adott nyilatkozatomból.

Március 26-án reggel 6 óra 25 perckor, kevéssel a foglyok ébresztője előtt, Vincent J. Traina, első osztályú gyalogos, aki Göring cellája előtt őrködött, látta, hogy a fogoly odabent föl-alá mászkál. Traina a cellaajtóba épített kiugró kis korlátra könyökölt, Göring pedig — Traina állítása szerint — székét követelte, méghozzá „igen felháborító hangon”. A fogoly ugyanakkor kidugta két ujját, és a csapóajtóra támasztotta. „Mi az?” – kérdezte Traina. Göring válaszul ökölbe zárta kezét, kinyúlt, és többször rávágott az őr könyökére.

Traina nyilatkozata (melyet eskü alatt tett, s jegyzőkönyvbe mondott) így hangzott: „Erre én rávágtam az ujjára a gumi bottal, és rászóltam, hogy üljön le. Ő viszont azt ordította, hogy »nekem jogaim vannak«, és mást is, németül, amit nem értettem meg.”

Traina kinyitotta a cellaajtót, és ismét rászólt Göringre, hogy üljön le.

„Ekkor – vallotta Traina – meglökött. Uralkodtam magamon, és ismét felszólítottam, hogy üljön le. Ő dühösen tovább kiabált, mire én a vállára ütöttem. Ekkor kezet emelt rám, én pedig ráütöttem a kezére.

Közben odaérkezett a börtöntiszt, és Göring mindenfélét hazudozott neki. Azt mondta a börtöntisztnek: »Maga ismer engem!« Én ekkor azt mondtam a börtöntisztnek: »Igen uram, Ön ismerheti őt. Ő egy náci gyilkos, én pedig amerikai katona vagyok.«

Göring erre nevetni kezdett, én pedig rácsuktam a cellaajtót, amely térden ütötte őt. Ezek után az ügy lassan elsimult …”

Traina helyesen cselekedett. Az őrök börtönszolgálatuk idején sohasem viseltek más fegyvert, csakis gumibotot. Ez az oldalfegyver – amely voltaképpen szarvasbőrrel volt bevonva, gyapottal keményre tömve, egyik végén ólomnehezékkel – még a bőrt sem sérti fel. Megfélemlítő hatása azonban van, ha olyan helyre ütnek vele, ahol a csont közel van a bőrfelülethez — mint a könyök vagy a váll esetében -, s még a legvadabb embert is jobb belátásra bírja. Most sem okozott súlyosabb sérülést.

Valójában az egész eset olyan volt, mint amikor elnáspángolnak egy haszontalan kölyköt. A gyerek nem szenved súlyos sérülést, de rádöbben, hogy megszégyenítették.

A rövid bot volt a megfelelő fegyver Göring ellen.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

„Stille Nacht …”

Göring mindig elsőnek csörtetett be a kis kápolnába, hogy az első sorba ülhessen. Szemközt vele egyszerű kis oltár állt gyertyákkal, feszülettel, s az egyik oldalon harmóniummal. Gerecke tiszteletes felolvasta a szertartást a tizenhárom lutheránusnak, s ha zsoltárt énekeltek, Göring fújta a leghangosabban. Csaknem túlharsogta a harmóniumot is, melyen az egyik tanú, egy hajdani rendőr alezredes játszott. Göring éneklése őszintének tűnt. A nagy darab náci azonban bizalmasan közölte Gereckével, hogy elveti a lutheránus hitet, ateistának mindazonáltal nem ateista.

Sauckel volt az első, aki megkérdezte, hogy magához vehetné-e az úrvacsorát. Valahányszor a tiszteletes meglátogatta cellájában, Sauckel ájtatosan letérdelt az ágya mellé, és imádkozott. Schirach és Fritzsche szintén az elsők között voltak, akik magukhoz vették az úrvacsorát.

Gerecke tiszteletes karácsony este külön szertartást végzett az elcsendesült börtönben. A két börtöncellából egybebontott, csaknem csupasz kápolna gyülekezetében volt valami megrendítő. A tizenhárom közül, akik csendesen zümmögték vagy énekelték a „Stille Nacht”-ot, sokan tudták, hogy ez életük utolsó karácsonya. Ezen az estén az őrök nesztelenül kiléptek a kápolnából, és odakint várakoztak. „Ez már az Isten dolga” – suttogta egyikük. Gerecke felnézett egy pillanatra, aztán ismét belemélyedt a bibliába. Szent Lukács evangéliumának második fejezetéből Krisztus születésének történetét olvasta fel. Hess még mindig megtagadta, hogy részt vegyen a szertartásokon. Azt mondta, ha részt venne rajtuk, az volna a látszat, hogy félelemből tér vissza a valláshoz.

Aztán fölvirradt karácsony napja, s reggel 9-kor O’Connor atya tartott misét négy főből álló katolikus nyájának; ezt Gerecke tiszteletes újabb szertartása követte. A karácsonyi ebéd csajkában felszolgált átlagos hadifogolyételekből: levesből, vagdalt húsból, burgonyából, káposztából és kávéból állt. Csomagokat ekkor már nem engedtünk be a börtönbe, így az ajándékok is elmaradtak. A becsempészett, öngyilkosságra alkalmas eszközök ettől az apró örömtől is megfosztották a foglyokat.

Mindenki, aki családjától elszakítva él, a karácsonyt gondolatban feleségével és gyermekeivel tölti. Foglyaim számára ez a karácsony feszült órákat hozott. Sokuknak fogalma sem volt, hol lehetnek családtagjai, s aggodalmukat csak növelték a védőügyvédek által terjesztett rémhírek arról, hogy feleségüket és gyermekeiket is bebörtönözték. Legalább öt fogoly: Göring, Streicher, Keitel, von Schirach és Schacht úgy tudta, hogy felesége amerikai fogságban van, s nem biztos, hogy az asszonyok maguknál tarthatták gyermekeiket.

A hangulat olyan nyomott volt, hogy Dr. Gilbert fel is keresett. „Göring azt mondta: »Lám, ezek is úgy dolgoznak, mint a Gestapo. Ne higgyetek nekik, amikor demokratikusnak mutatják magukat.«” Ugyancsak Göring jegyezte meg gúnyosan: „Az amerikaiak még mindig ellenségeink. De mi közük van ehhez az asszonyoknak és a gyerekeknek?”

Gilbert szerint von Schirach, aki egy ízben már hajlandó volt megtagadni Hitlert és az egész náci ideológiát, most Göring terrorizáló befolyására megkeményedett, és cinikusabb álláspontra helyezkedett.

Valójában mi magunk Nürnbergben minden lehetséges módon igyekeztünk kideríteni, vajon tényleg letartóztatták-e a feleségeket, és ha igen, hol lehetnek. Lankadatlanul azon voltam, hogy a családtagok számára engedélyt szerezzek, hogy meglátogathassák a foglyokat. Ezt azonban sohasem engedélyezték.

A bánásmódot, amelyet a foglyok családja iránt tanúsítottunk, leginkább Frau Himmler letartóztatásán lehet lemérni. Amikor az SS vezetőjének feleségét kislányával együtt Nürnbergbe hozták, úgy döntöttem, hogy a kislánynak folytatnia kell a tanulást. Fölhajtottuk egész Nürnberget, sorra látogattuk a romba dőlt iskolákat, hogy tankönyvet és vízfestéket szerezzünk a gyermeknek. Később a kislány hálából elküldte nekem egyik rajzát, amely kék és sárga virágokkal körülvett hóvirágcsokrot ábrázolt, s csak ennyit írt rá: „Andrus ezredesnek, G. H. 1945.”

Hess konok volt, és egyetlen szóval sem kérdezte, mi van a feleségével. Minden módon megpróbáltam elérni, hogy családja meglátogathassa. Ő azonban továbbra is hajthatatlan maradt. „A bíróság, amely perbe fogott, törvénytelen. Következésképp nem kívánom, hogy családom ilyen méltatlan helyzetben lásson.” Magányos maradt, konok és keserű.

Amikor a tárgyalási napokon a foglyok együtt ebédeltek, Gilbert, a pszichológus, szabadon járt-kelt közöttük és társalgott velük. Folyékonyan beszélt németül. Egyik asztaltól a másikhoz ment, és bekapcsolódott a beszélgetésekbe. Később gépírásos jelentésekben számolt be mindarról, ami elhangzott, s arról is tájékoztatott, milyen hatást tesz a foglyokra a perből kibontakozó összkép. Gilbert kihallgatta a suttogva folytatott beszélgetéseket és a vádlottak padján elhangzott halk megjegyzéseket is. Ő talán mindenki másnál jobban láthatta, hogyan törnek felszínre a foglyok között a régi ellenségeskedések és féltékenykedések. A huszonegy vádlott minden alkalmat megragadott, hogy bemártsa egymást. Valaha egységes csoportot alkottak, mostanra azonban az összetartásnak morzsái sem maradtak bennük, s még egymás iránt érzett megvetésüket is csak alig egypáran igyekeztek leplezni.

Frank – vallási rohama előtt – Ribbentrop kivételével mindannyiukra haragudott. Az öreg Dönitz Streichert utálta mélységesen. Az önelégült Schachtban egyetlen érzés élt a többiek iránt: a megvetés. Göring viszonozta Schacht ellenszenvét, és átnézett rajta. Nyílt háborúság folyt Göring és Streicher között is.

Streicher védőügyvédjének némi gondot okozott, hogy ezt a viszálykodást megmagyarázza. Az ügyvéd, Hans Marx, azt állította, hogy a védencét 1939 végén valamennyi politikai fontosságú posztjáról leváltották. Az ok: Streicher és Göring összeveszett egy lány miatt.

„Streicher és Göring mind a mai napig gyűlölik egymást”- mondta Marx. Aki egyetlen pillantást is vetett Streicherre, képtelen volt megérteni, hogy egy nő, akár a legimmorálisabb is, egy ilyen alakhoz vonzódjék.

A foglyok éppen nagyban ettek és beszélgettek az ebédlőben, amikor egy csapat fotoriporter lépett be. A bíróság engedélyt adott a fényképezésre, hadd lássa a világ, hogyan bánnak a foglyokkal és milyen ellátásban részesülnek. Amikor az egyik fényképész Schachtra irányította gépét, a mogorva öreg bankár is fölpillantott. A bögre tűzforró kávét hirtelen mozdulattal a riporter arcára, gépére és egyenruhájára löttyintette. Az egyenruha tönkrement.

Schacht és a fotográfus között egyetlen szó sem esett, mivel a fényképész tudta, hogy tilos beszélniük. Én azonban elhatároztam, hogy az örökké ingerlékeny és tüskés Schachtot ezúttal megleckéztetem. Ha ilyen megvetően bánt kávéadagjával, bizonyára értéktelennek is tartja. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy a továbbiakban megvonom tőle a kávét. Csak később kapta vissza, amikor maga jött hozzám, és elnézést kért. Schacht igen nehezen értett szót bárkivel is. Később írott könyvében nyíltan bírálta a „bűnözőket” (Göringet, Keitelt, Rosenberget és Ribbentropot), ha pedig azok egy rossz szót is szóltak, dühében üvöltözni kezdett.

Amikor elérkezett az ideje, hogy megpróbáljuk a klikkek egymásra gyakorolt hatását a lehető legkisebbre csökkenteni, elhatároztuk, hogy elkülönítjük őket. Csakis ebédidőben beszélgethettek egymással, ezért megkértem Dr. Gilbertet, ültesse őket külön termekbe. Schirach, Speer, Fritzsche és Funk alkották az „ifjúsági ebédlőt”; Frank, Keitel, Sauckel és Seyss-Inquart számára egy másik termet jelölt ki Gilbert; Raedert, Streichert, Hesst és Ribbentropot egy harmadik terembe osztotta; von Papen, von Neurath, Schacht és Dönitz az „öregek ebédlőjébe” került; Rosenberg, Kaltenbrunner, Frick és Jodl ismét másik terembe, Göringnek pedig egymagában kellett étkeznie.

Göring terrorizáló magatartása a gyengébb jellemű foglyokat túlságosan befolyása alá vonta. Most tombolt a haragtól, hogy egyedül kell ennie, s ezért tudtomra is adta, hogy én „egy senki” vagyok, ő és a többiek viszont „történelmi személyiségek”. Gilbert, aki naplószerűen jelentette nekem a foglyok beszélgetéseit, közölte, hogy Fritzsche és Streicher veszekszenek. Streicher nagyon megharagudott, amiért Fritzsche a tárgyaláson leszólta a „Der Stürmer”-t, az öreg bűnöző kedvenc antiszemita újságját. A délutáni séta alatt ezért szidalmazta is Fritzschét.

A felháborodott Fritzsche visszatérőben megjegyezte: „Igyekeztem legalább valami minimális szimpátiát érezni Streicher iránt, annak ellenére, hogy egy disznó, és a vádlottak padján ő a legnagyobb gazemberek egyike. Mától fogva azonban ennek a szimpátiának vége. Amikor ma délután az udvaron sétáltam, Streicher mögém lépett azzal az undok pofájával, és leköpött. Az ocsmány disznó! Ezek után egy szemernyi jó érzés sem maradt bennem iránta.” Fritzsche ugyanilyen érzelmekkel viseltetett Frick iránt is. Frick ugyancsak „ocsmány disznó” volt, akinek „még annyi kurázsija sincs, hogy fölálljon és vállalja, amit tett”.

Fritzsche kijelentette Gilbertnek, hogy a hivatalos politika alapjait a nürnbergi törvények rakták le, ezek vezettek aztán a kivégzésekhez, s az antiszemitizmust az átlagos német állampolgárok várakozásánál is jobban túlhajtották.

Arra sem kellett soká várni, hogy Speer szidni kezdje Göringet gyalázkodó kijelentéseiért, melyek szerint Speer állítólag „eladta magát” a vád képviselőinek, Gilbert pedig befolyásolja az ingadozókat. Speer Gilbert együttérzésére apellált: „Képzelje! – méltatlankodott. – Ezeknek meg sem fordul a fejében, hogy valaki az igazat mondja. Nem maradt bennük más, mint fortély és hazugság, mivel azok után, ahogyan egész életüket leélték, csak így képesek gondolkodni.”

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Iszonyat a tárgyalóteremben

A legkeményebb ember is nehezen palástolja arcán az iszonyat jeleit, márpedig november 29-én a tárgyalóteremben jó néhány arcot eltorzított az iszonyat. A vád képviselői elhatározták, hogy levetítenek sok ezer méternyi filmet, amelyet a koncentrációs táborokban vettek fel.

Kelley őrnagy, a pszichiáter és Gilbert hadnagy, a pszichológus, a vádlottak padjának két végén helyezkedtek el, hogy figyelhessék a vádlottak reakcióit. A foglyok feje fölött égve hagyták a fluoreszkáló lámpákat, amikor a gépész magasan a sarokban elhelyezett helyiségből elkezdte a vetítést.

Göring mereven bámult, amikor a vetítővásznon megjelentek a brutalitás és a kegyetlenség első képsorai. Amikor a kínzásokat közelről mutatták, jobb karjával elfedte arcát, és felindultnak látszott. Hess is mereven nézte a vásznat, de mérsékelt érdeklődéssel, és nem tett semmiféle megjegyzést.

Keitel idegesen, feszült figyelemmel ült a helyén. Fülhallgatója drótjával babrált, és zsebkendőjével törölgette izzadt homlokát. Dönitz csak időnként pillantott a vászonra; a látottak azonban nyilvánvalóan felkavarták, mert kezét gyakran ökölbe szorította, s időnként eltakarta a szemét. Raeder fokról fokra idegesebb lett, s a vetítés vége felé láthatóan teljesen fel volt dúlva.

Amikor a koncentrációs táborok elkínzott foglyainak arcán közelről látszott a gyötrelem és a rettegés, amikor a felvevőgép végigpásztázott a holttestek halmain, Schacht hátat fordított, és nem nézte tovább a filmet. Arca azonban szenvtelen maradt.

Funk láthatóan zavarban volt. Később letört, és sírva fakadt. Amikor Krämer, a belseni tábor brutális hóhéra jelent meg a vásznon, Funk maga elé suttogott: „Az a mocskos disznó!” Frick meglepődve nézte a vásznat, de szemmel láthatóan nem volt felindulva. Rosenberg ideges lett, képtelen volt nyugodtan ülni a helyén, s gyakran elfordult.

Ribbentropot láthatóan kétségbe ejtette és felkavarta, amit látott. Hol a mennyezetet nézte, hol a cipőjét. Csak néha vetett egy-egy pillantást a vászonra. Jodl is gyakran fordította el a fejét. Mindenáron igyekezett elrejteni érzelmeit.

Tovább peregtek a látható bizonyítékok … Egy brit katonatiszt elmondta, hogy tizenhétezer holttestet temetett el.

Von Schirach feszülten figyelt. Arca azonban ritkán árult el iszonyatot vagy undort. A pszichiáter megfigyelése szerint Seyss-Inquart mindvégig sztoikusán viselkedett, csak rángatózó arcizmai árulkodtak belső feszültségéről. Speer szomorúan figyelt, és nagyokat nyelt.

A védők elsápadtak. „Iszonyatos” – jegyezte meg halkan egyikük.

Sauckel izgalomba jött, és fejét rázta az egyre szörnyűbb jelenetek láttán. Neurath feszülten figyelt, de nem látszott idegesnek. Fritzsche is figyelmesen nézte a vásznat, de egyre izgatottabb, egyre sápadtabb lett. Streicher nem lankadt. Arca nem árult el semmiféle érzést, semmiféle indulatot. Von Papen még arra sem volt hajlandó, hogy a vetítővászon felé nézzen. Vagy a padlót bámulta, vagy eltakarta arcát a kezével.

A filmfelvételek zömét maguk a németek készítették. Az egyik jelenetet SS-rohamosztagosok vették fel, s a képsorok azt mutatták be, hogyan tisztították meg a varsói gettót. Látni lehetett, hogy asszonyokat és gyerekeket szuronnyal űznek ki rejtekhelyükről, majd hidegvérrel legéppuskázzák őket. A filmoperatőr ezután az SS-katonák arcát fényképezte. A katonák hátravetett fejjel röhögtek „hőstetteiken”. Sohasem fogom elfelejteni az egyik jelenetet, amelyen egy hétéves forma kisfiú tipegett elő a romok közül az anyjával; karját magasra tartotta, arcán rémület ült. Néhány másodperc múlva a felvevőgép lesiklott, és a kisfiú földön heverő holttestét mutatta. Agyonlőtték.

Amitől aztán a foglyok még kínosabban fészkelődtek a helyükön, az Erwin Lahousen tábornok, az egykori Abwehr (elhárító)-tiszt másnapi tanúvallomása volt.

Lahousen puszta jelenléte megdöbbentette Jodlt és Keitelt; amikor pedig a tanú elmondta, hogy az Abwehren belül erős Hitler-ellenes csoport működött, amely Hitler megölését tervezte, Göring dühbe gurult.

Lahousent az amerikai ügyész, John Amen ezredes kérdezte ki. Az öreg, összetört és az éhezéstől láthatóan lesoványodott Lahousen ismertette Göring, Keitel és Jodl terveit Varsó bombázására és a lengyel zsidóság, valamint a lengyel értelmiség kiirtására. Felfedte azt a tervet is, amely szerint egy „incidensnek” kellett kiprovokálni a Lengyelország elleni német támadást.

„Amen: Felkérték-e valaha is az Abwehrt, hogy segédkezzék a lengyelországi hadjáratban?

Lahousen: Igen. Ennek a vállalkozásnak, amely közvetlenül megelőzte a Lengyelország elleni támadást, »Himmler-akció« volt a fedőneve.

Amen: Fejtse ki a bíróságnak, milyen természetű volt ez az önöktől kért támogatás.

Lahousen: Ez az akció, amelyről most tanúvallomást teszek, az egyik legtitokzatosabb volt, melyet a külföldi elhárítás központjában valaha is végrehajtottak. Én és a vezetésem alatt álló osztály … azt a feladatot kaptuk, hogy szerezzünk lengyel katonai egyenruhákat, felszereléseket, továbbá személyi iratokat a »Himmler-akció« számára. Amikor a Wehrmacht első közleménye megjelent a lengyel egységek német területek elleni támadásáról, Piekenbrock hangosan felolvasta a kezében tartott közleményt, majd hangosan megjegyezte, most már tudja, mire kellettek az egyenruhák. Ugyanazon a napon vagy néhány nappal később, már nem emlékszem pontosan, Canaris (Lahousen főnöke) közölte velünk, hogy koncentrációs táborokból kiválasztott foglyokat öltöztettek ezekbe az egyenruhákba, s megparancsolták nekik, hogy intézzenek fegyveres támadást a gleiwitzi rádióadó ellen.”

Göring undorodva nézte a tanút. A többiek dühösen morogtak. Nem sokkal ezután a dagadt, halványkék egyenruhás Göring olyan dühbe gurult, hogy hangosan szitkozódni kezdett. Erich von dem Bach-Zelewski vallomása háborította fel. Ez az SS-főtiszt, aki korábban a Keleti Front partizánelhárító tevékenységét irányította, a vád tanújaként szerepelt. Göring a vádlottak padjáról dühösen meredt rá, amikor Bach-Zelewski a náci „filozófiáról” beszélt. „Az, aki a zsidók és a szlávok aljaember voltáról prédikál, az igazán ne csodálkozzék, ha időnként robbanások történnek” – mondta a tanú. Végül, amikor Bach-Zelewski lelépett a tanúk emelvényéről és elhaladt Göring mellett, a hajdani náci vezér odavicsorogta neki: „Schweinehund und Verräter!” (Disznó kutya, áruló!)

Tisztjeim világosan hallották Göring szitkozódását. A rövid szünet alatt megkérdeztem a bíróság tagjait, vajon ők is hallották-e? A válasz tagadó volt. Következésképpen a dolog nem jelentette a bíróság megsértését. Így hát nekem kellett intézkednem, hiszen az őrizetes megsértette a börtönszabályzatot.

Közöltem Göringgel, hogy a hét végén csak kenyeret és vizet kap és nem vehet részt a napi sétán. „Kérem, ezt ne vonja meg tőlem” – könyörgött. Kérését elutasítottam.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!