Az újságírók naponta szavak százezreit kopogtatták le a perről. A nyilvános sajtókonferencián ilyen kérdéseket tettek fel nekem: „Mit vacsorázott Hess tegnap?” Vagy: „Mit csinál Göring a zárkájában?” Ha Göring sziszegve szidta valamelyik tanút (ami gyakran megesett), szitkait perceken belül körbetelefonálták az egész világon. Ha Hess megint könyvet olvasott a tárgyalás alatt, másnap már milliók tudták a könyv címét.
S mihelyt az emberek olvasni kezdtek a foglyokról és viselt dolgaikról, leveleket is kezdtek küldözgetni nekik. Csak úgy özönlött a mindenféle levél, jóllehet a német postaszolgálat még mindig akadozott és teljesen át is kellett szervezni. Sok száz levelet nyilvánvalóan bolondok küldtek. Más levelekből gyűlölet és megvetés áradt. Néhány levél pedig magasztalta a nácikat, s írójuk együttérzését fejezte ki „kálváriájuk” iránt.
Az volt a szabály, hogy kézbesítéskor minden levelet felbontottunk és lefordítottunk. Azokat a leveleket, amelyek felizgathatták a foglyokat, nem kézbesítettük, csupán azokat kapták meg, melyekben családjuk adott életjelt magáról.
Az egyik levél, amelyet valaki angol és német keverék nyelven körmölt, Streichernek szólt. Az egyik szövetséges tábornok hamisított aláírása szerepelt rajta, s melegen dicsérte Streichert „kimagasló szerepéért”. Keitelnek egy asszony írt az amerikai Hartfordból, Connecticut államból. Megírta, milyen szomorú, hogy az öreg katonabábot bebörtönözték. „Ha azok, akik az ítélőszékben ülnek, megérthetnék, mennyit tett Ön azért, hogy a náciknak bebizonyítsa módszereik hibáit, felmentenék Önt” – írta az asszony. Azt is felhozta, hogy nagyon kellemesnek találta Keitel „több látogatását az Egyesült Államokban”, s kifejezte reményét, hogy még találkozhat vele további látogatásai alkalmával.
Ez már szeget ütött cenzoraink fejébe, mivel mindnyájan úgy tudtuk, hogy Keitel sohasem járt az Egyesült Államokban. Behívattuk Keitelt, aki maga is tagadta, hogy valaha is az Egyesült Államok földjére lépett volna, vagy hogy rokonai élnének odaát. „Ezt az asszonyt mégis ismerem” – mondta. Német nő, aki 1934-ben a vezérkarnál a keze alatt dolgozott. Az asszony három évvel később átkelt az Atlanti-óceánon, és amerikai állampolgár lett. Célzásait Keitel amerikai látogatásaira bizonyára beugratásnak szánta.
Göring egymaga több levelet kapott, mint a másik húsz együttvéve. De legtöbbjüktől – ha olvashatta volna őket – bizonyára mélységesen elszomorodik. Amióta szóba hozták előtte a leveleket, így reagált: „Ne törődjön vele, hogy most mit mondanak az emberek. Tudom én jól, mit mondtak a háború előtt.” Egy kibombázott hamburgi lakos ezt írta neki: „Kedves Hermann Bácsi! Most elég ideje van, hogy elgondolkodjék az ezeréves birodalomról. Maga is, meg a többi vacak pártvezér hazudtak a német népnek. Becsaptak bennünket. Még mindig ágyút akar gyártani vaj helyett?”
Más keserű hangú levelek is érkeztek Göring címére: „A nácik lerombolták Németországot – írta egy öreg frontkatona. – Hát ki a szamár, Ön vagy én? A háborút már Sztálingrádnál elveszítettük, Berlin pedig most éppen olyan, mint Sztálingrád.”
Hess is kapott ilyesmit: „Hagyja már abba azt a »nem emlékszem« játékot. Mint hajdani nagy embernek nem áll jól Önnek, hogy játssza a hülyét. Szeretném tudni, hogy a háború Maga szerint még mindig szükséges rossz-e? Mert könnyebb fecsegni, ha a szomszéd háza ég.”
Egy brémai nő a birodalmi marsall emlékezetét frissítette fel: „Nemrégiben egy képeslapon idézetet olvastam egyik 1936-ban mondott beszédéből: »Sohasem fogunk hazudni a német népnek, még olyan időkben sem, amikor nagyon nehéz megmondani az igazat.« A per most azt bizonyítja, hogy rengeteg kérdésben éppen ilyen nehéz időkben hazudtak. Egyáltalán nem törődünk vele, mi lesz az Önök sorsa.”
Göringnek azonban még mindig voltak csodálói is. Egy berlini férfi ezt írta neki: „Ezekben a baljós időkben, amikor annyira elhagyatott, szeretném megerősíteni Önt: a mi mennyei atyánknak gondja lesz rá, hogy semmi se mehessen feledésbe az Ön jótéteményei közül. Én magam csak annyit mondhatok, hogy megvan bennem a bátorság, ezért felajánlom szolgálataimat a német Luftwaffe és a Wehrmacht számára.”
Fritzsche is kapott egy érdekes levelet. „Bizonyára emlékszik még a meghurcolt kis nőre, aki egy festőművész, egy mindenki által szeretett nemes lelkű ember érdekében járt közben Önnél. Könyörögtem Önnek, hogy mentse meg bátyámat, akinek Ön szomszédja volt, akit jól ismert. Csakhogy hiába könyörögtem. Szeretett bátyánkat, öreg édesanyánk egyetlen támaszát, egy súlyosan beteg asszony férjét, megölték a nácik. Örülök, hogy arra a helyre van alkalmam írni Önnek, ahová egész bandájuk való. Bátyámért úgyis bosszút akartam állni. Mindnyájan azt kívánjuk, hogy olyan bánásmódban legyen része, amilyenben annak idején Ön részesítette a politikai foglyokat. Még mindig magam előtt látom ostoba vigyorát, amint a bátyám érdekében írott kegyelmi kérvényt olvassa. Bízom benne, hogy a nürnbergi vádlottakkal nem bánnak túlságosan enyhén. Ez milliók kívánsága …”
Göring minden társánál több levelet írt a börtönből barátainak és rokonainak; Hess írt a legkevesebbet. Ő és Seyss-Inquart írógépet használt.
Amikor a foglyok éppen nem leveleztek vagy nem a védekezésükön dolgoztak, akkor olvastak. „Valamennyien többet olvasnak az átlagosnál – jelentette a könyvtáros. – ízlésük a német könnyűműfajoktól a klasszikusokig igen széles körben mozog, a súlypont azonban általában Goethe.” Hess naponta átlag két könyvet „fogyasztott”; többnyire még mindig a tárgyalás alatt olvasott. Hogy a bíróság miért tűrte el Hesstől ezt az arcátlanságot, sohasem fogom megérteni.
Hesst könyvmolyi mivoltában közvetlenül Hjalmar Schacht követte, aki olvasmányaiban majdnem kizárólag a klasszikusokra szorítkozott, de érdeklődött az életrajzok és Beethoven levelei iránt is.
Baldur von Schirach a börtön könyvtárában fellelhető valamennyi Goethe-kötetet elolvasta, aztán néhány Tennyson-verset próbált németre fordítani. Rosenberg olvasott a legkevesebbet. Hetente átlagosan egy regényt vett ki a könyvtárból. Von Ribbentrop Vernével próbálta elterelni figyelmét saját gondjairól. Göring hetente két könyvet vett ki, s a könyvtárosnak mindig sürgetnie kellett, hogy vigye vissza őket. Streicher, aki oly sok éven át csak pornográfiával foglalkozott, most végre „felfedezte” Goethét. Keitel már a per kezdete előtt sem olvasott valami sokat, most azonban, hogy élete forgott kockán, egyáltalán nem kölcsönzött ki több könyvet. Jodlnak sok könyve volt saját könyvtárából; elsősorban szülőföldjének bajor szerzőit kedvelte. Egyébként mindenre azonnal lecsapott, ami akár a legtávolabbi kapcsolatban is volt a hegymászással.
Miközben Göring lejárt határidejű könyveibe mélyedt, szüntelenül pöfékelt hatalmas faragott pipájából. A foglyok havonta egy font dohányt kaptak, hogy pipában vagy kézzel sodort cigaretta formájában elszívhassák. Csokoládét vagy más édességet nem fogyaszthattak.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Dr. Leyt és Dr. Contit, akik inkább az öngyilkosságot választották, semhogy szembenézzenek a bitófával, már elveszítettük. Ki próbálja kioltani saját életét rajtuk kívül?
Most, hogy a foglyok érintkezhettek a külvilággal, a kockázat megnövekedett. A foglyokat igen kiváló német ügyvédek képviselték. Legtöbbjüket a szakmában is, a politikai életben is tisztelet övezte. Nekünk azonban mindannyiukra gyanakodnunk kellett. Minden egyes iratot, amely az ügyvéd kezéből a vádlott kezébe került, megvizsgáltak; az őr vette el, az őr is adta át a papírokat. Bár a foglyok minden lépését, minden lélegzetvételét – még álmukban is – figyeltük, mégis találtak alkalmat, hogy öngyilkosság elkövetésére alkalmas eszközöket csempésszenek cellájukba.
Mindent elszedtünk tőlük, amivel öngyilkosságot követhettek el: borotvát, nyakkendőt, cipőfűzőt, s éjszakára a szemüvegüket is. (A tárgyalóteremben viselhettek szemüveget is, nyakkendőt is, mivel ott nem volt alkalmuk sikeres öngyilkossági kísérlet elkövetésére.) S minden áldott nap, amikor visszatértek a börtönbe, átkutattuk őket. Amikor fürödtek, alsóneműjüket és ruhájukat elvettük tőlük, átvizsgáltuk, és friss ruhát kaptak. Fürdés után még testüket is átvizsgáltuk. Amíg zárkájukon kívül tartózkodtak, odabent is minden elképzelhető rejtekhelyet fölkutattunk.
És mégis találtunk becsempészett holmikat.
Aznap, amikor a per megkezdődött, rajtaütésszerűen átkutattuk Hess, Göring, Jodl, von Ribbentrop és Keitel zárkáját.
A kutatást végzők a következő holmikat találták:
Ribbentropnak volt 2 egész tablettája (1 nagy és 1 kicsi), 3 db fél tablettája és 4 nagyobb tablettája selyempapírba csomagolva és egyik harisnyatartójába rejtve, továbbá 1 db 1,5 X 2 hüvelykes éles fémdarabja.
Jodl cellájában találtunk 1 db szöget, 1 db 6 hüvelyk hosszú és 1/16 hüvelyk átmérőjű drótdarabot, fogport, 9 különböző tablettát és néhány foszlott rongydarabot.
Keitel 1 bádogszilánkot, 1 tubus aszpirint, 1 tubus belladonna tablettát, 1 db félhüvelykes csavart és 2 db szöget rejtegetett. Göring és Hess cellája „tiszta” volt.
A komor és rátarti Dönitz, aki annak idején kimérten közölte velem, hogy Hitler öngyilkossága után ő vette át a Reich irányítását (tehát „különleges bánásmódra” tarthat igényt), börtönben töltött ideje alatt eldugott 5 db egymáshoz kötözött cipőfűzőt, 1 hullámcsattöredéket, 1 csavart és 1 zsineget. Fogalmunk sem volt, mit szándékozott tenni ezekkel a tárgyakkal. Von Neurath elrejtett 1 db acél csavarhúzót, amely elég éles volt ahhoz, hogy feltépjen egy artériát; Jodl szöget tartott a dohányzacskójában; Schachtnál 1 méter hosszúságú zsineget és 10 db gemkapcsot találtunk; Sauckelnál 1 db törött, éles szélű kanalat. A cellaépület más helyein találtunk egy zsilettpengedarabot és egy vékony üvegszilánkot. A tárgyalóteremben, a vádlottak számára elkerített hely padlóján a kutatást végző katonák két apró szöget és két apró üvegszilánkot találtak.
Keitelt a tárgyalás folyamán még egyszer csempészésen érték. Amikor az őr benézett a kémlelőnyíláson, látta, hogy Keitel valami csillogó tárgyat rejt el a tárcájába. Egy másik őr társaságában belépett a zárkába, és átkutatta az öreg katonát. Keitel ártatlanul kifordította tárcáját, egyik csücskét azonban szorosan fogta a hüvelykujjával. Erre az őr elszedte tőle a tárcát, amelyből kopott cipővasdarab hullott ki. A vas nem Keitel cipőjéről származott. De akkor honnan? „Már régóta megvan” – mondta Keitel foghegyről. Bővebbet nem volt hajlandó elárulni.
Megvizsgáltunk minden egyes tárgyat, ami bekerült a börtönbe, akár étel volt, akár ruhadarab, akár más tárgy. Amikor egyszer jókora zöld táska érkezett, természetesen azt is felbontottuk. Az egyik fogoly tanú címére küldték. A táskából egy fekete köpeny, egy fehér ing, több más ruhadarab és egy kis tasak fordult ki. Amikor a tasakot felnyitottuk, teljes öngyilkossági felszerelést találtunk benne: egy fiolát a nácik kedvenc ciánkálijával, injekciós tűket és egy fecskendőt. Az elégtelen létszámú börtönszemélyzet már amúgy is roskadozott a munka alatt, elhatároztam hát, hogy csökkentem terheiket. Megtiltottam, hogy kívülről továbbra is ruha- és ételcsomagokat küldjenek a foglyoknak.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Hesst tizenkét nappal a per kezdete előtt moziba kísértük. Két őrhöz bilincselve vittük el egy kis filmszínházba, hogy megnézze a filmen saját magát, amint Hitler oldalán parádézik sok más fogoly társával együtt. Úgy gondoltuk, ez majd működésbe hozza az emlékezetét. Amikor kialudtak a mennyezeti lámpák és az 1934-es jelenetek peregni kezdtek a vásznon, különleges lámpák valamelyes fényt vetettek Hess arcára. Az első kockák láttán Hess előrehajolt, és félig fölemelkedett a székből. Az oldalpáholyból Robert Jackson bíró, a háborús bűnösök perének főügyésze, William Donovan tábornok, az Egyesült Államok katonai hírszerző hivatalának vezetője és számos pszichiáter figyelte Hesst. Szemünk előtt egy sokkal fiatalabb Hess harsogta végig beszédét, s aztán a „Sieg Heil! Sieg Heil!” köszöntést bömbölte – Hitler legteljesebb gyönyörűségére. A Göringről, Dr. Leyről és Streicherről készített felvételeknél azonban Hess feszültsége alábbhagyott. Amikor a híradófilm véget ért, a lámpákat felgyújtották. Megkérdeztük Hesst: „Emlékszik?”
Bozontos szemöldökét összevonta, amint gondolkodott. „Felismertem Hitlert és Göringet – mondta. — Felismerem a többieket is, de csak azért, mert itt is hallottam a nevüket és a börtönben is láttam kiírva a zárkákon.”
„Nem emlékszik, hogy ott lett volna?”
„Nem emlékszem. Ott kellett lennem, hiszen látható, hogy ott voltam. De … nem emlékszem.”
Visszavittük a cellába.
Vajon emlékezett-e Hess? Ezt sürgősen ki kellett derítenünk. Élete függhetett azoknak a szakembereknek a véleményétől, akiknek dönteniük kellett, alkalmas-e a perben való részvételre.
Előkerítették és Nürnbergbe hozták egy régi tanárát. Amikor egyedül maradt Hess-szel és a pszichiáterrel, a professzor szelíden megkérdezte a fogolytól: „Nem emlékszik rám, Rudolf? Nem emlékszik sétáinkra és vitáinkra, amelyeket könyvekről folytattunk?” Hess nyíltan tekintett a fehér hajú öregemberre. „Nem emlékszem” – mondta.
Amikor Dr. Gilbert szerzett magának egy-egy példányt a vádiratokból, elvitte mindegyik vádlotthoz, hogy saját kezűleg írják rá a véleményüket. Hess ezt írta saját példányára angolul: „Nem vagyok képes emlékezni – Rudolf Hess.”
Közeledett a per kezdete, s ekkor az a döntés született, hogy egy pszichiáterekből álló nemzetközi bizottság fogja megvizsgálni Hesst. Az Egyesült Államokból Dr. Nolan D. C. Lewis, a Columbia Egyetem pszichiátria-professzora és a New York-i Állami Pszichiátriai Intézet és Kórház igazgatója érkezett meg Dr. Donald E. Cameronnak, az Illinois-i Egyetem pszichiátria-professzorának társaságában, hogy megvizsgálják Hess elmeállapotát.
Órákon át vizsgálták a foglyot. Dr. Gilbert volt a tolmácsuk. Engem is felkértek tanúnak. A per megnyitásától kezdve pedig folyamatosan figyelték Hesst. Végül elkészítették nyolcoldalas jelentésüket.
„Vizsgálatunk kimutatta, hogy Hess nem elmebeteg, nincs személyiségzavara, s felfogja az ellene folyó eljárás lényegét. Azt állítja, hogy a múltra vonatkozóan emlékezetkiesése van, mégis azt a határozott benyomást kelti, hogy amit ő a memóriájával összefüggő jelenségnek vél, ahhoz a vizsgálat nem férhet hozzá, amiről azonban nem tudja, hogy az emlékezetétől függ, azt teljes egészében reprodukálja.
Azt állítja, hogy nincs emléke, emlékképe a szüleiről, mégis, néhány családjára vonatkozó kérdésre nem a szokásos »nem tudom«-mal válaszolt. Ezenkívül továbbra is elvégzi a mindennapi életével kapcsolatos különböző testi és szellemi foglalatosságokat, jóllehet ezeket a cselekményeket még azokban az időkben tanulta, amelyekre az állítólagos emlékezetkiesés vonatkozik. Az általa éppen olvasott néhány könyv címe is (felsorolásukat lásd a fejezet végén) arra utal, hogy a könyvek tartalmának megértéséhez neveltetésének és tanulmányainak bizonyos elemeit meg kellett tartania emlékezetében, jóllehet saját állítása szerint nem emlékszik arra, milyen tanulmányokat is folytatott fiatalabb éveiben, s nincsen emlékképe tanárairól. Amikor megkérdezték, tanult-e valaha asztrológiát, nyomatékos »nem«-mel válaszolt a »nem emlékszem« helyett.
Mindez, egyéb megfigyelésekkel együtt, azt mutatja, hogy emlékezetkiesése részben tettetés, s ráadásul valószínű, hogy a hisztériás vagy tudattalan rész csak igen felszínes. Csaknem állandóan a »nem tudom«, »nem emlékszem« mondatsémákkal válaszolt a múltját érintő kérdésekre. Valószínű, hogy ezt a fajta választ korábban tudatosan alakította ki mint védekezést az úgynevezett stresszhelyzetekben, s hogy ez később szokásossá, éppen ezért pedig részlegesen tudattalanná vált.
A különleges technikával végzendő részletes vizsgálatokat, melyek révén az emlékezetkiesés tudattalan részeinek aránya megállapítható volna, a beteg elutasította. Elutasító magatartását ilyesfajta mondatokkal magyarázta: »Emlékezetemnek semmi köze a felelősségemhez« … »Ez a vizsgálat természetes úton nem hajtható végre.« Nyilvánvalóan ragaszkodik amnéziája (emlékezetkiesése) fenntartásához.
Magatartása éppen abban tér el a szokásos amnéziás magatartástól, hogy egyáltalán nem törekszik memóriájának visszanyerésére. Magatartását a per első ülésein, feltűnő érdektelenségét a történtekkel szemben s azt a tényt, hogy könyveket, köztük regényeket olvas a tárgyalóteremben, ahol éppen olyasmiről van szó, ami életfontosságú lehet számára, abnormális reagálásként kell értelmeznünk.
A pszichiáterek egyetértenek abban, hogy kizárólag csak labilis személyiség képes így viselkedni élete alapvető kérdéseivel kapcsolatban, élettörténete pedig elegendő bizonyítékkal szolgál arra a feltételezésre, hogy mindig is labilis személyiség volt, neurotikus jellem, s ez időről időre hisztériás tünetekben nyilvánult meg. Az emlékezetkiesésre vonatkozó jelen állítása maga is egyike ezeknek a hisztériás reagálásoknak, melyet az Angliában átélt dilemmával kapcsolatosan fejlesztett ki önmagában.
A brit vizsgálati eredmények szerint Hessnek 1943 novemberétől 1944 júniusáig volt emlékezetkiesése, ekkorra azonban meggyógyult. Mostani amnéziája 1945 februárjában kezdődött, s pszichikailag a vizsgálati eljárás összekuszálásának céljait szolgálja.
Hessnek következésképpen szelektív amnéziája van; ez hisztériás jellegű, mely érzelmi és neurotikus természetű védelmi mechanizmusokat épít ki. Az agyállomány semmiféle betegsége sem mutatható ki rajta; gondolkodási képessége alapvetően intakt. Mivel tünetei érzelmi-indulati meghatározottságúak, jelentőségüket nem fogja fel teljesen, illetve jelentőségüknek nincs teljes tudatában, s jóllehet elmebeli képességei sértetlenek, a vizsgálati eljárás során nem használja őket, s esetleg nem is fogja használni az egész per folyamán sem …”
A bíróság összesen tíz neves orvost bízott meg Hess megvizsgálásával, hogy kiderítsék, vajon alkalmas-e arra, hogy pert folytassanak ellene, s képes-e megérteni az eljárást. Az angol specialisták leszögezték: Hess nem elmebeteg „a szó szoros értelmében”. Az emlékezetkiesés szerintük nem akadályozza meg őt az eljárás teljes megértésében, korlátozza viszont saját védelmének ellátásában s abban, hogy a múltat részletesen átgondolja, ami pedig igen fontos a vallomástétel szempontjából. Az emlékezetkiesés tünetei a körülmények változásával megszűnhetnek – állapították meg a brit pszichiáterek.
A bírói testület még nem jutott végleges döntésre Hesst illetően, amikor november 20-án megkezdődött a per. Én azonban már mindent tudtam. Az első pillanattól kezdve a szemébe is mondtam, hogy véleményem szerint csak tetteti az amnéziát. Átláttam rajta, s ezt ő is tudta. Nemegyszer megmondtam neki, hogy nem viselkedik valami férfiasan. Hess ilyenkor mélyen a szemembe nézett, és egy szót sem szólt. Egyszer-kétszer a fejét rázta. „Nem, ezredes. Szó sincs róla, hogy szimulálnék. Nem emlékszem semmire” – mondta.
Egyszer ismét meglátogattam. „Hess, saját magának, családjának és a német népnek tartozik vele, hogy megmondja az igazat. Az a véleményem, hogy oda kellene állnia a bíróság elé, könnyítenie kellene lelkiismeretén és meg kellene mondania, hogy csak színlelte az amnéziát.”
Hess rám meredt. „Köszönöm a jó tanácsot” – mondta. Kijöttem a cellából. Látszólag nem lehetett vele zöld ágra vergődni.
Másnap – a nürnbergi per kilencedik napján – a második délutáni ülést csak azért tartották, hogy megvitassák Hess esetét. A vádlottakat visszakísértük zárkájukba, egyedül Hess maradt a vádlottak padján. Hosszadalmas jogi érvelések hangzottak el elmeállapotáról és védelmi képességéről. Hess váratlanul felpattant. A meglepett amerikai katonák előreugrottak. Szót kért, ezért mikrofont állítottak elé.
Hess a bírák felett a falra bámult, majd kijelentette: „Elnök úr! A következő bejelentést teszem. A ma délutáni eljárás kezdetekor védőmnek feljegyzést adtam át, melyben azt a véleményemet fejeztem ki, hogy az eljárás megrövidíthető, ha szót kapok.
Annak érdekében, hogy továbbra is engedélyt kapjak a perben való részvételre és bajtársaimmal együtt szabjanak rám ítéletet, márpedig ezt szeretném, továbbá annak érdekében, hogy ne nyilvánítsanak alkalmatlannak a perben való részvételre, a bíróságnak a következő nyilatkozatot teszem, melyet eredetileg csak a per egy későbbi szakaszában akartam tenni.
Ettől a pillanattól kezdve emlékezetem ismét a külvilág rendelkezésére áll.
Jelenleg kizárólag a koncentráló képességem csökkent valamelyest. Képességem a per figyelemmel kísérésére, saját védekezésemre, a tanúk kikérdezésére és a kérdések megválaszolására érintetlen.
Hangsúlyozom, hogy teljes felelősséget vállalok mindazért, amit tettem, s amihez egyedül vagy másokkal együtt aláírásomat adtam.
Ez a nyilatkozatom nem változtat mélységes meggyőződésemen, hogy a jelen bíróság törvénytelen. Az »amnézia« látszatát sikeresen fenntartottam hivatalos védőimmel szemben is; védőm következésképpen jóhiszeműen járt el.”
Azzal Hess leült. Egy pillanatig megdöbbent suttogás hallatszott a teremben. Végül Lawrence bíró szólalt meg: „A tárgyalást elnapoljuk.”
Ezek az események végre elhatározáshoz segítették a bírákat. Másnap reggel az elnök a következő bejelentést tette: „A bíróság – gondosan mérlegelte Hess vádlott védőügyvédjének kérelmét, s azt egyben alaposan meg is vitatta mind a védelem, mind a vád képviselőivel.
A bíróság figyelembe vette továbbá a Hess vádlott elmeállapotáról készített részletes orvosi jelentést, s arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy nincs ok a vádlott újabb megvizsgálására. Hess vádlottnak a bíróság előtt tett nyilatkozata s a nyilvánvaló bizonyítékok alapján a bíróságnak az a véleménye, hogy a vádlott jelenleg képes a védekezésre. Ezért a védő kérelmét elutasítjuk, s a pert folytatjuk.”
A szerző megjegyzése: Hess az 1945. november 16. és november 26. közötti tíz napban a következő könyveket olvasta:
Lena Christ: A gazdák (bajor történetek) Hans Fritz: Loisl (bajor tárgyú regény) Edgar Wallace: Egész Európa ellen Joseph Ziermayr: A Bruck-tanya (regény) Ernest Claes: Ifjúság (regény) Bruno Buergel: Munkásból csillagász (életrajz) Ludwig Thoma: Az özvegy (regény) Kurt Faber: Hátizsákkal Indiába (útleírás) Otto Ludwig: Heitherethei (regény) Kurt Faber: Egy világjáró utolsó útjai és kalandjai Margaret zur Bentlage: A jegyespár (regény) Conte Corti: Kosár a hercegnek (történelmi regény) Rudolph Pechel: Goethe és amerre járt.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
November 20-án reggel szokatlan mozgolódás támadt a börtönben. Az öltönyöket és az uniformisokat gondosan kivasalták, és átadták a foglyoknak börtönruhájuk helyett. Azoknak, akik elfogatásukkor viselt ruhájukban nem mutatkozhattak, sötétkék öltönyt adtak. A foglyok visszakapták nadrágszíjukat és nyakkendőjüket. Visszakapták szemüvegüket is, amelyet szokás szerint az előző esti lámpaoltáskor elvettek tőlük. Ez a nap volt a tárgyalás első napja; várakozás és feszültség uralkodott a börtönben. Ez a hangulat magával ragadta az őröket, a börtöntiszteket és mindenki másnál inkább magukat a foglyokat.
Engem azonban ebben a pillanatban nem a per foglalkoztatott a legjobban. Attól kellett tartanunk, hogy járványos gerincvelő-gyulladás tört ki a börtönépületben. A forradásos arcú Kaltenbrunner hirtelen rosszul lett, s az agyhártyagyulladás jellegzetes tüneteivel szállították kórházba. Ha valóban ez a baja – mondták az orvosok mindenkit, aki érintkezésbe került vele, karanténba kell zárni. A pert nem lehetett volna megkezdeni.
„Ezredes úr, milyen a foglyok általános hangulata?” – kérdezte tőlem egy újságíró. Egyetlen szóval is leírhattam volna a foglyok lelkiállapotát, azokét az emberekét, akik készen állottak, hogy perbe szálljanak az életükért: sztoikus. Mindenki „készen” volt.
A húsz főre fogyatkozott csapatot a zárkaépületből a fedett átjárón átkísérték az Igazságügyi Palotába. Ezután a felvonó csoportonként felvitte őket a tárgyalóterembe. S miközben az orvosok Kaltenbrunnert vizsgálták a kórházban, a foglyok két sorban helyet foglaltak a vádlottak padján. Forgolódtak ültőhelyükben; a burkolt falakat, a magas mennyezetet, a bonyolult, fülhallgatós fordítóberendezést és a széles karzatot nézegették. Délelőtt 10 óra 30 perckor aztán a terem szemközti ajtaja kinyílt, és helyettesei társaságában belépett a négy bíró.
A két orosz hadbíró egyenruhát viselt. A hullámos hajú, feltűnően fiatal A. F. Volcskov alezredes, helyettes hadbíró, az emelvény egyik végén foglalt helyet. Mellette a keret nélküli szemüveget viselő I. T. Nyikitcsenko vezérőrnagy hadbíró ült. A brit jogászok képviseletében helyettes hadbírói minőségben Sir Norman Birkett következett; magas, pirospozsgás, nagy orrú férfi, kissé borzas hajjal, kerek szemüveggel, amelyet – úgy tűnt – mintha túlméreteztek volna. Lincolnszerűbb volt magánál Lincolnnál is. Mellette foglalt helyet a bíróság elnöke, a boltozatos homlokú, kopasz, figyelmes, komoly Sir Geoffrey Lawrence, akinek arcát gyakori széles mosolya teljesen megváltoztatta. Az Egyesült Államok nevében a vágott bajuszú, kopaszodó Francis A. Biddle következett, aki gondolkodás közben gyakran fölvonta egyik szemöldökét. Mellette ült le John J. Parker helyettes hadbíró. Bozontos rozmárbajusz, mélyen barázdált arc és apró horpadás kopasz feje búbján, ez jellemezte a francia hadbírót, a felejthetetlen Henri Donnedieu de Vabres-ot. A büntetőjog professzora volt a párizsi egyetemen, s Robert Falco személyében jóvágású, kellemes arcú helyettese volt.
A vádlottak pontosan abban a sorrendben ültek, amilyen sorrendben a vádirat foglalkozott velük. Göring az első pillanattól fogva belekezdett abba az extrovertált, ripacskodó szerepjátszásba, amelyhez azután az egész per folyamán tartotta magát. Valósággal elterpeszkedett a padon. Egyik sonkaszerű karját vékony szomszédja, Hess székének támláján nyugtatta, a másikkal a vádlottak padját elkerítő oldalfalra könyökölt. Néha hirtelen előrehajolt, a faragott fából készült elülső válaszfalra könyökölt, s vigyor szántott végig hatalmas arcán. Hess komoly és zavart arcot vágott. Keitel a térdén tartotta a kezét, és úgy ült, mint aki kardot nyelt. Funk valósággal magába roskadt, begubózott túlságosan bő kabátjába, látni is alig lehetett.
Különböző formájú koponyájukon a fülhallgatóval, a vádlottak figyelni kezdték a vádirat felolvasását, a vádiratét, amelyet mostanra már kiválóan ismertek. A berendezések segítségével hallhatták az orosz, a francia és az angol nyelvű változatot, valamint az anyanyelvükön elmondott német változatot is, s pusztán unalomból gyakran átkapcsoltak más nyelvre, csak hogy hallják az idegen szavak zenéjét.
Gondosan körülnéztem a tárgyalóteremben, hogy lássam, valamennyi őr a helyén van-e. Nürnbergben a börtön igazgatása mellett kiegészítő feladatom volt, hogy a bírák személyes biztonságáról is gondoskodjam. Órákkal a tárgyalás kezdete előtt körülvétettem az épületet. Fegyvereseket helyeztem el a tetőn, és őröket állítottam minden elképzelhető bejárathoz. Az ügyvédeket, újságírókat és nézőket gondosan megmotoztuk, a táskákat kinyittattuk, a jegyzettömböket átpörgettük. A tárgyalóterembe vezető utat válaszfal zárta el, s mellette egy tiszt vizsgálta felül az őrszem intézkedéseinek helyességét. Amíg a tárgyalóteremben tartózkodtam, vállra akasztható revolvertartót hordtam zubbonyom alatt – ez módot adott, hogy szükség esetén a lehető leggyorsabban használhassam fegyveremet. Egyetlen börtöntiszt kivételével, akinek oldalfegyvere volt, senki sem vihetett be semmit a tárgyalóterembe, amit fegyverként, támadó eszközként vagy arra lehetett volna felhasználni, hogy félbeszakítsák, megzavarják a bírákat. Embereim fehérre festett gumibotot tartottak a kezükben. Ezeket az oldalfegyvereket gumival bevont seprűnyélből készítették, s megfeleltek arra a célra, hogy a szökni akaró foglyot vagy a támadásra készülő nézőt jobb belátásra bírják. Az őrök – csupa kemény, szép szál, fehér sisakos férfi – a tárgyalóteremnek közvetlenül előttünk és körülöttünk elterülő részletét figyelték. Egy pillanatra sem bámészkodtak el. A vádlottak padján ülő húsz komor arcú ember pedig fölnézett a bírákra, vagy szemügyre vették a sajtó képviselőit, akik a világ minden tájáról gyűltek össze, hogy megbámulják a vádlottakat, följegyezzék elhangzott szavaikat, s feljegyezzék apró modorosságaikat.
Amikor elérkezett az első ebédszünet, a vádlottak padján már jó előre mozgolódás támadt. Ez volt az első alkalom, hogy együtt ehettek és beszélgethettek egymással. Az ebédet a tárgyalóteremben fogyasztották el, a pszichológus Gilbert pedig ott járkált közöttük, s figyelte reakcióikat. Amikor elérkezett a tárgyalás folytatásának ideje, kézmozdulattal utasítottam Gilbertet, hogy a vádlottakat kísérje vissza a helyükre.
Végül az ülés befejeződött, a foglyok fölálltak, és az átjárón keresztül visszatértek a börtönbe. Ismét visszaszolgáltatták cipőfűzőjüket, nyakkendőjüket, szemüvegüket, s levetették öltönyüket és egyenruhájukat, hogy ki lehessen vasalni azokat a másnapi ülésre.
A 116-os hadikórház épületében, amelyben korábban Himmler állambiztonsági szolgálatának főhadiszállása volt, Kaltenbrunneren – betegsége megállapítása céljából – gerinccsapolást hajtottak végre. Amikor súlyos fejgörccsel és merev nyakkal elszállították, nyöszörögve mondta: „Sajnálom, de ma nem tudok megjelenni a tárgyaláson.” Az a gyanúm, hogy aligha sajnálta valaki.
Végül az orvosok megállapították, hogy mi a baja. A vizsgálat spontán szubarachnoid haemorrhagiát (bevérzés a pókhálóburok alatti térben) mutatott ki, nem pedig agyhártyagyulladást, meningitist. Megkönnyebbülten felsóhajtottunk. A vérzést az agyhártya egy aprócska véredényének megpattanása okozta. Innen bevérzés keletkezett a szubarachnoid térbe és a gerinccsatornába. Állapotáról a doktor kijelentette: súlyosnak mondható, de ha túléli a következő 72 órát, tökéletesen meggyógyul.
Douglas M. Kelley doktor átadta jelentését: „A beteg állapotát folytonosan ellenőrizni kell, mivel a bevérzés nagysága megállapíthatatlan. A vérömleny láthatóan nincs hatással semmi életfontosságú területre, s a beteg elmeműködése normális. Két-háromhetes ágyban fekvésre és teljes nyugalomra van szüksége, majd egy-két hetes lábadozásra, mielőtt bíróság elé állhat. A bevérzést talán hirtelen vérnyomásemelkedés okozta, amely a szorongás és idegfeszültség velejárója. Az utóbbi időben Kaltenbrunner lelkiállapota szerfölött ingadozó volt. A bevérzés spontán módon következett be, előre jelezni vagy megakadályozni nem lehetett.”
Később kiderült, hogy Kaltenbrunner, az az ember, aki milliókat terrorizált – laikus megfogalmazással élve -, csaknem belehalt a félelembe.
Kelley doktor az eset előtt röviddel a következőket jelentette: „Kaltenbrunner három hete hisztérikusan viselkedik. A legkisebb súrlódásra sírva fakad. Brutális típus. Kemény és kegyetlen, amíg hatalom van a kezében, nyöszörög és siránkozik, amikor nincs.” Két héttel később a sápadt Kaltenbrunner lassan bevonult a vádlottak padjára. Vádlott-társai félrefordultak, igyekeztek úgy tenni, mintha nem is vennék észre. Erre elvörösödött, zavarba jött, mereven leült Keitel és Rosenberg közé, és megpróbált bátornak látszani. De ekkor már túl késő volt. Szégyent hozott a többiekre. Két hét múlva újabb rohamot kapott, s megint kórházba szállították.
Végül, amikor másodszor is felépült s visszatért bírái elé, a többi náci is megenyhült irányában, bár továbbra is bosszantotta őket, hogy az a férfi, aki a koncentrációs táborok visszataszító kivégzéseit és kínzásait kezdeményezte, aki társaságban levetítette a szörnyűségekről készített filmeket, most, amikor vádlóival kell szembenéznie, „nem bírja” az ilyesmit.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Reggelenként az őrségváltás zaja ébresztette a foglyokat. Leváltották az őröket, akik ott álltak minden egyes cella ajtaja előtt, és egész éjszaka figyelték az alvó, vergődő, forgolódó embereket. Világosság szűrődött be a cellák ablakán, és a tompított fényű reflektort, amely kívülről világította meg a cellákat, leoltották.
A foglyok lekászálódtak fekvőhelyükről, nyújtózkodtak, majd hozzáfogtak, hogy megmosdjanak a hideg vízben, melyet a hadifogoly munkások nyújtottak be az ajtók felső részébe vágott nyíláson keresztül. Streicher, aki valaha a világ legnagyobb pornográfgyűjteményét mondhatta magáénak (nem számítva Faruk egyiptomi királyét), az őr szeme láttára meztelenül ugrált cellájában. Az őröket ez mélységesen felháborította. Reggel 7 órakor a kis csapóajtókban edények csörömpöltek; beadták a foglyoknak a reggelit. Tésztafélét vagy kétszersültet nyújtottak be egy katonai csajkában, azután egy kanalat, majd fületlen bádogbögrében a kávét. Fél óra múlva visszatértek a hadifogoly munkások, hogy összeszedjenek és az őrök jelenlétében ellenőrizzenek minden egyes evőeszközt. A kis csapóajtókat becsukták, majd hamarosan ismét kinyitották, hogy benyújtsák a seprűt és a felmosórongyot. Minden fogoly maga felelt zárkája rendjéért. Ezek után a foglyok leültek, hogy olvassanak vagy tovább dolgozzanak a vádirat elleni védekezésükön. Reggel és dél között kaptak még egy bögre friss ivóvizet, vagy ha különösen hideg volt, egy bögre gőzölgő, forró kávét. A hadifogoly munkások és a perbe fogottak között minden érintkezés a legteljesebb csendben zajlott le. Tilos volt beszélgetniük. Tilos volt a beszélgetés akkor is, amikor jött a borbély, hogy megborotválja őket; ilyenkor mindig őr állt a közelben, hogy megakadályozza az esetleges borotvás öngyilkossági kísérletet.
Dr. Pflücker napjában egyszer rendelt. Mindenkit, akinek gyógykezelést igénylő fájdalma, panasza, betegsége volt, átkísértek a rendelőbe. Ezután következett a napi testmozgás ideje. Az őrök és a foglyok levonultak az udvarra, és miközben odalent libasorban körbecsoszogtak rabjaink, odafent átkutatták a cellákat, becsempészett holmikat keresve. Ha valamelyik fogoly könyvet akart kölcsönözni a könyvtárból, maga mehetett érte; sakk-készletek, kártyapaklik is rendelkezésre álltak, hogy legyen mivel eltölteni a hosszú órákat, s napjában egyszer a börtönparancsnok is körbejárt, hogy meghallgassa a kérelmeket, a panaszokat. Von Ribbentrop állandóan panaszkodott. „Képtelen vagyok koncentrálni – siránkozott. – Ettől megbolondulok.”
Az ebédet – amely általában levesből, valamilyen húsételből, főzelékből és kenyérből állt – délben szolgálták fel, a vacsorát pedig pontosan 6 órakor kapták a foglyok. Kedden és pénteken este zuhanyoztak. Este 9 óra 30 percig olvashattak vagy dolgozhattak; ekkor következett a „lámpaoltás”, a külső reflektort pedig ismét leárnyékolták.
Von Ribbentrop „megbolondulási” panaszait egyáltalán nem hagytuk figyelmen kívül. A pszichiáter és a pszichológus fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy a foglyokat jó elmeállapotban tartsák; ezenkívül volt két papunk is, a legkiválóbbak, akiket csak egy börtönparancsnok kaphat. Úgy jöttek a börtönbe, hogy tudták: a világ legfeketébb lelkeivel lesz dolguk. Minden áldott nap ott munkálkodtak börtönbeli híveik között. Henry Gerecke főkáplán, a lutheránus lelkész nyáját a következő báránykák alkották: Göring, von Ribbentrop, Keitel, Frick, Funk, Schacht, Dönitz, Raeder, von Schirach, Sauckel, Speer, von Neurath és Fritzsche. Sixtus O’Connor páter őrködött a katolikus Kaltenbrunner, Frank, von Papen és Seyss-Inquart lelkiüdvén. Hess, Rosenberg, Streicher és Jodl felekezeten kívüliek voltak.
Gerecke tiszteletes nem is lett volna köteles Nürnbergbe jönni. Ez a német-amerikai, köpcös, mosolygós ember Münchenben szolgált a 98-as hadi kórháznál; éppen eleget látott már a háborúból és éppen elég szolgálati pontot gyűjtött ahhoz, hogy visszatérhessen az Egyesült Államokba. Tudomásomra jutott, hogy lutheránus, folyékonyan beszél németül és igen hivatásszerető ember. Amikor a tábori fő káplánhoz beadtam kérelmemet, hogy Gereckét hozzám osszák be, közölték vele, hogy a döntés az ő kezében van. „Hogyan is lehetne hatással egy missouri farmer fia, aki egyszerű prédikátor, Adolf Hitler tanítványaira?” – bizonytalankodott Gerecke. Nem bízott benne, hogy a foglyok elfogadják lelkipásztoruknak, s hogy meg tudja nyerni bizalmukat. Látta már Dachau borzalmait, s tudta, hogy mindezért legalább néhány jövendő híve is felelős. Végül mégis úgy döntött, hogy eljön Nürnbergbe.
Amikor megérkezett a börtönbe, azonnal körülvezették és bemutatták a foglyoknak. A tiszteletes először Hess cellájába lépett. Nem akarna-e Hess részt venni az istentiszteleten – kockáztatta meg a kérdést. „Nem!” – pattogta Hess röviden. Még hozzáfűzte, hogy nagyon elfoglalja a védekezése.
Gerecke tiszteletes vállat vont, és kiment. Keitel cellája következett. Keitel az ágya szélén ült, és egy könyvet olvasott. A biblia volt az. „Két világháborúban mindig magamnál hordtam – mosolygott a tábornagy. – Megtanultam belőle, hogy Isten még a magamfajta bűnöst is szeretheti.” Aztán felkérte a meglepett Gereckét, hogy imádkozzon vele. Letérdelt ágya mellé, és felolvasott a szentírásból. Majd őszintén és odaadóan imádkozni kezdett. Amikor a náci befejezte imáját, Gerecke vele mondta a miatyánkot.
Göring cellája következett. A kövér bűnöző is olvasott, és jókora füstgomolyokat eregetett díszes tajtékpipájából. Felállt, és kezet rázott Gereckével. „Hallottam már magáról. Örvendek!” – mondta a volt birodalmi marsall.
Rosenberg éppen csak fölnézett, amikor a cellaajtó kinyílt. „Semmi szükségem a szolgálataira” – sziszegte hidegen.
A katolikus páter, a 40 éves New York-i ír pap, O’Connor buzgón munkálkodott katolikus hívei között. Odaadó, derék ember volt. Egyszer izgatottan, könnyes szemmel lépett be hozzám: „Frank lelke meg van mentve! – kiáltotta. – Visszatért a hite! S mindez az ön bánásmódjának és megértésének köszönhető.” Én azonban tudtam, hogy Frank megtérése sokkal inkább O’Connor atya ügybuzgalmának az eredménye. Frank valóban visszavedlett jó katolikussá, s úgy látszott, hogy imádságai őszinték. Ő is – mint sokan a többiek közül – meggyónt a páternek. Ezek a gyónások, melyeket még hallani is iszonyú lehetett, a bűnbánó lélek és a gyóntató titkai maradtak. A gyónási titkot akkor sem törte meg senki, amikor a vádlottak a Katonai Törvényszék előtt vallomást tettek, s ezek a vallomások szöges ellentétben voltak mindazzal, amit például korábban nekem gyóntak meg.
A két pap csaknem naponta találkozott a foglyokkal, szabályos időközökben istentiszteletet tartottak a kápolnává átalakított kettős cellában, s irodájukban gyakran várták őket a meghallgatást kérő üzenetek.
Gerecke tiszteletes – rendszeres jelentései egyikében – a következőket írta nekem: „A tizenöt lutheránus közül tizenhárman vesznek részt a heti protestáns istentiszteleten. A tizenháromból tizenketten jelét adták annak, hogy elfogadják a keresztyén hitet. A tizenkettőből heten a szentírásnak megfelelő szigorú önvizsgálat után magukhoz vették az úrvacsorát.”
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
A Nürnbergben fogva tartott nácik csaknem elfogatásuk pillanatától kezdve folyamatos pszichiátriai megfigyelés alatt álltak.
A börtöncellákban és a kihallgatószobákban rendszeresen vizsgálták őket, teszteket készítettek velük, és valamennyiüket kikérdezték múltjukra vonatkozóan. Végül már alig volt olyasmi, amit börtönpszichológusaink és börtönpszichiátereink ne tudtak volna róluk.
Az egészségügyi csoport hozzám küldött titkos jelentéseiben felállította teljes anamnézisüket, kortörténetüket, melyet azonban szigorú titokban tartottunk.
Amikor Hess megérkezett, riadtnak látszott ugyan, az orvosok szerint azonban szemmel láthatóan jó volt a fizikai kondíciója. Ahogyan múltak a hetek, testsúlya valamelyest gyarapodott is, bár gyakran panaszkodott gyomortáji görcsökről, amelyek évek óta kínozták, s amelyeket a német asztrológusok és kuruzslók korábban hiába próbáltak gyógyítani. A pszichológus Gilbert megvizsgálta Hesst, aki az intelligenciavizsgálat során 120 pontot ért el. A vizsgálat azt mutatta, hogy Hess passzív, befolyásolható és naiv, nem valami csillogó elme. Mint a hisztériás személyek általában, ő is képtelen szembenézni a valósággal, s az összeroppanást funkcionális zavarok kifejlesztésével kerüli el; ebben az esetben – Gilbert szerint – egy meghatározott ideig tartó hisztériás emlékezetkieséssel.
Dönitz, aki még mindig tele volt az önmaga iránti bámulattal, s a sétaudvaron még mindig a „vezéradmirálist” játszotta, leereszkedően kezelte honfitársait. Dr. Gilbert szerint az intelligenciatesztben 138 pontot ért el. „Igen határozott egyéniség – írta róla a pszichológus. – Nagyon intelligens, de politikai kérdésekben naiv. Úgy érzi, azért »buktatták fölfelé«, hogy felelőssé tegyék olyan bűnökért, amelyekről semmit sem tudott.”
Pszichiáterünk, William H. Dunn alezredes, aki igen hosszú időt töltött a foglyok vizsgálatával, a következőket jelentette Dönitzről: „Kiegyensúlyozott, barátságos és udvarias. Több humora van, mint a vádlottaknak általában. Ez a humor azonban bizonyos esetekben tüskéssé válik, különösen akkor, amikor a perről beszél; ebben szerinte a politikusok játsszák a főszerepet. Nem állíthatjuk, hogy el van keseredve, az öngyilkosság gondolatának nem adja jelét. Az az érzése, hogy amennyiben katonai bíróság tárgyalná az ügyét, három órán belül felmentenék. Lelkiismerete tiszta. Sem ő, sem ügyvédje nem törekszik személyes védelmére, csupán tisztjeit és katonáit igyekeznek menteni … Úgy érzi, tiszta eszközökkel harcolt hazájáért és a hatalmon levő kormányért (még akkor is, ha ezzel a kormánnyal nem túlságosan szimpatizált). Igen frappánsan játssza meg a »jó« németet, aki úgy érzi, csupán nemzete iránti kötelességét teljesítette, népe kollektív bűnösségéhez és szégyenéhez nincs köze.”
Frick tapasztalataim szerint mindig olyan hallgatag és zárkózott volt, hogy úgy látszott: nemigen lehet kideríteni, mi lakik benne. Gilbert vele is elkészítette az intelligenciatesztet, amelyben a náci bürokrata 125 pontot ért el. Gilbert kiemelte jelentésében, hogy Fricknek nincs képzelőereje, közönyös, és „a közvetlen érdekein és kényelmén túli dolgok kevéssé érdeklik”. Dunn alezredes szerint Frick nyugodtan ült a vizsgálatok alatt. Érzelmek alig tükröződtek az arcán, s nem került érzelmi kapcsolatba a pszichiáterrel sem. „Magától nagyon keveset beszél, rövid mondatokat mond, és azokat is nagyon halkan. Nem dadog, nem akadozik. Inkább azt a benyomást kelti, hogy közönyös és óvatos, nehogy bajba keverje magát. A kikérdező helyébe nyilván hajdani rendőrtiszt önmagát vetíti, amikor megpróbált csapdát állítani foglyainak. Korábbi vizsgálói is érzéketlennek és közönyösnek tartották. Én azonban inkább zavartnak és szorongónak láttam. Az öngyilkosság kérdésében Frick nem nyilatkozott. Ami kevés mondanivalója volt, abban főképp a szabad ég alatt eltöltött hajdani kellemes órákról beszélt és arról, menynyire szereti a börtönben szokásos napi sétákat. Gyerekes módon panaszkodik, ha napsütéses időben nem mehet ki az udvarra. Arról beszél, milyen nagyszerűek voltak a hajdani nürnbergi náci ünnepélyek (a nürnbergi törvényeket viszont, melyeket ő szorgalmazott, ritkán hozza szóba). Pszichés zavarai nincsenek, mégis az a határozott benyomásom, hogy az ítéletre depresszióval (levertséggel), sőt talán öngyilkossági kísérlettel fog reagálni.”
Franknak részben még mindig béna volt a bal csuklója a mediális és radiális (középső, ill. orsócsonti) idegek sérülései miatt, amelyeket öngyilkossági kísérletekor ejtett magán. Ekkorra mély vallásos érzés vett rajta erőt, s állandóan hálálkodott a börtönszemélyzetnek, amiért olyan jól bánnak vele. Gilbert közlése szerint az intelligenciatesztben 130 pontot ért el. A pszichológus úgy találta, hogy Frank érzelmi világa hipermániás, bűntudatát és a bűnhődése szükségességéről alkotott meggyőződését pedig vallásos vezekléssé és miszticizmussá alakította magában. Azt is mondta a pszichológusnak: úgy érzi, Hitler becsapta őt.
Dunn arra a véleményre jutott, hogy Frank „barátságos, élénk és kiegyensúlyozott”. Védője tevékenységét élénk figyelemmel kísérte. Dunn előtt hosszas fejtegetésekbe bocsátkozott Hitler csaknem démoni személyiségéről és munkatársai feletti hatalmáról. „Párhuzamokat vont Hitler és Napóleon pályája között. Hitler szerinte hallatlanul egocentrikus személyiség volt, aki saját intuíciói alapján s anélkül, hogy munkatársai tanácsait elfogadta volna, döntő elhatározásokra jutott. Ezeket a Hitlerre vonatkozó nézeteket nyilván azért hangoztatja, hogy megmutassa, őt is jobb belátása ellenére sodorták bele az eseményekbe, továbbá azért is, hogy megpróbálja valamilyen koncepcióval elhallgattatni saját tetteivel kapcsolatos kínos érzéseit.”
Funk apró emberke volt, akiből annyira hiányzott a magabiztosság és a férfiasság, hogy teljesen érthetetlennek látszott, hogyan is bízhattak rá bármilyen felelős feladatot. Állandóan siránkozott és nyafogott.
Gilbert vizsgálatai során az intelligenciatesztben 124 pontot ért el, panaszai pedig Gilbert szerint „egyáltalán nem álltak arányban fizikai állapotával”. A hajdani jó kedélyű bajor üzletemberből és semmittevőből beijedt hipochonder lett. „Úgy érzi, hogy beugratták, becsapták, ezért teljesen el van keseredve.” Dunnhoz Funk „barátságos és előzékeny” volt. „Hosszasan taglalta egészségi problémáit, egyebek között prosztata-duzzanatát és urethrális (húgycső) szűkületét. Taglalta továbbá a pártban végzett tevékenységét és megalkuvó átnyergelését az újságírói munkáról a náci pártmunkára. Várható, hogy a súlyos ítéletre depresszióval reagál, az öngyilkosság valószínűsége azonban nem számottevő.”
Göringről Gilbert a következőket írta: „Extrovertált, egoista és kalandor, ravasz és cinikus realista, aki a hatalommal űzött politikát az érdekek szerencsejátékának tartja, a történelmet pedig olyan színdarabnak, amelyben az okosok és az erősek (mint például ő is) játsszák a főszerepet. Az intelligenciatesztben 138 pontot ért el.” Dunn szerint Göring „a külvilág felé forduló exhibicionista, mindazonáltal kellemes személyiség, aki igyekszik elbájolni a vizsgálatot végzőt. Láthatóan nagyon lefogyott, de lógó ruhája ellenére jó megjelenésű. Hajdani hangoskodása és fölényeskedése láthatóan alábbhagyott … s már nem olyan bőbeszédű és lehengerlő, mint régen. Semmiféle szorongásnak vagy lehangoltságnak nem adja tanújelét, de engedékenyebb és megfontoltabb, mint korábban. Tagadja, hogy az öngyilkosság gondolata foglalkoztatná.
Egy alkalommal tachikardiás rohama volt, s amikor megvizsgálták, a rohamot a perrel kapcsolatos izgalmakkal magyarázta, gondosan elkerülve azt az értelmezést, hogy egyszerűen dühbe gurult, amiért neki kellett kitakarítania a celláját. Egyénisége miatt gyakran kerül konfliktusba a környezetével, amíg követeléseinek patologikus jellegét fel nem ismerik.
Az ítélettel való szembenézésben egocentrizmusa, a hős pózában való tetszelgése, szerepjátszása segíti majd, arra azonban minden alkalmat meg fog ragadni, hogy a nyílt harc elől kitérjen.”
A vörös orrú, apró szemű, nagy fülű Jodlt az amerikaiak „örömhuligánnak” keresztelték el, mivel nagyon hasonlított egy ilyen nevet viselő képregényfigurára. Az intelligenciatesztben 127 pontot ért el. Gilbert szerint „merev, szenvtelen katona. A háború egyáltalán nem áll ellentétben erkölcsi felfogásával, az atrocitások azonban igen.”
Dunn szerint Jodl igen kimért, magatartásában azonban tudatos és önmagát fegyelmező német tiszt, a társadalmi érintkezésben rendkívül korrekt.
„Éles elméjű, élénk és érdeklődő. A háborúról keveset beszél, csupán azt a meggyőződését hangoztatja, hogy ő úgy cselekedett, ahogyan egy katonának hazája és kormánya iránti kötelességei teljesítésekor cselekednie kell. Láthatólag megvolt benne a lelkierő, hogy időnként megpróbáljon szembeszállni Hitlerrel. A háborúval kapcsolatban semmiféle lelkifurdalást nem érez, a kegyetlenkedések tagadhatatlan bizonyítékai azonban erősen fölkavarták. A német tiszti erkölcsről alkotott ideálja és erős jelleme képessé teszik, hogy sorsával szembenézzen.”
A nyurga, marconakülsejű, brutális állkapcsú Kaltenbrunner szervezte a koncentrációs táborokat. Amikor felügyeletem alá került, valósággal beteg volt a rémülettől. Gilbert szerint „marcona külseje gyenge, határozatlan, érzelmileg instabil, szkizoid személyiséget takar. Hatalmától megfosztva most arról siránkozik és azt bizonygatja, hogy ő csupán eszköz volt Himmler kezében, és ebben a minőségében is teljesen jelentéktelen. Az intelligenciavizsgálat során szerzett pontjainak száma: 113.”
Dunn jelentése szerint „Kaltenbrunner magas, durva külsejű, forradásos arcú alak, akinek a szerepét egy játékfilmben senki mással sem lehetne eljátszatni, csak önmagával. Szelíd modorú, halkan beszél. A közé a kevés fogoly közé tartozik, aki mindig szívesen tárgyal várható büntetéséről. Csaknem biztosra veszi, hogy kivégzik. Alapjában véve csalódott, mivel úgy érzi, tetteit teljesen igazolja az, hogy a bolsevizmus ellen harcolt. Eljön még az idő – mondja -, amikor ezt a világ közvéleménye is elismeri. Csak a zsidók elpusztításával kapcsolatos vádak jogosságát ismeri el, saját magát azonban ebben a tekintetben is ártatlannak tartja, jóllehet nem titkolja antiszemitizmusát. Az effajta ember könnyen követ el öngyilkosságot, hogy kijátssza azokat, akik meg akarják büntetni.”
Keitel mindnyájunkban azt a benyomást keltette, hogy kiválóan megállná a helyét mint főtörzsőrmester. Bármilyen parancsot hajlandó végrehajtani. Gilbert közlése szerint az OKW egykori parancsnoka az intelligenciavizsgálatok során 129 pontot ért el. A pszichológus úgy jellemezte, mint aki „a porosz katonai hagyományok tipikus produktuma. A perben a német katonai hivatás meggyalázását látja; úgy érzi, a Führer cserbenhagyta, holott ő vezére iránt a legteljesebb engedelmességgel viseltetett. Délceg külseje gyenge, önállótlan jellemet takar.”
Dunn alezredessel való beszélgetései során Keitel kijelentette, hogy a katona kötelessége végrehajtani a parancsot, engedelmeskedni azoknak és osztozni alárendeltjei sorsában. Hitlerről keserűen nyilatkozott, amiért öngyilkossága révén kitért a felelősségre vonás elől. „A beszélgetések során – akárcsak a többiek közül sokan – a bűnök elkövetésében való részvételére vagy azon az alapon igyekszik elfogadható magyarázatot adni, hogy felettesei parancsait teljesítette, vagy azon, hogy semmit sem tudott arról, ami saját hatáskörén kívül történt. Várható, hogy erkölcsi normái és jellemének bizonyos alapvető gyengéi ellenére képes elviselni sorsa bármilyen alakulását.”
Von Neurathra a vele való, hónapokon keresztül tartó börtönmunkám során különösképpen fölfigyeltem. Meglátogattam ugyanis Morvaországban egy kisvárost, amely magán viselte a hajdani kegyetlen gauleiter keze nyomát. Von Neurathot életkora – a per idején 72 éves volt – és koponyaalkata sikeres és tiszteletre méltó üzletembernek mutatta.
Valójában mint Cseh- és Morvaország gauleitere olyan bűnök elkövetéséhez nyújtott támogatást, amilyeneket később a tárgyalóteremben láthattunk a rémfilmeken. Jártam egy középkori kastélyban, amelyben a földalatti börtönöket és a kínzóeszközöket von Neurath helyreállíttatta. S hogy foglyait még jobban gyötörje, azt a kevés levegőt és napfényt is elrekesztette, ami addig lejutott a cellákba. Minden sötét volt és nyirkos. A foglyok széttárt karját láncok feszítették a falhoz.
Gilbert szerint „megtévesztett konzervatív a von Hindenburg-féle iskolából; azzal vigasztalja magát, hogy amikor a dolgok kellemetlen fordulatot vettek, ő lemondott; általában apatikus; az intelligenciavizsgálat során elért pontszáma: 125.”
Dunn pszichiátriai tesztje szerint „nyugodt, halk beszédű hivatásos diplomata, kifogástalan modorú és udvarias. Külsejéből ítélve kiváló egészségnek örvend, s valóban, magas kora és magas vérnyomása ellenére semmi baja.
Cseh- és Morvaországban játszott szerepéről ügyesen eltereli a szót; bűntudatot alig látni rajta. Semmi jelét sem adja esetleges öngyilkossági szándékának, sem annak, hogy az ítéletre esetleg pszichotikusan fog reagálni.”
Az óvatos és ravasz von Papen, a hajdani törökországi nagykövet, Gilbert közlése szerint az intelligenciavizsgálat során 134 pontot ért el. A pszichológus úgy találta, hogy „előrehaladott kora ellenére még mindig aktív gondolkodó”. Dunn megjegyezte róla, hogy „szívélyes és barátságos”, és a többiekkel szemben igen korrekt. „Sokszor emlegette, mennyire szeret a szabadban tartózkodni, s mennyire szenved emiatt a börtönben. Beszélt törökországi élményeiről s arról, hogy – a Nyugat és Oroszország jelenlegi konfliktusára való tekintettel – milyen szerencsés dolog volt Törökországot távol tartania a hadba lépéstől. A politikai helyzet alakulását továbbra is éber figyelemmel kíséri, saját korábbi, kétes tevékenysége miatt pedig egyáltalán nem érzi magát kényelmetlenül. Úgy látszik, abban reménykedik, hogy súlyosabb ítélet nélkül megússza, s ez a remény erőt ad neki.”
Von Ribbentrop tele volt önsajnálattal. Valahányszor beszéltem vele, sohasem nézett a szemembe, és ha ellenszenves voltam is számára, ennek semmi jelét nem adta. Állandóan a tartózkodás maszkját viselte, azt, amit a távol-keletiek „faarcnak” neveznek. Gilbert szerint a hajdani angliai nagykövet „befolyásolható és passzív, akárcsak Hess. O is alárendelte magát Führere akaratának, erkölcsi tartását pedig politikai ambícióinak. Hessnél intelligensebb, viszont kevésbé hisztérikus. Éppen ezért csalódottabb és kétségbeesettebb is. Intelligenciavizsgálati eredménye: 129 pont.”
Dunn a következőket írta von Ribbentrop kihallgatása után: „ Meggyötörtnek látszik és eszelősnek. Idősebbnek tűnik a koránál (52 éves). Cellája valamennyi vádlotté közül a legrendetlenebb. Asztalán halomban állnak a papírok, ezekre töredékes, összefüggéstelen jegyzeteket firkál. Súlyos álmatlanságról panaszkodik, amely évek óta gyötri, most pedig különösképpen szenved tőle. Ráadásul krónikus fejfájás kínozza, gyakran csupán féloldali és a bal vertex (koponyatető) fölötti helyen lokalizálható. Fejfájásait egy 1941-es, Hitlerrel folytatott ingerült szópárbajra vezeti vissza, melyet bal karjának és bal lábának funkcionális bénulása követett. Panaszkodik, hogy ha ír vagy beszél, időnként nem találja a megfelelő szót. Ezt a panaszt beszélgetéseink nem igazolják. Mondatai összefüggőek és világosak.
A kikérdezőre a megrettent ember benyomását teszi. Időnként csaknem elveszti önmérsékletét, ha a menekülésre vagy segélykérésre irányuló erőfeszítései sikertelennek bizonyulnak. Az öngyilkossággal kapcsolatban nem nyilatkozik. Abban a kibúvóban reménykedik, hogy esetleg szervi agybántalmai vannak. Pszichotikus megnyilvánulásai nincsenek.”
A Ribbentroppal egyidős Rosenberget vele folytatott beszélgetéseim során eltompult szellemű embernek ismertem meg. Gilbert szerint „vakbuzgó és dilettáns filozófus, aki kiforgatta a történelmet, hogy igazolja vele az agressziót”. Gilberttel való beszélgetésekor azonban idegesen kijelentette: „Lehet, hogy kissé messzire mentünk.” A vizsgálatok azt mutatták, hogy értelmes, de szeret általánosítani, mielőtt még elhatolna a lényegig. A hajdani SS tábornok az intelligenciavizsgálat során 127 pontot ért el. Dunn meglátogatta, hogy elbeszélgessen vele, de „rátartinak és tartózkodónak” találta. Rosenberg kijelentette Dunn-nak, hogy ő kezdettől fogva kapcsolatot látott a bolsevizmus és a zsidóság törekvései között. Részletesen beszámolt a nemzetiszocializmus fejlődéséről és saját antiszemitizmusáról. „Úgy látszik, fanatikusan és görcsösen ragaszkodik elméleteihez.”
Sauckel, ez az 51 esztendős, jelentéktelen emberke Gilbert jelentése szerint „érdektelen, naiv realista; átlagos erkölcsi értékítéleteit eltorzította Hitlerbe vetett vakhite, aki szerinte megoldotta a munkanélküliséget”. A náci munkaszervezet vezetője „a szorongás és a lehangoltság állapotában van az atrocitások nyilvánosságra hozatala miatt, s eskü alatt állítja, hogy nem volt tudomása róluk”. Intelligenciapontjainak száma: 118.
Schacht azt a benyomást keltette bennem, hogy az egész emberiséget megveti. Kíváncsi voltam, mihez kezdenek a pszichiáterek ezzel a 68 esztendős, magas, őszülő férfival, a Reichsbank hajdani elnökével. Gilbert úgy találta, hogy „ragyogó szellem, aki képes önálló alkotótevékenységre”. Schacht elmondta Gilbertnek, hogy bizakodik Hitlerrel való hajdani vitái miatt, ami a koncentrációs táborba juttatta. Az intelligenciavizsgálat során 143 pontot szerzett.
Dunn ezt írta róla: „A vádlott idős ember, aki azonban nagyon friss. Rendkívül érdekelte a látogatás. Idejének legnagyobb részét olvasással és pasziánsszal tölti. Könnyednek és oldottnak igyekszik látszani, nyájasságából, jó kedélyéből sohasem hagyja magát kizökkenteni. Saját állítása szerint erősen reménykedik, és nincs lelkifurdalása. Szorongásnak, levertségnek nem adja jelét, kivéve egyfajta feszültséget, ezt azonban állandóan leplezni igyekszik.
Azt állítja, rendkívül meg van lepve, amiért azok után, hogy hosszú hónapokon keresztül Hitler börtöneiben ült, mégis perbe fogják, és éppen a hajdani börtönőrével, Kaltenbrunnerrel együtt ültetik a vádlottak padjára. Fontosabb börtöntársairól vonakodás nélkül nyilatkozott. Ezután arról beszélt, hogyan vonult vissza a közéletből Hitlerrel való összeütközése nyomán. A beszélgetés során végig szívélyesnek és barátságosnak igyekezett mutatkozni. Kijelentette: biztos benne, hogy végül is kiengedik. Egy súlyos ítélet nagy megrázkódtatást okozna a számára és könnyen összeroppanthatná lelki egyensúlyát.”
Von Schirachhal cellájában beszélgettem nem sokkal azután, hogy megérkezett. A hajdani német ifjúsági vezér így magyarázta tevékenységét: „Én csak ahhoz igyekeztem hozzásegíteni az ifjúságot, hogy testileg és erkölcsileg jól felkészült állampolgárrá lehessen. Valójában olyan volt ez, mint a cserkészmozgalom. Fogalmam sem volt róla, hogy ez a felkészítés hozzájárulhat, sőt később alapul szolgálhat a legbrutálisabb parancsokat is végrehajtó vakfegyelem kifejlesztéséhez.” A meglehetősen értelmes ember számára „megfoghatatlan volt, hogy neveltjeiből végül szadista rohamosztagosok váltak”.
Gilbert ezt jelentette róla: „Tudatos esztéta, narcisszisztikus vonásokkal, romantikus lélek, akit a korai hatalomra jutás elkábított. Most kiábrándult abból, amit úgy nevez: a német ifjúság elárulása az idősebb vezetők által. Az intelligenciavizsgálat során 130 pontot ért el.”
Dunn szerint „ez a vádlott igen kiegyensúlyozott ember, és a kikérdezőt szívélyesen, folyékony angolsággal üdvözli. Arra törekszik, hogy a kikérdezést inkább társas érintkezésnek, mintsem hivatalos aktusnak fogja fel. Elmondta, hogyan került Hitler befolyása alá s azt is, milyen fontos szerepet játszottak Ford írásai antiszemitizmusának kialakításában.*
* Henry Ford, az autókirály (1863-1947) antiszemitizmusa igen nagy hatást gyakorolt a hitleristákra. 1920 és 1922 között az amerikai nagytőkés által támogatott dearborni „Independent” című lapban antiszemita cikksorozat jelent meg, amelyet röpiratok formájában is terjesztettek. Amerikai riporterek 1922-ben, Hitler müncheni szobájában életnagyságú Ford-arcképet láttak, maga Ford pedig 1938-ban Hitlertől elfogadta a német Sas-rend nagykeresztjét. – A szerk.*
A Hitlerjugendet úgy állítja be, mint valami német cserkészmozgalmat, amelynek semmi köze sem volt a nácizmus kevéssé vonzó jellegzetességeihez … Később igen érdekes megvilágításban fejtegette Hess különcségeit és Bormann hatalomra jutását.”
Seyss-Inquart, amint az udvaron sétált, vagy amint ügyvédeivel és a börtöntisztekkel beszélt, igen különös embernek látszott. Határozott bicegése volt rajta a legfeltűnőbb. Sohasem panaszkodott, sohasem sértette meg a börtönszabályzatot. Valójában nem is volt rajta más észrevenni való, mint a bicegése. Gilbert szerint „csendesen beletörődött a sorsába”. Intelligenciavizsgálati pontjainak száma: 141. Dunn nyugodtnak és tartózkodónak, főként pedig rendkívül passzívnak találta Hollandia volt gauleiterét. „Nem barátságtalan – írta a pszichiáter -, de hűvös és tartózkodó ember benyomását kelti. Bal lábára erősen biceg (egy régi, hegymászás közben elszenvedett baleset következtében). Röviden elmondja, hogy az osztrák Anschluss gondolata régóta foglalkoztatta, de politikai téren semmit sem tett, amíg a németek be nem nyújtották követeléseiket a Schuschnigg-kormánynak. Saját magáról úgy beszél, mint aki teljesen lojális volt a Schuschnigg-rendszerhez, őt éppen csak kiszemelték a Hitlerrel folytatandó tárgyalásokra. Céloz rá, hogy Hitler becsapta őt. Hitlerhez való állhatatos ragaszkodását azonban nem is próbálja magyarázgatni. Hollandiai tevékenysége miatt láthatólag nincsen bűntudata. Amit tett, azt teljesen legálisnak tekinti. Úgy látszik, felkészült az ítéletre, s önuralma nem fogja elhagyni az utolsó pillanatig. A börtönkáplán szerint mélyen vallásos, és katolicizmusából nagy erőt merít.”
A még csak 40 éves Speer, aki a börtönszabályzatnak csendesen, rendesen és szakszerűen eleget tett, minden ízében annak a módszeres tervezőnek mutatkozott, aki valójában volt is. Gilbert tárgyilagosnak és őszintének találta. „Speer elismerte Hitler destruktív erejét, és kifejtette, a diktátor támogatása – meglehet – kollektív bűnt képvisel. Sorsával megbékélt, szorongás nemigen látszik rajta. Az intelligenciavizsgálat során 128 pontot ért el.” Dunn-nak az volt róla a benyomása, hogy a többi fogolynál oldottabban viselkedik, s benső nyugalma is szilárdabb. „Hosszasan beszél Hitler kormányának hibáiról és bűneiről, s mindezt szemmel látható őszinteséggel teszi. A többi vádlottnál sokkal kevésbé igyekszik kimagyarázni, amit tett. Eleinte láthatóan hízelgett neki, hogy Hitler érdeklődik építészeti elképzelései iránt. Ahogyan azonban egyre több munkát végzett kormányhivatalnokként, ahogyan egyre mélyebben bepillantott a belső ügyekbe, úgy nőtt a kiábrándultsága, igyekezett azonban általánosításokkal meggyőzni önmagát. Kijelentette, hogy … elutasítja a hitlerizmust.”
Nürnbergbe érkezésekor Streicher kijelentette: „Én természetesen már jártam itt.” Járt bizony. Szexuális bűncselekményért ült. 157 cm magas volt, testes, kerek fején gyér hajjal, s ha indulatba jött, könnyen elvörösödött. Tekintélyes testi ereje volt. Azt állította, hogy Eisenhower zsidó, s az Egyesült Államok kizárólag ezért „támadta meg” Németországot.
Fanatikus antiszemita volt, bár elfogatása után átmenetileg „megjavult”. A Katonai Törvényszéknek volt egy tolmácsa. Kellemes külsejű kis ember – egyébként zsidó szőke és kék szemű. Ez a tolmács megbízatást kapott, hogy látogassa meg a foglyokat, s a náci vallásüldözésről további részleteket derítsen fel a szövetségesek számára. Az összegyűjtött anyagot nem kellett bemutatnia a törvényszéknek, csupán feljegyzéseket készített. Streicher nagyon szerette ezt a szőke embert, s elragadtatással mondta róla: „Tökéletes példánya a nordikus germán fajnak.” Dühtől remegve beszélt a zsidókról, mialatt a zsidó katonatiszt nyugodtan ült vele szemben, és jegyzeteket készített.
Gilbert, a pszichológus megvizsgálta Streichert, és merev, érzéketlen, megszállott embernek találta. Az egész társaságban ő volt a legkevésbé intelligens és a legnehezebben kezelhető. „A biblia szerinte pornográfirodalom, és Krisztusnak nincs helye a vallásban, hiszen zsidó volt. Streicher az intelligenciavizsgálat során 106 pontot ért el.” Dunn a következőket mondta Streicherről: „A vádlott jelentéktelen kis ember, aki érzelmi töltéssel és panaszos hangon beszél. Téves eszméknek, hallucinációknak nyoma sincs nála. Panaszkodik, hogy az őrök éjszaka zajt csapnak, ezért naponta csupán három órát képes aludni.
»Rendben van, hogy fölakasztják az embert – jelentette ki -, de minek kínozni?« Az egyik korábbi, zsidó származású börtönorvost hálával emlegeti. Amikor megkérdeztük, miért engedte, hogy zsidó orvos vizsgálja meg, dühösen fejtegetni kezdte antiszemita elméletét és mérgelődött, amiért nem értjük meg őt.
Semmi kifogása az egyes zsidók ellen, a fajokat azonban »tisztán kell megőrizni«. Semmiféle felelősséget sem érez a zsidókkal elkövetett borzalmak miatt, s láthatóan úgy érzi, ő maga nagyon sokban hozzájárult ahhoz, hogy a világon rendben menjenek a dolgok. Az egész csoportban ő a legkevésbé intelligens, de még vele született intelligenciáját is károsan befolyásolják érzelmi komplexusai. Nem elmebeteg, személyiségének szerkezete azonban igen közel áll az abnormálishoz. Emiatt még a harmadik birodalom patologikus viszonyai között is nehézségei támadtak. Feltehető, hogy az ítéletre tűrhetően fog reagálni, ebben érzéketlensége, képzelőerejének hiánya és intelligenciájának korlátozott volta is segíti.”
Streicher egy éjszaka ordításával fölverte az egész börtönépületet. Azt mondta, hogy lidércnyomásos álom kínozta. Következő alkalommal azonban, amikor ordítozása újra betöltötte a cellákat és a folyosókat, az őr látta, hogy nyitott szemmel bömböl. Kilátásba helyeztem, hogy megbüntetem, ha ilyesmi még egyszer előfordulna. Az ordítozás abbamaradt.
Fritzsche, a propagandaügyek 45 éves volt vezetője Gilbert szerint nacionalista érzelmű és konvencionális erkölcsű ember volt. „Elkövette azt a hibát, hogy hitt a náci vezetőknek, és elfogadta propagandájukat. Most lehangolt és kétségbeesett, amiért csalódnia kellett eszméiben. Intelligenciaeredménye: 130 pont.” Dunn úgy találta, hogy „a magas, vékony Fritzsche tele van belső feszültséggel. Megfigyelték, hogy föl-alá járkál cellájában. Jobban érzi magát, ha annyit mozoghat, amennyit az adott körülmények között egyáltalán tud. Jelenleg is feszült idegállapotban van, kedvetlen, de nem túlságosan lehangolt. Erősen szorong, de öngyilkossági szándéknak nem adja tanújelét.
Pszichiátriai rendellenességei nincsenek. Az ítélet után könnyen depresszióssá válhat és öngyilkossági szándék is felléphet nála, különösen akkor, ha átadnák az orosz hatóságoknak.”
A 69 esztendős Raeder, a német hajóhad egykori főparancsnoka csendesen beletörődött sorsába. A börtönőrben legfeljebb igen mérsékelt szimpátia szokott ébredni a súlyos és borzalmas bűnöket elkövető foglyokkal szemben, én azonban akaratom ellenére is némi szimpátiával viseltettem Raeder iránt. Sokat gyötrődött amiatt, hogy felesége eltűnt a háború forgatagában. Gilbert szerint Raeder „ingerlékeny öregember, gyakorlatias és fantáziátlan, de igen tanult. Intelligenciatesztje: 134 pont.”
Dunn azt írta, hogy Raedert alacsony, eleven, feszült arckifejezésű embernek találta. „A vele folytatott beszélgetés során az embernek az az érzése, hogy mélységesen el van keseredve jelenlegi helyzete miatt, s azt is világosan látja, milyen szégyenletes ez a helyzet és milyen megalázó halállal kell szembenéznie. Pszichiátriai rendellenességei nincsenek, azzal azonban számolni kell, hogy depresszióval reagál, sőt talán öngyilkossággal is próbálkozik, csak hogy a kötél általi halál szégyenét elkerülje.”
(A szerző megjegyzése: A pszichológus Gilbert nem sokkal a foglyok bebörtönzése után végezte el vizsgálatait, Dunn ezredes pedig a per vége felé.)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Dr. Leonardo Conti, az „irgalomból gyilkoló” náci, aki fajtisztasági mániájában százezreket küldött a halálba, október 6-án úgy vélte, hogy nem képes többé szembenézni a világgal. Kétségbeesésében a cella falához állította a székét, fölállt rá, és nyaka köré hurkolta a törülközőjét. A törülköző másik végét az ablak vasrúdjához kötözte, aztán leugrott.
Őt a többiek után állították volna bíróság elé azokért a bűncselekményekért, amelyeket az egészségügyi szolgálat főnökeként Himmler, Frick és Göring irányítása alatt követett el. Conti kezdeményezte az embereken végzett orvosi kísérleteket, ő hatalmazta fel a német börtönöket, elmegyógyintézeteket, szeretetházakat és egyéb intézményeket, hogy az irgalom örve alatt megöljék a gondjaikra bízottakat.
A háború kitörése után az ő szorgalmazására végeztek kísérleteket embereken különböző baktériumok és mérgek hatásának földerítésére. Az ő meghibbant agyában született meg azoknak a kísérleteknek a gondolata is, melyek során embereket megfagyasztottak, majd mezítelen nők mellé fektették őket, hogy megállapítsák, vajon a női test melege és szexuális stimuláló hatása segít-e megindítani a vérkeringést. Azt állították róla, hogy a rabszolgamunkára hurcolt hadifogoly nőket SS-katonákkal megerőszakoltatta, aztán a lábuknál fogva fölakasztatta, hogy megtudja, vajon a függőleges testhelyzet elősegíti-e a teherbe esést.
Mielőtt Conti a halálba ugrott volna, húszoldalas nyilatkozatot körmölt politikai és orvosi karrierjéről és Hitler egészségi állapotáról a berlini végnapokban, továbbá levelet írt a feleségének. Ezt írta: „Véget vetek életemnek, mert eskü alatt hamis tanúságot tettem. Teljesen elment az eszem. Hónapok óta búskomorság, halálvágy, rettegés és látomások gyötörnek, bár sohasem voltam gyáva. Nagyon szerettem volna viszontlátni családomat.”
Contit eltemettük, a börtönablakokról pedig mindenféle kampót vagy kiálló rudat eltávolítottunk. Parancsom értelmében ettől kezdve a székeket nem volt szabad négy lábnál közelebb helyezni az ablakhoz.
A börtönben elkövetett öngyilkosság súlyos kockázat minden börtönparancsnok számára, most azonban, hogy a világ figyelme a bebörtönzött náci vezetők felé fordult, kétszeresen súlyos volt a helyzet.
De alig telt el három hét, újabb öngyilkosság történt.
A mindenki által megvetett Dr. Robert Ley, akinek vad antiszemitizmusát csak Streicheré múlta felül, egyre idegesebben viselkedett. Éjszakánként posztópapucsban álmatlanul járkált cellájában, és gyakran sírt. Valósággal összeroppantotta a vádirat.
október 25-én este nagyon furcsán viselkedett, s ezért az őrök gondosan figyelték. Este 8 óra 10 perckor az őrszem, akinek Leyt kellett megfigyelnie, benézett a kerek nyíláson. A fogolynak csak a lába látszott a vécé beszögellésében. Az őr beszólt, de sem választ nem kapott, sem mozgást nem észlelt. Erre három másik, sebtében riasztott őrrel benyomult a cellába.
Dr. Ley megfojtotta magát. Kabátja cipzárját a víztartály emelőjéhez kötötte, nyakára pedig törülközőt hurkolt. Összetépett alsónadrágot gyömöszölt a szájába, hogy a fuldoklás és az agónia hangjait az őrök ne hallhassák meg. Mindenféle jegyzetet hagyott maga után.
Tudtuk, hogy az öngyilkosságokat nem titkolhatjuk el a többi fogoly elől. Először a férfiakat tájékoztattam, azután pedig szembe kellett néznem a női foglyok tájékoztatásának kínos feladatával is. A nők között ott volt Hildegard Bruninghoff, Ley hajdani titkárnője, aki Ley gyermekeit is gondozta, s állítólag gyermeket szült főnökének. Másnap mindjárt ebéd után átmentem a női foglyok épületszárnyába. „Leülhetnek – mondtam nekik. – Megdöbbentő bejelentést kell tennem, amely önök közül egyeseket igen súlyosan érinthet. Ha kellemetlen híreink vannak, mint a jelen esetben is, azokat magam közlöm. De semmilyen tény és semmilyen érzelem nem változtathat azon, hogy a híreket tárgyilagosan és röviden tudassam. Ezért tudomásul kell venniük a bejelentés esetleges nyíltságát és ridegségét. Ugyanis igen egyszerű hírről van szó. Dr. Leyre vonatkozik. Dr. Ley, a Nemzetközi Katonai Törvényszék által vádolt személyek egyike, tegnap este cellájában öngyilkosságot követett el. Nem látom szükségét, hogy bővebb információt adjak, most pedig, ha valamelyikük távozni akar, megteheti.”
Hildegard Bruninghoff megrendült, és a fal felé fordult, hogy elfojtsa könnyeit. Közöltem, hogy Dr. Kelley bárkinek segítséget nyújt, aki távozni akar. Hildegard Bruninghoff nyomban elindult cellája felé Dr. Kelley, a börtönparancsnok-helyettes és egy gondozónő társaságában.
Az orvos kiállította Dr. Ley halotti jelentését. Ley erős alkoholista volt, és elfogatása után súlyos depresszióba esett. Az orvos károsodást észlelt a halott agyfelszíni véredényeiben.
Halála előtt a nyomorúságos emberi roncs néhány feljegyzést készített. Az egyikben ezt írta: „Búcsúzom. Nem bírom tovább elviselni a szégyent. Fizikailag semmiben sem szenvedek hiányt. Az étel jó. Cellámban meleg van. Az amerikaiak rendesek és olykor barátiak.
Ami a szellemieket illeti: van olvasnivalóm és azt írhatok, amit akarok. Kapok papírt és ceruzát. Többet foglalkoznak az egészségemmel, mint szükséges volna; dohányozhatom, kapok szívnivalót és kávét. Naponta legalább húszperces sétát tehetek. Eddig minden rendben is volna, az a tudat azonban, hogy bűnözőnek tartanak, elviselhetetlen számomra.”
Írt egy másik feljegyzést is:
„Egyike voltam azoknak, akik felelős poszton álltak. Hitler mellett álltam a dicsőség napjaiban, terveink és reményeink valóra váltásának idején, vele akarok lenni a nehéz időkben is. Isten vezérelt mindenben, amit tettem. Ő emelt fel, s ő enged most a mélybe hullanom. Egyre gyötörtem magam, hogy megtaláljam bukásom okait. Íme, töprengéseim eredménye:
Elhagytuk Istent, és ezért Isten is elhagyott bennünket. Az antiszemitizmus elvakított, ezért súlyos hibákat követtünk el. Nehéz a hibákat bevallani, de egész népünk léte forog kockán. Nekünk, náciknak, meg kell szabadulnunk az antiszemitizmustól. Ki kell jelentenünk az ifjúság előtt, hogy ez hiba volt. Az ifjúság nem fog ellenfeleinkre hallgatni. Végig kell járnunk a megkezdett utat. A zsidókat igaz szívvel kell visszafogadnunk. Német nép! Békülj ki a zsidókkal, hívjad őket, hogy lakozzanak veled.
Nem volna okos dolog lehetetlennek tartani az antiszemitizmus kiirtását színpadias perek segítségével, függetlenül attól, milyen ügyesen folytatják le őket. A fölkorbácsolt tengert nem lehet egyszeriben lecsillapítani, csupán fokról fokra, különben szörnyű visszahatások lépnek fel. A zsidókkal való teljes kibékülés előbbre való a gazdasági vagy kulturális újjáépítésnél.
Éppen a legnyíltabb antiszemitáknak kell az új eszme élharcosaivá lenniük. Nekik kell utat mutatniuk népünk számára.” És így tovább …
Göring éppen cellájában tartózkodott, amikor tudomást szerzett Dr. Ley öngyilkosságáról. Odafordult az egyik börtöntiszthez és így szólt: „Jobb is, hogy meghalt, mert nem tudom, hogyan viselkedett volna a per folyamán.”
Leyt titokban temettük el; jeltelen sírba, olyan helyen, amelyet csak néhányan tudnánk megnevezni. Én pedig – noha az emberhiány igen súlyos volt – még szorosabb megfigyelést rendeltem el. Az előbbi gyakorlattal szemben, amikor minden négy cellára jelöltem ki egy őrszemet (ez harminc másodpercenkénti ellenőrzést jelentett), külön őrszemet állítottam minden egyes cella figyelőállása elé úgy, hogy minden fogoly állandó megfigyelés alatt álljon.
Ley esetének nem volt szabad megismétlődnie.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Ekkorra már a világ minden tájáról érkeztek látogatók. A védőket kiválasztották, a tárgyalóterem készen állt, a foglyok pedig nagy buzgalommal dolgoztak védekezésükön. Szenátorok, a kongresszus küldöttei, brit főrendek, magas rangú tisztek és jogászok akarták látni a bírói emelvényt, ahol a perek perének le kellett zajlania. Sokat közülük végig kellett kísérnem a börtönön és természetesen sok olyat is, akikben kényszerű, szinte morbid kíváncsiság élt, hogy szemtől szembe lássák a gonosztevőket.
Most hát az olvasót szeretném újabb sétára vezetni. Induljunk el az Igazságügyi Palotából. Az 57-es szoba ajtaja – melyen a „Védelem” felirat olvasható angol és német nyelven – zárva van. De bejutunk, s látjuk, hogy a helyiséget drótháló osztja ketté. Az egyik oldalon ülnek a foglyok és őreik, a másikon a német védők. Összeaszott, ősz hajú ember lép be, és felakasztja a kabátját. Az őr megmotozza. Az ügyvéd átnyújtja az őrnek iratkötegét is, az pedig egyenként átlapozza, és megrázza a papírokat. Borotvapengék lehetnek a papírlapok között. Az idős férfi arca szenvtelen marad a vizsgálat alatt; a fiatal amerikai bólint, ő pedig helyet foglal a fogollyal szemben. Halk, német nyelvű mormolás kezdődik, tehát munkához láttak …
A folyosón továbbhaladva, fából készült magas válaszfal állja utunkat, rajta „Tilos a bemenet!”, „Tessék kopogni!” feliratok. Bekopogunk. Megnyílik egy kémlelőlyuk, és valaki megnéz bennünket. Megmutatjuk engedélyeinket; az ajtó kinyílik, mi pedig belépünk. Fegyveres amerikai katona áll előttünk. Szótlanul ellenőrzi iratainkat és továbbenged.
Tökéletes csend van, csak lépteink kopognak a kőkockákon. Az az érzésünk, mintha ellenséges világba surrantunk volna be. Az újonnan készült, fából összerótt, fedett átjáróhoz érkezünk, amely a börtönépületbe vezet. Újabb iratellenőrzés következik, s nyomban újabb akadály egy magas vasajtó képében, majd újabb lesőlyuk, újabb igazoltatás. Az átjáróba vékony réseken át szűrődik a fény, mégis inkább az az érzésünk, hogy falak fognak körül, hogy el vagyunk zárva a külvilágtól. Végre egy újabb ajtón át kijutunk a friss levegőre, a szabad ég alá. A sétaudvarban vagyunk. Foglyok caplatnak egymás után egyhangú némaságban. Minden fogoly mögött nyolc lépésnyire ott az őr. Látjuk Göringet világosszürke egyenruhájában, a nyomorúságos Hesst, amint gondolataiba mélyedve összevonja bozontos szemöldökét, mögötte az apró termetű, aggodalmas képű Funkot. Az őrök csak rövid gumibottal vannak felfegyverkezve. Ha fölpillantunk, további őröket látunk a falakon és az őrtornyokban puskákkal és géppuskákkal. Az udvar biztosítva van.
Ismét a zárkaépületbe megyünk; átjutunk egy újabb vasajtón, ahol feljegyzik a belépési időt. A bennünket kísérő tiszt is aláírja a nyilvántartást. Ebbe az épületrészbe kísérő nélkül belépni tilos. Munkaruhába öltözött ember halad el mellettünk a folyosón, mögötte őr. A férfi kezében seprű, amelyet benyújt az egyik cellaajtó felső felébe vágott apró nyíláson. Ő is hadifogoly. A művelet közben senki sem szól egy szót sem. Súlyos csend nehezedik ránk, melyet csak a bőrtalpak szaggatott kopogása tör meg, amint az emberek továbbhaladnak a kőkockákon. Megállunk a 26-os számú cella előtt, amely Kaltenbrunneré. Valami kis polcfélén, az ajtó külső oldalán, fületlen bádogbögre áll. Kinyúl egy kéz, s megfogja a bögrét, a hadifogoly pedig egy vizeskannából teletölti, majd továbblép a következő cellához.
Ha válla fölött visszanéz, ott láthatja maga mögött az őrt, mint valami árnyékot. A hátborzongató csönd a teljes magány érzetét kelti, mintha megállt volna az idő; odakint a világ fut a dolga után, de erről a zugról megfeledkeztek. Mintha magát a levegőt is börtönbe zárták volna itt.
Odébb újabb cellasor következik, majd a raktár, ahol táskák tömege sorakozik a polcokon. De van itt sétabot is, esernyő is, mindegyiken cédula a tulajdonos nevével és a táskák leltárjegyzékével. Göring pompás és csillogó vörös bőr táskakészlete kirí a polcon a mellette álló ütött-kopott kofferok közül.
Néhány ajtóval odább nyílik a könyvtár. Ebbe a zárkába polcokat építettek, s rajtuk sorakoznak a könyvek, melyek közül a legtöbb német nyelvű, néhány pedig angol. De vannak iratok és dossziék is – ezeket a foglyok kérték, hogy a védelemhez felhasználják őket. Egy másik cellában egymásra tornyozott, frissen mosott fehérnemű. Aztán egy vaslépcsőn fölkapaszkodunk a következő emeletre; lépéseink zaja visszhangzik az egész épületben. A lépcsőfeljárót drótháló fogja körül, hogy az esetleges öngyilkosságot megakadályozza. Ha letekintünk oda, ahol az előbb jártunk, egy sor őrt látunk, amint minden egyes cella előtt megállnak és a kémlelőnyíláson keresztül bepillantanak.
Az emeleti cellákban őrzött foglyok nem perre várnak, ők más okból vannak itt. Itt kissé több a szabadság és kissé enyhébb a felügyelet. A konyhákban német hadifoglyok készítik a marhahúst az ebédhez; ruhájuk makulátlan fehér, eszközeik ragyognak. Az egyik fogoly angolul olvassa az étlapot. „Angolul tanulunk – mondja félénken. – Esténként veszünk órákat. Az amerikaiak megengedik, hogy mást is tanuljunk, hogy mire hazamegyünk, jobban fel legyünk készülve a civil életre.”
Ezeket az embereket újra meg újra lenyomozták. Legtöbbjük a Wehrmacht sorkatonája volt, és gyanún felül áll. Most már egy közös céllal rendelkező csoport tagjai. Amíg a náci vezérek cellái csupaszok, kopárak, s híjával vannak mindennek, amivel esetleg öngyilkosságot lehet elkövetni, ezeknek kényelmes ágya van vastag katonai matracokkal, sőt képek függenek a falon. Aztán az egészségügyi szobába lépünk, ahol kellemes külsejű, őszülő úr ül az asztal mögött. Dr. Ludwig Pflücker fölkel, és üdvözöl bennünket; intelligens, művelt ember, aki folyékonyan beszél angolul. „Pillanatnyilag minden fogoly egészségi állapota kielégítő” – jelenti mosolyogva. A falakat körben vastag takarók fedik, hogy megfelelő meleg legyen az orvosi szobában. Csak pár lépés és a fogorvosi műtőbe érkezünk; a fogorvosi műszerek tiszta, fehér törülközőn sorakoznak, hogy ellenőrizni lehessen őket. Minden kezelés után újra meg újra megszámlálják valamennyit. Nem sokkal távolabb Dr. Philip Hambach mosolyogva és büszkén mutogatja a fizikoterápiás szobát hősugárzóival és egyéb gyógyítóberendezéseivel. Aztán kint vagyunk ismét a függőfolyosón, s észrevesszük, hogy az egyik cella ajtaja nyitva áll. Odabent gyalulatlan fapad, rögtönzött oltár, rajta feszület. A helyiség nagyobb, mint a többi cella; valójában két cella, válaszfal nélkül. Az egyik sarokban kis méretű harmónium áll. A nürnbergi per vádlottainak kápolnájában vagyunk, ahol a hírek szerint Göring tele tüdőből énekel, bár hinni nemigen látszik, s ahol az áhítatos Frank olyan elmélyülten imádkozik. Mibennünk pedig, akárcsak a hajdani látogatókban, már eddig is mindenféle érzelmek ébredhettek. Éreztük a teljes lehangoltságot, megéreztük a bűnt a börtöncelláikban sorsukat váró emberek láttán, most pedig megszentelt helyen járunk, ahol – azt mondják – legalább néhányan bocsánatért esedeznek azok közül, akiket az emberiség ellen elkövetett iszonyatos bűnökkel vádolnak.
Amint visszaérkezünk a földszintre, továbbhaladtunkban bepillantunk Hess cellájába. Egyszerű vaságy van mereven a falba rögzítve, rajta két pokróc. A törékeny asztalkán néhány könyv és egy törülköző hever. Mellette szék, s ráterítve összehajtogatott pokróc nyújt valamelyes kényelmet a vézna, csontos fogolynak. A szék elég szilárd, az asztal azonban olyan gyenge, hogy még a pehelykönnyű Hess alatt is összeroskadna, mielőtt a fogoly elérhetné róla a magasan nyíló, apró rácsos ablakot, hogy törülközőt vagy ruhacsíkokból sodrott kötelet csomózzon a rács rúdjaira. Durva kőművesmunka nyomai mutatják, hogy a cellában eltüntettek minden kiszögellést, ezzel is csökkentve az öngyilkosság lehetőségeit. A falakon nincsenek képek, mivel felfüggesztésükhöz szög vagy kampó kellene. Csupán egyetlen rejtett szöglet van, ahová az őr nem láthat be. Csak a szűk kis sarokbemélyedésben, ahol a vécé van, ott érezhet a fogoly valamelyes elkülönültséget; kintről csupán a térdét látni. Ez az egyetlen hely, ahol nem érez magán figyelő tekintetet a napnak csaknem mind a 24 órájában.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
A merev, katonás Wilhelm Keitelnek, az OKW korábbi vezetőjének igencsak fájt a feje a háború alatt, főfájását pedig egy fiatal angol katona okozta, M. S. Neave főhadnagy. Neave 1940-ben esett fogságba, két évvel később azonban megszökött a német fogolytáborból. Továbbharcolt a hadseregben; ismét elfogták, de ő megint csak megszökött, sőt más szövetséges hadifoglyokat is átbújtatott a dróton. Keitel akkoriban iszonyú dühbe gurult Neave tetteinek hallatára, ezért parancsot adott, hogy fogják el élve vagy halva. Sőt odáig ment, hogy vérdíjat tűzött ki a főhadnagy fejére, és a parancsot saját kezűleg írta alá.
Amikor már itt volt az ideje, hogy a foglyoknak kézbesítsük a vádiratot, Neave felkeresett engem a börtönben. Egy bizonyos vádiratot ő maga, saját kezűleg szeretett volna átadni.
Keitel késő délután a cellájában tartózkodott; a nap éppen lenyugvóban volt, az ég beborult. Kinyittattuk a zárka ajtaját, s Neave meg én beléptünk; mögöttünk jött az őr, egész építményt egyensúlyozva karján a vaskos vádiratokból.
Bemutattam Keitelnek Neave-et. A tábornok arcán bíborvörös hullám futott végig. Neave átnyújtotta Keitelnek az okmányt, amely a tábornok háborús bűneit sorolta fel. A cellában pattanásig feszült a hangulat. A német lehajtotta a fejét, átvette az okmányt, de egyetlen szót sem szólt. Aztán becsapódott mögöttünk az ajtó.
A szomszédos ajtó Hess cellájába nyílt. Hess átvette az okmányt, futólag rápillantott, aztán újra fölvette a regényt, amelyet éppen olvasott.
Hamarosan valamennyi fogoly kézhez kapta a vádiratot. Pontosan tudták; mivel vádolják őket.
Első kategória: Közös összeesküvési terv, amelynek során a vádlottak más személyekkel együtt mint vezetők, szervezők, felbujtók vagy bűntársak olyan közös terv vagy összeesküvés előkészítésében vagy végrehajtásában vettek részt, amelynek célja béke elleni bűntettek, háborús bűntettek és emberiesség elleni bűntettek elkövetése volt. A vádlottak egyénenként felelősek a tetteikért.
Második kategória: Agresszív háborúk tervezése, előkészítése, megindítása és viselése, amely háborúk egyben nemzetközi szerződések, egyezmények és biztosítékok megszegését is jelentették.
Harmadik kategória: A fegyveres erőik által lerohant területek megszállása idején a vádlottak a polgári lakosság szisztematikus megfélemlítése érdekében civil egyéneket meggyilkoltak, megkínoztak, kegyeden bánásmódban részesítettek és törvényes eljárás nélkül bebörtönöztek. A gyilkosságokat és a kegyetlen bánásmódot a vádirat szerint a legkülönbözőbb módokon valósították meg, mégpedig: agyonlövés, akasztás, elgázosítás, kiéheztetés, túlzsúfolás, rendszeres éheztetés, rendszeres túldolgoztatás, olyan munkafeladatok kitűzésével, amelyek meghaladják végrehajtóik erejét, elégtelen egészségügyi és orvosi ellátás, rúgás, verés, mindenfajta brutalitás és kínzás, beleértve a tüzes vas alkalmazását, a körömletépést, operációkkal és más úton kísérletek végzése eleven emberi lényeken … rendszeres népirtás, illetve faji és nemzetiségi csoportok kiirtása, elsősorban zsidóké, lengyeleké, cigányoké és másoké.
Negyedik kategória: A vádlottak olyan politikát vezettek be, amely Németországban üldözött, elnyomott és kiirtott mindenkit, aki ellenséges magatartást tanúsított, hihetőleg tanúsított vagy tanúsíthatott a náci kormányzattal szemben és az első kategóriában leírt közös tervvel vagy összeesküvéssel szemben. „Ezeket a személyeket – folytatta a vádirat – törvényes bírói eljárás nélkül bebörtönözték, »védőőrizetben« tartották vagy koncentrációs táborokba zárták, és üldözésnek, megalázásnak, megnyomorításnak, szolgaságba döntésnek, kínzásnak és meggyilkoltatásnak tették ki…”
A vádiratok természetesen nagy részletességgel taglalták az egyes vádlottak által elkövetett bűnöket és a nevezettek személyes felelősségét.
Göring például azt olvashatta cellájában, hogy pozícióját, személyes befolyását és Hitlerhez fűződő bensőséges viszonyát a náci összeesküvők hatalomra jutásának elősegítésére és a nácik Németország feletti uralmának megszilárdítására használta fel; részt vett az agresszív háborúk kitervelésében, másokat a részvételre felhatalmazott, irányító szerepet játszott, és maga is részt vett a hármas kategóriában felsorolt háborús bűnök és a négyes kategóriában felsorolt emberiesség elleni bűnök elkövetésében.
Ribbentrop, aki Mondorfban olyan boldogtalan és szerencsétlen volt, most ugyancsak kézhez kapta vádiratát. Azzal vádolták, hogy a Führer külpolitikai tanácsadójaként, rendkívüli nagykövetként és londoni nagykövetként, továbbá számos más funkciójában mind a négy vádpontban bűnös.
És végig az egész, cellákkal teli épülettömbön ugyanígy olvasták a foglyok a vád tárgyát képező bűneik hosszú sorát, amelyről tudhatták, hogy valószínűleg bitófára juttatja őket.
Jogunk volt-e perbe fognunk őket? Sok kiváló jogász írt könyvet arról a kérdésről, hogy vajon felelősségre lehetett-e vonni a nácikat háborús cselekményeikért? „Hát nem azt tették, amit parancsoltak nekik?”
A Nemzetközi Katonai Törvényszék egyszer s mindenkorra kimondta, amit soha addig még ki nem mondtak, hogy tudniillik, ha valaki törvényellenes cselekményt követ el, még ha az elkövetéskor hivatali pozíciót tölt is be s a szóban forgó bűncselekményt éppen ilyen minőségében mint valamely politikai testület tagja követi el, tetteiért akkor is egyéni felelősséggel tartozik. Az emberiesség vagy a természet elleni bűncselekmény, amely bűn a magánéletben a rendes bíróság előtt, bűn marad akkor is, ha parancsra követték el. A katona felettesei „minden törvényes parancsának” teljesítésére esküszik fel. Nem tudok róla, hogy bárki is „minden parancs” teljesítésére tett volna esküt. Amikor egyesek azzal vádolták Hitlert, hogy ő tervezte a tömeges kivégzéseket, s a többieknek csak megparancsolta, hogy hajtsák végre, nekik kellett volna a parancsokat – a fennálló törvények alapján – törvényellenesnek nyilvánítaniuk és megtagadniuk.
Teljesen elhibázott az az állítás, hogy a perre lex post facto alapon került sor (vagyis a vádlott nem tudhatta, hogy létezik olyan törvény, amellyel tettei összeütközésben állnak, illetve utólag hoztunk törvényeket, s most azt állítjuk, hogy ezeket a vádlottak megszegték). A hadviselő népeket nemzetközi bíróságok már réges-régen messzemenően figyelmeztették a következményekre. A nácik nagyon is tisztában voltak a nemzetközi jog alapján rájuk háramló kötelezettségekkel. Maga Hans Frank jegyezte meg a háború alatt: „Mindannyian rajta vagyunk a háborús bűnösök Roosevelt-féle feketelistáján. Enyém az egyes sorszám.”
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Az első embert le kell lőni (idézet:A Nürnbergi huszonkettő – 1981)
„Az első embert le kell lőni …”
Alighogy kicsomagoltam a holmimat Nürnbergben, elkezdtem kilincselni a hadvezetésnél, adjanak megfelelő katonákat és tiszteket. Szolgálattételem teljes ideje alatt 600 százalékos volt az őrszemélyzet rotációja, ami sokak számára egymagában is elég lett volna, hogy föladják a játszmát.
A foglyokat éjjel-nappal megfigyelés alatt kellett tartani, s a kis létszámú személyzeten kezdtek kiütközni a megfeszített szolgálat jelei. Októberre kritikussá vált a helyzet. Kérelmemet, hogy adjanak több embert, egyik hivatal a másikhoz küldözgette minden eredmény nélkül. Végül is Gill tábornokhoz folyamodtam, az ügyészség amerikai vezetőjéhez. Közöltem vele, hogy három nappal korábban az 1. gyalogos hadosztálytól egy zászlóaljnyi embert kértem, de mindössze huszonnyolc főt voltak képesek összeszedni. Ezek az emberek is újoncok voltak, és ha ki is képzem őket a börtönszolgálat bonyolult munkájára, tudom, hogy rövid időn belül visszatérnek az Egyesült Államokba, mivel valamennyiüknek hamarosan letelik a szolgálati ideje.
Nem volt elég emberünk, hogy az őrfeladatokat a megfelelő módon ellássuk, s a kulcsemberek is nap mint nap otthagytak bennünket. Ebben a helyzetben a foglyokat csak félpercenként lehetett ellenőrizni. Ez pedig nem volt elég.
Gill tábornok nem sokat tudott segíteni. Börtöntisztjeim megdöbbentő történeteket meséltek az őrök viselkedéséről. Néhányan az újak közül, akik nemrég érkeztek az Egyesült Államokból, disznó szavakat írtak a cellák mellett a folyosó falára. Az őrökre altiszteknek kellett felügyelniük, akik megakadályozhatták volna az ilyesmit, de tehetetlenek voltak. Így hát méltatlankodásuk és tiltakozásuk ellenére, magukkal az altisztekkel tisztíttattam meg a falakat. Egyetlen altisztet sem szabad testi munkára fogni, a kötelességmulasztással okozott kárt viszont helyre lehet hozatni velük.
Nemcsak használhatatlan őröket küldtek hozzám, hanem olyan tiszteket is, akiknek sohasem lett volna szabad tiszti rangot kapniuk. Fegyelmük a félelmen alapult, ez pedig a legrosszabb fajta fegyelem.
Aztán olyan dolgok történtek, amelyek az egész nürnbergi per összeomlásához vezethettek volna.
Volt a törzskaromnál egy magas rangú tiszt, akit zászlóalja kétszáz emberével együtt hozzám osztottak be. Más szavakkal, bár szigorúan véve nem tartoztak hozzánk, velünk dolgoztak, az én parancsnokságom alatt. Ezt a kétszáz embert a börtönszolgálatosok ellenőrzésére, a börtönben számunkra dolgozó hadifoglyok felügyeletére, irodai munkákra és a szállítások lebonyolítására használtuk. Ők lettek az állomány kulcsemberei.
Egyik éjszaka saját legénységem egyik tagja felébresztett, és közölte, hogy baj van. A tiszt el akarja hagyni a börtönt, és kétszáz emberét is magával akarja vinni. Nyilvánvaló bizonyítéka ennek, hogy Franciaországból tizenhat gépkocsivezető érkezett négy teherautóval. És nemcsak az embereket akarják visszavinni a hadtáphoz (hivatalosan még mindig a hadtáp parancsnoksága alá tartoztak), hanem járműveiket is. Ez a magas rangú tiszt titkos kapcsolatban állt a hadtáp Franciaországban állomásozó dandártábornokával, s az volt a terve, hogy tudtom nélkül útnak indul embereivel.
Azonnal lesiettem a gépkocsiparkolóhoz. Őröket állítottam és parancsot adtam: „Az első embert, aki ma éjjel ki akar hajtani a parkolóból, le kell lőni!” Pisztolyt vittem magammal, és habozás nélkül használtam is volna. A kétszáz embernek pedig megparancsoltam, hogy maradjanak körletükben. Ha valaki mégis távozni próbált volna, az már zendülésnek minősül. Aznap éjjel tizenhat dolgavégezetlen gépkocsivezető oldalgott ki a börtönépületből.
A háborús rendtartás egyik cikkelye kimondja, hogy ha zendülés veszélye forog fenn, a parancsnoknak akkora erőt kell felhasználnia, amilyet a zendülés elfojtásához szükségesnek lát. A szükséges erő megállapítását teljesen a parancsnok megítélésére bízzák; ha azonban a szükségesnél nagyobb megtorlást alkalmaz, a vizsgáló bizottság vagy vizsgáló bíróság, amely az intézkedésre vonatkozó magyarázatot meghallgatja, gyilkosság címén is vádat emelhet ellene.
Természetesen mindezt végiggondoltam, amikor gépfegyveres őrséget állítottam a parkolóhelyhez.
Nem sokkal ezután a szóban forgó tiszt hétvégi szabadságot kért, és mialatt távol volt, elhelyeztette magát Nürnbergből. Soha többé nem tért vissza.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on