Megkezdődik a tárgyalás
November 20-án reggel szokatlan mozgolódás támadt a börtönben. Az öltönyöket és az uniformisokat gondosan kivasalták, és átadták a foglyoknak börtönruhájuk helyett. Azoknak, akik elfogatásukkor viselt ruhájukban nem mutatkozhattak, sötétkék öltönyt adtak. A foglyok visszakapták nadrágszíjukat és nyakkendőjüket. Visszakapták szemüvegüket is, amelyet szokás szerint az előző esti lámpaoltáskor elvettek tőlük. Ez a nap volt a tárgyalás első napja; várakozás és feszültség uralkodott a börtönben. Ez a hangulat magával ragadta az őröket, a börtöntiszteket és mindenki másnál inkább magukat a foglyokat.
Engem azonban ebben a pillanatban nem a per foglalkoztatott a legjobban. Attól kellett tartanunk, hogy járványos gerincvelő-gyulladás tört ki a börtönépületben. A forradásos arcú Kaltenbrunner hirtelen rosszul lett, s az agyhártyagyulladás jellegzetes tüneteivel szállították kórházba. Ha valóban ez a baja – mondták az orvosok mindenkit, aki érintkezésbe került vele, karanténba kell zárni. A pert nem lehetett volna megkezdeni.
„Ezredes úr, milyen a foglyok általános hangulata?” – kérdezte tőlem egy újságíró. Egyetlen szóval is leírhattam volna a foglyok lelkiállapotát, azokét az emberekét, akik készen állottak, hogy perbe szálljanak az életükért: sztoikus. Mindenki „készen” volt.
A húsz főre fogyatkozott csapatot a zárkaépületből a fedett átjárón átkísérték az Igazságügyi Palotába. Ezután a felvonó csoportonként felvitte őket a tárgyalóterembe. S miközben az orvosok Kaltenbrunnert vizsgálták a kórházban, a foglyok két sorban helyet foglaltak a vádlottak padján. Forgolódtak ültőhelyükben; a burkolt falakat, a magas mennyezetet, a bonyolult, fülhallgatós fordítóberendezést és a széles karzatot nézegették. Délelőtt 10 óra 30 perckor aztán a terem szemközti ajtaja kinyílt, és helyettesei társaságában belépett a négy bíró.
A két orosz hadbíró egyenruhát viselt. A hullámos hajú, feltűnően fiatal A. F. Volcskov alezredes, helyettes hadbíró, az emelvény egyik végén foglalt helyet. Mellette a keret nélküli szemüveget viselő I. T. Nyikitcsenko vezérőrnagy hadbíró ült. A brit jogászok képviseletében helyettes hadbírói minőségben Sir Norman Birkett következett; magas, pirospozsgás, nagy orrú férfi, kissé borzas hajjal, kerek szemüveggel, amelyet – úgy tűnt – mintha túlméreteztek volna. Lincolnszerűbb volt magánál Lincolnnál is. Mellette foglalt helyet a bíróság elnöke, a boltozatos homlokú, kopasz, figyelmes, komoly Sir Geoffrey Lawrence, akinek arcát gyakori széles mosolya teljesen megváltoztatta. Az Egyesült Államok nevében a vágott bajuszú, kopaszodó Francis A. Biddle következett, aki gondolkodás közben gyakran fölvonta egyik szemöldökét. Mellette ült le John J. Parker helyettes hadbíró. Bozontos rozmárbajusz, mélyen barázdált arc és apró horpadás kopasz feje búbján, ez jellemezte a francia hadbírót, a felejthetetlen Henri Donnedieu de Vabres-ot. A büntetőjog professzora volt a párizsi egyetemen, s Robert Falco személyében jóvágású, kellemes arcú helyettese volt.
A vádlottak pontosan abban a sorrendben ültek, amilyen sorrendben a vádirat foglalkozott velük. Göring az első pillanattól fogva belekezdett abba az extrovertált, ripacskodó szerepjátszásba, amelyhez azután az egész per folyamán tartotta magát. Valósággal elterpeszkedett a padon. Egyik sonkaszerű karját vékony szomszédja, Hess székének támláján nyugtatta, a másikkal a vádlottak padját elkerítő oldalfalra könyökölt. Néha hirtelen előrehajolt, a faragott fából készült elülső válaszfalra könyökölt, s vigyor szántott végig hatalmas arcán. Hess komoly és zavart arcot vágott. Keitel a térdén tartotta a kezét, és úgy ült, mint aki kardot nyelt. Funk valósággal magába roskadt, begubózott túlságosan bő kabátjába, látni is alig lehetett.
Különböző formájú koponyájukon a fülhallgatóval, a vádlottak figyelni kezdték a vádirat felolvasását, a vádiratét, amelyet mostanra már kiválóan ismertek. A berendezések segítségével hallhatták az orosz, a francia és az angol nyelvű változatot, valamint az anyanyelvükön elmondott német változatot is, s pusztán unalomból gyakran átkapcsoltak más nyelvre, csak hogy hallják az idegen szavak zenéjét.
Gondosan körülnéztem a tárgyalóteremben, hogy lássam, valamennyi őr a helyén van-e. Nürnbergben a börtön igazgatása mellett kiegészítő feladatom volt, hogy a bírák személyes biztonságáról is gondoskodjam. Órákkal a tárgyalás kezdete előtt körülvétettem az épületet. Fegyvereseket helyeztem el a tetőn, és őröket állítottam minden elképzelhető bejárathoz. Az ügyvédeket, újságírókat és nézőket gondosan megmotoztuk, a táskákat kinyittattuk, a jegyzettömböket átpörgettük. A tárgyalóterembe vezető utat válaszfal zárta el, s mellette egy tiszt vizsgálta felül az őrszem intézkedéseinek helyességét. Amíg a tárgyalóteremben tartózkodtam, vállra akasztható revolvertartót hordtam zubbonyom alatt – ez módot adott, hogy szükség esetén a lehető leggyorsabban használhassam fegyveremet. Egyetlen börtöntiszt kivételével, akinek oldalfegyvere volt, senki sem vihetett be semmit a tárgyalóterembe, amit fegyverként, támadó eszközként vagy arra lehetett volna felhasználni, hogy félbeszakítsák, megzavarják a bírákat. Embereim fehérre festett gumibotot tartottak a kezükben. Ezeket az oldalfegyvereket gumival bevont seprűnyélből készítették, s megfeleltek arra a célra, hogy a szökni akaró foglyot vagy a támadásra készülő nézőt jobb belátásra bírják. Az őrök – csupa kemény, szép szál, fehér sisakos férfi – a tárgyalóteremnek közvetlenül előttünk és körülöttünk elterülő részletét figyelték. Egy pillanatra sem bámészkodtak el. A vádlottak padján ülő húsz komor arcú ember pedig fölnézett a bírákra, vagy szemügyre vették a sajtó képviselőit, akik a világ minden tájáról gyűltek össze, hogy megbámulják a vádlottakat, följegyezzék elhangzott szavaikat, s feljegyezzék apró modorosságaikat.
Amikor elérkezett az első ebédszünet, a vádlottak padján már jó előre mozgolódás támadt. Ez volt az első alkalom, hogy együtt ehettek és beszélgethettek egymással. Az ebédet a tárgyalóteremben fogyasztották el, a pszichológus Gilbert pedig ott járkált közöttük, s figyelte reakcióikat. Amikor elérkezett a tárgyalás folytatásának ideje, kézmozdulattal utasítottam Gilbertet, hogy a vádlottakat kísérje vissza a helyükre.
Végül az ülés befejeződött, a foglyok fölálltak, és az átjárón keresztül visszatértek a börtönbe. Ismét visszaszolgáltatták cipőfűzőjüket, nyakkendőjüket, szemüvegüket, s levetették öltönyüket és egyenruhájukat, hogy ki lehessen vasalni azokat a másnapi ülésre.
A 116-os hadikórház épületében, amelyben korábban Himmler állambiztonsági szolgálatának főhadiszállása volt, Kaltenbrunneren – betegsége megállapítása céljából – gerinccsapolást hajtottak végre. Amikor súlyos fejgörccsel és merev nyakkal elszállították, nyöszörögve mondta: „Sajnálom, de ma nem tudok megjelenni a tárgyaláson.” Az a gyanúm, hogy aligha sajnálta valaki.
Végül az orvosok megállapították, hogy mi a baja. A vizsgálat spontán szubarachnoid haemorrhagiát (bevérzés a pókhálóburok alatti térben) mutatott ki, nem pedig agyhártyagyulladást, meningitist. Megkönnyebbülten felsóhajtottunk. A vérzést az agyhártya egy aprócska véredényének megpattanása okozta. Innen bevérzés keletkezett a szubarachnoid térbe és a gerinccsatornába. Állapotáról a doktor kijelentette: súlyosnak mondható, de ha túléli a következő 72 órát, tökéletesen meggyógyul.
Douglas M. Kelley doktor átadta jelentését: „A beteg állapotát folytonosan ellenőrizni kell, mivel a bevérzés nagysága megállapíthatatlan. A vérömleny láthatóan nincs hatással semmi életfontosságú területre, s a beteg elmeműködése normális. Két-háromhetes ágyban fekvésre és teljes nyugalomra van szüksége, majd egy-két hetes lábadozásra, mielőtt bíróság elé állhat. A bevérzést talán hirtelen vérnyomásemelkedés okozta, amely a szorongás és idegfeszültség velejárója. Az utóbbi időben Kaltenbrunner lelkiállapota szerfölött ingadozó volt. A bevérzés spontán módon következett be, előre jelezni vagy megakadályozni nem lehetett.”
Később kiderült, hogy Kaltenbrunner, az az ember, aki milliókat terrorizált – laikus megfogalmazással élve -, csaknem belehalt a félelembe.
Kelley doktor az eset előtt röviddel a következőket jelentette: „Kaltenbrunner három hete hisztérikusan viselkedik. A legkisebb súrlódásra sírva fakad. Brutális típus. Kemény és kegyetlen, amíg hatalom van a kezében, nyöszörög és siránkozik, amikor nincs.” Két héttel később a sápadt Kaltenbrunner lassan bevonult a vádlottak padjára. Vádlott-társai félrefordultak, igyekeztek úgy tenni, mintha nem is vennék észre. Erre elvörösödött, zavarba jött, mereven leült Keitel és Rosenberg közé, és megpróbált bátornak látszani. De ekkor már túl késő volt. Szégyent hozott a többiekre. Két hét múlva újabb rohamot kapott, s megint kórházba szállították.
Végül, amikor másodszor is felépült s visszatért bírái elé, a többi náci is megenyhült irányában, bár továbbra is bosszantotta őket, hogy az a férfi, aki a koncentrációs táborok visszataszító kivégzéseit és kínzásait kezdeményezte, aki társaságban levetítette a szörnyűségekről készített filmeket, most, amikor vádlóival kell szembenéznie, „nem bírja” az ilyesmit.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!