Címke: ideológia

A munkáslevelezőkről

Beszélgetés a „Rabocsij Korreszpongyent” című folyóirat munkatársával

Ha a munkások részt vesznek egy lap irányításában, annak, mindenekelőtt az a jelentősége, hogy ez a részvétel lehetővé teszi, hogy az osztályharcnak ez az éles fegyvere, az újság, a nép leigázásának fegyveréből felszabadításának fegyverévé változzék. Csak a munkás- és falusi levelezők tudják végrehajtani ezt a nagy átalakítást.

A munkás- és falusi levelezők csak, mint szervezett erő képesek a sajtó fejlődésében azt a hivatást betölteni, hogy a proletár közvélemény kifejezői és közvetítői, a szovjet társadalom fogyatékosságainak leleplezői, építőmunkánk megjavításának fáradhatatlan harcosai legyenek.

Munkásgyűléseken válasszák-e a munkáslevelezőket, vagy a szerkesztőségek válogassák ki őket? Szerintem a második módszer (amikor a szerkesztőségek jelölik ki őket) célszerűbb. Alapul kell venni azt, hogy a levelező független legyen azoktól az intézményektől és személyektől, amelyekkel és akikkel valamilyen formában munkájában érintkezik; ez korántsem jelenti azt, hogy a levelező független legyen attól a megfoghatatlan, de szakadatlanul működő erőtől, amelyet proletár közvéleménynek neveznek és amelyet a munkáslevelezőknek kell közvetíteniük.

A munkás- és falusi levelezőket nem szabad csak úgy tekinteni, mint jövőbeli újságírókat, vagy társadalmi munkát végző üzemi dolgozókat, e szó szűk értelmében — nem, ők mindenekelőtt szovjet társadalmunk fogyatékosságainak leleplezői, e fogyatékosságok kiküszöbölésének harcosai, a proletár közvélemény parancsnokai, akik e hatalmas tényező kimeríthetetlen erőit a szocialista építés nehéz ügyében a párt és a Szovjethatalom segítségére igyekeznek irányítani.

Ezzel függ össze a munkás- és falusi levelezők nevelésének kérdése is. A munkás- és falusi levelezőket, természetesen, meg kell tanítani az újságírói technika bizonyos minimumára. De nem ez a legfontosabb. A legfontosabb az, hogy a munkás- és falusi levelezők munkájuk folyamán tanuljanak és kifejlesszék magukban a társadalmi munkásnak és újságírónak azt az érzékét, amely nélkül a levelező nem tudja teljesíteni küldetését és amely nem fejleszthető ki a szó technikai értelmében vett tanításnak holmi mesterséges módszereivel.

A munkás- és falusi levelezők közvetlen eszmei vezetése a párttal kapcsolatban álló lapszerkesztőségek feladata. A tudósítások elbírálásának a szerkesztőségek kezében kell összpontosulnia.

A munkás- és falusi levelezők üldözése barbárság, a burzsoá erkölcsök maradványa. Az újságnak kell megvédenie levelezőjét az üldözéstől, mert csak az újság képes arra, hogy kíméletlen leleplező agitációt folytasson a sötétség ellen.

Sok sikert kívánok a „Rabocsij Korreszpongyent”-nek.

I. Sztálin

„Rabocsij Korreszpongyent”
(„Munkáslevelező”) 6. sz.
1924. június.

(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

SaLa

Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt XIII. Kongresszusa

1924. május 23—31

A Központi Bizottság Szervezeti Beszámolója

1924. május 24

Elvtársak! Az országban és a pártban a múlt év folyamán kialakult általános helyzetet kedvezőnek mondhatjuk. A legfőbb tények: fellendülés az ország gazdaságában, az aktivitás általános növekedése és különösen a munkásosztály aktivitásának növekedése, a pártélet felélénkülése.

A központi kérdés az, mennyire sikerült a pártnak az elmúlt év alatt ezt a helyzetet kihasználnia arra, hogy fokozza befolyását a pártot körülvevő tömegszervezetekben, mennyire sikerült megjavítania összetételét, megjavítania munkáját általában, megjavítania a felelős funkcionáriusok nyilvántartását, elosztását, előléptetését és végül mennyire sikerült a pártnak megjavítania szervezeteinek belső életét.

Ennek megfelelően a következő nyolc kérdésről fogok beszélni:

a) a pártot körülvevő és a pártot az osztállyal összekötő tömegszervezetek állapota és a kommunista befolyás növekedése ezekben a szervezetekben;
b) az államapparátusnak, mégpedig a népbiztosságok és az önálló gazdaságos elszámolás alapján működő vállalatok apparátusának, valamint az alsó szovjetapparátusnak állapota és a kommunista befolyás növekedése ezen a téren;
c) a párt összetétele és a lenini behívó;
d) a párt vezető szerveinek összetétele, a pártkáderek és a fiatal párttagok;
e) a párt agitációs és propagandamunkája, a falusi munka;
f) a párt munkája a felelős funkcionáriusok (párttagok és pártonkívüliek) nyilvántartása, elosztása és előléptetése terén;
g) a párt belső élete;
h) következtetések.

Beszédemben jó néhány számadatot kell majd közölnöm, mert különben beszámolóm nem lenne teljes és kielégítő. Előre kell bocsátanom azonban, hogy ezeknek az adatoknak teljes pontosságában nem bízom, mert statisztikánk sántít, mert a szakmai becsület elemi érzése — sajnos — nincs meg minden szovjet statisztikusban.

Ennek a szükséges fenntartásnak előrebocsátása után rátérek a számadatokra.

1. A pártot az osztállyal összekötő tömegszervezetek

a) A szakszervezetek. A statisztikai adatok szerint a szakszervezeteknek a múlt évben 4 800 000 tagjuk volt. Az idén 5 millió. A növekedés kétségtelen. A 12 legfontosabb ipari szakszervezethez tartozó iparágakban foglalkoztatott munkások 92%-a szervezett munkás. A legfontosabb iparágakban a szakmai szervezettség az egész munkásság 91—92 %-át öleli fel. Ez a helyzet az iparban.

Rosszabb a helyzet a mezőgazdaságban, ahol körülbelül 800 000 mezőgazdasági munkás van, és ha azokat a mezőgazdasági munkásokat vesszük, akik nem állami üzemekben dolgoznak, ezek szakmai szervezettsége csak 3%.

Ami azt a kérdést illeti, hogy mekkora a kommunisták befolyása a szakszervezetekben, erre a kormányzósági és kerületi szakszervezeti tanácsok elnökeire vonatkozó adatokkal válaszolhatok. A XII. kongresszus idején az elnököknek valamivel több, mint 57%-a volt olyan, aki már a földalatti mozgalomban is részt vett. A mai kongresszus idején az ilyen elnökök száma csak 35%. Csökkenés. Ezzel szemben megnövekedett azoknak a százaléka, akik 1917 után léptek be a pártba. Ennek az a magyarázata, hogy a szakszervezeti tagok száma megnőtt, az illegális munkában részt vett párttagok nincsenek elegendő számban, a régi kádereknek segítségére siettek a fiatal párttagok. Az elnökök közül egy évvel ezelőtt 55% volt a munkás, most 61%. A vezető szervek társadalmi összetétele tehát megjavult.

b) A szövetkezetek. Az idevonatkozó adatok zavarosabbak, mint bármely más területen és nem igen lehet bennük megbízni. A fogyasztási szövetkezeteknek a múlt évben körülbelül 5 millió tagjuk volt. Az idén viszont körülbelül 7 millió. Adj isten mindennap újesztendőt, de én nem hiszek ezekben a számokban, mert a fogyasztási szövetkezetek még nem tértek át teljesen az önkéntesség elvére és itt kétségtelenül vannak „holt lelkek”. A múlt évben a mezőgazdasági szövetkezeteknek állítólag 2 millió tagjuk volt (vannak ugyan olyan adataim is, amelyeket a múlt évben a Mezőgazdasági Szövetkezeti Központtól kaptam és 4 millió tagról szólnak), az idén pedig a tagok száma másfélmillió. A szervezettség csökkenése a mezőgazdasági szövetkezetek területén kétségtelen. A fogyasztási szövetkezeti központ vezető szerveiben a múlt évben 87% volt a párttag és tagjelölt, most pedig 86%. Csökkenés. A szövetkezetek kormányzósági és kerületi vezetőségeiben 68% volt a kommunista, most pedig 86%. Befolyásunk növekedett. Ha azonban nem a „vezető” szerveket tekintjük, hanem a valóban vezető felelős funkcionáriusokat, akkor valamennyi felelős funkcionárius között mindössze 26% a kommunista. Ez az adat alkalmasint már közelebb jár a valósághoz. A mezőgazdasági szövetkezetek vezető szerveiben a múlt évben 46% volt a párttagok száma, ebben az évben pedig 55%. Ha azonban mélyebbre nézünk és a felelős vezetőket számítjuk, akkor azt látjuk, hogy ezek között mindössze 13% a kommunista.

Lám milyen jól értenek egyes statisztikusaink ahhoz, hogy a homlokzatot, a külső képet díszítsék, és azt, ami rothadt, eltakarják.

c) Az ifjúsági szövetség. A múlt évben a tagok és tagjelöltek száma 317 000 volt (bár vannak olyan számadataim is a múlt évre vonatkozólag, amelyek az Oroszországi Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottsága egyik tagjának aláírásával 400 000 tagot és tagjelöltet tüntetnek fel), az idén viszont a tagok és a tagjelöltek száma 570 000. Az adatok némi megbízhatatlansága ellenére is kétségtelen a szervezettség növekedése. Az Oroszországi Kommunista Ifjúsági Szövetségben a múlt évben 34% volt a munkás, az idén — 41%; paraszt 42% volt a múlt évben, az idén — 40%. Az üzemi ipariskolákban a tanulók száma 50 000 volt a múlt évben, az idén — 47 000. Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt tagjainak száma az egész ifjúsági szövetségben a múlt évben körülbelül 10% volt, az idén — 11%. Szintén kétségtelen a növekedés.

d) A munkásnők és parasztnők egyesülései. E téren az alapvető szervezet: a küldöttnőgyűlés. Itt annyi a zavaros adat, hogy dúskálhatunk bennük, de ha kiválogatjuk a javát, akkor kiderül, hogy a városokban a múlt évben 37 000 küldöttnő volt, az idén pedig 46 000, vagyis valamivel több, mint a múlt évben. A múlt évben a falvakban 58 000 küldöttnő volt, most pedig 100 000. De arra vonatkozólag, hogy ezek a küldöttnők a paraszt- és munkásnők mekkora tömegeit egyesítik, még megközelítőleg sem sikerült pontos adatokat kapnom.

Tekintettel arra, hogy a munkás- és parasztnőknek a szovjet- és pártmunkába való bevonása különösen fontos kérdés, nem lesz fölösleges szemügyre venni a munkásnők és a parasztnők százalékarányát a szakszervezeti szervekben, a Szovjetekben, a kormányzósági és kerületi pártbizottságokban. A falusi Szovjetekben a múlt évben mindössze kb. 1% nő volt (szörnyen kevés). Az idén 2,9% (szintén nagyon kevés), de növekedés mégis van. A járási végrehajtó bizottságokban a múlt évben 0,3% nő volt, az idén — 0,5%, — a növekedés minimális, szóra sem érdemes. A kerületi végrehajtó bizottságokban a múlt évben körülbelül 2% nő volt, az idén pedig valamivel több 2%-nál (ezek az adatok csak az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság területére vonatkoznak, mert valamennyi köztársaságra vonatkozó adatok nincsenek). Az OSzFSzK kormányzósági végrehajtó bizottságaiban a múlt évben valamivel több mint 2 % az idén valamivel több mint 3% volt a nők számaránya. Az idén a szakszervezeti tagok 26%-a nő, a múlt évről nincsenek adatok. Az üzemi bizottságok tagjainak 14%-a nő. A kormányzósági osztályok tagjainak 6%-a, a szakszervezeti központi bizottságok tagjainak valamivel több mint 4%-a nő. A párttagok közül a múlt évben körülbelül 8% volt nő, az idén körülbelül 9%. A tagjelöltek közt körülbelül 9% volt nő, az idén körülbelül 11%. Mindezek az adatok a lenini behívó előtti időszakra vonatkoznak. A kormányzósági pártbizottságokban a XIII. kongresszus időpontjában 3% nő volt, a kerületi pártbizottságokban — körülbelül 6%. A legfontosabb női egyesülésekben, a küldöttnőgyűlésekben 10% volt a kommunista, most 8%. A csökkenés magyarázata a pártonkívüli küldöttnők számának növekedése. Meg kell állapítanunk, hogy Szovjetuniónk népességének fele — a női lakosság — még mindig nem vesz részt, vagy alig vesz részt a szovjet- és pártépítés nagy munkájában.

e) A hadsereg. A hadseregben, a katonai iskolákban és a flottában a kommunisták száma 61 000-ről 52 000-re csökkent. Ez hiba, amelyet meg kell szüntetni. Ugyanakkor a parancsnoki állományban a párttagok száma nőtt. A XII. kongresszus idején a parancsnoki állomány 13%-a volt kommunista, most pedig 18%. Érdekes a hadsereg párttagállománya a párttagsági idő szempontjából. A hadseregben dolgozó 52 000 kommunista közül a földalatti mozgalomban 0,9%, tehát nem egészen egy százalék vett részt; azoknak a száma, akik 1917-ben február és október között léptek be a pártba, valamivel több, mint 3%; az 1919 előtt belépettek száma 11%; az 1919-ben belépetteké — 22%; az 1920-ban belépetteké — 23%; az 1921—1923-ban belépetteké — 20%. Ebből látható, hogy hadseregünkben a pártot főleg, sőt csaknem kizárólag, fiatalabb kommunisták képviselik.

f) Társadalmi kezdeményezésre alakult önkéntes szervezetek. Különös figyelmet érdemel az a tény, hogy az utóbbi évben új típusú szervezetek jöttek létre — önkéntes szervezetek, társadalmi kezdeményezésre alakult szervezetek —, mindenfajta kulturális és felvilágosító körök és társaságok, sportszervezetek, különféle intézményeket támogató egyesületek, munkás- és parasztlevelezők szervezetei stb. E szervezetek száma szakadatlanul növekszik, de meg kell jegyeznünk, hogy nemcsak a Szovjethatalommal rokonszenvező szervezetek vannak köztük, hanem ellenségesek is. A múlt évben az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság területén körülbelül 78—80 ilyen társadalmi kezdeményezésre alakult szervezet volt, az idén már több mint 300 van. Ha az OSzFSzK sportszervezetét nézzük, e szervezetnek a múlt évben 126 000 tagja volt, az idén viszont 375 000 tagja van. E szervezet társadalmi összetétele: a múlt évben 35 % volt a munkás, most — 42%. E szervezetek fő központjai a gyárakban az üzemi bizottságok és a klubok, a falvakban a parasztok kölcsönös segély-bizottságai. Figyelemreméltók a munkáslevelezők és a falusi levelezők szervezetei, amelyeknek az a céljuk, hogy kifejezzék a proletár közvéleményt. A munkáslevelezők szervezete 25 000 embert, a falusi levelezőké 5 000 embert ölel fel. Ha megnézzük e szervezetek kormányzósági szerveinek összetételét, akkor megállapítható, hogy a múlt évben az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaságban tagjaik 19%-a volt kommunista, az idén valamivel több, mint 29%. Végül, feltétlenül meg kell emlékeznünk arról az új szervezetről, amely tegnap díszfelvonulást rendezett a Lenin-mauzóleum előtt, az úttörők szervezetéről, amelynek létszáma a múlt év júniusában statisztikánk számításai szerint (ismételnem kell, hogy statisztikánk kissé sántít) 75 000 volt, az idén áprilisban pedig több mint 161 000. Az úttörők közül az ipari kormányzóságokban munkások gyermeke — 71%, parasztok gyermeke — 7%. A nemzetiségi területeken e szervezetben munkások gyermeke — 38%. A paraszti kormányzóságokban munkások gyermeke — 36%.

Ez a helyzet a pártot körülvevő és a pártot az osztállyal összekötő tömegszervezetek terén. Alapjában véve a párt befolyásának növekedése ezekben a szervezetekben kétségtelen.

2. Az államapparátus

a) Az alkalmazottak létszáma. Statisztikánk adatai szerint a népbiztossági alkalmazottak, vagyis az állami költségvetés alapján működő intézmények alkalmazottainak száma a múlt évben valamivel több volt, mint 1 500 000, az idén ez a szám állítólag1 200 000-re csökkent. A csökkenés 300 000 fő. De ha megnézzük azokat az intézményeket, amelyek önálló gazdaságos elszámolás alapján működnek, akkor megállapítható, hogy ezekben az intézményekben az idén körülbelül 200 000 alkalmazott van (a múlt évről nincsenek adataink), vagyis kiderül, hogy amit az állami költségvetés alapján működő intézményekben létszámcsökkenésben nyertünk, azt jelentős részében elvesztettük az önálló gazdaságos elszámolás alapján működő intézményekben. Arról már nem is beszélek, hogy az alkalmazottak egy részét a helyi költségvetés terhére vezették át, ezek tehát nem szerepelnek a közölt számításban. Az alkalmazottak száma tehát nagyjából változatlan maradt, ha ugyan nem növekedett. A szövetkezetek alkalmazottainak száma, mely a múlt évben 103 000 volt, most 125 000 — tehát növekedett; a szakszervezeti alkalmazottak száma a múlt évben 28 000 volt, most 27 000, a pártapparátusban dolgozó alkalmazottak száma 26 000 volt, most pedig 23 000. Összesen 1 575 000 alkalmazott van, nem számítva a helyi költségvetésből fizetett alkalmazottakat. Mint látják, egyelőre nem mondhatjuk, hogy az alkalmazotti létszám és különösen az államapparátus alkalmazottai létszámának csökkentése terén sikereink vannak.

b) A párttagok és tagjelöltek számaránya az ország legfelsőbb szerveiben. Ha a legfelsőbb intézmények tagjait, a népbiztosi testületek tagjait, a főosztályok vezetőit és azok főmunkatársait nézzük (az ipari szervek kivételével), megállapítható, hogy közülük 1923-ban 83% volt a kommunista, az idén 86%. Némi haladás feltétlenül van, ha összehasonlítjuk a két évvel ezelőtti állapottal. A múlt évben a vezető szervekben 19% volt a munkás, az idén — 21%. Kevés, de mégis növekedés.

c) A párttagok és tagjelöltek számaránya az ipari szervekben. Ami az ipari szerveket, trösztöket, szindikátusokat és a legnagyobb üzemeket illeti, azokban a párttagok és tagjelöltek számaránya a következő: az egész Szovjetunió területén a trösztök egész apparátusában a múlt évben kommunista valamivel több, mint 6% volt, az idén valamivel több, mint 10%. A trösztök, szindikátusok és a legnagyobb vállalatok vezető szerveiben a múlt évben kommunista valamivel több volt, mint 47%, az idén valamivel több, mint 52%. Ha a legnagyobb üzemek igazgatóit nézzük, a múlt évben 31 % volt a kommunista; az idén pedig 61%. Az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság trösztjeinek egész apparátusában a múlt évben kommunista 9,5% volt, az idén több mint 12% (körülbelül 13%). Az OSzFSzK trösztjeinek vezetői közül 37% volt a kommunista, most — 49%. A szindikátusok egész apparátusában a múlt évben 9 % volt a kommunista, az idén — 10%. A szindikátusok vezetői közül 42% volt a kommunista, most — 55%.

Általában megállapíthatjuk, hogy a gazdasági szervek vezetői közül körülbelül 48—50% a kommunista.

d) A párttagok és tagjelöltek számaránya a kereskedelmi és hitelintézményekben. Egészen más képet mutatnak a kereskedelmi és hitelintézmények, amelyek gazdaságunk jelenlegi helyzetében rendkívül jelentőségre tettek szert. Nézzük például a Belkereskedelmi Bizottságot, amelynek igen komoly jelentősége van egész fejlődésünkben. Az utolsó reform előtt központi intézményében, vezetői között, mindössze 4% volt a kommunista. Ha a Külkereskedelmi Bizottság legfontosabb szervét, az Állami Kereskedelmet vesszük, megállapítható, hogy ott a felelős funkcionáriusoknak mindössze 19%-a kommunista, és hogy miféle kommunisták ezek, megítélhetik abból, hogy az Állami Kereskedelem központi intézményében a kommunisták 100%-át ki kellett söpörni. (Nevetés.) A másik fontos szerv, amelynek komoly jelentősége van az egész gazdaságban — a Gabona- és Terménykereskedelem — a következő képet mutatja. A Gabona- és Terménykereskedelem 58 irodájában, nem számítva a központi intézmény apparátusát, a meghatalmazottakat és a helyetteseket, összesen 9 900 munkatárs dolgozik. Ezek közül kommunista 5,9%, az Oroszországi Kommunista Ifjúsági Szövetség tagja 0,7%, a többi pártonkívüli. A parasztsággal legközvetlenebbül érintkező szervekben, a gabonabegyűjtő helyeken, a különböző mellékállomásokon és a beszerzők között mindössze 17% a kommunista. A Gabona- és Terménykereskedelem központi intézményében 137 felelős funkcionárius van, ebből az OK(b)P tagja 13 ember, vagyis 9%. Meg kell jegyeznünk, hogy a Gabona- és Terménykereskedelemben a legésszerűtlenebbül használják fel a párttagokat, csak 20%-uk van felelős munkán, a többi 80% kisebb alkalmazott. Nem jobb a helyzet egy olyan fontos hitelintézményben sem, mint az Állami Bank. Ez a legfontosabb hitelintézmény, amelynek komoly jelentősége van egész gazdasági életünkben. Önök ismerik a hitel erejét — ez olyan erő, amelynek segítségével tönkre lehet tenni vagy fel lehet emelni a lakosság bármely rétegét, csak működésbe kell hozni az úgynevezett kedvezményes hitelt. És ennek az Állami Banknak egész apparátusában mindössze 7%, vezető állományában pedig csak 12% a kommunista, holott az Állami Bank dönti el számos üzem és nagyon sok gazdasági intézmény sorsát.

e) A párttagok és tagjelöltek számaránya a Szovjetekben. Az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság területéről a következő adataim vannak. A falusi Szovjetekben a múlt évben körülbelül 6% volt a kommunista, az idén pedig valamivel több, mint 7%. A járási végrehajtó bizottságokban a kommunisták részaránya valamivel több volt, mint 39%, most 48%-ra emelkedett. A kerületi végrehajtó bizottságokban valamivel több volt, mint 80%, most valamivel több, mint 87%. A kerületi központok városi Szovjetjeiben 61% volt és 58%-ra csökkent. A kormányzósági végrehajtó bizottságokban 90% volt, most 89% lett. A kormányzósági központok városi Szovjetjeiben a kommunisták számaránya a múlt évben 78% volt, most 71%. A Szovjetek e három utóbbi kategóriájában — a kerületi központok városi Szovjetjeiben, a kormányzósági végrehajtó bizottságokban és a kormányzósági központok városi Szovjetjeiben — a pártonkívüliek befolyása jelentéktelen, de mégis növekszik. Ami a kormányzósági végrehajtó bizottságok plénumait illeti — 69 kormányzóságról vannak adataim, amelyek 2 623 funkcionáriusra vonatkoznak. És mi derül ki? A kormányzósági végrehajtó bizottságok plénumainak pártonkívüli tagjai körülbelül 11 %-át teszik az összes tagoknak. A pártonkívüli plénumtagok számaránya Szibériában és a Távolkeleti területen a legnagyobb — 20%. Ami a nemzeti köztársaságokat illeti, azokban 7% a pártonkívüli. Ez a kormányzósági végrehajtó bizottságokban a pártonkívüliek legkisebb százaléka. És ez a nemzeti köztársaságokban van így, ahol általában kevés a párttag!

3. A párt összetétele. A lenini behívó

a) Létszám. A XII. kongresszus idején a pártnak valamivel több, mint 485 000 tagja és tagjelöltje volt. Ma 472 000 a lenini behívó eredménye nélkül. Ha a május elsejei adatokat nézzük (május 1-ig 128 000 embert vettünk fel), a lenini behívóra belépettekkel együtt létszámunk 600 000 fő. Minthogy számíthatunk arra, hogy mintegy két hét múlva a lenini behívó újoncainak száma legalább 200 000-re emelkedik, a párt létszámát 670 — 680 000 főre tehetjük.

b) A párt szociális összetétele. A múlt évben 44,9% volt a munkás, az idén, a lenini behívó újoncai nélkül, 45,75%, vagyis a növekedés 0,8%. Paraszt a múlt évben 25,7%, most 24,6% — a csökkenés 1,1%. Tisztviselő és egyéb valamivel több volt, mint 29%, most 29%-nál még valamivel több, tehát a növekedés jelentéktelen. Ha a párt szociális összetételét a lenini behívó május elsejére elért eredményével együtt nézzük, akkor az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt tagjainak és tagjelöltjeinek 55,4 %-a munkás, 23%-a paraszt, 21,6 %-a alkalmazott és egyéb.

c) A párt összetétele a tagsági idő szempontjából. 1905 előtti párttag a múlt évben 0,7%, most 0,6%. Azok száma, akik 1905—1916 között léptek be a pártba, 2% volt és most is 2%. 1917-ben belépett párttag a múlt évben valamivel több volt, mint 9%, maradt valamivel kevesebb, mint 9%. Az 1918-ban belépettek száma 16,5% volt, maradt 15,7%. Az 1920-ban belépettek száma 31,5% volt, maradt 30,4%. Az 1921-ben belépettek száma 10,5% volt, maradt 10,1%. Az 1922-ben belépettek száma — a múlt évről nincs adatunk — most 3,2%. Az 1923-ban belépettek — 2,3%. Mindez a lenini behívó eredményének beszámítása nélkül.

d) A párt nemzetiségi és nemek szerinti összetétele. A mostani XIII. kongresszus napjáig a pártban 72% a nagyorosz, — a lenini behívó után ennek a százaléknak nyilván növekednie kell. Nagyság szerint a második helyen az ukránok vannak 5,88%-kal. A harmadik csoport — a zsidók, 5,2%-kal. Azután következnek a türk nemzetiségek valamivel több, mint 4%-kal, ezek után a többi nemzetiség, például a lettek, grúzok, örmények stb. A XII. kongresszus idején a párttagok közül nő volt 7,8%, most 8,8%. A tagjelöltek közül 9% volt nő, most 10,5%. A lenini behívóra belépettek közül 13% nő, ami kissé növeli a nők említett százalékarányát.

Végül, 1923. december 1-én a tagok és tagjelöltek 17 %-a munkapadnál dolgozó kommunista volt, ha pedig a lenini behívó eredményét (128 000) is hozzászámítjuk, akkor a munkapadnál dolgozó kommunisták száma a pártban 35,3%.

e) A munkásosztály pártba szervezettsége. Ha pártunk egész munkás részét nézzük, vagyis azt a létszámot, amely május 1-én volt és azt, amely mintegy két hét múlva lesz, amikor a lenini behívóra belépettek száma eléri (vagy talán meg is haladja) a 200 000-et, akkor pártunk összesen 672 000 főre rúgó létszámából 410 000 lesz a munkás. Ez a Szovjetunió 4 100 000 főnyi egész ipari és mezőgazdasági proletariátusának 10%-a.Elértük azt, hogy minden száz munkásból tízen benn vannak a pártban.

4. A párt vezető szerveinek összetétele. Káderek és utánpótlás

a) A helyi szervek összetétele. Íme 45 kormányzósági és területi pártbizottság plénumainak adatai. A földalatti mozgalomban részt vett párttagok a kormányzósági és területi bizottságok plénumainak valamivel több mint 32%-át alkotják, a többi 67% később lépett be a pártba: 1917-ben — 23%, 1918— 1919-ben — 33%, 1920-ban — 9%. A vezető helyi szervekben, mind a kormányzósági, mind a területi bizottságokban nem a földalatti mozgalomban részt vett párttagok vannak többségben, hanem azok, akik az Októberi Forradalom után léptek be a pártba. Ha annak az 52 kormányzósági és területi pártbizottságnak elnökségeit nézzük, amelyekre vonatkozólag a párttagsági időt is feltüntető adatok állanak rendelkezésünkre, megállapíthatjuk, hogy azok tagjainak 49 %-a forradalomelőtti párttag, 19 %-a 1917-ben, február után lépett be a pártba, 26%-a 1918— 1919-ben, 6 %-a pedig még ennél is később. Az elnökségekben tehát azok a párttagok, akik 1917. február után léptek be a pártba, többségben vannak. A kormányzósági és területi bizottságok szervezési osztályainak vezetői közül a XII. kongresszus idején 27,4% volt olyan, aki részt vett a földalatti mozgalomban; ezek számaránya most, a XIII. kongresszus idején 30%; az agitációs és propaganda osztályok vezetői közül a XII. kongresszus idején 31% volt az illegális mozgalomban részt vettek száma, most — 23%. Ami a kormányzósági és területi pártbizottságok titkárait illeti, itt fordított a tendencia. A kormányzósági és területi pártbizottságok titkárai közül a XII. kongresszus idején 62,5% volt azok száma, akik a földalatti mozgalomban részt vettek, a mostani kongresszus napjáig ez az arány 71%-ra emelkedett.

A feladat világos — le kell szállítani a kormányzósági bizottsági titkárok számára előírt párttagsági időt.

67 kerületi bizottság plénumainak összetétele: földalatti munkában részt vett párttag 12%; 1917-ben lépett be a pártba — 22%; 1918—1919-ben — 43%. A kerületi bizottsági titkárok párttagsági ideje 248 kerület adatai alapján: a mostani XIII. kongresszus idején földalatti munkában részt vett párttag — 25%, 1917-ben, október előtt lépett be a pártba — 27%; 1919 előtt lépett be — 37%. A pártsejtek titkárainak tagsági ideje 28 kormányzóság adatai (6 541 titkárról) így oszlik meg: földalatti párttagsággal mindössze valamivel több mint 3 %-uk rendelkezik, a többség — 55% — azokból került ki, akik október után, 1917—1918-ban léptek be a pártba.

45 kormányzósági és területi pártbizottság szociális összetételét vizsgálva megállapítható, hogy ez évben 48% volt a munkás. 52 kormányzósági és területi pártbizottság elnökségeiben munkás 41 % volt. A kormányzósági és területi bizottsági titkárok közül a XII. kongresszus idején 44,6% volt a munkás, most pedig a XIII. kongresszus idején — 48,6%. A kerületi bizottságok plénumaiban (67 kerület adatai alapján) 63,4% volt a munkás. A kerületi bizottsági titkárok között (248 kerületet véve alapul) munkás — 50%.

Mindezek az adatok a legutóbbi kormányzósági és kerületi pártkonferenciák előtti időre vonatkoznak.

De közvetlenül a pártkongresszus előtt néhány adatot kaptam a legutóbbi konferenciák eredményéről. Ezek az adatok, amelyek 11 kormányzóságra és 16 területre vonatkoznak, azt mutatják, hogy a földalatti mozgalomban részt vett párttagok száma a kormányzósági és területi pártbizottságok plénumaiban 27%-ra csökkent, a munkások száma pedig 53%-ra emelkedett.

Ebből világos, hogy itt két tendenciával van dolgunk: egyrészt — a káderekbe bekerülnek a fiatalabb párttagok és a káderek kibővülnek, másrészt a pártszervezetek szociális összetétele javul.

b) A Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság összetétele. A Központi Bizottság póttagjai és tagjai, összesen 56 ember közül munkás — 44,6%, paraszt és értelmiségi — 55,3%. A Központi Bizottságot tehát ki kell bővíteni munkáselemekkel. A Központi Ellenőrző Bizottság tagjai és póttagjai közül munkás — 48%, paraszt és értelmiségi — 52%. A következtetés itt is ugyanaz. A párttagsági idő szerint a Központi Bizottság tagjai és póttagjai közül 96% a földalatti munkában részt vett párttag. Ezek mind február előtti párttagok. A Központi Bizottság 56 tagja és póttagja közül mindössze kettő van, aki valamivel később lépett be a pártba — ez 4%. Ugyanez a helyzet a Központi Ellenőrző Bizottságban is. 60 emberből — 57 részt vett földalatti munkában, 3 nem vett részt (ez 5%). Tehát be kell vinni fiatalokat.

c) A mostani kongresszus összetétele. 742 küldöttről vannak adataink. Közülük munkás 63,2%, földalatti munkában részt vett — 48,4%. A többiek többé-kevésbé fiatalok.

5. A párt munkája az agitáció és propaganda terén

a) A kommunista oktatás. Szembeötlő, mily nagy a pártban a politikailag iskolázatlanok százaléka: egyes kormányzóságokban eléri a 70%-ot. Közép- Oroszország néhány kormányzóságában végzett számítások szerint (60 000 embert vizsgáltak felül) a politikailag iskolázatlanok aránya átlagosan 57%; a múlt évben számarányuk körülbelül 60% volt. Ez munkánk egyik leglényegesebb fogyatékossága. Szemmel látható, hogy ezen a téren a munka nem annyira minőségileg fejlődik, mint inkább kiszélesül. A középfokú szovjet- és pártfunkcionáriusokat kiképző iskolák száma, helyesebben ez iskolák hallgatóinak száma kissé csökkent, mert ezeknek az iskoláknak egy részét a helyi költségvetés terhére vitték át. A kommunista főiskolák hallgatóinak száma a múlt évhez viszonyítva nőtt. Számukat azonban kissé csökkenteni kell, hogy a rendelkezésre álló eszközökhöz mérten javíthassunk anyagi helyzetükön és alaposabb kommunista oktatásban részesíthessük őket. Különös gondot kell fordítani a leninizmus propagandájára, amelynek döntő jelentősége van a kommunista oktatás terén.

b) A sajtó. A múlt évben 560 újságunk volt, az idén kevesebb — 495, de a példányszám 1 ¹/₂ millióról 2 ¹/₂ millióra emelkedett. Érdekes a nem-orosznyelvű lapok számának növekedése. Még olyan köztársaságaink is vannak, amelyekben egyetlen orosz lap sem jelenik meg, például Örményország, ahol a lapok 100 %-a örményül jelenik meg. Grúziában a lapok 91 %-a grúz nyelven jelenik meg. Belorussziában a lapok 88 %-a nem oroszul jelenik meg. A nemzetiségi lapok számának növekedése a szó szoros értelmében valamennyi nemzeti területen és köztársaságban megfigyelhető. Felhívom a figyelmet időszaki lapjaink szerkesztői állományára. 287 lapot vizsgáltunk felül és kiderült, hogy e lapoknál a szerkesztőknek mindössze 10 %-a régi, földalatti munkában részt vett párttag. A legtöbb közülük 1918—1919-es párttag. Ez fogyatékosság, amelyet ki kellene küszöbölni azzal, hogy régi és tapasztaltabb párttagokat küldünk a fiatal újságírók segítségére.

c) A parasztok közötti munka. Ezen a téren egész sor hiányosság észlelhető. A falusi és járási Szovjetek egyelőre az adóapparátus szervei. A parasztok elsősorban adóbegyűjtő szerveknek tekintik őket. A helyi szervek munkája a falun, a falut ismerő pártmunkások általános véleménye szerint ilyen: politikánk helyes, de a helyszínen, a falun helytelenül valósítják meg. A falusi és járási szovjetszervek összetételén még sokat kell javítani. Kedvezőtlenül befolyásolja a munkát a falusi sejtek adminisztrációs személyzete. Még kedvezőtlenebbül befolyásolja az, hogy a faluhoz közelálló pártmunkások nem ismerik a szovjet törvényeket és nem tudják ezeket megmagyarázni a szegényparasztságnak, nem tudják a szovjet törvények alapján megvédelmezni a szegény- és középparasztok érdekeit a kulák túlerejével szemben, nem tudják megvédelmezni azoknak a kedvezményeknek alapján, amelyeket a szovjet törvények a szegényparasztságnak nyújtanak. Azután egy általános hiba: az emberek szóbeli agitációval akarják megközelíteni a parasztot, mert nem értik, hogy a parasztnak nem szóbeli, hanem szemléltető agitáció kell — olyan agitáció, amely közvetlen hasznot hajt. A szövetkezetekbe való bevonás, a szegényparasztságnak nyújtott kedvezmények felhasználása, a mezőgazdasági hitel, a parasztbizottságok által szervezett kölcsönös segítség — elsősorban ilyen kérdések tudják felkelteni a paraszt érdeklődését.

6. A párt munkája a pártmunkások nyilvántartása, elosztása és előléptetése terén

a) Nyilvántartás és elosztás. A múlt évben körülbelül 5 000 felelős pártmunkást tartottunk nyilván, az idén a nyilvántartott felelős pártmunkások száma valamennyi beosztási fokon körülbelül 15 000. Nyilvántartásunk javul, ez kétségtelen. Az adatok azt mutatják, hogy a múlt évben 10 000 különböző pártmunkást osztottunk el, ebből valamivel több, mint 4 000 felelős pártmunkás volt. Az idén 6 000-et osztottunk el, ebből 4 000 felelőst. A párt alapvető munkája az elosztás terén így történt: elsősorban a pártot, azután a Legfőbb Népgazdasági Tanács szerveit és végül a Pénzügyi Népbiztosság szerveit, főként pedig az adóapparátust kellett pártmunkásokkal ellátni. Valamennyi többi munkaterületet kisebb mértékben láttuk el kommunistákkal. Ez nagy hiba munkánkban. A gazdasági élet súlypontja áthelyeződött a kereskedelemre, ugyanakkor azonban bennünk nem volt elég kezdeményezés és határozottság ahhoz, hogy új útra térjünk, hogy a kereskedelmi és hitelintézményeket, ezek helyi és külföldi képviseleteit lássuk el a lehető legjobban a legaktívabb pártmunkásokkal. Nevezetesen olyan szervekre gondolok, mint az Állami Kereskedelem és a Gabona- és Terménykereskedelem.

7. A párt belső élete

Nem fogom felsorolni, hogy a Központi Bizottság és szervei hány kérdést és milyen természetű kérdéseket vizsgáltak meg — ennek nincs döntő jelentősége, meg különben is erről eleget mond az önöknek szétosztott írásbeli beszámoló. Csak a következő körülményekre szeretném felhívni figyelmüket.

Először, szervezeteink belső élete kétségtelenül javult. Az a benyomásom, hogy a szervezetek lehiggadtak, kevés az intrika, tevékeny gyakorlati munka folyik. Kivételek akadnak a végvidékeken, ahol a régi pártmunkások mellett, akik nem nagyon szilárdak a kommunizmus elméletében, fiatal marxista pártmunkások káderei nőnek fel, akik elvégezték a Szverdlov egyetemet és más iskolákat, erősek a pártmunkában és rettenetesen gyengék a szovjet munkában. A végvidékeken a fiatal és a régi pártmunkások közötti összetűzések nem lesznek egyhamar felszámolhatók. A végvidékeken ebben a tekintetben kivételes a helyzet. Ami Közép-Oroszország kormányzóságainak többségét illeti, ott a szervezetek lehiggadtak és a gyakorlati munka jól halad. A legviszálykodóbb köztársaság — Grúzia, amelyről a múlt kongresszuson oly sokat beszéltünk, pártszempontból ma már megbékéltnek tekinthető. A volt elhajlók közül a legjobbak, mint Filipp Maharadze és Okudzsava, véglegesen szakítottak a szélsőséges elhajlókkal és kijelentették, hogy készek egyetértő munkát végezni.

Másodszor, a múlt évben a kormányzósági pártbizottságokban és különösen a párt Központi Bizottságában a munka súlypontja az Irodákból illetve elnökségekből áthelyeződött a plénumokba. A Központi Bizottság plénumai azelőtt a Politikai Irodára bízták az alapvető kérdések megoldását. Ma már ez nincs így. Politikánk és gazdaságunk alapvető kérdéseit ma a plénum dönti el. Nézzék meg plénumaink napirendjét, a gyorsírói jegyzőkönyveket, amelyeket, megküldünk valamennyi kormányzósági pártbizottságnak és látni fogják, hogy a súlypont a Politikai Irodából és a Szervező Irodából áthelyeződött a plénumba. Ez nagyon fontos, mert plénumunkon 100—120 ember gyűlik össze (a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság tagjai és póttagjai), és mivel a plénum dönti el a legfontosabb kérdéseket, a plénum a munkásosztály vezetőit, a munkásosztály politikai vezetőit nevelő nagyszerű iskolává lett. Szemünk láttára nőnek és fejlődnek az új emberek, a munkásosztály holnapi vezetői — ebben van kibővített plénumaink felbecsülhetetlen jelentősége.

Jellemző, hogy ugyanez a tendencia észlelhető a vidéken is. A legfontosabb kérdések a kormányzósági pártbizottságok irodájából a plénumok elé kerülnek, a plénumok kibővülnek, üléseik huzamosabbak lesznek, munkájukba bevonják a kormányzóság legjobb pártmunkásait, és a kormányzósági pártbizottságok plénumai ilyképpen a helyi és területi vezetők iskolájává válnak. El kell érnünk azt, hogy ez a tendencia a vidéken, a kormányzóságokban és a kerületekben gyakorlatilag mennél teljesebben érvényesüljön.

Harmadszor, pártunk belső élete a múlt évben példátlanul intenzív volt, azt mondhatnók, pezsgett. Mi, bolsevikok, hozzászoktunk ahhoz, hogy nagy fákba vágjuk a fejszénket, és gyakran nem is vesszük észre, milyen nagy tetteket hajtunk végre. Olyan tények, mint a vita és a lenini behívó — bizonyítani se kell — az ország és a párt hatalmas eseményei, és természetesen fel kellett élénkíteniük a párt belső életét.

Miről tanúskodik ez a két tény? Arról, hogy pártunk, miután átélte a vitát, szilárd, mint a szikla. Arról, hogy pártunk, amely 200 000 új tagot vett fel az egész munkásosztály akaratából és jóváhagyásával, lényegileg a munkásosztály választott pártja, választott szerve.

8. Következtetések

1. A pártot körülvevő tömegszervezetek közül különös figyelmet kell fordítani a szövetkezetekre és a munkásnők és parasztnők egyesüléseire. Ezeket a szervezeteket azért emelem ki, mert a jelen pillanatban ezek a leginkább veszélyeztetettek.

a) Kétségtelen, hogy a fogyasztási szövetkezet apparátusa, amely arra hivatott, hogy az állami ipart összekapcsolja a parasztgazdasággal, nem áll feladata magaslatán. Ezt bizonyítja az a kétségtelen tény, hogy a fogyasztási szövetkezet paraszti szektora a tagok összességének csak egyharmadát öleli fel. El kell érnünk azt, hogy a parasztok a fogyasztási szövetkezetben elfoglalják az őket megillető helyet. A kommunistáknak a munka súlypontját a kormányzóságokból át kell helyezniük a kerületekbe és körzetekbe azért, hogy kapcsolatot teremtsenek a parasztság tömegeivel és a fogyasztási szövetkezetei ilyképpen az ipar és a paraszti gazdaság közötti összekötő láncszemmé változtassák.

b) Nem jobb a helyzet a mezőgazdasági szövetkezetekben sem. Zavaros adatok, a taglétszám csökkenése egy év alatt — ezek olyan tények, amelyek gondolkodóba ejtenek. A kommunistáknak itt is, éppúgy, mint a fogyasztási szövetkezetekben, a kerületekbe és körzetekbe kell áthelyezniük a munka súlypontját, közelebb a paraszti tömegekhez, célul tűzve ki annak elérését, hogy a Mezőgazdasági Szövetkezeti Központ helyi szervei ne legyenek a kulák túlerő fedezékei. Ez azonban nem elég. Kommunista erőkkel meg kell szilárdítani a Mezőgazdasági Szövetkezeti Központ vezető szerveit, ahol az utóbbi időben komoly fogyatékosságok voltak észlelhetők.

c) Rosszabb a helyzet a nők közötti munka területén. Igaz, a munkásnők és parasztnők küldöttgyűlései fejlődnek és bővülnek, de az, amit a nőmozgalom munkásainak az agitáció terén sikerült elérniök, szervezeti tekintetben koránt sincs lerögzítve a szükséges minimumnak még egy századrészében sem. Erről kétséget kizáró módon tanúskodik a munkásnők és a parasztnők százalékaránya a Szovjetekben, a szakszervezetekben, a pártban. A pártnak mindent el kell követnie, hogy ezt a hézagot a közeljövőben betöltse. Tűrhetetlen, hogy a Szovjetunió lakosságának fele még mindig nem vesz tevékenyen részt a szovjet- és pártépítés nagy művében.

d) Fokozott figyelmet érdemelnek a társadalmi kezdeményezésre alakult önkéntes szervezetek, különösen a munkáslevelezők és falusi levelezők szervezetei. A munkáslevelezők és falusi levelezők szervezeteinek nagy jövőjük van. Bizonyos fejlődési feltételek mellett ezek a szervezetek a proletár közvélemény akaratának nagyszerű kifejezőivé és erélyes érvényesítőivé válhatnak. Önök tudják, hogy a proletár közvéleménynek mekkora ereje van szovjet társadalmi életünk hiányosságainak leleplezésében és kijavításában — sokkal komolyabb ereje, mint a közigazgatási nyomásnak. Ezért a pártnak ezeket a szervezeteket messzemenően segítenie kell.

2. Az államapparátus kérdése különösen nagy figyelmet érdemel. Aligha vonható kétségbe, hogy ezen a téren a helyzet nem kielégítő.

a) Leninnek az államapparátus csökkentésére és egyszerűsítésére vonatkozó intelmeit csak részben, a legminimálisabb mértékben teljesítettük. Amikor a népbiztossági apparátusok alkalmazottainak száma 2—300 000 fővel csökkent, de egyidejűleg mellettük új apparátusok, trösztök, szindikátusok stb. nőttek ki, akkor tulajdonképpen se nem csökkentettük, se nem egyszerűsítettük az apparátust. A pártnak mindent el kell követnie, hogy Lenin intelmeit e téren vaskézzel megvalósítsa.

b) Ismertettem azokat az adatokat, amelyek arról tanúskodnak, hogy a pártonkívüliek minimális százaléka vesz részt Szovjetjeinkben. Elvtársak, ez így nem mehet tovább, nem lehet továbbra is így folytatni az új állam építését. Ha a kormányzóságokban és a kerületekben nem fordítunk különös gondot a pártonkívülieknek a szovjetmunkába való bevonására, akkor lehetetlen a komoly építőmunka. Itt különböző utakat lehetne megjelölni. Egyik célszerű útnak a következőt ajánlanám: a kormányzósági és kerületi Szovjetek osztályai mellett alosztályokat kellene létesíteni, vagy ami még jobb, rendszeresen összeülő gyakorlati értekezleteket kellene szervezni a pártonkívüliek számára — a városokban munkásokkal, a kerületekben parasztokkal —, hogy ily módon bevonjuk a pártonkívülieket az igazgatás különféle ágainak gyakorlati munkájába és azután a gyakorlati munkába bevont pártonkívüli munkásokból és parasztokból kiválogassuk a legjobbakat, a legtehetségesebbeket és állami munkába állítsuk őket. A városi és kerületi Szovjetek bázisának e kiszélesítése nélkül, a szovjetmunka bázisának e kiszélesítése nélkül, a pártonkívüliek bevonása nélkül a Szovjetek komolyan veszíthetnek súlyukból és befolyásukból.

c) Pártunkban van olyan vélemény, hogy csakis a kormányzósági, területi és kerületi pártbizottságokban és a pártsejtekben végzett munka igazi pártmunka. Ami a többi munkát illeti, az állítólag nem tisztán pártmunka. Gyakran kigúnyolják azokat az embereket, akik a trösztökben és szindikátusokban dolgoznak: „elszakadtatok a párttól”. (Közbeszólás: „Kizárják őket.”) Egyes elvtársakat csakugyan ki kell zárni, tekintet nélkül arra, hogy gazdasági vagy pártszervezetben dolgoznak. De én nem kivételes esetekről beszélek, hanem tömeges jelenségről. A pártmunkát nálunk rendszerint két kategóriára osztják: felső kategóriára — ez a kormányzósági, területi bizottságokban, sejtekben, a Központi Bizottságban végzett tiszta pártmunka — és alsó kategóriára, amelyet idézőjeles, úgynevezett pártmunkának neveznek — ilyen a szovjet szervekben, különösen a kereskedelmi szervekben végzett munka. Elvtársak! A gazdasági fronton dolgozók munkájának ilyen értékelése szöges ellentétben áll a leninizmussal. Minden gazdasági szakember, aki akár a legsilányabb boltban, a legsilányabb kereskedelmi intézményben dolgozik, ha épít és előreviszi az ügyet — igazi pártmunkás, aki megérdemli a párt teljes támogatását. Egyetlen lépéssel sem vihetjük előbbre építésünk ügyét, ha uraskodó intellektuelek módjára fitymáljuk a kereskedelmet. Nemrég előadást tartottam a Szverdlov egyetemen és beszéltem arról, hogy tízezer kommunistát, akik ma a pártban és az iparban dolgoznak, talán kereskedelmi munkára kell majd áthelyeznünk. Kacagtak rajta! Nem óhajtanak kereskedni! Pedig világos, hogy a szocialista építésről elhangzott minden szavunk üres fecsegéssé válhat, ha gyökerében nem irtjuk ki a pártban a kereskedelemmel szemben táplált úri intellektuel előítéleteket, és ha mi, kommunisták, nem sajátítjuk el a kereskedelem valamennyi ágát.

d) Elvtársak, semmilyen építőmunka, semmilyen állami munka, semmilyen tervszerű munka nem képzelhető el helyes számvitel nélkül. Számvitel pedig elképzelhetetlen statisztika nélkül. A számvitel statisztika nélkül egyetlen lépést sem tehet előre. Nemrég egy konferencián Rikov elmondta, hogy a hadikommunizmus időszakában a Legfőbb Népgazdasági Tanácsban volt egy statisztikusa, aki mindennap más adatokat adott neki ugyanarról a kérdésről. Sajnos, az ilyen statisztikusok még nem pusztultak ki nálunk. A statisztika munkája olyan, hogy az egységes egésznek egyes ágai egy megszakíthatatlan láncot alkotnak és ha egy láncszemet elrontottak, az egész munka tönkremehet. A polgári államok statisztikusában megvan a szakmai becsület némi minimuma. Nem tud hazudni. Bármilyen is a politikai meggyőződése, bármilyen politikai irányzathoz tartozik is, de ami a tényeket, számokat illeti, inkább elkárhozik, de nem mond valótlanságot. Csak volna mennél több ilyen polgári statisztikusunk, olyan emberünk, akiben van önérzet, és akiben megvan a szakmai becsület bizonyos minimuma! Ha statisztikai munkánk nem így lesz megszervezve, építőmunkánk egyetlen lépést sem tesz előre.

Ugyanezt kell mondanunk a könyvelői jelentésekről is. Ilyen jelentések nélkül semmilyen gazdasági munka sem haladhat előre. Könyvelőink viszont, sajnos, nem mindig dicsekedhetnek az átlagos polgári, becsületes könyvelő elemi tulajdonságaival. Némelyikük előtt meghajlok, vannak közöttük becsületes és odaadó dolgozók, de tény, hogy vannak hitványak is, akik össze tudnak fércelni bármilyen jelentést és veszélyesebbek az ellenforradalmároknál. Ha nem küzdjük le, ha nem számoljuk fel ezeket a fogyatékosságokat, akkor nem tudjuk előrevinni sem az ország gazdaságát, sem kereskedelmét.

e) A munkások és kommunisták százaléka egyes állami intézmények vezető szerveiben még mindig minimális és elégtelen. Ez a hiány különösen szembetűnik a kereskedelmi szervek vezető intézményeinél és külföldi képviseleteinél (külkereskedelem, belkereskedelem, szindikátusok), úgyszintén a hitelintézeteknél, amelyek jelenleg a népgazdaság és elsősorban az állami ipar élete és fejlődése szempontjából döntő jelentőségűek. A pártnak mindent el kell követnie, hogy ezt a hézagot kitöltse. Enélkül gondolni sem lehet a párt gazdaságpolitikai utasításainak megvalósítására.

f) A gazdasági építés legfontosabb kérdése eddig a trösztök szervezeti felépítésének kérdése volt. Most, amikor a súlypont a kereskedelem terére tolódott át, a bel- és külkereskedelmi vegyes- és részvénytársaságok megszervezésének kérdése került napirendre. A gyakorlat megmutatta, hogy ha megbirkóztunk is a trösztök kérdésével, a vegyes- és részvénytársaságok kérdésének megoldásánál intézményeink mindkét lábukra sántítanak. Van egy irányzat, amely olyan típusú kereskedelmi intézmények megszervezésére törekszik, amelyek ezen a fontos területen a minimumra csökkentenék az állami ellenőrzés jelentőségét. Nem kétséges, hogy a párt minden eszközzel harcolni fog az ilyen tendenciák ellen.

3. Továbbra is folytatni kell az egész párt és különösen vezető szervei összetételének javítását. Semmi esetre sem szabad a párt kádereit zárt valaminek tekinteni. A kádereknek fokozatosan bővülniök kell a párt-utánpótlásból. A fiatalabb párttagoknak fel kell tölteniök a kádereket. A káderek létezése enélkül céltalan.

4. Az agitáció terén:

a) Rosszul áll a párttagok politikai iskolázottságának ügye (60%-os politikai iskolázatlanság). A lenini behívó növeli az iskolázatlanság százalékát. Ezt a fogyatékosságot rendszeres munkával le kell küzdeni. A feladat — előbbre vinni ezt az ügyet.

b) Rosszul áll a film ügye. A film a tömeg- agitáció hatalmas eszközei A feladat — kezünkbe venni ezt az ügyet.

c) A sajtó fejlődik, de nem kielégítően. A feladat — egymillióra emelni a „Kresztyanszkaja Gazeta” példányszámát, hatszázezerre a „Pravdá”-ét és a lenini behívó újoncai számára egy népszerű lapot kell kiadni, legalább félmillió példányszámban.

d) A faliújságok fejlődnek, de nem kielégítően. A feladat — támogatni a faliújságok levelezőit és előre vinni az ügyet.

e) Rosszul áll a falusi munka. A falusi agitációnak főként gyakorlatinak kell lennie. Agitálni kell a szegény- és középparaszti elemeknek nyújtott mindenféle segítséggel, beleértve még a kedvezményes hitelnyújtást is, a kollektív gazdaságok (nem kommunák) csíráinak fejlesztésével, az ukrajnai földnélküli és törpebirtokos parasztbizottságok mintájára, amelyek Ukrajnában körülbelül 5 000 kolhozt szerveztek, agitálni kell a parasztságnak a szövetkezetbe, mindenekelőtt a mezőgazdasági szövetkezetbe való bevonása vonalán. Különösen fontos feladat, hogy kezünkbe vegyük a paraszt bizottságok vezetését. Meg kell emlékeznünk a területi katonai alakulatokról, amelyeknek nagy jelentőségük van a falusi agitáció szempontjából.

5. A felelős funkcionáriusok (párttagok és pártonkívüliek) nyilvántartása, elosztása és előléptetése terén:

a) A nyilvántartás többé-kevésbé rendezett.

b) Az elosztás ügye valamivel rosszabbul áll, mert a belső fejlődés új körülményei között szükséges erőátcsoportosítás alapvető feladatait, amelyeket Lenin a XI. kongresszuson elénk tűzött, még nem teljesítettük. Még megoldásra vár az a napirenden levő feladat, hogy összes kereskedelmi szervezeteinket a legjobb erőkkel maximálisan telítsük.

A Káderosztály a múlt évben tulajdonképpen a Legfőbb Népgazdasági Tanács és a Pénzügyi Népbiztosság szerveire, különösen az adóapparátusra fordított figyelmet, főleg ezeket a szerveket látta el funkcionáriusokkal. A feladat most az, hogy a kereskedelmi szervek és hitelintézmények felé forduljunk és minden más intézményt megelőzve elsősorban ezeket lássuk el munkatársakkal. Itt valószínűleg mintegy 5 000 kommunistára lesz szükség.

Egyidejűleg felmerül az a feladat, hogy az erők elosztásának mai módját új módszerekkel egészítsük ki: az önkéntesség módszerével, amely abban áll, hogy önkénteseket hívunk fel a munka megszervezésére a szovjetépítés különösen fontos helyein. Ez a módszer közvetlen kapcsolatban van azzal, hogy bizonyos vidékeken meg kell szerveznünk a példaadó mintaszerű munkát, ami nélkül (a mintaszerű munka megszervezése nélkül) az adott szakaszban nem boldogulunk. Leninnek a mintaszerű munkára vonatkozó eszméjét, amelyet a „Terményadóról” című brosúrájában fejtett ki, meg kell valósítani.

c) Különös figyelmet kell fordítanunk a funkcionáriusok (párttagok és pártonkívüliek) kiemelésére, előléptetésére. Az új emberek csupán felülről való előléptetésének módszere nem elegendő. Ezt ki kell egészíteni az alulról jövő előléptetés módszereivel, amikoris a gyakorlati munka folyamán, új erőknek a gyakorlati munkába való bevonása során történik a kiemelés. Ennek érdekében a munkásoknak a gyárak és trösztök felelős állásaiba való előléptetésénél nagy szerepet kell játszaniok a termelési, gyári és trösztértekezleteknek. A kormányzósági és kerületi székhelyeken a Szovjetek osztályai mellett tovább kell fejleszteni az alosztályokat, azokat gyakorlati jellegű időszaki tanácskozásokká kell alakítani és a tanácskozásokba be kell vonni nemcsak szovjettagokat, hanem, sőt különösen, nem-tagokat is, munkásokat és munkásnőket, parasztokat és parasztnőket. Csak ilyen széleskörű gyakorlati munka során lehet majd kiemelni új embereket a pártonkívüli munkások és parasztok közül. A lenini behívó hulláma a városokban és a parasztság fokozódó politikai aktivitása kétséget kizáró módon azt mutatja, hogy az előléptetésnek ezzel a módjával okvetlenül nagy eredményekre számíthatunk.

6. A párt belső életére vonatkozó két következtetés:

a) A párt Központi Bizottsága kibővítésének úgynevezett „elve” helyesnek bizonyult. A tapasztalat megmutatta, hogy a Központi Bizottság kibővítése óriási haszonnal járt, hogy azok az elvtársak, akik a Központi Bizottság szűkítésének „elve” mellett szálltak síkra, helytelen úton jártak.

b) Most mindenki előtt világos, hogy az ellenzéknek a vita idején, amikor a párt bomlásáról beszélt, egyáltalán nem, a legcsekélyebb mértékben sem volt igaza. Aligha akad pártunkban egyetlen komoly szervezet, amely, a párt belső életének folyását és erőteljes növekedését figyelve, ne mondaná, hogy azok az emberek, akik még nemrégen pártunk pusztulásáról károgtak, valójában nem ismerték a pártot, távol álltak a párttól és nagyon emlékeztettek azokra az emberekre, akiket párton belüli külföldieknek kellene neveznünk.

Összegezve — pártunk növekszik, halad előre, tanul igazgatni, a munkásosztály óriási tekintélyű szervévé válik. A lenini behívó ennek világos tanújele. (Hosszantartó taps.)

Zárszó
Május 27

Elvtársak! Az elhangzott beszédekben nem voltak ellenvetések a Központi Bizottság szervezeti beszámolójával szemben. Megállapíthatom tehát, hogy a kongresszus egyetért e beszámoló következtetéseivel. (Taps.)

Beszámolómban szándékosan nem érintettem párton belüli nézeteltéréseinket, nem érintettem azért, mert nem akartam felszakítani azokat a sebeket, amelyek, azt hittem, behegedtek. Mivel azonban Trockij és Preobrazsenszkij kihívóan érintették ezeket a kérdéseket és több pontatlanságot követtek el — nem szabad hallgatni ezekről a kérdésekről. Ilyen helyzetben a hallgatás érthetetlen volna.

Krupszkaja elvtársnő a nézeteltérésekkel kapcsolatos vita felmelegítése ellen beszélt. Én is határozottan ellene vagyok a felmelegítésnek és éppen ezért beszámolómban nem is érintettem a nézeteltéréseket. De ha az elvtársak, az ellenzék tagjai kihívóan érintették őket — nincs jogunk hallgatni.

Midőn Trockij és Preobrazsenszkij a nézeteltérésekről beszélnek, a kongresszus figyelmét mindketten egy határozatra, a december 5-i határozatra összpontosítják és megfeledkeznek arról, hogy e határozaton kívül van egy másik határozat is, mely a vita eredményeiről szól. Megfeledkeznek arról, hogy volt egy konferencia s hogy a Központi Bizottság december 5-i határozata után új vita kerekedett, amellyel a XIII. konferencia e vita eredményeiről hozott külön határozatában foglalkozott. Megfeledkeznek arról, hogy a XIII. konferencia agyonhallgatásáért az ellenzék még felelni fog.

Felhívom a kongresszus figyelmét arra, hogy a konferencián a gazdasági politikáról egy határozatot hoztunk, a pártépítésről pedig — kettőt. Miért? Volt egy határozat, amelyet a Központi Bizottság december 5-én elfogadott és az egész párt jóváhagyott, de azután ugyanebben a kérdésben szükséges volt még egy határozat, amely a kispolgári elhajlásról szól. Honnan eredt ez a galiba, és mi a magyarázata? Az a magyarázata, hogy az egész vitának két szakasza volt. Az első szakasz, amely a december 5-i egyhangúlag elfogadott határozattal ért véget, és a második szakasz, amely a kispolgári elhajlásról hozott határozattal fejeződött be. Akkor, vagyis az első szakaszban, azt hittük, hogy a december 5-i határozattal a pártban alkalmasint véget érnek a viták, s a múltkor, a XIII. konferencián mondott beszédemben, a vitának ezt a szakaszát érintve, éppen ezért említettem, hogy, ha az ellenzék is akarta volna, a december 5-i határozat a pártban véget vethetett volna a harcnak. Ezt mondottam és mindannyian ezt gondoltuk. Csakhogy a vita ezzel a szakasszal nem ért véget. A december 5-i határozat után megjelentek Trockij levelei — megjelent egy új platform, új kérdésekkel, a vita kiújult és elkeseredettebb formát öltött, mint azelőtt. Ez hiúsította meg a pártban a béke lehetőségét. Ez volt a vita második szakasza, amelyet az ellenzékiek most elhallgatni, mellőzni igyekeznek.

Ennek az a nyitja, hogy a vita második szakasza és a vita első szakasza között, amely a december 5-i határozatban tükröződött — óriási a különbség. A december 5-i határozatban nem szerepel a káderek elfajulásának kérdése. Trockij, akivel együtt szerkesztettük akkor ezt a határozatot, egyetlenegy szót sem szólt arról, hogy a káderek elfajulnak. Ezt, úgy látszik, következő fellépésének anyagául szánta. Továbbá, a december 5-i határozatban szó sincs arról, hogy a tanulóifjúság a legmegbízhatóbb barométer. Trockij ezt a kérdést is, nyilván, új vitaanyagul tartalékolta. A december 5-i határozatban még jele sincs az apparátus elleni támadásnak, ez a határozat nem követel a pártapparátus ellen büntető rendszabályokat, amiről Trockij nagyon terjedelmesen beszélt későbbi leveleiben. Végül a december 5-i határozatban még csak célzás sincs arra vonatkozólag, hogy a csoportok szükségesek, Trockij viszont későbbi leveleiben igen terjengősen beszélt ezekről a csoportokról.

Ilyen óriási különbség van az ellenzék december 5-e előtti és az ellenzék vezetőinek december 5-e utáni álláspontja között.

Trockij és Preobrazsenszkij most el akarják hallgatni, el akarják rejteni második platformjukat, melyet a vita második szakaszában tettek közzé. Nyilván azt hiszik, hogy túljárhatnak a párt eszén. Nem, ez önöknek nem fog sikerülni! Ostoba ravaszsággal és diplomatizálással önök nem fogják félrevezetni a kongresszust. Nem kételkedem abban, hogy a kongresszus nyilatkozni fog a vita mindkét szakaszáról, nyilatkozni fog a vita első szakaszáról, amely a december 5-i határozatban tükröződött, úgyszintén a második szakaszról is, mely a konferenciának a kispolgári elhajlásról hozott határozatában fejeződött ki.

E két határozat — két része egy egésznek, amelyet vitának nevezünk. Aki azt hiszi, hogy e két rész összekeverésével félrevezetheti a kongresszust, az téved. A párt megnőtt, tudatossága fokozódott és a pártot diplomatizálással nem lehet félrevezetni. Az ellenzéknek az a baja, hogy ezt nem látja be.

Nézzük, kinek volt igaza az ellenzék december 5-e utáni platformjának kérdéseiben? Kinek volt igaza a Trockij leveleiben felvetett négy új kérdésben?

Az első kérdés: a káderek elfajulnak. Valamennyien követeltük és követeljük a tényeket, amelyek a káderek elfajulására vallanak. Ilyen tényeket azonban nem adtak, és nem is adhattak, mert ilyen tények nincsenek a világon. Amikor aztán jobban szemügyre vettük a dolgot, mindnyájan észrevettük, hogy elfajulás minálunk nincs, ellenben elhajlás — az ellenzék egyes vezetőinek elhajlása a kispolgári politika felé kétségtelenül van. Kinek van hát igaza? Mintha nem az ellenzéknek volna igaza.

A második kérdés — a tanulóifjúság kérdése. A tanulóifjúság az ellenzék szerint a legmegbízhatóbb barométer. Kinek volt igaza ebben a kérdésben? Ismét nem az ellenzéknek. Ha pártunk legutóbbi növekedését, ha a 200 000 új tag felvételét nézzük, kiderül, hogy a barométert nem a tanulóifjúság soraiban kell keresni, hanem a proletariátus soraiban, hogy a pártnak nem a tanulóifjúsághoz kell igazodnia, hanem a párt proletár magvához. 200 000 új párttag — ez a barométer. Az ellenzéknek itt sem volt igaza.

A harmadik kérdés — az apparátus megfenyítésének kérdése, a pártapparátus ellen indított támadás. Kinek volt igaza? Megint csak nem az ellenzéknek. Az ellenzék bevonta az apparátus elleni támadás zászlaját és védekezésre tért át. Önök itt tanúi voltak annak, hogyan igyekezett az ellenzék kijutni a csávából, mily fejvesztetten vonult vissza a pártapparátus ellen indított harcban.

A negyedik kérdés — a frakciók, a csoportok kérdése. Trockij kijelentette, hogy határozottan ellenzi a csoportokat. Ez nagyon jó. De ha már ki kell térnem a történetre, engedjék meg, hogy felidézzek néhány tényt. Decemberben a párt Központi Bizottságának egy albizottsága volt megbízva a december 5-én közzétett határozat kidolgozásával. Ennek az albizottságnak három tagja volt: Trockij, Kamenyev és Sztálin. Észrevették-e, hogy ebből a december 5-i határozatból hiányzik a csoportokról szóló mondat? Van szó benne a frakciók megtiltásáról, de a csoportok megtiltásáról nincs benne egy szó sem. A határozat csupán utal a X. kongresszusnak a pártegységről szóló ismert határozatára. Mivel magyarázható ez? A véletlennel? Ez nem véletlen. Kamenyev és én határozottan követeltük a csoportok megtiltását. Trockij azonban ultimátumszerűen tiltakozott a csoportok megtiltása ellen, mondván, hogy a csoportok megtiltása esetén nem szavazhatja meg a határozatot. Ezért csupán arra szorítkoztunk, hogy utaltunk a X. kongresszus határozatára, amelyet Trockij akkor nyilván nem olvasott el, s amely nemcsak a frakciókat, hanem a csoportokat is megtiltja. (Nevetés, taps.) Trockij akkor a csoportalakítás szabadsága mellett foglalt állást. Trockij itt dicsérte a december 5-i határozatot. De az OK(b)P Központi Bizottságához intézett levelében, négy nappal a pártépítésre vonatkozó határozat elfogadása után, vagyis december 9-én, Trockij azt írta: „Különösen aggaszt engem a Politikai Iroda tagjainak a csoportok és a frakciós alakulatok kérdésében elfoglalt merőben formális álláspontja.” Nem nagyszerű? Egy ember, aki szívvel-lélekkel a december 5-i határozat mellett száll síkra, lelkében gyötrő nyugtalanságot érez, amelyet a Politikai Irodának a csoportok és frakciók kérdésében elfoglalt álláspontja kelt benne. Ez nem éppen arra vall, hogy akkor a csoportok megtiltása mellett volt. Nem, Trockij akkor a csoportok alakítása mellett, a csoportok szabadsága mellett volt.

Továbbá, ki nem emlékszik Preobrazsenszkij ismert moszkvai határozati javaslatára, amelyben azt követelte, hogy pontosabban fogalmazzák meg a frakcióknak a párt X. kongresszusán eldöntött kérdését, olyan értelemben, hogy szüntessenek meg egyes korlátozásokat? Moszkvában mindenki emlékszik erre. És ki nem emlékszik arra, hogy Preobrazsenszkij tárcacikkeiben olyan állapotok visszaállítását követelte, amilyenek a breszti béke idején uralkodtak a pártban? Márpedig tudjuk, hogy a párt a breszti időszakban kénytelen volt megtűrni a frakciók létezését — ez közismert dolog. És amikor a XIII. konferencián a legegyszerűbb dolgot javasoltam, azt, hogy idézzük a párttagok emlékezetébe a határozat hetedik pontját, mely az egységről, a csoportok megtiltásáról szól — ki ne emlékeznék arra, hogyan tomboltak dühükben az ellenzékiek valamennyien, követelve e pont kihagyását? Az ellenzék tehát abban a kérdésben teljesen a csoportalakítás szabadságának álláspontján volt és azt hitte, elaltatja a párt éberségét, ha azt mondja, hogy nem a frakciók, hanem a csoportok szabadságát követeli. Ha most kijelentik, hogy ellenzik a csoportokat, ez nagyon jó. Ezt azonban sehogyan sem nevezhetem támadásnak, ez fejvesztett visszavonulás, ez annak a jele, hogy a Központi Bizottságnak ebben a kérdésben is igaza volt.

E tájékoztatás után engedjék meg, elvtársak, hogy néhány szót szóljak Trockij és Preobrazsenszkij egyes elvi hibáiról, melyeket felszólalásaikban pártszervezeti kérdésekben elkövettek.

Trockij azt mondotta, hogy a demokrácia lényege nem más, mint a nemzedékek kérdése. Ez nem igaz. Elvileg nem igaz. A demokrácia lényege egyáltalán nem ez. A nemzedékek kérdése másodrendű kérdés. A pártunk életére vonatkozó számadatok, pártunk élete arról tanúskodik, hogy pártunk fiatal nemzedékét lépésről-lépésre bevonják a káderekbe — a káderek a fiatal párttagok bevonásával kibővülnek. A párt mindig ezen az úton járt és ezen az úton fog járni. Csak az, aki zárt egésznek, sorai közé új tagot nem engedő kiváltságos rendnek tekinti ezeket a kádereket, aki úgy tekinti a kádereket, mint a régi idők tisztikarát, amely a párt valamennyi többi tagját „magához nem méltónak” tartja, csak az, aki rést akar ütni a káderek és a fiatal párttagok között — csak az élezheti ki a demokrácia kérdését úgy, hogy a demokrácia kérdése lényegében a pártnemzedékek kérdése. A demokrácia lényege nem a nemzedékek, hanem az önálló tevékenység kérdése, az a kérdés, milyen aktívan vesznek részt a párttagok a párt vezetésében. Így és csakis így tehető fel a demokrácia kérdése, ha, persze, nem a formális demokrácia alapján álló pártról, hanem valóban proletárpártról van szó, amelyet szétszakíthatatlan kötelékek fűznek a munkásosztály tömegeihez.

A második kérdés. A legnagyobb veszély — mondja Trockij — a pártapparátus bürokratizálódásában rejlik. Ez sem igaz. A veszély nem ez, hanem az a lehetőség, hogy a párt valóban elszakad a pártonkívüli tömegektől. Hiába van Önöknek pártjuk, amely demokratikusan építette fel az apparátusát, ha a párt nincs egybekapcsolva a munkásosztállyal, akkor ez a demokrácia üres lesz, fabatkát sem ér. A párt az osztályért van. Ha a párt egybekapcsolódik az osztállyal, ha szoros érintkezésben van vele, ha van tekintélye a pártonkívüli tömegek előtt és ezek tisztelik, akkor még bürokratikus fogyatékosságokkal is létezhet és fejlődhet. De ha mindez nincsen meg, akkor akárhogyan szervezzék is a pártot, akár bürokratikusan, akár demokratikusan — a párt minden bizonnyal elpusztul. A párt az osztály része, amely az osztályért van, nem pedig önmagáért.

A harmadik, szintén elvileg hibás tétel: a párt — mondja Trockij — nem téved. Ez nem igaz. A párt gyakran téved. Iljics arra tanított minket, hogy a pártot saját hibáin tanítsuk a helyes vezetésre. Ha a pártnak nem volnának hibái, akkor nem volna min tanítani a pártot. Feladatunk, hogy ezeket a hibákat észrevegyük, gyökereiket feltárjuk és a pártnak és a munkásosztálynak megmutassuk, hogyan tévedtünk és hogyan kell a jövőben elkerülni ezeket a hibákat. Enélkül lehetetlen volna a párt fejlődése. Enélkül lehetetlen volna a párt vezetőinek és kádereinek kialakulása, mert a párt vezetői és káderei a saját hibáik elleni harcban, e hibák leküzdése folyamán formálódnak és nevelődnek. Azt hiszem, hogy Trockij kijelentése nem egyéb, mint némi bókkal vegyes gúnyolódási kísérletféle — igaz, szerencsétlen kísérlet.

Most néhány szót Preobrazsenszkijról. Ő a párttisztításról beszélt. Preobrazsenszkij véleménye szerint a párttisztítás a párttöbbség fegyvere az ellenzék ellen és nyilvánvaló, hogy nem helyesli a tisztítás módszereit. Ez elvi kérdés. Preobrazsenszkij súlyos hibába esik, amikor nem akarja megérteni, hogy a párt nem erősödhetik, ha időről-időre nem tisztul még az ingatag elemektől. Lenin elvtárs azt tanította, hogy a párt csak úgy erősödhetik, ha folyton kiveti magából az ingatag elemeket, akik befurakodnak és a jövőben is be fognak furakodni a pártba. A leninizmussal szállnánk szembe, ha általában tagadnók a párttisztítás szükségességét. Ami a mostani párttisztítást illeti, mennyiben rossz az? Azt mondják, előfordultak egyes hibák. Persze, hogy előfordultak. Ki hallotta, hogy egy nagy dologban ne lettek volna itt-ott hibák? Soha senki. Egyes hibák lehetnek és elkerülhetetlen, hogy legyenek, de a tisztítás alapjában véve helyes. Elmondták nekem, hogy egyes nem-proletár elemek, értelmiségiek és tisztviselők hogy féltek, hogy rettegtek a párttisztítástól. Elbeszélték nekem a következő jelenetet. Az egyik szobában a felülvizsgálatra váró emberek ülnek. Egyik szovjethivatal pártsejtjében történik a dolog. A másik szobában — a felülvizsgáló bizottság. A sejt egyik tagja a tisztítás után kirepül, mintha puskából lőtték volna ki, csurog róla a veríték. Kérik, mondja el, mi történt, így válaszolt: „Engedjenek lélegzetet venni, hadd jussak levegőhöz — nem bírom.” (Nevetés.) Talán azok számára, akik így szenvednek és így izzadnak, nem jó a tisztítás, de a párt számára ez nagyon jó. (Taps.) Sajnos, van még nálunk jó néhány olyan párttag, aki 1000 és 2000 rubelt kap havonta, párttagnak számít és megfeledkezik arról, hogy a párt a világon van. Tudok olyan esetről, amikor az egyik népbiztosságon, ahol ilyen párttagok dolgoznak és ahol egyebek között sofőrök is vannak, a pártsejt egy sofőrt küldött ki a tisztítás végrehajtására, ami számos szemrehányásra adott okot, merthogy — mondták például — egy sofőr ne tisztítson szovjet méltóságokat. Ilyen esetek voltak nálunk Moszkvában. A párttól nyilván elszakadt párttagok felháborodnak, és nem tudják elviselni, hogy „holmi sofőr” fogja őket tisztítani. Az ilyen párttagokat még nevelni kell, még át kell nevelni, néha a pártból való kizárás útján. A tisztításban az a legfontosabb, hogy az ilyen emberek megérzik, hogy van gazda, van párt, amely számon kérheti tőlük a párt ellen elkövetett bűneiket. Azt hiszem, hogy a gazdának néha, időről- időre, seprűvel a kezében feltétlenül be kellene járni a párt sorait. (Taps.)

Preobrazsenszkij azt mondja: az önök politikája helyes, szervezeti vonaluk ellenben helytelen és ez a párt pusztulását idézheti elő. Ez ostobaság, elvtársak. Még nem fordult elő, hogy egy párt politikája helyes volt s a párt mégis elpusztult a szervezeti vonal fogyatékosságai miatt. Ez sohasem fordul elő. A pártélet és a pártmunka alapját nem azok a szervezeti formák alkotják, amelyeket a párt valamely adott időpontban felvesz vagy felvehet, hanem a párt politikája, kül- és belpolitikája a döntő. Ha a párt politikája helyes, ha helyesen veti fel a munkásosztály szempontjából döntő jelentőségű politikai és gazdasági kérdéseket, akkor a szervezeti fogyatékosságoknak nem lehet döntő jelentőségük — a politika kihúzza a párt szekerét. Ez így volt mindig és így lesz a jövőben is. Akik ezt nem értik, azok rossz marxisták, azok megfeledkeznek a marxizmus ábécéjéről.

Igaza volt-e a pártnak azokban a kérdésekben, amelyekről a vita folyt — a gazdasági jellegű kérdésekben és a pártépítés kérdéseiben? Ha valaki egy csapásra és fölösleges szavak nélkül óhajt meggyőződni erről, forduljon a párthoz és a munkástömegekhez és kérdezze meg, hogyan fogadja a pártot a pártonkívüli munkások tömege — rokonszenvvel-e vagy ellenszenvvel? Ha az ellenzék tagjai ezt megkérdezték volna, ha megkérdezték volna önmagukat: hogyan is tekint a pártra a munkásosztály — rokonszenvvel-e vagy ellenszenvvel? — akkor megértették volna, hogy a párt a helyes úton jár. A vita eredményeit érintő valamennyi dolog megértésének kulcsa a lenini behívó. Ha a munkásosztály kiválogatja 200 000 tagját, a legbecsületesebbeket és legállhatatosabbakat, és beküldi őket a pártba — ez azt jelenti, hogy ez a párt legyőzhetetlen, mert a párt lényegében a munkásosztály választott szervévé vált, amely a munkásosztály osztatlan bizalmát élvezi. Az ilyen párt élni fog az ellenség rettenetére, az ilyen párt nem bomolhat fel. Ellenzékünknek az a baja, hogy a párt kérdéseit, a vita eredményének kérdéseit nem marxista szempontból vizsgálta, hanem formális szempontból, a „tiszta” apparátus szempontjából, a marxista viszont a párt jelentőségét a tömegekre gyakorolt befolyása alapján ítéli meg, mert a párt a tömegekért van és nem a tömegek vannak a pártért. Hogy a vita eredményeinek megértéséhez megtaláljuk az egyszerű és közvetlen kulcsot, nem az apparátusról elhangzó fecsegéseket kell figyelemre méltatni, hanem ahhoz a 200 000 emberhez kell fordulni, akik beléptek a pártba és feltárták a párt mély demokratizmusát. Az ellenzékiek beszédeiben a demokrácia emlegetése üres fecsegés, amikor azonban a munkásosztály 200 000 új tagot küld a pártba — ez igazi demokratizmus. Pártunk a munkásosztály választott szervévé lett. Mutassanak nekem még egy ilyen pártot. Önök nem fognak ilyet mutatni, mert ilyen párt nincs még egy az egész világon. Ámde, bármily furcsa, ellenzékünknek még egy ilyen hatalmas párt sem tetszik. Hol találnak hát jobb pártot a földtekén? Attól tartok, hogy a jobb keresésében a Marsra kell majd vándorolniok. (Taps.)

Az utolsó kérdés — az ellenzéki kispolgári elhajlás kérdése, az a kérdés, hogy a kispolgári elhajlás vádja — állítólag — igazságtalan. Igaz-e ez? Nem, nem igaz. Honnan eredt ez a vád, mi a vád alapja? A vád alapja az, hogy az ellenzékiek a pártdemokráciáért folytatott féktelen agitációjukban önkéntelenül, akaratlanul, mintegy szócsövei voltak annak az új burzsoáziának, amelynek kisebb gondja is nagyobb a mi pártdemokráciánknál, de az országban demokráciát szeretne kapni, nagyon-nagyon szeretne demokráciát kapni. A pártnak az a része, amely lármát csapott a demokrácia kérdései körül, önkéntelenül szócsöve és közvetítője volt annak az agitációnak, amelyet az új burzsoázia folytat az országban azért, hogy gyengítsük a diktatúrát, hogy „szélesítsük ki” a szovjet alkotmányt, állítsuk, helyre a kizsákmányolok politikai jogait. Ez a háttere és titka annak, hogy az ellenzék tagjai, akik kétségtelenül szeretik a pártot stb. stb., önkéntelenül is azok szócsövei lettek, akik a párton kívül állnak és gyengíteni, bomlasztani akarják a diktatúrát.

A mensevikek és az eszerek nem ok nélkül rokonszenveznek az ellenzékkel. Véletlen-e ez? Nem, nem véletlen. Nemzetközi méretekben ma olyan az erők csoportosulása, hogy a forradalom ellenségei — mint előnyt — feltétlenül fel fognak karolni minden kísérletet, amely pártunk tekintélyének és az országban a diktatúra szilárdságának gyengítésére irányul, feltétlenül fel fognak karolni minden ilyen kísérletet, függetlenül attól, hogy ellenzékünk próbálkozásáról van-e szó, vagy pedig az eszerek és a mensevikek aknamunkájáról. Aki ezt nem érti, az nem értette meg a pártunkon belüli frakciós harc logikáját, az nem értette meg, hogy e harc eredményei nem személyektől és óhajoktól, hanem a szovjet és a szovjetellenes elemek általános harcának mérlegében mutatkozó eredményektől függenek. Ez az alapja annak, hogy az ellenzék fellépésében kispolgári elhajlással van dolgunk.

Lenin azt mondotta a pártfegyelemről és soraink tömörségéről, hogy — „aki csak valamelyest is gyengíti a proletariátus pártjának vasfegyelmét (különösen a proletariátus diktatúrája idején), az ténylegesen a burzsoáziát segíti a proletariátus ellen” (XXV. köt. 191. old.). Vajon kell-e még bizonyítanunk, hogy az ellenzéki elvtársak a moszkvai szervezet és a párt Központi Bizottsága ellen intézett támadásaikkal gyengítették a párt fegyelmét és gyengítették a diktatúra alapjait, mert a párt a diktatúra vezető ereje?

Ezért gondolom, hogy a XIII. konferenciának igaza volt, amikor azt mondotta, hogy itt a kispolgári politika felé való elhajlással van dolgunk. Ez még nem kispolgári politika. Egyáltalában nem! Lenin a X. kongresszuson megmagyarázta, hogy az elhajlás még be nem fejezett, ki nem alakult valami. Ha önök, ellenzéki elvtársak, nem fognak ragaszkodni ehhez a kispolgári elhajláshoz, ezekhez a nem nagy hibákhoz, akkor minden rendbe jön és a párt munkája előrehalad. De ha ragaszkodni fognak hozzá, akkor a kispolgári elhajlás kispolgári politikává fejlődhet. Tehát önöktől függ az egész, ellenzéki elvtársak.

Milyen következtetést kell levonnunk? Azt a következtetést, hogy a párton belül a jövőben is a párt teljes egysége alapján kell munkánkat végezni. Tekintsenek erre a kongresszusra, amely mint szilárd bástya védi a Központi Bizottság vonalát — ez a párt egysége. Az ellenzék pártunkban jelentéktelen kisebbség. Hogy pártunk egységes, és hogy egységes is lesz, ezt a mai kongresszus, a kongresszus egysége, egybeforrottsága bizonyítja. Egységben leszünk-e a pártnak azzal a jelentéktelen csoportjával, amelyet ellenzéknek neveznek — ez tőlük függ. Mi egyetértésben akarunk dolgozni az ellenzékkel. A múlt évben a vita forrpontján is kijelentettük, hogy együtt kell dolgoznunk az ellenzékkel. Ezt itt még egyszer megerősítjük. De vajon létrejön-e ez az egység, nem tudom, mert a jövőben az egység teljesen az ellenzéktől függ. Az adott esetben az egység két tényező, a párt többsége és a kisebbség kölcsönhatásának eredménye. A többség a munka egységét akarja. Őszintén ugyanezt akarja-e a kisebbség is? — nem tudom. Ez teljesen az ellenzéki elvtársaktól függ.

Összefoglalás. Összefoglalóul azt mondhatom, hogy meg kell erősíteni a XIII. konferencia határozatait és jóvá kell hagyni a Központi Bizottság munkáját. Nem kételkedem abban, hogy a kongresszus megerősíti ezeket a határozatokat és jóváhagyja a Központi Bizottság politikai és szervező munkáját. (Hosszantartó taps.)

(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

SaLa

A leninizmus alapjairól

A Szverdlov egyetemen tartott előadások

Az új lenini
csapatnak ajánlom
I. Sztálin

A leninizmus alapjai — nagy téma. Kimerítéséhez egész könyv, mi több: a könyvek egész sora kellene. Magától értetődő tehát, hogy előadásaim nem tartalmazhatják a leninizmus kimerítő kifejtését, hanem, a legjobb esetben is, csak a leninizmus alapjainak tömör összefoglalását. Mindazonáltal hasznosnak tartom ennek az összefoglalásnak ismertetését, hogy bizonyos alapvető kiindulópontokat nyújtsak, amelyek a leninizmus sikeres tanulmányozásához szükségesek.

A leninizmus alapjait kifejteni — ez még nem jelenti azt, hogy Lenin világszemléletének alapjait fejtjük ki. Lenin világszemlélete és a leninizmus alapjai — terjedelemre nézve nem egy és ugyanaz. Lenin marxista és világszemléletének alapja természetesen a marxizmus. Ebből azonban egyáltalán nem következik, hogy a leninizmus kifejtését a marxizmus alapjainak ismertetésével kell kezdenünk. A leninizmust kifejteni azt jelenti, hogy azt fejtjük ki, ami Lenin munkáiban különleges és új, amit Lenin a marxizmus általános kincsesházához hozzáadott, és ami természetesen az ő nevéhez fűződik. Előadásaimban csakis ebben az értelemben fogok a leninizmus alapjairól beszélni.

Mi hát a leninizmus?

Egyesek azt mondják, hogy a leninizmus a marxizmus alkalmazása az oroszországi helyzet sajátos viszonyaira. Ebben a meghatározásban van némi igazság, de ez korántsem meríti ki az egész igazságot. Lenin valóban alkalmazta, mégpedig mesterien alkalmazta a marxizmust az oroszországi valóságra. De ha a leninizmus nem volna egyéb, mint a marxizmus alkalmazása Oroszország sajátos viszonyaira, akkor a leninizmus merőben nemzeti és csakis nemzeti, merőben orosz és csakis orosz jelenség volna. Márpedig tudjuk, hogy a leninizmus nem csupán orosz, hanem nemzetközi jelenség, amely az egész nemzetközi fejlődésben gyökerezik. Ezért úgy vélem, hogy ez a meghatározás egyoldalú.

Mások azt mondják, hogy a leninizmusban a marxizmusnak azok a forradalmi elemei keltek új életre, amelyek a XIX. század negyvenes éveinek marxizmusát jellemzik, eltérően a későbbi évek marxizmusától, amikor a marxizmus állítólag mérsékeltté, nem-forradalmivá vált. Ha eltekintünk Marx tanításának ettől az ostoba és sekélyes széttagolásától, mely a marxizmust két részre, forradalmi és mérsékelt részre osztja, akkor el kell ismernünk, hogy még ebben a teljesen hiányos és semmiképpen sem kielégítő meghatározásban is van némi igazság. Mégpedig az, hogy Lenin valóban új életre keltette a marxizmus forradalmi tartalmát, melyet a II. Internacionále opportunistái befalaztak. De ez az igazságnak csak egy része. Az egész igazság a leninizmusra vonatkozólag az, hogy a leninizmus a marxizmust nem csupán új életre keltette, hanem egy lépéssel előbbre is ment: továbbfejlesztette a marxizmust a kapitalizmusnak és a proletariátus osztályharcának új feltételei között.

Végeredményben mi hát a leninizmus?

A leninizmus az imperializmus és a proletárforradalom korszakának marxizmusa. Pontosabban: a leninizmus a proletárforradalom elmélete és taktikája általában, a proletárdiktatúra elmélete és taktikája különösen. Marx és Engels a forradalomelőtti (úgy értjük, hogy a proletárforradalom előtti) korszakban működtek, amikor még nem volt fejlett imperializmus, a proletárok forradalomra való előkészítésének korszakában, abban a korszakban, mikor a proletárforradalom nem volt közvetlen gyakorlati szükségszerűség. Viszont Lenin, Marx és Engels tanítványa, a kifejlett imperializmus korszakában működött, a kibontakozó proletárforradalom korszakában, amikor a proletárforradalom már győzött egy országban, a burzsoá-demokráciát összetörte, és megnyitotta a proletárdemokrácia korát, a Szovjetek korát.

Íme, ez az oka annak, hogy a leninizmus a marxizmus továbbfejlesztése.

Rendszerint kiemelik a leninizmus rendkívül harcias és rendkívül forradalmi jellegét. Ez nagyon helyes is. De a leninizmusnak ezt a sajátosságát két ok magyarázza meg: az első, hogy a leninizmus a proletárforradalom mélyéből származott s ezért szükségképpen magán viseli a proletárforradalom bélyegét; a második, hogy a II. Internacionále opportunizmusa ellen vívott harcokban nőtt és erősödött meg, ez a harc pedig a kapitalizmus elleni sikeres küzdelem szükséges előfeltétele volt és maradt. Nem szabad elfelejteni, hogy egyfelől Marx és Engels, másfelől Lenin között egy egész korszakon át a II. Internacionále opportunizmusa osztatlanul uralkodott, és hogy a kíméletlen harc ez ellen az opportunizmus ellen a leninizmusnak szükségképpen egyik legfőbb feladata volt.

I
A leninizmus történelmi gyökerei

A leninizmus az imperializmus körülményei között fejlődött és alakult ki, amikor a kapitalizmus ellentétei a végsőkig kiéleződtek, amikor a proletárforradalom a közvetlen gyakorlat kérdésévé vált, amikor a régi, a munkásosztályt a forradalomra előkészítő korszak lezárult és átnőtt a kapitalizmus közvetlen ostromának új korszakába.

Lenin az imperializmust „halódó kapitalizmusnak” nevezte. Miért? Mert az imperializmus a kapitalizmus ellentéteit a legvégső fokig, a legszélső határokig élezi ki, amelyeken túl a forradalom kezdődik. Ez ellentétek közül hármat kell a legfontosabbnak tekintenünk.

Az első ellentét — a munka és a tőke közti ellentét. Az imperializmus a monopolista trösztök és szindikátusok, a bankok és a fináncoligarchia mindenhatósága az ipari országokban. E mindenhatóság ellen vívott harcban a munkásosztály szokásos módszerei – a szakszervezetek és szövetkezetek, a parlamenti pártok és a parlamenti harc — teljességgel elégteleneknek bizonyultak. Vagy add meg magad kényre-kedvre a tőkének, tengődj a régi módon és süllyedj mind lejjebb, vagy nyúlj új fegyver után — így veti fel a kérdést az imperializmus a proletariátus milliós tömegei előtt. Az imperializmus a munkásosztályt elvezeti a forradalomhoz.

A második ellentét — a különböző pénzcsoportok és imperialista hatalmak közti ellentét a nyersanyagforrásokért, idegen területekért folyó harcukban. Az imperializmus — tőkekivitel a nyersanyagok forrásaihoz, eszeveszett harc ezeknek a forrásoknak monopolista birtoklásáért; harc a már felosztott világ újrafelosztásáért, harc, melyet az újabb pénzcsoportok és hatalmak, amelyek „helyet keresnek a nap alatt”, ádáz dühvel folytatnak a zsákmányukhoz görcsösen ragaszkodó régi csoportok és hatalmak ellen. Ez az ádáz harc, mely a kapitalisták különböző csoportjai között folyik, figyelemreméltó abban a tekintetben, hogy elkerülhetetlenül imperialista háborúkra, idegen területek meghódításáért folytatott háborúkra vezet. Ez a körülmény viszont abban a tekintetben figyelemreméltó, hogy kölcsönösen gyengíti az imperialistákat, gyengíti a kapitalizmus pozícióit általában, közelebb hozza a proletárforradalom pillanatát, amikor a forradalom gyakorlati szükségességgé válik.

A harmadik ellentét — a maroknyi uralkodó „civilizált” nemzet és a világ sokszázmilliós gyarmati és függő helyzetben levő népei közti ellentét. Az imperializmus rendkívül nagy területű gyarmatok és függő országok száz- és százmilliónyi népességének legarcátlanabb kizsákmányolása és legembertelenebb elnyomása. Extraprofit kisajtolása — ez a kizsákmányolás és elnyomás célja. De, miközben az imperializmus ezeket az országokat kizsákmányolja, kénytelen ott vasutakat, gyárakat és üzemeket, ipari és kereskedelmi központokat építeni. Ennek a „politikának” elkerülhetetlen következményei: a proletariátus osztályának megjelenése, helyi értelmiség keletkezése, a nemzeti öntudat felébredése, a szabadságmozgalom erősödése. A forradalmi mozgalom erősödése kivétel nélkül minden gyarmati és függő országban világos bizonyítéka annak, hogy ezek a következmények elkerülhetetlenek. Ez a körülmény fontos a proletariátusra nézve abban a tekintetben, hogy alapjukban aláássa a kapitalizmus hadállásait, minthogy a gyarmatokat és a függő helyzetben levő országokat az imperializmus tartalékaiból a proletárforradalom tartalékaivá változtatja.

Nagy vonásokban ezek az imperializmus fő ellentétei, amelyek a régi „virágzó” kapitalizmust halódó kapitalizmussá változtatták.

A tíz év előtt kitört imperialista háború jelentősége többek között abban áll, hogy mindezeket az ellentéteket egy csomóba kötötte és a mérleg serpenyőjébe vetette, s ezzel meggyorsította és megkönnyítette a proletariátus forradalmi csatáit.

Más szóval, az imperializmus nemcsak arra vezetett, hogy a forradalom gyakorlatilag elkerülhetetlenné vált, hanem arra is, hogy kedvező feltételek alakultak ki a kapitalizmus erődjeinek közvetlen megrohamozására.

Ezek a nemzetközi körülmények szülték a leninizmust.

Mindez helyes — mondják majd —, de mi köze ehhez Oroszországnak, amely nem volt és nem is lehetett az imperializmus klasszikus földje? Mi köze ehhez Leninnek, aki mindenekelőtt Oroszországban és Oroszországért dolgozott? Miért éppen Oroszország lett a leninizmus fészkévé, a proletárforradalom elméletének és taktikájának szülőhazájává?

Azért, mert Oroszország az imperializmus mindezen ellentéteinek csomópontja volt.

Azért, mert Oroszország minden más országnál inkább méhében hordta a forradalmat és ennek következtében egyes egyedül Oroszország volt képes arra, hogy ezeket az ellentéteket forradalmi úton megoldja.

Kezdjük azzal, hogy a cári Oroszország gócpontja volt mindenféle és fajta elnyomásnak — a kapitalista, a gyarmati, a katonai elnyomásnak —, mégpedig a legembertelenebb és legbarbárabb formában. Ki ne tudná, hogy a tőke mindenhatósága Oroszországban egybeolvadt a cárizmus zsarnokságával, az orosz nacionalizmus agresszivitása a cárizmus hóhérkodásával, a nem-orosz népekkel szemben, és hatalmas — török, perzsa, kínai — területek kizsákmányolása együtt járt azzal, hogy a cárizmus elrabolta e területeket, hódító háborúkat viselt érettük? Leninnek igaza volt, amikor azt mondta, hogy a cárizmus „katonai-feudális imperializmus”. A cárizmus az imperializmus legrosszabb vonásainak hatványozott összpontosulása volt.

Továbbá. A cári Oroszország a nyugati imperializmusnak nemcsak abban az értelemben volt hatalmas tartaléka, hogy szabad utat nyitott a külföldi tökének, mely az orosz nemzetgazdaság oly döntő ágait tartotta kezében, mint a fűtőanyagipart és a vas- és fémkohászatot, hanem abban az értelemben is, hogy a katonák millióit szállíthatta a nyugati imperialistáknak. Emlékezzünk a tizennégymilliós orosz hadseregre, mely az imperialista frontokon az angol és francia tőke hatalmas profitjának biztosításáért hullatta vérét.

Továbbá. A cárizmus nemcsak házőrző ebe volt az imperializmusnak Európa keleti részén, hanem még ügynöksége is volt a nyugati imperializmusnak, amely a cárizmus segítségével préselte ki a lakosságból a százmilliós kamatokat a Párizsban és Londonban, Berlinben és Brüsszelben folyósított kölcsönökért.

És végül, Törökország, Perzsia, Kína stb. felosztásában a cárizmus a nyugati imperializmus leghűségesebb szövetségese volt. Ki ne tudná, hogy az imperialista háborút a cárizmus az Antant imperialistáival szövetségben viselte, hogy Oroszország ennek a háborúnak lényeges eleme volt?

Íme, ezért fonódtak össze a cárizmus és a nyugati imperializmus érdekei s ezért csomósodtak össze végül az imperialista érdekek egységes gombolyagává.

Megbékélhetett-e a nyugati imperializmus azzal, hogy elveszítse egy olyan hatalmas támaszát a Keleten, az erőnek és az anyagi eszközöknek olyan gazdag tartalékát, amilyen a régi, cári burzsoá Oroszország volt, — megbékélhetett-e ezzel anélkül, hogy össze ne szedje minden erejét az orosz forradalommal való élethalálharcra, a cárizmus megvédésére és fenntartására? Világos, hogy ezzel nem békélhetett meg!

Ebből azonban az következik, hogy aki a cárizmusra akart csapást mérni, az elkerülhetetlenül kezet emelt az imperializmusra is, aki a cárizmus ellen kelt hadra, annak az imperializmus ellen is hadra kellett kelnie, mert aki a cárizmust készült megdönteni, annak meg kellett döntenie az imperializmust is, ha valóban azt akarta, hogy a cárizmust ne csak megverje, hanem teljesen meg is semmisítse. A cárizmus elleni forradalom ily módon közelkerült az imperializmus elleni forradalomhoz, a proletárforradalomhoz, át kellett nőnie abba.

Ugyanakkor Oroszországban rendkívül hatalmas népforradalom bontakozott ki, élén a világ legforradalmibb proletariátusával, amelynek olyan komoly szövetségese volt, mint Oroszország forradalmi parasztsága. Kell-e bizonyítani, hogy egy ilyen forradalom nem állhatott meg a félúton, hogy siker esetén tovább kellett mennie, ki kellett bontania a felkelés zászlaját az imperializmus ellen?

Ezért vált Oroszország szükségképpen az imperializmus ellentéteinek csomópontjává, nemcsak abban az értelemben, hogy ezek az ellentétek, különösen felháborító és különösen elviselhetetlen jellegüknél fogva, éppen Oroszországban fakadtak fel a legkönnyebben, és nemcsak azért, mert Oroszország a nyugati imperializmus nagyfontosságú támasza volt, mely a nyugati finánctőkét Kelet gyarmataival kötötte össze, hanem azért is, mert csak Oroszországban volt meg az a reális erő, amely képes volt az imperializmus ellentéteit forradalmi úton megoldani.

De ebből az következik, hogy a forradalomnak Oroszországban szükségképpen proletárforradalommá kellett lennie, hogy kifejlődésének már első napjaiban szükségképpen nemzetközi jelleget kellett öltenie, hogy ilyenformán feltétlenül alapjaiban kellett megrendítenie a világimperializmust.

Ha így álltak a dolgok, szorítkozhattak-e munkájukban az orosz kommunisták az orosz forradalom szűk nemzeti kereteire? Természetes, hogy nem! Ellenkezőleg, az egész helyzet, mind a belső (a mély, forradalmi válság), mind a külső (a háború), arra sarkalta őket, hogy munkájukban ezeket a kereteket túllépjék, a harcot átvigyék a nemzetközi színtérre, az imperializmus fekélyeit feltárják, a kapitalizmus összeomlásának elkerülhetetlenségét bebizonyítsák, a szociálsovinizmust és szociálpacifizmust szétzúzzák, s végül, hogy saját országukban a kapitalizmust megdöntsék s a proletariátus számára új harci fegyvert kovácsoljanak — a proletárforradalom elméletét és taktikáját, abból a célból, hogy minden ország proletariátusának megkönnyítsék a kapitalizmus megdöntését. Az orosz kommunisták nem is cselekedhettek másként, mert csak ezen az úton számíthattak a nemzetközi helyzet bizonyos változásaira, amelyek Oroszországnak biztosítékot nyújthattak a burzsoá rend visszaállítása ellen.

Íme, ezért lett Oroszország a leninizmus szülőföldje és az orosz kommunisták vezére, Lenin, annak megteremtője.

Oroszországgal és Leninnel körülbelül az „esett meg”, ami Németországgal és Marx-szal, Engels-szel a múlt század negyvenes éveiben. Németország akkor ugyanúgy, mint Oroszország a XX. század elején, polgári forradalommal volt terhes. Marx a „Kommunista kiáltványában akkor ezt írta:„Németországra azért irányítják a kommunisták legnagyobb figyelmüket, mert Németország a polgári forradalom küszöbén áll, és mert ezt a forradalmat általában az európai civilizáció fejlettebb feltételei között és sokkal fejlettebb proletariátussal hajtja végre, mint Anglia a XVII. és Franciaország a XVIII. században. A német polgári forradalom tehát csak közvetlen előjátéka lehet egy proletárforradalomnak”.

Más szóval — a forradalmi mozgalom központja Németországba helyeződött át.

Aligha kételkedhetünk abban, hogy éppen az a körülmény, melyet Marx a fenti idézetben kiemel, volt a valószínű oka annak, hogy éppen Németország lett a tudományos szocializmus hazája s hogy éppen a német proletariátus vezérei, Marx és Engels lettek annak megteremtői.

Ugyanez áll, de még fokozottabb mértékben, a XX. század kezdetének Oroszországára. Oroszország ebben az időszakban a polgári forradalom előestéjén állott, s ezt a forradalmat előrehaladottabb európai viszonyok között és fejlettebb proletariátussal kellett véghezvinnie, mint Németországnak (Angliáról és Franciaországról nem is beszélve), s amellett minden jel arra mutatott, hogy ez a forradalom a proletárforradalom erjesztője és előjátéka lesz.

Nem lehet véletlennek tartani azt a tényt, hogy Lenin már 1902-ben, amikor az orosz forradalom még csak kezdődőben volt, „Mi a teendő?” című brosúrájában ezeket a látnoki szavakat írta:

„Az a legközelebbi feladat, melyet a történelem most elénk (azaz az orosz marxisták elé — I. Szt.) tűzött, bármely más ország proletariátusának legközelebbi feladatai közül a legforradalmibb.”

„… ennek a feladatnak a megvalósítása, az európai és (most már mondhatjuk) egyben az ázsiai reakció leghatalmasabb bástyájának lerombolása, az orosz proletariátust a nemzetközi forradalmi proletariátus élcsapatává tenné” (IV. köt. 382. old.).

Más szóval, a forradalmi mozgalom központjának Oroszországba kellett áthelyeződnie.

Ismeretes, hogy a forradalom menete Oroszországban Leninnek ezt a jóslatát mindenben igazolta.

Lehet-e csodálni ezek után, hogy az az ország, amely ilyen forradalmat vitt véghez, amelynek ilyen proletariátusa van, a proletárforradalom elméletének és taktikájának szülőhazája lett?

Lehet-e csodálni, hogy az oroszországi proletariátus vezére, Lenin lett egyben ennek az elméletnek és taktikának a megteremtője s a nemzetközi proletariátus vezére?

II
A módszer

Fentebb beszéltem arról, hogy egyfelől Marx és Engels, másfelől Lenin között a II. Internacionále opportunizmusa uralmának egész korszaka van. Pontosság kedvéért hozzá kell fűznöm, hogy az opportunizmusnak nem formaszerinti, hanem csak tényleges uralmáról van itt szó. Forma szerint a II. Internacionále élén „igazhitű” marxisták, „ortodoxok” álltak — Kautsky és mások. Valójában azonban a II. Internacionále fő munkája az opportunizmus vonalán mozgott. Az opportunisták kispolgári, alkalmazkodó természetüknél fogva a burzsoáziához alkalmazkodtak, az „ortodoxok” viszont az „egység megőrzése” érdekében, a „pártonbelüli béke” érdekében, az opportunistákhoz alkalmazkodtak. Az eredmény az opportunizmus uralma lett, mert a burzsoázia politikája és az „ortodoxok” politikája között a lánc bezárult.

A kapitalizmus aránylag békés fejlődésének időszaka volt ez, hogy úgy mondjuk, háborúelőtti időszak, amikor az imperializmus katasztrofális ellentétei még nem tárultak fel teljes nyíltságukban, amikor a munkások gazdasági sztrájkjai és a szak- szervezetek többé-kevésbé „normálisan” fejlődtek, amikor a választási harcok és parlamenti frakciók „szédítő” sikereket értek el, amikor a harc legális formáit az egekig magasztalták és a kapitalizmust a legalitással akarták „megölni”, — szóval, amikor a II. Internacionále pártjai elhájasodtak és nem akaródzott nekik komolyan a forradalomra, a proletariátus diktatúrájára, a tömegek forradalmi nevelésére gondolni.

Egységes és egész forradalmi elmélet helyett — egymásnak ellentmondó elméleti tételek és elméletforgácsok, amelyek elszakadtak a tömegek élő forradalmi harcától s elavult dogmákká váltak. Persze a látszat kedvéért emlegették Marx elméletét, de csak azért, hogy az élő forradalmi lelket kiirtsák belőle.

Forradalmi politika helyett — petyhüdt filiszterség és kicsinyes politikai mesterkedések, parlamenti diplomatizálás és parlamenti kombinációk. A látszat kedvéért persze hoztak „forradalmi” határozatokat „forradalmi” jelszavakkal, de csak azért, hogy aztán az asztalfiókba rejtsék őket.

Ahelyett, hogy a pártot saját hibáin tanították és nevelték volna helyes forradalmi taktikára — gondosan elkerülték a beteg kérdéseket, elpalástolták és elkenték őket. A látszat kedvéért persze hajlandók voltak beszélni is ezekről a beteg kérdésekről, de csak azért, hogy az ügyet valamilyen „kaucsuk-határozattal” intézzék el.

Ilyen volt a II. Internacionále arculata, munka- módszere, fegyvertára.

Közben azonban közeledett egy új időszak, az imperialista háborúk és a proletariátus forradalmi csatáinak időszaka. A harc régi módszerei a finánctőke mindenhatóságával szemben nyilvánvalóan elégteleneknek és erőtleneknek bizonyultak.

Felül kellett vizsgálni a II. Internacionále egész munkáját, egész munkamódszerét, ki kellett űzni a filiszterséget, a korlátoltságot, az elvtelen politikai mesterkedést, az árulást, a szociálsovinizmust, a szociálpacifizmust. A II. Internacionále egész fegyvertárát át kellett vizsgálni s kidobni onnan mindent, ami rozsdás és ócska, új fajtájú fegyvereket kellett kovácsolni. Ilyen előzetes munka nélkül a kapitalizmus elleni hadba vonulásról szó sem lehetett. Enélkül a proletariátus azt kockáztatta, hogy az új forradalmi ütközetekben nem lesz eléggé felfegyverezve vagy akár egyszerűen fegyvertelen lesz.

A leninizmusnak jutott osztályrészül az a tisztesség, hogy a II. Internacionálét mindenestül felülvizsgálja és Augiász-istállóját kitakarítsa.

Ilyen körülmények között született meg és kovácsolódott ki a leninizmus módszere.

Mit követel ez a módszer?

Először, a II. Internacionále elméleti dogmáinak felülvizsgálását a tömegek forradalmi harca, az élő gyakorlat tüzében, azaz követeli az elmélet és a gyakorlat megbontott egységének helyreállítását és a közöttük beállott szakadás megszüntetését, mert csak így lehet megteremteni a forradalmi elmélettel felfegyverzett igazi forradalmi pártot.

Másodszor, a II. Internacionáléhoz tartozó pártok politikájának felülvizsgálását, nem jelszavaik és határozataik alapján (ezeknek hinni nem szabad), hanem tetteik, cselekedeteik alapján, mert csak így lehet a proletártömegek bizalmát kivívni és megérdemelni.

Harmadszor, az egész pártmunka átépítését új, forradalmi módon, a tömegek forradalmi harcra való nevelésének és előkészítésének szellemében, mert csak így lehet a tömegeket a proletárforradalomra előkészíteni.

Negyedszer, a proletárpártok önkritikáját, saját hibáikon való nevelését és tanítását, mert csak így lehet igazi pártkádereket és igazi pártvezetőket nevelni.

Ez a leninizmus módszerének alapja és lényege.

Hogyan alkalmazták ezt a módszert a gyakorlatban?

A II. Internacionále opportunistáinak számos elméleti dogmája van, melyektől sohasem hajlandók tágítani. Vegyünk elő ezek közül néhányat.

Az első dogma arra a kérdésre vonatkozik, hogy minő feltételek mellett ragadhatja meg a proletariátus a hatalmat. Az opportunisták erősködnek, hogy a proletariátusnak addig nem lehet és nem is szabad megragadnia a hatalmat, amíg egymaga nem alkotja az ország lakosságának többségét. Bizonyítékok erre nincsenek, hiszen ezt a képtelen tételt sem elméletileg, sem gyakorlatilag igazolni nem lehet. Jó, feleli Lenin ezeknek a II. Internacionálébeli uraknak. De ha adódik egy olyan történelmi helyzet (háború, agrárválság stb.), melyben a proletariátusnak, a lakosság kisebbségének lehetősége nyílik arra, hogy a dolgozó tömegek hatalmas többségét maga köré tömörítse — miért ne ragadja meg a hatalmat? Miért ne használja ki a proletariátus a kedvező nemzetközi és belső helyzetet arra, hogy a tőke arcvonalát áttörje és az általános döntést meggyorsítsa? Vajon nem beszélt-e Marx már a múlt század ötvenes éveiben arról, hogy a proletárforradalom ügye Németországban „kitűnően” állna, ha a proletárforradalmat sikerülne alátámasztani „a parasztháborúnak valamiféle második kiadásával”? Vajon nem tudja-e mindenki, hogy Németországban akkor aránylag kevesebb volt a proletár, mint például Oroszországban 1917-ben? Vajon nem mutatta-e meg az orosz proletárforradalom gyakorlata azt, hogy a II. Internacionále hőseinek ez a kedvenc dogmája a proletariátus számára teljesen hasznavehetetlen? Vajon nem világos-e, hogy a forradalmi tömegharcok gyakorlata ezt az ócska dogmát megcáfolja és megsemmisíti?

A másik dogma: a proletariátus a hatalmat nem tarthatja meg, ha nincs elegendő számú kiképzett kulturális és adminisztratív kádere, mely az ország igazgatását el tudja látni, — előbb létre kell hozni ezeket a kádereket a kapitalizmus viszonyai között s csak azután megragadni a hatalmat. Jó, feleli erre Lenin; de miért nem lehet a dolgot megfordítani, úgy, hogy előbb megragadjuk a hatalmat, kedvező fejlődési viszonyokat teremtünk a proletariátus számára és azután — hétmérföldes léptekkel haladunk előre a dolgozó tömegek kulturális színvonalának felemelése, a munkásokból kikerülő vezetők és adminisztrátorok nagyszámú kádereinek kiképzése terén? Vajon az oroszországi gyakorlat nem mutatta-e meg, hogy a munkássorokból jövő vezetők káderei a proletárhatalom alatt százszor gyorsabban és jobban fejlődnek, mint a tőke hatalma alatt? Vajon nem világos-e, hogy a tömegek forradalmi harcának gyakorlata könyörtelenül megsemmisíti az opportunistáknak ezt az elméleti dogmáját is?

A harmadik dogma: az általános politikai sztrájk módszere a proletariátus számára alkalmatlan, mert elméletileg nem helytálló (lásd Engels bírálatát), gyakorlatilag veszélyes (az ország gazdasági életének normális menetét kizökkentheti a kerékvágásból, a szakszervezetek pénztárait kiürítheti), nem pótolhatja a harc parlamenti formáit, amelyek a proletariátus osztályharcának fő formái. Rendben van, felelik erre a leninisták. De, először, Engels nem bármiféle általános sztrájkot bírált, hanem csak az általános sztrájk egy bizonyos fajtáját, az anarchisták általános gazdasági sztrájkját, melyet az anarchisták a proletariátus politikai harca helyett javasoltak. Mi köze ennek az általános politikai sztrájk módszeréhez? Másodszor, ki és hol bizonyította be, hogy a proletariátus harcának a parlamenti harc a fő formája? Vajon a forradalmi mozgalom története nem azt bizonyítja-e, hogy a parlamenti harc csak iskola és segédeszköz a proletariátus parlamenten-kívüli harcainak megszervezésére, hogy a munkásmozgalom alapvető kérdéseit a kapitalizmus idején az erő dönti el, a proletártömegek közvetlen harca, általános sztrájkja, felkelése? Harmadszor, honnan vették azt, hogy a parlamenti harcot az általános politikai sztrájk módszerével kell helyettesíteni? Hol és mikor próbálták az általános politikai sztrájk hívei a harc parlamenti formáit a harc parlamenten-kívüli formáival helyettesíteni? Negyedszer, vajon az oroszországi forradalom nem mutatta-e meg, hogy az általános politikai sztrájk a proletárforradalom hatalmas iskolája, a legszélesebb proletártömegek mozgósításának és megszervezésének pótolhatatlan eszköze a kapitalizmus erődjei megrohamozásának küszöbén? Mire való hát a nyárspolgári siránkozás a gazdasági élet normális menetének megzavarása és a szakszervezeti pénztárak miatt? Vajon nem világos, hogy a forradalmi harc gyakorlata az opportunistáknak ezt a dogmáját is szétzúzza?

És így tovább, és így tovább.

Ezért mondotta Lenin, hogy „a forradalmi elmélet nem dogma”, hogy „az elmélet csak a valóban tömegjellegű és valóban forradalmi mozgalom gyakorlatával való szoros kapcsolatban alakul ki véglegesen” („Baloldaliság”), mert az elméletnek a gyakorlatot kell szolgálnia, mert az „elméletnek azokra a kérdésekre kell válaszolnia, amelyeket a gyakorlat vet fel” („Kik azok a «népbarátok»?”), mert az elméletet ellenőrizni kell a gyakorlat adatain.

Ami a II. Internacionále pártjainak politikai jelszavait és politikai döntéseit illeti, csak a „háborút a háború ellen” jelszó történetére kell emlékeznünk, hogy megértsük, milyen hazug és rothadt e pártok gyakorlata, amelyek forradalomellenes tevékenységüket nagyhangú forradalmi jelszavakba és határozatokba burkolják. Mindenki emlékszik még a II. Internacionále bázeli kongresszusának pompázatos demonstrációjára, amikor az imperialistákat, arra az esetre, ha háborút mernének kezdeni, megfenyegették a felkelés minden borzalmával és kiadták a „háborút a háború ellen” fenyegető jelszavát. De ki nem emlékszik arra is, hogy kevéssel azután, közvetlenül a háború megkezdése előtt, a bázeli határozatot elsikkasztották és a munkásoknak új jelszót adtak — irtsátok egymást a kapitalista haza dicsőségére? Vajon nem világos-e, hogy a forradalmi jelszavak és határozatok fabatkát sem érnek, ha nem erősítik meg őket tettekkel? Csak össze kell hasonlítani az imperialista háború polgárháborúvá való átváltoztatásának lenini politikáját a II. Internacionále háborúalatti áruló politikájával, és rögtön megértjük az opportunizmus elvtelen politikusainak laposságával szemben a leninizmus módszerének egész nagyságát.

Idéznem kell itt Lenin „A proletárforradalom és a renegát Kautsky” című könyvéből egy helyet, ahol Lenin keményen ostorozza a II. Internacionále vezető politikusának, Kautskynak, opportunista kísérletét, hogy a pártokat ne tetteik, hanem papiros jelszavaik és dokumentumaik alapján ítélje meg:

„Kautsky tipikusan kispolgári, filiszteri politikát folytat, mikor azt képzeli . . . hogy a jelszó kiadása változtat a dolgon. A burzsoá demokrácia egész története leleplezi ezt az illúziót: a burzsoá demokraták a nép becsapására mindig kiadtak és mindig ki is adnak tetszésszerinti «jelszavakat». De a fontos az, hogy ellenőrizzük őszinteségüket, hogy a szavakkal szembeszegezzük a tényeket, hogy ne érjük be az idealista vagy sarlatán frázissal, hanem tárjuk fel az osztályvalóságot” (XXIII. köt. 377. old.).

Arról nem is beszélek, hogy a II. Internacionále pártjai félnek az önkritikától, nem beszélek arról a módról, ahogy hibáikat rejtegetik, ahogy elkenik a beteg kérdéseket, ahogy fogyatékosságaikat takargatják a „minden rendben van” hazug parádéjával, ami az élő gondolatot eltompítja és meggátolja azt, hogy a pártot forradalmi módon, a saját hibáin lehessen nevelni. Ezt a módszert Lenin kigúnyolta és pellengérre állította. Íme, mit mond Lenin „Baloldaliság” című brosúrájában a proletárpártok önkritikájáról:

„A politikai pártnak saját hibáihoz való viszonya egyik legfontosabb és legbiztosabb ismérve a párt komolyságának, s annak, hogy miként teljesíti a valóságban kötelességét osztálya és a dolgozó tömegekirányában. A hibát nyíltan beismerni, okait feltárni, kielemezni a helyzetet, amely a hibát szülte, gondosan megvitatni, hogy milyen eszközökkel lehet a hibát kijavítani — ez jellemzi a komoly pártot, így teljesíti a párt kötelességét, így neveli és tanítja az osztályt s azután a tömegeket is” (XXV. köt. 200. old.).

Egyesek azt mondják, hogy saját hibáinak feltárása és az önkritika veszélyes a pártra, mert az ellenség ezt kihasználhatja a proletárpárt ellen. Lenin az ilyen ellenvetéseket komolytalannak és teljesen helytelennek tartotta. Íme, mit mondott erről a kérdésről „Egy lépés előre, két lépés hátra” című brosúrájában már 1904-ben, amikor pártunk még gyenge és kicsiny volt:

„Ezek (vagyis a marxisták ellenfelei — I. Szt.) kárörömmel és kaján ujjongással figyelik vitáinkat; ők persze rajta lesznek, hogy pártunk hiányosságainak és fogyatékosságainak szentelt brosúrámból egyes helyeket saját céljaiknak megfelelő módon ráncigáljanak elő. Az orosz szociáldemokraták már elég puskaport szagoltak a csatákban, hogy rá se hederítsenek ezekre a csipkelődésekre, hogy ezek ellenére folytassák munkájukat az önbírálat és saját hiányosságaik kíméletlen leleplezése terén, amelyeket a munkásmozgalom növekedése okvetlenül és elmaradhatatlanul le fog gyűrni” (VI. köt. 161. old.).

Ezek a leninizmus módszerének jellemző vonásai általában.

Ami Lenin módszerét jellemzi, az alapjában már megvolt Marx tanításában, amely, Marx szavai szerint, „lényegileg kritikai és forradalmi”. Éppen ez a kritikai és forradalmi szellem az, ami Lenin módszerét keresztül-kasul áthatja. De helytelen volna azt gondolni, hogy Lenin módszere egyszerűen Marx módszerének felújítása. Valójában Lenin módszere Marx kritikai és forradalmi módszerének, materialista dialektikájának nemcsak felújítása, hanem konkretizálása és továbbfejlesztése is.

III
Az elmélet

Ebből a témából három kérdést ragadok ki. Ezek:

a) az elmélet jelentősége a proletármozgalom számára,
b) az ösztönösség „elméletének” kritikája,
c) a proletárforradalom elmélete.

1. Az elmélet jelentőségéről. Egyesek úgy vélik, hogy a leninizmus a gyakorlat elsőbbsége az elmélettel szemben, oly értelemben, hogy a legfontosabb benne a marxista tételek tettre váltása, ezeknek a tételeknek „végrehajtása”, ami pedig az elméletet illeti, e tekintetben a leninizmus — állítólag — meglehetősen közömbös. Ismeretes, hogy Plehanov nem egyszer élcelődött azon, hogy Lenin „közömbös” az elmélet s különösen a filozófia iránt. Az is ismeretes, hogy a jelenlegi gyakorlati leninisták közül sokan nem nagy barátai az elméletnek, különösen azért nem, mert a viszonyok kényszere következtében rengeteg gyakorlati munkát kell végezniök. Ki kell jelentenem, hogy egyeseknek ez az enyhén szólva különös véleménye Leninről és a leninizmusról teljességgel hibás, a valóságnak semmiképpen sem felel meg, s hogy a gyakorlat embereinek az az igyekezete, hogy az elméletnek hátat fordítsanak, ellentmond a leninizmus egész szellemének és nagy veszélyekkel járhat az ügyre nézve.

Az elmélet valamennyi ország munkásmozgalmának általánosított tapasztalata. Az elmélet természetesen tárgytalanná válik, ha nem kapcsolódik egybe a forradalmi gyakorlattal, éppúgy, mint ahogy a gyakorlat is vakká lesz, ha nem világítja meg útját a forradalmi elmélettel. De az elmélet a munkásmozgalom hatalmas erejévé válhat, ha a forradalmi gyakorlattal elválaszthatatlan kapcsolatban formálódik ki, mert az elmélet és csakis az elmélet adhatja meg a mozgalomnak a biztonságot, a tájékozódás erejét és a környező események belső összefüggésének megértését, mert az elmélet, és csakis az elmélet segíthet a gyakorlatnak megérteni nem csupán azt, hogyan és hova haladnak az osztályok a jelenben, hanem azt is, hogyan és hova kell haladniok a közeljövőben. Éppen Lenin volt az, aki kimondotta és sokszor ismételte az ismert tételt:

„Forradalmi elmélet nélkül nem lehet forradalmi mozgalom sem” (IV. köt. 380. old.).

Lenin mindenki másnál jobban megértette az elmélet nagy jelentőségét, különösen az olyan párt számára, amilyen a mienk, melynek az jutott osztályrészül, hogy a nemzetközi proletariátusnak élenjáró harcosa legyen, s amelyet annyira bonyolult belső és nemzetközi helyzet vesz körül. Pártunknak ezt a különleges szerepét Lenin már 1902-ben előre látta és már akkor szükségesnek tartotta azt a figyelmeztetést, hogy:

„Az élenjáró harcos szerepét csak az a párt tudja betölteni, amelyet élenjáró elmélet vezet” (IV. köt. 380. old.).

Aligha szorul bizonyításra, hogy most, amikor Lenin pártunk szerepéről mondott jóslata már valóra vált, Leninnek ez a tétele különös erőre és különös jelentőségre tesz szert.

Hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonított Lenin az elméletnek, annak legvilágosabb jelét talán abban a tényben kell látnunk, hogy éppen Lenin vállalta azt a rendkívül komoly feladatot, hogy a materialista filozófia szellemében általánosítsa a legfontosabbat abból, amit a tudomány Engelstől Leninig alkotott, s hogy a marxisták soraiban mutatkozó materialistaellenes áramlatokat sokoldalú kritikának vesse alá. Engels mondotta, hogy „a materializmusnak minden új nagy felfedezéssel új alakot kell öltenie”. Ismeretes, hogy éppen Lenin volt az, aki a maga idejére vonatkozólag ezt a feladatot a „Materializmus és empíriokriticizmus” című kitűnő könyvével teljesítette. Ismeretes, hogy az a Plehanov, aki szeretett Lenin filozófiai „közömbösségén” élcelődni, még csak arra sem szánta rá magát, hogy komolyan hozzáfogjon e feladat megvalósításához.

2. Az ösztönösség „elméletének” kritikája, vagy az élcsapat szerepe a mozgalomban. Az ösztönösség „elmélete” az opportunizmus elmélete, amely meghajol a munkásmozgalom ösztönössége előtt, — olyan elmélet, mely valójában tagadja a munkásosztály élcsapatának, a munkásosztály pártjának vezető szerepét.

Az ösztönösség előtti meghajlás elmélete határozottan hadat üzen a munkásmozgalom forradalmi jellegének, ellene van annak, hogy a mozgalom a kapitalizmus alapjai ellen irányuló harc vonalán haladjon, — azt akarja, hogy a mozgalom csakis a kapitalizmus által „teljesíthető”, a kapitalizmus számára „elfogadható” követelések vonalán haladjon, mindenképpen a „legkisebb ellenállás vonala” mellett van. Az ösztönösség elmélete a trade-unionizmus ideológiája.

Az ösztönösség előtti meghajlás elmélete határozottan ellene van annak, hogy az ösztönös mozgalomnak tudatos, tervszerű jelleget adjunk, ellene van annak, hogy a párt a munkásosztály élén haladjon, hogy a párt a tömegeket a tudatosság színvonalára emelje, hogy a párt vezesse a mozgalmat, — azt akarja, hogy a mozgalom tudatos elemei ne zavarják a mozgalmat abban, hogy a saját útján menjen, azt akarja, hogy a párt csak figyelje az ösztönös mozgalmat és annak uszályában kullogjon. Az ösztönösség elmélete olyan elmélet, mely a tudatos elem szerepét a mozgalomban lekicsinyli, az ösztönösség elmélete az „uszálypolitika” ideológiája, mindenfajta opportunizmusnak logikai alapja.

Ez az elmélet, amely Oroszországban még az első forradalom előtt lépett a színre, a gyakorlatban arra vezetett, hogy követői, az úgynevezett „ökonomisták”, tagadták az önálló munkáspárt szükségességét Oroszországban, állást foglaltak a munkásosztálynak a cárizmus megdöntéséért folytatott forradalmi harca ellen, a mozgalomban trade-unionista politikát hirdettek s a munkásmozgalmat általában kiszolgáltatták a liberális burzsoázia hegemóniájának.

A régi „Iszkra” harca és az „uszálypolitika” elméletének az a ragyogó kritikája, amelyet Lenin „Mi a teendő?” című brosúrájában adott, nemcsak az úgynevezett „ökonomizmust” semmisítette meg, hanem az orosz munkásosztály valóban forradalmi mozgalmának elméleti alapjait is megteremtette.

E nélkül a harc nélkül gondolni sem lehetett önálló munkáspárt megteremtésére Oroszországban és e párt vezető szerepére a forradalomban.

De az ösztönösség előtti meghajlás elmélete nemcsak orosz jelenség. A legnagyobb mértékben el van terjedve — ha némileg más formában is — a II. Internacionále valamennyi pártjában, kivétel nélkül. A II. Internacionále vezetői által elposványosított úgynevezett „termelőerő”-teóriára gondolok itt, amely mindent igazol és mindenkit kibékít, mely a tényeket akkor állapítja meg, és akkor magyarázza meg, amikor már mindenkinek a könyökén nőttek ki, és miután megállapította őket, megnyugszik bennük. Marx azt mondta, hogy a materialista elmélet nem szorítkozhatik a világ megmagyarázására, meg is kell változtatnia a világot. Kautsky és társai azonban ezzel mit sem törődnek, ők jobbnak látják, ha megmaradnak a marxi tétel első felénél.

Lássunk egy példát a sok közül arra, hogyan alkalmazzák ezt az „elméletet”. Beszélik, hogy az imperialista háború előtt a II. Internacionále pártjai fenyegetőztek, hogy megüzenik a „háborút a háborúnak”, ha az imperialisták háborút kezdenének. Beszélik, hogy közvetlenül a háború megkezdése előtt ugyanezek a pártok a „háborút a háború ellen” jelszavát sutba dobták és a vele ellentétes jelszót valósították meg, a „háborút az imperialista hazáért”. Beszélik, hogy ennek a jelszó-cserének sokmillió munkás esett áldozatul. De hiba volna azt hinni, hogy valaki bűnös ebben, hogy valaki elárulta vagy eladta a munkásosztályt. Erről szó sincs! Minden úgy történt, ahogy történnie kellett. Előszöris, mert az Internacionále a „béke eszköze” és nem a háborúé. Másodszor, mert a „termelőerők” akkori „színvonala” mellett semmi mást tenni nem lehetett. „Bűnösök” a „termelőerők”. Mindezt pontosan megmagyarázza „nekünk” Kautsky úr „termelőerő-elmélete”. S aki nem hisz ebben az „elméletben”, az nem marxista. A pártok szerepe? Jelentőségük a mozgalomban? De mit tehet a párt egy olyan döntő tényező ellen, mint a „termelőerők színvonala”?..

A marxizmus meghamisításának ilyen példáit halomszámra lehetne idézni.

Aligha szorul bizonyításra, hogy ez a meghamisított „marxizmus”, melynek csak az a hivatása, hogy az opportunizmus mezítelenségét takargassa, nem egyéb, mint annak az „uszálypolitikának” az európai kiadása, amely ellen Lenin már az első orosz forradalom előtt küzdött.

Aligha szorul bizonyításra, hogy ennek az elméleti hamisításnak a megsemmisítése előfeltétele annak, hogy a Nyugaton valóban forradalmi pártok alakuljanak.

3. A proletárforradalom elmélete. A proletárforradalom lenini elmélete három alaptételből indul ki.

Az első tétel. A finánctőke uralma a kapitalizmus vezető országaiban; értékpapírok kibocsátása, mint a finánctőke egyik legfőbb művelete; a tőkekivitel nyersanyagforrásokhoz, mint az imperializmus egyik alapja; a fináncoligarchia mindenhatósága, mint a finánctőke uralmának következménye — mindez feltárja a monopolista kapitalizmus durván élősdi jellegét, százszor érezhetőbbé teszi a kapitalista trösztök és szindikátusok nyomását, növeli a munkásosztály felháborodását a kapitalizmus alapjai ellen s a tömegeket elvezeti a proletárforradalomhoz, mint az egyetlen menedékhez (lásd Lenin „Imperializmus” c. művét).

Ebből adódik az első következtetés: a forradalmi válság a kapitalista országokon belül kiéleződik; az „anyaországokban”, a belső, proletár fronton halmozódnak a kirobbanás elemei.

A második tétel. Fokozott tőkekivitel a gyarmati és a függő országokba; az „érdekszférák” és a gyarmati birtokok kiterjesztése annyira, hogy átfogják az egész földkerekséget; a kapitalizmus átalakulása olyan világrendszerré, melyben a maroknyi „előrehaladott” ország a földgömb lakosságának roppant többségét pénzügyi rabságban és gyarmati elnyomatásban tartja — mindez egyfelől az egyes nemzeti gazdaságokat és nemzeti területeket egy egységes lánc, az úgynevezett világgazdaság láncszemeivé tette, másfelől a földkerekség lakosságát két táborra szakította: egy maroknyi „előrehaladott” kapitalista országra, amelyek nagykiterjedésű gyarmati és függő országokat tartanak elnyomatásban, s a gyarmati és függő országok óriási többségére, amelyek kénytelenek harcot folytatni az imperialista elnyomás alól való felszabadulásukért (lásd „Imperializmus”).

Ebből adódik a második következtetés: a forradalmi válság kiéleződik a gyarmati országokban, a külső, gyarmati fronton halmozódnak az imperializmus elleni felháborodás elemei.

A harmadik tétel. Az „érdekszférák” és gyarmatok monopolisztikus birtoklása; a különböző kapitalista országok egyenlőtlen fejlődése, mely eszeveszett harcra vezet a világ felosztásáért azon államok között, amelyek már hódítottak területeket és azon államok között, melyek még csak ezután akarják a maguk „részét” megkapni; imperialista háborúk, mint a felborult „egyensúly” helyreállításának egyetlen eszköze — mindez a harmadik fronton, a kapitalisták egymással szembeni frontján folyó harc fokozódására, az imperializmus gyengülésére vezet s arra, hogy az első két front, a forradalmi proletárfront és a gyarmati szabadságharc frontja, könnyebben egyesül az imperializmus ellen (lásd „Imperializmus”).

Ebből adódik a harmadik következtetés: az imperializmus fennállása mellett elháríthatatlanok a háborúk és elkerülhetetlen az európai proletárforradalom koalíciója a Kelet gyarmati forradalmával, a forradalom egységes világfrontjában, az imperializmus világfrontja ellen.

Mindezeket a következtetéseket Lenin egyetlen általános végkövetkeztetésben foglalja össze, abban, hogy „az imperializmus a szocialista forradalom előestéje” (XIX. köt. 71. old.).

Ennek megfelelően megváltozik az a szemszög is, amelyből a proletárforradalom kérdését, a forradalom jellegének, terjedelmének, mélységének kérdését vizsgáljuk, változik a forradalom sémája általában.

Régebben a proletárforradalom előfeltételeinek elemzéséhez rendszerint egyik vagy másik ország gazdasági helyzetének szempontjából fogtak hozzá. Ma ez a szempont már nem kielégítő. Ma valamennyi ország, vagy legalábbis az országok többsége szempontjából kell a kérdést vizsgálni, mert az egyes országok és az egyes nemzetgazdaságok már nem önmagukban zárt egységek, hanem a világgazdaságnak nevezett egységes lánc szemeivé lettek, mert a régi „kulturált” kapitalizmus imperializmusba nőtt át, az imperializmus pedig olyan világrendszer, mely a föld lakosságának óriási többségét maroknyi „előrehaladott” ország pénzügyi rabságában és gyarmati elnyomásában tartja.

Régebben szokás volt arról beszélni, hogy a proletárforradalom objektív előfeltételei megvannak-e vagy hiányzanak-e egyik vagy másik országban, illetve pontosabban — egyik vagy másik fejlett országban. Ma ez a szempont már nem kielégítő. Ma arról kell beszélni, hogy az objektív forradalmi előfeltételek az imperialista világgazdaság egész rendszerében, mint egységes egészben megvannak, — és az, hogy ebben a rendszerben van egynéhány ország, amely ipari tekintetben nem eléggé fejlett, a forradalomnak nem lehet áthághatatlan akadálya, ha a rendszer a maga egészében, azaz helyesebben — minthogy a rendszer a maga egészében már érett a forradalomra.

Régebben szokás volt egyik vagy másik fejlett ország proletárforradalmáról, mint külön, teljesen önálló tényezőről beszélni, melyet szembeállítottak a tőke külön, nemzeti frontjával, mint ellenlábasával. Ma ez a szempont már nem kielégítő. Ma a proletár világforradalomról kell beszélni, mert a tőke különálló nemzeti frontjai az imperializmus világfrontjának nevezett egységes lánc szemeivé lettek s ezzel a fronttal a világ forradalmi mozgalmának közös frontját kell szembeszegezni.

Régebben a proletárforradalmat, mint valamely adott ország kizárólagosan belső fejlődésének eredményét tekintették. Ma ez a szempont már nem kielégítő. A proletárforradalmat ma elsősorban, mint az imperializmus világrendszerén belüli ellentétek fejlődésének eredményét kell tekinteni, mint annak eredményét, hogy az imperialista világfront lánca egyik vagy másik országban megszakad.

Hol kezdődik majd a forradalom, hol, melyik országban lehet legelőbb áttörni a tőke frontját?

Ott, ahol fejlettebb az ipar, ahol a proletariátus a lakosság többsége, ahol több a kultúra, több a demokrácia — így szoktak régebben felelni erre a kérdésre.

Nem — veti ellene a forradalom lenini elmélete — nem feltétlenül ott, ahol fejlettebb az ipar stb. A tőke frontja ott fog átszakadni, ahol az imperializmus lánca gyengébb, mert hiszen a proletárforradalom annak eredménye, hogy a világimperializmus frontjának lánca a leggyengébb helyén elszakad, s megeshetik, hogy az az ország, mely a forradalmat elkezdte, az az ország, mely a tőke frontját áttörte, kapitalista viszonylatban kevésbé fejlett, mint más országok, amelyek fejlettebbek ugyan, de mégis megmaradtak a kapitalizmus keretei között.

1917-ben az imperialista világfront lánca Oroszországban gyengébbnek bizonyult, mint a többi országban. És csakugyan ott is szakadt el s megnyitotta a kivezető utat a proletárforradalomhoz. Miért? Azért, mert Oroszországban hatalmas népforradalom bontakozott ki, élén a forradalmi proletariátussal, amelynek olyan komoly szövetségese volt, mint a földesuraitól elnyomott és kizsákmányolt sokmilliós parasztság. Azért, mert a forradalommal szemben az imperializmusnak olyan undorító képviselője állott, mint a cárizmus, amelynek nem volt semmiféle erkölcsi súlya és rászolgált a lakosság általános gyűlöletére. Oroszországban a lánc gyengébbnek bizonyult, jóllehet Oroszország kapitalista viszonylatban fejletlenebb volt, mint, mondjuk, Franciaország vagy Németország, Anglia vagy Amerika.

Hol szakad el a lánc a legközelebbi jövőben? Ismét csak ott, ahol gyengébb. Nincs kizárva, hogy a lánc, mondjuk, Indiában szakadhat el. Miért? Mert ott fiatal, harcos forradalmi proletariátus van, amelynek olyan kétségtelenül nagy és kétségtelenül komoly szövetségese van, mint a nemzeti szabadságmozgalom. Mert a forradalommal szemben olyan mindenki előtt ismeretes ellenfél áll, mint a külföldi imperializmus, amelynek nincsen erkölcsi hitele, és amely rászolgált India elnyomott és kizsákmányolt tömegeinek általános gyűlöletére.

Teljesen lehetséges az is, hogy a lánc Németországban szakad el. Miért? Mert azok a tényezők, amelyek, mondjuk, Indiában működnek, Németországban is működni kezdenek. Persze, az az óriási különbség, mely India és Németország fejlődési színvonala között van, rányomja majd bélyegét a német forradalom egész menetére és kimenetelére.

Ezért mondja Lenin:

„A nyugateurópai kapitalista országok fejlődése a szocializmus felé nem oly módon megy végbe. . . hogy a szocializmus bennük egyenletesen «megérik», hanem olyan viszonyok között, amikor egyes államokat kizsákmányolnak más államok, amikor az imperialista háborúban elsőnek legyőzött államot kizsákmányolják, s ugyanakkor az egész Keletet is kizsákmányolják. A Kelet viszont, éppen az első imperialista háború következtében, végleg belépett a forradalmi mozgalomba, végleg belesodródott a világforradalmi mozgalom általános forgatagába” (XXVII. 415—416. old.).

Röviden: az imperialista front láncának rendszerint ott kell elszakadnia, ahol a lánc szemei gyengébbek, és minden bizonnyal nem feltétlenül ott, ahol a kapitalizmus fejlettebb, ahol a proletariátus ennyi meg ennyi, a parasztság annyi meg annyi százalék és így tovább.

Ezért tehát a proletárforradalom kérdésének eldöntésében a statisztikai számítgatásoknak arról, hogy hány százalék a lakosság proletár állománya az egyes országokban, nincsen olyan rendkívüli jelentőségük, amilyet oly szívesen tulajdonítottak neki a II. Internacionále betűrágói, akik nem értették meg az imperializmust és a forradalomtól féltek, mint a pestistől.

Továbbá. A II. Internacionále hősei azt erősítgették (és most is erősítgetik), hogy a polgári demokratikus forradalom és a proletárforradalom között szakadék vagy legalábbis kínai fal van, amely többé-kevésbé hosszú időközzel választja el egyiket a másiktól s ez alatt az idő alatt a hatalomra jutott burzsoázia fejleszti a kapitalizmust, a proletariátus pedig erőt gyűjt és készül a „döntő harcra” a kapitalizmus ellen. Ezt az időközt rendszerint sok évtizedre, sőt még többre is becsülik. Aligha szorul bizonyításra, hogy ennek a kínai fal „elméletnek” az imperializmus körülményei között semmi tudományos jellege nincs és hogy az nem más, nem lehet más, mint a burzsoázia ellenforradalmi vágyainak palástolása, kendőzése. Aligha szorul bizonyításra, hogy az összeütközésekkel és háborúkkal terhes imperializmus idején, a „szocialista forradalom előestéjén”, amikor a „virágzó” kapitalizmus „halódó” kapitalizmussá változik (Lenin), a forradalmi mozgalom pedig a világ minden országában nő, amikor az imperializmus egyesül kivétel nélkül minden reakciós erővel, még a cárizmussal és a feudalizmussal is és így a forradalmi erők számára is szükségessé teszi az összefogást a Nyugat proletármozgalmától kezdve a Kelet nemzeti szabadságmozgalmáig, amikor a feudális jobbágytartó rend maradványainak lerombolása az imperializmussal való forradalmi harc nélkül lehetetlenné válik — aligha szorul bizonyításra, hogy a polgári-demokratikus forradalomnak egy többé-kevésbé fejlett országban ilyen viszonyok között a proletárforradalomhoz kell közelednie, hogy az elsőnek át kell nőnie a másodikba. Az oroszországi forradalom története kézzelfoghatóan bebizonyította e tétel helyességét és elvitathatatlanságát. Nem hiába rajzolta meg Lenin már 1905-ben, az első orosz forradalom előestéjén, a „Két taktika” című brosúrájában a polgári-demokratikus forradalmat és a szocialista forradalmat úgy, mint ugyanazon lánc két láncszemét, mint az orosz forradalom lendületének egységes egészét alkotó képét:

„A proletariátusnak végig kell vinnie a demokratikus forradalmat — maga mellé állítva a parasztság tömegét —, hogy erőszakkal eltiporja az önkényuralom ellenállását és ellensúlyozza a burzsoázia ingadozását. A proletariátusnak végre kell hajtania a szocialista forradalmat — maga mellé állítva a lakosság félproletár elemeinek tömegét —, hogy erőszakkal letörje a burzsoázia ellenállását és ellensúlyozza a parasztság és a kispolgárság ingadozását. Ezek a proletariátus feladatai, amelyeket az új-iszkrások oly szűklátókörűen gondolnak el a forradalom lendületéről szóló fejtegetéseikben és határozataikban” (VIII. köt. 96. old.).

Nem is beszélek Lenin más, későbbi munkáiról, melyekben a polgári forradalom proletárforradalomba való átnövésének eszméje, mint a lenini forradalmi elmélet egyik sarkköve, még élesebben domborodik ki, mint a „Két taktikádban.

Egyes elvtársak, úgy látszik, azt hiszik, hogy Lenin erre az eszmére csak 1916-ban jött rá és hogy mindaddig úgy vélekedett, hogy a forradalom Oroszországban megreked a polgári keretek között, hogy tehát a hatalom a proletár- és paraszt-diktatúra szerveinek kezéből a burzsoázia, nem pedig a proletariátus kezébe megy majd át. Azt mondják, hogy ez az állítás még a mi kommunista sajtónkba is behatolt. Le kell szögeznem, hogy ez az állítás teljesen helytelen és egyáltalán nem felel meg a valóságnak.

Hivatkozhatom Lenin ismert beszédére, amelyet a III. pártkongresszuson (1905) tartott és amelyben a proletariátus és parasztság diktatúráját, azaz a demokratikus forradalom győzelmét úgy jellemezte, hogy az nem „a «rend» megszervezése”, hanem a „háború megszervezése” (VII. köt. 264. old.).

Hivatkozhatom továbbá Lenin ismert cikkeire „Az ideiglenes kormányról” (1905), amelyekben, az orosz forradalom kifejlődésének várható kilátásait ábrázolva, a párt elé azt tűzi ki feladatul: „el kell érni, hogy az orosz forradalom ne néhány hónap, hanem sok év mozgalma legyen, hogy a forradalom ne csak a hatalom birtokosainak apró engedményeire, hanem e hatalom teljes megdöntésére vezessen”, s ugyanott Lenin, ezt a perspektívát továbbfejlesztve és az európai forradalommal kapcsolatba hozva, így folytatja:

„És ha ez sikerül, akkor… akkor a forradalmi tűz lángra lobbantja Európát; a burzsoá reakciótól elgyötört európai munkás felkel és megmutatja nekünk, «hogyan kell ezt csinálni»; akkor az európai forradalmi fellendülés visszahat Oroszországra és a néhány forradalmi év korszakát néhány forradalmi évtized korszakává teszi. . .” (ugyanott, 191. old.).

Hivatkozhatom továbbá Lenin ismert cikkére, melyet 1915 novemberében tett közzé, és amelyben a következőket írja:

„A proletariátus önfeláldozóan harcol és fog harcolni a hatalom megragadásáért, a köztársaságért, a föld elkobzásáért .. . azért, hogy a «nem-proletár néptömegek» részt vegyenek a polgári Oroszország felszabadításában a katonai-feudális «imperializmus» (= cárizmus) alól. A polgári Oroszországnak ezt a felszabadítását a cárizmus alól, a földesurak földet bitorló hatalma alól a proletariátus haladéktalanul fel fogja használni, de nem arra, hogy a gazdag parasztokat segítse a mezőgazdasági munkások elleni harcukban, hanem, hogy Európa proletariátusával szövetségben szocialista forradalmat hajtson végre …” (XVIII. köt. 318. old.).

Hivatkozhatom végül Lenin „A proletárforradalom és a renegát Kautsky” című brosúrájának ismert helyére, ahol Lenin utal arra a tételre, amelyet az imént az orosz forradalom fellendüléséről, a „Két taktiká”-ból idéztem s az alábbi következtetésre jut:

„Úgy történt, ahogy megmondtuk. A forradalom menete igazolta érvelésünk helyességét. Kezdetben az a «egész» parasztsággal a monarchia ellen, a földesurak ellen, a középkoriság ellen (és ennyiben a forradalom burzsoá, burzsoá-demokratikus marad). Azután a szegényparasztsággal együtt, a félproletariátussal együtt, valamennyi kizsákmányolttal együtt a kapitalizmus ellen, ideértve a falusi gazdagokat, kulákokat, spekulánsokat — és ennyiben a forradalom szocialistává válik. Aki megpróbálja, hogy mesterségesen kínai falat vonjon a kettő közé, aki mással is el akarja választani őket, mint a proletariátus felkészültségének fokával és a szegényparasztsággal való összefogásának fokával, az a marxizmust a legnagyobb mértékben elferdíti, elposványosítja, liberalizmussal cseréli fel” (XXIII. köt. 391. old.).

Azt hiszem, ennyi elég.

Jó, mondják majd nekünk, de akkor miért hadakozott Lenin a „permanens (megszakítás nélküli) forradalom” eszméje ellen?

Azért, mert Lenin azt javasolta, hogy a parasztság forradalmi képességeit „aknázzuk ki” és egész forradalmi energiáját használjuk fel arra, hogy a cárizmust teljesen felszámoljuk, arra, hogy a proletárforradalomra áttérhessünk, a „permanens forradalom” hívei ellenben nem értették meg, milyen komoly szerepe van a parasztságnak az orosz forradalomban, lebecsülték a parasztság forradalmi energiájának erejét, lebecsülték az orosz proletariátus erejét és képességét arra, hogy a parasztságot magával vigye, és ezzel megnehezítették a parasztság kiszabadítását a burzsoázia befolyása alól, a parasztság tömörülését a proletariátus köré.

Azért, mert Lenin azt javasolta, hogy a forradalom művét tetőzzük be a proletár hatalomra való átmenettel, a „permanens” forradalom hívei ellenben úgy gondolták, hogy közvetlenül a proletariátus hatalmával kell kezdeni, mert nem értették meg azt, hogy ezzel olyan „apróság” fölött hánynak szemet, mint a feudális csökevények és nem vesznek számba olyan komoly erőt, mint az orosz parasztság, mert nem értették meg azt, hogy az ilyen politika csak akadálya lehet annak, hogy a proletariátus a parasztságot megnyerje.

Lenin tehát a „permanens” forradalom hívei ellen nem a megszakítatlanság kérdése miatt hadakozott, hiszen Lenin maga is a megszakítás nélküli forradalom álláspontján állott, hanem mert lebecsülték a parasztságnak, a proletariátus hatalmas tartalékának szerepét, mert nem értették meg a proletariátus hegemóniájának eszméjét.

A „permanens” forradalom eszméje nem új. Először Marx vetette fel a negyvenes évek végén a „Kommunisták Szövetségéhez” intézett ismert „Üzenetében” (1850). A mi „permanenseink” a megszakítás nélküli forradalom eszméjét ebből a dokumentumból vették. Meg kell azonban jegyezni, hogy „permanenseink”, amikor átvették ezt az eszmét Marxtól, némileg átgyúrták azt és átgyúrván, „elrontották”, a gyakorlati használatra alkalmatlanná tették. Lenin tapasztalt kezére volt szükség, hogy ezt a hibát kijavítsa, hogy Marx eszméjét a megszakítás nélküli forradalomról eredeti formájában használja fel és forradalom-elméletének egyik sarkkövévé tegye.

Lássuk, mit mond Marx az „Üzenetben” a megszakítás nélküli forradalomról, miután több forradalmi demokratikus követelést sorol fel, amelyeknek kivívására a kommunistákat felhívja:

„A demokratikus kispolgárok a forradalmat a lehető leggyorsabban és legfeljebb a fenti követelések megvalósításával akarják befejezni, ezzel szemben a mi érdekünk és feladatunk az, hogy a forradalmat permanenssé tegyük mindaddig, amíg valamennyi többé-kevésbé vagyonos osztály nincs kiszorítva a hatalomból, mindaddig, amíg a proletariátus nem hódította meg az államhatalmat és a proletárok egyesülése nemcsak egy országban, hanem a világ valamennyi uralkodó országában nem fejlődött odáig, hogy a proletárok egymásközti versenye ezekben az országokban megszűnt s hogy legalább a döntő termelőerők a proletárok kezében összpontosultak”.

Más szóval:

a) Marx, ellentétben a mi orosz „permanenseink” terveivel, egyáltalában nem javasolta azt, hogy a forradalmat az ötvenes évek Németországában közvetlenül a proletár hatalommal kell elkezdeni;

b) Marx csupán azt javasolta, hogy a forradalom művét a proletár hatalommal tetőzzük be, lépésről- lépésre letaszítva a hatalom magaslatáról az egyik burzsoá frakciót a másik után, hogy aztán, miután a proletariátus hatalomra jutott, lángra lehessen lobbantam a forradalmat minden országban, — ami teljesen megfelel mindannak, amit Lenin tanított és forradalmunk során megvalósított, követve saját elméletét az imperializmus viszonyai között végbemenő proletárforradalomról.

Kiderül, hogy a mi orosz „permanenseink” nemcsak hogy lebecsülték a parasztság szerepét az orosz forradalomban, valamint a proletárhegemónia eszméjének jelentőségét, hanem még a „permanens” forradalom marxi eszméjét is módosították (elferdítették) s ezzel a gyakorlat számára alkalmatlanná tették.

Ezért gúnyolta ki Lenin a mi „permanenseink” elméletét, melyet „eredetinek” és „gyönyörűnek” nevezett s ezért vádolta őket azzal, hogy nem akarnak „gondolkozni azon, mi az oka annak, hogy az élet teljes tíz éven át mit sem törődött ezzel a gyönyörű elmélettel” (Lenin 1915-ben írta cikkét, tehát tíz évvel azután, hogy Oroszországban a „permanensek” teóriája felbukkant, — lásd XVIII. köt. 317. old.).

Ezért tartotta Lenin ezt az elméletet félig menseviknek, ezért mondotta, hogy a „bolsevikoktól átveszi a proletariátust döntő forradalmi harcra és a politikai hatalom meghódítására szólító felhívást, a mensevikektől pedig — a parasztság szerepének «tagadását»” (lásd Lenin cikkét a „Forradalom két vonaláról”, — ugyanott).

Így áll a dolog Lenin eszméjével a polgári-demokratikus forradalom proletárforradalomba való átnövéséről, arról, hogy a polgári forradalmat hogyan kell kihasználni a proletárforradalomba való „haladéktalan” átmenet érdekében.

Továbbá. Azelőtt a forradalom győzelmét egy országban lehetetlennek tartották, úgy vélték, hogy a burzsoázia fölötti győzelemhez elengedhetetlen valamennyi előrehaladott ország, vagy legalábbis az ilyen országok többsége proletárjainak együttes fellépése. Ma ez a szempont már nem felel meg a való helyzetnek. Ma abból kell kiindulni, hogy ilyen győzelem lehetséges, mert a különböző kapitalista országok fejlődésének egyenlőtlen és ugrásszerű jellege az imperializmus viszonyai között, az imperializmuson belül fejlődő és elkerülhetetlenül háborúkat előidéző katasztrofális ellentétek, a forradalmi mozgalom növekedése a világ valamennyi országában — mindez arra vezet, hogy a proletariátus győzelme egyes országokban nemcsak lehetséges, hanem szükségszerű is. A forradalom története Oroszországban mindennek közvetlen bizonyítéka. Csak nem szabad emellett megfeledkezni arról, hogy a burzsoázia megdöntését csak abban az esetben lehet sikerrel végrehajtani, ha megvannak bizonyos elengedhetetlen feltételek, amelyek megléte nélkül gondolni sem lehet arra, hogy a proletariátus a hatalmat átvegye.

A „Baloldaliság” című brosúrájában Lenin ezekről a feltételekről a következőket mondja:

„A forradalom alaptörvénye, melyet minden forradalom és különösképpen a XX. század mindhárom orosz forradalma megerősít, a következő: a forradalomhoz nem elegendő az, hogy a kizsákmányolt és elnyomott tömegek belássák, hogy a régi módon lehetetlen tovább élniök és változást követeljenek; a forradalomhoz az is szükséges, hogy a kizsákmányolok, ne tudjanak élni és kormányozni a régi módon. Csak akkor, ha az «alul levők» nem akarják a régit, a «felül levők» pedig nem tudnak tovább élni és kormányozni a régi módon, csak akkor győzhet a forradalom. Ezt az igazságot más szavakkal így fejezhetjük ki: a forradalom nem lehetséges általános nemzeti (a kizsákmányoltakat és a kizsákmányolókat egyaránt érintő) válság nélkül.

Tehát a forradalomhoz előszöris azt kell elérnünk, hogy a munkások többsége (vagy mindenesetre a tudatos, gondolkodó, politikailag aktív munkások többsége) teljesen megértse a forradalom szükségességét és kész legyen érte akár halálba menni; másodszor, hogy a kormányzó osztályok olyan kormányzati válságot éljenek át, amely a legelmaradottabb tömegeket is bevonja a politikába . . ., meggyengíti a kormányt és lehetővé teszi, hogy a forradalmárok gyorsan megdöntsék” (XXV. köt. 222. old.).

De a burzsoázia hatalmának megdöntése és a proletariátus hatalmának megteremtése egy országban még nem jelenti a szocializmus teljes győzelmének a biztosítását. A győztes ország proletariátusának, miután hatalmát megszilárdította és a parasztságot maga köré tömörítette, fel lehet és fel kell építenie a szocialista társadalmat. De azt jelenti-e ez, hogy a győztes ország proletariátusa ezzel kivívta a szocializmus teljes, végleges győzelmét, vagyis azt jelenti-e, hogy a proletariátus csak egy ország erőivel a szocializmust véglegesen megszilárdíthatja és az országot teljes mértékben biztosíthatja az intervenció, tehát a restauráció ellen? Nem, nem ezt jelenti. Ehhez elengedhetetlen a forradalom győzelme legalábbis néhány országban. Ezért a győztes ország forradalmának lényeges feladata, hogy fejlessze és támogassa a forradalmat más országokban. Ezért a győztes ország forradalma ne tekintse magát önmagáért való egységnek, hanem a proletariátus győzelmét a többi országokban siettető támasznak, eszköznek.

Lenin ezt a gondolatot két szóban fejezte ki, amikor azt mondta, hogy a győztes forradalom feladata — megtenni „a maximumát annak, ami egy országban valamennyi ország forradalmának fejlesztése, támogatása, felébresztése érdekében megvalósítható” (XXIII. köt. 385. old.).

Ezek, általában, a proletárforradalom lenini elméletének jellegzetes vonásai.

IV
A proletariátus diktatúrája

Ebből a témából három alapkérdést ragadok ki. Ezek:

a) a proletariátus diktatúrája, mint a proletárforradalom eszköze;
b) a proletariátus diktatúrája, mint a proletariátus uralma a burzsoázia felett;
c) a szovjethatalom, mint a proletárdiktatúra állami formája.

1. A proletariátus diktatúrája, mint a proletárforradalom eszköze. A proletárdiktatúra kérdése mindenekelőtt a proletárforradalom alapvető tartalmának kérdése. A proletárforradalom, ennek haladása, lendülete, vívmányai csak a proletariátus diktatúrája által öltenek testet. A proletariátus diktatúrája a proletárforradalom eszköze, szerve, legfontosabb támaszpontja, amelyet azért hívnak életre, hogy, előszöris, a megdöntött kizsákmányolók ellenállását megtörjék és az elért vívmányokat biztosítsák, másodszor, hogy a proletárforradalmat végigvigyék, a forradalmat a szocializmus teljes győzelméig vezessék. A forradalom legyőzheti a burzsoáziát, megdöntheti hatalmát a proletariátus diktatúrája nélkül is. De a burzsoázia ellenállását elnyomni, a győzelmet megtartani és a szocializmus végleges győzelméig tovább menni a forradalom már nem képes, ha fejlődésének bizonyos fokán nem teremti meg a proletárdiktatúra formájában speciális szervét, mint legfőbb támaszpontját.

„A forradalom alapkérdése a hatalom kérdése” (Lenin). Azt jelenti-e ez, hogy csak át kell venni, csak meg kell ragadni a hatalmat? Nem, nem azt jelenti. A hatalom megragadása csak a dolog kezdete. Az egy országban megdöntött burzsoázia különböző okoknál fogva még sokáig erősebb marad, mint a proletariátus, amely megdöntötte. Ebből következik, hogy megtartani a hatalmat, megszilárdítani és legyőzhetetlenné tenni — ez a legfőbb dolog. Mi kell e cél eléréséhez? Ehhez legalábbis három fő feladatot kell teljesíteni, amelyek már a „győzelem másnapján” felmerülnek a proletariátus diktatúrája előtt:

a) meg kell törni a forradalom által megdöntött és kisajátított földbirtokosok és kapitalisták ellenállását, meg kell semmisíteni a tőke hatalmának visszaállítására irányuló minden néven nevezendő kísérletüket;
b) meg kell szervezni — az egész dolgozó népet a proletariátus köré tömörítve — az építőmunkát, és ezt a munkát az osztályok felszámolásának, megszüntetésének előkészítése irányában kell folytatni;
c) fel kell fegyverezni a forradalmat, meg kell szervezni a forradalom hadseregét a külső ellenség, az imperializmus elleni harcra.

A proletariátus diktatúrája arra kell, hogy ezeket a feladatokat végrehajtsa, teljesítse.

„Az átmenet a kapitalizmusból a kommunizmusba — mondja Lenin — egész történelmi korszak. Amíg ez a korszak be nem fejeződik, a kizsákmányolok, okvetlenül megőrzik reményüket a restaurációra, s ebből a reményből restaurációs kísérletek lesznek. A megdöntött kizsákmányolók, akik megdöntésüket nem várták, nem hittek benne, még csak gondolni sem akartak rá, az első komoly vereség után megtízszerezett energiával, dühödt szenvedéllyel, százszorosán felfokozott gyűlölettel vetik magukat harcba a tőlük elvett «paradicsom» visszaszerzéséért, családjaikért, amelyek oly gondtalanul éltek, és amelyeket most a «csőcselék» pusztulásra és nyomorra (vagy «közönséges» munkára .. .) ítél. S a kizsákmányoló kapitalistákhoz húz a kispolgárság széles tömege. Évtizedek történeti tapasztalatai tanúsítják minden országban, hogy ez a kispolgárság ide-oda ingadozik, ma a proletariátussal megy együtt, holnap visszaretten a forradalom nehézségeitől, a munkások legelső vereségére, vagy csak félvereségére is pánikba esik, idegeskedik, kapkod, siránkozik, egyik táborból a másikba futkos” (XXIII. köt. 355. old.).

A burzsoáziának van alapja arra, hogy restaurációs kísérleteket tegyen, hiszen megdöntése után még sokáig erősebb, mint a proletariátus, amely megdöntötte.

„Ha a kizsákmányolókat csak egy országban verik szét — mondja Lenin — és természetesen ez a tipikus eset, mert a forradalom egyidejűleg több országban ritka kivétel —, akkor még mindig erősebbeklesznek, mint a kizsákmányoltak” (ugyanott, 354. old,).

Miben rejlik a megdöntött burzsoázia ereje?

Először, „a nemzetközi tőke erejében, a burzsoázia nemzetközi kapcsolatainak erejében és szilárdságában” (XXV. köt. 173. old.).

Másodszor abban, hogy „a kizsákmányolók a forradalom után még hosszú ideig elkerülhetetlenül megtartják sok hatalmas tényleges kiváltságukat; marad náluk pénz (a pénzt egyszerre megszüntetni nem lehet), különböző — gyakran jelentős — ingó vagyon, megmaradnak összeköttetéseik, megmarad a szervezésben és kormányzásban való jártasságuk, a kormányzás összes «titkainak» (szokásainak, fogásainak, eszközeinek, lehetőségeinek) ismerete, megmarad magasabb képzettségük, közeli kapcsolataik a felsőbb, műszaki személyzethez (amely burzsoá módon él és gondolkodik), megmarad összehasonlíthatatlanul nagyobb jártasságuk a katonai ügyekben (ez igen fontos) és így tovább és így tovább’’(XXIII. köt. 354. old.).

Harmadszor „a szokás erejében, a kisüzemi termelés erejében. Mert kisüzem, sajnos, még nagyon-nagyon sok maradt a világon és a kisüzem állandóan, minden nap, minden órájában, magától és tömegméretekben szüli a kapitalizmust és a burzsoáziát” …, mert „az osztályokat megszüntetni nemcsak azt jelenti, hogy elkergetjük a földbirtokosokat meg a tőkéseket — ezt viszonylag könnyen elvégeztük —, hanem jelenti azt is, hogy felszámoljuk a kis árutermelőket, márpedig ezeket nem lehet elkergetni, nem lehet elnyomni, ezekkel össze kell férni, ezeket csak igen hosszadalmas, igen lassú, óvatos szervező munkával lehet (és kell) átformálni, átnevelni” (XXV. köt. 173. és 189. old.).

Ezért mondja Lenin, hogy:

„A proletariátus diktatúrája az új osztály legádázabb és legkíméletlenebb háborúja a hatalmasabb ellenség ellen, a burzsoázia ellen, melynek ellenállását megtízszerezte az, hogy megdöntötték”, hogy „a proletariátus diktatúrája szívós harc, véres és vértelen, erőszakos és békés, katonai és gazdasági, pedagógiai és adminisztratív harc a régi társadalom erői és hagyományai ellen” (ugyanott, 173. és 190. old.).

Aligha szorul bizonyításra, hogy mindezeket a feladatokat rövid időn belül teljesíteni, néhány év alatt végrehajtani teljességgel lehetetlen. Ezért a proletariátus diktatúráját, a kapitalizmusról a kommunizmusra való átmenetet nem szabad néhány „különösen forradalmi” cselekedet és dekrétum röpke időszakának felfogni, hanem úgy kell felfogni, mint egész történelmi korszakot, amelyet polgárháborúk és külső összeütközések, szívós szervező munka és gazdasági építés, támadások és visszavonulások, győzelmek és vereségek töltenek be. Erre a történelmi korszakra nemcsak azért van szükség, hogy meg lehessen teremteni a szocializmus teljes győzelmének gazdasági és kulturális előfeltételeit, hanem azért is, hogy a proletariátusnak módjában legyen, először — hogy önmagát az ország vezetésére képes erővé nevelje és kovácsolja, másodszor — hogy a kispolgári rétegeket olyan irányban képezze és gyúrja át, mely a szocialista termelés megszervezését biztosítja.

„Tizenöt, húsz, huszonöt év polgárháborúin és népek közti harcain kell átmennetek — mondotta Marx a munkásoknak —, nemcsak azért, hogy a viszonyokat megváltoztassátok, hanem azért, hogy magatokat is megváltoztassátok és a politikai uralomra képessé tegyétek” (K. Marx és F. Engels Művei. VIII. köt. 506. old.).

Marx gondolatát folytatva és továbbfejlesztve, Lenin ezt írja:

„A proletárdiktatúra idején a parasztok és kistermelők millióit, az alkalmazottak, hivatalnokok, polgári értelmiségiek százezreit kell átnevelni, valamennyiüket a proletár államnak és a proletár vezetésnek kell alárendelni, le kell bennük győzni a burzsoá szokásokat és hagyományokat”, éppen úgy, mint ahogy szükséges lesz „a proletariátus diktatúrája talaján, hosszas harcban átnevelni magukat a proletárokat is, akik saját kispolgári előítéleteiktől nem egyszerre, nem csoda útján, nem a szűzanya parancsára, nem valami jelszó, határozat, rendelet parancsára szabadulnak meg, hanem csak a kispolgári tömegbefolyások ellen folytatott hosszú és fáradságos tömegharc útján” (XXV. köt. 248. és 247. old.).

2. A proletariátus diktatúrája, mint a proletariátus uralma a burzsoázia felett. Már a mondottakból is látható, hogy a proletariátus diktatúrája nem egyszerű személycsere a kormányban, nem „kabinet”- változás stb., amely a régi gazdasági és politikai rendet érintetlenül hagyja. Minden ország mensevikjei és opportunistái, akik úgy félnek a diktatúrától, mint a tűztől s rémületükben a diktatúra fogalmát a „hatalom meghódításának” a fogalmával helyettesítik, a „hatalom meghódítását” rendszerint „kabinet”-változásra korlátozzák, arra, hogy a hatalmon új kormány jelenik meg, olyanfajta emberekből, mint Scheidemann és Noske, MacDonald és Henderson. Aligha szorul magyarázatra, hogy az ilyen és hasonló kabinetváltozásoknak semmi közük a proletariátus diktatúrájához, az igazi hatalom meghódításához az igazi proletariátus által. Amikor MacDonaldok és Scheidemannok vannak hatalmon és a régi burzsoá rend megmarad, akkor az ő úgynevezett kormányaik nem lehetnek egyebek, mint kiszolgáló apparátusok a burzsoázia kezében, mint az imperializmus fekélyeinek takarói, mint a burzsoázia eszközei az elnyomott és kizsákmányolt tömegek forradalmi mozgalma ellen. A tőkének ezekre a kormányokra akkor van szüksége, mint spanyolfalra, amikor a tömegeket nyíltan elnyomni és kizsákmányolni nehéz, kényelmetlen, nem előnyös. Az ilyenfajta kormányok megjelenése természetesen annak jele, hogy „ott náluk” (vagyis a kapitalistáknál), a „Sipka-szorosban” nem minden csendes, de az ilyenfajta kormányok, tekintet nélkül erre, elkerülhetetlenül a tőke kendőzött kormányai maradnak. Egy MacDonald vagy Scheidemann kormánytól a hatalomnak a proletariátus által való meghódításáig a távolság akkora, mint földtől az égig. A proletariátus diktatúrája nem kormányváltozás, hanem új állam, amelynek új hatalmi szervei vannak a központban és az egész országban, — a proletariátus diktatúrája a proletariátus állama, mely a régi állam, a burzsoázia államának romjain jött létre.

A proletariátus diktatúrája nem a burzsoá rend alapján, hanem e rend szétzúzása folyamán, a burzsoázia megdöntése után, a földbirtokosok és kapitalisták kisajátítása folyamán, a fő termelési eszközök társadalmasítása folyamán, a proletariátus erőszakos forradalma folyamán jön létre. A proletariátus diktatúrája forradalmi hatalom, mely a burzsoázia elleni erőszakra támaszkodik.

Az állam — gépezet az uralkodó osztály kezében, hogy vele osztályellenségei ellenállását elnyomja. Ebben a vonatkozásban a proletariátus diktatúrája lényegében semmiben sem különbözik bármely más osztály diktatúrájától, mert a proletárállam — gépezet a burzsoázia elnyomására. De van egy lényeges különbség. Éspedig az, hogy minden eddigi osztályállam a kizsákmányoló kisebbség diktatúrája volt a kizsákmányolt többség fölött, a proletariátus diktatúrája ellenben a kizsákmányolt többség diktatúrája a kizsákmányoló kisebbség fölött.

Röviden: a proletariátus diktatúrája a proletariátusnak törvény által nem korlátozott, erőszakra támaszkodó uralma a burzsoázia fölött, amely uralom a dolgozó és kizsákmányolt tömegek rokonszenvét és támogatását élvezi (Lenin. „Állam és forradalom”).

Ebből két alapvető következtetés adódik:

Az első következtetés. A proletariátus diktatúrája nem lehet „teljes” demokrácia, nem lehet mindenkire, gazdagra is, szegényre is kiterjedő demokrácia — a proletariátus diktatúrájának „új módon (a proletárok és általában a nincstelenek érdekében) demokratikus államnak kell lennie és új módon diktatórikusnak (a burzsoázia ellen) …” (XXI. köt. 393. old.). Kautskynak és társainak az általános egyenlőségről, a „tiszta” demokráciáról, a „tökéletes” demokráciáról és hasonlókról való fecsegése csak burzsoá leplezése annak a kétségtelen ténynek, hogy a kizsákmányolok és kizsákmányoltak egyenlősége lehetetlen. A „tiszta” demokrácia elmélete a munkásosztály ama felső rétegének elmélete, melyet az imperialista rablók kezessé tettek és hizlalnak. Azért találták ki, hogy a kapitalizmus fekélyeit takargassák, az imperializmust kendőzzék, és erkölcsi erőt adjanak neki a kizsákmányolt tömegek elleni harcban. A kapitalizmusban a kizsákmányoltaknak nincsenek és nem is lehetnek igazi „szabadságjogaik”, már csak azért sem, mert a helyiségek, nyomdák, papírraktárak stb., melyek a „szabadságjogok” gyakorlásához feltétlenül szükségesek, a kizsákmányolók privilégiumai. A kapitalizmusban a kizsákmányolt tömegeknek nincs és nem is lehet tényleges részük az ország vezetésében, már csak azért sem, mert a kapitalizmusban, még a legdemokratikusabb rend esetén is, a kormányokat nem a nép nevezi ki, hanem a Rothschildok és Stinnesek, a Rockefellerek és Morganok. A demokrácia a kapitalizmusban kapitalista demokrácia, a kizsákmányoló kisebbség demokráciája, mely a kizsákmányolt többség jogainak korlátozásán alapszik és ez ellen a többség ellen irányul. Csak a proletárdiktatúrában lehetnek a kizsákmányoltaknak igazi „szabadságjogai” és lehet a proletároknak és parasztoknak valóban része az ország vezetésében. A demokrácia a proletárdiktatúrában proletár demokrácia, a kizsákmányolt többség demokráciája, mely a kizsákmányoló kisebbség jogainak korlátozásán alapszik és ez ellen a kisebbség ellen irányul.

A második következtetés. A proletariátus diktatúrája nem jöhet létre a burzsoá társadalom és burzsoá demokrácia békés fejlődésének eredményeként, hanem csak a burzsoá államgépezet, a burzsoá hadsereg, a burzsoá hivatalnoki apparátus, a burzsoá rendőri apparátus összetörésének eredményeként jöhet létre.

„A munkásosztály nem veheti egyszerűen birtokba a kész államgépezetet, hogy azt saját céljaira mozgásba hozza” — mondják Marx és Engels a „Kommunista Párt kiáltványa” előszavában. — A proletárforradalom feladata „… nem az, hogy a bürokratikus-katonai gépezetet egyik kézből a másikba adja, ahogy eddig történt, hanem hogy azt szétzúzza… — ez előfeltétele minden valódi népforradalomnak a kontinensen” — mondja Marx Kugelmannhoz intézett levelében, 1871-ben.

Marx a kontinensre korlátozza tételét — ezt a megszorítást a világ összes opportunistái és mensevikjei ürügyül használták fel annak hangoztatására, hogy Marx lehetőnek tartotta a polgári demokrácia békés átfejlődését proletár demokráciába, legalábbis néhány olyan országban, amelyek nem tartoznak az európai kontinenshez (Anglia, Amerika). Marx ezt valóban lehetségesnek tartotta és erre volt is alapja a múlt század hetvenes éveinek Angliájára és Amerikájára vonatkozólag, amikor még nem volt monopolkapitalizmus, amikor még nem volt imperializmus és ezekben az országokban, fejlődésük különleges feltételei folytán, nem volt kifejlett militarizmus és bürokratizmus. Ez volt a helyzet, amíg nem jelent még a kifejlett imperializmus. De utóbb, 30—40 év múlva, amikor a helyzet ezekben az országokban gyökeresen megváltozott, amikor az imperializmus kifejlődött és kivétel nélkül minden kapitalista országra kiterjedt, amikor a militarizmus és bürokratizmus Angliában és Amerikában is megjelent, amikor Anglia és Amerika békés fejlődésének különleges feltételei eltűntek — magától el kellett esnie az ezekre az országokra vonatkozó megszorításnak.

„Most — mondja Lenin —, 1917-ben, az első nagy imperialista háború korában, Marxnak ez a korlátozása elesik. Anglia is, Amerika is, az angolszász «szabadságnak» — a militarizmus és bürokratizmus hiánya értelmében vett „szabadságnak” — ezek a legnagyobb és az egész földkerekségen legutolsó képviselői egészen elmerültek a szennyes és véres általános európai mocsárban, a mindent maguk alá gyűrő, mindent elnyomó bürokratikus-militarista intézmények mocsarában. Most Angliában is, Amerikában is «minden valóban népi forradalomnak előfeltétele» a «kész államgépezetnek» (melyet ott az 1914— 1917-es években formáltak ki késszé az „európai”, általános imperialista tökéletesség értelmében) összetörése, szétzúzása” (XXI. köt. 395. old.).

Más szóval, a proletariátus erőszakos forradalmáról szóló törvény, a burzsoá államgépezet összetöréséről, mint e forradalom előzetes feltételéről szóló törvény a világ imperialista országai forradalmi mozgalmának elkerülhetetlen törvénye.

A távoli jövőben természetesen, ha majd a proletariátus a kapitalizmus legfontosabb országaiban győz, és ha a jelenlegi kapitalista környezetet szocialista környezet váltja majd fel, egyes kapitalista országok számára minden bizonnyal lehetséges lesz a fejlődés „békés” útja. Ez országok kapitalistái, a „kedvezőtlen” nemzetközi viszonyok következtében, célszerűnek fogják tartani, hogy a proletariátusnak „önként” komoly engedményeket tegyenek. De ez a feltételezés csak a távoli és lehetséges jövőre vonatkozik. A közeljövőre vonatkozólag ennek a feltételezésnek semmi, de semmi alapja sincsen.

Ezért Leninnek igaza van, mikor ezt mondja:

„A proletárforradalom lehetetlen a polgári államgépezet erőszakos szétzúzása és újjal való felváltása nélkül” (XXIII. köt. 342. old.).

3. A szovjethatalom, mint a proletariátus diktatúrájának államformája. A proletariátus diktatúrájának győzelme a burzsoázia elnyomását, a burzsoá államgépezet széttörését, a burzsoá demokráciának proletár demokráciával való felváltását jelenti. Ez világos. De melyek azok a szervezetek, amelyek segítségével ez a kolosszális munka elvégezhető? Hogy a proletár szervezetek régi formái, amelyek a burzsoá parlamentarizmus alapján fejlődtek ki, erre a munkára nem alkalmasak, ehhez aligha fér kétség. Melyek tehát a proletariátusnak azok az új szervezeti formái, amelyek a burzsoá államgépezet sírásójának szerepét játszhatják, amelyek nemcsak arra képesek, hogy ezt a gépezetet összetörjék és a burzsoá demokráciát proletár demokráciával váltsák fel, hanem arra is, hogy a proletár államhatalom alapjává legyenek?

A proletariátusnak ezek az új szervezeti formái a szovjetek.

Miben rejlik a szovjetek ereje a régi szervezeti formákhoz képest?

Abban, hogy a szovjetek a proletariátus legátfogóbb tömegszervezetei, mert a szovjetek, csakis a szovjetek fogják át kivétel nélkül az összes munkásokat.

Abban, hogy a szovjetek azok az egyedüli tömegszervezetek, amelyek az összes elnyomottakat és kizsákmányoltakat, munkásokat és parasztokat, katonákat és matrózokat egyesítik és amelyekben, ennek folytán, a tömegek élcsapata, a proletariátus, a legkönnyebben és a legteljesebben tudja a tömegek harcának politikai vezetését a gyakorlatban megvalósítani.

Abban, hogy a szovjetek a tömegek forradalmi harcának, a tömegek politikai akcióinak, a tömegek felkelésének leghatalmasabb szervei, olyan szervek, amelyek képesek a finánctőkének és a finánctőke politikai függvényeinek mindenhatóságát megtörni.

Abban, hogy a szovjetek maguknak a tömegeknek közvetlen szervezetei, vagyis legdemokratikusabb szervezetei, tehát a tömegek legnagyobb tekintélyű szervezetei, amelyek maximálisan megkönnyítik nekik, hogy az új állam berendezésében és igazgatásában részt vegyenek s maximálisan kifejlesztik a tömegek forradalmi energiáját, kezdeményező készségét, alkotó képességét a régi rend szétzúzásáért, az új, a proletár rendért vívott harcban.

A szovjethatalomban a helyi szovjetek egyetlen általános államszervezetté egyesülnek és formálódnak, a proletariátusnak, mint az elnyomott és kizsákmányolt tömegek élcsapatának, és mint uralkodó osztálynak államszervezetévé, a Szovjetek Köztársaságává.

A szovjethatalom lényege abban van, hogy éppen azoknak az osztályoknak, amelyeket a tőkések és földbirtokosok elnyomtak, a legtömegesebb és legforradalmibb szervezetei alkotják most „az egész államhatalom, az egész állami apparátus állandó és egyetlen alapját”, hogy „éppen azokat a tömegeket vonja be az állam demokratikus igazgatásában való állandó, feltétlen, mégpedig döntő részvételre, amelyeket még a legdemokratikusabb burzsoá köztársaságokban is”, jóllehet törvény szerint egyenjogúak, „a valóságban a politikai életből és a demokratikus jogok és szabadságjogok gyakorlásából ezer fogással és fortéllyal kizártak” (Lenin, XXIV. köt. 13. old.).

Ezért a szovjethatalom az államszervezet új formája, amely elvileg különbözik a régi, polgári-demokratikus és parlamenti formától, az állam új típusa, amely nem a dolgozó tömegek kizsákmányolásának és elnyomásának feladataira van berendezve, hanem arra, hogy a dolgozó tömegeket minden elnyomás és kizsákmányolás alól teljesen felszabadítsa — a proletariátus diktatúrájának feladataira.

Igaza van Leninnek, amikor azt mondja, hogy a szovjetek hatalmának megjelenésével „befejeződött a polgári-demokratikus parlamentarizmus korszaka s a világtörténelem új fejezete kezdődött el: a proletárdiktatúra korszaka”.

Miben állanak a szovjethatalom jellemző sajátosságai?

Abban, hogy a szovjethatalom az osztályok létezése mellett lehetséges minden államszervezet közül a legnagyobb tömegeket átfogó és a legdemokratikusabb államszervezet, mert a szovjethatalom, minthogy a kizsákmányolok elleni harcban a munkások és kizsákmányolt parasztok összefogásának és együttműködésének színtere s munkájában erre az összefogásra és erre az együttműködésre támaszkodik — a lakosság többségének hatalma a kisebbség felett, ennek a többségnek az állama, diktatúrájának kifejezése.

Abban, hogy a szovjethatalom az osztálytársadalom minden államszervezete közül a legnemzetközibb, mert a szovjethatalom, minthogy szétzúzza minden nemzeti elnyomás jármát és a különböző nemzetek dolgozó tömegeinek együttműködésére támaszkodik — megkönnyíti ezeknek a tömegeknek egyesítését egy egységes állami szövetségben.

Abban, hogy a szovjethatalom már szerkezeténél fogva is megkönnyíti, hogy az elnyomott és kizsákmányolt tömegeket e tömegek élcsapata, a proletariátus vezesse, mint a szovjetek legjobban egybeforrott és legtudatosabb magja.

„Az elnyomott osztályok valamennyi forradalmának és mozgalmának tapasztalata, a világ szocialista mozgalmának tapasztalata arra tanít bennünket — mondja Lenin —, hogy csak a proletariátus képes egyesíteni és vezetni a dolgozó és kizsákmányolt tömegek szétforgácsolt és elmaradott rétegeit” (XXIV. köt. 14. old). A szovjethatalom szerkezete pedig megkönnyíti e tapasztalatok útmutatásainak megvalósítását.

Abban, hogy a szovjethatalom, amely a törvényhozó és végrehajtó hatalmat az állam egységes szervezetében egyesíti s a területi választókörzeteket termelési egységekkel, üzemekkel és gyárakkal helyettesíti — közvetlenül összekapcsolja a munkásokat és általában a dolgozó tömegeket az államigazgatás apparátusával, tanítja őket az ország vezetésére.

Abban, hogy csakis a szovjethatalom képes a hadsereget felszabadítani a burzsoá vezénylet alól és népelnyomó eszközből, ami a hadsereg a burzsoá rend alatt, szabadító eszközzé tenni, amely a népet felszabadítja saját burzsoáziája és az idegen burzsoázia járma alól.

Abban, hogy csakis „az állam szovjet szervezete tudja valóban egy csapással összetörni és végleg szétzúzni a régi, vagyis burzsoá hivatalnoki és bírósági apparátust” (ugyanott).

Abban, hogy csakis az állam szovjet formája, amely a dolgozók és kizsákmányoltak tömegszervezeteit bevonja az államigazgatásban való állandó és feltétlen részvételbe, képes előkészíteni az államiságnak azt az elhalását, mely az eljövendő államnélküli, kommunista társadalom egyik alapvető eleme.

A Szovjetek Köztársasága tehát az a keresett és végre megtalált politikai forma, amelynek keretein belül kell végbemennie a proletariátus gazdasági felszabadításának, a szocializmus teljes győzelmének.

A Párizsi Kommün csírája volt ennek a formának. A Szovjethatalom — kifejlesztése és betetőzése.

Ezért mondja Lenin, hogy:

„A Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek Köztársasága nemcsak magasabb típusú formája a demokratikus intézményeknek … hanem az egyetlen forma is, amely a legkevesebb megrázkódtatással járó átmenetet tudja biztosítani a szocializmushoz” (XXII. köt. 131. old.).

V
A parasztkérdés

Ebből a témából négy kérdést ragadok ki. Ezek:

a) a kérdés feltevése;
b) a parasztság a polgári-demokratikus forradalom idején;
c) a parasztság a proletárforradalom idején;
d) a parasztság a Szovjethatalom megszilárdulása után.

1. A kérdés feltevése. Vannak, akik azt hiszik, hogy a leninizmusban a parasztkérdés a leglényegesebb, hogy a leninizmus kiindulópontja a parasztkérdés, a parasztság szerepének, jelentőségének kérdése. Ez teljesen helytelen. A leninizmus alapkérdése, kiindulópontja nem a parasztkérdés, hanem a proletárdiktatúra kérdése, e diktatúra kivívása feltételeinek, megszilárdítása feltételeinek kérdése. A parasztkérdés, mint a proletariátus szövetségesének a kérdése a hatalomért folytatott harcában, ebből a problémából következik.

Ez a körülmény azonban a legcsekélyebb mértékben sem csökkenti a parasztkérdésnek a proletárforradalom szempontjából kétségtelenül komoly, égetően aktuális jelentőségét. Ismeretes, hogy a parasztkérdést az orosz marxisták körében éppen az első forradalom előestéjén (1905) kezdték komolyan feldolgozni, amikor a cárizmus megdöntésének és a proletár hegemónia megvalósításának kérdése teljes nagyságában merült fel a párt előtt, a proletariátus szövetségesének kérdése pedig a küszöbönálló polgári forradalomban égetően aktuális jelleget öltött. Ismeretes az is, hogy a parasztkérdés Oroszországban még aktuálisabb jellegű lett a proletárforradalom idején, amikor a proletariátus diktatúrájának, a diktatúra kiharcolásának és megszilárdításának kérdése azt a kérdést vetette fel, kik lesznek a proletariátus szövetségesei a küszöbönálló proletárforradalomban. És ez érthető: aki a hatalom felé tart, aki a hatalomra készülődik, azt szükségképpen érdekli az a kérdés, kik az ő igazi szövetségesei.

Ebben az értelemben a parasztkérdés a proletárdiktatúra általános kérdésének egy része és mint ilyen, a leninizmus egyik legégetőbben aktuális kérdése.

A II. Internacionále pártjainak a parasztkérdéssel szemben tanúsított közönye, sőt határozottan elutasító magatartása nem magyarázható kizárólag a nyugati fejlődés sajátosságaival. Ez a magatartás mindenekelőtt azzal magyarázható, hogy ezek a pártok a proletárdiktatúrában nem hisznek, a forradalomtól félnek és nem is gondolnak arra, hogy a proletariátust hatalomra vezessék. Márpedig, aki a forradalomtól fél, aki a proletárokat nem akarja hatalomra vezetni, azt nem is érdekelhetik a proletariátus szövetségesei a forradalomban — annak közömbös és nem aktuális a szövetségesek kérdése. A II. Internacionále hőseinek a parasztkérdéssel szemben tanúsított ironikus magatartása náluk a jó modor jelének, az „igazi” marxizmus jelének számít. A valóságban persze nincs ebben szemernyi marxizmus sem, mert hiszen a közönyösség egy olyan fontos kérdéssel szemben, mint a parasztkérdés, a proletárforradalom előestéjén annyi, mint a proletariátus diktatúrája tagadásának másik oldala, a marxizmus egyenes elárulásának kétségtelen jele.

A kérdés ez: ki vannak-e már merítve azok a forradalmi lehetőségek, melyek a parasztság mélyén, létének bizonyos feltételeinél fogva lappanganak, vagy sem, és ha nincsenek kimerítve, van-e reménység, van-e alap arra, hogy ezeket a lehetőségeket a proletárforradalom érdekében kihasználjuk, van-e alap arra, hogy a parasztságot, a parasztság kizsákmányolt többségét, a burzsoázia tartalékából, ami a nyugati burzsoá forradalmak idején volt és ami még ma is, a proletariátus tartalékává, szövetségesévé változtassuk?

A leninizmus erre a kérdésre igennel felel, vagyis elismeri, hogy a parasztság többségének soraiban forradalmi képességek rejlenek, és hogy azokat fel lehet használni a proletárdiktatúra érdekében.

A három oroszországi forradalom története a leninizmus idevonatkozó következtetéseit teljesen igazolja.

Ebből adódik az a gyakorlati következtetés, hogy a parasztság dolgozó tömegeit a szolgaság és kizsákmányolás elleni harcukban, az elnyomástól és nyomortól való megszabadulásért folyó harcukban támogatni kell. Ez persze nem azt jelenti, hogy a proletariátusnak minden parasztmozgalmat támogatnia kell. A parasztság olyan harcának és olyan mozgalmának támogatásáról van itt szó, amely közvetlenül vagy közvetve megkönnyíti a proletariátus szabadságmozgalmát, amely így vagy amúgy a proletárforradalom malmára hajtja a vizet, amely elősegíti, hogy a parasztság a munkásosztály tartalékává és szövetségesévé váljék.

2. A parasztság a polgári-demokratikus forradalom idején. Ez az időszak az első orosz forradalomtól (1905) a másodikig terjed (1917 februárjáig bezárólag). Ennek az időszaknak jellegzetes vonása — a parasztság felszabadulása a liberális burzsoázia befolyása alól, a parasztság eltávolodása a kadetoktól, a parasztság fordulata a proletariátus felé, a bolsevikok pártja felé. Ez időszak története a kadetok (liberális burzsoázia) és a bolsevikok (proletariátus) harcának története a parasztságért. E harc sorsát a dumaperiódus döntötte el, mert a négy duma időszaka szemléltető oktatást nyújtott a parasztságnak s ez a lecke napnál világosabban megmutatta a parasztságnak, hogy a kadetok kezéből sem földet, sem szabadságot nem kap, hogy a cár teljesen a földesurakkal tart, a kadetok pedig a cárt támogatják, s hogy az egyetlen erő, amelynek segítségére számítani lehet — a városi munkásság, a proletariátus. Az imperialista háború csak megerősítette a duma-periódusnak ezt a tanulságát és betetőzte a parasztság elfordulását a burzsoáziától, teljessé tette a liberális burzsoázia elszigetelését, mert a háború évei megmutatták, milyen hiú, mennyire csalóka az a remény, hogy a cártól és a cár burzsoá szövetségeseitől meg lehet kapni a békét. A duma-periódus szemléltető oktatása nélkül a proletariátus hegemóniája lehetetlen lett volna.

Így alakult ki a munkások és parasztok szövetsége a polgári-demokratikus forradalomban. Így alakult ki a proletariátus hegemóniája (vezető szerepe) a cárizmus megdöntéséért vívott közös harcban, az a hegemónia, mely az 1917.-es februári forradalomra vezetett.

A Nyugat polgári forradalmai (Anglia, Franciaország, Németország, Ausztria), mint ismeretes, más úton jártak. Ott a forradalomban a hegemónia nem a proletariátusé volt, amely gyengesége miatt nem volt és nem is lehetett önálló politikai erő, hanem a liberális burzsoáziáé. Ott a parasztság a feudális rend alól való felszabadulását nem a kisszámú és szervezetlen proletariátus, hanem a burzsoázia kezéből kapta. Ott a parasztság a régi rend ellen a liberális burzsoáziával haladt együtt. Ott a parasztság a burzsoázia tartaléka volt. Ott a forradalom, ennek folytán, a burzsoázia politikai súlyának hatalmas megnövekedésére vezetett.

Oroszországban viszont a burzsoá forradalom éppen ellenkező eredményekkel járt. A forradalom Oroszországban a burzsoáziának, mint politikai hatalomnak, nem megerősödésére, hanem gyengülésére, nem politikai tartalékainak növekedésére, hanem fő tartaléka, a parasztság elvesztésére vezetett. A burzsoá forradalom Oroszországban nem a liberális burzsoáziát vetette az élre, hanem a forradalmi proletariátust és köréje tömörítette a sokmilliós parasztságot.

Egyebek közt ez magyarázza meg azt a tényt, hogy a burzsoá forradalom Oroszországban viszonylag rövid idő alatt nőtt át proletárforradalommá. A proletariátus hegemóniája a proletariátus diktatúrájának csírája volt, az a lépcsőfok, amely lehetővé tette az átmenetet a proletárdiktatúrára.

Mivel magyarázható az orosz forradalomnak ez a sajátossága, amelyre a nyugati burzsoá forradalmak történetében nem találunk példát? Minek tulajdonítsuk ezt a sajátosságot?

A magyarázat az, hogy a burzsoá forradalom Oroszországban az osztályharc fejlettebb körülményei közt bontakozott ki, mint a Nyugaton, hogy az orosz proletariátusnak erre az időre már sikerült önálló politikai erővé válnia, míg a liberális burzsoázia, melyet a proletariátus forradalmisága megrémített, forradalmiságának még az árnyékát is elvesztette (különösen 1905 tanulságai után) s a cárral és a földbirtokosokkal igyekezett szövetségre lépni a forradalom ellen, a munkások és parasztok ellen.

Figyelembe kell venni a következő körülményeket, amelyek az orosz burzsoá forradalom sajátosságát meghatározták:

a) Az orosz ipar példátlan koncentrációja a forradalom előestéjén. Ismeretes például, hogy Oroszországban az ötszáznál több munkást foglalkoztató üzemekben a munkások 54 százaléka dolgozott, míg olyan fejlett országban, mint az Északamerikai Egyesült Államok, a munkásságnak mindössze 33 százaléka dolgozott hasonló üzemekben. Aligha szorul bizonyításra, hogy már ez az egy körülmény is, kapcsolatban azzal, hogy volt egy olyan forradalmi párt, mint a bolsevikok pártja, Oroszország munkásosztályát az ország politikai életében hatalmas erővé tette.

b) Az üzemi kizsákmányolás elviselhetetlen formái, párosulva a cári népelnyomók tűrhetetlen rendőri rendszerével, a munkások minden komolyabb sztrájkját hatalmas politikai megmozdulássá tették s a munkásosztályt következetesen forradalmi erővé acélozták.

c) Az orosz burzsoázia politikai petyhüdtsége, mely az 1905-ös forradalom után a cárizmus előtti lakájkodássá és nyílt ellenforradalmisággá vált, nemcsak az orosz proletariátus forradalmiságával magyarázható, mely az orosz burzsoáziát a cárizmus karjaiba kergette, hanem azzal is, hogy ez a burzsoázia közvetlenül függött az állami rendelésektől.

d) A falun még megvoltak a hűbériség leggyalázatosabb és legtűrhetetlenebb csökevényei, amelyekhez hozzájárult még a földesúr mindenhatósága, s ez a parasztságot a forradalom karjaiba kergette.

e) A cárizmus minden eleven életet elfojtott, önkényével fokozta a tőkések és a földbirtokosok nyomását, s ez a munkások és parasztok harcát egyetlen forradalmi áradatban egyesítette.

f) Az imperialista háború Oroszország politikai életének mindezeket az ellentéteit mély forradalmi válsággá sűrítette és a forradalomnak hihetetlen támadó erőt adott.

Hová, kihez fordulhatott ilyen körülmények között a parasztság? Kinél kereshetett támogatást a mindenható földbirtokos ellen, a cár önkénye ellen, a pusztító háború ellen, amely gazdaságát tönkretette? A liberális burzsoáziánál? De hiszen az ellensége volt, ezt a négy duma sokévi tapasztalata tanúsította, Az eszereknél? Az eszerek persze „jobbak” a kadetoknál, a programjuk is „megjárná”, majdhogynem paraszti program, de mit adhatnak az eszerek, ha csak a parasztságra akarnak támaszkodni, ellenben gyengék a városban, ahonnan az ellenség elsősorban meríti erőit? Hol van az az új erő, amely sem a falun, sem a városban nem fog megtorpanni, amely bátran áll majd a cár és a földbirtokos ellen folyó harc első sorában, amely segíteni fog a parasztságnak, hogy kitépje magát a szolgaságból, a földtelenségből, az elnyomatásból, a háborúból? Volt-e egyáltalán ilyen erő Oroszországban? Volt. Az orosz proletariátus volt ez, amely már 1905-ben megmutatta erejét, megmutatta, hogy a végsőkig tud harcolni, bebizonyította bátorságát, forradalmiságát.

Mindenesetre: más ilyen erő nem volt és honnan venni sem volt.

Íme, ez az oka annak, hogy a parasztság, miután a kadetoknak hátat fordított és az eszerekhez csatlakozott, egyúttal olyan helyzetbe került, hogy szükségképpen követnie kellett a forradalom olyan bátor vezérét, amilyen az orosz proletariátus.

Ezek a körülmények határozták meg az orosz polgári forradalom sajátos jellegét.

3. A parasztság a proletárforradalom idején. Ez az időszak a februári forradalomtól az Októberi Forradalomig (1917) terjedő időközt fogja át. Ez az időszak viszonylag nem hosszú, mindössze nyolc hónap, — de ezt a nyolc hónapot a tömegek politikai felvilágosítássá és forradalmi nevelése szempontjából bátran állíthatjuk egy sorba a rendes alkotmányos fejlődés egész évtizedeivel, hiszen ez a nyolc hónap nyolc hónap forradalmat jelent. Ennek az időszaknak jellegzetes vonása a parasztság további forradalmasodása, kiábrándulása az eszerekből, a parasztság eltávolodása az eszerektől, a parasztság újabb fordulata a proletariátus felé, közvetlen tömörülése a proletariátus köré, mint az egyetlen mindvégig forradalmi erő köré, mely az országot el tudja vezetni a béke révébe. Ennek az időszaknak a története az eszerek (kispolgári demokrácia) és bolsevikok (proletár demokrácia) harcának története a parasztságért, a parasztság többségének meghódításáért. E harc sorsát a koalíciós időszak, a Kerenszkij-uralom időszaka döntötte el, az eszerek és a mensevikek elutasító magatartása a földesúri földek elkobzásával szemben, az eszerek és a mensevikek harca a háború folytatásáért, a júniusi offenzíva a fronton, a halálos ítélet bevezetése a hadseregben, a Kornyilov-lázadás.

Azelőtt, a megelőző időszakban, a forradalom főkérdése a cár és a földesúri hatalom megdöntése volt, most ellenben, a februári forradalmat követő időszakban, amikor már nem volt cár és a véget nem érő háború az ország gazdaságát végkép aláásta, a parasztságot teljesen tönkretette — most a forradalom fő kérdése a háború megszüntetésének kérdése lett. A tisztán belső jellegű kérdésekről a súlypont határozottan a fő kérdésre, a háború kérdésére tolódott át. „Végezni a háborúval”, „kiszabadulni a háborúból” — ezt kiáltotta az egész kimerült ország és mindenekelőtt a parasztság.

De ahhoz, hogy végezni lehessen a háborúval, meg kellett dönteni az Ideiglenes Kormányt, meg kellett dönteni a burzsoázia hatalmát, meg kellett dönteni az eszerek és mensevikek hatalmát, mert ezek, és csakis ezek akarták a „végső győzelemig” elhúzni a háborút. Más kivezető út a háborúból, mint a burzsoázia megdöntése, a gyakorlatban nem volt.

Ez újabb forradalom volt, proletárforradalom, amely kivetette a hatalomból az imperialista burzsoázia utolsó, szélsőbaloldali frakcióját, az eszerek és a mensevikek pártját azért, hogy új, proletár hatalmat teremtsen, hogy megteremtse a Szovjetek hatalmát, — azért, hogy a forradalmi proletariátus pártját emelje hatalomra, a bolsevikok pártját, azt a pártot, amely forradalmi harcot vív az imperialista háború ellen, a demokratikus békéért. A parasztság többsége támogatta a munkások harcát a békéért, a Szovjetek hatalmáért.

Más kiút a parasztság számára nem volt, más kiút nem is lehetett.

A Kerenszkij-uralom időszaka ily módon a parasztság dolgozó tömegei számára nagyarányú szemléltető oktatás volt, mert világosan megmutatta, hogy az eszerek és a mensevikek hatalma alatt az ország a háborúból nem fogja magát kiszakítani, hogy a parasztok se földet, se szabadságot nem kapnak, hogy a mensevikek és az eszerek a kadetoktól csak édeskés szólamaikban és hazug ígéreteikben különböznek, valójában azonban ugyanazt az imperialista, kadét politikát folytatják, s hogy az egyetlen hatalom, amely az országot a zsákutcából ki tudja vezetni, csak a Szovjetek hatalma lehet. A háború további elhúzódása ennek a leckének igazságát még jobban megerősítette, a forradalmat előrehajtotta, a parasztok és katonák milliós tömegéit rászorította arra, hogy közvetlenül a proletárforradalom körül tömörüljenek. Az eszerek és mensevikek elszigetelődése vitathatatlan ténnyé vált. A koalíciós időszak szemléltető leckéi nélkül a proletariátus diktatúrája lehetetlen lett volna.

Ezek voltak azok a körülmények, amelyek megkönnyítették a polgári forradalom proletárforradalomba való átnövésének folyamatát.

Így alakult ki a proletariátus diktatúrája Oroszországban.

4. A parasztság a Szovjethatalom megszilárdulása után. Régebben, a forradalom első időszakában, főként a cárizmus megdöntéséről volt szó, a februári forradalom után pedig mindenekelőtt arról, hogy az imperialista háborúból ki kell szabadulni a burzsoázia megdöntése útján, most ellenben, a polgárháború felszámolása, a Szovjethatalom megszilárdulása után, a gazdasági építőmunka kérdései léptek előtérbe. Erősíteni és fejleszteni az államosított ipart; e célból az állam által szabályozott kereskedelem segítségével az ipart a parasztgazdasággal összekapcsolni; az egész gabonafölösleg kötelező beszolgáltatását a terményadóval helyettesíteni, hogy aztán, a terményadó mértékét fokozatosan csökkentve, rátérjünk az ipar termékeinek a parasztgazdaság termékeivel való cseréjére; élénkíteni a kereskedelmet és fejleszteni a szövetkezeteket, bevonva oda a parasztság millióit — így vázolta Lenin a gazdasági építőmunka soron levő feladatait a szocialista gazdaság alapzatának megteremtéséhez vezető úton.

Azt mondják, hogy ez a feladat, úgy lehet, meghaladja egy olyan paraszt ország erőit, amilyen Oroszország. Sőt, egyes szkeptikusok egyenesen arról beszélnek, hogy ez a feladat éppenséggel utópikus, teljesíthetetlen, mert a parasztság csak parasztság — a parasztság kistermelőkből áll és ezért a szocialista termelés alapjainak megszervezésére nem használható fel.

De a szkeptikusok tévednek, mert nem számolnak bizonyos körülményekkel, amelyek az adott esetben döntő jelentőségűek. Vegyük szemügyre a legfontosabbakat.

Először. Nem szabad összecserélni a Szovjetunió parasztságát a Nyugat parasztságával. Az a parasztság, amely három forradalom iskoláján ment át, amely a proletariátussal együtt és a proletariátus vezetésével harcolt a cár és a burzsoá hatalom ellen, az a parasztság, amely a proletárforradalom kezéből kapott földet és békét s ennek következtében a proletariátusnak lett tartaléka — ez a parasztság szükségképpen különbözik attól a parasztságtól, amely a burzsoá forradalom idején a liberális burzsoázia vezetése alatt harcolt, e burzsoázia, kezéből kapott földet s ennek következtében a burzsoázia tartaléka lett. Aligha szorul bizonyításra, hogy a szovjet parasztság, amely megszokta, hogy a proletariátussal való politikai barátságot és politikai együttműködést megbecsülje, amely ennek a barátságnak és ennek az együttműködésnek köszönheti szabadságát feltétlenül rendkívül hajlamos a proletariátussal való gazdasági együttműködésre.

Engels azt írta, hogy „a politikai hatalomnak a szocialista párt által való meghódítása belátható közelségbe került. Ahhoz azonban, hogy a politikai hatalmat meghódítsa, ennek a pártnak előbb a városból ki kell mennie a falura, hatalommá kell lennie a falun” (Engels. A parasztkérdés. 1922-es kiadás). Engels ezt a múlt század kilencvenes éveiben írta, a nyugati parasztságot tartva szem előtt. Kell-e bizonyítani, hogy az orosz kommunistáknak, akik ebben az irányban három forradalom folyamán hatalmas munkát végeztek, már sikerült a falun olyan befolyásra szert tenniök és már teremtettek maguknak a falun olyan támaszt, amilyenről nyugati elvtársaink még álmodni sem mernek? Hogyan lehet tagadni, hogy ez a körülmény lényegesen megkönnyíti a gazdasági együttműködés megszervezését Oroszország munkásosztálya és parasztsága között?

A szkeptikusok azt hajtogatják, hogy a kisparasztság olyan tényező, mely a szocialista építéssel összeférhetetlen. De hallgassuk meg, mit mond Engels a Nyugat kisparasztjairól:

„Mi határozottan a kisparaszt mellett állunk; minden lehetőt el fogunk követni, hogy sorsát elviselhetőbbé tegyük, hogy megkönnyítsük neki az átmenetet a szövetkezetre, ha erre rászánja magát, sőt, hogy abban az esetben, ha erre még nem tudja magát elhatározni, meghosszabbított gondolkodási időt biztosítsunk neki saját parcelláján. Ezt nem csupán azért tesszük, mert a kisparasztot, aki saját munkájából él, lehetséges szövetségesünknek tekintjük, hanem közvetlen pártérdekből is. Minél nagyobb azoknak a parasztoknak a száma, akiket megkímélünk a proletariátusba való tényleges lezuhanástól, akiket már, mint parasztokat meg tudunk nyerni magunknak, annál gyorsabban és könnyebben fog a társadalmi átalakulás végbemenni. Nekünk az nem volna hasznunkra, ha a társadalmi átalakulással addig kellene várnunk, míg a tőkés termelés mindenütt a végsőkig kifejlődött, míg a legutolsó kisiparos és a legutolsó kisparaszt is áldozatául esett a tőkés nagyüzemnek. Az anyagi áldozat, amit ebben az értelemben a parasztok javára a köz anyagi eszközeiből hozni kell, a tőkés gazdaság szempontjából csak kidobott pénznek tetszhetik, de mégis kitűnő beruházás, mert a társadalmi átszervezés költségeinél ezzel talán tízszer annyi összeget takarítunk meg. Ilyen értelemben tehát igen bőkezűek lehetünk a parasztság irányában” (yanott30).

Így beszélt Engels, a nyugati parasztságot tartva szem előtt. De vajon nem világos-e, hogy amit Engels mondott, azt sehol sem lehet olyan könnyen és teljesen megvalósítani, mint a proletárdiktatúra országában? Vajon nem világos-e, hogy csak Szovjet-Oroszországban lehet máris és teljességgel valóra váltani, hogy „a saját munkájából élő kisparaszt mellénk álljon”, hogy meghozzuk az ehhez szükséges „anyagi áldozatokat” és „bőkezűek legyünk a parasztság irányában” és hogy ezek és hasonló intézkedések Oroszországban már meg is valósulnak? Hogyan lehet tagadni, hogy ez a körülmény feltétlenül meg fogja könnyíteni és előre fogja vinni a Szovjetország gazdasági építését?

Másodszor. Nem szabad összecserélni Oroszország mezőgazdaságát a Nyugat mezőgazdaságával. Ott a mezőgazdaság fejlődése a kapitalizmus szokott vonalán halad, amelyet a parasztság mélyreható rétegződése s az egyik póluson a nagy uradalmak és a magánkapitalista latifundiumok, a másikon pauperizmus, nyomor és bérrabszolgaság jellemeznek. Ennek következtében ott a züllés és bomlás egészen természetes. Nem így Oroszországban. Nálunk a mezőgazdaság fejlődése már csak azért sem haladhat ilyen úton, mert a Szovjethatalom léte és a döntő munka- és termelési eszközök nacionalizálása ilyen irányú fejlődést nem enged meg. Oroszországban a mezőgazdaság fejlődésének más úton kell haladnia, a sokmilliós kis- és középparasztság szövetkezeti tömörülésének útján, a tömegeket átfogó falusi szövetkezetek fejlődésének útján, melyeket az állam hitelkedvezményekkel támogat. Lenin a szövetkezetekről szóló cikkeiben helyesen utalt arra, hogy a mezőgazdaság fejlődésének nálunk új úton kell haladnia, azon az úton, amelyen a parasztság többségét a szövetkezeteken keresztül bevonjuk a szocialista építésbe, azon az úton, amelyen a kollektivizmus elveit fokozatosan meghonosítjuk a mezőgazdaságban, előbb a termékek értékesítése, később pedig a mezőgazdasági termékek termelése terén is.

Ebben a vonatkozásban rendkívül érdekes új jelenségeket észlelhetünk a falun a mezőgazdasági szövetkezetek működésével kapcsolatban. Ismeretes, hogy a Mezőgazdasági Szövetkezeti Központon belül az egyes mezőgazdasági ágak — a len, burgonya, vaj stb. — számára újabb nagy szervezetek keletkeztek, amelyeknek nagy jövőjük van. Ezek közül például a Lenközpont a lentermelő parasztok termelőszövetkezeteinek egész hálózatát egyesíti. A Lenközpont azzal foglalkozik, hogy a parasztokat vetőmaggal és munkaeszközökkel látja el s azután ugyanezektől a parasztoktól megvásárolja az egész lentermést s azt tömegméretekben elhelyezi a piacon; a parasztok számára biztosítja a nyereségben való részesedést s ily módon a parasztgazdaságot, a Mező- gazdasági Szövetkezeti Központon keresztül, összeköti az állami iparral. Miféle formája ez a termelés megszervezésének? Véleményem szerint ez az államszocialista nagytermelés háziipari rendszere a mező- gazdaság terén. Az államszocialista termelés háziipari rendszeréről a kapitalizmus háziipari rendszerével való analógia alapján beszélek; ilyen rendszer volt például a textilipar terén, ahol a kézművesek a tőkéstől nyersanyagot és szerszámot kaptak, egész termelésüket beszolgáltatták neki s így valójában otthon dolgozó fél-bérmunkások voltak. A sok iránymutató jelenség közül ez az egyik, amely jelzi azt az utat, melyen a mezőgazdaság fejlődésének nálunk haladnia kell. A mezőgazdaság egyéb ágaira vonatkozó más hasonló iránymutató jelenségekről ezúttal nem is beszélek.

Aligha szorul bizonyításra, hogy a parasztság óriási többsége szívesen lép majd a fejlődésnek erre az új útjára s otthagyja a magánkapitalista latifundiumok és a bérrabszolgaság, a nyomor és pusztulás útját.

Lenin mezőgazdaságunk fejlődésének útjairól ezt mondja:

„Minden nagyüzemi termelési eszköz az állam hatalmában, az államhatalom a proletariátus kezében, a proletariátus szövetségben a sok millió kis- és törpeparaszttal, a proletariátus vezető szerepe a parasztság irányában biztosítva van stb., — hát ez nem minden, ami kell ahhoz, hogy a szövetkezetekből, egyes egyedül a szövetkezetekből, amelyeket azelőtt mint szatócskodást kezeltünk — s amelyeket most az új gazdasági politika idején bizonyos tekintetben szintén jogunk van így kezelni, — vajon ez nem minden, ami a teljes szocialista társadalom felépítéséhez szükséges? Ez még nem a szocialista társadalom felépítése, de ez minden, ami e felépítéshez szükséges és elegendő” (XXVII. köt. 392. old.).

A továbbiakban Lenin arról beszél, hogy a szövetkezeti szervezkedést, mely a proletárdiktatúra fennállása mellett a „lakosság megszervezésének új elve” és új „társadalmi rendszer”, pénzügyi és egyéb tekintetben támogatni kell és így folytatja:

„Minden társadalmi rendszer csakis egy bizonyos osztály pénzügyi támogatásával jön létre. Említenünk sem kell azt a sok száz meg százmillió rubelt, amelybe a «szabad» kapitalizmus születése került. Most meg kell értenünk és gyakorlatilag valóra kell váltanunk azt, hogy ezidőszerint az a társadalmi rendszer, melyet a szokottnál nagyobb mértékben kell támogatnunk: a szövetkezeti rendszer. De a szó valódi értelmében kell támogatnunk, vagyis e támogatáson nem elég bárminő szövetkezeti forgalom támogatását érteni, — ezen a támogatáson olyan szövetkezeti forgalom támogatását kell érteni, amelyben a lakosság tényleges tömegei valóban részt vesznek” (ugyanott, 393. old.).

Miről tanúskodnak mind e körülmények? Arról, hogy a szkeptikusoknak nincs igazuk.

Arról, hogy a leninizmusnak van igaza, mely a dolgozó parasztság tömegeit a proletariátus tartalékának tekinti.

Arról, hogy a hatalmon levő proletariátusnak ezt a tartalékot ki lehet és ki is kell használnia arra, hogy az ipart a mezőgazdasággal összekapcsolja, a szocialista építés színvonalát emelje és a proletariátus diktatúrájának megadja azt a szükséges alapot, amely nélkül lehetetlen áttérni a szocialista gazdasági rendre.

VI
A nemzeti kérdés

Ebből a témából két fő kérdést ragadok ki. Ezek:

a) a kérdés feltevése,
b) az elnyomott népek szabadságmozgalma és a proletárforradalom.

1. A kérdés feltevése. Az utolsó két évtized során a nemzeti kérdés több igen komoly változáson ment át. A nemzeti kérdés a II. Internacionále időszakában és a nemzeti kérdés a leninizmus időszakában korántsem egy és ugyanaz. Egymástól nemcsak terjedelmükben, hanem belső jellegükben is mélységesen különböznek.

Azelőtt a nemzeti kérdés rendszerint szűk körben mozgott, főképpen a „kulturált” nemzetiségeket érintő kérdésekre szorítkozott. Írek, magyarok, lengyelek, finnek, szerbek és Európa egynéhány más nemzetisége — ez volt a nemteljesjogú népeknek az a köre, melyeknek sorsa iránt a II. Internacionále politikusai érdeklődtek. Az ázsiai és afrikai népek tíz- és százmilliói, amelyeket a legdurvább és legkegyetlenebb nemzeti elnyomás gyötört, rendszerint a látókörön kívül maradtak. A fehéreket és feketéket, a „művelteket” és „műveletleneket” nem merték egyformán kezelni. Két-három üres, se hideg, se meleg határozat, amely gondosan megkerülte a gyarmatok felszabadításának kérdését — ez minden, amivel a II. Internacionále politikusai dicsekedhettek. Ma már ez a kettősség és felemásság a nemzeti kérdés terén felszámoltnak tekinthető. A leninizmus leplezte ezt a kiáltó igazságtalanságot, ledöntötte a válaszfalat fehérek és feketék között, európaiak és ázsiaiak között, az imperializmus „művelt” és „műveletlen” rabszolgái között és ily módon a nemzeti kérdést egybekapcsolta a gyarmati kérdéssel. Ezzel a nemzeti kérdés részletkérdésből, egy-egy államon belüli kérdésből általános és nemzetközi kérdéssé lett, a függő országokban és a gyarmatokon élő elnyomott népeknek az imperializmus igája alóli felszabadítását felölelő világkérdéssé.

Azelőtt a nemzetek önrendelkezési jogának elvét rendszerint helytelenül értelmezték, gyakran arra szűkítették, hogy a nemzeteknek joguk van autonómiára. A II. Internacionále némelyik vezetője ebben odáig ment, hogy az önrendelkezési jogot a kulturális autonómia jogára változtatta át, az elnyomott nemzeteknek arra a jogára, hogy saját kulturális intézményeik lehetnek, de a politikai hatalomnak teljes egészében az uralkodó nemzet kezében kell maradnia. Ily módon attól lehetett tartani, hogy az önrendelkezés eszméje az annexió elleni harc eszközéből már-már az annexió igazolásának eszközévé válik. Ez a zűrzavar most már felszámoltnak tekinthető. A leninizmus az önrendelkezés fogalmát kiszélesítette, ennek a fogalomnak olyan értelmezést adott, hogy a függő országok és a gyarmatok elnyomott népeinek joguk van a teljes különválásra, hogy a nemzeteknek önálló állami létre van joguk. A leninizmus ezzel lehetetlenné tette, hogy az önrendelkezési jogot autonómiára való jogként értelmezve igazolni próbálják az annexiókat. Magát az önrendelkezési elvet pedig ily módon a tömegek becsapásának eszközéből — mert a szociál-soviniszták kezében az imperialista háború idején kétségtelenül az volt — mindennemű imperialista törekvések és soviniszta mesterkedések leleplezésére szolgáló eszközzé, a tömegek internacionalista szellemű politikai felvilágosításának eszközévé tette.

Azelőtt az elnyomott nemzetek kérdését rendszerint merőben jogi kérdésnek tekintették. A II. Internacionále pártjai a „nemzeti egyenjogúság” ünnepélyes proklamálásával a „nemzetek egyenlőségét” hangoztató számtalan deklarációval szórakoztak, elkenve azt a tényt, hogy a „nemzetek egyenlősége” az imperializmus alatt, mikor a nemzetek egyik csoportja (a kisebbség) a nemzetek másik csoportjának kizsákmányolásából él, nem egyéb, mint a kizsákmányolt népek kigúnyolása. Ma ez a burzsoá jogi álláspont a nemzeti kérdésben leleplezettnek tekinthető. A leninizmus a nemzeti kérdést a fellengzős deklarációk magaslatáról lehozta a földre, kijelentvén, hogy a „nemzetek egyenlőségét” hangoztató deklarációk, ha a proletárpártok nem pecsételik meg őket az elnyomott népek szabadságharcának közvetlen támogatásával, nem egyebek, mint üres és hazug deklarációk. Ezzel az elnyomott nemzetek kérdése azzá a kérdéssé vált, hogyan lehet és kell az elnyomott nemzeteket támogatni, megsegíteni, hogyan lehet és kell igazi és állandó segítséget nyújtani nekik abban a harcban, melyet e nemzetek igazi egyenlőségükért, önálló állami létükért az imperializmus ellen folytatnak.

Azelőtt a nemzeti kérdést reformista módon, mint külön, önálló kérdést vizsgálták, függetlenül a tőke hatalmának, az imperializmus megdöntésének, a proletárforradalomnak általános kérdésétől. Hallgatólagosan feltételezték, hogy az európai proletariátus győzelme a gyarmati szabadságmozgalommal való közvetlen szövetség nélkül is lehetséges, hogy a nemzeti-gyarmati kérdés megoldható mellékesen, „automatikusan”, távol a proletárforradalom nagy országútjától, az imperializmus ellen vívott forradalmi harc nélkül. Ma ez a forradalomellenes álláspont leleplezettnek tekinthető. A leninizmus bebizonyította és az imperialista háború és az oroszországi forradalom igazolta, hogy a nemzeti kérdés csakis a proletárforradalommal kapcsolatban és a proletárforradalom talaján oldható meg, hogy a nyugati forradalom győzelmének útja a gyarmatok és a függő országok imperializmusellenes szabadságmozgalmával való forradalmi szövetségen keresztül visz. A nemzeti kérdés a proletárforradalom általános kérdésének egy része, a proletárdiktatúra kérdésének egy része.

A kérdés ez: kimerültek-e már azok a forradalmi lehetőségek, amelyek az elnyomott országok forradalmi szabadságmozgalmaiban rejlenek vagy sem, s ha nem merültek ki, van-e remény, van-e alap arra, hogy ezeket a lehetőségeket a proletárforradalom érdekében kihasználjuk, hogy a függő helyzetben levő és a gyarmati országokat az imperialista burzsoázia tartalékából a forradalmi proletariátus tartalékává, szövetségesévé változtassuk?

A leninizmus erre a kérdésre igennel felel, azaz elismeri, hogy az elnyomott országok nemzeti szabadságmozgalmának mélyén forradalmi lehetőségek rejlenek, s hogy ezeket a lehetőségeket valóban ki lehet használni a közös ellenség megdöntése, az imperializmus megdöntése érdekében. Az imperializmus fejlődésének mozgástörvényei, az imperialista háború és az oroszországi forradalom teljesen megerősítik a leninizmus idevonatkozó következtetéseit.

Ebből következik, hogy az „uralkodó” nemzetek proletariátusának támogatnia kell, mégpedig határozottan és aktívan kell támogatnia az elnyomott és függő népek nemzeti szabadságmozgalmát.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a proletariátusnak minden nemzeti mozgalmat, mindenütt és mindig, minden egyes konkrét esetben támogatnia kell. Az olyan nemzeti mozgalmak támogatásáról van itt szó, amelyek az imperializmus gyengítésére, megdöntésére, nem pedig megerősítésére és fenntartására irányulnak. Vannak esetek, amikor egyes elnyomott országok nemzeti mozgalmai összeütköznek a proletármozgalom fejlődésének érdekeivel. Magától értetődik, hogy ilyen esetekben szó sem lehet támogatásról. A nemzetek jogainak kérdése nem elszigetelt és öncélú kérdés, hanem a proletárforradalom általános kérdésének egy része, mely az egésznek alá van rendelve, s amelyet az egésznek a nézőpontjából kell vizsgálni. Marx a múlt század negyvenes éveiben a lengyelek és magyarok nemzeti mozgalmai mellett, a csehek és délszlávok nemzeti mozgalma ellen foglalt állást. Miért? Azért, mert a csehek és délszlávok akkor „reakciós népek” voltak, „orosz előőrsök” Európában, az abszolutizmus előőrsei, a magyarok és lengyelek viszont az abszolutizmus ellen harcoló „forradalmi népek” voltak. Azért, mert a csehek és a délszlávok nemzeti mozgalmainak támogatása akkor a cárizmusnak, a forradalmi mozgalom legveszélyesebb európai ellenségének közvetett támogatását jelentette.

„A demokrácia egyes követelései — mondja Lenin —, közöttük az önrendelkezés, nem abszolútumok, hanem az általános demokratikus (ma: az általános szocialista) világmozgalomnak részei. Lehetséges, hogy egyes konkrét esetekben a rész ellentmond az egésznek, ilyenkor el kell vetni” (XIX. köt. 257—258. old.).

Ezt kell mondanunk az egyes nemzeti mozgalmak kérdéséről, e mozgalmak esetleges reakciós jellegéről, persze csak akkor, ha nem formális szempontból, nem elvont jogok szempontjából, hanem konkrétan, a forradalmi mozgalom szempontjából ítéljük meg őket.

Ugyanezt kell mondanunk a nemzeti mozgalmak forradalmi jellegéről általában. A nemzeti mozgalmak óriási többségének kétségtelen forradalmi jellege épp annyira viszonylagos és sajátszerű, mint amennyire viszonylagos és sajátszerű egyes külön nemzeti mozgalmak esetleges reakciós jellege. Az imperialista elnyomás körülményei között valamely nemzeti mozgalom forradalmi jellege egyáltalán nem tételezi fel azt, hogy a mozgalomban okvetlenül legyenek proletár elemek, nem tételezi fel a mozgalom forradalmi vagy köztársasági programját, a mozgalom demokratikus alapjait. Az afgán emír harca Afganisztán függetlenségéért objektív szerepét tekintve forradalmi harc, noha az emírnek és híveinek monarchista nézetei vannak, mert ez a harc gyengíti, bomlasztja, aláássa az imperializmust, ellenben az olyan „elszánt” demokraták és „szocialisták”, „forradalmárok” és republikánusok harca, amilyenek például Kerenszkij és Cereteli, Renaudel és Scheidemann, Csernov és Dan, Henderson és Clynes, az imperialista háború idején reakciós harc volt, mert e harc eredménye az imperializmus szépítgetése, erősítése, győzelme lett. Az egyiptomi kereskedők és burzsoá intellektuelek harca Egyiptom függetlenségéért, ugyanezen okból, objektív szerepét tekintve forradalmi harc, noha az egyiptomi nemzeti mozgalom vezetői származásukra és helyzetükre nézve burzsoák, noha a szocializmus ellen vannak, ezzel szemben az angol munkáskormány harca Egyiptom függő helyzetének fenntartásáért, ugyanezen okból, reakciós harc, noha e kormány tagjainak proletár a származása és a szocializmus „mellett” vannak. Már nem is beszélek nagyobb gyarmati vagy függő országok nemzeti mozgalmairól, olyanokról, mint India és Kína, amelyeknek minden egyes lépése, melyet felszabadulásuk irányában tesznek, még ha a formális demokrácia követelményeit sérti is, egy-egy gőzkalapács-ütés az imperializmusra, azaz kétségkívül forradalmi lépés.

Leninnek igaza van, mikor azt mondja, hogy az elnyomott országok nemzeti mozgalmait nem a formális demokrácia szempontjából, hanem az imperializmus elleni harc általános mérlegében mutatkozó tényleges eredmények szempontjából kell megítélni, vagyis „nem elszigetelten, hanem világméretekben” (XIX. köt. 257. old.).

2. Az elnyomott népek szabadságmozgalma és a proletárforradalom. A nemzeti kérdés megoldásában a leninizmus az alábbi tételekből indul ki:

a) a világ két táborra oszlott: az egyik táborban van az a maroknyi civilizált nemzet, amelyekben a finánctőke összpontosul és amelyek kizsákmányolják a földkerekség lakosságának óriási többségét, a másik táborban vannak a gyarmatok és függő országok elnyomott és kizsákmányolt népei, amelyek ezt a többséget alkotják;
b) a gyarmati és függő országok, melyeket a finánctőke elnyom és kizsákmányol, az imperializmus hatalmas tartalékai és nagyon komoly erőforrásai;
c) a függő és gyarmati országok elnyomott népei az elnyomás és kizsákmányolás alól csakis az imperializmus ellen folytatott forradalmi harc útján szabadulhatnak fel;
d) a legfontosabb gyarmati és függő országok már ráléptek a nemzeti szabadságmozgalom útjára, amelynek szükségképpen a világkapitalizmus válságára kell vezetnie;
e) a fejlett országok proletármozgalmának és a gyarmatok nemzeti szabadságmozgalmának érdekei megkövetelik a forradalmi mozgalom e két fajtájának közös fronttá egyesítését a közös ellenség, az imperializmus ellen;
f) a munkásosztály győzelme a fejlett országokban és az elnyomott népek felszabadulása az imperializmus igája alól általános forradalmi front kialakulása és megerősödése nélkül lehetetlen;
g) a közös forradalmi front kialakítása lehetetlen, ha az elnyomó nemzet proletariátusa nem támogatja közvetlenül és erélyesen az elnyomott nép szabadságmozgalmát a „hazai” imperializmus ellen, mert „nem lehet szabad az a nép, amely más népeket elnyom” (Engels);
h) ez a támogatás azt jelenti, hogy síkra kell szállni a nemzetek különválásra és önálló állami létre való jogának jelszaváért, meg kell védeni, tettre kell váltani ezt a jelszót;
i) e jelszó megvalósítása nélkül lehetetlen megszervezni a nemzetek egyesülését és együttműködését egy egységes világgazdaságban, mely a világszocializmus győzelmének anyagi bázisa;
j) ez az egyesülés csakis önkéntes lehet, csakis a népek kölcsönös bizalma és testvéri viszonya alapján jöhet létre.

Ebből következik, hogy a nemzeti kérdésnek két oldala, két tendenciája van: az egyik az imperialista béklyókból való politikai szabadulásra, önálló nemzeti állam alakítására irányuló tendencia, mely az imperialista elnyomás és a gyarmati kizsákmányolás alapján keletkezett, — a másik a nemzetek gazdasági közeledésére irányuló tendencia, mely a világpiac és a világgazdaság kialakulása eredményeképpen jött létre.

„A fejlődő kapitalizmus — mondja Lenin — a nemzeti kérdésben két történelmi tendenciát mutat. Az első: a nemzeti élet és a nemzeti mozgalmak ébredése, a harc minden nemzeti elnyomás ellen, nemzeti államok megteremtése. A második: a nemzetek közti mindennemű kapcsolatok kifejlődése és sűrűsödése, a nemzeti válaszfalak lerombolása, a tőke, általában a gazdasági élet, a politika, a tudomány stb. nemzetközi egységének megteremtése.

Mindkét tendencia a kapitalizmus egyetemes törvénye. Az első a kapitalista fejlődés kezdetén van túlsúlyban, a második az érett, a szocialista társadalmi átalakulás felé haladó kapitalizmusra jellemző” (XVII. köt. 139— 140. old.).

Az imperializmus számára ez a két tendencia kibékíthetetlen ellentmondást jelent, mert az imperializmus nem élhet kizsákmányolás nélkül, nem élhet anélkül, hogy a gyarmatokat erőszakkal vissza ne tartsa az „egységes egész” keretében, mert az imperializmus a nemzeteket csak annexiók és gyarmati hódítások útján tudja egymáshoz közelíteni, ezek nélkül az imperializmus általában elképzelhetetlen.

A kommunizmus számára, ellenkezőleg, ezek a tendenciák csak két oldalát jelentik ugyanazon ügynek, az elnyomott népek felszabadításának az imperialista iga alól, mert a kommunizmus tudja, hogy a népek egységes világgazdaságban való egyesülése csak kölcsönös bizalom és önkéntes megegyezés alapján lehetséges, hogy a népek önkéntes egyesülésének útja csakis a gyarmatoknak az „egységes” imperialista „egésztől” való elszakadásán át, önálló államokká alakulásán át vezet.

Ebből következik, hogy szívós, szakadatlan, erélyes harcot kell folytatni az uralkodó nemzetek (Anglia, Franciaország, Amerika, Olaszország, Japán stb.) „szocialistáinak” nagyhatalmi sovinizmusa ellen, akik nem akarnak saját imperialista kormányaik ellen harcolni, akik nem akarják támogatni „saját” gyarmataik elnyomott népeinek harcát az elnyomás alól való felszabadulásért, az állami különválásért.

Enélkül a harc nélkül lehetetlen az uralkodó nemzetek munkásosztályának nevelése az igazi nemzetköziség szellemében, a függő országok és gyarmatok dolgozó tömegeihez való közeledés szellemében, a proletárforradalom tényleges előkészítésének szellemében. A forradalom Oroszországban nem győzött volna, Kolcsakot és Gyenyikint nem verték volna szét, ha a volt Orosz Birodalom elnyomott népei nem rokonszenveztek volna az orosz proletariátussal, ha nem támogatták volna. De ahhoz, hogy az orosz proletariátus e népek rokonszenvét és támogatását kivívja, mindenekelőtt szét kellett zúznia az orosz imperializmus bilincseit és fel kellett szabadítania e népeket a nemzeti elnyomás alól.

Máskülönben lehetetlen lett volna a Szovjethatalmat megszilárdítani, az igazi nemzetköziség magvait elültetni és a népek együttműködésének azt a nagyszerű szervezetét megteremteni, amelyet a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének nevezünk, és amely élő mintaképe a népek egységes világgazdaságban való jövendő egyesülésének.

Ebből következik, hogy harcolni kell az elnyomott országok szocialistáinak nemzeti elzárkózása, szűk látóköre, elkülönülése ellen, azok ellen, akik nem akarnak a saját nemzetük templomtornyánál magasabbra emelkedni és akik nem értik meg a kapcsolatot saját országuk szabadságmozgalma és az uralkodó országok proletármozgalma között.

Enélkül a harc nélkül lehetetlen megvédeni az elnyomott nemzetek proletariátusának önálló politikáját és az uralkodó osztályok proletariátusával való osztályszolidaritását a közös ellenség, az imperializmus megdöntéséért folyó harcban.

Enélkül a harc nélkül a nemzetköziség lehetetlen                volna.

Ezen az úton neveljük az uralkodó és elnyomott nemzetek dolgozó tömegeit a forradalmi nemzetköziség szellemében.

Lenin a kommunizmusnak erről a kétirányú munkájáról, amelyet a munkásoknak a nemzetköziség szellemében való nevelése terén végez, ezt mondja:

… „Lehet-e ez a nevelés . . . konkrétan egyforma a nagy, az elnyomó és a kis, az elnyomott nemzeteknél? Az annektáló nemzeteknél és az annektált nemzeteknél?

Nyilvánvaló, hogy nem lehet. Az egységes célhoz: a teljes egyenjogúsághoz, minden nemzet legszorosabb közeledéséhez és utóbb egybeolvadásához, itt nyilvánvalóan különböző konkrét utak vezetnek — éppen úgy, mint ahogy például egy papírlap közepén fekvő ponthoz a papírlap egyik szélétől balfelé, a szemközti szélétől jobbfelé vezet az út. Ha a nagy, elnyomó, annektáló nemzet szociáldemokratája, aki a nemzetek egyesülését általánosságban vallja, csak egy pillanatra is elfelejti, hogy «az ő» II. Miklósa, «az ő» Vilmosa, Györgye, Poincaréja stb. szintén a kis nemzetekkel való egyesülés mellett van (annexió útján) — II. Miklós a Galíciával való «egyesülés», II. Vilmos a Belgiummal való «egyesülés» mellett stb. —, akkor az ilyen szociáldemokrata nevetséges doktriner az elméletben, az imperializmus szekértolója a gyakorlatban.

Az elnyomó országokban a munkások internacionalista nevelésének súlypontját feltétlenül arra kell helyezni, hogy propagálják és védelmezzék az elnyomott országok jogát az elszakadásra. Enélkül nincsnemzetköziség. Jogunk és kötelességünk az elnyomó nemzetek minden szociáldemokratáját, aki ilyen propagandát nem folytat, imperialistának, gazembernek nevezni. Ez feltétlen követelmény, még akkor is, ha az elszakadás megtörténte a szocializmus győzelme előtt ezer eset közül csak egyben lehetséges és «megvalósítható». . .

Másfelől: a kis nemzet szociáldemokratájának agitációja súlypontját általános formulánk második szavára kell helyeznie, a nemzetek «önkéntes egyesülésére». Nem sérti meg nemzetközisége követelményeit akkor sem, ha saját nemzete politikai függetlensége mellett foglal állást, akkor sem, ha a szomszédos X, Y, Z stb. államhoz való csatlakozás mellett van. De minden esetben köteles a kisnemzeti szűk látókör, elzárkózás, elkülönülés ellen harcolni, az egész és az általános figyelembevételéért, azért, hogy a részletérdekeket az általános érdekeknek rendeljék alá.

Akik ezt a kérdést nem gondolták át, «ellentmondásnak» vélik, hogy az elnyomó nemzetek szociáldemokratáinak a «különválás szabadságát», az elnyomott nemzetek szociáldemokratáinak az «egyesülésszabadságát» kell követelniük. De némi gondolkodás után rá kell jönniök arra, hogy más út az internacionalizmushoz és a nemzetek egybeolvadásához, más út, mely az adott helyzetből ehhez a célhoz vezetne, nincs és nem is lehet” (XIX. köt. 261— 262. old.).

VII
Stratégia és taktika

Ebből a témából hat kérdést ragadok ki. Ezek:

a) a stratégia és taktika, mint a proletár osztályharc vezetésének tudománya;
b) a forradalom szakaszai és a stratégia
c) ár és apály a mozgalomban és a taktika;
d) a stratégiai vezetés;
e) a taktikai vezetés;
f) reformizmus és forradalmiság.

1. A stratégia és taktika, mint a proletár osztályharc vezetésének tudománya. A II. Internacionále uralmának időszaka az az időszak volt, amikor főképpen a proletár hadseregek szervezése és kiképzése volt napirenden a többé-kevésbé békés fejlődés körülményei között. Ez volt az az időszak, amikor az osztályharc túlsúlyban levő formája a parlamentarizmus volt. Az osztályok nagy összeütközései, a proletariátus előkészítése a forradalmi harcokra, a proletárdiktatúra kivívásának útjai — ezek a kérdések, úgy látszott, akkor nem voltak napirenden. A feladat arra korlátozódott, hogy kihasználják a legális fejlődés minden útját a proletár hadseregek szervezésére és kiképzésére, hogy kihasználják a parlamentarizmust azoknak a viszonyoknak megfelelően, amelyek közt a proletariátus csak ellenzék és, úgy látszott, mindig is csak ellenzéknek kell maradnia. Aligha szorul bizonyításra, hogy ebben az időszakban és a proletariátus feladatainak ilyen felfogása mellett sem céltudatos stratégiáról, sem kidolgozott taktikáról nem lehetett szó. Voltak taktikai és stratégiai töredékek, egyes taktikai és stratégiai gondolatok, de taktika és stratégia nem volt.

A II. Internacionále halálos bűne nem az, hogy annakidején a parlamenti harci formák kihasználásának taktikáját alkalmazta, hanem az, hogy túlbecsülte e formák jelentőségét, majdhogynem egyedüli harci formáknak tekintette őket és amikor elkövetkezett a nyílt forradalmi harcok időszaka és a parlamenten kívüli harci formák kérdése került homloktérbe, akkor a II. Internacionále pártjai az új feladatoktól elfordultak, nem vállalták őket.

Csak a következő időszakban, a proletariátus nyílt akciói időszakában, a proletárforradalom időszakában, mikor a burzsoázia megdöntésének kérdése a közvetlen gyakorlat kérdésévé vált, amikor a proletariátus tartalékainak kérdése (stratégia) az egyik legégetőbben aktuális kérdéssé lett, amikor az összes harci és szervezeti formák — a parlamentiek éppúgy, mint a parlamenten kívüliek (taktika) — teljesen határozott körvonalakban rajzolódtak ki, — csak ebben az időszakban lehetett a proletariátus harcának egyöntetű stratégiáját és részletes taktikáját kidolgozni. Marxnak és Engelsnek a taktikára és a stratégiára vonatkozó, zseniális gondolatait, melyeket a II. Internacionále opportunistái befalaztak, Lenin éppen ebben az időszakban hozta napfényre. De Lenin nem szorítkozott arra, hogy Marx és Engels egyes taktikai tételeit felújítsa, hanem továbbfejlesztette, új gondolatokkal és tételekkel egészítette ki őket és mindezt egyesítette a proletariátus osztályharcának vezetésére vonatkozó szabályok és irányelvek rendszerében. Lenin olyan brosúrái, mint a „Mi a teendő?”, a „Két taktika”, az „Imperializmus”, az „Állam és forradalom”, „A proletárforradalom és a renegát Kautsky”, a „Baloldaliság” kétségtelenül felbecsülhetetlen értékekkel gazdagították a marxizmus általános kincsesházát, forradalmi fegyvertárát. A leninizmus stratégiája és taktikája a proletariátus forradalmi harcainak vezetéséről szóló tudomány.

2. A forradalom szakaszai és a stratégia. A stratégia meghatározza azt az irányt, amelyben a proletariátusnak, a forradalom adott szakasza alapján, a főcsapást mérnie kell; kidolgozza a forradalmi erők (a fő- és melléktartalékok) elosztására vonatkozó megfelelő tervet; harcol ennek a tervnek a megvalósításáért a forradalom szóban forgó szakaszának egész folyamán.

Forradalmunk már átélt két szakaszt és az Októberi Forradalom után a harmadik szakaszba lépett. Ennek megfelelően változott a stratégia.

Az első szakasz. 1903—1917 február. A cél: megdönteni a cárizmust, teljesen felszámolni a középkori csökevényeket. A forradalom legfőbb ereje: a proletariátus. A legközelebbi tartalék: a parasztság. A főcsapás arra irányul, hogy elszigetelje a liberális- monarchista burzsoáziát, amely azon van, hogy a parasztságot megnyerje és a forradalmat a cárizmussal való megegyezés útján felszámolja. Az erők elosztásának terve: a munkásosztály szövetsége a parasztsággal. „A proletariátusnak végig kell vinnie a demokratikus forradalmat — maga mellé állítva a parasztság tömegét —, hogy erőszakkal eltiporja az önkényuralom ellenállását és ellensúlyozza a burzsoázia ingadozását” (Lenin, VIII. köt. 96. old.).

A második szakasz. 1917 márciusától 1917 októberéig. A cél: megdönteni az imperializmust Oroszországban és kijutni az imperialista háborúból. A forradalom legfőbb ereje: a proletariátus. A legközelebbi tartalék: a szegényparasztság. A szomszédos országok proletariátusa — valószínű tartalék. Az elhúzódó háború és az imperializmus válsága — kedvező mozzanat. A főcsapás arra irányul, hogy elszigetelje a kispolgári demokráciát (mensevikeket, eszereket), amely azon van, hogy a dolgozó parasztság tömegeit megnyerje és a forradalomnak az imperializmussal való megegyezés útján véget vessen. Az erők elosztásának terve: a proletariátus szövetsége a szegényparasztsággal. „A proletariátusnak végre kell hajtania a szocialista forradalmat — maga mellé állítva a lakosság félproletár elemeinek tömegét —, hogy erőszakkal letörje a burzsoázia ellenállását és ellensúlyozza a parasztság és a kispolgárság ingadozását” (ugyanott).

A harmadik szakasz. Ez a szakasz az Októberi Forradalom után kezdődött. A cél: megszilárdítani a proletariátus diktatúráját egy országban, támaszpontként használva fel ezt a diktatúrát az imperializmus megdöntésére minden országban. A forradalom túllépi egy ország kereteit, megkezdődött a világforradalom korszaka. A forradalom legfőbb erői: a proletariátus diktatúrája egy országban, a proletariátus forradalmi mozgalma az egész világon. Fő tartalékok: a félproletár és kisparaszti tömegek a fejlett országokban, a szabadságmozgalom a gyarmatokon és a függő országokban. A főcsapás arra irányul, hogy elszigetelje a kispolgári demokráciát, a II. Internacionále pártjait, melyek az imperializmussal való megegyezés politikájának fő támaszai. Az erők elosztásának terve: a proletárforradalom szövetsége a gyarmatok és a függő országok szabadságmozgalmaival.

A stratégiának a forradalom fő erőivel és azok tartalékaival van dolga. A stratégia mindannyiszor megváltozik, amikor a forradalom az egyik szakaszból átmegy a másikba, de az adott szakasz egész ideje alatt alapjában véve nem változik.

3. Ár és apály a mozgalomban és a taktika. A taktika meghatározza a proletariátus magatartásának irányvonalát a mozgalom árjának illetőleg apályának, a forradalom fellendülésének illetőleg ellanyhulásának viszonylag rövid idejére; harcol ennek az irányvonalnak a megvalósításáért a régi harci és szervezeti formáknak, a régi jelszavaknak újakkal való felcserélése, e formák kombinálása stb. útján. A stratégiának az a célja, hogy megnyerje a háborút mondjuk a cárizmus vagy a burzsoázia ellen, hogy végigvívja a harcot a cárizmussal vagy a burzsoáziával szemben, a taktika viszont kevésbé lényegbevágó célokat tűz ki maga elé, mert nem az a célja, hogy az egész háborút megnyerje, hanem az, hogy megnyerje ezt vagy azt az ütközetet, ezt vagy azt a csatát, hogy sikeresen végigvigye ezt vagy azt a kampányt, ezt vagy azt az akciót, mely a forradalom adott fellendülési vagy ellanyhulási időszaka konkrét körülményeinek éppen megfelel. A taktika része a stratégiának, annak van alárendelve, azt szolgálja.

A taktika az árnak és apálynak megfelelően változik. A forradalom első szakaszának idején (1903—1917 február) a stratégiai terv változatlan volt, a taktika viszont ez idő alatt több ízben változott. Az 1903—1905 közti időszakban a párt taktikája támadó volt, mert érezhető volt a forradalmi ár, a mozgalom felfelé ívelt és a taktikának ebből a tényből kellett kiindulnia. Ennek megfelelően a harc formái is forradalmiak voltak, ahogy a forradalom árjának emelkedése megkövetelte. Helyi jellegű politikai sztrájkok, politikai tüntetések, általános politikai sztrájk, a duma bojkottja, felkelés, forradalmi harci jelszavak — ezek voltak ebben az időszakban az egymást felváltó harci formák. A harc formáival kapcsolatban megváltoztak akkor a szervezeti formák is. Üzemi bizottságok, forradalmi parasztbizottságok, sztrájkbizottságok, munkásküldöttek szovjetjei, többé-kevésbé nyílt munkáspárt — ezek voltak a szervezeti formák ebben az időszakban.

Az 1907—1912 közti időszakban a pártnak át kellett térnie a visszavonulás taktikájára, mert a forradalmi mozgalom lanyhulását, a forradalom apályát éltük át és a taktikának számolnia kellett ezzel a ténnyel. Ennek megfelelően megváltoztak a harci formák is, a szervezeti formák is. A duma bojkottja helyett — részvétel a dumában; a dumán-kívüli nyílt forradalmi akciók helyett — duma-akciók és munka a dumában; általános politikai sztrájkok helyett — gazdasági részletsztrájkok, vagy egyszerűen szélcsend. Érthető, hogy a pártnak ebben az időben a föld alá kellett mennie, a forradalmi tömegszervezeteket pedig kulturális és felvilágosító munkát végző, szövetkezeti, biztosítási és egyéb legális szervezetek váltották fel.

Ugyanezt kell mondanunk a forradalom második és harmadik szakaszáról, amelyek folyamán a taktika igen gyakran változott, a stratégiai tervek ellenben változatlanok maradtak.

A taktikának a proletariátus harci és szervezeti formáival van dolga, változásaikkal, kombinálásukkal. A forradalom valamely adott szakaszában a taktika többször is változhat, a forradalom árja vagy apálya, fellendülése vagy ellanyhulása szerint.

4. A stratégiai vezetés. A forradalomnak a következő tartalékai vannak:

közvetlen tartalékai: a) a parasztság és általában az illető ország átmeneti rétegei; b) a szomszédos országok proletariátusa; c) a gyarmatok és a függő országok forradalmi mozgalma; d) a proletariátus diktatúrájának eredményei és vívmányai — melyeknek egy részéről a proletariátus, megtartva erőfölényét ideiglenesen lemondhat, hogy ezzel az erős ellenséget „leszerelje” és lélegzethez jusson — és

közvetett tartalékai: a) az illető ország nemproletár osztályai közti ellentétek és konfliktusok, amelyeket a proletariátus az ellenség gyengítésére, saját tartalékainak megerősítésére használhat ki;b) a proletárállammal szemben ellenséges burzsoáállamok közti ellentétek, konfliktusok és háborúk (például az imperialista háború), amelyeket a proletariátus a támadásban, illetve a kényszerű visszavonulás esetén a manőverezésben kihasználhat.

A tartalékok első fajtájával felesleges részletesen foglalkoznom, jelentőségüket amúgy is megérti mindenki. Ami azonban a tartalékok második fajtáját illeti, amelyeknek jelentősége nem mindig világos, le kell szegeznünk, hogy néha elsőrangú jelentőségük van a forradalom menete szempontjából. Aligha lehet, például, annak a konfliktusnak hatalmas jelentőségét kétségbe vonni, amely a kispolgári demokrácia (eszerek) és a liberális-monarchista burzsoázia (kadetok) között az első forradalom alatt és után támadt, és amely kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy a parasztságot sikerült kivonnunk a burzsoázia befolyása alól. Még kevésbé lehet kétségbe vonni az imperialisták vezető csoportjai közti élethalálharc tényének roppant jelentőségét az Októberi Forradalom időszakában, amikor az imperialistáknak, minthogy el voltak foglalva egymásközti háborújukkal, nem volt módjukban erőiket a fiatal Szovjethatalom ellen összpontosítani, a proletariátus számára viszont éppen ez tette lehetővé, hogy erőit alaposan megszervezze, hatalmát megszilárdítsa s Kolcsak és Gyenyikin szétzúzását előkészítse. Feltehető, hogy most, amikor az imperialista csoportok közti ellentétek mindinkább elmélyülnek és amikor az új háború köztük elkerülhetetlenné válik, az ilyenfajtájú tartalékok a proletariátus szempontjából egyre komolyabb jelentőségre tesznek szert.

A stratégiai vezetés feladata abban áll, hogy mindezeket a tartalékokat helyesen használja fel a forradalom fejlődésének valamely adott szakaszán a forradalom fő céljainak elérésére.

Mit jelent az, hogy a tartalékokat helyesen használjuk fel?

Azt jelenti, hogy teljesítünk bizonyos szükséges feltételeket, amelyek közül fő feltételeknek az alábbiak tekintendők:

Először. Amikor már megérett a forradalom, amikor a támadás teljes gőzzel halad, amikor a felkelés az ajtót döngeti, és amikor a siker döntő feltétele a tartalékok felsorakoztatása az élcsapat mellé — a forradalom fő erőit a döntő pillanatban az ellenfél legsebezhetőbb pontjára kell összpontosítani. A tartalékok ilyenfajta felhasználásának szemléltető példája a párt stratégiája az 1917 áprilisától októberig terjedő időszakban. Kétségtelen, hogy ebben az időszakban a háború volt az ellenség legsebezhetőbb pontja. Kétségtelen, hogy ez volt az a döntő kérdés, amely lehetővé tette, hogy a párt a lakosság széles rétegeit a proletár élcsapat köré gyűjtse. A párt stratégiája ebben az időszakban arra irányult, hogy az élcsapatot tüntetések és felvonulások által az utcai akciókra megtanítsa s ezzel egyidejűleg a tartalékokat — a hátországban a Szovjeteken keresztül, a fronton a katonabizottságokon keresztül — az élcsapat mellé felsorakoztassa. A forradalom kimenetele megmutatta, hogy a tartalékok felhasználása helyes volt.

Marxnak és Engelsnek a felkelésre vonatkozó ismert tételeit alkalmazva, Lenin a következőket mondja a forradalmi erők stratégiai felhasználásának erről az előfeltételéről:

„1) Sohasem szabad játszani a felkeléssel, hanem ha megkezdjük, határozottan tudnunk kell, hogy végig is kell vinni.
2) Nagy túlerőt kell összpontosítani a döntő helyen és a döntő pillanatban, mert különben az ellenség, amelynek jobb a kiképzése és a szervezete, a felkelőket megsemmisíti.
3) Ha a felkelés már megkezdődött, a legnagyobb határozottsággal kell cselekedni és okvetlenül, feltétlenül támadásba kell átmenni. «A védekezés a fegyveres felkelés halála.»
4) Igyekezni kell az ellenséget váratlanul meglepni és kilesni a pillanatot, amíg csapatai szét vannak szórva.
5) Törekedni kell naponként (ha egy városról van szó, mondhatnánk: óránként) újabb és újabb, bármily csekély sikereket is elérni, mindenáron fenntartani az «erkölcsi fölényt»” (XXI. köt. 319—320. old.).

Másodszor. A döntő csapás pillanatát, a felkelés megindításának pillanatát akkorra kell kitűzni, amikor számíthatunk arra, hogy a krízis elérte tetőfokát, hogy az élcsapat kész a végsőkig harcolni, hogy a tartalék hajlandó támogatni az élcsapatot és hogy az ellenfél soraiban maximális a fejvesztettség.

A helyzetet teljesen érettnek tekinthetjük a döntő ütközetre — mondja Lenin — ha „(1) az összes velünk szemben álló ellenséges osztályerők már eléggé tanácstalanok, eléggé hajba kaptak egymással, eléggé legyengítették egymást az erejüket meghaladó harcokban”; ha „(2) valamennyi ingadozó, tétovázó, állhatatlan közbenső elem, azaz a kisburzsoázia — nem a burzsoáziáról van szó —, a kispolgári demokrácia eléggé leleplezte magát a nép előtt és gyakorlati csődjével eléggé szégyent vallott”; ha „(3) a proletariátus soraiban megkezdődött s egyre hatalmasabbá vált a burzsoázia elleni legerélyesebb, halálmegvetően bátor forradalmi akciók támogatásának kedvező tömeghangulat. Akkor aztán a forradalom megérett, akkor győzelmünk, ha helyesen vettük számba az összes fentebb jelzett. . . feltételeket és helyesen választottuk meg a pillanatot — biztosított” (XXV. köt. 229. old.).

Az ilyen stratégia mintaképének az Októberi Felkelés végrehajtása tekinthető.

A második feltétel mellőzésének az a veszélyes hiba lehet a következménye, melynek „tempóvesztés” a neve, ami azt jelenti, hogy a párt vagy elmarad a mozgalom menetétől, vagy túlságosan előreszalad s ezzel a bukás veszedelmét idézi fel. Az ilyen „tempóvesztés” példájául, példájául annak, miként nem szabad megválasztani a felkelés pillanatát, az elvtársak egy részének azt a kísérletét kell tekintenünk, hogy a felkelést 1917 szeptemberében, a Demokratikus Tanácskozás letartóztatásával kezdjék meg, amikor a Szovjetekben még érezhető volt az ingadozás, a front még a válaszúton állt, a tartalékok még nem zárkóztak fel az élcsapat mellé.

Harmadszor. A már elhatározott irányvonalat a célhoz vezető úton adódó bármilyen nehézségek és bonyodalmak ellenére hajthatatlanul végig kell vinni, ami azért szükséges, hogy az élcsapat ne veszítse el szeme elől a harc fő célját, hogy a tömegek, amelyek ugyanezen cél felé tartanak és az élcsapat körül igyekszenek tömörülni, ne térjenek le az útról. E feltétel mellőzésének az a roppant hiba lehet a következménye, amelyet a tengerészek „irányvesztés” néven jól ismernek. Az ilyen „irányvesztés” példájának kell tekintenünk pártunk hibás magatartását közvetlenül a Demokratikus Tanácskozás után, amikor pártunk elhatározta, hogy részt vesz az Előparlamentben. A párt ebben a pillanatban mintegy megfeledkezett arról, hogy a burzsoázia az Előparlamenttel az országot a Szovjetek útjáról a burzsoá parlamentarizmus útjára igyekszik terelni, hogy a párt részvétele ebben az intézményben mindent összekuszálhat s letérítheti az útról a munkásokat és parasztokat, akik a forradalmi harcot a „Minden hatalmat a Szovjeteknek!” jelszóval vívják. Ezt a hibát a bolsevikok helyreütötték azzal, hogy kivonultak az Előparlamentből.

Negyedszer. A tartalékokkal úgy kell manőverezni, hogy számításba vesszük a rendezett visszavonulást arra az esetre, ha az ellenség erős, ha a visszavonulás elkerülhetetlen, ha nyilvánvalóan nem előnyös felvenni a harcot, melyet az ellenfél ránk akar erőszakolni, ha az adott erőviszonyok között a visszavonulás az egyetlen módja annak, hogy az élcsapatot kivonjuk az ellenség csapásai alól s megóvjuk tartalékait.

„A forradalmi pártoknak — mondja Lenin — tovább kell tanulniok. Támadni megtanultak. Most meg kell érteni, hogy ezt a tudományt ki kell egészíteni a minél rendezettebb visszavonulás tudományával. Meg kell érteni — és a forradalmi osztály a saját keserű tapasztalatán okulva érti meg —, hogy nem lehet győzni, ha nem tanulja meg a szabályszerű támadást és a szabályszerű visszavonulást” (XXV. köt. 177. old.).

Az ilyen stratégia célja az időnyerés, az ellenfél bomlasztása, és erőgyűjtés arra, hogy később támadásba menjünk át.

Az ilyen stratégia mintaképének a breszti béke megkötését tekinthetjük, mert ez a pártnak lehetőséget nyújtott arra, hogy időt nyerjen, hogy az imperializmus táborában dúló konfliktusokat kihasználja, hogy az ellenfél erőit bomlassza, a parasztságot megtartsa a maga oldalán és erőt gyűjtsön a Kolcsak és Gyenyikin elleni támadás előkészítésére.

„A különbéke megkötésével — mondotta akkoriban Lenin — a jelen pillanatban lehetséges legnagyobb mértékben megszabadulunk mindkét egymással ellenségeskedő imperialista csoporttól, kihasználjuk ellenségeskedésüket és háborújukat — amely megnehezíti ellenünk való megegyezésüket —, kihasználjuk, és bizonyos időre szabad kezünk lesz a szocialista forradalom folytatására és megszilárdítására” (XXII. köt. 198. old.).

„Most még a bolond is” látja — mondotta Lenin három évvel a breszti béke után —, „hogy a «breszti béke» olyan engedmény volt, amely bennünket megerősített, a nemzetközi imperializmus erőit pedig szétforgácsolta” (XXVII. köt. 7. old.).

Ezek a fő feltételek, amelyek a stratégiai vezetés helyességét biztosítják.

5. A taktikai vezetés. A taktikai vezetés a stratégiai vezetés része s alá van rendelve a stratégiai vezetés feladatainak és követelményeinek. A taktikai vezetés feladata az, hogy a proletariátus valamennyi harci és szervezeti formáját elsajátítsa és helyes felhasználásukat biztosítsa abból a célból, hogy az adott erőviszonyok mellett a stratégiai siker előkészítéséhez szükséges eredmények maximuma legyen elérhető.

Mit jelent az, hogy a proletariátus harci és szervezeti formáit helyesen használjuk fel?

Azt jelenti, hogy teljesítünk bizonyos szükséges feltételeket, amelyek közül fő feltételeknek az alábbiak tekintendők.

Először. Pontosan azokat a harci és szervezeti formákat kell homloktérbe állítani, amelyek, minthogy legjobban megfelelnek a mozgalom adott fellendülésének vagy hanyatlásának, meg tudják könnyíteni és biztosítani tudják a tömegek felsorakoztatását a forradalmi pozíciókhoz, a milliós tömegek felsorakoztatását a forradalom frontjára, e tömegek elhelyezését a forradalom frontján.

Nem arról van szó, hogy az élcsapat ismerje fel a régi rend fennmaradásának lehetetlenségét, megdöntésének elkerülhetetlenségét. Arról van szó, hogy a tömegek, a milliós tömegek értsék meg ezt az elkerülhetetlenséget és hajlandónak mutatkozzanak az élcsapat támogatására. A tömegek azonban ezt csak saját tapasztalataik alapján érthetik meg. A feladat tehát: a milliós tömegeknek lehetőséget kell adni arra, hogy saját tapasztalataik alapján megértsék a régi hatalom megdöntésének szükségességét, olyan harci módszereket és szervezeti formákat kell előtérbe helyezni, amelyek a tömegek számára megkönnyítik azt, hogy a forradalmi jelszavak helyességét a tapasztalat alapján felismerjék.

Az élcsapat elszakadt volna a munkásosztálytól, és a munkásosztály elvesztette volna kapcsolatát a tömegekkel, ha annakidején a párt nem határozta volna el, hogy részt vesz a dumában, ha nem határozta volna el, hogy erőket összpontosít a dumabeli munkára és e munka alapján folytat harcot azért, hogy ezáltal a tömegeknek megkönnyítse, hogy saját tapasztalataik alapján felismerjék a duma értéktelenségét, a kadét ígéretek hazug voltát, a cárizmussal való megegyezés lehetetlenségét, a parasztság és a munkásosztály szövetségének szükségességét. A tömegeknek a duma-időszakban szerzett tapasztalata nélkül a kadetok leleplezése és a proletariátus hegemóniája lehetetlen lett volna.

Az otzovista taktika azért volt veszélyes, mert azzal fenyegetett, hogy az élcsapatot elszakítja milliós tartalékaitól.

A párt elszakadt volna a munkásosztálytól, a munkásosztály pedig elvesztette volna a parasztok és katonák széles tömegeire gyakorolt befolyását, ha a proletariátus követte volna a „baloldali” kommunistákat, akik 1917 áprilisában kiadták a felkelés jelszavát, akkor, amikor a mensevikek és az eszerek még nem leplezték le magukat, mint a háború és az imperializmus hívei, amikor a tömegek még nem ismerték fel saját tapasztalatuk alapján a békéről, a földről, a szabadságról szóló mensevik-eszer beszédek hazug voltát. A tömegeknek a Kerenszkij-uralom idején szerzett tapasztalata nélkül nem lehetett volna elszigetelni a mensevikeket és eszereket s a proletariátus diktatúrája lehetetlen lett volna. Ezért a kispolgári pártok hibáinak „türelmes megmagyarázására” irányuló taktika, kapcsolatban a szovjeteken belüli nyílt harc taktikájával, az egyetlen helyes taktika volt.

A „baloldali” kommunisták taktikája azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a pártot a proletárforradalom vezetőjéből komolytalan és talajtalan összeesküvők maroknyi csoportjává változtatja.

„Csupán az élcsapattal — mondja Lenin — győzni nem lehet. Csupán az élcsapatot a döntő harcba vetni, mikor még az egész osztály, mikor még a széles tömegek nem helyezkedtek arra az álláspontra, hogy vagy közvetlenül támogatják az élcsapatot, vagy legalábbis jóindulatú semlegességet tanúsítanak irányában . . . nemcsak ostobaság, hanem bűn is lenne. Ahhoz azonban, hogy valóban az egész osztály, hogy valóban a dolgozók és a tőke elnyomottainak széles tömegei jussanak el erre az álláspontra, ahhoz a propaganda egymagában, az agitáció egymagában kevés. Ahhoz ezeknek a tömegeknek saját politikai tapasztalata szükséges. Ez minden nagy forradalom legfőbb törvénye, amelyet most nemcsak Oroszország, hanem Németország is meglepő erővel és szemléletességgel bizonyít! Nemcsak Oroszország műveletlen, jórészt írástudatlan tömegeinek, hanem Németország nagyműveltségű, százszázalékosan írástudó tömegeinek is azt, hogy a II. Internacionále lovagjaiból álló kormány mennyire erőtlen, mennyire jellemtelen, mennyire gyámoltalan, mennyire lakájkodik a burzsoázia előtt, mennyire gálád, azt, hogy a szélsőséges reakciósok diktatúrája (Oroszországban Kornyilov, Németországban Kapp és társai) mint a proletárdiktatúra egyetlen alternatívája mennyire elkerülhetetlen, a saját bőrükön kellett tapasztalnak ahhoz, hogy határozottan a kommunizmus felé forduljanak” (XXV. köt. 228. old.).

Másodszor. Minden adott pillanatban meg kell találni a folyamatok láncolatában éppen azt a láncszemet, amelyet ha megragadunk, az egész láncot kézben tarthatjuk és előkészíthetjük a stratégiai siker eléréséhez szükséges feltételeket.

Ez azt jelenti, hogy a pártra váró feladatok sorából ki kell választanunk azt a soron levő feladatot, amelynek megoldása központi jelentőségű és megvalósítása biztosítja a többi soron levő feladat sikeres megoldását.

E tétel jelentőségét két példán lehet bemutatni, amelyek közül az egyiket a távoli múltból (a párt megalakulásának korából), a másikat a hozzánk egészen közel álló jelenből vehetjük (a „nep” időszaka).

A párt megalakulásának idején, amikor a számtalan kör és szervezet még nem kapcsolódott egybe, amikor a kontárkodás és a körösdi a pártot fent is, lent is emésztette, amikor az eszmei zűrzavar volt a párt belső életének fő jellegzetessége — ebben az időszakban a döntő láncszem a láncban, a döntő feladat a párt előtt álló feladatok sorozatában az országos illegális lap megteremtése volt. Miért? Azért, mert csak az országos illegális lap révén lehetett az akkori viszonyok között megteremteni a párt jól együttműködő magvát, amely képes volt számtalan kört és szervezetet egymással egybekapcsolni, az eszmei és taktikai egységet előkészíteni és ily módon az igazi párt megalakításának alapját megteremteni.

Abban az időszakban, amikor a háborúról áttértünk a gazdasági építésre, amikor az ipart a gazdasági bomlás megbénította, a mezőgazdaság pedig a városi áruk hiánya miatt sínylődött, amikor az állami iparnak a parasztgazdasággal való összefogása a sikeres szocialista építés döntő feltételévé vált — abban az időszakban a döntő láncszem a folyamatok láncolatában, a döntő feladat a többi feladat sorában a kereskedelem fejlesztése lett. Miért? Azért, mert a „nep” viszonyai között az iparnak a parasztgazdasággal való összefogása máskép, mint a kereskedelem révén nem lehetséges, mert az adás-vétel nélküli termelés a „nep” viszonyai között az ipar halála; azért, mert az ipart csak a kereskedelem fejlesztése által fokozott adás-vétel útján lehet fejleszteni; mert csak akkor, ha a kereskedelem terén megerősödünk, csak akkor, ha a kereskedelmet kézben tartjuk, csak akkor, ha ezt a láncszemet megragadjuk, remélhetjük majd azt, hogy az ipart összekötjük a paraszti piaccal és sikeresen megoldjuk a többi soron levő feladatot is, hogy ezzel megteremtsük a szocialista gazdaság alapzatának lerakásához szükséges előfeltételeket.

„Nem elég általában forradalmárnak, a szocializmus hívének vagy kommunistának lenni… — mondja Lenin. — Minden pillanatban meg kell tudni találni éppen azt a láncszemet, amelyet ha teljes erővel megragadunk, akkor ezzel az egész láncot kezünkben tartjuk és előkészítjük a biztos átmenetet a következő láncszemhez” . ..

„A jelen pillanatban ez a láncszem … a belső kereskedelem élénkítése, helyes állami szabályozása (irányítása). A kereskedelem — ez az a «láncszem» az események történeti láncolatában, 1921—1922-es szocialista építésünk átmeneti formái között, «amelyet teljes erővel meg kell ragadnunk» …” (XXVII. köt. 82. old.).

Ezek azok a fő feltételek, amelyek a taktikai vezetés helyességét biztosítják.

6. Reformizmus és forradalmiság. Miben különbözik a forradalmi taktika a reformista taktikától?

Némelyek úgy vélik, hogy a leninizmus általában ellene van a reformoknak, a kompromisszumoknak és egyességeknek. Ez egyáltalán nem igaz. A bolsevikok éppúgy tudják, mint bárki más, hogy bizonyos értelemben „minden adomány üdvös”, hogy bizonyos körülmények közt a reformok általában és különösen a kompromisszumok és egyességek szükségesek és hasznosak.

„Háborút folytatni — mondja Lenin — a nemzetközi burzsoázia megdöntéséért, százszorta nehezebb, hosszabb, bonyolultabb háborút, mint az államok közötti szokásos háborúk legádázabbja, és emellett eleve lemondani a lavírozásról, az ellenségek közötti érdekellentétek (még ha csak ideiglenes) kihasználásáról, a lehetséges (bár esetleg csak ideiglenes, megbízhatatlan, ingadozó, feltételes) szövetségesekkel való egyességekről és kompromisszumokról — vajon nem határtalanul nevetséges dolog ez? Nem olyan-e ez, mintha egy még ki nem kutatott és eddig hozzáférhetetlen hegy nehéz megmászásánál eleve lemondanánk arról, hogy néha cikk-cakkos vonalban haladjunk, néha visszaforduljunk, feladjuk a már kiválasztott irányt és különböző irányokat próbáljunk meg?” (XXV. köt. 210. old.).

Nyilvánvaló, hogy nem a reformokon vagy a kompromisszumokon és az egyességeken fordul meg a dolog, hanem azon, hogy mire és hogyan használják fel a reformokat és megegyezéseket.

A reformista számára a reform — minden, a forradalmi munka ellenben — mellékes valami, csak szóbeszéd, csak szemfényvesztés. Ezért, amikor a burzsoázia van hatalmon, a reform, reformista taktika esetén elkerülhetetlenül a burzsoá hatalom megerősödésének fegyverévé, a forradalom bomlasztásának eszközévé válik.

A forradalmár számára viszont, ellenkezőleg, a forradalmi munka a fő és nem a reform, az ő számára a reform — a forradalom mellékterméke. Ezért, amikor a burzsoázia van hatalmon, a reform, forradalmi taktika esetén természetszerűleg a burzsoá hatalom bomlasztásának fegyverévé, a forradalom megszilárdításának eszközévé, a forradalmi mozgalom továbbfejlesztésének támaszpontjává válik.

A forradalmár azért fogadja el a reformot, hogy fogódzónak használja a legális és illegális munka összekapcsolására, hogy fedezékül használja az illegális munka megerősítésére, melynek célja a tömegek forradalmi előkészítése a burzsoázia megdöntésére.

Ebben van a reformok és egyességek forradalmi felhasználásának lényege az imperializmus viszonyai között.

A reformista viszont, ellenkezőleg, azért fogadja el a reformokat, hogy lemondjon minden illegális munkáról, hogy a tömegek forradalomra előkészítésének ügyét aláássa és az „ajándékozott” reform árnyékában megpihenjen.

Ebben van a reformista taktika lényege.

Így áll a dolog a reformokkal és egyességekkel az imperializmus viszonyai között.

Az imperializmus megdöntése után azonban, a proletárdiktatúra alatt, a dolog némileg megváltozik. Bizonyos feltételek mellett a proletárhatalom olyan helyzetbe juthat, hogy időlegesen kénytelen áttérni a meglevő rend forradalmi átépítésének útjáról a fokozatos átalakítás útjára, a „reformista útra”, mint ahogy Lenin „Az arany jelentőségéről” című ismert cikkében mondja, a megkerülő mozdulatok útjára, a reformok és a nem-proletár osztályoknak tett engedmények útjára azért, hogy ezeket az osztályokat bomlassza, a forradalomnak lélegzetvételi időt adjon, erőit összeszedje és az újabb előnyomulás feltételeit előkészítse. Nem tagadható, hogy ez az út, bizonyos értelemben, reformista út. Csak nem szabad megfeledkezni arról a döntő különbségről, amely abban áll, hogy ebben az esetben a reform a proletár hatalomtól indul ki, hogy a proletár hatalmat erősíti, hogy a proletár hatalomnak adja meg a szükséges lélegzetvételi időt, s hogy a hivatása nem az, hogy a forradalmat, hanem hogy a nem-proletár osztályokat bomlassza.

Ilyen körülmények között tehát a reform a saját ellentétébe csap át.

Hogy a proletárhatalom ilyen politikát folytathat, az azért és csakis azért válik lehetségessé, mert a forradalom lendülete a megelőző időszakban elég nagy volt ahhoz, hogy elég széles teret nyisson, ahová vissza lehet vonulni, hogy így a támadás taktikáját az ideiglenes visszavonulás taktikájával, a megkerülő mozdulatok taktikájával lehessen felcserélni.

Ily módon, míg régebben, a burzsoá hatalom alatt, a reformok a forradalom melléktermékei voltak, most, a proletariátus diktatúrája alatt, a reformok forrásai: a proletariátus forradalmi vívmányai, vagyis azok a tartalékok, amelyek a proletariátus kezében ezekből a vívmányokból felhalmozódtak.

„A reformok viszonyát a forradalomhoz — mondja Lenin — pontosan és helyesen csak a marxizmus határozta meg. Marx ezt a viszonyt csak az egyik oldalról láthatta, azaz a proletariátus első, legalább egyországban kivívott valamennyire szilárd, valamennyire is tartós győzelmét megelőző helyzetben. Ilyen körülmények között a helyes viszony alapja ez volt: a reformok a proletariátus forradalmi osztályharcának melléktermékei… A proletariátusnak legalább egy országban kivívott győzelme után új mozzanat lép fel a reformnak a forradalomhoz való viszonyában. Elvileg a viszony ugyanaz marad, de a formában változás áll be, amelyet Marx személyesen nem láthatott előre, de amelyet csak a marxizmus filozófiája és politikája alapján lehet megérteni . . . Ezek (t. i. a reformok — I. Szt.) (amelyek nemzetközi méretekben továbbra is „melléktermékek” maradnak) a győzelem után azon ország számára, melyben a győzelmet kivívták, ezen kívül még szükséges és jogos lélegzetvételi időt is jelentenek olyan esetekben, amikor nyilvánvaló, hogy miután erőinket maximálisan megfeszítettük, nem maradt elegendő erő valamely átmenet forradalmi végrehajtására. A győzelem olyan «erőtartalékot» ad, hogy még kikényszerített visszavonulás esetén is van mivel kitartanunk, kitartanunk anyagilag is, erkölcsileg is” (XXVII. köt. 84—85. old.).

VIII
A párt

A forradalomelőtti időszakban, a többé-kevésbé békés fejlődés időszakában, mikor a II. Internacionále pártjai voltak a munkásmozgalom uralkodó tényezői és a harc parlamenti formáit tekintették a harc fő formáinak — ilyen viszonyok között a pártnak nem volt és nem is lehetett az a komoly és döntő jelentősége, amelyre később, a nyílt forradalmi összeütközések idején tett szert. Kautsky, amikor a II. Internacionálét az ellene irányuló támadásokkal szemben védelmezte, azt mondta, hogy a II. Internacionále pártjai a béke és nem a háború eszközei, hogy éppen ezért nem tudtak semmi komoly lépést tenni a háború idején, a proletariátus forradalmi akcióinak időszakában. Ez csakugyan igaz. De mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy a II. Internacionále pártjai nem alkalmasak a proletariátus forradalmi harcára, azt jelenti, hogy ezek nem harcos proletár pártok, amelyek a munkásokat a hatalomra vezetik, hanem a parlamenti választásokhoz és parlamenti harchoz alkalmazkodó választási apparátusok. Ezzel magyarázható tulajdonképpen az a tény, hogy a II. Internacionále opportunistáinak uralma idején nem a párt, hanem a parlamenti frakció volt a proletariátus fő politikai szervezete. Közismert dolog, hogy a párt abban az időben, a valóságban csak a parlamenti frakció függeléke, segédeszköze volt. Aligha szorul bizonyításra, hogy ilyen viszonyok között, amikor a proletariátus élén ilyen párt állott, szó sem lehetett a proletariátus forradalomra való előkészítéséről.

Gyökeresen megváltozott azonban a helyzet az új időszak beálltával. Az új időszak az osztályok nyílt összeütközéseinek időszaka, a proletariátus forradalmi fellépéseinek időszaka, a proletárforradalom időszaka, az az időszak, melyben az erőket közvetlenül elő kell készíteni az imperializmus megdöntésére, arra, hogy a proletariátus a hatalmat kezébe ragadja. Ez az időszak új feladatokat állít a proletariátus elé. Ezek az új feladatok: az egész pártmunka átépítése új, forradalmi alapokon, a munkásoknak a hatalomért folytatott forradalmi harc szellemében való nevelése, a tartalékok előkészítése és felzárkóztatása, szövetség a szomszédos országok proletariátusával, szilárd kapcsolat létesítése a gyarmatok és a függő országok szabadságmozgalmával stb. stb. Azt hinni, hogy ezek az új feladatok megoldhatók a parlamentarizmus békés viszonyai között nevelkedett szociáldemokrata pártok erőivel — annyit jelent, mint reménytelen kétségbeesésre és elkerülhetetlen vereségre kárhoztatni magunkat. Ha a proletariátus, amelynek vállára ilyen feladatok nehezednek, továbbra is megmarad a régi pártok vezetése alatt, ez azt jelenti, hogy a teljes lefegyverzettség állapotába kerül. Aligha szorul bizonyításra, hogy a proletariátus a dolgok ilyen alakulásába nem nyugodhatott bele.

Ezért volt szükség új pártra, harcos pártra, forradalmi pártra, olyan pártra, amely elég bátor ahhoz, hogy a proletariátust harcba vezesse a hatalomért, eléggé tapasztalt ahhoz, hogy a forradalmi helyzet bonyolult viszonyai között eligazodjék és eléggé rugalmas ahhoz, hogy a céljához vezető úton minden zátonyt elkerüljön.

Ilyen párt nélkül gondolni sem lehet az imperializmus megdöntésére, a proletárdiktatúra kivívására.

Ez az új párt a leninizmus pártja.

Melyek ennek az új pártnak sajátosságai?

1. A párt, mint a munkásosztály élcsapata. A pártnak mindenekelőtt a munkásosztály élcsapatának kell lennie. A pártnak fel kell vennie magába a munkásosztály legjobb elemeit, tapasztalataikat, forradalmiságukat, határtalan odaadásukat a proletariátus ügye iránt. De ahhoz, hogy valóban élcsapat legyen, a pártnak fel kell magát vérteznie forradalmi elmélettel, a mozgalom törvényeinek ismeretével, a forradalom törvényeinek ismeretével. E nélkül nem képes a proletariátus harcát vezetni, nem képes a proletariátust magával vinni. A párt nem lehet igazi párt, ha csak annak regisztrálására szorítkozik, amit a munkásosztály tömegei átélnek és gondolnak, ha az ösztönös mozgalom uszályában kullog, ha nem ért hozzá, hogy az ösztönös mozgalom maradiságát és politikai közömbösségét legyűrje, ha nem tud a proletariátus pillanatnyi érdekeinél magasabbra emelkedni, ha nem tudja a tömegeket olyan színvonalra emelni, hogy megértsék a proletariátus osztályérdekeit. A pártnak a munkásosztály előtt kell járnia, a munkásosztálynál messzebb kell látnia, vezetnie kell a proletariátust, nem pedig az ösztönösség uszályában kullognia. A II. Internacionále „uszálypolitikát” prédikáló pártjai burzsoá politikát folytatnak, mely a proletariátust arra ítéli, hogy eszköz legyen a burzsoázia kezében. Csak az a párt, mely a proletariátus élcsapatának álláspontjára helyezkedett és a tömegeket fel tudja emelni a proletár osztályérdekek megértésének színvonalára — csak az ilyen párt képes a munkásosztályt a trade-unionizmus útjáról letéríteni és önálló politikai erővé tenni.

A párt a munkásosztály politikai vezére.

Előbb már beszéltem a munkásosztály harcának nehézségeiről, a harc feltételeinek bonyolult voltáról, stratégiáról és taktikáról, tartalékokról és manőverezésről, előnyomulásról és visszavonulásról. Ezek a feltételek nem kevésbé bonyolultak, ha ugyan nem bonyolultabbak, mint a háború feltételei. Ki tud ezek között a feltételek között eligazodni, kiadhat a proletariátus milliós tömegeinek helyes orientációt? Nincs hadsereg, amely háborúban tapasztalt vezérkar nélkül meglehetne, hacsak nem akarja magát vereségre kárhoztatni. Vajon nemvilágos-e, hogy a proletariátus még kevésbé lehet meg ilyen tapasztalt vezérkar nélkül, hacsak nem akarja magát esküdt ellenségei kényére-kedvére kiszolgáltatni? De hol ez a vezérkar? Ez a vezérkar csak a proletariátus forradalmi pártja lehet. A munkásosztály, ha nincs forradalmi pártja, vezérkarnélküli hadsereg.

A párt a proletariátus harci vezérkara.

A párt azonban nem lehet csak élenjáró csapat. Egyszersmind az osztály csapatának is kell lennie, az osztály részének, amelyet léte összes gyökerei szorosan az osztályhoz kapcsolnak. Az élcsapat és a munkásosztály egyéb tömege közti különbség, a párttagság és a pártonkívüliek közti különbség nem tűnhetik el, amíg az osztályok el nem tűntek, amíg a proletariátus más osztályokból egészül ki, amíg az egész munkásosztály nem emelkedhet fel az élcsapat színvonalára. Ámde a párt megszűnnék párt lenni, ha ez a különbség szakadássá válna, ha a párt önmagába zárkóznék és a pártonkívüli tömegektől elszakadna. A párt nem vezetheti az osztályt, ha nem kapcsolódik össze a pártonkívüli tömegekkel, ha a párt és a pártonkívüli tömegek között nincs összefogás, ha ezek a tömegek nem fogadják el a párt vezetését, ha a pártnak a tömegeknél nincs erkölcsi és politikai hitele.

Nemrégiben pártunk kétszázezer új munkástagot vett fel. Figyelemreméltó ebben az a körülmény, hogy ezek nem annyira maguktól jöttek a pártba, mint inkább a pártonkívüli tömeg küldte őket, mely az új tagok felvételében aktív szerepet játszott s amelynek jóváhagyása nélkül új tagot egyáltalán nem vettek fel. Ez a tény arról tanúskodik, hogy a pártonkívüli munkások széles tömegei pártunkat a saját pártjuknak, hozzájuk közelálló, szívüknek kedves pártnak tekintik, melynek kiszélesítésében és megerősítésében mélységesen érdekeltek s melynek vezetésére önként rábízzák sorsukat. Aligha szorul bizonyításra, hogy e megfoghatatlan erkölcsi szálak nélkül, melyek a pártot a pártonkívüli tömegekkel összefűzik, a párt nem lehetne osztályának döntő ereje.

A párt a munkásosztály elszakíthatatlan része.

„Mi — mondja Lenin — az osztály pártja vagyunk, és ezért csaknem az egész osztálynak (háborús időkben, a polgárháború korszakában pedig éppenséggel az egész osztálynak) pártunk vezetése alatt kell cselekednie, minél szorosabban kell pártunkhoz csatlakoznia, de puszta ábrándozás és «uszálypolitika» volna azt hinni, hogy valaha majdnem az egész osztály, vagy az egész osztály képes lesz a kapitalizmuson belül élcsapata, szociáldemokrata pártja tudatosságáig és aktivitásáig felemelkedni. Egyetlen értelmes szociáldemokrata sem kételkedett abban, hogy a kapitalizmus alatt még a szakszervezet (ez az egyszerűbb, a kevéssé fejlett rétegek tudatosságához közelebb álló szervezet) sem képes átfogni majdnem az egész, vagy az egész munkásosztályt. Csak magunk átámítanók, behunynók szemünket óriási feladataink előtt, szűkebbre vonnók ezeket a feladatokat, ha megfeledkeznénk az élcsapat és az élcsapat felé vonzódó tömegek közötti különbségről, ha megfeledkeznénk az élcsapat állandó kötelességéről, hogy mind szélesebb és szélesebb tömegeket emeljen fel az élcsapat színvonalára” (VI. köt.205—206. old.).

2. A párt, mint a munkásosztály szervezett csapata. A párt nemcsak élenjáró csapata a munkásosztálynak. Ha az osztály harcát valóban vezetni akarja, akkor egyszersmind osztálya szervezett csapatának is kell lennie. A párt feladatai a kapitalizmusviszonyai között rendkívül nagyok és változatosak. A pártnak a proletariátus harcát rendkívül nehéz belső és külső fejlődési viszonyok között kell vezetnie, — támadásra kell vezetnie a proletariátust, amikor a körülmények támadást követelnek, ki kell vonnia a proletariátust az erős ellenfél csapásai alól, amikor a körülmények visszavonulást követelnek, a pártonkívüli szervezetlen munkások milliós tömegeibe bele kell nevelnie a harci fegyelem és a tervszerűség szellemét, a szervezettség és a kitartás szellemét. De a párt csak akkor teljesítheti ezt a feladatát, ha a párt maga a fegyelmezettség és szervezettség megtestesülése, ha maga a párt a proletariátus szervezett csapata. Máskülönben szó sem lehet arról, hogy a párt valóban vezesse a proletariátus milliós tömegeit.

A párt a munkásosztály szervezett csapata.

Az a gondolat, hogy a párt szervezett egész, le van rögzítve pártunk szervezeti szabályzatának első pontjában, Lenin ismeretes fogalmazásában, mely a pártot a szervezetek összességének tekinti, a párttagjait pedig valamelyik pártszervezet tagjainak. A mensevikek, akik már 1903-ban kifogásolták ezt a fogalmazást, helyette azt a „rendszert” ajánlották, hogy párttag az legyen, aki a párthoz tartozónak számítja magát; ez a „rendszer” a párttag „címet”kiterjesztette volna minden „tanárra” és „gimnazistára”, minden „szimpatizálóra” és „sztrájkolóra”, aki a pártot valami módon támogatja, de nem tartozik és nem is akar tartozni egyetlen pártszervezethez sem. Aligha szorul bizonyításra, hogy ha ez az eredeti „rendszer” megszilárdult volna pártunkban, ez elkerülhetetlenül arra vezetett volna, hogy a pártot elárasztották volna tanárok és gimnazisták s hogy a párt szétfolyó, formátlan, dezorganizált „alakulattá” fajult volna, amely elvész a „szimpatizálók” tengerében, amelynél elmosódik a határvonal párt és osztály között és amely meghiúsítja a pártnak azt a feladatát, hogy a szervezetlen tömegeket az élcsapat színvonalára emelje. Mondanunk sem kell, hogy ilyen opportunista „rendszer” mellett pártunk a forradalom folyamán nem lett volna képes betölteni szerepét, mint a munkásosztály szervezett magja.

„Martov elvtárs álláspontja szerint — mondja Lenin — a párt határa teljesen elmosódó lesz, mert hiszen «minden sztrájkoló» megteheti, hogy «párttagnak nyilvánítja magát». Mi a haszna ennek az elmosódottságnak? Az «elnevezés» széles elterjedtsége. A kára pedig az, hogy behozza azt a dezorganizáló eszmét, hogy osztály és párt összecserélhető …” (VI. köt. 211. old.).

De a párt nemcsak a pártszervezetek összessége. A párt egyszersmind ezeknek a szervezeteknek egységes rendszere, e szervezetek megformált egyesülése egységes egésszé, amelyben vannak felső és alsó vezetőszervek, amelyben a kisebbség alá van rendelve a többségnek, s amely a párt minden tagjára kötelező gyakorlati határozatokat hoz. E feltételhíján a párt nem lehet olyan egységes és szervezett egész, mely a munkásosztály harcának tervszerű és szervezett vezetését megvalósítani képes.

„Azelőtt — mondotta Lenin — pártunk nem voltszabályszerűen megszervezett egész, hanem csak külön csoportok összege és ezért más viszony e csoportok között, mint az eszmei befolyásolás, nem is lehetett. Most szervezett párt lettünk és ez igenis hatalom létesítését jelenti, azt, hogy az eszmék tekintélye a hatalom tekintélyévé változik át, azt, hogy az alsó pártfórumok alá vannak rendelve a felsőbbeknek” (VI. köt. 291. old.).

Az az elv, amely a kisebbséget a többségnek alárendeli, amely megköveteli, hogy a pártmunkát a központból vezessék, egyes ingatag elemek részéről nem ritkán támadásokat, „bürokratizmust”, „formalizmust” stb. emlegető vádaskodásokat vált ki. Aligha szorul bizonyításra, hogy a pártnak, mint egésznek, tervszerű munkája és a munkásosztály harcának vezetése ez elvek megvalósítása nélkül lehetetlen volna. A leninizmus a szervezeti kérdés terén ezeknek az elveknek hajthatatlan megvalósítása. A harcot ez elvek ellen Lenin „orosz nihilizmusnak” és „úri anarchizmusnak” nevezi, mely megérdemli, hogy kinevessük és félretaszítsuk.

„Egy lépés előre” című könyvében Lenin ezekről az ingatag elemekről ezt mondja:

„Ez az úri anarchizmus különösen az orosz nihilista jellemző tulajdonsága. A pártszervezetet szörnyű «gyárnak» látja, abban, hogy a rész aláveti magát az egésznek, a kisebbség a többségnek . . . «jobbágyságot» lát, a központi vezetés alatti munkamegosztás tragikomikus siránkozásra fakasztja afölött, hogy az embereket «kerekecskékké és csavarocskákká» változtatják… a párt szervezeti szabályzatának említésére megvető fintorral válaszol és .. . lenézően kijelenti, hogy meglehetnénk minden szervezeti szabályzat nélkül is.”

„Azt hisszük, világos, hogy amikor a hírhedt bürokratizmus ellen tiltakoznak, ezzel csak leplezik elégedetlenségüket a központok személyi összetétele miatt, ez csak fügefalevél. .. Bürokrata vagy, mert a kongresszus nem akaratomnak megfelelően, hanem annak ellenére nevezett ki; formalista vagy, mert a kongresszus szabályszerű határozataira, nem pedig az én beleegyezésemre támaszkodol; durván mechanikus módon cselekszel, mert a pártkongresszus «mechanikus» többségére hivatkozol és nem számolsz azzal a kívánságommal, hogy kooptáljanak; önkényuralkodó vagy, mert nem akarod a hatalmat a régi, jól összemelegedett társaság kezébe adni” (VI. köt.310. és 287. old.).

3. A párt, mint a proletariátus osztályszervezetének legmagasabb formája. A párt a munkásosztály szervezett csapata. De a párt a munkásosztálynak nem egyetlen szervezete. A proletariátusnak még egész sor más szervezete is van, melyek nélkül sikeres harcot a tőke ellen nem vívhat: szakszervezetek, szövetkezetek, üzemi szervezetek, parlamenti frakciók, a pártonkívüli nő-szervezetek, a sajtó, kultúrszervezetek és oktató szervezetek, ifjúsági szövetségek, forradalmi harci szervezetek (nyílt forradalmi akciók idején), szovjetek, mint államszervezeti forma (amikor a proletariátus hatalmon van) stb. Ezeknek a szervezeteknek igen nagy többsége pártonkívüli s csak egy részük kapcsolódik közvetlenül a párthoz, vagy alkotja annak valamely elágazását. Mindezekre a szervezetekre a munkásosztálynak bizonyos körülmények között feltétlenül szüksége van, mert nélkülük lehetetlen a proletariátus osztálypozícióit a harc különböző területein megszilárdítani, mert nélkülük lehetetlen megacélozni a proletariátust, mint azt az erőt, mely arra hivatott, hogy a burzsoá rendet a szocialista renddel felváltsa. De ha ilyen sok a szervezet, hogyan lehet az egységes vezetést megvalósítani? Mi a biztosítéka annak, hogy a szervezetek ilyen sokasága nem visz összevisszaságot a vezetésbe? Azt mondhatná valaki, hogy e szervezetek között mindegyik a maga külön területén végzi munkáját és ennek folytán egyik a másikat nem zavarhatja. Ez természetesen igaz. De az is igaz, hogy mindezeknek a szervezeteknek egy irányban kell dolgozniok, mert hiszen egy osztályt szolgálnak, a proletariátus osztályát. Kérdés: ki szabja meg azt a vonalat, azt az általános irányt, amely szerint mindezeknek a szervezeteknek munkájukat végezniük kell? Hol van az a központi szervezet, amely nemcsak kidolgozni képes ezt az általános vonalat, minthogy a szükséges tapasztalatokkal rendelkezik, hanem ezenfelül — mert megfelelő tekintélye is van — mindezeket a szervezeteket rá is tudja bírni, hogy ezt az irányvonalat keresztül vigyék, hogy így elérjük a vezetés egységét és kizárjuk a fennakadás lehetőségét?

Ez a szervezet a proletariátus pártja.

A pártnak ehhez megvan minden adottsága, először azért, mert a párt gyűjtőhelye a munkásosztály legjobb elemeinek, akiknek közvetlen kapcsolatuk van a proletariátus pártonkívüli szervezeteivel s igen gyakran vezetik is ezeket a szervezeteket; másodszor, mert a párt, mint a munkásosztály legjobbjainak gyűjtőhelye, a legjobb iskola, amelyben a munkásosztály olyan vezetőit lehet kiképezni, akik osztályuk minden szervezeti formáját vezetni tudják; harmadszor, mert a párt, mint a munkás-osztály vezetőinek legjobb iskolája, tapasztaltságánál és tekintélyénél fogva az egyetlen szervezet, mely a proletariátus harcának vezetését központosítani tudja és ily módon a munkásosztály valamennyi és mindennemű pártonkívüli szervezetét kisegítő szervekké és hajtószíjakká változtatja, amelyek a pártot az osztállyal összekötik.

A párt a proletariátus osztályszervezetének legmagasabb formája.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a pártonkívüli szervezeteket, szakszervezeteket, szövetkezeteket stb. formailag is a párt vezetésének kell alárendelni. Csak arról van szó, hogy az ezekhez a szervezetekhez tartozó párttagok, mint kétségkívül befolyással bíró emberek, a meggyőzés minden eszközével igyekezzenek elérni, hogy a pártonkívüli szervezetek munkájukban közeledjenek a proletariátus pártjához és önként elfogadják politikai vezetését.

Ezért mondja Lenin, hogy a párt „a proletárok osztályegyesülésének legmagasabb formája”, melynek politikai vezetését a proletariátus szervezeteinek valamennyi többi formájára is ki kell terjeszteni (XXV. köt. 194. old.).

Ezért teljesen összeegyeztethetetlen a leninizmus elméletével és gyakorlatával a pártonkívüli szervezetek „függetlenségének” és „semlegességének” opportunista elmélete, amely csak arra jó, hogy függetlenparlamenti politikusokat és a párttól elszakadt publicistákat, szűklátókörű szakszervezeti embereket és elnyárspolgáriasodott szövetkezeti hivatalnokokat tenyésszen ki.

4. A párt, mint a proletariátus diktatúrájának eszköze. A párt a proletariátus szervezetének legmagasabb formája. A párt a proletárok osztályán belül és ennek az osztálynak a szervezetei között a legfontosabb vezető tényező. De ebből egyáltalán nem következik az, hogy a párt öncélnak, önmagáért való erőnek tekinthető. A párt nemcsak a proletariátus osztályegyesülésének legmagasabb formája, hanem egyben eszköz is a proletariátus kezében a diktatúra kiharcolására, amikor azt még nem vívtuk ki, s a diktatúra megszilárdítására és kiépítésére, amikor azt már kivívtuk. A párt nem emelkedhetett volna jelentőségében olyan magasra és nem szárnyalhatta volna túl a proletariátus szervezetének valamennyi többi formáját, ha a proletariátus nem állott volna a hatalom kérdése előtt, ha az imperializmus viszonyai, a háború elkerülhetetlensége, a krízis nem követelték volna meg a proletariátus minden erejének egy pontra koncentrálását, a forradalmi mozgalom valamennyi szálának összpontosítását egy helyre azért, hogy megdöntsük a burzsoáziát, hogy kivívjuk a proletariátus diktatúráját. A proletariátusnak a párt mindenekelőtt, mint harci vezérkar kell, amely nélkül a hatalom sikeres megragadása lehetetlen. Aligha szorul bizonyításra, hogy párt nélkül, mely a proletariátus tömegszervezeteit maga köré gyűjteni és a harc során az egész mozgalmat központosítani képes, a proletariátus Oroszországban nem valósíthatta volna meg forradalmi diktatúráját.

De a párt a proletariátusnak nemcsak a diktatúra kiharcolására kell, még jobban szüksége van rá azért, hogy a diktatúrát a szocializmus teljes győzelme érdekében megtartsa, megszilárdítsa és kiszélesítse.

„Ma már bizonyára majdnem mindenki látja —mondja Lenin —, hogy a bolsevikok nemhogy két és félévig, de két és fél hónapig sem tarthatták volna magukat hatalmon, ha pártunkban nem lett volna a legszigorúbb fegyelem, valóságos vasfegyelem, ha a párt nem élvezte volna a munkásosztály egész tömegének, azaz mindazoknak legteljesebb és legodaadóbb támogatását, akik a munkásosztály gondolkodó, tisztességes, önfeláldozó, befolyásos, az elmaradt rétegeket vezetni vagy magukkal ragadni képes elemei” (XXV. köt. 173. old.).

De mit jelent a diktatúra „megtartása” és „kiszélesítése”? Azt jelenti, hogy a proletárok milliós tömegeibe be kell vinni a fegyelem és szervezettség szellemét; ez azt jelenti, hogy a proletártömegek között védőgátat és bástyát kell emelni a kispolgári ösztönösség és kispolgári szokások romboló befolyása ellen; azt jelenti, hogy erősíteni kell a proletárok szervező munkáját, mellyel a kispolgári rétegeket átnevelik és átgyúrják; azt jelenti, hogy segítséget kell nyújtani a proletártömegeknek ahhoz, hogy magukat olyan erővé neveljék, amely képes megszüntetni az osztályokat és előkészíteni a szocialista termelés megszervezésének feltételeit. Mindezt azonban lehetetlen elvégezni párt nélkül, olyan párt nélkül, amelyet egybeforrottsága és fegyelme erőssé tesz.

„A proletariátus diktatúrája — mondja Lenin —szívós harc, véres és vértelen, erőszakos és békés, katonai és gazdasági, pedagógiai és adminisztratív harc a régi társadalom erői és hagyományai ellen. Milliók és tízmilliók szokásainak ereje — a legrettenetesebb erő. Vaskemény és harcedzett párt nélkül, az osztály valamennyi becsületes elemének bizalmát élvező párt nélkül, olyan párt nélkül, amely figyelemmel tudja kísérni és befolyásolni tudja a tömegek hangulatát — ilyen harcot sikeresen vívni lehetetlen” (XXV. köt. 190. old.).

A pártra a proletariátusnak azért van szüksége, hogy a diktatúrát kiharcolja és megtartsa. A párta proletariátus diktatúrájának eszköze.

Ebből azonban az következik, hogy az osztályok eltűnésével, a proletariátus diktatúrájának elhalásával, a pártnak is el kell halnia.

5. A párt, mint az akarat egysége, mellyel összeegyeztethetetlen frakciók létezése. A proletariátus diktatúrájának kivívása és megtartása lehetetlen olyan párt nélkül, amelyet egybeforrottsága és vasfegyelme erőssé tesz. A párt vasfegyelme azonban elképzelhetetlen az akarat egysége nélkül, a párt összes tagjainak teljes és feltétlen cselekvésbeli egysége nélkül. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ezzel a párton belül ki van zárva a vélemények harcának lehetősége. Ellenkezőleg, a vasfegyelem nemcsak nem zárja ki, hanem feltételezi a bírálatot és a vélemények harcát a párton belül. Még kevésbé jelenti ez azt, hogy a fegyelemnek „vaknak” kell lennie. Ellenkezőleg. A vasfegyelem nemcsak nem zárja ki, hanem feltételezi a fegyelem tudatosságát és önkéntességét, mert csak a tudatos fegyelem lehet igazi vasfegyelem. De amikor a vélemények harca már befejeződött, már minden bírálat elhangzott és a határozatot meghozták, akkor a párt összes tagjainak akarat- és cselekvésbeli egysége az az elengedhetetlen feltétel, amely nélkül nem képzelhető el sem egységes párt, sem vasfegyelem a pártban.

„A polgárháború kiéleződésének jelenlegi korszakában — mondja Lenin — a kommunista párt csak abban az esetben tudja majd kötelességét teljesíteni, ha a legmesszebbmenő centralizmus alapján lesz megszervezve, ha a katonai fegyelemmel határos vasfegyelem fog uralkodni benne, és ha a párt központja hatalommal és tekintéllyel bíró szerv lesz, amelynek széles a jogköre, s amely a párt tagjainak általános bizalmát élvezi” (XXV. köt.282—283. old.).

Így áll a dolog a párton belüli fegyelemmel a diktatúra kivívását megelőző viszonyok között.

Ugyanez áll a párton belüli fegyelemre a diktatúra kivívása után is, de még fokozottabb mértékben.

„Aki csak valamelyest is gyengíti — mondja Lenin —a proletariátus pártjának vasfegyelmét (különösen a proletariátus diktatúrája idején), az ténylegesen a burzsoáziát segíti a proletariátus ellen” (XXV. köt. 191. old.).

De ebből az következik, hogy frakciók fennállása nem fér össze sem a párt egységével, sem a párt vasfegyelmével. Aligha szorul bizonyításra, hogy a frakciók arra vezetnek, hogy több központ alakul ki, több központ pedig azt jelenti, hogy a pártban nincs közös központ, nincs többé egységes akarat, gyengül és bomlik a fegyelem, gyengül és bomlik a diktatúra. Magától értetődik, hogy a II. Internacionále pártjai, amelyek a proletariátus diktatúrája ellen harcolnak és a proletárokat hatalomra vinni nem akarják, megengedhetik maguknak a frakciószabadság liberalizmusát, mert nincs szükségük vasfegyelemre. De a Kommunista Internacionále pártjai, amelyeknek munkáját a proletárdiktatúra kivívásának és megszilárdításának feladata szabja meg, nem tűrhetik meg sem a „liberalizmust”, sem a frakciók szabadságát.

A párt az akarat egysége, s ez kizár minden frakciózást, kizárja a párton belül a hatalom minden szétforgácsolását.

Ezért állapította meg Lenin, hogy „a frakciózás veszedelmes a pártegység és a proletár élcsapat akarategységének megvalósítása szempontjából, ami alapfeltétele a proletárdiktatúra sikerének”. Ezt a megállapítást pártunk X. kongresszusa „A pártegységről” szóló külön határozatban le is rögzítette.

Ezért követelte Lenin, hogy „minden frakciózást teljesen meg kell szüntetni” s hogy „kivétel nélkül, haladéktalanul fel kell oszlatni minden csoportot, bármiféle platform alapján alakult is”, „a pártból való feltétlen és azonnali kizárás” terhe alatt (lásd „A pártegységről” szóló határozatot).

6. A párt erősödik azáltal, hogy megtisztítja magát az opportunista elemektől. A párton belüli frakciózás forrása — a párt opportunista elemei. A proletariátus nem zárt osztály. Szüntelenül ömlenek bele a parasztság, a kispolgárság, az értelmiség soraiból származó, a kapitalizmus fejlődése által proletarizált elemek. Ezzel egyidejűleg megy végbe a proletariátus legfelsőbb rétegeinek elfajulási folyamata, főként olyan szakszervezeti és parlamenti elemeké, melyeket a burzsoázia a gyarmati extraprofitból hizlal. „Az elpolgáriasodott munkásoknak vagy a «munkás-arisztokráciának» ez a rétege — mondotta Lenin —, ez az életmódja, keresetének nagysága, egész világnézete szerint teljesen kispolgári réteg a II. Internacionále fő támasza, napjainkban pedig a burzsoázia legfőbb szociális (nem katonai) támasza. Mert ezek az elemek a burzsoázia tényleges ügynökei a munkásmozgalmon belül, a kapitalisták osztályának munkás ügyvivői…, a reformizmus és a sovinizmus igazi közvetítői” (XIX. köt. 77. old.).

Mindezek a kispolgári csoportok valami módon behatolnak a pártba, beviszik oda az ingadozás és az opportunizmus szellemét, a bomlás és a bizonytalanság szellemét. Főképpen ők a frakciózás és bomlás forrásai, a dezorganizáció és a párton belüli aknamunka forrásai. Harcolni az imperializmus ellen, amikor hátunkban ilyen „szövetségesek” vannak, azt jelenti, hogy kétfelől lőnek ránk, a front felől is, hátulról is. Ezért az imperializmus elleni sikeres harc előfeltétele, hogy az ilyen elemek ellen könyörtelen harcot folytassunk, hogy őket a pártból kiűzzük.

Van olyan, elmélet, amely azt tanítja, hogy az opportunista elemeket párton belüli eszmei harccal kell „leküzdeni”, hogy ezekkel az elemekkel egy párt keretében kell „megbirkózni”. Ez rothadt és veszélyes elmélet, veszélyes azért, mert azzal fenyeget, hogy a pártot bénaságra és krónikus sorvadásra ítéli, hogy a pártot kiszolgáltatja az opportunizmusnak, hogy a proletariátust megfosztja forradalmi pártjától, megfosztja legfontosabb fegyverétől az imperializmus elleni harcban. Pártunk nem törhetett volna magának széles utat, nem ragadhatta volna meg a hatalmat és nem szervezhette volna meg a proletárdiktatúrát, nem kerülhetett volna ki győztesként a polgárháborúból, ha soraiban Martovok és Danok, Potreszovok és Akszelrodok lettek volna. Ha pártunknak sikerült a maga belső egységét és sorainak példátlan egybeforrottságát megteremtenie,ez mindenekelőtt annak köszönhető, hogy idejében meg tudta tisztítani magát az opportunizmus szennyétől, ki tudta űzni soraiból a likvidátorokat, a mensevikeket. A proletárpártok fejlődésének és megerősödésének útja a pártnak az opportunistáktól és reformistáktól, a szociálimperialistáktól és szociálsovinisztáktól, a szociálpatriótáktól és szociálpacifistáktól való megtisztításán keresztül vezet.

A párt erősödik azáltal, hogy megtisztítja magát az opportunista elemektől.

„Nem lehet győzni a proletárforradalomban — mondja Lenin —, nem lehet a proletárforradalmat megvédelmezni, ha sorainkban reformisták, mensevikek vannak. Ez elvi szempontból teljesen világos. Szemléltető módon igazolják ezt mind az oroszországi, mind a magyarországi tapasztalatok … Oroszországban sokszor voltunk olyan nehéz helyzetben, hogy a szovjetrendszer biztosan megbukott volna, ha a mensevikek, a reformisták, a kispolgári demokraták pártunkban maradtak volna … Olaszországban a helyzet alakulását általában úgy ítélik meg, hogy a proletariátus meg fogja vívni döntő csatáit a burzsoáziával az államhatalomért. Ilyen helyzetben nemcsak a mensevikeket, reformistákat, turatistákat kell a pártból feltétlenül eltávolítani, hanem az is hasznosnak bizonyulhat, hogy még kitűnő kommunistákat is eltávolítanak minden felelős állásból, ha ingadozók, ha hajlamosaknak mutatkoznak arra, hogy a reformistákkal való «egység» irányában ingadozzanak … A forradalom előestéjén és a forradalom győzelméért vívott legelkeseredettebb harc pillanatában a párton belüli legcsekélyebb ingadozás is mindent tönkretehet, elbuktathatja a forradalmat, kiütheti a hatalmat a proletariátus kezéből, mert ez a hatalom még nem szilárd, a ránehezedő nyomás még túlságosan erős. Ha az ingadozó vezérek ilyenkor félrevonulnak, ez nem gyengíti, hanem erősíti a pártot, a munkásmozgalmat, a forradalmat” (XXV. köt. 462—464. old.).

IX
A munka-stílus

Nem irodalmi stílusról van itt szó. A munkastílusra gondolok, arra a jellegzetes és sajátságos valamire a leninizmus gyakorlatában, ami a leninista funkcionárius különleges típusát hozza létre. A leninizmus olyan elméleti és gyakorlati iskola, mely a párt- és állami funkcionárius különleges típusát kovácsolja ki s a munka különleges, lenini stílusát teremti meg.

Melyek e stílus jellegzetes vonásai? Melyek a sajátosságai?

Ennek a stílusnak két sajátossága van:

a) az orosz forradalmi lendület, és
b) az amerikai gyakorlatiasság.

A leninizmus stílusát az határozza meg, hogy a párt- és az állami munkában ezt a két sajátosságot egyesíti.

Az orosz forradalmi lendület ellenmérge a begyepesedettségnek, a megszokotthoz való ragaszkodásnak, a maradiságnak, a gondolkodás renyheségének s az ősi tradíciók rabszolgai követésének. Az orosz forradalmi lendület az az éltető erő, amely gondolatot ébreszt, amely előre hajt, a múltat rombolja, távlatot nyit. Nélküle nincs előrehaladás.

De az orosz forradalmi lendület a gyakorlatban igen könnyen üres „forradalmi” ábrándozássá fajulhat, ha nem egyesítik amerikai gyakorlatiassággal a munkában. Ilyen elfajulásra nagyon sok példa van. Ki nem ismeri a „forradalmi” fantáziálás és a „forradalmi” tervkovácsolás betegségét, melynek forrása a rendelet erejébe vetett hit, az a hit, hogy a rendelet majd mindent elintéz és átalakít? Egy orosz író,Ilja Erenburg, „Tökkomemb” (Tökéletes kommunista ember) című elbeszélésében ábrázolja az ebbe a betegségbe esett „bolsevik” típusát, aki azt tűzte ki maga elé célul, hogy megrajzolja az ideálisan tökéletesített ember sémáját és … „belefulladt” ebbe a „munkába”. Az elbeszélésben sok a túlzás, de hogy a betegséget helyesen tapintja ki, az kétségtelen. De, azt hiszem, senki sem csúfolta ki oly maróan és kíméletlenül az ilyen betegeket, mint Lenin. „Kommunista hencegés” — így gúnyolja ezt a fantáziálásba és rendeletgyártásba vetett beteges hitet.

„A kommunista hencegés — mondja Lenin — azt jelenti, hogy egy ember, aki benn van a kommunista pártban és akit onnan még nem sepertek ki, azt képzeli, hogy minden feladatot meg tud oldani kommunista rendeletgyártással” (XXVII. köt. 50—51. old.).

A „forradalmi” szószátyársággal Lenin rendesen az egyszerű és hétköznapi tetteket állította szembe, aláhúzván ezzel, hogy a „forradalmi” fantáziálás a valódi leninizmusnak szellemével is, betűjével is ellenkezik.

„Kevesebb dagályos frázist — mondja Lenin —, több egyszerű, hétköznapi munkát.. .”

„Kevesebb politikai fecsegést, de fordítsunk több figyelmet a kommunista építés legegyszerűbb, de eleven… tényeire” (XXIV. köt. 343. és 335. old.).

Az amerikai gyakorlatiasság viszont az üres „forradalmi” ábrándozás és a fantasztikus tervkovácsolás ellenmérge. Az amerikai gyakorlatiasság az a leküzdhetetlen erő, amely nem ismer, és nem ismer el gátakat, amely gyakorlati szívósságával minden akadályt elsodor útjából, amely feltétlenül befejez mindent, amit egyszer elkezdett, ha még oly kis dologról van is szó, és amely nélkül komoly építőmunka elképzelhetetlen.

De az amerikai gyakorlatiasság igen könnyen szűklátókörű és elvtelen ügyeskedéssé fajulhat, hanem egyesül orosz forradalmi lendülettel. Ki ne ismerné a korlátolt prakticizmusnak és az elvtelen ügyeskedésnek azt a betegségét, amely egyes „bolsevikokat” nemritkán odajuttat, hogy elfajulnak és a forradalom ügyétől eltávolodnak? Ez a különös betegség tükröződik B. Pilnyak „A meztelen év” című elbeszélésében, ahol az író az olyan orosz „bolsevikok” típusait rajzolja meg, akik tele vannak akarattal és tetterővel, akik igen „energikusan” „funkcionálnak”, de híjával vannak a perspektívának, nem tudják, „mi mire való” és ennek folytán letévednek a forradalmi munka útjáról. Senki olyan maró szatírával nem gúnyolódott a korlátolt prakticizmusnak ezen a betegségén, mint Lenin. „Korlátolt prakticizmus”, „fejnélküli ügyeskedés”, így gúnyolta Lenin ezt a betegséget. Rendszerint szembeállította vele az eleven forradalmi szellemű munkát és a forradalmi távlatok szükségességét mindennapos munkánk minden dolgában, hangsúlyozva ezzel azt, hogy az elveket szem elől tévesztő ügyeskedés éppannyira ellenkezik az igazi leninizmus szellemével, mint a „forradalmi” fantáziálás.

Az orosz forradalmi lendület egyesítése az amerikai gyakorlatiassággal: ez a leninizmus lényege a párt- és az állami munkában.

Csak ez az egyesülés adja a lenini funkcionárius kiforrott típusát, a leninizmus munka-stílusát.

„Pravda” 96, 97, 103,105, 107, 108. és 111. sz.
1924. április 26. és 30. és május 9, 11, 14, 15. és 18.

(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

SaLa

Ellentmondások a Komszomolban

Beszéd az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottságában az ifjúság közötti munka kérdéseiről tartott tanácskozáson
1924. április 3

Mindenekelőtt az Ifjúsági Szövetség Központi Bizottságának a pártvita kérdésében elfoglalt álláspontjáról kell mondanom néhány szót. Hiba volt, hogy az Oroszországi Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottsága makacsul hallgatott még az után is, hogy a helyi szervezetek már nyilatkoztak. De helytelen volna a Szövetség Központi Bizottságának hallgatását semlegességgel magyarázni. Egyszerűen túlságosan óvatosak voltak.

Most néhány szót a vitáról. Szerintem önök között elvi nézeteltérések nincsenek. Téziseiket és cikkeiket tanulmányoztam és mégsem találtam elvi nézeteltéréseket. Van azonban zavarosság és egy halom kiagyalt „kibékíthetetlen” ellentmondás.

Az első ellentmondás: a Szövetségnek, mint „tartaléknak” szembeállítása a Szövetséggel, mint a párt „eszközével”. Mi a Szövetség? — tartalék-e vagy eszköz? Tartalék is, meg eszköz is. Ez világos, de meg maguk az elvtársak is ezt mondották beszédeikben. A Kommunista Ifjúsági Szövetség tartalék, parasztokból és munkásokból álló tartalék, amelyből a párt utánpótlást merít. De egyszersmind eszköz is, a párt kezében levő eszköz, amely az ifjúság tömegeit a maga befolyása alá rendeli. Konkrétabban azt mondhatnám, hogy a Szövetség a párt eszköze, a párt segítő eszköze abban az értelemben, hogy a komszomol aktív tagsága a párt eszköze a Szövetségen kívüli ifjúság befolyásolására. Ezek a fogalmak nem mondanak ellent egymásnak és nem állíthatók szembe egymással.

A második állítólag kibékíthetetlen ellentmondás abban áll, hogy — egyes elvtársak véleménye szerint — „a Szövetség osztálypolitikáját nem a tagság összetétele, hanem az élen álló emberek elvi szilárdsága határozza meg”. A vezetők szilárdságát szembehelyezik a Szövetség tagságának összetételével. Ez az ellentmondás szintén kiagyalt, mert az Oroszországi Kommunista Ifjúsági Szövetség osztálypolitikáját a kettő együtt határozza meg — vagyis a Szövetség tagságának összetétele és a vezetők szilárdsága. Ha valamely szövetségben, amelynek tagjai egyenlő jogokat élveznek, az elvileg szilárd emberekre egy szellemében idegen tagság hat, akkor az ilyen tagság feltétlenül rányomja bélyegét a szövetség munkájára és politikájára. Miért szabályozza a párt tagságának összetételét? Mert tudja, hogy a tagság összetétele befolyásolja munkáját.

Végül egy további, szintén kiagyalt ellentmondás, amely a Szövetség szerepére és a parasztok közötti munkájára vonatkozik. Egyesek úgy állítják be a kérdést, hogy a Szövetség feladata a parasztok közötti befolyás „megszilárdítása”, de nem annak kiterjesztése, mások viszont „kiterjesztenék a befolyást”, de megszilárdítani nem hajlandók. Erre akarják felépíteni a vita platformját. Világos, hogy e két feladat szembeállítása mesterséges, mert mindenki nagyon jól tudja, hogy a Szövetségnek meg kell szilárdítania és egyidejűleg ki is kell terjesztenie befolyását a falun. Igaz, az Oroszországi Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottságának téziseiben van egy ügyetlen mondat a parasztok közötti munkáról. De sem Tarhanov, sem az Oroszországi Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottsága többségének más képviselői nem ragaszkodnak ehhez az ügyetlen megfogalmazáshoz és hajlandók azt kijavítani. Érdemes-e ezután kicsiségeken vitatkozni?

De van egy ellentmondás a Kommunista Ifjúsági Szövetség életében és tevékenységében, valóságos, nem kiagyalt ellentmondás, amelyről szeretnék néhány szót szólni. Arra gondolok, hogy a Szövetségben két tendencia van: egy munkás és egy paraszt tendencia. E két tendencia között van ellentmondás, ez érezhető s e felett nem szabad szemet hunyni. Ennek az ellentmondásnak a kérdése a leggyengébb pont a szónokok beszédeiben. Mindenki egyetért abban, hogy minél több munkásifjút kell bevonni a Szövetségbe, de amikor áttérnek a parasztságra, a parasztság bevonásának kérdésére, akkor valamennyien botladoznak. Még azok a szónokok is megbotlottak ennél a pontnál, akik nem bölcselkedtek és nem ravaszkodtak.

Az Oroszországi Kommunista Ifjúsági Szövetségnek nyilvánvalóan két problémája van: egyik a munkás-, másik a parasztprobléma. Nyilvánvaló, hogy mivel a komszomol munkás és paraszt szövetség, ez a két tendencia, ez az ellentmondás a Szövetségben a jövőben is megmarad. Egyesek azt fogják mondani, hogy munkásokat kell bevonni és hallgatnak a parasztságról, mások meg azt fogják mondani, hogy parasztokat kell bevonni, és lebecsülik a Szövetség proletár elemének, mint vezető elemnek jelentőségét. Éppen ez a belső ellentmondás, amely magában a Szövetség jellegében rejlik, készteti botladozásra a szónokokat. A beszédekben párhuzamot vontak a párt és a komszomol között. De az igazság az, hogy ilyen párhuzamosság a valóságban nincs, mert pártunk munkáspárt, nem pedig munkás és paraszt párt, a komszomol viszont munkás és paraszt szövetség. A komszomol ezért nem lehet csupán munkás szövetség, hanem egyidejűleg munkás szövetségnek is és paraszt szövetségnek is kell lennie. Egy dolog világos: a Szövetség mai szerkezete mellett a belső ellentmondások és a tendenciák harca a jövőben is elkerülhetetlen lesz.

Igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy a középparaszti ifjúságot be kell vonni a pártba, de itt óvatosnak kell lenni és nem szabad félrelépni a munkás-paraszt párt álláspontjára, amelyre néha még egyes felelős pártmunkások is lekanyarodnak. Sokan lármát csaptak, mondván: „Ti a munkásokat bevonjátok a pártba, miért ne lehetne ugyanilyen mértékben bevonni a parasztokat is? Hadd vegyünk be százezer vagy kétszázezer parasztot.” A Központi Bizottság ellenzi ezt, mert pártunknak munkáspártnak kell lennie. 70 vagy 80 százalék munkás és 20—25 százalék nem-munkás — ilyennek kell lennie pártunk összetételének. Kissé más a helyzet a komszomolban, mint a pártban. A Kommunista Ifjúsági Szövetség a munkás és paraszt fiatalság forradalmi elemeinek önkéntes, szabad szervezete. Ez az ifjúsági szövetség parasztok nélkül, a parasztifjúság tömegei nélkül nem lesz többé munkás és paraszt szövetség. De a dolgot úgy kell megszervezni, hogy a vezető szerep a proletár elemeké maradjon.

Először megjelent
I. Sztálin A Komszomolról
c. könyvében, Moszkva 1926.

(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

SaLa

Leninről

Beszéd a kremli katonai tanfolyam hallgatóinak emlékestjén
1924. január 28

Elvtársak! Közölték velem, hogy önöknél itt Lenin-emlékestet rendeznek s engem meghívtak az est egyik előadójának. Úgy vélem, nincs szükség arra, hogy Lenin tevékenységéről összefüggő elő adást tartsak. Azt hiszem, jobb lesz, ha arra szorítkozom, hogy néhány olyan tényt közöljek, amelyek Leninnek, mint embernek, és mint politikusnak némely sajátosságát jellemzik. E tények közt talán nem is lesz belső összefüggés, de ennek nem lehet döntő jelentősége akkor, amikor általános képet akarunk kapni Leninről. Mindenesetre nincs módomban ez alkalommal többet adni, mint amennyit az imént megígértem.

A kőszáli sas

Első ízben 1903-ban ismerkedtem meg Leninnel. Igaz, hogy ez az első ismeretség nem volt személyes, hanem látatlanban, levélváltás után jött létre. De eltörölhetetlen benyomást tett rám, amely nem hagyott el a pártban végzett munkám egész ideje alatt. Szibériában voltam akkor száműzetésben. Mikor Lenin forradalmi tevékenységével a 90-es évek végén és különösen 1901 után, az „Iszkra” kiadása után megismerkedtem, arra a meggyőződésre jutottam, hogy Lenin személyében rendkívüli emberrel van dolgunk. Lenin az én szememben akkoriban nem egyszerű vezetője volt a pártnak, hanem a párt igazi megteremtője, mert egyedül ő értette meg pártunk belső lényegét és elodázhatatlan szükségleteit. Amikor összehasonlítottam pártunk többi vezetőivel, mindig úgy tetszett nekem, hogy Lenin fegyvertársai — Plehanov, Martov, Akszelrod és a többiek — egész fejjel kisebbek nála, hogy Lenin hozzájuk képest nem egyszerűen a vezetők egyike, hanem magasabb típusú vezető, kőszáli sas, aki a harcban nem ismer félelmet és bátran vezeti a pártot előre az orosz forradalmi mozgalom felderítetlen útjain. Ez a benyomás oly mélyen vésődött lelkembe, hogy szükségét éreztem annak, hogy egy akkor emigrációban levő jó barátomnak írjak róla és kérjem véleményét. Nem sokkal ezután, amikor már száműzetésben voltam Szibériában — ez 1903 végén történt —, lelkes hangú választ kaptam barátomtól és egy egyszerű, de mélyenszántó, tartalmas levelet Lenintől, akivel, mint kiderült, barátom közölte levelem tartalmát. Lenin levele aránylag nem volt hosszú, de ez a levél pártunk gyakorlatának merész, rettenthetetlen kritikáját és a pártnak a legközelebbi időszakra szóló egész munkaterve nagyszerűen világos és tömör kifejtését tartalmazta. Csak Lenin tudott a legösszekuszáltabb dolgokról is ily egyszerűen és világosan, ily tömören és merészen írni, úgy, hogy minden egyes mondata egy-egy lövés, amely célba talál. Ez az egyszerű és merész levélke még jobban megerősített engem abban, hogy Lenin pártunk kőszáli sasa. Nem tudom magamnak megbocsátani, hogy Leninnek ezt a levelét, mint még sok más levelet, a régi illegális pártmunkás szokása szerint, elégettem.

Ettől az időtől kezdődik ismeretségem Leninnel.

Szerénység

Először 1905 decemberében találkoztam Leninnel, a bolsevikok tammerforsi (Finnország) konferenciáján. Reméltem, hogy meglátom pártunk kőszáli sasát, a nagy embert, aki nagy nem csak politikailag, hanem nagy, hogy úgy mondjam, fizikailag is, mert Lenin az én képzeletemben úgy élt, mint egy óriás, aki hatalmas növésű és tekintélyes külsejű. Mekkora volt csalódásom, mikor a legmindennapibb embert pillantottam meg, közepesnél alacsonyabb növésűt, aki semmiben, a szó szoros értelmében, semmiben sem különbözött a közönséges halandóktól…

Megszokták, hogy a „nagy ember” rendszerint elkésik a gyűlésről, úgyhogy a gyűlés részvevői szorongó szívvel várják megjelenését, ezen felül a nagy ember megjelenése előtt az ülés részvevői figyelmeztetik egymást: „psszt… csendesebben … jön …” Ezt a szertartásosságot nem tartottam feles legesnek, mert ez imponál, tiszteletet kelt. Mekkora volt csalódásom, amikor megtudtam, hogy Lenin előbb jelent meg a gyűlésen, mint a küldöttek, és egy sarokba húzódva egyszerűen beszélget, a legközvetlenebb beszélgetést folytatja a konferencia legegyszerűbb küldötteivel. Nem titkolom, hogy ezt akkoriban némely szükséges szabály némi meg sértésének tartottam.

Csak utóbb értettem meg, hogy Leninnek ez az egyszerűsége és szerénysége, az a törekvése, hogy észrevétlen maradjon, vagy legalábbis, hogy ne legyen feltűnő és ne hangsúlyozza magas pozícióját — ez a vonás egyik legerősebb oldala Leninnek, mint az új tömegek, az emberiség legmélyebb, „legalsó” rétegeiből való egyszerű és közönséges tömegek új vezérének.

A logika ereje

Nagyszerű volt Lenin két beszéde, melyet ezen a konferencián mondott: az aktuális helyzetről és az agrárkérdésről. Sajnos, nem maradtak fenn. Ihletett beszédek voltak ezek, melyek az egész konferenciából viharos lelkesedést váltottak ki. A meggyőződés rendkívüli ereje, az érvelés egyszerűsége és világossága, rövid és mindenki számára érthető mondatok, semmi póz, semmi megszédítő gesztus és hatásvadászó frázis — mindez előnyösen különböztette meg Lenin beszédét a szokásos „parlamenti” szónokok beszédeitől.

De engem Lenin beszédének nem ez a sajátossága ejtett foglyul. Lenin beszédeiben engem a logikának az az ellenállhatatlan ereje nyűgözött le, mely kissé szárazon hat, de a hallgatóságot annál jobban hatalmába keríti, fokozatosan felvillanyozza, hogy aztán, mint mondani szokás, mindenestül rabul ejtse. Emlékszem, a delegátusok közül sokan mondták akkor: „A logika Lenin beszédeiben — valami roppant erejű csáp, amely fogóival minden oldalról szorítja az embert, és amelynek öleléséből lehetetlen kiszabadulni: vagy megadod magad, vagy készülj fel a teljes vereségre.”

Úgy vélem, hogy Lenin beszédeinek ez a sajátossága szónoki művészetének legerősebb oldala.

Sohasem sopánkodott

Másodízben 1906-ban, pártunk stockholmi kongresszusán találkoztam Leninnel. Ismeretes, hogy ezen a kongresszuson a bolsevikok kisebbségben maradtak, vereséget szenvedtek. Akkor láttam először Lenint a legyőzött szerepében. Egy cseppet sem hasonlított azokhoz a vezérekhez, akik sopánkodnak és elcsüggednek a vereség után. Ellenkezőleg, a vereség Lenint valóságos energiagóccá sűrítette, amely követőit új harcokra, a jövendő győzelemre lelkesítette. Lenin vereségéről beszélek. De miféle vereség volt ez? Csak rá kellett nézni Lenin ellenfeleire, a stockholmi kongresszus győzteseire — Plehanovra, Akszelrodra, Martovra és a többiekre: nem igen hasonlítottak igazi győztesekre, mert Lenin, a mensevizmus könyörtelen kritikájával, mint mondani szokás, nem hagyott rajtuk ép bőrt. Emlékszem, hogy mi, bolsevik küldöttek, csoportba verődve, Leninre szegeztük szemünket és tanácsát kértük. Néhány küldött beszédén fáradtság, csüggedés érzett. Emlékszem rá, hogy Lenin, válaszolva az ilyen beszédekre, maróan, a fogain keresztül szűrve a szót, mondta: „Ne sopánkodjatok, elvtársak, minden bizonnyal győzünk, mert nekünk van igazunk.” Gyűlöljétek a sopánkodó intellektueleket, higgyetek saját erőtökben, erről beszélt velünk akkor Lenin. Éreztük, hogy a bolsevikok veresége ideiglenes, hogy a bolsevikoknak a közeljövőben győzniök kell.

„Ne sopánkodj, amikor vereség ér” — ez Lenin működésének az a sajátossága, amely Lenint segítette abban, hogy mindvégig odaadó és saját erejében bízó hadsereget tömörítsen maga köré.

Sohasem kérkedett

A következő, 1907-es londoni kongresszuson a bolsevikok győztek. Akkor láttam először Lenint a győztes szerepében. Más vezéreket a győzelem rendszerint megszédít, elbizakodottá és kérkedővé tesz. Ilyenkor az a leggyakoribb, hogy elkezdenek győzelmet ünnepelni, pihennek a babéraikon. De Lenin egy csöppet sem hasonlított az ilyen vezérekre. Ellenkezőleg, éppen a győzelem után vált különösen éberré és óvatossá. Emlékszem, hogy milyen állhatatosan magyarázta akkor a küldötteknek: „Először — ne ragadtassuk el magunkat a győzelemtől és ne kérkedjünk; másodszor — szilárdítsuk meg a győzelmet; harmadszor — semmisítsük meg az ellenséget, mert az ellenség csak meg van verve, de még koránt sincs megsemmisítve.” Maró gúnnyal figurázta ki azokat a küldötteket, akik könnyelműen erősködtek, hogy „mától fogva a mensevikeknek befellegzett”. Nem volt nehéz bebizonyítania, hogy a mensevikeknek még van gyökerük a munkásmozgalomban, hogy hozzáértéssel kell ellenük küzdeni, mindenképpen el kell kerülni, hogy túlbecsüljük erőinket, és különösen azt, hogy lebecsüljük az ellenség erejét.

„Ne kérkedj a győzelemmel” — ez az a lenini jellemvonás, amely Lenint segítette abban, hogy az ellenség erejét józanul mérlegelje, és a pártot biztosítsa az esetleges meglepetések ellen.

Elvi szilárdság

A párt vezéreinek okvetlen meg kell becsülniök pártjuk többségének véleményét. A többség — az az erő, mellyel a vezérnek okvetlen számolnia kell. Lenin ezt éppoly jól tudta, mint minden más pártvezető. De Lenin sohasem vált a többség rabjává, különösen akkor nem, amikor a többségnek nem volt elvi alapja. Voltak olyan pillanatok pártunk történetében, amikor a többség véleménye vagy a párt pillanatnyi érdekei a proletariátus életbevágó érdekeivel összeütközésbe kerültek. Ilyen esetekben Lenin habozás nélkül, eltökélten az elvhűség oldalára állt a párt többségével szemben. Mi több — nem félt ilyen esetekben a szó szoros értelmében egymaga fellépni mindenki ellen, abból indulva ki, hogy — mint gyakran beszélt erről — „az elvi politika az egyetlen helyes politika”.

Különösen jellemző ebben a vonatkozásban az alábbi két tény:

Az első tény. Az 1909—1911-es évek — az az időszak, amikor az ellenforradalom által szétvert párt teljesen felbomlóban volt. Ez az az időszak volt, amikor nem hittek a pártban, az az időszak, mikor a pártot nemcsak az értelmiségiek, hanem részben a munkások is tömegesen hagyták el, az illegalitás tagadásának időszaka, a likvidátorság és a bomlás időszaka. Nemcsak mensevikek, de a bolsevikok is egész sor frakciót és áramlatot alkottak akkor, amelyek nagyobbrészt el voltak szakadva a munkásmozgalomtól. Ismeretes, hogy éppen ebben az időszakban keletkezett a földalatti munka teljes felszámolásának és a munkások legális, liberális sztolipini pártba való szervezésének eszméje. Lenin volt akkor az egyetlen, aki ellenállt az általános ragálynak és magasra tartotta a párt zászlaját, bámulatos türelemmel és páratlan szívóssággal gyűjtötte össze a párt szétszórt és szétvert erőit, küzdött a munkásmozgalmon belüli minden néven nevezendő pártellenes áramlattal, hallatlan bátorsággal, példátlan kitartással szállt síkra a pártszerűségért.

Ismeretes, hogy ebben a pártszerűségért folyó vitában Lenin azután győzött is.

A második tény. Az 1914—1917 közötti időszak az imperialista háború dühöngésének korszaka, ami kor az összes, illetve majdnem az összes szociáldemokrata és szocialista pártok, beleesve az általános hazafias bódulatba, hazai imperializmusuk szolgálatába szegődtek. Ez volt az az időszak, ami kor a II. Internacionále meghajtotta zászlait a tőke előtt, amikor a soviniszta hullámmal szemben még olyan emberek sem állták meg a helyüket, mint Plehanov, Kautsky, Guesde és mások. Lenin volt akkor az egyetlen, illetve majdnem az egyetlen, aki erélyes harcot indított a szociálsovinizmus és szociálpacifizmus ellen, leleplezte a Guesde-ek és Kautskyak árulását és megbélyegezte a középutat kereső „forradalmárok” felemásságát. Lenin tudatában volt annak, hogy mögötte jelentéktelen kisebbség van, de nem tulajdonított ennek döntő jelentőséget, mert tudta, hogy az egyetlen helyes politika, amelynek jövője van, a következetes internacionalizmus politikája, mert tudta, hogy az elvi politika az egyetlen helyes politika.

Ismeretes, hogy ebben az új Internacionáléért folyó vitában is Lenin lett a győztes.

„Az elvi politika az egyetlen helyes politika” — ez az a tétel, melynek segítségével Lenin újabb „bevehetetlen” állásokat vett be rohammal, és a forradalmi marxizmus oldalára hódította a proletariátus legjobb elemeit.

A tömegekbe vetett hit

Teoretikusok és pártvezérek, akik ismerik a népek történetét, akik a forradalmak történetét elejétől végig áttanulmányozták, néha kellemetlen betegségben szenvednek. E betegség neve: félelem a tömegektől, hitetlenség a tömegek teremtő erejében. Ennek következtében a vezérekben néha bizonyos arisztokratizmus keletkezik a tömegekkel szemben, amelyek nem jártasak ugyan a forradalmak történetében, de hivatottak arra, hogy rombolják a régit és építsék az újat. Félelem attól, hogy az elemi erők felülkerekedhetnek, hogy a tömegek „sok mindent feleslegesen összetörhetnek”, vágyódás a nevelőanya szerepére, aki könyvekből tanítani akarja a tömegeket, de ő maga nem akar a tömegektől tanulni — ez az alapja az ilyenfajta arisztokratizmusnak.

Lenin homlokegyenest ellentéte volt az ilyen vezéreknek. Nem ismerek még egy forradalmárt, aki olyan mélyen hitt volna a proletariátus teremtő erejében, osztályösztönének forradalmi célszerűségében, mint Lenin. Nem ismerek még egy forradalmárt, aki olyan kíméletlenül tudta volna ostorozni a „forradalom kaoszának” és „az önhatalmú tömegakciók bacchanáliájának” önelégült kritikusait, mint Lenin. Emlékszem, hogy egy beszélgetés alkalmával egyik elvtársnak arra a kijelentésére, hogy: „a forradalom után helyre kell állnia a normális rendnek”, Lenin gúnyosan megjegyezte: „Baj, ha olyan emberek, akik forradalmárok akarnak lenni, elfelejtik, hogy a legnormálisabb rend a történelemben a forradalom rendje.”

Innen ered Lenin megvető magatartása mindazokkal szemben, akik lóhátról próbáltak nézni a tömegekre és könyvekből akarták tanítani őket. Innen Lenin szüntelen intelme: tanulni kell a tömegektől, fel kell ismerni akcióiknak értelmét, gondosan tanulmányozni kell a tömegek harcának gyakorlati tapasztalatait.

A tömegek teremtő erejébe vetett hit — ez Lenin tevékenységének az a sajátossága, amely lehetővé tette számára, hogy az elemi erők értelmét felismerje s mozgásukat a proletárforradalom medrébe irányítsa.

A forradalom lángelméje

Lenin a forradalomra született. A forradalmi robbanásoknak valóságos lángelméje és a forradalmi vezetésnek legnagyobb mestere volt. Soha olyan szabadnak és derűsnek nem érezte magát, mint a forradalmi megrázkódtatások korszakában. Ezzel egyáltalában nem azt akarom mondani, hogy Lenin egyaránt helyeselt minden forradalmi megrázkódtatást, vagy hogy mindig és minden körülmények között a forradalmi kirobbanások mellett foglalt állást. Korántsem. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy Lenin zseniális éleslátása éppen a forradalmi robbanások idején nyilvánult meg a legteljesebben és a legvilágosabban. Forradalmi fordulatok napján valósággal kivirult, látnokká lett, megjósolta az osztályok mozgását és a forradalom menetének cikcakkjait, amelyeket úgy ismert, akár a tenyerét. Nem hiába szállóige pártköreinkben: „Iljics úgy tud úszni a forradalom hullámain, mint hal a vízben.”

Innen van Lenin taktikai jelszavainak „kápráztató” világossága és forradalmi elgondolásainak „szédítő” merészsége.

Két különösen jellemző tényre emlékszem vissza, amely Leninnek ezt a sajátosságát megvilágítja.

Az első tény. Az Októberi Forradalom előtti időszakban történt: a munkások, parasztok és katonák milliói, akiket a hátországban és a fronton a válság ostoroz, békét és szabadságot követelnek; a tábornoki kar és a burzsoázia a katonai diktatúrát készíti elő a „végsőkig vitt háború” érdekében; az egész úgy nevezett „közvélemény”, az összes úgynevezett „szocialista pártok” a bolsevikok ellen foglalnak állást, akiket „német kémeknek”szidalmaznak; Kerenszkij megpróbálja illegalitásba kergetni — és részben már sikerült is neki oda kergetni — a bolsevikok pártját; az osztrák-német koalíciónak akkor még hatalmas és fegyelmezett hadserege áll a mi fáradt és bomladozó hadseregünkkel szemben, a nyugateurópai „szocialisták” pedig még mindig zavartalan blokkot alkotnak kormányaikkal „a teljes győzelemig vitt háború” érdekében…

Mit jelentett a felkelés lángra lobbantása ebben a pillanatban? A felkelés lángra lobbantása ilyen körülmények között annyi, mint mindent egy kártyára feltenni. Lenin azonban nem félt a kockázattól, mert tudta, látnoki szemével látta, hogy a felkelés elkerülhetetlen, hogy a felkelés győzni fog, hogy az oroszországi felkelés előkészíti az imperialista háború végét, hogy az oroszországi felkelés felrázza majd a Nyugat megkínzott tömegeit, hogy az oroszországi felkelés az imperialista háborút polgárháborúvá fogja átváltoztatni, hogy a felkelés meghozza a Szovjetek Köztársaságát, hogy a Szovjetek Köztársasága védő bástyája lesz az egész világ forradalmi mozgalmának.

Ismeretes, hogy Leninnek ez a forradalmi jövőbelátása a továbbiak során példátlan pontossággal beteljesedett.

A második tény. Az Októberi Forradalom utáni első napokban történt, amikor a Népbiztosok Tanácsa a lázadó tábornokot, Duhonyin hadsereg főparancsnokot, megpróbálta rákényszeríteni arra, hogy szüntesse be a hadműveleteket és kezdjen fegyverszüneti tárgyalásokat a németekkel. Emlékszem, hogy Lenin, Krilenko (aki később hadsereg főparancsnok lett) meg én Petrográdban elmentünk a vezérkar épületébe, hogy onnan táviratilag folytassunk tárgyalásokat Duhonyinnal. Kínos pillanat volt. Duhonyin és a Főhadiszállás a leghatározottabban megtagadta a Népbiztosok Tanácsa parancsának végrehajtását. A hadsereg parancsnoki kara teljes egészében a Főhadiszállás kezében volt. Ami a katonákat illeti, nem lehetett tudni, mit mond majd az a tizennégymilliós hadsereg, amely a Szovjethatalom ellen hangolt úgy nevezett hadseregi szervezeteknek volt alávetve. Magában Petrográdban, mint köztudomású, akkor érlelődött a hadapródiskolák növendékeinek felkelése. Azon kívül Kerenszkij haddal vonult Petrográd ellen. Emlékszem, hogy egy kis szünet után a távírókészüléknél szokatlan fénnyel villant fel Lenin tekintete. Látni lehetett, hogy már határozott. „Gyerünk a rádióállomásra — szólt Lenin —, hasznát fogjuk venni: külön paranccsal elmozdítjuk Duhonyin tábornokot, helyére kinevezzük hadsereg főparancsnoknak Krilenkót és a parancsnoki kar feje felett a katonákhoz fordulunk azzal a felhívással — zárják körül a tábornokokat, szüntessék be a hadműveleteket, létesítsenek kapcsolatot az osztrák német katonákkal és vegyék kezükbe a béke ügyét.”

Ez „ugrás” volt a „bizonytalanba”. De Lenin nem félt ettől az „ugrástól”, ellenkezőleg, örömest tette meg, mert tudta, hogy a hadsereg békét akar és ki is harcolja a békét, elsöpörve a békéhez vivő úton maga elől minden akadályt, mert tudta, hogy a béke létrehozásának ez a módja megteszi hatását az osztrák-német katonákra, hogy ez fokozza majd a békevágyat kivétel nélkül minden fronton.

Ismeretes, hogy Leninnek ez a forradalmi jövőbe látása később szintén teljes pontossággal beteljesedett.

Zseniális éleslátás, az a képesség, hogy a közelgő események belső értelmét gyorsan felfogja, és kibogozza — ez az a tulajdonsága Leninnek, amely segítette őt abban, hogy megállapítsa a helyes stratégiát és világosan kijelölje a magatartás irányvonalát a forradalmi mozgalom fordulópontjain.

„Pravda” 34. sz.
1924. február 12.

(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

SaLa

Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt XIII. konferenciája

1924. január 16—18

Az Oroszországi Kommunista
(bolsevik) Párt tizenharmadik
konferenciája. Értesítő.
Moszkva 1924.

 1. Előadói beszéd a pártépítés soron levő feladatairól
Január 17

Elvtársak! A vitagyűléseken szónokaink rendszerint a kérdés történetével kezdik: hogyan merült fel a párton belüli demokrácia kérdése, ki mondta ki először az Á-t, utána ki mondott B-t stb. Azt hiszem, ezt a módszert mi nem használhatjuk, mert könnyen civakodásra és kölcsönös vádaskodásokra vezet és semmire se megyünk vele. Azt hiszem, sokkal jobb lesz, ha azzal a kérdéssel kezdjük, hogyan fogadta a párt a Politikai Irodának a demokráciáról hozott határozatát, amelyet később a Központi Bizottság plénuma jóváhagyott.

Meg kell állapítanom, hogy ez a határozat, azt hiszem, az egyetlen olyan határozat pártunk egész történetében, amely, a demokrácia kérdésében folytatott elkeseredett vita után, az egész párt teljes — mondhatnám: a szó szoros értelmében egyhangú — helyeslésére talált. Még azok az ellenzéki szervezetek és sejtek sem találtak ürügyet és okot arra, hogy belekössenek, amelyek általában a párt többsége és a Központi Bizottság ellen voltak hangolva, pedig ezek égtek a vágytól, hogy belekössenek valamibe; ezek a szervezetek és sejtek is elismerték a Politikai Irodának a párton belüli demokráciáról hozott határozatában foglalt alaptételek helyességét, de hogy valamiben mégis különbözzenek a többi szervezettől, a határozathoz rendszerint hozzáfűztek valamilyen toldalékot, például ilyent: igen, mindent jól megírtatok, de ne sértegessétek Trockijt; vagy ezt: minden helyes, de egy kicsit elkéstetek, jó lett volna mindezt előbb megcsinálni. Nem kívánom itt feszegetni, ki kit sérteget. Azt hiszem, ha jobban megnézzük a dolgot, még kiderülhet, hogy a Tit Titicsről szóló közismert mondás meglehetősen jól illik Trockijra: „Ki sérteget téged, Tit Titics? Hiszen te sértegetsz mindenkit.” (Nevetés.) De megmondtam, hogy ezzel a kérdéssel nem fogok foglalkozni. Sőt azt is megengedem, hogy Trockijt valóban sértegetik egyesek. De vajon ez itt a kérdés? Miféle elvi jelentősége van a sértés kérdésének? Hiszen a határozat elvi tartalmáról van szó, nem pedig arról, hogy ki kit sértett meg. Ezzel azt akarom mondani, hogy még az élesen és durván ellenzéki sejtek sem tudtak semmi elvi ellenvetést tenni a Központi Bizottság Politikai Irodájának és a Központi Ellenőrző Bizottság Elnökségének határozata ellen. Ezt mint tényt azért szögezem le, hogy még egyszer hangsúlyozzam, hogy pártunk egész történetében aligha akad még egy ilyen eset, amikor egy határozat, amely egy elkeseredett vita tüzén ment át, nemcsak a többségnél, hanem a szó szoros értelmében az egész pártban ilyen egyhangú helyeslésre talált.

Ebből két következtetést vonok le. Az első következtetés az, hogy a Politikai Iroda és a Központi Ellenőrző Bizottság határozata az adott helyzetben teljesen megfelel a párt szükségleteinek és kívánalmainak. A második következtetés pedig az, hogy ennél fogva a párt megerősödve és egybeforrottabban kerül ki a pártdemokrácia kérdéséről folytatott vitából. Ez a következtetés, hogy úgy mondjam, lesújtó válasz azoknak a külföldi rosszakaróinknak, akik vitánkkal kapcsolatban régóta dörzsölgetik kezüket abban a hitben, hogy a vita következtében pártunk meggyengül, a hatalom pedig felbomlik.

Nem fogok bővebben foglalkozni azzal, hogy mi a lényege a párton belüli demokráciának. E demokrácia alapjai ki vannak fejtve a határozatban, ezt a határozatot az egész párt töviről-hegyire megvitatta — minek itt még ismételgetni? Csak annyit mondok, hogy kifejlett, teljes demokrácia nyilván nem lesz. Ez a demokrácia nyilván a X, XI. és XII. kongresszus által megszabott keretek közötti demokrácia lesz. Hogy melyek ezek a keretek — önök jól tudják, és itt nem fogok ismétlésekbe bocsátkozni. Nem fogok kitérni arra sem, hogy a párttömegek aktivitásának és tudatosságának fokozása az alapvető biztosítéka annak, hogy a pártdemokrácia pártunk húsává és vérévé váljék. Erről szintén elég részletesen szól a határozatunk.

Rátérek arra a kérdésre, hogy egyes elvtársaink és egyes szervezeteink miképpen csinálnak fétist a demokrácia kérdéséből azáltal, hogy a demokráciát valami időn és téren kívüli abszolútumnak tekintik. Ezzel azt akarom mondani, hogy a demokrácia nem minden időben és minden körülmények között alkalmazható valami, mert vannak helyzetek, amikor nincs sem lehetősége, sem értelme a demokrácia megvalósításának. Ahhoz, hogy a párton belüli demokrácia lehetségessé váljék, két feltétel, illetőleg két feltétel- csoport szükséges, külső és belső feltételek szükségesek, amelyek nélkül hiábavaló demokráciáról beszélni.

Szükséges előszöris az, hogy az ipar fejlődjék, hogy a munkásosztály anyagi helyzete ne romoljon, hogy a munkásosztály számbelileg nőjön, hogy a munkásosztály műveltsége emelkedjék, és hogy a munkásosztály minőségileg is fejlődjék. Szükséges, hogy a párt, mint a munkásosztály élcsapata, szintén növekedjék, mindenekelőtt minősége javuljon, és mindenekelőtt az ország proletár elemeivel sűrítse sorait. Ezek a belső feltételek elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy fel lehessen vetni a párton belüli demokrácia valóságos, nem pedig papíron való megvalósításának kérdését.

De ezek a feltételek egymagukban nem elegendők. Már mondottam, hogy van a feltételeknek még egy másik csoportja, vannak külső feltételek is, amelyek nélkül pártdemokrácia lehetetlen. Bizonyos nemzetközi feltételekre gondolok, olyanokra, amelyek többé-kevésbé biztosítják a békét, a békés fejlődést, amely nélkül elképzelhetetlen a párton belüli demokrácia. Más szóval, ha megtámadnak bennünket és fegyverrel kell megvédenünk országunkat, akkor szó sem lehet demokráciáról, hiszen akkor a demokráciát félre kell tenni. A pártot mozgósítjuk, bizonyára militarizáljuk, és a párton belüli demokrácia kérdése magától lekerül a napirendről.

Ezért gondolom, hogy a demokráciát a viszonyoktól függően kell vizsgálni, hogy a pártdemokrácia kérdéseiben nincs helye fetisizmusnak, mert — mint látják — a pártdemokrácia megvalósítása minden adott helyzetben az idő és a hely konkrét viszonyaitól függ.

További fölösleges túlzások és alaptalan vádaskodások elkerülése végett meg kell emlékeznem azokról az akadályokról is, amelyekkel a pártnak számot kell vetnie a demokrácia megvalósítása során — azokról az akadályokról, amelyek megnehezítik a demokrácia megvalósítását még akkor is, ha megvan a fentebb említett két alapvető kedvező feltétel, a külső és a belső feltétel. Elvtársak, ezek az akadályok léteznek, erősen befolyásolják pártmunkánkat és nincs jogom hallgatni róluk. Melyek ezek az akadályok?

Az egyik akadály, elvtársak, az, hogy pártmunkásaink egy részének a fejében még ott élnek a korábbi háborús időszakból származó csökevények, amikor pártunk militarizálva volt, s ezek a csökevények olyan nem-marxista nézeteket szülnek, mint az, hogy pártunk nem önállóan működő szervezet, amely önálló eszmei és gyakorlati életet él, hanem alsó, középső és felső intézmények valamilyen rendszere. Habár ezt a teljesen nem-marxista nézetet még sehol sem öntötték végleges formába, végleges formában sehol sem mondták ki, ennek a nézetnek elemei mégis ott élnek egyes felelős pártmunkásaink fejében és gátolják a párton belüli demokrácia következetes megvalósítását. Ezért az ilyen nézetek elleni harc, a háborús időszak csökevényei elleni harc a párt aktuális feladata a központban és a vidéken egyaránt.

A második akadály, amely a pártdemokrácia megvalósításának útjában áll, a bürokratikus államgépezet nyomása a pártapparátusra, pártmunkásainkra. Ennek a nagy, nehézkes gépezetnek pártmunkásainkra gyakorolt nyomása nem mindig látható, nem mindig szembeötlő, de egy pillanatra sem szűnik meg. Az óriási bürokratikus államgépezetnek ez a nyomása végülis abban nyilvánul meg, hogy számos pártmunkásunk mind a központban, mind a vidéken, gyakran akaratlanul és teljesen öntudatlanul elhajlik a pártdemokráciától, attól a vonaltól, amelynek helyességében hisznek, de amelyet gyakran nem tudnak végigvinni. Képzeljük csak el ezt a több mint millió tisztviselőt számláló bürokratikus államgépezetet, amely nagyrészt a párttól távolálló idegen elemekből áll, és képzeljék el pártapparátusunkat, amelynek legfeljebb 20—30 000 embere van, akik arra hivatottak, hogy az államgépezetet a pártnak alárendeljék, arra hivatottak, hogy az államgépezetet szocialistává változtassák. Mit ér a mi államgépezetünk a párt támogatása nélkül? A pártapparátus segítsége, támogatása nélkül, sajnos, keveset ér. És valahányszor pártapparátusunk az államigazgatás ágaiba kinyújtja csápjait, e szervekben végzett pártmunkájában gyakran az államgépezet vonalához kell igazodnia. Konkrétan: a pártnak a munkásosztály politikai felvilágosításán, a munkásosztály öntudatának elmélyítésén kell dolgoznia és ugyanakkor be kell gyűjtenie a terményadót, kampányokat kell folytatnia, mert kampány nélkül, a párt segítsége nélkül az állami szervek nem tudják teljesíteni feladatukat. És pártmunkásaink itt két tűz közé kerülnek, mert egyrészt helyesbíteniök kell a régi módon működő államgépezet munkájának vonalát, és másrészt meg kell őrizniök a munkásokkal való kapcsolataikat. És itt gyakran ők maguk elbürokratizálódnak.

Ez a második akadály, amelyet nehéz leküzdeni, de amelyet le kell küzdeni, bármi áron is, hogy megkönnyítsük a párton belüli demokrácia megvalósítását.

Végül, a demokrácia megvalósításának van még egy harmadik akadálya is, mégpedig — számos szervezetünk, pártsejtünk, különösen (nem sértésképpen mondom) végvidéki szervezeteink alacsony kultúrszínvonala, amely pártszervezeteinket a párton belüli demokrácia teljes megvalósításában gátolja. Önök tudják, hogy a demokrácia megköveteli a sejt tagjainak és az egész szervezetnek bizonyos minimális műveltségét és a megválasztható, tisztségekre alkalmas aktív pártmunkások bizonyos minimális létszámát. De mi történjék akkor, ha az aktív pártmunkások e minimuma nincs meg a szervezetben, ha magának a szervezetnek kulturális színvonala alacsony? Természetes, hogy ebben az esetben el kell térni a demokráciától, a funkcionáriusokat ki kell nevezni stb.

Ezek azok az akadályok, amelyek eddig utunkban állottak, amelyek még utunkban fognak állni és amelyeket le kell küzdenünk, hogy becsületesen és következetesen megvalósíthassuk a párton belüli demokráciát.

Azért emlékeztem meg ezekről az utunkban álló akadályokról és azokról a külső és belső feltételekről, amelyek híján a demokrácia üres demagóg frázissá válik, mert egyes elvtársak a demokrácia kérdéséből fétist, abszolútumot csinálnak, amikor azt gondolják, hogy a demokrácia mindig és minden körülmények között lehetséges és megvalósítását csupán az „apparátusbeliek” „rosszakarata” akadályozza. Ezzel az idealista nézettel szemben, amely nem a mi nézetünk, nem marxista, nem leninista nézet, ezzel szemben utaltam, elvtársak, a demokrácia megvalósításának feltételeire és a jelenleg utunkban álló akadályokra.

Ezzel, elvtársak, be is fejezhetném előadói beszédemet, de úgy vélem, hogy kötelességünk a vita eredményeit összegezni és azokból bizonyos következtetéseket levonni, amelyeknek számunkra komoly jelentőségük lehet. Vitánkat, a demokrácia kérdése körül folyt harcunkat három szakaszra lehet osztani.

Az első szakasz, amikor az ellenzék megtámadta a Központi Bizottságot és azzal vádolta, hogy az utóbbi két év folyamán, általában az új gazdasági politika idején a Központi Bizottság vonala egészen helytelen volt. Ez a szakasz a Politikai Iroda és a Központi Ellenőrző Bizottság Elnöksége határozatának közzététele előtti időre esik. Itt nem érintem azt a kérdést, hogy kinek volt igaza és kinek nem volt igaza. A támadások kíméletlenek voltak és — mint tudják — nem voltak mindig indokoltak. De egy dolog világos — ez a szakasz úgy jellemezhető, hogy az ellenzék ebben a szakaszban támadta a legerősebben a Központi Bizottságot.

A második szakasz akkor kezdődött, amikor a Politikai Iroda és a Központi Ellenőrző Bizottság határozatát közzétettük, amikor az ellenzéket arra kényszerítettük, hogy valami egységes egészet, konkrétat állítson szembe a Központi Bizottság határozatával, de amikor az ellenzéknek nem volt semmije, ami akár egységes egész, akár konkrét lett volna. Ez volt az a szakasz, amikor a Központi Bizottság és az ellenzék a legközelebb voltak egymáshoz. Úgy látszott, hogy a dolog bevégződik, illetve bevégződhet azzal, hogy az ellenzék bizonyos mértékben megbékül a Központi Bizottság vonalával. Jól emlékszem, hogy Moszkvában, a vitaharc középpontjában, azt hiszem december 12-én, az Oszlopcsarnokban tartott ülésen Preobrazsenszkij benyújtott egy határozati javaslatot, amelyet valamilyen oknál fogva elvetettek, de amely alig különbözött a Központi Bizottság határozatától. Ez a határozati javaslat alapjában, sőt egyes másodrendű pontjaiban is teljesen egyezett a Központi Bizottság határozatával. Én akkor azt hittem, hogy tulajdonképpen nincs miért tovább verekednünk: itt van a Központi Bizottság határozata, amely mindenkit kielégít, legalább kilenctized részben, nyilván maga az ellenzék is érzi ezt, engedni fog és ezzel, úgy lehet, véget vetünk a nézeteltéréseknek. Ez volt a második, a békülési szakasz.

De azután elérkezett a harmadik szakasz. Ez a szakasz Trockij fellépésével, a kerületekhez intézett felhívásával kezdődött; ezzel a fellépéssel egy szempillantás alatt felszámolta a békülésre hajló irányzatokat és mindent fenekestül felforgatott. Trockij e fellépése után megkezdődött a legkíméletlenebb belső pártharc szakasza. Ez a harc nem tőrt volna ki, ha Trockij egy nappal az után, hogy a Politikai Iroda határozata mellett szavazott, nem állt volna elő a levelével. Önök tudják, hogy Trockij első fellépését követte a második, a másodikat a harmadik, és a harc ennek következtében még jobban kiéleződött.

Azt hiszem, elvtársak, hogy Trockij e fellépéseiben legalább hat komoly hibát követett el. Ezek a hibák a párton belüli harc kiéleződésére vezettek. Áttérek e hibák elemzésére.

Trockij első hibája magában abban a tényben jutott kifejezésre, hogy a Központi Bizottság Politikai Irodája és a Központi Ellenőrző Bizottság határozatának közzétételét követő napon fellépett egy cikkel, mégpedig olyan cikkel, amelyet nem lehet másként értékelni, mint a Központi Bizottság határozatával szembeállított platformot. Ismétlem és hangsúlyozom, hogy ez olyan cikk volt, amelyet nem lehet másnak tekinteni, mint a Központi Bizottság egyhangúlag elfogadott határozatával szembeállított új platformnak. Gondolják csak el, elvtársak: egy bizonyos napon összeül a Politikai Iroda és a Központi Ellenőrző Bizottság Elnöksége és napirendre tűzi a párton belüli demokráciára vonatkozó határozat kérdését, a határozatot egyhangúlag elfogadják, és mindössze egy nappal ezután, függetlenül a Központi Bizottságtól, a Központi Bizottság akaratának megkerülésével, a Központi Bizottság feje felett szétküldik a kerületeknek Trockij cikkét, szétküldenek egy új platformot, amely újra felveti az apparátus és a párt, a káderek és az ifjúság, a frakciók és a pártegység stb. stb. kérdését — egy platformot, amelyet felkap az egész ellenzék és szembeállít a Központi Bizottság határozatával. Ezt lehetetlen másnak tekinteni, mint szembehelyezkedésnek a Központi Bizottsággal. Ez Trockij nyílt és éles szembehelyezkedése az egész Központi Bizottsággal. A párt ez előtt a kérdés előtt állott: van-e Központi Bizottságunk mint vezető szerv, vagy nincs többé, létezik-e a Központi Bizottság, amelynek egyhangúlag hozott határozatait e Központi Bizottság tagjai tiszteletben tartják, vagy csak egy emberfeletti ember létezik, aki a Központi Bizottság felett áll, egy emberfeletti ember, akit semmiféle törvény nem kötelez, aki megengedheti magának azt, hogy ma a Központi Bizottság határozata mellett szavaz, holnap pedig e határozat ellen új platformot tesz közzé és állít harcba? Elvtársak, nem lehet megkövetelni a munkásoktól, hogy alávessék magukat a pártfegyelemnek, ha a Központi Bizottság egyik tagja nyíltan, mindenki szemeláttára semmibe sem veszi a Központi Bizottságot és egyhangúlag hozott határozatát. Nem lehet kétféle fegyelmet bevezetni: egyet a munkások számára, egy másikat pedig — a mágnások számára. A fegyelemnek egységesnek kell lennie.

Trockij hibája éppen az, hogy szembehelyezkedett a Központi Bizottsággal és emberfeletti embernek képzelte magát, aki a Központi Bizottság, annak törvényei, annak határozatai fölött áll, és ezzel alkalmat adott a párt bizonyos részének arra, hogy a Központi Bizottság iránti bizalom aláásására irányuló munkát fejtsen ki.

Egyes elvtársak elégedetlenségüket fejezték ki amiatt, hogy a „Pravda” és a Központi Bizottság egyes tagjainak cikkei rámutattak Trockij pártellenes cselekedetére. Elvtársak, válaszképpen ezeknek az elvtársaknak meg kell mondanom, hogy semmilyen párt sem tisztelheti azt a Központi Bizottságot, amely nem mutatja meg, hogy meg tudja védeni a párt méltóságát ilyen nehéz helyzetben, amikor a Központi Bizottság egyik tagja az egész Központi Bizottság fölé akarja helyezni magát. A Központi Bizottság erkölcsi öngyilkosságot követett volna el, ha szemet hunyt volna Trockij e kísérlete felett.

A második hiba, amelyet Trockij elkövetett, az, hogy Trockij a vita egész ideje alatt kétértelműen viselkedett, durván semmibe sem vette a párt akaratát, amikor a párt meg akarta ismerni az ő igazi álláspontját, diplomatikusan kerülgette a szervezetek egész sora által nekiszegezett kérdést: végre is ki mellett van Trockij — a Központi Bizottság vagy az ellenzék mellett? Nem azért folyik a vita, hogy bújócskát játsszunk, hanem azért, hogy nyíltan és becsületesen megmondjuk az egész igazságot a párt előtt, úgy, ahogy azt Iljics teszi, úgy, ahogy minden bolsevik köteles megtenni. Azt beszélik, hogy Trockij nagyon beteg. Tegyük fel, nagyon beteg. De betegsége alatt három cikket írt és megírta ma megjelent brosúrájának négy új fejezetét. Nem világos-e tehát, hogy Trockijnak minden lehetősége megvan arra, hogy az őt megkérdező szervezeteknek két sorocskát írjon feleletül arra, hogy az ellenzék mellett vagy az ellenzék ellen van-e? Kell-e bizonyítanom, hogy a szervezetek akaratának semmibevevése a belső pártharcot szükségképpen kiélezte.

A harmadik hiba, amelyet Trockij elkövetett, az, hogy nyilatkozatában a pártapparátust szembeállította a párttal és kiadta az „apparátusbeliek” elleni harc jelszavát. A bolsevizmus nem járulhat hozzá ahhoz, hogy a pártot a párt apparátusával szembeállítsák. Voltaképpen miből is áll a pártapparátus? A párt apparátusa: a Központi Bizottság, a területi bizottságok, a kormányzósági bizottságok, a kerületi bizottságok. Alá vannak-e rendelve ezek a pártnak? Persze, hogy alá vannak rendelve, hiszen 90 százalékban a párt választja őket. Nincs igazuk azoknak, akik azt mondják, hogy a kormányzósági bizottságokat kinevezték. Nincs igazuk. Önök, elvtársak, tudják, hogy a kormányzósági bizottságokat igenis választják, éppúgy, mint a kerületi bizottságokat is, mint a Központi Bizottságot is. Valamennyien alá vannak rendelve a pártnak. De miután megválasztották őket, nekik kell vezetniök a munkát — ez a kérdés veleje. Elképzelhető-e a pártmunka anélkül, hogy miután a kongresszus megválasztotta a Központi Bizottságot, miután a kormányzósági konferencia megválasztotta a kormányzósági bizottságot, ne a Központi Bizottság és ne a kormányzósági bizottságok vezessék a munkát? Hiszen enélkül a pártmunka elképzelhetetlen. Hiszen ez valami léha anarcho-mensevik nézet, amely magát a pártmunka vezetésének elvét tagadja. Attól tartok, hogy Trockij, akit persze nem szándékom egy kalap alá venni a mensevikekkel, a pártapparátus és a párt ilyen szembeállításával arra ösztönzi pártunk egyes tapasztalatlan elemeit, hogy az anarcho-mensevik ziláltság és szervezeti züllöttség álláspontjára helyezkedjenek. Attól tartok, hogy Trockij e hibája veszélyezteti a tapasztalatlan párttagokat — egész pártapparátusunkat, azt az apparátust, mely nélkül a párt elképzelhetetlen.

A negyedik hiba, amelyet Trockij elkövetett, az, hogy az ifjúságot szembeállította pártunk kádereivel, hogy kádereinket alaptalanul elfajulással vádolta meg. Trockij egy szintre helyezte pártunkat a németországi szociáldemokraták pártjával, példákra hivatkozott, hogy Marx egyes tanítványai, régi szociáldemokraták, elfajultak, és ebből azt a következtetést vonta le, hogy a mi pártkádereinket ugyancsak az elfajulás veszélye fenyegeti. Tulajdonképpen nevetni kellene azon, hogy a Központi Bizottság egyik tagja, aki nemrég még az opportunistákkal és a mensevikekkel vállvetve harcolt a bolsevizmus ellen, ma, a Szovjethatalom fennállásának hetedik évében, ha feltételes formában is, azt próbálja állítani, hogy pártunk kádereit, akik a mensevizmus és opportunizmus elleni harcban születtek, fejlődtek és erősödtek, — hogy ezeket a kádereket az elfajulás veszélye fenyegeti. E kísérleten, ismétlem, nevetni kellene. De mivel ez az állítás nem közönséges időben, hanem a vita idején hangzott el, és mivel itt az elfajulás veszélye előtt álló káderek és az ilyen veszélytől állítólag mentes vagy majdnem mentes ifjúság bizonyos szembeállításával van dolgunk, ennél fogva ez a lényegében nevetséges és komolytalan feltevés némi gyakorlati jelentőségre tehet és tett is már szert. Ezért gondolom, hogy erre a kérdésre ki kell térnünk.

Azt mondják néha, hogy az öregeket tisztelni kell, mert többet éltek, mint a fiatalok, többet tudnak és több a tapasztalatuk. Meg kell mondanom, elvtársak, hogy ez a nézet teljesen helytelen. Nem minden öreget kell tisztelni, és nem minden tapasztalat értékes számunkra. Miféle tapasztalat — ez a döntő. A német szociáldemokrácia soraiban nagyon tapasztalt káderek vannak: Scheidemann, Noske, Wels és mások, a legnagyobb mértékben tapasztalt káderek, akik tizenhárom próbás nagymesterek a harcban … De mi elleni harcban? Ki elleni harcban? Miféle tapasztalat — ez a döntő. Ott a káderek a forradalmiság ellen vívott harcban, nem a proletárdiktatúráért, hanem a proletárdiktatúra ellen vívott harcban fejlődtek ki. Ez hatalmas tapasztalat, de ez a tapasztalat — negatív tapasztalat. Az ifjúság, elvtársak, zúzni, rombolni köteles ezt a tapasztalatot és köteles elkergetni az ilyen öregeket. Ott, a német szociáldemokráciában, ahol az ifjúságnak nincsenek a forradalmiság ellen vívott harc terén szerzett tapasztalatai, ott ez az ifjúság közelebb áll a forradalmisághoz vagy a marxizmushoz, mint a régi káderek, akikre ólomsúlyként nehezedik a proletariátus forradalmi szelleme ellen vívott harc tapasztalata, a forradalmisággal szemben az opportunizmusért folytatott harc tapasztalata. Az ilyen kádereket ostorozni kell és minden rokonszenvünk azé az ifjúságé, amelynek, ismétlem, nincsenek tapasztalatai a forradalmiság ellen vívott harc terén, és amely ennek következtében könnyebben sajátítja el az opportunizmus ellen, a proletárdiktatúráért folyó harc új formáit és új módszereit. Ha ott, Németországban így vetik fel a kérdést, megértem. Ha Trockij a németországi szociáldemokráciáról és egy ilyen párt kádereiről beszélt volna, ezt mindkét kezemmel aláírtam volna én is. De nálunk egészen más pártról van szó — a kommunista pártról, a bolsevikok pártjáról, amelynek káderei az opportunizmus elleni harcban születtek, az opportunizmus elleni harcban erősödtek meg, az imperializmus elleni harcban, az imperializmus mindenféle opportunista szekértolója ellen vívott harcban lettek naggyá és ragadták meg a hatalmat. Hát nem világos-e, hogy itt elvi különbséggel van dolgunk? Hogyan lehet egy sorba állítani a forradalmiságért vívott harcban felnőtt kádereket, azokat a kádereket, akik a forradalmiságért harcoltak, azokat a kádereket, akik az imperializmus ellen vívott csatákban jutottak hatalomra, azokat a kádereket, akik a világimperializmust alapjaiban rendítik meg, hogyan lehet ezeket a kádereket, ha őszintén, alakoskodás nélkül beszélünk; — hogyan lehet ezeket a kádereket egy sorba állítani olyan káderekkel, mint a német szociáldemokrácia, amely előbb Vilmossal cimborált a munkásosztály ellen és most Seeckttel cimborál, amely a proletariátus forradalmi szelleme ellen vívott harcokban erősödött meg és alakult ki, — hogyan lehet ezeket az elvileg különböző kádereket egy sorba állítani, hogyan lehet őket összekeverni? Vajon nehéz megérteni, hogy e káderek között áthidalhatatlan a szakadék? Vajon nehéz megérteni, hogy ez a durva hamisítás, amelyet Trockij elkövetett, ez a durva összekeverés forradalmi kádereink, pártunk magva tekintélyének aláásására irányul? Hát nem világos-e, hogy ez a hamisítás csak arra lehetett jó, hogy felkorbácsolja a szenvedélyeket és kiélezze a párton belüli harcot?

Az ötödik hiba, amelyet Trockij elkövetett, az, hogy leveleiben azt az útmutatást és azt a jelszót adta, hogy a tanulóifjúsághoz, „pártunk e legmegbízhatóbb barométeréhez igazodjunk”. — „Az ifjúság, a párt e legmegbízhatóbb barométere, a legélesebben reagál a pártbürokratizmusra” — mondja első cikkében. És hogy ne legyen kétséges, milyen ifjúságról van szó, második levelében hozzáteszi: „A bürokratizmusra, mint látjuk, különösen élesen reagál a tanulóifjúság.” Ha ebből a teljesen helytelen, elméletileg hamis, gyakorlatilag káros tételből indulunk ki, akkor tovább kell mennünk és ezt a jelszót kell kiadnunk: „Több tanulóifjúságot pártunkba, tárjuk szélesebbre pártunk kapuit a tanulóifjúság előtt.”

Mindeddig az volt a helyzet, hogy pártunk proletár szektorára vettük az irányt és azt mondottuk: szélesebbre a párt kapuit a proletár elemek előtt, növekedjen a pártunk proletár elemekkel. Trockij most ezt a tételt a fejetetejére állítja.

Az értelmiségiek és a munkások kérdése pártunkban nem új kérdés. Felvetődött már pártunk II. kongresszusán, amikor a szervezeti szabályzat tárgyalásakor a párttagságra vonatkozó első paragrafus megfogalmazásáról volt szó. Ismeretes, hogy Martov akkor a párt kereteinek kitágítását követelte a nem-proletár elemek számára, szemben Lenin elvtárssal, aki azt követelte, hogy határozottan korlátozni kell a nem-proletár elemeknek a pártba való belépését. Később, pártunk III. kongresszusán ez a kérdés újból s újult erővel felmerült. Emlékszem, hogy Lenin elvtárs ezen a kongresszuson milyen élesen vetette fel a munkások és az értelmiségiek kérdését pártunkban. Ezt mondotta akkor Lenin elvtárs:

„Rámutattak arra, hogy a szakadások élén rendszerint értelmiségiek állottak. Ez a megállapítás nagyon fontos, de nem dönti el a kérdést . . . Azt hiszem, mélyebben kell vizsgálnunk a dolgot. Munkásokat behozni a bizottságokba — ez nemcsak pedagógiai, hanem politikai feladat is. A munkásokban van osztályösztön, és a munkások, miután némi politikai gyakorlatra tettek szert, elég gyorsan állhatatos szociáldemokraták lesznek. A magam részéről nagyon szívesen látnám, ha bizottságaink összetételében minden két értelmiségire nyolc munkás jutna” (VII. köt. 282. old.).

Így állt a kérdés már 1905-ben. Lenin elvtársnak ez az útmutatása azóta vezéreszménk volt a pártépítésben. Most pedig Trockij lényegében azt javasolja nekünk, hogy szakítsunk a bolsevizmus szervezeti vonalával.

És végül, Trockij hatodik hibája abban jutott kifejezésre, hogy proklamálta a csoportalakítás szabadságát. Igen, a csoportalakítás szabadságát! Emlékszem, hogy már a demokráciáról szóló határozati javaslatot előkészítő albizottságban is vitatkoztunk Trockijjal a csoportokról és a frakciókról. Trockij nem ellenezte a frakciók megtiltását, de határozottan síkraszállt azért az eszméért, hogy a párton belül meg kell tűrni a csoportokat. Ugyanez az álláspontja az ellenzéknek is. Ezek az emberek nyilván nem értik, hogy a csoportok megtűrésével rést nyitnak a Mjasznyikov-féle elemek számára, megkönnyítik nekik, hogy félrevezethessék a pártot és a frakciót csoportnak tüntethessék fel. Mert ugyan mi a különbség a frakció és a csoport között? Csak külső különbség van köztük. Lenin elvtárs a frakciózást úgy határozza meg, hogy egy kalap alá vonja azt a csoportalakítással:

„Még a szakszervezetekről lefolyt általános pártvita előtt a pártban frakciózás jelei mutatkoztak, azaz olyan csoportok alakultak, amelyeknek külön platformjuk volt, s amelyek bizonyos mértékű zártságra és saját, külön csoportfegyelem megteremtésére törekedtek” (lásd Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt X. kongresszusa. Gyorsírói jegyzőkönyv, 309. old.).

Látjuk, itt lényegében nincs különbség frakció és csoport között. Amikor az ellenzék itt, Moszkvában, külön irodát alakított, melynek élére Szerebrjakovot állította, és amikor szétküldte szónokait és arra kötelezte őket, hogy szólaljanak fel ezeken meg ezeken a gyűléseken, ilyen meg ilyen ellenvetéseket tegyenek, és amikor az ellenzékiek a harc folyamán kénytelenek voltak meghátrálni és parancsszóra változtatták meg határozati javaslataikat, ez természetesen csoport volt, itt csoportfegyelem volt. Azt mondják, ez nem frakció, de hogy akkor mi a frakció — ezt magyarázza meg Preobrazsenszkij. Trockij fellépései, a nemzedékek és a frakciók kérdéséről szóló levelei, cikkei arra igyekeznek rávenni a pártot, hogy tűrje meg sorain belül a csoportokat. Ez nem egyéb, mint a frakciók, és elsősorban Trockij frakciójának legalizálására irányuló kísérlet.

Trockij azt állítja, hogy a csoportok a Központi Bizottság bürokratikus rendszere következtében jönnek létre, hogy ha nem volna nálunk bürokratikus rendszer, nem volnának csoportosulások sem. Ez nem marxista magyarázat, elvtársak. A csoportok nálunk azért jönnek létre és fognak létrejönni, mert országunkban a legkülönfélébb gazdasági formák vannak jelen — a szocializmus csírában levő formáitól kezdve le a középkori formákig. Ez az egyik ok. Azután itt van a „nep”, vagyis megengedtük a kapitalizmust, a magántőke újjászületését és a megfelelő eszmék újjászületését, amelyek behatolnak a pártba. Ez a másik ok. És a harmadik ok az, hogy pártunk hármas összetételű: a párt munkásokból, parasztokból és értelmiségiekből áll. Ezek tehát — ha marxista módon nyúlunk a kérdéshez — azok az okok, amelyek arra vezetnek, hogy a pártban bizonyos elemek csoportokat alakítanak, és ezeket a csoportokat hol sebészeti módszerekkel kell kimetszenünk, hol pedig vita segítségével, eszmei harc útján felszámolnunk.

Nem a rendszer itt a döntő. Ha a legeslegszabadabb rendszer volna nálunk, sokkal több volna a csoportalakítás. Tehát nem a rendszer a hibás, hanem hibásak azok a viszonyok, amelyeknek keretei között élünk, azok a viszonyok, amelyek országunkban uralkodnak, magának a pártnak fejlődési viszonyai.

Ha ilyen helyzetben, ilyen bonyolult viszonyok között még megengedjük a csoportokat, akkor tönkretesszük a pártot, a pártot egyöntetű, egybeforrott szervezetből egymással egyezkedő és ideiglenes egyesüléseket alkotó, egyezményeket kötő csoportok és frakciók szövetségévé változtatjuk. Ez nem párt lesz, ez a párt összeomlása lesz. A bolsevikok soha, egyetlen pillanatra sem képzelték a pártot másként, mint egyöntetű, egy darabból faragott szervezetet, amelynek egy az akarata és munkájában a gondolkodás valamennyi árnyalatát a gyakorlati akciók egyetlen áradatában egyesíti.

Az ellenben, amit Trockij ajánl, alapjában téves, homlokegyenest ellenkezik a bolsevik szervezeti elvekkel és a párt elkerülhetetlen bomlására, meglazulására, elpuhulására vezetne s az egységes pártot csoportok föderációjává változtatná. Nekünk, akiket kapitalista környezet vesz körül, nem is csak egységes, nem is csak egybeforrott pártra, hanem igazi acélpártra van szükségünk, amely ki tudja állni a proletariátus ellenségeinek nyomását, döntő harcra tudja vezetni a munkásokat.

Összegezzük az eredményeket.

Az első eredmény az, hogy konkrét, félreérthetetlen határozatot hoztunk e vita eredményeiről, hogy megmondtuk: nem tűrhetjük a csoportokat és frakciókat, a pártnak egységesnek, egyöntetűnek kell lennie, nem szabad a pártot szembeállítani az apparátussal, nem szabad fecsegni a káderek elfajulásának veszélyéről, mert ezek a káderek forradalmiak, nem szabad réseket keresni e forradalmi káderek és az ifjúság között, amely együtt menetel és a jövőben is együtt fog menetelni ezekkel a káderekkel.

Vannak egyes pozitív következtetéseink is. Az első és alapvető következtetés az, hogy a párt a jövőben határozottan pártunk proletár szektorát tartsa szem előtt és hozzá igazodjék s hogy keskenyebbé, szűkebbé kell tennünk a bejáratot a nem-proletár elemek előtt, vagy teljesen el is kell zárni azt, szélesebbre tárva a kaput a proletár elemek előtt.

Ami a csoportokat és frakciókat illeti, azt hiszem, elérkezett az ideje annak, hogy nyilvánosságra kell hoznunk az egységről hozott határozatnak azt a pontját, amelyet pártunk X. kongresszusa Lenin elvtárs javaslatára fogadott el, és amely nem tartozott a nyilvánosságra. A párt tagjai megfeledkeztek erről a pontról. Attól tartok, hogy nem mindannyian emlékeznek rá. Ezt a pontot, amely mindeddig titokban maradt, nyilvánosságra kell hozni és be kell venni a vita eredményéről hozott határozatba. Ha megengedik, felolvasom. így szól:

„Hogy a párton belül és az egész szovjet munkában a legszigorúbb fegyelmet valósítsa meg, és mindennemű frakciózást kiküszöbölve a legnagyobb egységet érje el, a kongresszus felhatalmazza a Központi Bizottságot arra, hogy fegyelemsértés, vagy a frakciózás felújítása vagy megtörése esetén (eseteiben) alkalmazza a pártbüntetés minden formáját, beleértve a pártból való kizárást is, a Központi Bizottság tagjaival szemben pedig a póttaggá való visszaminősítést, sőt, mint végső rendszabályt, a pártból való kizárást. A Központi Bizottság tagjaival, a Központi Bizottság póttagjaival és az Ellenőrző Bizottság tagjaival szemben e végső rendszabály alkalmazásának feltétele, hogy egybehívják a Központi Bizottság plénumát, amelyre meg kell hívni a Központi Bizottság minden póttagját és az Ellenőrző Bizottság minden tagját. Ha a párt legfelsőbb vezetőinek ilyen együttes gyűlése kétharmad szótöbbséggel a központi bizottsági tag póttaggá való visszaminősítésének vagy a pártból való kizárásának szükségességét elismeri, ez a rendszabály haladéktalanul foganatosítandó”.

Azt hiszem, hogy ezt a pontot be kell vennünk a vita eredményeiről hozandó határozatba és nyilvánosságra kell hoznunk.

Végül még egy kérdés, amelyet az ellenzék állandóan felvet, és amelyre nyilván nem mindig kap kielégítő választ. Kinek a hangulatát fejezzük ki mi, ellenzékiek? — kérdezik ők gyakran. Azt hiszem, hogy az ellenzék pártunk nem-proletár szektorának hangulatát fejezi ki. Azt hiszem, hogy az ellenzék, talán anélkül, hogy tudná, akaratán kívül, pártunk nem-proletár elemei hangulatának önkéntelen szócsöve. Azt hiszem, hogy az ellenzék, amikor féktelen agitációt folytat a demokrácia mellett, amelyből gyakran abszolútumot, fétist csinál, ezzel az agitációjával a kispolgári ösztönösségnek tör szabad utat.

Ismerik-e önök az olyan elvtársak hangulatát, mint Martinov, Kazarjan és más főiskolások? Olvasták-e Hodorovszkij tárcáját a „Pravdá”-ban, ahol idézeteket közölt ezeknek az elvtársaknak a beszédeiből? Itt van például Martinov beszéde (ez a Martinov, mint kiderül, párttag): „a mi dolgunk határozni, a Központi Bizottság dolga pedig végrehajtani és kevesebbet okoskodni.” Itt a Közlekedésügyi Népbiztosság főiskolájának pártsejtjéről van szó. A mi pártunkban azonban, elvtársak, legalább 50 000 sejt van; ha minden egyes sejt így fog bánni a Központi Bizottsággal, hogy a sejtek dolga határozni, a Központi Bizottság dolga pedig engedelmeskedni, félek, hogy sohasem lesz semmiféle határozat. Honnan ered a Martinovok hangulata? Mi ebben a proletár jelleg? És a Martinovok az ellenzék pártján vannak — ezt tartsák szem előtt. Van-e különbség Martinov és Trockij között? A különbség csak az, hogy Trockij támadni kezdte, Martinov pedig meg akarja semmisíteni a pártapparátust.

Van itt még egy főiskolás, Kazarjan, aki, mint kiderül, szintén párttag. „Mi van nálunk—kérdezi —, a proletariátus diktatúrája, avagy a kommunista párt diktatúrája a proletariátus felett?” Ezt, elvtársak, nem a mensevik Martov mondja, hanem a „kommunista” Kazarjan. A különbség Trockij és Kazarjan között az, hogy Trockij szerint a káderek elfajulnak, Kazarjan szerint pedig el kell kergetni a kádereket, mert azok, szerinte, a proletariátus nyakán ülnek.

Kérdezem: kinek a hangulatát fejezik ki a Martinovok és a Kazarjanok? A proletárokét? Persze, hogy nem. Hát kiét? A párt és az ország nem-proletár elemeinek hangulatát. Véletlen-e az, hogy a nem-proletár hangulatok e szócsövei az ellenzékre szavaznak? Nem, nem véletlen. (Taps.)

2. Zárszó
Január 18

Már előadói beszédemben mondottam, hogy nem szeretném érinteni a kérdés történetét, nem szeretném azért, mert ez könnyen civakodásra — így fejeztem ki magam — és kölcsönös vádaskodásra ad alkalmat. De ha Preobrazsenszkij ezt akarja, ha ezt követeli, hajlandó vagyok engedni és néhány szót szólni a párton belüli demokrácia kérdésének történetéről.

Hogyan merült fel a pártdemokrácia kérdése a Központi Bizottságban? Ez a kérdés a Központi Bizottság szeptemberi plénumán merült fel először, mégpedig az üzemekben lejátszódó konfliktusokkal kapcsolatban és egyes pártszervezeteknek és szakszervezeteknek a tömegektől való elszakadásával kapcsolatban, amit akkor feltártunk. A Központi Bizottság ezeket a jelenségeket komoly dolognak tekintette, megállapította, hogy a pártban fogyatékosságok halmozódtak fel, hogy nagytekintélyű külön bizottságot kell alakítani, amely kivizsgálja ezt az ügyet, tanulmányozza a tényeket és konkrét javaslatokat tesz a párt helyzetének megjavítására. Ugyanezt kell mondanom az értékesítési válságról, az agrár-„ollóról” is. Ezeknek a kérdéseknek napirendre tűzésében éppúgy, mint a párt belső helyzetének és az „olló” kérdésének kivizsgálására alakított bizottság megválasztásában az ellenzéknek semmi része nem volt. Hol volt akkor az ellenzék? Ha nem tévedek, Preobrazsenszkij akkor a Krímben volt, Szapronov — Kiszlovodszk- ban, Trockij pedig akkor fejezte be Kiszlovodszkban a művészetről írt cikkeit és Moszkvába készült. A Központi Bizottság ülése még az ő megérkezésük előtt napirendre tűzte a kérdést, ők, mivel kész helyzetet találtak, egyetlen szóval sem avatkoztak be, egyetlen ellenvetést sem tettek a Központi Bizottság terve ellen. A párt helyzetéről Dzerzsinszkij elvtárs szeptemberben beszámolót tartott a kormányzósági bizottságok titkárainak tanácskozásán. Leszögezem, hogy az ellenzék mai tagjai sem a szeptemberi plénumon, sem a titkárok tanácskozásán egyetlen szót sem ejtettek sem „a szörnyű gazdasági válságról”, sem a „párt válságáról”, sem a „demokráciáról”.

Mint látják, a demokrácia és az „olló” kérdését maga a Központi Bizottság tűzte napirendre, a kezdeményezés teljesen a Központi Bizottság kezében volt, az ellenzék tagjai pedig hallgattak, távollétükkel tüntettek.

Ez a kérdés történetének — hogy úgy mondjam — első felvonása, első szakasza.

A második felvonás a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság októberi plénumával kezdődött. Az ellenzék, élén Trockijjal, látta, hogy a párton belüli fogyatékosságok kérdése napirendre került, hogy a Központi Bizottság már munkához látott, bizottságokat alakított, tehát — nehogy, isten őrizzen, a kezdeményezés a Központi Bizottság kézében maradjon — megpróbálta, célul tűzte ki, hogy kiragadja a Központi Bizottság kezéből a kezdeményezést, felpattant a demokrácia vesszőparipájára, hogy ezen a közismerten szélsebes táltoson elébe kerüljön a Központi Bizottságnak. Ezen az alapon jöttek létre azok a dokumentumok, amelyekre Preobrazsenszkij itt kitért — a 46-ok dokumentuma és Trockij levele. Ugyanaz a Trockij, aki a szeptemberi teljes ülésen, néhány nappal frakciós fellépése előtt, hallgatott és — legalábbis — nem ellenezte a Központi Bizottság határozatait, két héttel ezután egyszerre csak felfedezte, hogy az ország és a párt elpusztul, és hogy ő, Trockij, a bürokraták e patriarchája, nem élhet demokrácia nélkül.

Kissé nevetséges volt, mikor Trockijt a demokráciáról hallottuk beszélni, ugyanazt a Trockijt, aki a párt X. kongresszusán a szakszervezetek felülről való „átrostálását” követelte. De mi tudtuk, hogy a X. kongresszus idejének Trockija és napjaink Trockij a között nincs nagy különbség, mert amint akkor, ugyanúgy most is a lenini káderek „átrostálása” mellett száll síkra. A különbség csak az, hogy a X. kongresszuson a lenini kádereket a szakszervezetek területén és felülről igyekezett „átrostálni”, most pedig ugyanazokat a lenini kádereket a párt területén és alulról igyekszik „átrostálni”. A demokráciára csak, mint vesszőparipára, mint stratégiai manőverre van szüksége. Ez az egész.

Mert ha az ellenzék valóban segíteni akart volna, ha tárgyilagosan, elvtársiasan akart volna hozzányúlni a kérdéshez, akkor nyilatkozatával mindenekelőtt a szeptemberi plénum bizottságaihoz kellett volna fordulnia és körülbelül ezt kellett volna mondania: „Úgy véljük, hogy az Önök munkája nem kielégítő, követeljük, hogy munkájuk eredményéről tegyenek jelentést a Politikai Irodának, hívják egybe a Központi Bizottság plénumát, ahol elő akarjuk terjeszteni új javaslatainkat” stb. És ha a bizottságok nem hallgatták volna meg őket, vagy ha a Politikai Iroda nem hallgatta volna meg őket, ha nem vette volna figyelembe az ellenzék véleményét vagy nem hívta volna egybe a plénumot Trockij és általában az ellenzék javaslatainak megvizsgálására, akkor — és csakis akkor — az ellenzék a Központi Bizottság feje felett teljes joggal nyíltan kiállhatott volna a párttagokhoz intézett felhívással és mondhatta volna a pártnak: „Az ország a pusztulás szélén áll, gazdasági válság van kifejlődőben, a párt elpusztul, mi azt javasoltuk a Központi Bizottság albizottságainak, hogy vizsgálják meg ezeket a kérdéseket — nem voltak hajlandók meghallgatni bennünket, megpróbáltunk a Politikai Iroda elé menni — ennek sem volt eredménye —, most kénytelenek vagyunk a párthoz fellebbezni, hogy a párt maga vegye kezébe az ügyet.” Nem kételkedem, hogy a párt erre azt felelte volna: „Igen, ezek forradalmárok, mert az ügy lényegét formája fölé helyezik.”

De hát így járt-e el az ellenzék? Megkísérelte-e legalább egyetlen egyszer, hogy javaslataival a Központi Bizottság albizottságaihoz forduljon? Vajon gondolt arra, megkísérelte-e, hogy a kérdéseket a Központi Bizottságon vagy annak szervein belül vesse fel és oldja meg? Nem, az ellenzék nem tett ilyen kísérletet. Az ellenzéknek nyilván nem az volt a fontos, hogy megjavítsa a párt belső helyzetét, hogy segítsen a pártnak megjavítani a gazdasági helyzetet, hanem az, hogy megelőzze a bizottság és a Központi Bizottság plénumának munkáját, kivegye a Központi Bizottság kezéből a kezdeményezést, felüljön a demokrácia vesszőparipájára, és amíg nem késő, lármát csapjon, hogy ily módon megkísérelje aláásni a Központi Bizottság iránti bizalmat. Az ellenzék nyilván sietve sietett összeállítani a Központi Bizottság ellen irányuló „dokumentumokat”, Trockij levelét és a 46-ok nyilatkozatát, hogy azokat megküldhessék a Szverdlov egyetem hallgatóinak, a kerületekbe és azt mondhassák, hogy ők, az ellenzék — „demokráciát” akarnak, a gazdaságot meg akarják javítani, a Központi Bizottság azonban gátolja őket s ezért segítségre van szükségük a Központi Bizottság ellen stb.

Ezek a tények.

Követelem, hogy Preobrazsenszkij cáfolja meg az állításaimat. Követelem, hogy cáfolja meg, akár a sajtóban is. Cáfolja meg Preobrazsenszkij azt a tényt, hogy a Központi Bizottság plénuma szeptemberben az ellenzék nélkül, az ellenzék fellépése előtt alakított bizottságokat. Cáfolja meg Preobrazsenszkij azt a tényt, hogy sem Trockij, sem más ellenzékiek még kísérletet sem tettek arra, hogy javaslataikkal e bizottságokhoz forduljanak. Cáfolja meg Preobrazsenszkij azt a tényt, hogy az ellenzék tudott e bizottságok létezéséről, hogy az ellenzék figyelemre sem méltatta azok munkáját, hogy az ellenzék nem kísérelte meg elintézni az ügyet a Központi Bizottság keretein belül.

Ez volt az oka annak, hogy amikor Preobrazsenszkij és Trockij az októberi plénumon kijelentették, hogy ők a demokrácia útján akarják megmenteni a pártot, a Központi Bizottság azonban vak és semmit sem lát, a Központi Bizottság kinevette őket és azt mondta: nem, elvtársak, mi, a Központi Bizottság, szívvel-lélekkel a demokrácia mellett vagyunk, de az önök demokráciájában nem hiszünk, mert az a véleményünk, hogy az önök „demokráciája” nem egyéb, mint az önök frakciós érdekei által diktált stratégiai sakkhúzás a Központi Bizottság ellen.

Mit határoztak akkor a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság plénumai a párton belüli demokrácia kérdéséről? A következőket:

„A plénumok teljes mértékben helyeslik a párton belüli demokráciára vett irányt, melyet a Politikai Iroda a kellő időben kijelölt, úgyszintén teljes mértékben helyeslik a Politikai Irodának arra vonatkozó javaslatát, hogy fokozni kell a harcot a pazarlás és a «nep»-nek a párt egyes elemeire gyakorolt züllesztő hatása ellen.

A plénumok megbízzák a Politikai Irodát, tegyen meg minden szükséges intézkedést annak érdekében, hogy a Politikai Iroda és a szeptemberi Plénum által 1) az «olló», 2) a munkabér, 3) a párton belüli helyzet kérdéseiben kiküldött bizottságok munkáját meggyorsítsa.

A Politikai Iroda a felsorolt kérdések megoldásához szükséges rendszabályok kidolgozása után köteles haladéktalanul megkezdeni azok foganatosítását és erről jelentést tenni a Központi Bizottság következő plénumán.”

Trockij a Központi Bizottsághoz intézett egyik levelében azt írja, hogy az októberi plénum „az apparátus bürokratikus irányának legmagasabb fokú megnyilvánulása” volt. Hát nem világos-e, hogy Trockij e kijelentése nem egyéb, mint a Központi Bizottság megrágalmazása? Csak olyan ember, aki elvesztette ítélőképességét, akit teljesen elvakított a frakciózás, mondhatja a közzétett okirat után, hogy az októberi plénum a bürokratizmus legmagasabb fokú megnyilvánulása volt.

Mit határozott akkor a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság Trockij és a 46-ok „demokratikus” mesterkedéseiről? A következőket:

„A Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság 10 pártszervezet képviselőivel együtt tartott plénumai Trockij fellépését ebben, a nemzetközi forradalom és a párt szempontjából oly felelősségteljes pillanatban, súlyos politikai hibának minősítik, különösen azért, mert Trockijnak a Politikai Iroda ellen irányuló támadása objektíve frakciós jellegű fellépés volt, amely veszélyeztette a párt egységét és válságot idézett elő a pártban. A plénumok sajnálattal állapítják meg, hogy Trockij az általa érintett kérdéseket előzetes megvitatás végett nem terjesztette azok elé a testületek elé, amelyeknek ő is tagja, hanem ehelyett az egyedül megengedett út helyett kérdéseinek feltevésére más utat választott — közvetlenül az egyes párttagokhoz fordult.

A Trockij által választott út jeladás volt a frakciós csoportosulásra (a 46-ok nyilatkozata).

A Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság plénumai, valamint a 10 pártszervezet képviselői határozottan elítélik a 46-ok nyilatkozatát, minthogy az frakciós és pártszakadásra irányuló politikai lépés, még ha a nyilatkozat aláírói nem is akarták, hogy ilyen jelleget öltsön. Ez a nyilatkozat azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a legközelebbi hónapokban az egész pártélet a párton belül folyó harc bélyegét fogja magán viselni, ez pedig meggyengíti a pártot a nemzetközi forradalom sorsa szempontjából rendkívül felelősségteljes pillanatban.”

Látják, elvtársak, a fentebb kifejtett tények határozottan meghazudtolják azt a helyzetképet, amelyet Preobrazsenszkij festett itt előttünk.

A kérdés történetének harmadik felvonása vagy harmadik szakasza az októberi plénum utáni időszak. Az októberi plénum határozatilag utasította a Politikai Irodát, hogy tegyen meg mindent az egyetértő munka biztosítása érdekében. Kijelentem, elvtársak, hogy az október utáni időszakban mindent megtettünk, hogy Trockijjal egyetértésben dolgozhassunk, noha meg kell mondanom, hogy ez korántsem könnyű. Trockijjal kétszer külön is tanácskoztunk, sorra vettük népgazdaságunk és pártunk minden kérdését és végeredményben véleményeink közt nem volt semmiféle eltérés. E külön tanácskozások és ama kísérletek folytatásaképpen, amelyek a Politikai Irodán belüli egyetértő munka biztosítására irányultak, megalakítottuk azt a három tagból álló albizottságot, amelyről már tegnap beszámoltam. Ez az albizottság dolgozta ki azt a határozati javaslatot, amely később a Központi Bizottságnak és a Központi Ellenőrző Bizottságnak a demokráciáról hozott határozatává lett.

Így történt.

Azt hittük, hogy miután a határozatot egyhangúlag elfogadták, nincs többé alap a vitákra, nincs többé alap a párton belüli harcra. Valóban így is volt ez addig, amíg Trockij nem fordult újabb nyilatkozatával a kerületekhez. De amikor Trockij a Központi Bizottság határozatának közzétételét követő napon, a Központi Bizottságtól függetlenül és a Központi Bizottság feje felett nyilatkozatával fellépett, ezzel felborította az egész dolgot, gyökeresen megváltoztatta a helyzetet és újabb vitákba, újabb, az eddiginél is élesebb harcba vetette vissza a pártot. Azt mondják, hogy a Központi Bizottságnak meg kellett volna tiltania Trockij cikkének a kinyomatását. Ez nem helyes, elvtársak. Ez igen veszélyes lépés lett volna a Központi Bizottság részéről. Próbálják csak meg letiltani Trockij cikkét, amelyet már ismertek Moszkva kerületeiben! A Központi Bizottság nem tehetett ilyen meggondolatlan lépést.

Ez a kérdés története.

Az elmondottakból látható, hogy az ellenzéknek nem annyira a demokrácia volt fontos, mint inkább az, hogy a demokrácia eszméjét felhasználja a Központi Bizottság megingatására, — látható, hogy az ellenzékben nem olyan emberekkel van dolgunk, akik segíteni kívánnak a pártnak, hanem olyan frakcióval, amely lesben állva figyelte a Központi Bizottságot: „hátha hibázik, elmulaszt valamit, mi meg rákoppintunk”. Éppen ez a frakciózás, amikor a párttagok egy csoportja a sarok mögül lesi a párt központi intézményeit, várja, hogy vagy rossz lesz a termés, vagy a cservonyec fog esni, vagy a pártnak más nehézségei lesznek, hogy azután kiugorjék a leshelyről és orvul fejbe verje a pártot. Igen, igaza volt a Központi Bizottságnak októberben, amikor azt mondta önöknek, ellenzéki elvtársak, hogy más a demokrácia és más ármánykodni a párt ellen, más a demokrácia és más a demokrácia körül csapott lárma felhasználása a párt többsége ellen.

Ez, Preobrazsenszkij, a kérdés története, amelyről nem akartam itt beszélni, de amelyről mégis kénytelen voltam szólni, engedve az ön makacs kívánságának.

Az ellenzék mintegy kötelességének tekinti, hogy Lenin elvtársat a zseniális emberek legzseniálisabbjának magasztalja. Attól tartok, hogy ez a dicséret nem őszinte, és hogy ebben is stratégiai furfang rejlik: a Lenin elvtárs zsenialitása körül csapott lármával leplezni akarják Lenintől való eltávolodásukat és egyúttal hangsúlyozni tanítványainak gyengeségét. Mi, Lenin tanítványai, természetesen tudjuk, hogy Lenin elvtárs a zseniális emberek legzseniálisabbja s hogy ilyen ember évszázadok alatt is ha egy születik. De engedje meg, Preobrazsenszkij, hogy megkérdezzem, miért különbözött ön össze ezzel a zseniális emberrel a breszti béke kérdésében? Ezt a zseniális embert miért hagyta cserben egy nehéz pillanatban és miért nem hallgatott rá? Hol, melyik táborban volt ön akkor?

És Szapronov, aki képmutató, farizeus módon magasztalja most Lenin elvtársat, ez ugyanaz a Szapronov, aki volt olyan arcátlan, hogy az egyik kongresszuson Lenin elvtársat „műveletlennek” és „oligarchának” nevezze! Miért nem támogatta a zseniális Lenint, mondjuk, a X. kongresszuson, miért volt nehéz pillanatokban mindig az ellenkező táborban, ha valóban azt gondolja, hogy Lenin elvtárs a zseniális emberek legzseniálisabbja? Tudja-e Szapronov, hogy Lenin elvtárs, amikor a X. kongresszuson beterjesztette az egységről szóló határozatot, amely a frakciósoknak a pártból való kizárását követelte, a többi között Szapronovra is gondolt?

Vagy még: mi volt az oka annak, hogy Preobrazsenszkij nemcsak a breszti béke időszakában, hanem később, a szakszervezeti vita idején is a legzseniálisabb Lenin ellenfeleinek táborában volt? Véletlen volt mindez? Nincs ebben valami törvényszerűség? (Preobrazsenszkij: „A magam eszével próbáltam gondolkozni.”)

Ez nagyon dicséretes, Preobrazsenszkij, hogy ön a maga eszével próbált gondolkozni. De látja, hová lyukadunk ki: a breszti kérdésben a maga eszével gondolkozott és bakot lőtt; azután a szakszervezeti vitában megint megpróbált a maga eszével gondolkozni és megint bakot lőtt; most nem tudom, hogy a maga eszével gondolkozik-e vagy a máséval, de mintha megint bakot lőtt volna. (Nevetés.) Én mégis azt hiszem, hogyha Preobrazsenszkij most többet gondolkozna a maga eszével, mint Trockij eszével — amely az ő október 8-i levelében jutott kifejezésre —, akkor közelebb állna hozzánk, mint Trockijhoz.

Preobrazsenszkij szemrehányást tett a Központi Bizottságnak, hogy amíg Iljics vezetett bennünket, a kérdéseket idejében és késedelem nélkül oldották meg, mert Iljics csírájukban tudta megfogni az új eseményeket és olyan jelszavakat tudott adni, amelyek az eseményeket megelőzték, most pedig, lám, Iljics után, a Központi Bizottság kezd elmaradni az eseményektől. Mit akar ezzel mondani Preobrazsenszkij? Hogy Iljics fölötte áll a tanítványainak? De vajon kételkedik-e ebben valaki? Vajon kétséges-e valaki előtt, hogy Iljics a tanítványaihoz képest Góliát? Ha a párt vezéréről van szó, nem olyan vezérről, akit az újságok fújnak fel, s akit üdvözlésekkel halmoznak el, hanem az igazi vezérről, akkor nekünk egyetlen vezérünk van — Lenin elvtárs. Éppen ezért mondottuk nem egyszer, hogy a jelenlegi viszonyok között, amikor Lenin elvtárs ideiglenesen távol van — a kollektív vezetésre kell törekednünk. Ami pedig Lenin elvtárs tanítványait illeti, rámutathatnánk a Curzon ultimátumával kapcsolatos eseményekre, amely próbatételük, vizsgájuk példája volt. Az a tény, hogy akkor ügyünk szempontjából károsodás nélkül kerültünk ki a nehézségekből, kétségtelenül azt bizonyítja, hogy Lenin elvtárs tanítványai egyet-mást már megtanultak mesterüktől.

Nincs igaza Preobrazsenszkijnek, amikor azt állítja, hogy az előző években pártunk nem maradt el az eseményektől. Nincs igaza, mivel ez az állítás ténybelileg hamis és elméletileg helytelen. Több példára hivatkozhatom. Nézzük akár a breszti békét. Vajon nem késtünk-e el Breszttel? Vajon nem kellettek-e olyan tények, mint a németek támadása és katonáink általános szökése, hogy végre megértsük a béke szükségességét? A front felbomlása, Hoffmann támadása, közeledése Petrográdhoz, a parasztok ránk gyakorolt nyomása — vajon mindezekre a tényekre nem volt-e szükségünk annak megértéséhez, hogy a nemzetközi forradalom üteme nem olyan gyors, mint szerettük volna, hogy a hadseregünk nem olyan erős, mint hittük és hogy a parasztság nem olyan türelmes, mint egyesek közülünk gondolták, hogy a parasztság békét akar, hogy erővel is kiharcolja a békét?

Vagy vegyünk egy másik példát — minden terményfölösleg kötelező beszolgáltatásának megszüntetését. Vajon nem elkésve szüntettük-e meg ezt a beszolgáltatási kötelezettséget? Vajon nem kellettek-e olyan tények, mint Kronstadt és Tambov, annak megértéséhez, hogy nem lehet tovább a hadikommunizmus viszonyai között élni? Vajon maga Iljics nem ismerte-e el, hogy ezen a fronton a Gyenyikin és a Kolcsak fronton elszenvedett minden vereségnél komolyabb vereséget szenvedtünk?

Véletlen-e az a tény, hogy a párt mindezekben az esetekben elmaradt az eseményektől, kissé elkésett? Nem, nem véletlen. Itt törvényszerűséggel volt dolgunk. Nyilvánvaló, hogy mivel itt nem általános elméleti előrelátásról van szó, hanem a közvetlen gyakorlati vezetésről, a kormányrúdnál álló pártnak a napi események sodrában nincs lehetősége arra, hogy rögtön észrevegye és felismerje az élet mélyén végbemenő folyamatokat, és kívülről jövő lökésre és az új folyamatok bizonyos fejlettségi fokára van szükség ahhoz, hogy a párt észrevegye ezeket a folyamatokat és azokhoz igazodjék. Éppen ezért maradt el kissé pártunk a múltban az eseményektől és fog elmaradni a jövőben. És a lényeg itt éppenséggel nem az elmaradás, hanem az, hogy megértsük az események értelmét, az új folyamatok értelmét, és azután ésszerűen irányítsuk azokat a fejlődés általános tendenciájának megfelelően. Így áll a helyzet, ha marxista szemmel nézzük a dolgokat, nem pedig egy frakciós szemével, aki mindenütt bűnösöket keres.

Preobrazsenszkij felháborodik azon, hogy a Központi Bizottság képviselői Trockijnak a leninizmustól való elhajlásairól beszélnek. Felháborodik, de nem tett semmiféle lényegbevágó ellenvetést és általában nem próbálta indokolni felháborodását, megfeledkezvén arról, hogy a felháborodás nem érv. Igenis igaz, hogy Trockij a szervezeti kérdésekben elhajlik a leninizmustól. Ezt állítottuk és most is állítjuk. A ,,Pravdá”-ban megjelent „Le a frakció- zással” című cikkek, amelyek Buharin tollából származnak, kizárólag Trockijnak a leninizmustól való elhajlásaival foglalkoznak. Miért nem tett Preobrazsenszkij lényegbevágó ellenvetést e cikkek alapgondolatai ellen? Miért nem próbálta meg Preobrazsenszkij érvekkel vagy valami érvfélével igazolni felháborodását? Tegnap azt mondtam és ma ismételnem kell, hogy Trockij, amikor szembehelyezkedett a Központi Bizottsággal, amikor semmibe se vette azoknak a szervezeteknek az akaratát, amelyek világos választ követeltek tőle, amikor a pártot szembeállította a pártapparátussal, az ifjúságot a párt kádereivel, amikor azt kívánta, hogy a párt a tanulóifjúsághoz igazodjék és amikor a csoportalakítás szabadságát proklamálta — olyan lépéseket tett, amelyek összeegyeztethetetlenek a leninizmus szervezeti elveivel. Miért nem kísérelte meg Preobrazsenszkij megcáfolni ezt az állításomat?

Trockij elleni hajszáról beszélnek. Beszélt erről Preobrazsenszkij, Radek. Elvtársak, le kell szögeznem, hogy ezeknek az elvtársaknak idevonatkozó kijelentései egyáltalán nem felelnek meg a valóságnak. Két tényre emlékeztetem önöket, hogy ítélhessenek. Az első tény — a Központi Bizottság szeptemberi plénumán lejátszódott eset, amikor a Központi Bizottság egy tagjának, Komarovnak arra a kijelentésére, hogy a Központi Bizottság tagjai nem vonhatják ki magukat a Központi Bizottság határozatainak végrehajtása alól, Trockij válaszképpen felpattant és eltávozott a plénum üléséről. Emlékeznek rá, hogy a Központi Bizottság plénuma akkor „küldöttséget” menesztett Trockijhoz azzal a kéréssel, hogy térjen vissza a plénum ülésére. Emlékeznek rá, hogy Trockij nem tett eleget a plénum kérésének s ezzel megmutatta, hogy egy cseppnyi tisztelet sincs benne Központi Bizottsága iránt.

Vagy itt van egy másik história, egy másik tény, mégpedig az, hogy Trockij határozottan vonakodik dolgozni a központi szovjet szervekben, a Munka és Honvédelem Tanácsában és a Népbiztosok Tanácsában, vonakodik annak ellenére, hogy a Központi Bizottság kétszer is határozatot hozott arról, hogy Trockij végre is fogjon hozzá a munkához a szovjet szervekben. Tudják, hogy Trockij ujját sem próbálta mozdítani azért, hogy végrehajtsa a Központi Bizottság határozatát. Tulajdonképpen miért ne dolgozhatna Trockij a Munka és Honvédelem Tanácsában, a Népbiztosok Tanácsában? Trockij, aki oly sokat szeret beszélni a tervről, miért ne nézhetne be egyszer az Állami Tervhivatalba? Lehet-e normálisnak tartani azt a helyzetet, amikor a Központi Bizottság egy tagja nem veszi figyelembe a Központi Bizottság határozatát? Nem azt bizonyítják-e ezek a tények, hogy a hajszáról szóló beszéd üres pletyka, hogy ha már hibáztatni kell valakit, akkor magát Trockijt kell hibáztatni, akinek a magatartását nem lehet másnak tekinteni, mint a Központi Bizottság kigúnyolásának?

Preobrazsenszkijnak a demokráciára vonatkozó érvelése teljesen helytelen. Preobrazsenszkij így teszi fel a kérdést: vagy vannak nálunk csoportok és akkor van demokrácia, vagy betiltják a csoportokat és akkor nincs demokrácia. Nála a csoportalakítás szabadsága és a demokrácia elválaszthatatlan kapcsolatban van egymással. Mi nem így értelmezzük a demokráciát. Mi a demokráciát úgy értelmezzük, hogy az az egész párttagság aktivitásának és tudatosságának emelése, a párttagok tömegének rendszeres bevonása nemcsak a kérdések megvitatásába, hanem a munka vezetésébe is. A csoportok szabadsága, vagyis a frakciók szabadsága — a kettő ugyanaz — olyan baj, amely azzal a veszéllyel fenyeget, hogy szétforgácsolja, és vitarendező klubbá változtatja a pártot. Ön, Preobrazsenszkij, leleplezte magát, mert a frakciók szabadságát védelmezi. A pártbeli tömegek úgy értelmezik a demokráciát, mint azoknak a feltételeknek megteremtését, amelyek biztosítják a párttagok aktív részvételét az ország vezetésében, viszont néhány ellenzéki értelmiségi úgy értelmezi a dolgot, hogy adjanak nekik lehetőséget frakció alakítására. Ön leleplezte magát, Preobrazsenszkij.

És miért ijedezik ön annyira a pártegységre vonatkozó hetedik pont miatt, mitől fél itt? A hetedik pont azt mondja: „Hogy a párton belül és az egész szovjet munkában a legszigorúbb fegyelmet valósítsuk meg és mindennemű frakciózást kiküszöbölve a legteljesebb egységet érjük el.. .” De vajon önök „a párton belül és az egész szovjet munkában a legszigorúbb fegyelem” ellen vannak, ellenzéki elvtársak, vajon önök mindezt ellenzik? Lám, ezt nem tudtam, elvtársak, hogy önök ezt ellenzik. És vajon önök, Szapronov és Preobrazsenszkij, ellenzik-e, hogy elérjük a maximális egységet és a „frakciózás kiküszöbölését”? Mondják meg nyíltan — talán beiktatunk valami kis módosítást. (Derültség.)

Továbbá: „… a kongresszus felhatalmazza a Központi Bizottságot arra, hogy fegyelemsértés vagy a frakciózás felújítása … esetén alkalmazza a pártbüntetés minden formáját. . .” Csak nem félnek ettől is? Csak nincs szándékukban önöknek, Preobrazsenszkij, Radek, Szapronov, a pártfegyelmet megsérteni, a frakciózást felújítani? Nos, ha ez nincs szándékukban, akkor mitől félnek? Önöket, elvtársak, leleplezi az, hogy pánikba estek. Világos, hogy ha önök félnek az egységről szóló határozat hetedik pontjától, akkor önök a frakciózás, a fegyelemsértés mellett, az egység ellen vannak. Ha pedig nincsenek ez ellen, akkor miért ez a pánik? Ha tiszta a lelkiismeretük, ha önök az egység mellett vannak a frakciózással és a fegyelemsértéssel szemben, nem világos-e, hogy a párt büntető keze önöket nem fogja érinteni? Mitől félnek hát? (Közbeszólás: „Akkor miért veszik be, ha nem ijesztő?”)

Mi önöket emlékeztetjük. (Nevetés, taps. Preobrazsenszkij: „ön a pártot ijesztgeti.”)

Mi a frakciósokat ijesztgetjük, nem a pártot. Csak nem gondolja, Preobrazsenszkij, hogy a párt és a frakciósok egy és ugyanaz? Nyilvánvaló, hogy vaj van a fején. (Derültség.)

Továbbá: „ . .. a Központi Bizottság tagjaival szemben pedig a póttaggá való visszaminősítést, sőt, mint végső rendszabályt, a pártból való kizárást. A Központi Bizottság tagjaival, a Központi Bizottság póttagjaival s az Ellenőrző Bizottság tagjaival szemben e végső rendszabály alkalmazásának feltétele, hogy egybehívják a Központi Bizottság plénumát…”

Mi ebben az ijesztő? Ha önök nem frakciósok, ha önök a csoportalakítás szabadsága ellen vannak, ha önök az egység mellett vannak, akkor önöknek, ellenzéki elvtársak, a X. kongresszus határozatának hetedik pontját meg kell szavazniok, mert az kizárólag a frakciósok ellen, kizárólag a párt egységének, erejének, fegyelmének megbontói ellen irányul. Hát nem világos ez?

Most néhány szót Radekről. Vannak emberek, akiknek azért van nyelvük, hogy uralkodjanak rajta és kormányozzák. Ezek — mindennapi emberek. És vannak emberek, akik maguk vannak alárendelve nyelvüknek és az kormányozza őket. Ezek — nem mindennapi emberek. Radek ezek közé a nem mindennapi emberek közé tartozik. Az az ember, akinek nem azért van nyelve, hogy azt kormányozza, hanem azért, hogy maga engedelmeskedjék saját nyelvének, nem tudhatja, mikor és mit fecseg a nyelve. Ha önök a különböző gyűléseken hallhatták volna Radek beszédeit, meglepődtek volna mai felszólalásán. Radek az egyik vitagyűlésen azt állította, hogy a párton belüli demokrácia kérdése lényegtelen kérdés, hogy ő, Radek, tulajdonképpen a demokrácia ellen van, hogy most lényegében nem a demokráciáról van szó, hanem arról, hogy mit szándékszik csinálni a Központi Bizottság Trockijjal. Egy másik vitagyűlésen ugyanaz a Radek kijelentette, hogy a demokrácia a párton belül — nem komoly dolog, ellenben a Központi Bizottságon belül — a legfontosabb, mert a Központi Bizottságban, az ő véleménye szerint, direktórium alakult ki. Ma pedig ugyanaz a Radek emelt fővel kijelenti, hogy a párton belüli demokrácia éppoly szükséges, mint a levegő és a víz, mert demokrácia nélkül — lám — lehetetlen a pártot kormányozni. Mit parancsolnak: a három Radek közül melyiknek higgyek — az elsőnek, a másodiknak vagy a harmadiknak? Hol a biztosíték, hogy Radek vagy nyelve a közeljövőben nem tesz újabb váratlan kijelentést, amely megcáfolja valamennyi előző kijelentését? Lehet-e bízni olyan emberben, mint Radek? Lehet-e ezek után komolyan venni Radek kijelentését, például azt, hogy Boguszlavszkijt és Antonovot „frakciós megfontolások” miatt távolították el állásukból?

Boguszlavszkijról már beszéltem, elvtársak … Ami Antonov-Ovszejenkót illeti, engedjék meg, hogy közöljem a következőket. Antonovot a Központi Bizottság Szervező Irodájának a Központi Bizottság plénuma által jóváhagyott határozata alapján hívtuk vissza a Vörös Hadsereg Politikai Igazgatóságából. Elsősorban azért hívtuk vissza, mert a katonai főiskolák és a légierő pártsejtjeinek konferenciájáról, amelynek a nemzetközi helyzet, a pártépítés stb. volt a napirendjén, a Központi Bizottság tudomása és beleegyezése nélkül körlevelet küldött szét, noha tudta, hogy a Vörös Hadsereg Politikai Igazgatósága, mint a Központi Bizottság egyik osztálya működik. Ezenkívül azért hívtuk vissza a Vörös Hadsereg Politikai Igazgatóságából, mert valamennyi katonai pártsejtnek körlevelet küldött szét a pártdemokrácia alkalmazásának formáiról s ezt a Központi Bizottság akarata és a Központi Bizottság arra vonatkozó figyelmeztetése ellenére tette, hogy e körlevelet össze kell egyeztetni a Központi Bizottság terveivel. Végül azért hívtuk vissza, mert pökhendi hangon írt, teljesen megengedhetetlen tartalmú fenyegető levelet küldött a Központi Bizottságnak és a Központi Ellenőrző Bizottságnak azzal a felszólítással, hogy utasítsák rendre az „elbizakodott vezéreket”.

Elvtársak! Meg lehet és meg is kell engedni azt, hogy az ellenzék tagjai állásokat töltsenek be. Meg lehet és meg is kell engedni, hogy a Központi Bizottság osztályainak vezetői bírálják a Központi Bizottság munkáját. De lehetetlen megengedni azt, hogy a Vörös Hadsereg Politikai Igazgatóságának vezetője, akinek jogai és kötelességei olyanok, mint a Központi Bizottság osztályvezetőié, rendszeresen vonakodjék felvenni a hivatalos érintkezést Központi Bizottságával, nem lehet megengedni azt, hogy egy felelős funkcionárius lábbal tiporja az illendőség elemi szabályait. Nem lehet ilyen elvtársra bízni a Vörös Hadsereg nevelését. Ez a helyzet Antonovval.

Végül, néhány szót kell szólnom arról a kérdésről, hogy kinek a hangulatát fejezik ki az ellenzéki elvtársak nyilatkozataikban. Vissza kell térnem a Közlekedésügyi Népbiztosság főiskolája hallgatóinak, Kazarjan és Martinov elvtársaknak az „esetére”. Ez az „eset” azt tanúsítja, hogy a főiskolások egy részénél nincs minden rendben, hogy pártszempontból már elrothadtak, hogy lélekben már szakítottak a párttal és éppen ezért örömmel szavaznak az ellenzékre. Bocsánatot kérek, elvtársak, de ilyen emberek, akik a párt szempontjából keresztül-kasul rothadtak, nincsenek és nem is lehetnek azok között, akik a Központi Bizottság határozatára szavaztak. Köztünk nincsenek ilyenek, elvtársak. Köztünk, a mi sorainkban nincsenek olyan emberek, akik azt mondanák: „De mi van nálunk — a proletariátus diktatúrája vagy a kommunista párt diktatúrája a proletariátus fölött?” Ez — Martov és Dan frázisa. Ez az eszerek „Dnyi”- jének frázisa, és ha önöknél, az önök soraiban ilyen védőügyvédek vannak, akkor mit ér az önök álláspontja, ellenzéki elvtársak? Vagy például, a másik elvtárs, Martinov elvtárs, aki azt gondolja, hogy a Központi Bizottságnak hallgatnia kell, a pártsejtek pedig döntenek. Ti, Központi Bizottság, úgymond, csak végrehajthatjátok azt, amit mi, sejtek, elhatároztunk. De nekünk 50 000 pártsejtünk van. Ha ők fogják eldönteni, például, Curzon ultimátumának kérdését, két év múlva se lesz határozat. Hiszen ez tiszta anarcho-mensevizmus. Ha ezek a fejüket vesztett és pártszempontból keresztül-kasul rothadt emberek ülnek az önök frakciójában, akkor mit ér az önök frakciója? (Közbeszólás: „ők párttagok?”)

Igen, sajnos, párttagok, de hajlandó vagyok mindent elkövetni azért, hogy az ilyen emberek ne legyenek továbbra is pártunk tagjai. (Taps.) Azt mondottam, hogy az ellenzék a pártbeli és a párt keretein kívüli nem-proletár elemek hangulatát és törekvéseit fejezi ki. Az ellenzék öntudatlanul szítja a kispolgári ösztönösséget. Az ellenzék frakciós munkája pártunk ellenségeinek malmára hajtja a vizet, azoknak a malmára, akik gyengíteni akarják, meg akarják dönteni a proletárdiktatúrát. Ezt mondtam tegnap és ezt hangoztatom ma.

De talán más, újabb tanukat akarnak kihallgatni? Nos, megszerezhetem önöknek ezt az örömet is, ha például az ismert Sz. Ivanovics vallomására hivatkozom. Ki az a Sz. Ivanovics? Mensevik, aki tagja volt a pártnak, amikor a mensevikekkel együtt egy pártban voltunk. Miután összekülönbözött a mensevik Központi Bizottsággal, jobboldali mensevik lett. A jobboldali mensevikek csoportját azok az intervencionista mensevikek alkotják, akiknek legsürgősebb feladata az, hogy megdöntsék a Szovjethatalmat, akár külföldi szuronyok segítségével is. Lapjuk a „Zarja”. E lap szerkesztője — Sz. Ivanovics. Hogyan ítéli meg ellenzékünket ez a jobboldali mensevik, miféle bizonyítványt állít ki róla? Hallgassák meg.

„Hálásak leszünk az ellenzéknek azért, hogy olyan festőien megrajzolta annak az elrettentő erkölcsi fertőnek képét, amelyet Oroszországi Kommunista Pártnak neveznek. Hálásak leszünk neki, hogy erkölcsileg és szervezetileg komoly csapást mért az Oroszországi Kommunista Pártra. Hálásak leszünk azért, hogy munkája megkönnyíti mindazoknak a dolgát, akik a Szovjethatalom megdöntésében látják a szocialista pártok feladatát.”

Ez az önök bizonyítványa, ellenzéki elvtársak.

Beszédemet befejezve, mégis azt kívánom az ellenzéki elvtársaknak, hogy Sz. Ivanovics csókja ne tapadjon rájuk lemoshatatlanul. (Hosszantartó taps.)

(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

SaLa

A vitáról

Beszélgetés az Oroszországi Távirati Ügynökség tudósítójával

1924. január 9

Csak az egy hét múlva tartandó Összszövetségi Pártkonferencia foglalja majd össze annak a vitának végső eredményeit, amely az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Pártban és a párt sajtójában nagy arányokban kibontakozott. A helyi pártszervezetektől eddig befutott határozatokból ítélve már most is kétségtelen, hogy az OK(b)P-ban szervezett tagok összességének több mint 90 százaléka helyesli a Központi Bizottság álláspontját.

A párt tisztában van azzal, hogy ellenségeink ezt a széleskörű vitát arra próbálják felhasználni, hogy mindenféle koholmányokat terjesszenek az OK(b)P bomlásáról, a Szovjethatalom gyengüléséről stb. Vitánknak ilyetén értékelése legalábbis nevetséges. A valóság az, hogy a pártunkban több ízben felmerült viták végeredményben minden esetben a nézeteltérések felszámolására vezettek. A párt ezekből a vitákból mindig még egybeforrottabban és megerősödve került ki. A mostani vitából kitűnt a munkástömegeknek, amelyek a Szovjetunióban az államhatalom hordozói, rendkívül nagyfokú politikai érettsége. Le kell szögeznem — és aki ismeri a vita tartalmát, az meggyőződhet róla —, hogy a párt túlnyomó többsége valamennyi alapvető politikai és gazdasági kérdésben teljesen egyetért. Kül- és belpolitikánk alapjai megingathatatlanok maradnak.

A vita lényege, amelynek tárgyalása nagy szenvedéllyel folyik a pártszervezeteknek kivétel nélkül minden gyűlésén, a következő:

1. Legyen-e pártunk egyakaratú, egységesen működő szervezet, vagy pedig, fordítva, meg kell-e engedni, hogy a párton belül mint szerződő felek különálló frakciók és csoportok alakuljanak?
2. Bevált-e alapjában véve az úgynevezett új gazdasági politika, vagy pedig felülvizsgálásra szorul?

A Központi Bizottságnak a párt túlnyomó többségével egyetemben az az álláspontja, hogy a pártnak egységesnek kell lennie, és hogy az új gazdasági politika nem szorul felülvizsgálásra. A kis létszámú ellenzéki csoport, amelynek soraiban egy-két ismertnév van, a párt egészének álláspontjától eltérő álláspontra helyezkedik.

A párt kimerítő és amellett teljesen nyílt vita útján igyekszik tisztázni ennek a kérdésnek minden részletét. A pártkonferencia meg fogja hozni ebben a kérdésben a maga mérvadó és minden párttagra kötelező határozatát.

Meg vagyok győződve arról — fejezte be Sztálin elvtárs —, hogy a párt a vita eredményeképpen erősebb és egységesebb lesz, mint valaha, és még jobban meg tud majd birkózni azzal a feladattal, hogy egy óriási ország életét a megkezdődött gyors gazdasági és kulturális fellendülés viszonyai között irányítsa.

„Zarja Vosztoka”
(„Kelet Hajnala’’) 173. az.
1924. január 10.

(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

Lenin halálára

– írta: J. V. Sztálin –

Beszed a Szovjetek II. Összszövetségi Kongresszusán
1924. január 26

Elvtársak! Mi kommunisták különös vágású emberek vagyunk. Nem közönséges anyagból vagyunk mi gyúrva. Mi vagyunk azok, akik a nagy proletár hadvezér, Lenin elvtárs hadseregét alkotjuk. Nincs nagyobb tisztesség, mint ehhez a hadsereghez tartozni. Nincs nagyobb tisztesség, mint tagnak lenni abban a pártban, amelynek alapítója és vezetője Lenin elvtárs. Nem mindenkinek adatott meg, hogy egy ilyen pártnak tagja lehessen. Nem mindenkinek adatott meg, hogy kiállja azokat a megpróbáltatásokat és viharokat, amelyek egy ilyen párt tagságával együtt járnak. A munkásosztály fiai, az ínség és a harc fiai, a mérhetetlen nélkülözések és hősi erőfeszítések fiai — ők azok elsősorban, akiknek egy ilyen párt tagjainak kell lenni. Ezért nevezik a leninisták pártját, a kommunisták pártját egyben a munkásosztály pártjának.

Amikor eltávozott tőlünk, Lenin elvtárs örökbe hagyta ránk, hogy hordozzuk fennen és őrizzük meg tisztán ezt a kitüntető címet — párttag. Esküszünk neked, Lenin elvtárs, hogy becsülettel fogjuk teljesíteni ezt a végakaratodat!

25 éven át nevelte Lenin elvtárs pártunkat és a világ legerősebb és legedzettebb munkáspártjává nevelte fel azt. A cárizmusnak és poroszlóinak csapásai, a burzsoázia és a földesurak veszett dühe, Kolcsak és Gyenyikin fegyveres támadásai, Anglia és Franciaország fegyveres beavatkozása, az ezertorkú burzsoá sajtó hazudozásai és rágalmai — mindezek a skorpiók szakadatlanul hullottak pártunk fejére egy negyed századon át. De pártunk állt, mint a kőszirt, visszaverte az ellenség számtalan csapását és vezette a munkásosztályt előre, a győzelemre. Kemény harcokban kovácsolta ki pártunk sorai egységét és egybeforrottságát. Egységgel és egybeforrottsággal vívta ki a győzelmet a munkásosztály ellenségei felett.

Amikor eltávozott tőlünk, Lenin elvtárs örökbe hagyta ránk, hogy úgy őrizzük pártunk egységét, mint a szemünk világát. Esküszünk neked, Lenin elvtárs, hogy becsülettel fogjuk teljesíteni ezt a végakaratodat is!

Súlyos és elviselhetetlen a munkásosztály sorsa. Kínosak és nyomasztók a dolgozók szenvedései. Rabszolgák és rabszolgatartók, jobbágyok és jobbágytartók, parasztok és földesurak, munkások és kapitalisták, elnyomottak és elnyomók — ez volt a világ rendje emberemlékezet óta és ilyen maradt most is az országok óriási többségében. Századok során számtalanszor kísérelték meg a dolgozók, hogy az elnyomókat nyakukról lerázzák, és helyzetük uraivá legyenek. De mindannyiszor kénytelenek voltak leverve és meg szégyenítve visszavonulni, lelkükben sérelmet és megalázottságot, haragot és kétségbeesést rejtegetve s tekintetüket a titokzatos égre emelve, ahol megváltást reméltek találni. A rabság láncai érintetlenek maradtak, vagy a régi láncokat éppoly súlyos és lealázó új láncokkal váltották fel. Csak a mi országunkban sikerült a dolgozók elnyomott és letiport tömegeinek a földesurak és kapitalisták uralmát megdönteniök s helyébe a munkások és parasztok uralmát állítaniok. Önök tudják, elvtársak, és ezt ma az egész világ elismeri, hogy e gigászi harcot Lenin elvtárs és az ő pártja vezette. Lenin nagysága mindenekelőtt éppen abban van, hogy ő, megteremtvén a Szovjetek Köztársaságát, ezzel a gyakorlatban mutatta meg az egész világ elnyomott tömegeinek, hogy a megváltás reménye nem veszett el, hogy a földesurak és kapitalisták uralma nem tartós, hogy a munka birodalmát maguknak a dolgozóknak megfeszített erejével meg lehet teremteni, hogy a munka birodalmát a földön, nem pedig az égben kell megteremteni. Ezzel az egész világ munkásainak és parasztjainak szívében lángragyújtotta a felszabadulás reményét. Éppen ez a magyarázata annak a ténynek, hogy Lenin neve a legdrágább névvé lett a dolgozó és kizsákmányolt tömegek szívében.

Amikor eltávozott tőlünk, Lenin elvtárs örökbe hagyta ránk, hogy őrizzük és erősítsük a proletariátus diktatúráját. Esküszünk neked, Lenin elvtárs, hogy erőnket nem kímélve, becsülettel fogjuk teljesíteni ezt a végakaratodat is!

A proletariátus diktatúrája országunkban a munkások és parasztok szövetsége alapján jött létre. Ez a Szovjetek Köztársaságának első és legmélyebb alapja. A munkások és parasztok e szövetség nélkül nem győzhették volna le a kapitalistákat és földes urakat. A munkások a parasztok támogatása nélkül nem verhették volna le a kapitalistákat. A parasztok a munkások támogatása nélkül nem verhették volna le a földesurakat. Ezt tanúsítja a polgárháború egész története országunkban. De a harc a Szovjetek Köztársaságának megszilárdításáért még korántsem fejeződött be — csak új formát öltött. Ezelőtt a munkások és parasztok szövetségének formája a katonai szövetség volt, mert Kolcsak és Gyenyikin ellen irányult. A munkások és parasztok szövetségének most a város és falu, a munkások és parasztok közti gazdasági együttműködés formáját kell öltenie, mert az üzér és a kulák ellen irányul, mert célja az, hogy a munkások és parasztok kölcsönösen ellássák egy mást minden szükségessel. Önök tudják, hogy ennek a feladatnak teljesítésén senki olyan állhatatosan nem dolgozott, mint Lenin elvtárs.

Amikor eltávozott tőlünk, Lenin elvtárs örökbe hagyta ránk, hogy minden erőnkkel szilárdítsuk a munkások és parasztok szövetségét. Esküszünk neked, Lenin elvtárs, hogy becsülettel fogjuk teljesíteni ezt a végakaratodat is!

A Szovjetek Köztársaságának második alapja a szövetség országunk nemzetiségeinek dolgozói között. Oroszok és ukránok, baskírok és belorusszok, grúzok és azerbajdzsánok, örmények és dagesztánok, tatárok és kirgizek, üzbekek és turkmenek — mindnyájan egyaránt érdekeltek a proletariátus diktatúrájának megszilárdításában. A proletariátus diktatúrája megmenti ezeket a népeket a láncoktól és az elnyomatástól, de ezek a népek is, a Szovjetek Köztársasága iránti határtalan odaadásukkal, iránta tanúsított áldozatkészségükkel, megmentik a mi Szovjet Köztársaságunkat a munkásosztály ellenségeinek cselszövéseitől és támadásaitól. Ezért beszélt nekünk Lenin elvtárs fáradhatatlanul országunk népei önkéntes szövetségének szükségességéről, a Köztársaságok Szövetsége keretén belüli testvéri együttműködésük szükségességéről.

Amikor eltávozott tőlünk, Lenin elvtárs örökbe hagyta ránk, hogy erősítsük és szélesítsük a köztársaságok szövetségét. Esküszünk neked, Lenin elvtárs, hogy becsülettel fogjuk teljesíteni ezt a végakaratodat is!

A proletariátus diktatúrájának harmadik alapja a mi Vörös Hadseregünk, a mi Vörös Hajóhadunk. Lenin nem egyszer mondotta nekünk, hogy a lélegzetvételi szünet, amelyet a kapitalista államoktól ki harcoltunk, rövidtartamú lehet. Lenin nem egyszer mutatott rá arra, hogy a Vörös Hadsereg megerősítése és színvonalának emelése pártunk egyik legfontosabb feladata. A Curzon ultimátumával és a németországi válsággal kapcsolatos események újra bebizonyították, hogy Leninnek, mint mindig, igaza volt. Esküdjünk meg tehát, elvtársak, hogy erőnket nem kímélve rajta leszünk, hogy Vörös Hadseregünket, Vörös Hajóhadunkat megerősítsük!

Hatalmas kőszirtként áll országunk a burzsoá államok óceánjától övezve. Hullám hullám után zúdul rá, fenyegeti, hogy elárasztja és elmossa. De a kőszirt megingathatatlanul áll. Miben van ereje? Nemcsak abban, hogy országunk a munkások és parasztok szövetségén nyugszik, hogy országunk a szabad nemzetiségek szövetségének megtestesülése, hogy országunkat a Vörös Hadsereg és a Vörös Hajóhad hatalmas karja védelmezi. Országunk ereje, szilárdsága, maradandósága abban rejlik, hogy az egész világ munkásainak és parasztjainak szívében mélységes együttérzésre és törhetetlen támogatásra talál. Az egész világ munkásai és parasztjai meg akarják őrizni a Szovjetek Köztársaságát, mint a nyilat, melyet Lenin elvtárs biztos keze lőtt az ellenségek táborába, mint az elnyomástól és kizsákmányolástól való megváltásba vetett reményük pillérét, mint biztos világítótornyot, mely a felszabadulás útját mutatja nekik. Meg akarják őrizni és nem fogják tűrni, hogy a földesurak és tőkések szétzúzzák. Ebben van a mi erőnk. Ebben van minden ország dolgozóinak ereje. Ugyancsak ebben van az egész világ burzsoáziájának gyengesége.

Lenin sohasem tekintette a Szovjetek Köztársaságát öncélnak. Mindig egy szükséges láncszemnek tekintette, amely a Nyugat és a Kelet országainak forradalmi mozgalmait erősíti, egy szükséges láncszemnek, amely megkönnyíti az egész világ dolgozóinak győzelmét a tőke felett. Lenin tudta, hogy csakis ez a felfogás a helyes, nemcsak nemzetközi szempontból, hanem magának a Szovjetek Köztársaságának fenntartása szempontjából is. Lenin tudta, hogy csakis ily módon lehet az egész világ dolgozóinak szívét döntő szabadságharcokra lángra lobbantani. Ezért rakta le ő, a proletariátus zseniális vezéreinek a legzseniálisabbja, már a proletárdiktatúra más napján a munkások Internacionáléjának alapját. Ezért szélesítette és erősítette lankadatlanul az egész világ dolgozóinak szövetségét — a Kommunista Internacionálét.

Önök látták e napokban a dolgozók tíz- és százezreinek zarándoklását Lenin elvtárs koporsójához. Rövid idő múltán látni fogják a dolgozó milliók képviselőinek zarándoklását Lenin elvtárs sírjához. Bizonyosak lehetnek abban, hogy a milliók képviselői után felsorakoznak majd a tíz- és százmilliók képviselői a világ minden sarkából, hogy tanúságot tegyenek arról, hogy Lenin vezére volt nemcsak az orosz proletariátusnak, nemcsak az európai munkásoknak, nemcsak a gyarmati Keletnek, hanem a földkerekség valamennyi dolgozójának is.

Amikor eltávozott tőlünk, Lenin elvtárs örökbe hagyta ránk, hogy legyünk hívek a Kommunista Internacionálé elveihez. Esküszünk neked, Lenin elvtárs, hogy életünket sem kímélve rajta leszünk, hogy erősítsük és szélesítsük az egész világ dolgozóinak szövetségét: a Kommunista Internacionálét!

„Pravda” 23. sz.
1924. január 30.

(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

SaLa

Sztálin – Rövid életrajz 1924-1926

1924. január 21-én Gorkiban, Moszkva mellett meghalt Lenin, a bolsevikok pártjának vezére és alapítója, az egész világ dolgozóinak vezére. Lenin zászlaját, a párt zászlaját magasra emelve vitte tovább Sztálin — Leninnek kimagasló tanítványa, a bolsevik párt legjobb fia, Leninnek méltó utódja és művének nagy folytatója.

Január 26-án nyílt meg a Szovjetek II. Ősszövetségi Kongresszusának gyászülése. Sztálin beszédet mondott: a párt nevében nagy esküt tett:

„Mi kommunisták különös vágású emberek vagyunk. Különös anyagból vagyunk mi gyúrva. Mi vagyunk azok, akik a nagy proletár hadvezérnek, Lenin elvtársnak hadseregét alkotjuk. Nincs nagyobb tisztesség, mint ehhez a hadsereghez tartozni. Nincs nagyobb tisztesség, mint tagnak lenni abban a pártban, amelynek alapítója és vezetője Lenin elvtárs . . .

Amikor eltávozott tőlünk, Lenin elvtárs örökbe hagyta ránk, hogy hordozzuk fennen és őrizzük meg tisztán ezt a kitüntető címet — párttag. Esküszünk neked, Lenin elvtárs, hogy becsülettel fogjuk teljesíteni ezt a te végakaratodat! . . .

Amikor eltávozott tőlünk, Lenin elvtárs örökbe hagyta ránk, hogy úgy őrizzük pártunk egységét, mint a szemünk világát. Esküszünk neked, Lenin elvtárs, hogy becsülettel fogjuk teljesíteni ezt a te végakaratodat is! . . .

Amikor eltávozott tőlünk, Lenin elvtárs örökbe hagyta ránk, hogy őrizzük és erősítsük a proletariátus diktatúráját. Esküszünk neked, Lenin elvtárs, hogy erőnket nem kímélve, rajta leszünk, hogy becsülettel teljesítsük ezt a te végakaratodat is! . . .

Amikor eltávozott tőlünk, Lenin elvtárs örökbe hagyta ránk, hogy minden erőnkkel szilárdítsuk a munkások és parasztok szövetségét. Esküszünk neked, Lenin elvtárs, hogy becsülettel fogjuk teljesíteni ezt a te végakaratodat is! . . .

Lenin elvtárs fáradhatatlanul beszélt nekünk országunk népei önkéntes szövetségének szükségességéről, a Köztársaságok Szövetsége keretén belüli testvéri együttműködésük szükségességéről.

Amikor eltávozott tőlünk, Lenin elvtárs örökbe hagyta ránk, hogy erősítsük és szélesítsük a Köztársaságok Szövetségét. Esküszünk neked, Lenin elvtárs, hogy becsülettel fogjuk teljesíteni ezt a te végakaratodat is! . . .

Lenin nem egyszer mutatott rá arra, hogy a Vörös Hadsereg megerősítése és színvonalának emelése pártunknak egyik legfontosabb feladata . . . Esküdjünk meg hát elvtársak, hogy erőnket nem kímélve rajta leszünk, hogy Vörös Hadseregünket, Vörös Hajóhadunkat megerősítsük . . .

Amikor eltávozott tőlünk, Lenin elvtárs örökbe hagyta ránk, hogy legyünk hívek a Kommunista Internacionálé elveihez. Esküszünk neked, Lenin elvtárs, hogy életünket sem kímélve rajta leszünk, hogy erősítsük és szélesítsük az egész világ dolgozóinak szövetségét — a Kommunista Internacionálét!”

A bolsevik párt esküje volt ez tanítójának és vezérének, Leninnek, aki örökkön örökké élni fog. Ezt az esküt a párt Sztálin vezetése alatt becsülettel teljesítette és teljesíti.

Lenin halálának első évfordulójára a „Rabócsaja Gazeta” („Munkásújság”) szerkesztőségéhez intézett levélben Sztálin ezt írta:

„Emlékezzetek Iljicsre, szeressétek, tanulmányozzátok őt, tanítómesterünket, vezérünket!
Harcoljatok és győzzétek le az ellenségeket, a belsőket és a külsőket — úgy, mint Iljics.
Építsétek az új életet, az új életformát, az új kultúrát — úgy, mint Iljics.
Sohase húzódozzatok a munka aprajától, mert a kicsinyből épül a nagy — ez Iljicsnek egyik fontos intelme.”
A szovjetnép rendületlenül követte és követi Sztálin e szavait.

A szocializmus ellenségei, kihasználva előbb Lenin betegségét, majd halálát, igyekeztek letéríteni a pártot a lenini útról, hogy ezzel előkészítsék a kapitalizmus visszaállításának feltételeit országunkban. Különösen bőszen támadták a pártot a leninizmus megátalkodott ellensége: Trockij és csatlósai. A trockisták újabb vitát erőszakoltak rá a pártra. A harc elkeseredett jellegű volt. Sztálin feltárta a trockisták fellépésének politikai lényegét, rámutatott arra, hogy a párt életéről vagy haláláról van szó, fölzárkóztatta a párt kádereit és megszervezte a trockizmus szétzúzását.

1924 novemberében a Szakszervezetek összoroszországi Központi Tanácsa pártcsoportjának teljes ülésén mondott beszédében — „Trockizmus vagy leninizmus” — Sztálin rámutatott arra, hogy a trockizmus elleni harcban az adott időszakban, „a párt feladata az, hogy a trockizmust, mint eszmeáramlatot eltemesse”. Figyelmeztette a pártot arra, hogy az akkori viszonyok között a legfőbb veszedelem a trockizmus.

„A mai helyzetben — mondta Sztálin —, Október győzelme után, az új gazdasági politika jelenlegi viszonyai között, a legveszedelmesebbnek a trockizmust kell tekintenünk, mert ki akarja ölni a forradalmunk erőibe vetett hitet, a munkások és parasztok szövetségének erejébe vetett hitet, azt a hitet, hogy az új gazdasági politika Oroszországát szocialista Oroszországgá fogjuk átváltoztatni”

Sztálin bebizonyította, hogy a trockizmus eszmei megsemmisítése elengedhetetlen előfeltétele annak, hogy biztosítsuk a további győzelmes előnyomulást a szocializmus felé. Sztálin kijelentette:

„Ha nem zúzzuk szét a trockizmust, akkor az új gazdasági politika körülményei közt nem győzhetünk, nem érhetjük el azt, hogy a mai Oroszország szocialista országgá változzék.”

A trockizmus elleni harcok során Sztálin a pártot a Központi Bizottság köré tömörítette és további harcra mozgósította a szocializmus győzelméért országunkban.

A trockizmus eszmei megsemmisítésében, a leninizmus megvédésében, megalapozásában és továbbfejlesztésében rendkívül nagy jelentősége volt Sztálin 1924-ben megjelent „A leninizmus alapjairól” című elméleti munkájának. Ez a könyv a leninizmus mesteri kifejtése és mély elméleti megalapozása. Az egész világ bolsevikjait látta el akkor és látja el ma is a marxista-leninista elmélet éles fegyverével.

Ez a munka kifejti a leninizmus alapjait, vagyis azt az újat és különlegeset, ami Lenin nevéhez fűződik, amivel Lenin a marxista elméletet továbbfejlesztette. Már maga az a körülmény, hogy megkaptuk a leninizmus kérdéseinek ilyen összefoglalását, hogy Sztálin a lenini örökség egész eszmei tartalmát összegyűjtötte és az új történelmi korszak szemszögéből vizsgálat alá vette, óriási lépést jelentett a marxizmus-leninizmus tudományának fejlődésében. Ez a munka a lenini tanítás valamennyi kérdését rendkívül magas elvi színvonalra emeli. Sztálin e művében a leninizmus klasszikus meghatározását adja. Sztálin megmutatja, hogyan fejlesztette tovább Lenin a marxizmust az új korszaknak, az imperializmus és a proletárforradalmak korszakának viszonyai között.

A népgazdaság helyreállításának munkája vége felé járt. A Szovjetunió nemzetközi és belső helyzete megváltozott. A kapitalista országokban beállt a forradalmi mozgalom ideiglenes apálya, létrejött a kapitalizmus ideiglenes, részleges stabilizálódása. A Szovjetunió elérte a háborúelőtti gazdasági színvonalat. Tovább kellett haladni. Teljes élességében vetődött fel építőmunkánk távlatainak, a szocializmus sorsának kérdése a Szovjetunióban.

Zseniális éleslátással határozza meg Sztálin a forradalom további fejlődésének perspektíváját és konkrét útjait.

„Kívánom a Dinamó -gyár munkásainak — írta Sztálin 1924-ben —, valamint egész Oroszország munkásainak, hogy az ipar fellendüljön, hogy a proletárok száma Oroszországban a legközelebbi időszakban 20—30 millióra növekedjék; hogy a falvakban a kollektív gazdaság felvirágozzék és befolyása alá vesse a magángazdaságot; hogy a magas fejlettségű ipar és a falu kollektív gazdasága a gyárak proletárjait és a föld dolgozóit véglegesen egy szocialista hadseregbe tömörítse, hogy az oroszországi győzelmet betetőzze a győzelem az egész világon”

Elméletileg összefoglalva a Nagy Októberi Szocialista Forradalom tapasztalatait, valamint a kapitalista környezetben végzett szocialista építőmunka első éveinek tapasztalatait, Sztálin megvédte és továbbfejlesztette a lenini tanítást a szocializmus egy országban való győzelméről.

1924 decemberében jelent meg Sztálin ismert munkája: „Az Októberi Forradalom és az orosz kommunisták taktikája”. Ebben a munkában Sztálin, megalapozva a lenini tételt a szocializmus egy országban való győzelméről, rámutatott arra, hogy ennek a kérdésnek két oldalát kell megkülönböztetni: egy belső és egy nemzetközi oldalt. A belső oldal: az osztályok egymáshoz való viszonyának kérdése a szocializmust építő országon belül; a nemzetközi oldal: a Szovjetunió, mint az eddig még egyetlen szocialista ország, és a kapitalista környezet egymáshoz való viszonyának kérdése. A belső nehézségekkel a Szovjetunió munkásai és parasztjai teljes mértékben meg tudnak birkózni saját erejükből, gazdaságilag teljes mértékben le tudják küzdeni saját burzsoáziájukat és teljesen fel tudják építeni a szocialista társadalmat. De mindaddig, amíg megvan a kapitalista környezet, megvan a Szovjetunió elleni kapitalista beavatkozásnak és a kapitalizmus visszaállításának veszélye is. Hogy ezt a veszedelmet kiküszöböljük, magát a kapitalista környezetet kell megszüntetni, a kapitalista környezetet azonban csak annak eredményeképpen lehet megszüntetni, hogy a proletárforradalom legalább is néhány országban győzedelmeskedik. Csak akkor lehet majd a szocializmus győzelmét a Szovjetunióban teljes, végleges győzelemnek tekinteni.

Sztálinnak ezek a tételei szolgáltak a XIV. pártértekezlet (1925. április) történelmi jelentőségű határozatának alapjául. Az értekezlet megerősítette a lenini-sztálini célkitűzést a szocializmusnak a Szovjetunióban való győzelmére, mint párttörvényt, amely a párt összes tagjai számára kötelező.

A moszkvai pártszervezet pártaktívájának gyűlésén Sztálin „Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt XIV. értekezletének eredményeiről” tartott előadásában különösen arra hívta fel a figyelmet, hogy a középparasztokat be kell vonni a szocializmus építésébe. Sztálin ezt mondta:

„A fődolog most abban van, hogy a középparasztokat a proletariátus köré tömörítsük, hogy újból megnyerjük őket. A fődolog most abban van, hogy összefogjunk a parasztság zömével, anyagi és kulturális színvonalát felemeljük és ezzel a zömmel együtt haladjunk előre a szocializmus felé vezető úton. A fődolog most abban van, hogy a szocializmust együtt építsük a parasztsággal, okvetlenül a parasztsággal együtt és okvetlenül a munkásosztály vezetése alatt, mert a munkásosztály vezető szerepe a legfőbb biztosítéka annak, hogy az építőmunka a szocializmus felé vezető úton fog majd haladni.”

1925 decemberében nyílt meg a XIV. pártkongresszus. A Központi Bizottság politikai beszámolójában Sztálin a Szovjetunió politikai és gazdasági ereje gyarapodásának világos képét rajzolta meg. Ámde, mondotta Sztálin, mi nem elégedhetünk meg ezekkel a sikerekkel, mert országunk még mindig elmaradt, agrár ország. Ahhoz, hogy országunk gazdasági önállóságát biztosítsuk, és védelmi képességét megerősítsük, ahhoz, hogy megteremtsük a szocializmus győzelméhez szükséges gazdasági alapot — országunkat agrár országból ipari országgá kell változtatnunk.

A XIV. kongresszus szószékéről a párt vezére ezt mondta:

„Országunkat agrár országból ipari országgá változtatni, amely képes legyen a szükséges üzemi felszereléseket saját erejével előállítani — ez a mi általános irányvonalunk lényege, alapja.”

A szocialista iparosítás sztálini tervével a kapituláló Zinovjev és Kámenjev szembe akarta állítani a maga „tervét”, amelynek értelmében a Szovjetuniónak agrár országnak kellett volna maradnia. Ez a Szovjetunió szolgaságba vetésének árulóktól kiagyalt terve volt, amely a Szovjetuniót kezén-lábán megkötözve kiszolgáltatta volna az imperialista ragadozóknak.

Sztálin lerántotta az álarcot ezekről a gyalázatos kapitulánsokról, feltárta trockista-mensevik mivoltukat.

A XIV. kongresszuson Sztálin hangsúlyozta, hogy a szocializmus építésének munkájában a pártnak egyik legfontosabb feladata a munkásosztály szilárd szövetsége a középparaszttal.

A párt alapvető feladataként a kongresszus a szocialista iparosítás végrehajtását — a szocializmusnak a Szovjetunióban való győzelméért vívott harcot határozta meg.

A kongresszus után, 1926 elején jelent meg Sztálin munkája: „A leninizmus kérdéseihez”. Ebben a történelmi jelentőségű munkában Sztálin eszmeileg megsemmisítette a zinovjevisták likvidátori és kapituláns „filozófiáját” és megalapozta a XIV. pártkongresszus irányvonalát, azt a vonalat, mely az ország szocialista iparosítására és a szocialista társadalom felépítésére vett irányt. Sztálin felfegyverezte a pártot és a munkásosztályt a szocialista építőmunka győzelmébe vetett törhetetlen hittel.

A bolsevikok pártja, miután erőt gyűjtött és eszközöket halmozott fel s a kapitulánsokat és kishitűeket útjából félrelökte, elvezette az országot egy új történelmi szakaszhoz, a szocialista iparosítás szakaszához.

A kishitűekkel és kapitulánsokkal, a trockistákkal és zinovjevistákkal, a buchárinokkal és kámenjevekkel folytatott harcban véglegesen kialakult, Leninnek a csatasorból való kiválása után, pártunknak az a vezető góca Sztálin, Molotov, Kalinin, Vorosilov, Kujbysev, Frunze, Dzerzsinszkij, Kaganovics, Ordzsonikidze, Kírov, Jaroszlavszkij, Mikoján, Andrjéjev, Svernjik, Zsdánov, Skirjátov és mások személyében — amely Lenin dicső lobogóját megvédelmezte, a pártot Lenin köré tömörítette és kivezette a szovjetnépet az ország iparosításának és a mezőgazdaság kollektivizálásának széles útjára. Ennek a gócnak vezetője s a párt és az állam vezető ereje Sztálin elvtárs volt.

Sztálin mesterien teljesíti a párt és a nép vezére feladatait és az egész szovjet nép teljes erejével támogatja, mindazonáltal tevékenységében nem engedi magához férkőzni az önhittségnek, hivalkodásnak, öntetszelgésnek még az árnyékát sem. Ludwig német íróval folytatott beszélgetésében hangsúlyozza a lángelméjű Lenin óriási szerepét hazánk átalakítása terén, önmagáról Sztálin egyszerűen csak ezt mondta: „Ami engem illet, én csak tanítványa vagyok Leninnek, és célom, hogy méltó tanítványa legyek.”

(idézet:- Sztálin: Rövid életrajz – című könyvből)

SaLa

A vitáról, Rafailról, Preobrazsenszkij és Szapronov cikkeiről és Trockij leveléről

A vitáról

A párt belső helyzetéről folyó vita, mely néhányhéttel ezelőtt kezdődött, nyilván végéhez közeledik, legalábbis Moszkvában és Petrográdon. Petrográd, mint ismeretes, a párt vonala mellett foglalt állást. Moszkva legfontosabb kerületei szintén a Központi Bizottság vonalát fogadták el. A moszkvai pártszervezet aktívájának december 11-i városi gyűlése teljes egészében helyeselte a párt Központi Bizottságának szervezeti és politikai vonalát. Bizonyos, hogy a moszkvai pártszervezet küszöbönálló általános konferenciája szintén kerületeinek nyomdokain fog haladni. Az ellenzéket, mely nem egyéb, mint a „baloldali” kommunisták egy részének (Preobrazsenszkij, Sztukov, Pjatakov stb.) és az úgynevezett demokratikus centralistáknak (Rafail, Szapronov stb.) blokkja, összemorzsolták.

Érdekes a vita menete és jellemzők azok az átalakulások, amelyeken az ellenzék a vita folyamán átment.

Az ellenzék elöljáróban se többet, se kevesebbet nem követelt, „csak” azt, hogy vizsgáljuk felül a párt fő vonalát, melyet az utóbbi két év alatt, a „nep”egész időszaka alatt a pártépítésben és a párton belüli politikában követtünk. Azt követelte, hogy teljes mértékben hajtsuk végre a X. kongresszusnak a belső pártdemokráciáról szóló határozatát, de ugyanakkor ahhoz is ragaszkodott, hogy helyezzük hatályon kívül a X, XI. és XII. pártkongresszus által elfogadott korlátozásokat (csoportalakítások megtiltása, párttagsági idő stb.). De az ellenzék még tovább is ment. Azt állította, hogy a párt lényegében katonai szervezetté vált, a pártfegyelem helyett pedig katonai fegyelmet vezettek be s ezért azt követelte, hogy az egész pártapparátust forgassák fel fenekestől, távolítsák el a legfontosabb pártfunkcionáriusokat stb. Persze nem volt hiány a Központi Bizottság címére intézett borsos szavakban és szitkokban. A „Pravda” tele volt cikkekkel és cikkecskékkel, amelyekben valamennyi halálos bűnnel megvádolták a Központi Bizottságot. Csak az hiányzott, hogy a japán földrengés miatt is a Központi Bizottságot vádolják.

A Központi Bizottság, mint egész, ebben az időszakban nem avatkozott be a „Pravda” hasábjain folyó vitába, a legcsekélyebb mértékben sem gátolta a párttagok bírálati szabadságát. Sőt még azt sem tartotta szükségesnek, hogy visszautasítsa egyes bírálók képtelen vádjait, mert úgy vélte, hogy a párttagjai eléggé öntudatosak ahhoz, hogy önállóan döntsék el a vitás kérdéseket.

Ez volt — hogy úgy mondjam — a vita első időszaka.

Később, amikor kifogytak a borsos szavakból, amikor nem hatott többé a szitkozódás sem, és a párt tagjai a kérdés tárgyilagos megvitatását követelték — elkövetkezett a vita második időszaka. Ez az időszak akkor kezdődött, mikor a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság közzétette a pártépítésről szóló határozatát. A Központi Bizottság Politikai Irodája és a Központi Ellenőrző Bizottság Elnöksége, kiindulva a Központi Bizottság októberi plénumának határozatából, amely jóváhagyta a párton belüli demokráciára vett irányt, ebben a határozatban megjelölte a belső pártdemokrácia megvalósításának feltételeit. Ezzel a vitában fordulat állott be. Most már nem lehetett általános bírálatra szorítkozni. A Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság által kidolgozott konkrét terv arra kényszerítette az ellenzéket, hogy vagy elfogadja ezt a tervet, vagy pedig más, párhuzamos, de éppolyan konkrét tervet terjeszt elő a pártdemokrácia megvalósítására vonatkozólag. És ekkor kiderült, hogy az ellenzék nem tud a Központi Bizottság tervével szembeállítani egy másik tervet, amely kielégíthetné a pártszervezeteket. Kezdődött az ellenzék visszavonulása. Az ellenzék fegyvertárából eltűnt az a követelés, hogy meg kell változtatni a párt fővonalát, melyet az utóbbi két évben a pártépítés terén követett. Kifakult, elfonnyadt az ellenzéknek az a követelése, hogy helyezzék hatályon kívül a X, XI. és XII. pártkongresszusnak a demokráciát korlátozó határozatait. Háttérbe szorult és enyhült, azaz ellenzéki követelés is, hogy fenekestül forgassák fel az egész pártapparátust. E követelések helyett az ellenzék most már csak azt javasolta, hogy „pontosan formulázzák meg a frakciók kérdését”, „válaszszák újra mindazokat a pártszerveket, amelyeket korábban kineveztek”, „szüntessék meg a kinevezési rendszert” stb. Jellemző, hogy a Krasznaja Presznya és a Zamoszkvorecsje kerület szervezetei az ellenzéknek ezeket a többszörösen mérsékelt javaslatait is elvetették és nagy szótöbbséggel a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság határozatát üdvözölték.

Ez volt — hogy úgy mondjam — a vita második időszaka.

Most a vita harmadik időszakába léptünk. Ennek az időszaknak az a jellemző vonása, hogy az ellenzék tovább hátrál — hogy úgy mondjam —, rendezetlenül visszavonul. Ezúttal még az elkopott és többszörösen mérsékelt ellenzéki követelések is kiestek az ellenzék határozatából. A legutóbbi határozati javaslat (ha nem tévedek, szám szerint a harmadik), melyet Preobrazsenszkij a moszkvai szervezet aktív funkcionáriusainak gyűlése (több mint ezer ember) elé terjesztett, így szól:

„Csak a Politikai Iroda határozatainak gyors, egyértelmű és őszinte végrehajtása, különösen a belső pártapparátus választások útján történő megújítása biztosíthatja, hogy pártunk megrázkódtatások és belső harc nélkül térjen át az új irányra, csak így fokozható a párt sorainak igazi egybeforrottsága és egysége.”

Nem tekinthető véletlennek az a tény, hogy a gyűlés az ellenzéknek még ezt a teljesen ártalmatlan, javaslatát is elvetette. Nem véletlen az sem, hogy a gyűlés nagy szótöbbséggel olyan határozatot fogadott el, amely „helyesli a Központi Bizottság politikai és szervezeti vonalát”.

Rafailról

Azt hiszem, hogy Rafail a legkövetkezetesebb és legmegrögzöttebb képviselője a mai ellenzéknek,vagy pontosabban, az ellenzék mai blokkjának. Rafail az egyik vitagyűlésen kijelentette, hogy pártunk lényegében katonai szervezetté vált, hogy katonai fegyelem van soraiban, s ennélfogva az egész pártapparátust, mint meg nem felelő és az igazi pártszerűség szellemétől távolálló apparátust, fenekestől fel kell forgatni. Úgy látom, hogy ilyen vagy ehhez hasonló gondolatok kavarognak a mostani ellenzékiek fejében, de különböző meggondolások miatt nem merik azokat kimondani. El kell ismerni, hogy Rafail ebben a tekintetben merészebb volt, mint ellenzéki kollégái.

Ámde Rafailnak egyáltalán nincs igaza. Nemcsak formailag, hanem elsősorban a dolog lényegét tekintve nincs igaza. Mert ha pártunk valóban katonai szervezetté vált volna, vagy akárcsak azzá kezdene válni, vajon nem világos-e, hogy akkor nem volna sem a szó tulajdonképpeni értelmében vett pártunk, sem proletárdiktatúránk, sem forradalmunk.

Mi a hadsereg?

A hadsereg felülről épülő zárt szervezet.

A hadsereg lényegéből következik, hogy a hadsereg élén felülről kinevezett vezérkar áll, mely a kényszerítés elve alapján alakítja a hadsereget. De a vezérkar nemcsak alakítja, hanem még el is látja, ruházza a hadsereget stb. Tehát az egész hadsereg anyagilag teljesen a vezérkartól függ. Egyebek közt ezen alapszik a katonai fegyelem, melynek megszegése esetén a legszigorúbb büntetés sajátos formája a főbelövés. Ezzel magyarázható az is, hogy a vezérkar akkor és oda vezényelheti a hadsereget, amikor és ahová akarja, csak saját stratégiai terveit tartva szem előtt.

Mi a párt?

A párt a proletariátus élcsapata, mely az önkéntesség elve alapján alulról épül fel. A pártnak is megvan a maga vezérkara, csakhogy ezt nem felülről nevezik ki, hanem alulról, az egész párt választja. Nem a vezérkar alakítja a pártot, hanem ellenkezőleg, a párt alakítja a vezérkarát. Maga a párt az önkéntesség elve alapján alakul. A párt vezérkara és az egész párt között nincs meg az az anyagi függőség sem, amelyről fentebb a hadsereggel kapcsolatban beszéltem. A párt vezérkara nem látja el, nem élelmezi és nem ruházza a pártot. Egyebek közt ezzel magyarázható, hogy a párt vezérkara önkényesen nem vezényelheti a pártot oda és akkor, ahová és amikor kedve tartja, hogy a párt vezérkara csak annak az osztálynak gazdasági és politikai érdekei vonalán vezetheti az egész pártot, amelynek a párt maga is része. Ezért olyan sajátos jellegű a pártfegyelem, mely alapjában véve a meggyőzés módszerén épül, nem úgy, mint a katonai fegyelem, mely alapjában véve a kényszerítés módszerén épül. Ezzel magyarázható az a nagy különbség, mely a legszigorúbb pártbüntetés (kizárás a pártból) és a legszigorúbb katonai büntetés (főbelövés) között van.

Elegendő összehasonlítani ezt a két meghatározást, hogy megértsük Rafail hibájának teljes képtelenségét.

A párt — mondja Rafail — katonai szervezetté vált. De hogyan lehet katonai szervezetté változtatni a pártot, ha anyagilag nem függ vezérkarától, ha az önkéntesség elve alapján alulról épül fel, ha maga alakítja meg vezérkarát? Ha Rafail tétele igaz, akkor mivel magyarázható, hogy a munkások özönlenek a pártba, hogy a párt befolyása a pártonkívüliek tömegeiben növekszik, hogy az egész világ dolgozó rétegeinek körében egyre nagyobb a párt népszerűsége?

Vagy — vagy:

Vagy teljesen passzív és önállótlan a párt, — de akkor mivel magyarázható az, hogy ez a passzív és önállótlan párt magával viszi a világ legforradalmibb proletariátusát és már néhány éve a világ legforradalmibb országát kormányozza?

Vagy pedig aktív és öntevékeny a párt, — de akkor nem értjük, hogy ez az aktív és öntevékenypárt miért nem döntötte meg ez alatt az idő alatt a párt katonai rendszerét, ha valóban van ilyen rendszer a pártban?

Vajon nem világos-e, hogy pártunk, amely három forradalmat hajtott végre, amely szétzúzta Kolcsakot és Gyenyikint s most megrendíti a világimperializmus alapjait — hogy ez a párt egy hétig sem tűrte volna azt a katonai rendszert és parancsuralmi rendet, amelyről olyan könnyedén és könnyelműen beszél Rafail, vajon nem világos-e, hogy ez a párt Rafail felhívásának bevárása nélkül is egy szempillantás alatt szétzúzta volna ezt a rendszert, és új rendszert teremtett volna?

Ám — szörnyű az álom, de irgalmas az isten. A helyzet az, hogy Rafail, előszöris, összetévesztette a pártot a hadsereggel és a hadsereget a párttal, mert nyilvánvalóan nem ismeri jól sem a pártot, sem a hadsereget. Másodszor pedig, Rafail nyilván maga sem hisz felfedezésében, s a párt parancsuralmi rendjéről elmondott „rémisztő” szavakra azért van szüksége, hogy megindokolja a mai ellenzék fő jelszavait,amelyek szerint a)szabadságot kell biztosítani a frakciós csoportosulásoknak és b) a legfelsőbb szervezettől a legalsóbbig mindenütt el kell távolítania pártvezető elemeit.

Rafail nyilván érzi, hogy „rémisztő” szavak nélkül nem lehet becsempészni ezeket a jelszavakat.

Ez a lényeg.

Preobrazsenszkij cikkéről

Preobrazsenszkij a párt pártépítési fő vonalának helytelenségében látja a pártélet fogyatékosságainak fő okát. Preobrazsenszkij azt állítja, hogy „a párt immár két éve alapjában helytelen vonalat követ párton belüli politikájában”, hogy „a párt fő vonala, melyet a «nep» időszakában a pártépítésben és a párton belüli politikában követett”, helytelennek bizonyult.

Mi a párt fő vonala a „nép” időszakában? A párt X. kongresszusa határozatot hozott a munkásdemokráciáról. Helyesen járt-e el a párt, amikor ilyen határozatot hozott? Preobrazsenszkij úgy véli, hogy a párt helyesen járt el. De a párt ugyanezen a X. kongresszuson nagyon komolyan korlátozta a demokráciát, amikor megtiltotta a csoportalakítást. Helyesen járt-e el a párt, amikor elfogadta ezt a korlátozást? Preobrazsenszkij úgy véli, hogy a párt nem járt el helyesen, mert ez a korlátozás — szerinte — feszélyezi a párt önálló gondolkodását. A párt XI. kongresszusa újból korlátozta a demokráciát, amikor meghatározott párttagsági időt stb. szabott meg. A XII. pártkongresszus csak megerősítette ezeket a korlátozásokat. Helyesen járt-e el a párt, amikor elfogadta ezeket a korlátozásokat, amelyeknek a „nep” viszonyai között biztosítékul kell szolgálniok a kispolgári tendenciák ellen? Preobrazsenszkij úgy véli, hogy a párt helytelenül járt el, mert ezek a korlátozások — szerinte — feszélyezték a pártszervezetek öntevékenységét. A következtetés világos: Preobrazsenszkij azt javasolja, hogy helyezzük hatályon kívül a pártnak a pártépítés terén követett fő vonalát, melyet a X. és XI. pártkongresszus jelölt ki a „nep” viszonyai között.

Ámde a X. és XI. pártkongresszust közvetlenül Lenin elvtárs vezette. A csoportosulások megtiltásáról (az egységről) szóló határozatot a X. kongresszuson Lenin elvtárs terjesztette elő és fogadtatta el. A demokrácia további korlátozásait, a meghatározott párttagsági időt stb., Lenin elvtárs legközvetlenebb közreműködésével fogadta el a XI. kongresszus. Nem gondolja-e Preobrazsenszkij, hogy ő tulajdonképpen azt javasolja, hogy helyezzük hatályon kívül a pártnak a „nep” viszonyai közt megszabott vonalát, amely szervesen összefügg a leninizmussal? Miért nem akarja Preobrazsenszkij megérteni, hogy amikor a pártépítésnek a „nep” viszonyai között szükséges fő vonalát hatályon kívül akarja helyeztetni, ezzel lényegileg annak a hírhedt „névtelen platformnak” egyes javaslatait ismétli, mely a leninizmus revízióját sürgette?

Csak fel kell vetni ezeket a kérdéseket és azonnal érthető lesz, hogy a párt nem haladhat Preobrazsenszkij nyomdokain.

Mit is javasol Preobrazsenszkij? Sem többet, sem kevesebbet, mint azt, hogy állítsuk vissza „az 1917—1918-as típusú” pártéletet. Mi volt a kérdéses szempontból az 1917—1918-as pártélet jellegzetessége? Az, hogy akkor csoportosulások és frakciók voltak pártunkban, hogy akkor dúlt a csoportosulások nyílt harca, hogy a párt akkor válságos időt élt át, hogy a párt élete forgott kockán. Preobrazsenszkij azt követeli, hogy ezt a rendet, melynek a X. kongresszuson véget vetettünk, legalább „részben” állítsuk vissza. Ráléphet-e pártunk erre az útra? Nem, nem léphet rá. Nem léphet rá, először azért, mert 1917—1918-ban nem volt „nep” és így a pártélet 1917—1918-as elveinek visszaállítása nem felel meg és nem is felelhet meg a párt szükségleteinek 1923-ban, amikor van „nep”. Nem léphetünk rá, másodszor azért, mert a frakcióharc letűnt rendjének visszaállítása elkerülhetetlenül a párt egységének aláaknázására vezetne, különösen most, amikor nincs jelen közöttünk Lenin elvtárs.

Preobrazsenszkij kívánatosnak és eszményinek igyekszik feltüntetni az 1917—1918-as pártéletet. Mi azonban tudjuk, hogy az akkori pártéletnek nagyon sok árnyoldala volt, amelyek mélységesen megrázkódtatták a pártot. Azt hiszem, a bolsevikok egymás elleni harca a pártban sohasem volt olyan elkeseredett, mint akkor, a breszti béke időszakában. Tudjuk például, hogy a „baloldali” kommunisták, akiknek akkor külön frakciójuk volt, elvakultságukban odáig mentek, hogy komolyan beszéltek az akkori Népbiztosok Tanácsának leváltásáról, és újemberekből, a „baloldali” kommunisták frakciójához tartozó emberekből új Népbiztosi Tanácsot akartak alakítani. A mai ellenzék egy része — Preobrazsenszkij, Pjatakov, Sztukov stb. — akkor a „baloldali”kommunisták frakciójához tartozott.

Vajon ezt a régi „eszményi” rendet kívánja Preobrazsenszkij „visszaállítani” pártunkban?

Világos, hogy a párt semmi esetre sem egyezik bele e régi rend „visszaállításába”.

Szapronov cikkéről

Szapronov abban látja a pártélet fogyatékosságainak fő okát, hogy a párt apparátusaiban „vaskalapos pártfunkcionáriusok”, „tanítónénik” vannak, akik „iskolás módszerrel” „nevelik a párttagokat” és ily módon gátolják a párttagok valóságos nevelését a harc folyamán. Szapronov tehát pártapparátusunk funkcionáriusait „tanítónéniknek” nevezi és esze ágában sincs megkérdezni: honnan jöttek ezek az emberek és hogyan történhetett az, hogy pártunk munkájában döntő súlyra tettek szert a „vaskalapos pártfunkcionáriusok”? Szapronov, amikor ezt az enyhén szólva kockázatos és demagóg tételt hangoztatja, elfelejtette, hogy a marxista nem érheti be puszta kinyilatkoztatásokkal, hogy a marxistának elsősorban az a kötelessége, hogy megértse a jelenséget, ha az valóban létezik, és megmagyarázza azt, mert csak így lehet majd a dolgokon valóban segíteni. Szapronovot azonban nyilván nem érdekli a marxizmus. Neki az fontos, hogy mindenáron szidja a pártapparátust — a többi majd csak lesz valahogyan. A „vaskalapos pártfunkcionáriusok” rosszakaratúak — Szapronov véleménye szerint ez az oka pártéletünk fogyatékosságainak. El kell ismerni — nagyszerű magyarázat.

Csupán az nem érthető —

1) hogyan tarthatták meg kezükben ezek a „tanítónénik” és „vaskalapos pártfunkcionáriusok” a világ legforradalmibb proletariátusának vezetését?

2) hogyan tarthatták meg kezükben a „tanítónénik” nevelésére bízott „pártbeli iskolás gyerekek”a világ legforradalmibb országának vezetését?

Mindenesetre világos, hogy „vaskalapos pártfunkcionáriusokról” fecsegni könnyebb, mint megérteni és megbecsülni pártapparátusunk óriási érdemeit.

Hogyan akarja Szapronov pártéletünk fogyatékosságait gyógyítani? Gyógyszere éppen olyan egyszerű, mint diagnózisa. „Felül kell vizsgálni tisztikarunkat”, el kell távolítani mostani funkcionáriusainkat — ez Szapronov gyógyszere. Ebben látja a belső pártdemokrácia megvalósításának legfőbb biztosítékát. Korántsem akarom tagadni, hogy pártéletünk javítása szempontjából fontosak a demokratikus módon szervezett új választások. De aki ebben látja a legfőbb biztosítékot — az nem érti sem a párt belső életét, sem annak fogyatékosságait. Az ellenzék soraiban ott látjuk Beloborodovot, akinek „demokratizmusára” még ma is jól emlékeznek a rosztovi munkások; ott látjuk Rozengolcot, akinek „demokratizmusát” nem köszönték meg folyamhajózási munkásaink és vasutasaink; ott látjuk Pjatakovot, akinek „demokratizmusa” miatt az egész Donyec-medence jajveszékelt, sőt üvöltött; ott látjuk Alszkijt, akinek „demokratizmusát” mindenki jól ismeri; ott látjuk Biket, akinek „demokratizmusát” máig is nyögi egész Horezm. Azt hiszi Szapronov, hogy ha mai „vaskalapos pártfunkcionáriusainkat” az előbb nevezett „tisztelt elvtársakkal” váltanák fel, akkor ez pártunkban a demokrácia diadala volna? Engedjék meg, hogy kissé kételkedjem ebben.

Nyilvánvalóan kétféle demokratizmus van: az öntevékenység és a pártvezetésben való aktív részvétel felé törekvő párttömegek demokratizmusa, és az elégedetlen pártmágnások demokratizmusa, akik egyeseknek másokkal való felváltásában látják a demokratizmus lényegét. A párt az előbbi demokratizmus mellett száll síkra és azt vaskézzel meg is valósítja. De félrelöki az elégedetlen pártmágnások „demokratizmusát”, amelynek semmi köze sincs a párton belüli igazi munkásdemokráciához.

Hogy a párton belüli demokráciát biztosítsuk, mindenekelőtt le kell küzdenünk a háborús időszak maradványait és szokásait, melyek még ott kísértenek egyes funkcionáriusaink agyában, amikor a pártot nem öntevékeny szervezetnek, hanem intézmények rendszerének fogják fel. De ezeket a maradványokat nem lehet máról-holnapra leküzdeni.

Hogy a párton belüli demokráciát biztosítsuk, másodszor, le kell küzdenünk körülbelül egymillió tisztviselőt foglalkoztató bürokratikus államgépezetünk nyomását a pártapparátusra, amely legfeljebb 20—30 000 funkcionáriusból áll. De ennek az óriási gépezetnek a nyomását máról-holnapra leküzdeni és ezen a gépezeten máról-holnapra úrrá lenni — lehetetlen.

Hogy a párton belüli demokráciát biztosítsuk, harmadszor, emelnünk kell számos elmaradt sejt kultúrszínvonalát és helyesen kell elosztanunk az aktív funkcionáriusokat a Szövetség egész területén, amit megint csak nem lehet máról-holnapra elérni.

Amint látják, nem olyan egyszerű a teljes demokráciát biztosítani, mint Szapronov képzeli, ha persze demokratizmuson nem Szapronov üres, formális demokratizmusát, hanem valódi, munkás, hamisítatlan demokratizmust értünk.

Nyilvánvaló, hogy az egész pártnak, valamennyi szervezetének, a legalsóbbtól a legfelsőbbig, meg kell feszítenie akaraterejét, hogy biztosítsuk és megvalósítsuk az igazi pártdemokráciát.

Trockij leveléről

A Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság egyhangúlag hozta a pártdemokráciáról szóló, december 7-én közzétett határozatát. Trockij is a határozatra szavazott. Ezért feltehető volt, hogy a Központi Bizottság tagjai, tehát Trockij is, egységesen fogják felhívni a párt tagjait, hogy támogassák egyértelműen a Központi Bizottságot és határozatát. Ezt a feltevést azonban a tények megcáfolták. Trockij a napokban levelet intézett a pártértekezletekhez, amelyet csakis úgy lehet értelmezni, hogy amikor a párttagok egységesen akarják támogatni a Központi Bizottságot és álláspontját, Trockij megkísérli, hogy a párttagoknak ezt az egységre törekvő akaratát gyengítse.

Ítéljenek önök maguk.

Trockij a pártapparátus bürokratizmusáról és a régi gárda, vagyis a leninisták, a fő pártmag elfajulásának veszélyéről szólva, a következőket írja:

„Nem egyszer fordult elő a történelemben, hogy a «régi gárda» elfajult. Nézzük a legfrissebb és legkirívóbb történelmi példát — a II. Internacionálé vezéreit és pártjait. Tudjuk, hogy Wilhelm Liebknecht, Bebel, Singer,Viktor Adler, Kautsky, Bernstein, Lafargue, Guesde és mások Marx és Engels legközelebbi és közvetlen tanítványai voltak. De tudjuk azt is, hogy ezek a vezérek —egyesek részben, mások teljesen — elfajultak, opportunistákká lettek” … „Meg kell mondanunk — éppen nekünk «öregeknek» kell megmondanunk —, hogy a mi nemzedékünk, amely természetszerűen vezető szerepet játszik a pártban, önmagában nem nyújt semmiféle biztosítékot a proletár és forradalmi szellem fokozatos és észrevétlen gyengülése ellen, ha megengedjük, hogy a párt tűrje azoknak az apparátusi-bürokratikus politikai módszereknek fokozott alkalmazását és meggyökerezését, melyek az ifjú nemzedéket a nevelés passzív tárgyává teszik és elkerülhetetlenül éket vernek az apparátus és a tömeg, az öregekés az ifjak közé” … „Az ifjúság a párt legbiztosabb barométere, az ifjúság a legélesebben reagál a pártbürokratizmusra” … „Az ifjúságnak ki kell harcolnia a forradalmi formulákat. ..”

Előszöris el kell oszlatnom egy esetleges félreértést. Trockij, mint leveléből látható, a bolsevikok régi gárdájához számítja magát, tehát kész magára vállalni azokat az esetleges vádakat, melyekkel a régi gárdát illethetik, ha az valóban az elfajulás útjára lép. El kell ismerni, hogy ez az önfeláldozási készség kétségtelenül a nagylelkűség jele. De Trockijt meg kell védelmeznem Trockijjal szemben, mert ő, érthető okokból, nem vállalhat és nem is köteles felelősséget vállalni a régi bolsevik gárda vezető kádereinek esetleges elfajulásáért. Az áldozat természetesen szép dolog, de szükségük van-e a régi bolsevikoknak erre az áldozatra? Azt hiszem, hogy nincs szükségük rá.

Másodszor, érthetetlen, hogyan lehet egy napon említeni olyan opportunistákat és mensevikeket, mint Bernstein, Adler, Kautsky, Guesde stb. és a bolsevikok régi gárdáját, amely kezdettől fogva állandóan harcolt és, remélem, a jövőben is becsülettel fog harcolni az opportunizmus ellen, a mensevikek ellen, a II. Internacionálé ellen. Mi az oka ennek a fonákságnak, ennek az összekeverésnek, kinek van erre szüksége, amikor a párt érdekeiről van szó, nem pedig valamilyen más meggondolásokról, amelyek korántsem a régi gárda védelmét célozzák? Mi értelme van a régi bolsevikok opportunizmusára tett célzásoknak,mikor a régi bolsevikok az opportunizmus elleni harcban nőttek fel?

Harmadszor, én semmi esetre sem gondolom azt,hogy a régi bolsevikok teljesen be vannak biztosítva az elfajulás veszélye ellen, ezt éppoly kevéssé állíthatom, mint azt, hogy teljesen be vagyunk biztosítva, mondjuk, a földrengés ellen. Az ilyen veszélyt, mint lehetőséget, el lehet ismerni és el is kell ismerni. De azt jelenti-e ez, hogy ez a veszély reális, hogy máris van ilyen veszély? Úgy gondolom, hogy nem azt jelenti. Maga Trockij sem bizonyította egyetlen adattal sem, hogy az elfajulás veszélye reális veszély. Pedig vannak pártunkban olyan elemek, akik valóban felidézhetik az elfajulás veszélyét pártunk egyes soraiban. A mensevikek egy részére gondolok, akik kénytelen-kelletlen léptek be pártunkba, és akik még nem szabadultak meg régi opportunista szokásaiktól. Lenin elvtárs a párttisztítás idején a következőket írta ezekről a mensevikekről és erről a veszélyről:

„Minden opportunista jellegzetes tulajdonsága az alkalmazkodó képesség … és a mensevikek, mint opportunisták — mondhatni — «elvből» alkalmazkodnak a munkások között uralkodó áramlathoz, ők is, mint a nyúl, amelytélen fehér lesz, színt változtatnak, hogy ne vehessék észre őket. Ismerni kell a mensevikeknek ezt a sajátosságát és számolni kell vele. De számolni vele — ez azt jelenti, hogy a pártot meg kell tisztítani azoknak a mensevikeknek körülbelül 99 százalékától, akik 1918 után csatlakoztak az Oroszországi Kommunista Párthoz, vagyis akkor, amikor a bolsevikok győzelme már valószínűvé, majd kétségtelenné kezdett válni” (XXVII. köt. 13. old.).

Hogyan történhetett az, hogy Trockij szem elől tévesztette ezt a veszélyt, az ilyen reálisan létező veszélyeket, s ugyanakkor az esetleges veszélyt, a régi bolsevik gárda elfajulásának veszélyét hangsúlyozta? Hogyan lehet szemet hunyni a reális veszély előtt és ugyanakkor előtérbe állítani egy — mondhatni — nem reális, egy esetleges veszélyt, ha a párt érdekeit akarjuk védeni, nem pedig a Központi Bizottság többségének, a régi bolsevik gárda vezető magvának tekintélyét akarjuk aláásni? Hát nem világos, hogy az ilyen „eljárás” csak az ellenzék malmára hajtja a vizet?

Negyedszer, mióta lehet — ahogy Trockij teszi — egymással szembeállítani az „öregeket”, akik elfajulhatnak, és az „ifjúságot”, mely a párt „legbiztosabb barométere”, mióta lehet szembeállítani a „régi gárdát”, amely elbürokratásodhatik és az „ifjú gárdát”, amelynek „ki kell harcolnia a forradalmi formulákat”? Honnan ered ez a szembeállítás, miért volt erre szükség? Vajon az ifjúság és a régi gárda nem egységfrontban harcolt-e mindig a külső és a belsőellenség ellen? Vajon nem az „öregek” és az „ifjak”egységében van forradalmunk legfőbb ereje? Honnan ered ez a kísérlet, mely arra irányul, hogy a régi gárdát lejárassák és az ifjúságnak demagóg módon hízelegjenek azért, hogy ily módon éket verjenek, és egyre mélyebbre verjék az éket pártunk e két fő osztaga közé? Kinek van minderre szüksége, ha a párt érdekeit, a párt egységét, a párt egybeforrottságát tartjuk szem előtt, és nem az a szándékunk, hogy az ellenzék örömére megpróbáljuk megingatni pártunk egységét?

Hát így védelmezik a Központi Bizottságot és a pártdemokráciáról szóló határozatát, méghozzá olyan határozatát, amelyet egyhangúlag fogadtunk el?

Trockij egyébként nyilvánvalóan nem is tűzte maga elé ezt a feladatot, amikor levéllel fordult a pártértekezlethez. Nyilván más célja volt, mégpedig az, hogy a Központi Bizottság határozatának védelmét színlelve diplomatikusan támogassa az ellenzéket abban a harcban, melyet az ellenzék a párt Központi Bizottsága ellen folytat.

Tulajdonképpen ezzel magyarázható Trockij levelének kétlaki jellege.

Trockij blokkban van a demokratikus centralistákkal és a „baloldali” kommunisták egy részével — ez Trockij fellépésének politikai értelme.

„Pravda” 285. sz.
1923. december 15.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

SaLa