Címke: ideológia

Beszéd az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottságának plénumán

1925. január 17

Elvtársak! A Központi Bizottság Titkárságának megbízásából néhány feltétlenül szükséges közlést kell tennem a vitára vonatkozó kérdésekkel és a vitával összefüggő határozatokkal kapcsolatban. Sajnos, Trockij fellépésének kérdését Trockij távollétében kell megvitatnunk, minthogy, amint ma közölte, betegsége miatt nem tud részt venni a plénumon.

Tudják, elvtársak, hogy a vita Trockij fellépésével, „Október tanulságai” c. könyvével kezdődött.

A vitát Trockij kezdte. A vitát a pártra rákényszerítették.

A párt két fő váddal válaszolt Trockij fellépésére. Az első az, hogy Trockij megpróbálja revízió alá venni a leninizmust; a második az, hogy Trockij a pártvezetőség gyökeres megváltoztatására törekszik.

A párt e vádjaival szemben Trockij semmit sem hozott fel a maga mentségére.

Nehéz eldönteni, hogy miért nem hozott fel semmit a maga mentségére. A legegyszerűbb magyarázat az, hogy megbetegedett és nem volt módjában bármit is mondani a maga mentségére. De erről persze a párt nem tehet. Ha Trockijra a párt ellen intézett támadásai után mindannyiszor rájön a hideglelés, a párt erről nem tehet.

A Központi Bizottsághoz most nyilatkozat érkezett Trockijtól (a Központi Bizottságnak január15-i kelettel küldött nyilatkozat), amelyben azt állítja, hogy azért nem szólalt fel és azért nem mondott semmit a maga igazolására, mert nem akarta kiszélesíteni a vitát, nem akarta kiélezni a kérdést. Ennek a magyarázatnak a meggyőző erejében persze hihetünk is, meg nem is. Ami engem illet, én nem hiszek benne. Előszöris, régen jött-e rá Trockij arra, hogy a párt elleni fellépéseivel kiélezi a helyzetet? És mikor is jött rá Trockij erre az igazságra? Hiszen ez nem az első eset volt, hogy Trockij fellépett a párt ellen, és nem az első eset, hogy csodálja vagy sajnálja, hogy fellépésével kiélezte a helyzetet. Másodszor, ha valóban szívén viseli azt, hogy a pártban ne rosszabbodjék a helyzet, miért adta ki „Október tanulságait”, ezt a párt vezető magva ellen irányuló könyvet, amelynek az a rendeltetése, hogy rontsa, kiélezze a helyzetet? Trockij magyarázata tehát véleményem szerint egyáltalán nem meggyőző.

Néhány szóval kitérek a Központi Bizottságnak küldött január 15-i nyilatkozatra, amelyről fentebb szóltam és amelynek szövegét a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság tagjai kézhez kapták. Előszöris ki kell emelnünk és tudomásul kell vennünk Trockijnak azt a kijelentését, hogy kész a párt utasítására bármilyen posztot elfoglalni, hogy kész maga felett bármilyen ellenőrzést elfogadni, ha esetleges fellépéseiről van szó, és hogy az ügy érdekében feltétlenül szükségesnek tartja, hogy a legrövidebb időn belül leváltsák a Forradalmi Katonai Tanács elnöki tisztjéről.

Mindezt persze tudomásul kell vennünk.

Ami a dolog lényegét illeti, két pontról kell beszélnünk: a „permanens forradalomról” és a pártvezetőség megváltoztatásáról. Trockij azt mondja, hogy, ha az Októberi Forradalom után egyáltalán megesett, hogy alkalmilag megemlékezett a „permanens forradalom” tételéről, akkor ezt csak a Párttörténeti Osztály számára, a múlt felé fordulva tette, nem pedig mai politikai feladatok tisztázása céljából. Ez fontos kérdés, mert a lenini ideológia alapjait érinti. Nézetem szerint Trockijnak ezt a nyilatkozatát nem lehet sem magyarázatnak, sem igazolásnak elfogadni. Ebben nyoma sincsen annak, hogy beismeri hibáit. Ez nem egyéb, mint mellébeszélés. Mit jelent az a kijelentés, hogy a „permanens forradalom” elmélete olyasvalami, ami a Párttörténeti Osztályra tartozik? Hogy értsük ezt? A Párttörténeti Osztály a pártokmányoknak nemcsak őrzője, hanem magyarázója is. Ott vannak olyan okmányok, amelyek valamikor érvényben voltak, de utóbb érvénytelenné váltak. Ott vannak olyan okmányok is, amelyeknek döntő jelentőségük volt és ma is döntő jelentőségük van a párt számára. Ott vannak továbbá olyan okmányok, amelyeknek kizárólag negatív jellegük, negatív jelentőségük volt, és amelyekkel a párt nem tud megbékülni. Az okmányok melyik csoportjába sorolja Trockij a „permanens forradalomról” szóló elméletét? A pozitív vagy a negatív okmányok csoportjába? Trockij egy szóval sem tért ki erre nyilatkozatában. Megkerülte a kérdést. Mellébeszélt. Ezért továbbra is fenntartjuk azt a vádat, hogy a leninizmus revíziójára törekszik.

Trockij továbbá azt mondja, hogy a XIII. kongresszuson eldöntött kérdésekkel kapcsolatban egyetlen egyszer sem lépett fel sem a Központi Bizottságban, sem a Munka és Honvédelem Tanácsában, és még kevésbé az ország színe előtt, olyan javaslatokkal, amelyek közvetlenül vagy közvetve újra felvetettek volna egyszer már eldöntött kérdéseket. Ez nem igaz. Miről beszélt Trockij a XIII. kongresszuson? A káderek alkalmatlanságáról és arról, hogy a pártvezetést gyökeresen meg kell változtatni. Miről beszél most az „Október tanulságaiban”? Arról, hogy a párt vezető magva alkalmatlan és hogy ki kell cserélni. Ez az „Október tanulságainak” végső következtetése. Trockij azért adta ki könyvét, hogy ezt a következtetést alátámassza. Ez a könyv célja. Ezért továbbra is fenntartjuk azt a vádat, hogy Trockij gyökeresen meg akarja változtatni a párt vezetését.

Egészében Trockij nyilatkozata tehát nem a szó igazi értelmében vett magyarázat, hanem diplomatikus kibúvók gyűjteménye és a párt által már eldöntött régi viták felújítása.

A párt nem ilyen okmányt követelt Trockijtól.

Trockij nyilván nem értette meg, és kételkedem abban, hogy valaha is meg fogja érteni, hogy a párt nem diplomatikus kibúvókat követel egykori vagy mai vezetőitől, hanem hibáik becsületes beismerését. Trockijnak úgy látszik nem volt elég bátorsága ahhoz, hogy nyíltan beismerje hibáit. Nem értette meg, hogy a párt erőérzete és méltóságérzete megnőtt, hogy a párt gazdának érzi magát és megköveteli tőlünk, hogy fejet tudjunk hajtani előtte, amikor ezt a körülmények megkívánják. Ezt Trockij nem értette meg.

Hogyan válaszoltak szervezeteink Trockij fellépésére? Önök tudják, hogy számos helyi szervezet határozati javaslatot terjesztett be ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Ezek a határozati javaslatok megjelentek a „Pravdában”. Három csoportba oszthatjuk őket. A határozati javaslatok egyik csoportja azt követeli, hogy Trockijt zárják ki a pártból. A másik csoport azt követeli, hogy Trockijt váltsák le a Forradalmi Katonai Tanácsban betöltött tisztjéről és távolítsák el a Politikai Irodából. A határozati javaslatok harmadik csoportja — és ebbe a csoportba tartozik a legutóbbi határozati javaslat is, amelyet a moszkvai, leningrádi, uráli és ukrajnai elvtársak ma küldtek be a Központi Bizottságnak — azt követeli, hogy Trockijt váltsák le a Forradalmi Katonai Tanácsban betöltött tisztjéről, a Politikai Irodában pedig hagyják meg, de feltételesen.

Ez a Trockij fellépésével kapcsolatos határozati javaslatok három főbb csoportja.

A Központi Bizottságnak és a Központi Ellenőrző Bizottságnak választania kell ezek között a határozati javaslatok között.

Ez minden, amit a vitával kapcsolatban önökkel közölnöm kellett.

I. Sztálin. A trockizmusról.
Moszkva 1925.

(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)

Beszéd az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottságának plénumán

– írta: J. V. Sztálin –

1925. január 19

Azért szólalok fel, hogy teljes mértékben támogassam Frunze elvtárs javaslatát. Véleményem szerint, három dologról kell itt határozatot hoznunk.

Előszöris, el kell fogadnunk Frunze elvtársnak az újabb előirányzatokkal kapcsolatban tett javaslatát — az 5 millió rubellel együtt tehát összesen 405 milliót irányozzunk elő.

Másodszor, határozatot kell hoznunk arról, hogy megerősítjük Frunze elvtársat a Forradalmi Katonai Tanács elnöki tisztjében.

Harmadszor, köteleznünk kell a pártot arra, hogy mindenképpen támogassa káderekkel az új Forradalmi Katonai Tanácsot.

Meg kell mondanom, hogy az utóbbi időben gazdasági szerveink egyes megnövekedett szükségleteivel kapcsolatban, azzal kapcsolatban, hogy a gazdasági és kulturális szükségletek túlnőnek lehetőségeinken, nálunk bizonyos likvidátori hangulat ütötte fel a fejét a hadsereg irányában. Vannak elvtársaink, akik azt mondják, hogy fokozatosan, lépésről lépésre fel kell számolni a hadsereget és milíciává kell átalakítani. Nem a területi milícia- rendszerről van szó, hanem a békehadseregről, arról, hogy a hadsereget változtassuk át egyszerű milíciává, vagyis olyan hadsereggé, amely katonai bonyodalmak esetén nem képes helytállni.

A leghatározottabban ki kell jelentenem, hogy ezt a likvidátori hangulatot erélyesen fel kell számolni.

Miért? Azért, mert az utóbbi időben a nemzetközi helyzet kezd gyökeresen megváltozni. Újabb bonyodalmak előfeltételei érlelődnek, és nekünk fel kell készülnünk ezekre a bonyodalmakra. Az intervenció kérdése ismét aktuálissá lett.

Miféle tényekről van szó?

Előszöris, a Keleten erősödik a gyarmati és általában a szabadságmozgalom. India, Kína, Egyiptom, Szudán az imperializmus fontos bázisai. Ezekben a gyarmati mozgalom növekszik és egyre jobban fog növekedni. Ez feltétlenül ellenünk, a Szovjetek ellen hangolja a nagyhatalmak vezető rétegeit, mert tudják, hogy azok a magvak, amelyek Keletnek erre a termékeny talajára hullanak, csíráznak és kikelnek. Feltétlenül kikelnek.

A második tény: bonyodalmak érlelődnek Észak- Afrikában — Marokkó és Tunisz térségében. Ezzel kapcsolatban újabb erőátcsoportosítás megy végbe, újabb készülődés újabb háborús bonyodalmakra az imperialisták között. Spanyolország vereséget szenvedett Marokkóban; Franciaország rá akarja tenni a kezét Marokkóra; Anglia nem tűri, hogy Franciaország befolyása Marokkóban erősödjék; Olaszország arra akarja felhasználni az új helyzetet, hogy rátegye a kezét Tuniszra; ezt a többi állam nem engedi meg; Anglia is, Franciaország is, egymással versenyezve, minden módon igyekszik biztosítani befolyását a Balkánon, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása után alakult új államokban — mindez a múlt háború történetéből ismert tényekre, a múlt háborút megelőző eseményekre emlékeztet. Az albániai események nem tekinthetők véletlennek — itt a nagyhatalmak harca folyik azért, hogy ezen a pindurka területen megszilárdítsák befolyásukat. Mindez arról tanúskodik, hogy a Távol-Keleten kezdődő bonyodalmakkal és az Észak-Afrikában nyíló új lehetőségekkel kapcsolatban egész Európában előkészítik és átcsoportosítják az erőket. Mindezekben az eseményekben egy újabb háború előfeltételeit kell látnunk. Egy újabb háború pedig feltétlenül érintené a mi országunkat is.

A harmadik tény: erősödik a forradalmi hangulat az angol munkások között. Ennek a ténynek a jelentősége igen nagy. Anglia Európa vezető országa. Az angol szakszervezetek Főtanácsa és a Munkáspárt között meginduló szakadás, az angol Munkáspárt soraiban kezdődő és egyre fokozódó széthúzás arról tanúskodik, hogy ott valami új, forradalmi hangulat terjed. Ez aggasztja Anglia vezető rétegeit. Ez feltétlenül Szovjet-Oroszország ellen hangolja őket, mert az angliai mozgalom élénkülése az Oroszországgal való barátság jegyében megy végbe.

A negyedik tény: az említett előfeltételekkel, vagyis azzal kapcsolatban, hogy a háború előfeltételei érlelődnek s hogy a háború, persze nem holnap és nem holnapután, hanem néhány év múlva elkerülhetetlenné válhat, továbbá azzal kapcsolatban, hogy a háború feltétlenül kiélezi a belső, forradalmi válságot, mégpedig Keleten és Nyugaton egyaránt — mindezzel kapcsolatban feltétlenül az a feladatunk, hogy mindenre felkészüljünk. Véleményem szerint Nyugaton a forradalmi mozgalom erői nagyok, ezek az erők növekednek, növekedni fognak, s arra vezethetnek, hogy egyes helyeken leteperik a burzsoáziát. Igen. De ezek az erők nagyon nehezen tudnak majd helytállni. Erről világosan tanúskodik a nyugati határállamok, például Észtország, Lettország esete. A környező országokban jelentkező bonyodalmak esetén hadseregünk kérdése, hadseregünk erejének, harci készenlétének kérdése feltétlenül életbevágóan fontos kérdésként vetődik fel előttünk.

Ez nem jelenti azt, hogy ilyen helyzetben bárki ellen is okvetlenül aktívan kell fellépnünk. Szó sincs róla. Ha valaki ilyen hangokat pendít meg, helytelenül teszi. Lobogónk továbbra is a béke lobogója lesz. De ha a háború kitör, nem ülhetünk ölbe tett kézzel — fel kell lépnünk, de utolsónak kell fellépnünk. Fellépünk, hogy a mérleg serpenyőjére dobjuk a döntő súlyt, azt a súlyt, amely a mi javunkra billentheti a mérleget.

Mindebből az következik, hogy mindenre fel kell készülnünk, elő kell készítenünk hadseregünket, fel kell ruháznunk és ki kell képeznünk ezt a hadsereget, tökéletesítenünk kell technikánkat, vegyészetünket, légierőnket, és általában a kellő színvonalra kell emelnünk Vörös Hadseregünket. Ezt követeli tőlünk a nemzetközi helyzet.

Ezért gondolom, hogy határozottan és visszavonhatatlanul eleget kell tennünk a hadügyi hatóságok követeléseinek.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

SaLa”

Az októberi forradalom és az orosz kommunisták taktikája

Előszó az „Útban Október felé” című könyvhöz

I
Az októberi forradalom külső és belső körülményei

Három külső körülmény határozta meg azt, hogy a proletárforradalomnak Oroszországban aránylag olyan könnyen sikerült az imperializmus láncát szétzúznia s ezzel a burzsoázia hatalmát megdöntenie.

Először, az a körülmény, hogy az Októberi Forradalom a két fő imperialista csoport, az angol-francia és a német-osztrák csoport közötti kétségbeesett harc idején kezdődött, amikor ezeknek a csoportoknak, minthogy élethalálharcot vívtak egymással, sem idejük, sem módjuk nem volt arra, hogy komoly figyelmet fordítsanak az Októberi Forradalom elleni harcra. Ennek a körülménynek roppant jelentősége volt az Októberi Forradalom szempontjából, mert lehetővé tette számára, hogy az imperializmuson belüli ádáz összeütközéseket kihasználja saját erőinek megszilárdítására és szervezésére.

Másodszor, az a körülmény, hogy az Októberi Forradalom akkor kezdődött, amikor az imperialista háború még tartott, amikor a háború gyötörte és békét szomjazó dolgozó tömegeket maga a dolgok logikája vezette rá a proletárforradalomra, mint a háborúból kivezető egyetlen útra. Ennek a körülménynek igen komoly jelentősége volt az Októberi Forradalom szempontjából, mert kezébe adta a béke hatalmas fegyverét, megkönnyítette számára azt a lehetőséget, hogy egyesítse a szovjet forradalmat a gyűlöletes háború befejezésével s ezzel feléje fordította a tömegek rokonszenvét Nyugaton is, a munkások között, Keleten is, az elnyomott népek között.

Harmadszor, Európában hatalmas munkásmozgalom volt, s Nyugaton és Keleten érlelődött a forradalmi válság, melyet a hosszú imperialista háború idézett elő. Ennek a körülménynek az oroszországi forradalom szempontjából felbecsülhetetlen jelentősége volt, mert a világimperializmus elleni harcában megbízható szövetségeseket szerzett neki Oroszországon kívül.

De a külső körülményeken kívül egész sor kedvező belső feltétel is megkönnyítette az Októberi Forradalom győzelmét.

E feltételek közül a legfontosabbak a következők:

Először: az Októberi Forradalmat Oroszország munkásosztályának óriási többsége a legtevékenyebben támogatta.

Másodszor: kétségtelenül támogatta a szegényparasztság, támogatta a katonák többsége, mert békére szomjaztak és földet akartak.

Harmadszor: élén, vezető erőként, olyan kipróbált párt állott, mint a bolsevikok pártja, amelyet nemcsak tapasztalata és évek során át kiépített fegyelme tett erőssé, hanem az is, hogy hatalmas kapcsolatai voltak a dolgozó tömegekkel.

Negyedszer: az Októberi Forradalom olyan aránylag könnyen legyűrhető ellenségekkel állott szemben, mint a meglehetősen gyönge orosz burzsoázia, a paraszti „zendülések” következtében végleg demoralizált földbirtokos osztály és a háború folyamán teljesen csődbejutott megalkuvó pártok (a mensevikek és az eszerek pártja).

Ötödször: rendelkezésére állottak az ifjú állam óriási térségei, amelyeken szabadon manőverezhetett, visszavonulhatott, ha a helyzet úgy kívánta, kipihenhette magát, összeszedhette erőit stb.

Hatodszor: az Októberi Forradalom az ellenforradalom ellen vívott harcában számíthatott arra, hogy az országban elegendő mennyiségű élelmiszer, fűtőanyag és nyersanyag van.

Ezeknek a külső és belső körülményeknek az együtthatása hozta létre azt a sajátos helyzetet, amely az Októberi Forradalom aránylag könnyű győzelmét meghatározta.

Ez, persze, nem jelenti azt, hogy a külső és belső helyzet nem rejtett magában hátrányokat is az Októberi Forradalom szempontjából. Mily komoly hátrány volt például az, hogy az Októberi Forradalom tudvalevőleg egyedül állt, hogy körülötte és szomszédságában nem volt szovjet ország, amelyre támaszkodhatott volna! Kétségtelen, hogy a jövendő forradalom például Németországban ebből a szempontból kedvezőbb helyzetben lenne, mert szomszédságában egy olyan komoly erejű szovjet ország van, mint a mi Szovjetuniónk. Nem is beszélek az Októberi Forradalom olyan mínuszáról, hogy az országban nincsen proletár többség.

De ezek a kedvezőtlen körülmények csak aláhúzzák az Októberi Forradalom külső és belső feltételei ama sajátszerűségének óriási jelentőségét, amelyről fentebb szóltam.

Erről a sajátszerűségről egy percre sem szabad megfeledkezni. Különösen emlékezni kell rá, ha az 1923-as év őszének német eseményeit elemezzük. Mindenekelőtt Trockijnak kell rá emlékeznie, aki teljes analógiát állapít meg az Októberi Forradalom és a németországi forradalom között s féktelenül ostorozza a német kommunista pártot valóságos és állítólagos hibáiért.

„Oroszországban — mondja Lenin — az 1917-es konkrét, történelmileg rendkívül eredeti helyzetben könnyű volt a szocialista forradalmat megkezdeni, de folytatni és végigvinni Oroszországnak nehezebb lesz, mint az európai országoknak. Már 1918 elején rá kellett mutatnom erre a körülményre és az azóta szerzett kétévi tapasztalat teljesen megerősítette ennek a felfogásnak a helyességét. Olyan különleges feltételek, mint: 1) az, hogy a szovjet forradalmat egyesíthettük a munkásokat és parasztokat hihetetlenül agyonkínzó imperialista háború befejezésével, ami a szovjet forradalomnak volt köszönhető; 2) az, hogy bizonyos időre kihasználhattuk a világ két leghatalmasabb imperialista rablócsoportjának élethalálharcát, amely csoportok nem egyesülhettek a szovjet ellenség ellen; 3) az, hogy aránylag hosszú polgárháborút bírhattunk ki, ami részben az ország óriási méreteinek és a rossz közlekedési eszközöknek volt köszönhető; 4) az, hogy megvolt a parasztságnak oly mélyreható polgári-demokratikus forradalmi mozgalma, hogy a proletariátus pártja átvehette a parasztok pártjának forradalmi követeléseit (az eszerek pártjáét, amelynek többsége erősen ellenséges volt a bolsevizmussal szemben) és ezeket a követeléseket azonnal megvalósíthatta, mert a proletariátus meghódította a politikai hatalmat — ilyen különleges feltételek Nyugat- Európában most nincsenek és ilyen vagy hasonló feltételek nem egykönnyen ismétlődnek meg. Egyébként ezért van az — számos más okon kívül —, hogy Nyugat-Európának a szocialista forradalmat megkezdenie nehezebb, mint nekünk” (XXV. köt. 205. old.).

Lenin e szavait nem szabad elfelejteni.

II
Az októberi forradalom két sajátossága, vagy október és Trockij elmélete a „Permanens” forradalomról

Az Októberi Forradalomnak két sajátossága van, amelyekkel mindenekelőtt azért kell tisztába jönnünk, hogy megértsük ennek a forradalomnak a lényegét és történelmi jelentőségét.

Miféle sajátosságok ezek?

Az első az a tény, hogy a proletariátus diktatúrája nálunk, mint olyan hatalom született meg, mely a proletariátus és a dolgozó paraszttömegek közötti szövetség alapján keletkezett, amely szövetségben a proletariátusé a vezető szerep. A második az a tény, hogy a proletariátus diktatúrája nálunk úgy szilárdult meg, mint a szocializmus győzelmének eredménye egy kevéssé fejlett kapitalista országban, s ugyanakkor a többi országban, a fejlettebb kapitalista országokban a kapitalizmus fennmaradt. Ez, persze, nem jelenti azt, hogy az Októberi Forradalomnak nincsenek egyéb sajátosságai. De most éppen ez a két sajátosság a fontos számunkra, nemcsak azért mert világosan kifejezik az Októberi Forradalom lényegét, hanem azért is, mert kitűnően feltárják a „permanens forradalom” elméletének opportunista mivoltát.

Vizsgáljuk meg kissé közelebbről ezt a két sajátosságot.

A városi és falusi kispolgárság dolgozó tömegeinek kérdése, az a kérdés, hogy a proletariátus meg tudja-e nyerni ezeket a tömegeket — a proletárforradalom döntő fontosságú kérdése. Kit támogat a hatalomért való harcban a város és a falu dolgozó népe, a burzsoáziát avagy a proletariátust, kinek a tartalékává lesz, a burzsoázia tartalékává, avagy a proletariátus tartalékává — ettől függ a forradalom sorsa és a proletariátus diktatúrájának szilárdsága. Az 1848-as és az 1871-es franciaországi forradalom főképp azért bukott el, mert a paraszttartalékok a burzsoázia mellett voltak. Az Októberi Forradalom azért győzött, mert el tudta venni a burzsoáziától paraszttartalékait, mert a proletariátus oldalára tudta vonni ezeket a tartalékokat s mert a proletariátus volt ebben a forradalomban a város és a falu milliós dolgozó népének egyetlen vezető ereje.

Aki ezt nem értette meg, az sohasem fogja megérteni sem az Októberi Forradalom jellegét, sem a proletárdiktatúra természetét, sem proletárhatalmunk belpolitikájának sajátos voltát.

A proletariátus diktatúrája nem egyszerű kormányzó felső csoport, amelyet egy „tapasztalt stratéga” gondos keze „ügyesen” „kiválogatott” s amely „hozzáértően” a lakosságnak erre vagy arra a rétegére „támaszkodik”. A proletariátus diktatúrája a proletariátus és a dolgozó paraszttömegek osztályszövetsége a tőke megdöntésére, a szocializmus végleges győzelmére, azzal a feltétellel, hogy e szövetség vezető ereje a proletariátus.

Tehát nem arról van itt szó, hogy „egy kicsit” alábecsüljük, vagy „egy kicsit” túlbecsüljük a parasztmozgalom forradalmi lehetőségeit, mint ahogy most a „permanens forradalom” némely diplomatikus védelmezője mondani szereti. Az Októberi Forradalom eredményeképpen keletkezett új proletár állam természetéről van szó. A proletár hatalom jellegéről, magának a proletárdiktatúrának alapjairól van szó.

„A proletariátus diktatúrája — mondja Lenin — sajátos formájú osztályszövetség a proletariátus, mint a dolgozók élcsapata és a dolgozók nagyszámú nemproletár rétegei (kispolgárság, kistulajdonosok, parasztság, értelmiség stb.) vagy azok többsége között — szövetség, amely a tőke ellen jött létre, a tőke teljes leverésére, a burzsoázia ellenállásának és restaurációs törekvéseinek teljes elnyomására, a szocializmus végleges megteremtésére és megszilárdítására” (XXIV. köt. 311. old.).

Továbbá:

„A proletariátus diktatúrája, ha ezt a latin, tudományos, történelem-filozófiai kifejezést egyszerű nyelvre lefordítjuk, azt jelenti, hogy:

csakis egy bizonyos osztály, mégpedig a városi és általában a gyári, az ipari munkások képesek arra, hogy vezessék a dolgozók és kizsákmányoltak egész tömegét a tőke igájának megdöntéséért folyó harcban, a tőke megdöntése folyamán, a győzelem megtartásáért és megszilárdításáért folyó egész harcban, az új szocialista társadalmi rend megteremtésének művében, az osztályok teljes megszüntetéséért folyó egész harcban” (XXIV. köt. 336. old.).

Ez a proletariátus diktatúrájának lenini elmélete.

Az Októberi Forradalom egyik sajátossága az, hogy ez a forradalom a proletárdiktatúra lenini elméletének klasszikus megvalósítása.

Egyes elvtársak azt hiszik, hogy ez az elmélet tisztán „orosz” elmélet, amely csak az oroszországi viszonyokra vonatkozik. Ez nem áll. Ez egyáltalán nem igaz. Amikor Lenin a proletariátus által vezetett nem-proletár osztályok dolgozó tömegeiről beszél, akkor nemcsak az orosz parasztokra gondol, hanem a Szovjetunió végvidékeinek — nemrég még Oroszország gyarmatainak — dolgozó elemeire is. Lenin fáradhatatlanul hangsúlyozta, hogy e másnemzetiségű tömegekkel való szövetség nélkül Oroszország proletariátusa nem győzhet. A nemzeti kérdésről szóló cikkeiben és a Kommunista Internacionále kongresszusain mondott beszédeiben Lenin nem egyszer megmondta, hogy a világforradalom győzelme lehetetlen a fejlettebb országok proletariátusának a leigázott gyarmatok elnyomott népeivel való forradalmi szövetsége, forradalmi blokkja nélkül. De mi egyebek a gyarmatok, mint elnyomott dolgozó tömegek s mindenekelőtt a parasztság dolgozó tömegei? Ki ne tudná, hogy a gyarmatok felszabadításának kérdése lényegében a nem-proletár dolgozó tömegek felszabadításának, a finánctőke járma és kizsákmányolása alóli felszabadításának kérdése?

De ebből az következik, hogy a proletariátus diktatúrájának lenini elmélete nem tisztán „orosz” elmélet, hanem valamennyi országra érvényes elmélet. A bolsevizmus nem csupán orosz jelenség. „A bolsevizmus — mondja Lenin — a taktika mintája mindenki számára” (XXIII. köt. 386. old.).

Ezek az Októberi Forradalom első sajátosságának jellemző vonásai.

Hogy áll a dolog Trockij „permanens forradalom” elméletével az Októberi Forradalom e sajátossága szempontjából?

Nem térünk ki Trockij 1905-ös álláspontjára, amikor Trockij „egyszerűen” megfeledkezett a parasztságról, mint forradalmi erőről és kiadta a jelszót: „Le a cárral, éljen a munkáskormány!”, vagyis kiadta a parasztság nélküli forradalom jelszavát. Még Radek is, a „permanens forradalom” diplomatikus védőügyvédje, kénytelen most elismerni, hogy a „permanens forradalom” 1905-ben a valóságból a „levegőbe való ugrást” jelentette. Most, úgy látszik, mindenki belátja, hogy ezzel a „levegőbe való ugrással” már nem érdemes bajlódni.

Nem térünk ki Trockijnak arra az álláspontjára sem, amelyet a háború alatt, mondjuk 1915-ben foglalt el, amikor „Harc a hatalomért” című cikkében, abból kiindulva, hogy az „imperializmus korszakában élünk”, hogy az imperializmus „nem a burzsoá nemzetet állítja szembe a régi rendszerrel, hanem a proletariátust a burzsoá nemzettel”, arra a következtetésre jutott, hogy a parasztság forradalmi szerepének csökkennie kell, hogy a földelkobzás jelszavának már nincs olyan jelentősége, mint korábban. Köztudomású, hogy Lenin Trockijnak ezzel a cikkével kapcsolatban Trockijt a „parasztság szerepének” „tagadásával” vádolta, amikor azt mondta, hogy „Trockij valójában Oroszország liberális munkáspolitikusait támogatja, akiknél a parasztság szerepének «tagadása» azt jelenti, hogy nem akarják a parasztokat forradalomba vinni!” (XVIII. köt. 318. old.).

Inkább térjünk át Trockijnak erről a kérdésről írt későbbi munkáira, annak az időszaknak a munkáira, amikor a proletárdiktatúra már megszilárdult s amikor Trockijnak módjában volt „permanens forradalom” elméletét a valóság alapján ellenőrizni és hibáit kijavítani. Vegyük elő Trockij „1905” című könyvének 1922-ben írt „Előszavát”. Íme, mit mond Trockij ebben az „Előszó”-ban a „permanens forradalomról”:

„Éppen a január 9-e és az 1905.-ös októberi sztrájk közötti időben alakultak ki a szerzőnél az oroszországi forradalmi fejlődés jellegére vonatkozó ama nézetek, melyeket a «permanens forradalom» elméletének neveztek el. Ez a tudálékos elnevezés azt a gondolatot fejezte ki, hogy az orosz forradalom, amely előtt közvetlenül polgári célok vannak, nem állhat meg ezeknél a céloknál. A forradalom nem oldhatja meg legközelebbi polgári céljait, ha nem juttatja a proletariátust hatalomra. De a proletariátus, ha kezébe vette a hatalmat, nem szorítkozhat a forradalom polgári kereteire. Ellenkezőleg, éppen győzelme biztosítására a proletár élcsapatnak már uralma első idejében nagyon mélyen bele kell nyúlnia nemcsak a feudális, hanem a polgári tulajdonba is. Ennek során ellenséges összeütközésbe kerül nemcsak a burzsoázia valamennyi csoportjával, amelyek a forradalmi harc első idejében támogatták, hanem a parasztság széles tömegeivel is, amelyek segítségével hatalomra került. Az elmaradt, túlnyomó többségében parasztlakosságú ország munkáskormányának helyzetében rejlő ellentmondások csak nemzetközi méretekben oldhatók meg, a proletariátus világforradalmának porondján”.

Így beszél Trockij az ő „permanens forradalmáról”.

Csak össze kell vetni ezt az idézetet a fentebbi, Leninnek a proletariátus diktatúrájáról szóló műveiből vett idézetekkel, hogy megértsük, mekkora szakadék választja el a proletárdiktatúra lenini elméletét Trockij „permanens forradalom” elméletétől.

Lenin a proletariátus és a parasztság dolgozó rétegei közötti szövetségről beszél, mint a proletárdiktatúra alapjáról. Trockijnál ellenben „ellenséges összeütközésről” van szó a „proletár élcsapat” és a „parasztság széles tömegei” között.

Lenin arról beszél, hogy a proletariátus vezeti a dolgozó és kizsákmányolt tömegeket. Trockijnál ellenben „ellentmondások” vannak „az elmaradt, túlnyomó többségében parasztlakosságú ország munkáskormányának helyzetében”.

Lenin szerint a forradalom mindenekelőtt magának Oroszországnak a munkásaiból és parasztjaiból meríti erejét. Trockij ellenben oda lyukad ki, hogy a szükséges erőket csak „a proletariátus világforradalmának porondján” lehet meríteni.

De mi lesz, ha a sors úgy akarja, hogy a nemzetközi forradalom késsen? Van-e valami reménysugár a mi forradalmunk számára? Trockij seminő reménysugarat nem ad, mert „a munkáskormány helyzetében rejlő ellentmondások … csak a proletariátus világforradalmának porondján … oldhatók meg”. E terv szerint forradalmunk egyetlen perspektívája: a világforradalomra várva, saját ellentmondásaiban tengődni és szárán elrothadni.

Mi a proletariátus diktatúrája Lenin szerint?

A proletariátus diktatúrája Lenin szerint az a hatalom, mely a proletariátus és a parasztság dolgozó tömegeinek szövetségére támaszkodik „a tőke teljes megdöntése”, a „szocializmus végleges felépítése és megszilárdítása” céljából.

Mi a proletariátus diktatúrája Trockij szerint?

A proletariátus diktatúrája az a hatalom, mely „ellenséges összeütközésbe” kerül „a parasztság széles tömegeivel” s mely az „ellentmondások” megoldását csak „a proletariátus világforradalmának porondján” keresi.

Mi a különbség e „permanens forradalom elmélet” és a mensevizmus ismert elmélete közt, amely tagadja a proletárdiktatúra eszméjét?

Lényegében semmi.

Kétségnek itt semmi helye. A „permanens forradalom” nem egyszerű alábecsülése a parasztmozgalomban rejlő forradalmi lehetőségeknek. A „permanens forradalom” a parasztmozgalom olyan alábecsülése, mely a proletárdiktatúra lenini elméletének tagadására vezet.

Trockij „permanens forradalma” a mensevizmus egyik válfaja.

Így áll a dolog az Októberi Forradalom első sajátosságával.

Melyek az Októberi Forradalom második sajátosságának jellemző vonásai?

Lenin, az imperializmust tanulmányozva, különösen a háború időszakában, felfedezte a kapitalista országok gazdasági és politikai fejlődésének egyenlőtlenségéről és ugrásszerűségéről szóló törvényt. E törvény értelmében a vállalatok, trösztök, iparágak és egyes országok fejlődése nem egyenletesen megy végbe, nem egy kialakult sorrend szerint, nem úgy, hogy az egyik tröszt, az egyik iparág vagy az egyik ország állandóan elől jár, a többi tröszt vagy ország pedig következetesen sorjában elmarad, — hanem ugrásszerűen, úgy, hogy az egyik ország fejlődésében szünetek vannak, más országok viszont előreugranak. Ezzel kapcsolatban az elmaradt országoknak az a „teljesen jogos” törekvése, hogy régi pozícióikat megtartsák és az előreugrott országok éppolyan „jogos” törekvése, hogy új pozíciókat hódítsanak, arra vezet, hogy az imperialista országok háborús összeütközései elkerülhetetlenek. Példa erre Németország, amely félszázaddal ezelőtt Franciaországhoz és Angliához képest elmaradt ország volt. Ugyanígy Japán is elmaradt ország volt Oroszországhoz képest. De köztudomású, hogy már a XX. század elején Németország és Japán olyan messze előreugrottak, hogy Németország már maga mögött hagyta Franciaországot és kezdte a világpiacon Angliát szorongatni, Japán pedig Oroszországot érte utól. Ezekből az ellentmondásokból létre is jött, mint tudjuk, a nemrég lefolyt imperialista háború.

Ez a törvény abból indul ki, hogy:

1. „A kapitalizmus olyan világrendszerré nőtt át, amelyben maroknyi «élenjáró» ország gyarmati elnyomásban tartja és pénzügyileg fojtogatja a föld lakosságának óriási többségét” (lásd Lenin előszavát az „Imperializmus” francia kiadásához, — XIX. köt. 74. old.).

2. „Ezen a «zsákmányon» két-három, világhatalommal bíró, állig felfegyverzett rabló (Amerika, Anglia, Japán) osztozkodik s ezek a maguk zsákmányán való osztozkodás kedvéért belerántják az egész földkerekséget a maguk háborújába” (ugyanott).

3. A pénzügyi elnyomás világrendszerén belüli ellentmondások növekedése és a háborús összeütközések elkerülhetetlensége arra vezet, hogy az imperializmus világfrontját a forradalom könnyen megsebezheti s valószínűvé válik e front áttörése egyes országokban.

4. A legvalószínűbb, hogy ez az áttörés azokon a pontokon és azokban az országokban mehet végbe, ahol az imperialista front lánca gyengébb, vagyis ahol az imperializmus legkevésbé van felvértezve s ahol a forradalom a legkönnyebben bontakozhatik ki.

5. Ezért a szocializmus győzelme egy országban teljességgel lehetséges és valószínű még akkor is, ha ez az ország kapitalizmus tekintetében kevésbé fejlett, még akkor is, ha a többi ország, amelyekben a kapitalizmus fennmarad, kapitalizmus tekintetében fejlettebb.

Röviden összefoglalva ezek a proletárforradalom lenini elméletének alapjai.

Mi az Októberi Forradalom második sajátossága?

Az Októberi Forradalom második sajátossága az, hogy ez a forradalom mintaképe a proletárforradalom lenini elmélete gyakorlati alkalmazásának.

Aki nem értette meg az Októberi Forradalomnak ezt a sajátosságát, az sohasem fogja megérteni sem e forradalom nemzetközi természetét, sem kolosszális nemzetközi erejét, sem sajátos külpolitikáját.

„A gazdasági és politikai fejlődés egyenlőtlensége — mondja Lenin — a kapitalizmus feltétlen törvénye. Ebből következik, hogy a szocializmus győzelme lehetséges eleinte néhány, sőt egy, egymagában vett kapitalista országban is. Ennek az országnak győztes proletariátusa, miután kisajátította a kapitalistákat és megszervezte országában a szocialista termelést, szembefordulna a világ többi, kapitalista részével, a maga oldalára vonná a többi ország elnyomott osztályait, felkelést szítana ott a kapitalisták ellen, szükség esetén még fegyveres erővel is fellépne a kizsákmányoló osztályok és államaik ellen.” Mert „lehetetlen a nemzetek szabad egyesülése a szocializmusban a szocialista köztársaságoknak az elmaradt államok ellen folytatott többé-kevésbé hosszú, szívós harca nélkül” (XVIII. köt. 232—233. old.).

Minden ország opportunistái azt állítják, hogy a proletárforradalom nem kezdődhetik el másutt — ha ugyan az ő elméletük szerint egyáltalán elkezdődhet valahol —, mint az iparilag fejlett országokban, azt állítják, hogy minél fejlettebbek iparilag ezek az országok, annál nagyobbak a szocializmus győzelmének esélyei, — ami pedig a szocializmusnak egy országban, különösen egy kevéssé fejlett kapitalizmusú országban való győzelmét illeti, ennek lehetőségét az opportunisták kizártnak tartják, mint teljesen hihetetlen valamit. Lenin, az imperialista államok egyenlőtlen fejlődésének törvényére támaszkodva, már a háború idején szembeszegezte az opportunistákkal a maga proletárforradalom elméletét, amely szerint a szocializmus győzelme egy országban is lehetséges, még akkor is, ha ez az ország kapitalizmus tekintetében kevésbé fejlett.

Ismeretes, hogy az Októberi Forradalom teljesen igazolta a proletárforradalom lenini elméletének helyességét.

Hogy áll a dolog Trockij „permanens forradalmával” a proletárforradalom lenini elmélete szempontjából?

Vegyük elő Trockij „A mi forradalmunk” (1906) című brosúráját.

Trockij ezt írja:

„Az európai proletariátus közvetlen állami támogatása nélkül Oroszország munkásosztálya nem maradhat hatalmon és nem teheti ideiglenes Uralmát tartós szocialista diktatúrává. Ebben egy pillanatig sem lehet kételkedni.”

Mit mond ez az idézet? Igenis azt, hogy a szocializmus győzelme egy országban, az adott esetben Oroszországban, nem lehetséges „az európai proletariátus közvetlen állami támogatása nélkül”, vagyis mindaddig, míg az európai proletariátus meg nem hódította a hatalmat.

Mi a közös ebben az „elméletben” és Leninnek abban a tételében, amely szerint a szocializmus győzelme lehetséges „egy, egymagában vett kapitalista országban”?

Világos, hogy semmi.

De tegyük fel, hogy Trockijnak ez a brosúrája, amely 1906-ban jelent meg, amikor nehéz volt forradalmunk jellegét meghatározni, önkéntelen tévedéseket tartalmaz, s nem egészen felel meg Trockij későbbi időben vallott nézeteinek. Nézzük meg Trockij másik brosúráját, „A békeprogram” címűt, mely az Októberi Forradalom előtt, 1917-ben látott napvilágot s amelyet most (1924-ben) az „1917” c. könyvben újra kiadtak. Ebben a brosúrában Trockij bírálja a proletárforradalom egy országban lehetséges győzelméről szóló lenini elméletet és szembeállítja vele az Európai Egyesült Államok jelszavát. Azt állítja, hogy a szocializmus győzelme egy országban lehetetlen, hogy a szocializmus győzelme csak mint Európa néhány legfontosabb országának (Angliának, Oroszországnak, Németországnak) győzelme lehetséges, ha ezek az országok Európai Egyesült Államokká egyesülnek, máskülönben a győzelem egyáltalán nem lehetséges. Kereken kimondja, hogy „győzelmes forradalom Oroszországban vagy Angliában elképzelhetetlen németországi forradalom nélkül és fordítva”.

„Az egyetlen némileg konkrét történeti megfontolást az Európai Egyesült Államok jelszava ellen — mondja Trockij — a svájci «Szocial-Demokrat» (a bolsevikok akkori központi orgánuma — I. Szt.) hasábjain fogalmazták meg a következő mondatban: «A gazdasági és politikai fejlődés egyenlőtlensége a kapitalizmus feltétlen törvénye». Ebből a «Szocial-Demokrat» azt a következtetést vonta le, hogy lehetséges a szocializmus győzelme egy országban s ezért nincs ok arra, hogy a proletariátus diktatúráját minden egyes államban függővé tegyük az Európai Egyesült Államok létrehozásától. Hogy a különböző országok kapitalista fejlődése egyenlőtlen, az minden vitán felül áll. De maga ez az egyenlőtlenség felettébb egyenlőtlen. Anglia, Ausztria, Németország vagy Franciaország kapitalista színvonala nem egyforma. De Afrikához és Ázsiához viszonyítva mindezek az országok a társadalmi forradalomra megérett kapitalista «Európát» képviselik. Hogy egyetlen országnak sem kell a maga harcában másokat «bevárnia», ez elemi igazság, amelyet hasznos és szükséges ismételni, nehogy a párhuzamos nemzetközi cselekvés gondolata helyére a várakozás nemzetközi tétlenségének gondolata kerüljön. Másokra nem várva kezdjük és folytatjuk a harcot nemzeti talajon, azzal a teljes meggyőződéssel, hogy kezdeményezésünk megadja a lökést a harcra más országokban; de ha ez nem történnék meg, akkor reménytelen azt vélni — ezt tanúsítja a történeti tapasztalat és az elméleti megfontolás —, hogy, például, a forradalmi Oroszország meg tudna állni a konzervatív Európával szemben, vagy a szocialista Németország elszigetelten fenn tudna maradni a kapitalista világban.”

Látjuk, hogy ez ugyanaz az elmélet a szocializmus egyidejű győzelméről Európa legfontosabb országaiban, amely elmélet szükségképpen kizárja a lenini forradalmi elméletet a szocializmus győzelméről egyországban.

Kétségtelen, hogy a szocializmus teljes győzelméhez, ahhoz, hogy a régi rend visszaállítása teljesen lehetetlenné váljék, több ország proletariátusának együttes erőfeszítésére van szükség. Kétségtelen, hogy ha Európa proletariátusa nem támogatta volna forradalmunkat, Oroszország proletariátusa nem tudott volna helytállni az általános rohammal szemben; éppúgy, ahogy az oroszországi forradalom támogatása nélkül a nyugati forradalmi mozgalom sem fejlődhetett volna azzal a lendülettel, amellyel az oroszországi proletárdiktatúra után fejlődni kezdett. Kétségtelen, hogy szükségünk van támogatásra. De mit jelent az, hogy a nyugateurópai proletariátus támogatja forradalmunkat? Az európai munkások rokonszenve forradalmunk iránt, készsége arra, hogy megakadályozza az imperialisták intervenciós szándékait — támogatás-e mindez, komoly segítség-e? Feltétlenül az. E támogatás nélkül, e segítség nélkül, melyet nemcsak az európai munkások, hanem a gyarmati és függő országok is nyújtottak, a proletárdiktatúrának Oroszországban rosszul állt volna a szénája. Elég volt-e eddig ez a rokonszenv s ez a segítség, mely egyesült Vörös Hadseregünk erejével s Oroszország munkásainak és parasztjainak ama készségével, hogy életükkel is megvédjék a szocialista hazát, elég volt-e mindez arra, hogy visszaverjük az imperialisták támadásait és kiharcoljuk a komoly építőmunkához szükséges feltételeket? Igenis elég volt. Növekszik-e ez a rokonszenv, vagy csökken? Kétségtelenül növekszik. Megvannak-e tehát nálunk a kedvező feltételek nemcsak ahhoz, hogy előbbre vigyük a szocialista gazdaság szervezését, hanem ahhoz is, hogy most már mi nyújtsunk támogatást mind a nyugateurópai munkásoknak, mind a Kelet elnyomott népeinek? Igenis megvannak. Erről ékesszólóan tanúskodik az oroszországi proletárdiktatúra hétéves története. Lehet-e tagadni, hogy nálunk már hatalmas munkalendület kezdődött? Nem, nem lehet tagadni.

Mit jelenthet mindezek után Trockij kijelentése, hogy a forradalmi Oroszország nem tudna megállni a konzervatív Európával szemben?

Csak azt jelentheti, először, hogy Trockij nem érzi forradalmunk belső erejét; másodszor, hogy Trockij nem érti meg annak az erkölcsi támogatásnak felbecsülhetetlen jelentőségét, melyet forradalmunknak Nyugat munkásai és Kelet parasztjai nyújtanak; harmadszor, hogy Trockij nem veszi észre azt a belső tehetetlenséget, mely ma az imperializmust emészti.

Trockij olyan önfeledt hévvel bírálta a proletárforradalom lenini elméletét, hogy „Békeprogram” című 1917-ben megjelent és 1924-ben újra kiadott brosúrájában akaratlanul tönkreverte önmagát.

De talán Trockijnak ez a brosúrája is elévült, valamely okból már nem fedi jelenlegi nézeteit? Nézzük meg Trockij későbbi munkáit, melyeket a forradalomnak egy országban, Oroszországban való győzelme után írt. Vegyük például Trockijnak a „Békeprogram” című brosúra új kiadásához 1922-ben írt „Utószavát”. Íme, mit ír Trockij ebben az „Utószóban”:

„Némely olvasónak alkalmasint úgy tetszhetik, hogy azt a «Békeprogram»-ban többször ismétlődő állítást, hogy a proletárforradalom nem fejeződhet be győzelmesen nemzeti keretekben, Szovjet Köztársaságunk csaknem ötesztendős tapasztalata megcáfolta. De ez a következtetés alaptalan volna. Az a tény, hogy a munkásállam az egész világgal szemben helytállt egy országban, mégpedig egy elmaradt országban, a proletariátus kolosszális erejéről tanúskodik, amely más, haladottabb, civilizáltabb országokban valóságos csodákat lesz képes művelni. De ha politikai és katonai értelemben, mint állam, megvédtük is magunkat, a szocialista társadalom megteremtéséig nem jutottunk el, sőt azt meg sem közelítettük . . . Mindaddig, amíg a többi európai államban a burzsoázia van hatalmon, kénytelenek vagyunk a gazdasági elszigeteltség elleni harcban megegyezést keresni a kapitalista világgal; ugyanakkor határozottan ki lehet mondani, hogy e megegyezések legfeljebb abban lehetnek segítségünkre, hogy ezt vagy azt a gazdasági sebet behegesszük, hogy egy vagy két lépést tegyünk előre, de a szocialista gazdaság igazi fellendülése Oroszországban csak a proletariátusnak Európa legfontosabb országaiban kivívott győzelme után válik lehetségessé.”

Így beszél Trockij, fittyet hányva a valóságnak, hogy mindenáron megmentse a „permanens forradalmat” a végleges összeomlástól.

Kiderül, hogy ha minden követ megmozdítunk is, de a szocialista társadalom megteremtéséhez nemcsak „nem jutottunk el”, hanem azt „meg sem közelítettük”. Kiderül, hogy voltak, akik „a kapitalista világgal való megegyezésben” reménykedtek, de lám, ezek a megegyezések sem érnek semmit, mert akármit is csinálunk, a „szocialista gazdaság igazi fellendülésére” nem számíthatunk, amíg „Európa legfontosabb országaiban” nem győz a proletariátus.

No és mert Nyugaton még nem derült fel a győzelem napja, a forradalomnak Oroszországban nincs egyéb „választása”: vagy szárán rothad el, vagy burzsoá állammá fajul.

Nem hiába beszél Trockij már két év óta pártunk „elfajulásáról”.

Nem hiába jósolta Trockij tavaly országunk „pusztulását”.

Hogyan lehet ezt a különös „elméletet” összeegyeztetni Lenin elméletével a „szocializmus győzelméről egy országban”?

Hogyan lehet ezt a különös „perspektívát” összeegyeztetni azzal a lenini perspektívával, hogy az új gazdasági politika lehetővé teszi számunkra a „szocialista gazdaság alapjának felépítését”?

Hogyan lehet összeegyeztetni ezt a „permanens” reménytelenséget például Lenin következő szavaival:

„A szocializmus most már nem a távoli jövő kérdése, vagy valamely elvont elképzelés, vagy valamilyen szentkép. Ami a szentképet illeti, arról megmaradt a régi, nagyon rossz véleményünk. Mi a szocializmust bevittük a mindennapi életbe és ott kell eligazodnunk. Ez napjaink feladata, ez korunk feladata. Hadd zárjam szavaimat annak a meggyőződésemnek a kifejezésével, hogy bármily nehéz ez a feladat, bármennyire új is előbbi feladatunkhoz képest s bármennyi nehézséget okoz is nekünk — mi valamennyien együtt, nem holnap, hanem néhány év alatt, mi valamennyien együtt mindenáron megoldjuk ezt a feladatot, úgyhogy a «nep» Oroszországa szocialista Oroszországgá lesz” (XXVII. köt. 366. old.).

Hogyan lehet összeegyeztetni Trockijnak ezt a „permanens” kilátástalanságát például Lenin következő szavaival:

„Valóban: minden nagyüzemi termelési eszköz az állam hatalmában van, az államhatalom a proletariátus kezében, a proletariátus szövetségben a sokmillió kis- és törpeparaszttal, a proletariátus vezető szerepe a parasztság irányában biztosítva van stb. — hát ez nem minden, ami kell ahhoz, hogy a szövetkezetekből, egyes egyedül a szövetkezetekből, amelyeket ezelőtt mint szatócskodást kezeltünk — s amelyeket most, az új gazdasági politika idején, bizonyos tekintetben szintén jogunk van így kezelni —, vajon ez nem minden, ami a teljes szocialista társadalom felépítéséhez szükséges? Ez még nem a szocialista társadalom felépítése, de ez minden, ami e felépítéshez szükséges és elegendő” (XXVII. köt. 392. old.).

Világos, hogy itt nincs és nem is lehet semmiféle összeegyeztetés. Trockij „permanens forradalma” tagadása a proletárforradalom lenini elméletének s fordítva — a proletárforradalom lenini elmélete tagadása a „permanens forradalom” elméletének.

Hitetlenség forradalmunk erőivel és képességeivel szemben, hitetlenség az orosz proletariátus erőivel és képességeivel szemben — ez a „permanens forradalom” elméletének termőtalaja.

Eddig a „permanens forradalom” elméletének rendszerint csak egyik oldalát emelték ki — azt, hogy nem hisz a parasztmozgalomban rejlő forradalmi lehetőségekben. Ezt az egyik oldalt most, a méltányosság kedvéért, ki kell egészíteni a másik oldallal — azzal, hogy nem hisz Oroszország proletariátusának erejében és képességeiben.

Mi a különbség Trockij elmélete és a mensevizmus ismert elmélete között, mely szerint a szocializmus győzelme egy országban, különösen egy elmaradt országban, lehetetlen, ha a proletárforradalom előzetesen nem győzött „Európa legfontosabb országaiban”?

Lényegében semmi.

Kétségnek itt semmi helye. Trockij „permanens forradalom” elmélete a mensevizmus válfaja.

Az utóbbi időben sajtónkban elszaporodtak azok a rothadt diplomaták, akik a „permanens forradalom” elméletét erőnek erejével el akarják fogadtatni, mint olyan elméletet, amely a leninizmussal összeegyeztethető. Igaz, mondják, ez az elmélet 1905-ben alkalmatlannak bizonyult. De Trockij annyiban hibázott, hogy akkor előreszaladt s az 1905-ös év viszonyaira akarta alkalmazni azt, amit akkor még nem lehetett alkalmazni. Később azonban, mondják, például 1917 októberében, amikor a forradalom teljesen megérett, Trockij elmélete teljesen helyénvalónak bizonyult. Nem nehéz kitalálni, hogy ezeknek a diplomatáknak legfőbbike Radek. Hallgassuk csak meg:

„A háború szakadékot ásott a földet és békét akaró parasztság és a kispolgári pártok közé; a háború a parasztságot a munkásosztály és ennek élcsapata, a bolsevik párt vezetése alá rendelte. Lehetővé vált nem a munkásosztály és a parasztság, hanem a parasztságra támaszkodó munkásosztály diktatúrája. Amit Róza Luxemburg és Trockij 1905-ben Leninnel szembeállítottak (vagyis a „permanens forradalmat” — I. Szt.), az valójában a történelmi fejlődés második szakaszának bizonyult.”

Ahány szó, annyi ferdítés.

Nem igaz, hogy a háború idején „lehetségessé vált nem a munkásosztály és a parasztság, hanem a parasztságra támaszkodó munkásosztály diktatúrája”. Valójában az 1917.-es februári forradalom a proletariátus és a parasztság diktatúrájának megvalósulása volt, amely sajátságosán összefonódott a burzsoá diktatúrával.

Nem igaz, hogy a „permanens forradalom” elméletét, amelyet Radek szemérmesen elhallgat, 1905-ben Róza Luxemburg és Trockij vetette fel. Valójában ezt az elméletet Parvus és Trockij vetette fel. Most, tíz hónap múlva, Radek korrigálja önmagát és szükségesnek tartja Parvust megszidni a „permanens forradalom” miatt. De a méltányosság azt követeli Radektól, hogy szidja meg Parvus cégtársát is — Trockijt.

Nem igaz, hogy a „permanens forradalom”, melyet az 1905-ös forradalom félrelökött helyesnek bizonyult „a történelmi fejlődés második szakaszában”, vagyis az Októberi Forradalom idején. Az Októberi Forradalom egész menete, egész fejlődése megmutatta és bebizonyította, hogy a „permanens forradalom” elmélete teljesen helytelen s hogy semmiképpen sem fér össze a leninizmus alapjaival.

Sem édeskés beszédekkel, sem rothadt diplomatizálással nem lehet eltakarni azt a szakadékot, amely a „permanens forradalom” elmélete és a leninizmus között tátong.

III
A bolsevik taktika néhány sajátossága október előkészítésének időszakában

A bolsevikok Október előkészítésének időszakában követett taktikáját csak akkor érthetjük meg, ha tisztázzuk e taktikának legalább néhány különösen fontos sajátosságát. Ez annál szükségesebb, mert a bolsevikok taktikájáról szóló nagyszámú brosúra gyakran éppen ezeket a sajátosságokat mellőzi.

Melyek ezek a sajátosságok?

Az első sajátosság. Ha Trockijt hallgatjuk, azt hihetnők, hogy Október előkészítésének történetében csak két szakasz van, a felderítés szakasza és a felkelés szakasza, s ami azon felül van, az a gonosztól való. Mi volt az 1917.-es áprilisi tüntetés? „Az áprilisi tüntetés, mely a kelleténél «balabbra» ment, felderítő kirohanás volt a tömegek hangulatának s a köztük és a szovjetek többsége közti viszonynak a kipuhatolására.” S mi az 1917.-es júliusi tüntetés? Trockij véleménye szerint „lényegében ez alkalommal is csak újabb, nagyobb arányú felderítésről volt szó, a mozgalom újabb, magasabb színvonalán”. Magától értetődik, hogy az 1917.-es júniusi tüntetés, amely pártunk követelésére jött létre, Trockij elképzelése szerint még inkább „felderítésnek” tekintendő.

Ebből az derül ki, hogy a bolsevikoknak már 1917 márciusában munkásokból és parasztokból álló kész politikai hadseregük volt s ha ezt a hadsereget sem áprilisban, sem júniusban, sem júliusban nem használták fel arra, hogy felkelést hajtsanak végre, hanem csupán „felderítéssel” foglalkoztak, akkor ez azért és csakis azért történt, mert a „felderítés adatai” akkor nem ígértek kedvező „eredményt”.

Mondanom sem kell, hogy pártunk politikai taktikájának ez a leegyszerűsített felfogása nem egyéb, mint a szokásos hadi taktika összecserélése a bolsevikok forradalmi taktikájával.

Valójában mindezek a tüntetések mindenekelőtt a tömegek ösztönös nyomásának eredményei voltak, a tömegek háborúellenes hangulatának és az utcára kívánkozó felháborodásának eredményei.

Valójában a párt szerepe itt az volt, hogy a tömegek ösztönösen keletkező akcióinak a bolsevik forradalmi jelszavak vonalának megfelelő formát és vezetést adjon.

Valójában a bolsevikoknak 1917 márciusában nem volt és nem is lehetett kész politikai hadseregük. A bolsevikok csak dolgoztak egy ilyen hadsereg megteremtésén (s meg is teremtették végül, 1917 októberére) az osztályok harcának és összeütközéseinek folyamán, 1917 áprilisától októberéig, — dolgoztak a megteremtésén az áprilisi tüntetés s a júniusi és júliusi tüntetések révén, a kerületi és a városi dumaválasztások segítségével, a Kornyilov-lázadás elleni harcban és a Szovjetek meghódításával. A politikai hadsereg másmilyen, mint a katonai hadsereg. A katonai vezetőség akkor kezdi el a háborút, mikor már kész hadsereg van a kezében, a párt ellenben a maga hadseregét a harc folyamán, az osztályok összeütközései folyamán teremti meg, abban a mértékben, ahogy maguk a tömegek saját tapasztalatuk alapján meggyőződnek a párt jelszavainak helyességéről, politikájának helyességéről.

Persze, minden ilyen tüntetés egyszersmind bizonyos mértékben megvilágította a szemünk elől elrejtett erőviszonyokat, némiképpen felderítés is volt, de a felderítés nem indítóoka, hanem természetes eredménye volt a tüntetésnek.

Lenin, amikor az októberi felkelés előtt az eseményeket elemezte és az április-júliusi eseményekkel összehasonlította, ezt mondta:

„A helyzet éppenséggel nem ugyanolyan, mint április 20—21-e, június 9-e és július 3-a előtt, mert akkor ösztönös felháborodás volt, amelyet mi, mint párt, vagy nem vettünk észre (április 20), vagy visszatartottunk és békés tüntetéssé alakítottunk (június 9 és július 3). Mert akkor nagyon jól tudtuk, hogy a szovjetek még nem a mieink, hogy a parasztok még hisznek a Liber—Dan— Csernov-féle útban s nem hisznek a bolsevik útban (a felkelésben), hogy tehát a nép többsége nem lehet velünk s hogy tehát a felkelés még korai” (XXI. köt. 345. old.).

Világos, hogy pusztán „felderítéssel” nem sokra megyünk.

Nyilvánvaló, hogy nem a „felderítés” a dolog lényege, hanem az, hogy:

1) a párt Október előkészítésének egész időszakában állandóan a forradalmi tömegmozgalom ösztönös fellendülésére támaszkodott harcaiban;

2) az ösztönös fellendülésre támaszkodva, a párt megtartotta a mozgalom osztatlan vezetését;

3) a mozgalom ilyen vezetése megkönnyítette a pártnak a politikai tömeghadsereg megszervezését az Októberi Felkelés számára;

4) ennek a politikának szükségszerű folyománya volt az, hogy Október egész előkészítése egy párt, a bolsevik párt vezetése alatt történt;

5) Október ily módon való előkészítése viszont arra vezetett, hogy az Októberi Felkelés eredményeként a hatalom egy párt, a bolsevikok pártja kezébe került.

Tehát egy párt, a kommunista párt osztatlan vezérszerepe, mint Október előkészítésének lényeges mozzanata — ez az Októberi Forradalom jellemző vonása, ez a bolsevikok taktikájának első sajátossága Október előkészítésének időszakában.

Aligha szorul bizonyításra, hogy a bolsevik taktika e sajátossága nélkül a proletárdiktatúra győzelme az imperializmus viszonyai között lehetetlen lett volna.

Ez a sajátosság az Októberi Forradalmat előnyösen különbözteti meg az 1871-es francia forradalomtól, melyben a forradalom vezetését két párt osztotta meg egymással, amelyek közül egyik sem nevezhető kommunista pártnak.

A második sajátosság. Október előkészítése tehát egy párt, a bolsevik párt vezetése alatt történt. De hogyan valósította meg a párt ezt a vezetést, milyen irányban haladt a vezetés? Ez a vezetés a megalkuvó pártok, az eszerek és mensevikek elszigetelésének vonalán haladt, mert ezek a pártok voltak a forradalom kibontakozásának időszakában a legveszedelmesebb csoportosulások.

Mi a leninizmus alapvető stratégiai szabálya?

Annak felismerése, hogy:

1) a megalkuvó pártok a forradalom ellenségeinek legveszedelmesebb szociális támaszai a közelgő forradalmi kibontakozás időszakában;

2) e pártok elszigetelése nélkül az ellenséget (a cárizmust vagy a burzsoáziát) megdönteni lehetetlen;

3) ennek következtében a forradalom előkészítésének időszakában a legerősebb csapásokat arra kell irányítani, hogy ezeket a pártokat elszigeteljük, hogy elszakítsuk tőlük a dolgozók nagy tömegeit.

A cárizmus elleni harc időszakában, a polgári-demokratikus forradalom előkészítésének időszakában (1905—1916) a cárizmus legveszedelmesebb támasza a liberális-monarchista párt, a kadetok pártja volt. Miért? Mert megalkuvó párt volt, a cárizmus és a nép többsége, vagyis az egész parasztság közötti megegyezés pártja volt. Természetes, hogy a párt akkor legerősebb csapásait a kadetokra mérte, mert a kadetok elszigetelése nélkül nem lehetett arra számítani, hogy a parasztság szakit a cárizmussal, s e szakítás biztosítása nélkül nem lehetett a forradalom győzelmére számítani. Sokan nem értették meg akkor a bolsevikok stratégiájának ezt a sajátosságát s a bolsevikokat túlságos „kadetfalással” vádolták, azt állították, hogy a kadetok elleni harc a bolsevikoknál „háttérbe szorítja” a fő ellenség, a cárizmus elleni harcot. De ezek az alaptalan vádak csak azt leplezték le, hogy a vádaskodók sehogy sem értették meg a bolsevik stratégiát, mely a megalkuvó pártok elszigetelését követelte, azzal a céllal, hogy megkönnyítse, közelebb hozza a fő ellenség legyőzését.

Aligha szorul bizonyításra, hogy e nélkül a stratégia nélkül lehetetlen lett volna a proletariátus hegemóniája a polgári demokratikus forradalomban.

Október előkészítésének időszakában a küzdő erők súlypontja új síkra helyeződött át. Cár nem volt már. A kadetok pártja megalkuvó erőből kormányzó erővé lett, az imperializmus uralkodó erejévé. A küzdelem már nem a cárizmus és a nép között folyt, hanem a burzsoázia és a proletariátus között. Ebben az időszakban az imperializmus legveszélyesebb szociális támaszai a kispolgári demokratikus pártok voltak, az eszerek és a mensevikek pártja. Miért? Mert akkor ezek a pártok voltak a megalkuvó pártok, az imperializmus és a dolgozó tömegek közti megegyezés pártjai. Természetes, hogy a bolsevikok ekkor legerősebb csapásaikat ezekre a pártokra mérték, mert e pártok elszigetelése nélkül nem lehetett arra számítani, hogy a dolgozó tömegek szakítanak az imperializmussal s e szakítás biztosítása nélkül nem lehetett a szovjet forradalom győzelmére számítani. Sokan nem értették meg akkor a bolsevik taktikának ezt a sajátosságát, azzal vádolták a bolsevikokat, hogy „túlságosan gyűlölik” az eszereket és a mensevikeket s „megfeledkeznek” a fő célról. De Október előkészítésének egész időszaka ékesszólóan tanúsítja, hogy a bolsevikok csakis ezzel a taktikával biztosíthatták az Októberi Forradalom győzelmét.

Ennek az időszaknak jellemző vonása az, hogy a parasztság dolgozó tömegei tovább forradalmasodnak, kiábrándulnak az eszerekből és a mensevikekből, elfordulnak ezektől a pártoktól s közvetlenül a proletariátus köré kezdenek tömörülni, mint az egyetlen mindvégig forradalmi erő köré, amely az országot el tudja vezetni a béke révébe. Ennek az időszaknak a története annak a harcnak a története, melyet egyfelől az eszerek és a mensevikek, másfelől a bolsevikok folytattak a parasztság dolgozó tömegeiért, ezeknek a tömegeknek a meghódításáért. Ennek a harcnak a sorsát a koalíciós időszak döntötte el, a Kerenszkij-uralom időszaka, az eszerek és a mensevikek lemondása a földesúri földek elkobzásáról, az eszerek és a mensevikek harca a háború folytatásáért, a júniusi offenzíva a fronton, a halálbüntetés visszaállítása a hadseregben, a Kornyilov-lázadás. S a döntés kizárólag a bolsevik stratégia javára történt. Mert az eszerek és a mensevikek elszigetelése nélkül lehetetlen lett volna az imperialisták kormányát megdönteni, az imperialista kormány megdöntése nélkül pedig lehetetlen lett volna megszabadulni a háborútól. Az eszerek és a mensevikek elszigetelésének politikája az egyetlen helyes politikának bizonyult.

Így tehát a mensevikek és az eszerek pártjának elszigetelése, mint Október előkészítésének fő vonala — ez a bolsevik taktika második sajátossága.

Aligha szőrül bizonyításra, hogy a bolsevik taktika e sajátossága nélkül a munkásosztály és a parasztság dolgozó tömegeinek szövetsége kérdésessé vált volna.

Jellemző, hogy a bolsevik taktikának erről a sajátosságáról Trockij semmit, vagy majdnem semmit sem mond „Október tanulságai” című írásában.

A harmadik sajátosság. Október előkészítésének vezetését tehát a párt az eszerek és a mensevikek elszigetelésének vonalán, a nagy munkás- és paraszttömegek tőlük való elszakításának vonalán vitte. De hogyan valósította meg a párt ezt az elszigetelést konkrétan, milyen formában, milyen jelszóval? A tömegeknek a szovjethatalomért folyó forradalmi mozgalma formájában, a „Minden hatalmat a Szovjeteknek!” jelszóval s azzal a harccal, amely a Szovjeteket a tömegmozgósítás szerveiből a felkelés szerveivé, a hatalom szerveivé, az új proletár államiság apparátusává tette.

Miért ragadták meg a bolsevikok éppen a Szovjeteket, mint a legfőbb szervezeti emelőt, amely megkönnyítheti a mensevikek és az eszerek elszigetelését, amely előreviheti a proletárforradalmat s arra van hivatva, hogy a dolgozók milliós tömegeit a proletárdiktatúra győzelméhez eljuttassa?

Mik a Szovjetek?

„A Szovjetek — mondotta Lenin már 1917 szeptemberében — az az új állami apparátus, amely, először, a munkások és parasztok fegyveres erejét adja, mégpedig olyan fegyveres erejét, amely nincs elszakadva a néptől, mint a régi állandó hadsereg ereje, hanem a legszorosabban össze van kapcsolva vele; katonai szempontból ez az erő összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint az eddigi erők; forradalmi szempontból ezt az erőt semmi sem pótolhatja. Másodszor, ez az apparátus kapcsolatot teremt a tömegekkel, a nép többségével, olyan szoros, elszakíthatatlan, könnyen ellenőrizhető és megújítható kapcsolatot, amelyhez foghatóra az előbbi állami apparátusban még csak gondolni sem lehetett. Harmadszor, ez az apparátus, minthogy Összetételét a népakarat választás útján határozza meg és bürokratikus formaságok nélkül leválthatja, sokkal, de sokkal demokratikusabb az eddigi apparátusoknál. Negyedszer, erős kapcsolatot teremt a legkülönbözőbb foglalkozási ágakkal s ezzel megkönnyíti a legkülönbözőbb, legmélyrehatóbb reformokat bürokrácia nélkül. Ötödször, megadja az élcsapat, vagyis az elnyomott osztályok, a munkások és parasztok legerélyesebb, leghaladottabb részének szervezeti formáját s ezért olyan apparátus, amelynek segítségével az elnyomott osztályok élcsapata megmozdíthatja, nevelheti, taníthatja és vezetheti ezeknek az osztályoknak egész óriási tömegét, amely eddig teljesen a politikai életen, a történelmen kívül állt. Hatodszor, lehetővé teszi, hogy egyesítsük a parlamentarizmus előnyeit a közvetlen és egyenes demokrácia előnyeivel, vagyis hogy a nép választott képviselőinek személyében egyesítsük a törvényhozó funkciót a törvények végrehajtásával. A polgári parlamentarizmushoz képest ez olyan nagy lépés előre a demokrácia fejlődése terén, hogy világtörténelmi jelentősége van…

Ha a forradalmi osztályok népi alkotóereje nem hozta volna létre a Szovjeteket, a proletárforradalom Oroszországban kilátástalan ügy lett volna, mert kétségtelen, hogy a régi apparátussal a proletariátus nem tudta volna a hatalmat megtartani, új apparátust pedig nem lehet egy csapásra létrehozni” (XXI. köt. 258—259. old.).

Ezért ragadták meg a bolsevikok a Szovjeteket, mint a legfontosabb szervezeti láncszemet, amely meg tudja könnyíteni az Októberi Forradalom megszervezését s a proletár államiság új hatalmas apparátusának megteremtését.

A „Minden hatalmat a Szovjeteknek!” jelszó, belső fejlődése szempontjából, két szakaszon ment át: az elsőn (a bolsevikok júliusi vereségéig, a kettőshatalom idején) és a másodikon (a Kornyilov-lázadás veresége után).

Az első szakaszban ez a jelszó jelentette annak a blokknak a széttépését, melyet a mensevikek és az eszerek a kadetokkal együtt alkottak, jelentette egy mensevikekből és eszerekből álló szovjet kormány alakítását (mert a Szovjetek akkor az eszerek és a mensevikek kezében voltak), jelentette a szabad agitáció jogát az ellenzék (vagyis a bolsevikok) számára s a pártok szabad harcát a Szovjeteken belül, arra számítva, hogy a bolsevikoknak sikerül ezzel a harccal a Szovjeteket meghódítani és a forradalom békés fejlődése folyamán a szovjet kormány összetételét megváltoztatni. Ez a terv, persze, nem jelentette a proletariátus diktatúráját. De kétségtelenül megkönnyítette azoknak a feltételeknek az előkészítését, amelyek a diktatúra biztosításához szükségesek, mert azáltal, hogy a mensevikeket és az eszereket hatalomra juttatta s kényszerítette őket a maguk forradalomellenes platformjának megvalósítására, meggyorsította e pártok igazi természetének leleplezését, meggyorsította elszigetelődésüket, elszakadásukat a tömegektől. A bolsevikok júliusi veresége azonban félbeszakította ezt a fejlődést, túlsúlyra juttatta a tábornokok és kadetok ellenforradalmát s az eszereket és a mensevikeket ennek az ellenforradalomnak a karjába vetette. Ez a körülmény arra kényszerítette a pártot, hogy ideiglenesen levegye a napirendről a „Minden hatalmat a Szovjeteknek!” jelszót, azzal, hogy újra kitűzi, ha majd a forradalom újra fellendül.

A Kornyilov-lázadás veresége megnyitotta a második szakaszt. A „Minden hatalmat a Szovjeteknek!” jelszó ismét napirendre került. De most ez a jelszó már nem azt jelentette, amit az első szakaszban. Tartalma gyökeresen megváltozott. Most ez a jelszó az imperializmussal való teljes szakítást és a hatalomnak a bolsevikok kezébe való átmenetét jelentette, mert a Szovjetek többségükben már bolsevikok voltak. Most ez a jelszó azt jelentette, hogy a forradalom közvetlenül a proletariátus diktatúrájához közeledik, felkelés útján. Sőt mi több, ez a jelszó most a proletárdiktatúra megszervezését és állami megformálását jelentette.

A Szovjetek államhatalmi szervekké változtatásának taktikája, felbecsülhetetlen jelentőségű volt, mert a dolgozók milliós tömegeit elszakította, az imperializmustól, leleplezte a mensevikek és az eszerek pártját, mint az imperializmus eszközét s ezeket a tömegeket úgyszólván közvetlen vonalon vezette el a proletárdiktatúrához.

Így tehát a Szovjetek államhatalmi szervekké változtatásának politikája a megalkuvó pártok elszigetelésének és a proletárdiktatúra győzelmének rendkívül fontos feltétele volt, s ez a politika a bolsevik taktika harmadik sajátossága az Októbert előkészítő időszakban.

A negyedik sajátosság. Nem volna teljes a kép, ha nem foglalkoznánk azzal a kérdéssel, hogyan és miért sikerült a bolsevikoknak a maguk pártjelszavait a milliós tömegek jelszavaivá tenni, olyan jelszavakká, amelyek a forradalmat előrehajtják, miért és hogyan sikerült meggyőzniök politikájuk helyességéről nemcsak az élcsapatot és nemcsak a munkásosztály többségét, de a nép többségét is.

A dolog úgy áll, hogy a forradalom győzelméhez, ha ez a forradalom valóban népforradalom, amely milliós tömegeket ragad magával, nem elegendő csupán a pártjelszavak helyessége. A forradalom győzelmének még egy elengedhetetlen feltétele van, mégpedig az, hogy a tömegek maguk, saját tapasztalatuk alapján győződjenek meg e jelszavak helyességéről. Csak akkor válnak a párt jelszavak maguknak a tömegeknek jelszavaivá. Csak akkor válik a forradalom valóban népforradalommá. Október előkészítésének időszakában a bolsevik taktika egyik sajátossága, hogy ez a taktika helyesen tudta meghatározni azokat az utakat és fordulókat, amelyek természetes módon vezették el a tömegeket a párt jelszavaihoz, úgyszólván közvetlenül a forradalom küszöbére, s ezzel megkönnyítették számukra azt, hogy saját tapasztalatuk alapján megérezzék, ellenőrizzék és jól felismerjék e jelszavak helyességét. Más szóval, a bolsevik taktika egyik sajátossága az, hogy nem téveszti össze a párt vezetését a tömegek vezetésével, hogy világosan látja a különbséget a pártvezetés és a tömegvezetés között, s hogy ennek következtében nemcsak a pártvezetésnek, hanem a milliós dolgozó tömegek vezetésének is tudománya.

Az Alkotmányozó Gyűlés összehívásával és szétkergetésével kapcsolatos tapasztalat szemléltető példája annak, hogyan nyilvánult meg a bolsevik taktika e sajátossága.

Tudvalevő, hogy a bolsevikok már 1917 áprilisában kiadták a Szovjet Köztársaság jelszavát. Tudvalevő, hogy az Alkotmányozó Gyűlés polgári parlament, amely gyökerében ellentétes a Szovjet Köztársaság elvével. Hogyan eshetett meg, hogy a bolsevikok, akik a Szovjet Köztársaság irányában haladtak, ugyanakkor az Ideiglenes Kormánytól az Alkotmányozó Gyűlés összehívását is követelték? Hogyan eshetett meg, hogy a bolsevikok nemcsak részt vettek a választásokon, hanem ők maguk össze is hívták az Alkotmányozó Gyűlést? Hogyan eshetett meg, hogy a bolsevikok egy hónappal a felkelés előtt, a régiről az újra való áttérés idején átmenetileg lehetségesnek tartották a Szovjet Köztársaság és az Alkotmányozó Gyűlés kombinálását?

Hát így „eshetett” meg:

1) az Alkotmányozó Gyűlés eszméje egyike volt a legnépszerűbb eszméknek a lakosság széles tömegeiben;

2) az Alkotmányozó Gyűlés azonnali összehívásának jelszava megkönnyítette az Ideiglenes Kormány ellenforradalmi jellegének leleplezését;

3) ahhoz, hogy a néptömegek szemében az Alkotmányozó Gyűlés elveszítse varázsát, el kellett vinni ezeket a tömegeket az Alkotmányozó Gyűlés elé, hogy ott követeljék a földet, a békét, a Szovjethatalmat, hogy ily módon a tömegek szemtől szembe találkozzanak a valóságos, az eleven Alkotmányozó Gyűléssel;

4) csak így lehetett a tömegek számára megkönnyíteni, hogy saját tapasztalatuk alapján győződjenek meg arról, hogy az Alkotmányozó Gyűlés ellenforradalmi és hogy széjjel kell kergetni;

5) mindennek az volt a természetes előfeltétele, hogy lehetségesnek és megengedhetőnek tartsuk a Szovjet Köztársaság és az Alkotmányozó Gyűlés ideiglenes kombinálását, mint az Alkotmányozó Gyűlésből való kiábrándítás egyik eszközét;

6) ez a kombináció, ha oly módon valósul meg, hogy az egész hatalom a Szovjetek kezébe került, csak azt jelenthette, hogy az Alkotmányozó Gyűlés alá van rendelve a Szovjeteknek, hogy a Szovjetek függelékévé válik, hogy fájdalom nélkül elhal.

Aligha szorul bizonyításra, hogy ha a bolsevikoknak nem ez lett volna a politikája, akkor az Alkotmányozó Gyűlés szétkergetése nem ment volna olyan simán s az eszereknek és a mensevikeknek a „Minden hatalmat az Alkotmányozó Gyűlésnek!” jelszó jegyében indított további akciói nem vallottak volna olyan csúfos kudarcot.

„Részt vettünk — mondja Lenin — az oroszországi burzsoá parlament, az Alkotmányozó Gyűlés, 1917 szeptember-novemberben lezajlott választásain. Helyes volt-e a taktikánk vagy sem? … Nem volt-e nekünk, orosz bolsevikoknak, 1917. szeptember-novemberében akármelyik nyugati kommunistánál több jogunk azt hinni, hogy Oroszországban a parlamentarizmus politikailag idejét múlta? Természetesen több jogunk volt, mert hiszen nem az a fontos, hogy régóta vagy nem régóta állnak-e fenn a burzsoá parlamentek, hanem az, hogy a dolgozók nagy tömegei mennyire készek (eszmeileg, politikailag és gyakorlatilag) elfogadni a szovjet rendszert és szétkergetni a burzsoá-demokratikus parlamentet (vagy megengedni szétkergetését). Hogy Oroszországban 1917. szeptember-novemberében a városok munkásosztálya, a katonák és a parasztok számos sajátos körülmény következtében, ritkán előforduló módon fel voltak készülve a szovjetrendszer elfogadására és a legdemokratikusabb burzsoá parlament szétkergetésére, ez egyáltalán nem vitás és teljességgel megállapított történeti tény. És a bolsevikok mégsem bojkottálták az Alkotmányozó Gyűlést, hanem részt vettek annak megválasztásában a proletariátus politikai hatalomra jutása előtt is és után is” (XXV. köt. 201—202. old.).

Miért nem bojkottálták a bolsevikok az Alkotmányozó Gyűlést? Mert, mondja Lenin:

„A forradalmi proletariátusnak még néhány héttel a Szovjet Köztársaság győzelme előtt is, sőt e győzelem után is, a burzsoá-demokratikus parlamentben való részvétel nemcsak hogy nem árt, hanem megkönnyíti neki, hogy bebizonyítsa az elmaradt tömegeknek, hogy miért érdemlik meg az ilyen parlamentek a szétkergetést, megkönnyíti a szétkergetés sikerét, megkönnyíti a polgári parlamentarizmus «politikai lejáratását»” (ugyanott).

Jellemző, hogy Trockij nem érti meg a bolsevik taktikának ezt a sajátosságát, s az Alkotmányozó Gyűlés, és a Szovjetek kombinálásának „elméletét” hilferdingizmusnak minősíti és prüszköl ellene.

Nem érti meg, hogy az a taktika, amely megengedi az ilyen kombinációt a felkelés jelszava és a Szovjetek valószínű győzelme esetén és egybekapcsolja ezt az Alkotmányozó Gyűlés összehívásával — az egyetlen forradalmi taktika, és ennek a taktikának semmi köze ahhoz a Hilferding-féle taktikához, amely a Szovjeteket teszi az Alkotmányozó Gyűlés függelékévé. Trockij nem érti meg, hogy egyes elvtársaknak ebben a kérdésben elkövetett hibája nem ad neki alapot arra, hogy becsmérelje Lenin és a párt teljesen helyes állásfoglalását, amely szerint bizonyos feltételek esetén a „kombinált államiság” megengedhető (XXI. köt. 338. old.).

Trockij nem érti meg, hogy az Alkotmányozó Gyűléssel kapcsolatos sajátságos bolsevik politika nélkül a bolsevikoknak nem sikerült volna a nép milliós tömegeit a maguk oldalára vonni, ha pedig nem hódították volna meg ezeket a tömegeket, akkor nem fejleszthették volna az Októberi Felkelést mélyreható népforradalommá.

Érdekes, hogy Trockij még a bolsevikok cikkeiben előforduló „nép”, „forradalmi demokrácia” s egyéb ilyen szavak ellen is prüszköl, mert nem tartja őket marxistához illőnek.

Trockij nyilván elfelejti, hogy Lenin, aki kétségtelenül marxista, még 1917 szeptemberében is, egy hónappal a diktatúra győzelme előtt, arról írt, hogy „az egész hatalomnak azonnal át kell mennie a forradalmi demokrácia kezébe, melynek élén a forradalmi proletariátus áll” (XXI. köt. 198. old.).

Trockij nyilván elfelejti, hogy Lenin, aki kétségtelenül marxista, Marxnak Kugelmannhoz intézett 1871. áprilisi levelét idézve, ahol arról van szó, hogy a bürokratikus és katonai államapparátus szétzúzása a kontinensen előfeltétele minden valóságos népi forradalomnak, szóról-szóra ezt írja:

„Különös figyelmet érdemel Marx rendkívül mélyértelmű megjegyzése, hogy a bürokratikus és katonai államgépezet lerombolása «előfeltétele minden valóságos népi forradalomnak». A «népi» forradalom fogalma furcsán hangzik Marx szájából és az orosz plehanovisták és mensevikek, ezek a Sztruve-követők, akik szeretnének marxista számba menni, Marxnak ezt a kifejezését «nyelvbotlásnak» nyilváníthatnák. Ők a marxizmust olyan siralmasan liberális torzképpé zsugorították, hogy a polgári és a proletárforradalom szembeállításán kívül semmit sem ismernek, sőt még ezt a szembeállítást is a lehető legmerevebben fogják fel…

1871-ben Európában a kontinens egyetlen országában sem volt a proletariátus a nép többsége. «Népi» forradalom, amely valóban a többséget sodorja a mozgalomba, csak az olyan forradalom lehetett, mely a proletariátust is, a parasztságot is felöleli. Ez a két osztály alkotta akkor a «népet». Ezt a két osztályt az egyesíti, hogy a «bürokratikus és katonai államgépezet» leigázza, elnyomja, kizsákmányolja őket. Szétzúzni ezt a gépezetet, összetörni ezt a gépezetet — ez az igazi érdeke a «népnek», a nép többségének, a munkásoknak és a parasztok többségének, ez az «előfeltétele» a szegényparasztok és a proletárok szabad szövetségének, — márpedig ilyen szövetség nélkül nem tartós a demokrácia és lehetetlen a szocialista átalakulás” (XXI. köt. 395—396. old.).

Lenin e szavait nem szabad elfelejteni.

Így tehát az a képesség, hogy a tömegeket saját tapasztalatuk alapján meggyőzzük a párt jelszavak helyességéről oly módon, hogy elvezetjük ezeket a tömegeket a forradalmi pozíciókhoz, ez a képesség, mint a legfontosabb feltétele annak, hogy a dolgozók millióit a párt számára megnyerjük — ez a bolsevik taktika negyedik sajátossága Október előkészítésének időszakában.

Azt hiszem, a mondottak alapján elég világosan megérthetők a bolsevik taktika jellemző vonásai.

IV
Az októberi forradalom, mint a világforradalom kezdete és előfeltétele

Az az egyetemesség igényével fellépő elmélet, mely szerint a forradalomnak egyidejűleg kell győznie Európa legfontosabb országaiban, mely szerint a szocializmus győzelme egy országban lehetetlen — kétségtelenül mesterkélt, nem életképes elméletnek bizonyult. Az oroszországi proletárforradalom hétéves története nem ez elmélet mellett, hanem ellene szól. Ez az elmélet nemcsak mint a világforradalom fejlődésének sémája elfogadhatatlan, mert hiszen ellentmond a szemmel látható tényeknek. Még elfogadhatatlanabb mint jelszó, mert gúzsba köti és nem feloldozza azoknak az egyes országoknak a kezdeményező erejét, amelyek számára, bizonyos történelmi előfeltételek következtében, lehetővé vált, hogy önállóan áttörjék a tőke frontját, — mert nem arra ad ösztönzést, hogy az egyes országok aktív támadást intézzenek a tőke ellen, hanem arra, hogy passzív módon bevárják az „általános kibontakozás” pillanatát, — mert az egyes országok proletárjainak lelkében nem a forradalmi elszántság szellemét ébreszti, hanem a hamleti kétkedést, hogy „hátha a többiek nem fognak támogatni”. Leninnek teljesen igaza van, mikor azt mondja, hogy a proletariátus győzelme egy országban a „tipikus eset” s hogy „a forradalom egyidejűleg több országban” csak „ritka kivétel” lehet (XXIII. köt. 354. old.).

De a forradalom lenini elmélete tudvalevőleg nem szorítkozik a dolognak csak erre az oldalára. A lenini elmélet egyszersmind a világforradalom fejlődésének elmélete. A forradalom győzelme egy országban nem öncél. A győztes ország forradalmának nem öncélú eredménynek, hanem segítőerőnek, eszköznek kell magát tekintenie, amely arra szolgál, hogy valamennyi ország proletariátusának győzelmét meggyorsítsa. Mert a forradalom győzelme egy országban, az adott esetben Oroszországban, nemcsak az imperializmus egyenlőtlen fejlődésének és fokozódó bomlásának terméke. Egyszersmind a világforradalom kezdete és előfeltétele.

Kétségtelen, hogy a világforradalom fejlődésének útjai nem olyan egyszerűek, amilyennek korábban tetszhettek, mielőtt a forradalom egy országban győzött, mielőtt megjelent a kifejlett imperializmus, „a szocialista forradalom előestéje”. Mert olyan új tényező jelent meg, mint a kapitalista országok egyenlőtlen fejlődésének a fejlett imperializmus viszonyai között működő törvénye, amely amellett szól, hogy a háborús összeütközések elkerülhetetlenek, hogy a tőke világfrontja általában meggyengült és hogy lehetséges a szocializmus győzelme egyes országokban. Mert olyan új tényező jelent meg, mint az óriási Szovjetország, amely Nyugat és Kelet között, a világ pénzügyi kizsákmányolásának központja és a gyarmati elnyomás színtere között fekszik s amely puszta létezésével forradalmasítja az egész világot.

Mindezek olyan tényezők (nem beszélek más, kevésbé fontos tényezőkről), amelyekkel feltétlenül számolni kell, amikor a világforradalom útjait tanulmányozzuk.

Azelőtt rendszerint úgy vélték, hogy a forradalom a szocializmus elemeinek egyenletes „megérése” útján fog fejlődni, mégpedig mindenekelőtt a fejlettebb, az „előrehaladott” országokban. Most ez az elképzelés lényeges módosításokra szorul.

„A nemzetközi viszonyoknak most olyan rendszere alakult ki — mondotta Lenin —, hogy Európában a győztes államok rabságban tartják az egyik államot, Németországot. Azonfelül több állam, mégpedig a legrégibb nyugati államok, a győzelem következtében olyan viszonyok közé került, hogy ezt a győzelmet arra használhatja fel, hogy elnyomott osztályainak bizonyos engedményeket tegyen — lényegtelen engedményeket, amelyek azonban ezekben az országokban mégis késleltetik a forradalmi mozgalmat és valami «társadalmi béke»-félét hoznak létre.”

„Ugyanakkor számos más ország: a Kelet, India, Kína stb. éppen a legutóbbi imperialista háború következtében végleg kizökkent a kerékvágásból. Fejlődésük véglegesen az általános európai kapitalista méretekben indult meg. Megkezdődött bennük az általános európai erjedés. S most az egész világ látja, hogy olyan fejlődésbe sodródtak, amelynek szükségképpen az egész világkapitalizmus válságára kell vezetnie.”

Ennek következtében s ezzel kapcsolatban a „nyugateurópai kapitalista országok fejlődése a szocializmus felé nem oly módon megy végbe… ahogy azelőtt vártuk. Nem oly módon megy végbe, hogy a szocializmus bennük egyenletesen «megérik», hanem olyan viszonyok között, amikor egyes államokat kizsákmányolnak más államok, amikor az imperialista háborúban elsőnek legyőzött államot kizsákmányolják s ugyanakkor az egész Keletet is kizsákmányolják. A Kelet viszont éppen az első imperialista háború következtében, végleg belekerült a forradalmi mozgalomba, végleg belesodródott a világforradalmi mozgalom általános forgatagába” (XXVII. köt. 415—416. old.).

Ha ehhez hozzávesszük azt a tényt, hogy a győztes országok nemcsak a legyőzött országokat és a gyarmatokat zsákmányolják ki, hanem a győztes országoknak is egy része belekerül a leghatalmasabb győztesek, Amerika és Anglia pénzügyi kizsákmányolásának hatókörébe; hogy mindezen országok egymásközti ellentétei igen fontos tényezői a világimperializmus bomlásának; hogy ezeken az ellentéteken kívül ez országok mindegyikében roppant mély belső ellentétek is vannak és fejlődnek; hogy mindezeket az ellentéteket elmélyíti és kiélezi az a tény, hogy ez országok mellett létezik a nagy Szovjet Köztársaság — ha mindezt figyelembe vesszük, akkor a nemzetközi helyzet sajátosságának képe többé-kevésbé teljesen kirajzolódik.

A világforradalom fejlődésének legvalószínűbb vonala az, hogy újabb országok fognak forradalmi úton elszakadni az imperialista államok rendszerétől és az imperialista államok proletariátusa támogatni fogja ezeknek az országoknak a proletariátusát. Látjuk, hogy az első elszakadt országot, az első győzelmes országot máris támogatják a többi ország munkásai és dolgozó tömegei. E támogatás nélkül nem tarthatta volna fenn magát. Kétségtelen, hogy ez a támogatás erősödni és fokozódni fog. De az is kétségtelen, hogy maga a világforradalom fejlődése, maga az a folyamat, amelynek során újabb országok szakadnak el az imperializmustól, annál gyorsabban és alaposabban fog végbemenni, minél alaposabban fog megerősödni a szocializmus az első győzelmes országban, minél gyorsabban válik ez az ország a világforradalom további kifejlődésének bázisává, az imperializmus további bomlasztásának eszközévé.

Ha igaz az a tétel, hogy a szocializmus végleges győzelme az első felszabadult országban lehetetlen a többi ország proletárjainak közös erőfeszítése nélkül, akkor éppúgy igaz az is, hogy a világforradalom annál gyorsabban és alaposabban fog kibontakozni, minél hatékonyabb lesz az a segítség, amelyet az első szocialista ország valamennyi többi ország munkásainak és dolgozó tömegeinek nyújtani fog.

Miben kell e segítségnek kifejezésre jutnia?

Kifejezésre kell jutnia, először, abban, hogy a győztes ország „megteszi a maximumát annak, ami egy országban valamennyi ország forradalmának fejlesztése, támogatása, felébresztése érdekébenmegvalósítható” (Lenin, XXIII. köt. 385. old.).

Kifejezésre kell jutnia, másodszor, abban, hogy ennek az egy országnak a „győztes proletariátusa, miután kisajátította a kapitalistákat és megszervezte országában a szocialista termelést, szembefordul… a külső kapitalista világgal, a maga oldalára vonja más országok elnyomott osztályait, felkelést szít ott a kapitalisták ellen, szükség esetén még fegyveres erővel is fellép a kizsákmányoló osztályok és államaik ellen” (Lenin, XVIII. köt. 232—233. old.).

Ennek a segítségnek, amelyet a győztes ország nyújt, jellemző sajátossága nemcsak az, hogy meggyorsítja a többi ország proletárjainak győzelmét, hanem az is, hogy e győzelem megkönnyítésével egyszersmind biztosítja a szocializmus végleges győzelmét az első győztes országban.

A legvalószínűbb, hogy a világforradalom fejlődése során, az imperializmusnak egyes kapitalista országokban levő gócai és ez országok nemzetközi rendszere mellett létrejönnek a szocializmus gócai egyes szovjet országokban, létrejön ezeknek a gócoknak a nemzetközi rendszere, s akkor e két rendszer közötti harc tölti majd be a világforradalom kibontakozásának történetét.

„Mert — mondja Lenin — lehetetlen a nemzetek szabad egyesülése a szocializmusban a szocialista köztársaságoknak az elmaradt államok ellen folytatott többé- kevésbé hosszú, szívós harca nélkül” (ugyanott).

Az Októberi Forradalom világjelentőségé nemcsak az, hogy ez a forradalom egy ország nagy kezdeményezése az imperializmus rendszerének áttörésére és a szocializmus első szigete az imperialista országok óceánjában, hanem az is, hogy első szakasza a világforradalomnak és hatalmas támaszpontja a világforradalom további kibontakozásának.

Ezért tehát nemcsak azoknak nincs igazuk, akik, megfeledkezve az Októberi Forradalom nemzetközi jellegéről, a forradalom győzelmét egy országban merőben nemzeti és csakis nemzeti jelenségnek nyilvánítják. Azoknak sincs igazuk, akik, az Októberi Forradalom nemzetközi jellegét elismerve, hajlandók ezt a forradalmat valami olyan passzív dolognak tekinteni, amely csak arra hivatott, hogy elfogadja a kívülről jövő segítséget. Valójában nemcsak az Októberi Forradalomnak van szüksége a többi ország forradalmának támogatására, hanem a többi ország forradalmának is szüksége van az Októberi Forradalom támogatására ahhoz, hogy meggyorsítsák és előrevigyék a világimperializmus megdöntésének művét.

1924. december 17.

I. Sztálin. Útban Október felé.
Állami Kiadó, 1925.

(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

SaLa
”

Trockizmus vagy Leninizmus?

Beszéd a Szovjetunió Szakszervezeteinek Központi Tanácsa kommunista frakciójának ülésén
1924. november 19

Elvtársak! Kamenyev részletes beszámolója után nincs sok mondanivalóm. Ezért arra szorítkozom, hogy leleplezzek néhány legendát, amelyeket Trockij és elvbarátai terjesztenek az Októberi Felkelésről, Trockijnak a felkelésben betöltött szerepéről, a pártról és Október előkészítéséről stb. Egyúttal kitérek a trockizmusra, mint a leninizmussal összeegyeztethetetlen sajátszerű ideológiára és a pártnak Trockij legutóbbi irodalmi fellépéseivel összefüggő feladataira.

I
Az októberi felkeléssel kapcsolatos tények

Kezdem az Októberi Felkeléssel. A párttagok körében fokozott buzgalommal terjesztenek olyas felé híreket, hogy 1917 októberében az egész Központi Bizottság ellenezte a felkelést. Rendszerint azt beszélik, hogy október 10-én, amikor a Központi Bizottság határozatot hozott a felkelés megszervezéséről, a Központi Bizottság többsége eleinte a felkelés ellen foglalt állást, de ekkor a Központi Bizottság ülésére berontott egy munkás és azt mondotta: „Önök a felkelés ellen foglalnak állást, de én azt mondom maguknak, hogy bármi történjék is, felkelés mégis lesz.” Akkor aztán e fenyegetésektől a Központi Bizottság megijedt, ismét napirendre tűzte a felkelés kérdését és elhatározta a felkelés megszervezését.

Ez nem egyszerű kósza hír, elvtársak. „Tíz nap” című könyvében erről ír az ismert John Reed, aki távol állt pártunktól s persze nem ismerhette október 10-i konspirációs gyűlésünk történetét és ezért bekapta a Szuhanov-féle uraktól származó pletykák horgát. Ezt a mesét azután továbbadják és szajkózzák számos brosúrában, amelyek trockisták tollából származnak, köztük egyik legutóbb az Októberi Felkelésről megjelent brosúrában, amelyet Szirkin írt. Ezeket a híreszteléseket buzgón támogatják Trockij legutóbbi irodalmi fellépései.

Aligha szorul bizonyításra, hogy ezek és az ezekhez hasonló dajkamesék nem felelnek meg a valóságnak, hogy a Központi Bizottság ülésén valójában semmi efféle nem történt és nem is történhetett. Ennél fogva nem is kellene figyelemre méltatnunk ezeket az ostoba híreszteléseket — ki győzné nyilvántartani mindazokat a híreket, amelyeket az ellenzékiek vagy a párttól távolálló emberek szobáiban gyártanak? Mi csakugyan mindeddig így is jártunk el, nem fordítottunk figyelmet például John Reed tévedéseire és nem gondoskodtunk e tévedések helyreigazításáról. De Trockij legutóbbi nyilatkozatai után már nem lehet szó nélkül hagyni az ilyen legendákat, mert most ilyen legendákon igyekeznek nevelni az ifjúságot és sajnos, nem is egészen eredménytelenül. Ennél fogva ezekkel az ostoba híresztelésekkel szembe kell állítanom a való tényeket.

Előveszem pártunk Központi Bizottsága 1917 október 10(23)-i ülésének jegyzőkönyvét. Jelen vannak: Lenin, Zinovjev, Kamenyev, Sztálin, Trockij, Szverdlov, Urickij, Dzerzsinszkij, Kollontaj, Bubnov, Szokolnyikov, Lomov. A helyzet és a felkelés kérdését tárgyalják. A vita után szavazásra bocsátják Lenin elvtársnak a felkelésről szóló határozati javaslatát. A határozati javaslatot 10 szavazattal 2 ellenében elfogadják. Azt hiszem, világos: a Központi Bizottság 10 szavazattal 2 ellenében elhatározta, hogy át kell térni a felkelés megszervezésének közvetlen gyakorlati munkájára. A Központi Bizottság ugyanezen az ülésen a felkelés vezetésére Politikai Iroda néven politikai központot választ, amelynek tagjai a következők: Lenin, Zinovjev, Sztálin, Kamenyev, Trockij, Szokolnyikov és Bubnov.

Ezek a tények.

Ez a jegyzőkönyv egy csapásra szertefoszlat néhány legendát. Szertefoszlatja azt a legendát, hogy a Központi Bizottság többsége ellenezte a felkelést. Szertefoszlatja azt a legendát is, hogy a Központi Bizottságban a felkelés kérdése miatt csaknem szakadás állt be. A jegyzőkönyvből világosan kitűnik, hogy az azonnali felkelés ellenzői—Kamenyev és Zinovjev — a felkelés híveivel egyenlő joggal kerültek be a felkelés politikai vezetésének szervébe. Semmiféle szakadásról nem volt és nem is lehetett szó.

Trockij el akarja hitetni, hogy pártunknak Októberben Kamenyev és Zinovjev személyében volt egy csaknemhogy szociáldemokratákból álló jobb-szárnya. Csak azt nem lehet megérteni: hogyan történhetett, ha ez igaz, hogy a párt elkerülte a szakadást; hogyan történhetett, hogy a Kamenyevvel és Zinovjevvel való nézeteltérések mindössze néhány napig tartottak; hogyan történhetett, hogy a párt ezeket az elvtársakat a nézeteltérések ellenére igen fontos funkciókkal bízta meg, hogy beválasztották őket a felkelés politikai központjába stb.? A pártban mindenki tudja, hogy Lenin milyen könyörtelen volt a szociáldemokratákkal szemben; a párt tudja, hogy Lenin egyetlen pillanatra sem egyezett volna bele abba, hogy a pártban, méghozzá vezető funkciókban, szociáldemokrata felfogású elvtársak legyenek. Mi a magyarázata annak, hogy a párt elkerülte a szakadást? Ennek az a magyarázata, hogy a nézeteltérések ellenére ezek az elvtársak régi bolsevikok voltak, akik a bolsevizmus közös talaján állottak. Mi volt ez a közös talaj? A fő kérdésekre, az orosz forradalom jellegének, a forradalom hajtóerőinek, a parasztság szerepének, a pártvezetés alapelveinek stb. kérdésére vonatkozó nézetek egysége. Enélkül a közös talaj nélkül a szakadás elkerülhetetlen lett volna. Szakadás nem következett be, a nézeteltérések pedig mindössze néhány napig tartottak, azért és csak azért, mert Kamenyev és Zinovjev leninisták, bolsevikok voltak.

Térjünk most át arra a legendára, amely arról szól, hogy Trockijnak különleges szerepe volt az Októberi Felkelésben. A trockisták fokozott buzgalommal terjesztik az olyasféle híreket, hogy az Októberi Felkelés lelke és egyetlen vezetője Trockij volt. Ezeket a híreket különösen buzgón terjeszti Trockij műveinek úgynevezett szerkesztője, Lencner. Maga Trockij, aki rendszeresen mellőzi a pártot, a párt Központi Bizottságát és a párt Petrográdi Bizottságát, elhallgatja ezeknek a szervezeteknek a felkelésben betöltött vezető szerepét és nagy igyekezettel helyezi előtérbe önmagát, mint az Októberi Felkelés központi alakját, akarva vagy akaratlanul elősegíti azokat a híreszteléseket, hogy Trockijnak különleges szerepe volt a felkelésben. Távol áll tőlem, hogy tagadjam Trockij kétségtelenül fontos szerepét a felkelésben. De meg kell mondanom, hogy Trockij az Októberi Felkelésben semmiféle különleges szerepet nem töltött be és nem tölthetett be, hogy ő, mint a Petrográdi Szovjet elnöke, csak a Trockij minden lépését irányító illetékes pártfórumok akaratát hajtotta végre. A Szuhanov-féle nyárspolgárok mindezt furcsállhatják, de a tények, a való tények, teljesen és félreérthetetlenül megerősítik ezt az állításomat.

Vegyük elő a Központi Bizottság következő, 1917 október 16(29)-i ülésének jegyzőkönyvét. Jelen vannak a Központi Bizottság tagjai, a Petrográdi Bizottság képviselői, továbbá a katonai szervezet, az üzemi bizottságok, a szakszervezetek, a vasutasok képviselői. A Központi Bizottság tagjain kívül a jelenlevők között vannak: Krilenko, Sotman, Kalinin, Volodarszkij, Sljapnyikov, Lacisz stb. Összesen huszonöten vannak jelen. A felkelés kérdését tárgyalják tisztán gyakorlati-szervezési szempontból. 20 szavazattal 2 ellenében elfogadják Leninnek a felkelésről szóló határozatát, hárman tartózkodnak a szavazástól. Gyakorlati központot választanak a felkelés szervezeti vezetésére. Ki kerül be ebbe alközpontba? Ebbe a központba öten kerülnek be: Szverdlov, Sztálin, Dzerzsinszkij, Bubnov, Urickij. A gyakorlati központ feladata: a felkelés valamennyi gyakorlati szervének vezetése a Központi Bizottság utasításainak megfelelően. Így a Központi Bizottságnak ezen az ülésén, amint látják, valami „szörnyű” dolog történt, vagyis a felkelés vezetésére hivatott gyakorlati központba „furcsa módon” nem került be a felkelés „lelke”, „legfőbb alakja”, „egyetlen vezetője”, Trockij. Hogy fér ez össze azzal az elterjedt véleménnyel, hogy Trockijnak különleges szerepe volt? Nemde, mindez kissé „furcsa”, ahogy Szuhanov mondaná, vagy a trockisták mondanák. Pedig ebben tulajdonképpen nincsen semmi furcsaság, mert sem a pártban, sem az Októberi Felkelésben semmiféle különleges szerepe nem volt és nem lehetett Trockijnak, aki Október időszakában pártunk számára viszonylag új ember volt. Ő, mint a többi felelős funkcionárius is, csak a Központi Bizottság és a hozzátartozó szervek akaratának végrehajtója volt. Aki ismeri a bolsevikok pártvezetésének módszerét, annak nem nehéz megérteni, hogy másképpen nem is lehetett: mihelyt Trockij megszegte volna a Központi Bizottság akaratát, már nem lett volna többé befolyása a dolgok menetére. Trockij különleges szerepe nem egyéb, mint mondvacsinált legenda, amelyet szolgálatkész „párt”-kofák terjesztenek.

Ez persze nem azt jelenti, hogy az Októberi Felkelésnek nem volt meg a maga megihletője. Nem, az Októberi Felkelésnek volt megihletője és vezetője. De ez Lenin volt, nem pedig valaki más, ugyanaz a Lenin, akinek a határozati javaslatait a Központi Bizottság a felkelés kérdésének eldöntésekor elfogadta, ugyanaz a Lenin, akit Trockij állításai ellenére az illegalitás nem akadályozott meg abban, hogy a felkelés igazi lelke legyen. Ostoba és nevetséges kísérlet az, hogy most az illegalitásról szóló fecsegéssel akarják elkenni azt a kétségtelen tényt, hogy a felkelés lelke a párt vezére, Vlagyimir Iljics Lenin volt.

Ezek a tények.

Ám legyen, mondják nekünk, de nem lehet tagadni azt, hogy Trockij jól verekedett Október időszakában. Igen, ez igaz, Trockij valóban jól verekedett Október időszakában. De Október időszakában nemcsak Trockij verekedett jól, hanem elég jól verekedtek még olyan emberek is, mint a baloldali eszerek, akik akkor vállvetve küzdöttek a bolsevikokkal. Általában meg kell mondanom, hogy egy győzelmes felkelés időszakában, amikor az ellenség el van szigetelve, a felkelés pedig fellendülőben van, nem nehéz jól verekedni. Ilyen pillanatokban még az elmaradottak is hősökké válnak.

De a proletariátus harca nem csupa előnyomulás, nem csupa siker. A proletariátus harcának is megvannak a maga megpróbáltatásai, a maga vereségei. Nem az az igazi forradalmár, aki a győzelmes felkelés időszakában bátor, hanem az, aki jól harcol a forradalom győzelmes előnyomulása idején, de tud bátor lenni a forradalom visszavonulásának időszakában is, a proletariátus vereségének időszakában is, aki nem veszti el a fejét és nem futamodik meg, amikor a forradalmat balsikerek érik, amikor az ellenség sikereket ér el, aki nem rémül meg és nem esik kétségbe a forradalom visszavonulásának időszakában. Október időszakában elég jól verekedtek a baloldali eszerek és támogatták a bolsevikokat. De ki nem tudja, hogy ezek a „vitéz” hadfiak rémületbe estek Breszt időszakában, amikor a német imperializmus támadása kétségbeesésbe és hisztériába kergette őket. Felettébb szomorú, de kétségtelen tény, hogy Trockij, aki jól verekedett Október időszakában, nem volt elég bátor Breszt időszakában, a forradalom ideiglenes balsikereinek időszakában, Trockijban nem volt meg a kellő bátorság ahhoz, hogy eléggé állhatatos legyen ebben a nehéz pillanatban és ne haladjon a baloldali eszerek nyomdokain. Vitathatatlan, hogy a helyzet nehéz volt, különös bátorság és vasnyugalom kellett ahhoz, hogy az ember ne veszítse el a fejét, idejében visszavonuljon, idejében elfogadja a békét, kivonja a proletár hadsereget a német imperializmus csapása alól, megtartsa a paraszti tartalékot és ilyképpen lélegzethez jutva, új erővel csapjon le azután az ellenségre. De ez a bátorság és ez a forradalmi állhatatosság sajnos, nem volt meg Trockijban ebben a nehéz pillanatban.

Trockij véleménye szerint a proletárforradalom fő tanulsága az, hogy „ne futamodjunk meg” Október idején. Ez nem igaz, mert Trockijnak ez az állítása a forradalom tanulságait illetőleg az igazságnak csak egy részét tartalmazza. A proletárforradalom tanulságait illetőleg az egész igazság az, hogy ne csak a forradalom támadásának napjaiban „ne futamodjunk meg”, hanem a visszavonulás napjaiban sem, amikor az ellenség felülkerekedik, a forradalmat pedig balsikerek érik. Október — nem az egész forradalom. Október csak kezdete a proletárforradalomnak. Baj, hiba, ha a fellendülő felkelés idején megfutamodnak. Még rosszabb, ha a forradalom súlyos megpróbáltatásai pillanatában, a hatalom megragadása után futamodnak meg. A hatalom megtartása a forradalom másnapján nem kevésbé fontos, mint a hatalom megragadása. Trockijnak, aki Breszt időszakában, forradalmunk súlyos megpróbáltatásának idején futamodott meg, amikor majdnem a hatalom „feladásáig” ment a dolog, meg kell értenie, hogy Kamenyev és Zinovjev októberi hibái ezzel nincsenek semmiféle összefüggésben.

Ennyit az Októberi Felkeléssel kapcsolatos legendákról.

II
A párt és október előkészítése

Térjünk most át Október előkészítésének kérdésére.

Ha Trockijt hallgatja az ember, azt hiheti, hogy a bolsevikok pártja a márciustól októberig terjedő egész előkészítő időszak alatt mást sem csinált, csak egyhelyben topogott, belső ellentétek mardosták és minden módon akadályozta Lenint, s ha Trockij nem lett volna, akkor ki tudja, mivel végződött volna az Októberi Forradalom. Kissé mulatságos hallani ezeket a furcsa beszédeket a pártról Trockijtól, aki ugyancsak a III. kötet „előszavában” kijelentette, hogy „a proletárforradalom legfőbb eszköze a párt”, hogy „párt nélkül, a pártot mellőzve, a pártot megkerülve, a párt szurrogátumával a proletárforradalom nem győzhet”, s így aztán maga az isten sem érti, hogyan győzhetett forradalmunk, ha „legfőbb eszköze” alkalmatlannak bizonyult, hiszen a „pártot megkerülve”, mint kiderül, lehetetlen győzni. De nem ez az első eset, hogy Trockij furcsaságokkal traktál bennünket. Azt kell hinnünk, hogy a pártunkra vonatkozó mulatságos beszédek Trockij szokásos különcségei közé tartoznak.

Vizsgáljuk meg röviden Október előkészítésének történetét időszakokra bontva.

1. A párt új irányvételének időszaka (március— április). Ennek az időszaknak legfontosabb eseményei:

a) a cárizmus megdöntése;
b) az Ideiglenes Kormány megalakulása (a burzsoázia diktatúrája);
c) a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek megjelenése (a proletariátus és parasztság diktatúrája);
d) a kettőshatalom;
e) az áprilisi tüntetés;
f) a hatalom első válsága.

Ennek az időszaknak jellemző vonása az a tény, hogy egymás mellett, együtt, egy időben fennáll a burzsoázia diktatúrája és a proletariátus és parasztság diktatúrája, s az utóbbi bízik az elsőben, hisz annak béke-törekvéséiben, önként átadja a hatalmat a burzsoáziának és ilyképpen annak függvényévé válik. Komoly összeütközések a két diktatúra között még nincsenek. Van viszont „összekötő bizottság”.

Ez óriási fordulat volt Oroszország történetében és példátlan fordulat volt pártunk történetében. A kormány közvetlen megdöntésének régi, forradalomelőtti platformja világos és határozott volt, de már nem felelt meg a harc új feltételeinek. Most már nem lehetett közvetlenül a kormány megdöntését célul kitűzni, mert a kormány kapcsolatban volt a Szovjetekkel, amelyek a „honvédők” befolyása alatt állottak, és a pártnak erejét meghaladó háborút kellett volna viselnie mind a kormány, mind a Szovjetek ellen. De nem lehetett folytatni az Ideiglenes Kormány támogatásának politikáját sem, mert az Ideiglenes Kormány az imperializmus kormánya volt. A pártnak a harc új feltételei között új irányt kellett vennie. A párt (annak többsége) tapogatózva közeledett ehhez az új irányvételhez. Elfogadta azt a politikát, hogy a Szovjetek gyakoroljanak nyomást az Ideiglenes Kormányra a béke kérdésében és nem szánta rá magát arra, hogy tovább menjen egy lépéssel és rögtön áttérjen a proletariátus és parasztság diktatúrájának jelszaváról a Szovjetek hatalmának új jelszavára. Ennek a felemás politikának az volt a célja, hogy a Szovjetekkel a béke konkrét kérdései kapcsán megértesse az Ideiglenes Kormány igazi imperialista jellegét és így elszakítsa őket az Ideiglenes Kormánytól. De ez teljesen hibás álláspont volt, mert pacifista illúziókat szült, a „honvédelem” malmára hajtotta a vizet és megnehezítette a tömegek forradalmi nevelését. Ezt a hibás nézetet akkor más elvtársakkal együtt én is osztottam és csak április közepén mondottam le róla teljesen, amikor csatlakoztam Lenin téziseihez. Új irányvételre volt szükség. Ezt az új irányt Lenin adta meg a pártnak híres Áprilisi Téziseiben. Nem térek ki ezekre a tézisekre, mivel mindenki ismeri őket. Voltak-e a pártnak akkor nézeteltérései Leninnel? Igen, voltak. Meddig tartottak ezek a nézeteltérések? Csak két hétig. A Petrográdi Szervezet Városi Konferenciája (április második fele), amely elfogadta Lenin téziseit, fordulópont volt pártunk fejlődésében. Az Összoroszországi Áprilisi Konferencia (április vége) csak betetőzte összoroszországi viszonylatban a Petrográdi Konferencia művét, amikor a párt kilenctized részét az egységes pártálláspont körül tömörítette.

Most, hét évvel utóbb, Trockij kárörvendően hánytorgatja a bolsevikok hajdani nézeteltéréseit, s ezeket a nézeteltéréseket majdnem úgy tünteti fel, mint két párt harcát a bolsevizmuson belül. De, előszöris, Trockij itt lelkiismeretlenül túlozza és felfújja a dolgot, mert hiszen a bolsevik párt ezeket a nézeteltéréseket a legcsekélyebb megrázkódtatás nélkül leküzdötte. Másodszor, pártunk kaszt volna, nem pedig forradalmi párt, ha nem tűrné meg soraiban a gondolatárnyalatokat, és tudvalevő, hogy voltak nézeteltéréseink a múltban is, például a III. Duma időszakában, ami azonban nem ártott pártunk egységének. Harmadszor, nem felesleges megkérdezni, hogy mi volt akkor az álláspontja magának Trockijnak, aki most kárörvendően hánytorgatja a bolsevikok hajdani nézeteltéréseit? Trockij műveinek úgynevezett szerkesztője, Lencner azt állítja, hogy Trockij amerikai levelei (március) „mindenben megelőzték” Lenin „Levelek a távolból” c. cikkeit (március), amelyek Lenin Áprilisi Téziseinek alapjául szolgáltak. Szóról-szóra ezt írja: „mindenben megelőzték”. Trockij nem tiltakozik ez ellen az összehasonlítás ellen — nyilván hálásan fogadja. De, először, Trockij levelei „egyáltalán nem hasonlítanak” Lenin leveleire sem szellemükben, sem következtetéseikben, mivel teljes egészükben Trockij antibolsevista jelszavát tükrözik: „le a cárral, éljen a munkáskormány”, azt a jelszót, amely a parasztság nélkül való forradalmat jelenti. Csak meg kell néznünk ezt a két levélsorozatot, hogy meggyőződjünk erről. Másodszor, ha Trockij álláspontja azonos volt Leninével, akkor mi a magyarázata annak, hogy Lenin szükségesnek látta, hogy külföldről való hazaérkezésének másnapján már elhatárolja magát Trockijtól? Ki nem ismeri Lenin több ízben megismételt kijelentését, hogy Trockij jelszava: „le a cárral, éljen a munkáskormány” „a még le nem zárult parasztmozgalom átugrására” irányuló kísérlet, hogy ez a jelszó „játszik” a munkáskormány hatalomra jutásával?

Miféle közösség lehet Lenin bolsevik nézetei és Trockij antibolsevista sémája között, amely „játszik a hatalom megragadásával”? És ugyan miféle szenvedély hajtja azokat az embereket, akik a viskót a Mont Blanc-hoz hasonlítják? Mi szüksége volt Lencnernek erre a kockázatos vállalkozásra, hogy a forradalmunkról szóló régi legendák halmazához még egy legendát csatoljon arról, hogy Trockij amerikai leveleiben „megelőzte” Lenin híres „Leveleit a távolból”*?

—–

* Az ilyen legendák közé kell sorolnunk azt a nagyon elterjedt híresztelést is, hogy Trockij — állítólag — az „egyetlen” vagy „legfőbb szervezője” a polgárháború frontjain aratott győzelmeknek. Az igazság kedvéért, elvtársak, ki kell jelentenem, hogy ez a híresztelés egyáltalán nem felel meg a valóságnak. Távol áll tőlem, hogy tagadjam Trockijnak a polgárháborúban betöltött fontos szerepét. De a leghatározottabban ki kell jelentenem, hogy győzelmeink megszervezésének dicsősége nem egyes személyeket illet, — ez a dicsőség országunk öntudatos munkásainak nagy kollektíváját — az Oroszországi Kommunista Pártot illeti meg. Talán nem lesz fölösleges, ha néhány példát idézek. Önök tudják, hogy Kolcsak és Gyenyikin voltak a Szovjetköztársaság fő ellenségei. Tudják, hogy országunk csak ezeknek az ellenségeknek a legyőzése után lélegzett fel. És lám, a történelem azt mutatja, hogy mind a két ellenséget, vagyis Kolcsakot is, Gyenyikint is, seregeink Trockij tervei ellenére verték meg.

Ítéljenek önök maguk.

1. Kolcsak. 1919 nyarán történt. Csapataink Kolcsakot támadják, és Ufa alatt harcolnak. A Központi Bizottság ülésezik. Trockij azt javasolja, hogy a támadást a Belaja-folyó vonalán (Ufa alatt) tartóztassák fel, hagyják az Urált Kolcsak kezén, vonják vissza a csapatok egy részét a Keleti Frontról és vessék át őket a Déli Frontra. A Központi Bizottság nem ért egyet Trockijjal, úgy véli, hogy nem lehet Kolcsak kezén hagyni az Urált gyáraival, Vasúthálózatával, ahol könnyen lábra állhat, erőt gyűjthet, és ismét elérheti a Volgát — előbb át kell kergetni Kolcsakot az Urál-hegylánc mögé, a szibériai sztyeppékbe és csak ezután lehet majd átvetni az erőket délre. A Központi bizottság elveti Trockij tervét. Trockij lemond. A Központi Bizottság nem fogadja el a lemondást. Vacetisz hadsereg főparancsnok, Trockij tervének híve, lemond. Helyét új főparancsnok, Kamenyev foglalja el. Trockij ettől fogva nem vesz közvetlenül részt a Keleti Front ügyeiben.

Nem hiába mondják, hogy egy szolgálatkész medve veszélyesebb az ellenségnél.

2) A tömegek forradalmi mozgósításának időszaka (május—augusztus). Ennek az időszaknak fő tényei:

a) az áprilisi tüntetés Petrográdban és a koalíciós kormány megalakítása „szocialisták” részvételével;
b) a május elsejei tüntetés Oroszország fő központjaiban a „demokratikus béke” jelszavával;
c) a júniusi tüntetés Petrográdon ezzel a fő jelszóval: „Le a kapitalista miniszterekkel!”;
d) a júniusi támadás a fronton és az orosz hadsereg balsikerei;
e) a júliusi fegyveres tüntetés Petrográdon, a kadét miniszterek kilépése a kormányból;
f) az ellenforradalmi csapatok visszahívása a frontról, a „Pravda” szerkesztőségének lerombolása, az ellenforradalom harca a Szovjetek ellen és az új koalíciós kormány megalakítása élén Kerenszkijjel;

2. Gyenyikin. 1919 őszén történt. A Gyenyikin ellen indított támadás nem sikerül. Az „acélgyűrű” Mamontov körül nyilvánvalóan kudarcot vall (Mamontov áttörése). Gyenyikin elfoglalja Kurszkot. Gyenyikin Orelhez közeledik. Trockijt a Déli Frontról felhívják a Központi Bizottság ülésére. A Központi Bizottság aggasztónak tartja a helyzetet és elhatározza, hogy új katonai funkcionáriusokat küld a Déli Frontra, Trockijt pedig visszahívja. Az új katonai funkcionáriusok követelik, hogy Trockij „ne avatkozzék bele” a Déli Front ügyeibe. Trockij ettől fogva nem vesz közvetlenül részt a Déli Front ügyeiben. A Déli Fronton folytatott hadműveletek, egészen a Don menti Rosztov és Odessza elfoglalásáig; Trockij nélkül folynak le.

Próbálják megcáfolni ezeket a tényeket.

g) pártunk VI. kongresszusa, amely kiadta a fegyveres felkelés előkészítésének jelszavát;
h) az ellenforradalmi Állami Tanácskozás és a moszkvai általános sztrájk;
i) Kornyilov sikertelen támadása Petrográd ellen, a Szovjetek felelevenedése, a kadetok lemondása és a „Direktórium” megalakítása.

Ennek az időszaknak jellemző vonása kétségtelenül a válság kiéleződése és annak a bizonytalan egyensúlynak a felbomlása, amely a Szovjetek és az Ideiglenes Kormány között az előző időszakban úgy ahogy, de fennállt. A kettőshatalom elviselhetetlenné vált mind a két fél számára. Az „összekötő bizottság” omladozó épülete utolsó napjait éli. „A hatalom válsága”, „a miniszteri cserebere” — ezek voltak abban az időben a legdivatosabb szállóigék. A válság a fronton és a gazdasági bomlás a hátországban megteszi a magáét, erősíti a szélső szárnyakat és harapófogóba szorítja a megalkuvó „honvédőket”. A forradalom mozgósítása kiváltja az ellenforradalom mozgósítását. Az ellenforradalom előrehajtja a forradalmat, a forradalmi dagály újabb hullámait váltja ki. Napirendre kerül a hatalom átmenete az új osztály kezébe.

Voltak-e akkor nézeteltérések pártunkban? Igen, voltak. De ezek kizárólag tárgyi nézeteltérések voltak, akármit állít is Trockij, aki a pártban „jobbszárnyat” és „balszárnyat” próbál felfedezni. Vagyis ezek olyan nézeteltérések voltak, amelyek nélkül egyáltalán nincs lüktető pártélét és igazi pártmunka.

Nincs igaza Trockijnak, amikor azt állítja, hogy a petrográdi áprilisi tüntetés nézeteltéréseket idézett elő a Központi Bizottságban. A Központi Bizottság teljesen egységes volt ebben a kérdésben és elítélte az elvtársak egy csoportjának azt a kísérletét, hogy az Ideiglenes Kormányt letartóztassák olyan időpontban, amikor a Szovjetekben és a hadseregben a bolsevikok kisebbségben voltak. Ha Trockij nem Szuhanov nyomán írta volna meg Október „történetét”, hanem valódi okmányok alapján, nem lett volna nehéz meggyőződnie állításának téves voltáról.

Egyáltalán nincs igaza Trockijnak, amikor azt állítja, hogy azt a „Lenin kezdeményezte” kísérletet, hogy június 10-én tüntetést rendezzenek, a Központi Bizottság „jobboldali” tagjai a „kalandorság” vádjával illették. Ha Trockij nem Szuhanov nyomán írt volna, minden bizonnyal tudta volna, hogy a június 10-i tüntetést Leninnel teljes egyetértésben halasztották el, s Lenin az elhalasztás szükségességét nagy beszédben védelmezte meg a Petrográdi Bizottság ismert ülésén (lásd a Petrográdi Bizottság jegyzőkönyveit).

Egyáltalán nincs igaza Trockijnak, amikor arról beszél, hogy a júliusi fegyveres tüntetéssel kapcsolatban „tragikus” nézeteltérések voltak a Központi Bizottságon belül. Trockij egyszerűen költ, amikor feltételezi, hogy a Központi Bizottság vezető csoportjának egyes tagjai „nyilván káros kalandot láttak a júliusi epizódban”. Trockijnak, aki akkor még nem volt tagja Központi Bizottságunknak és csak összekötőnk volt a Szovjetekben, persze nem kellett tudnia arról, hogy a Központi Bizottság a júliusi tüntetést csak az ellenség kipuhatolására szolgáló eszköznek tekintette, hogy a Központi Bizottság (és Lenin) nem akarta és nem is akarhatta a tüntetést felkeléssé változtatni akkor, amikor a fővárosi Szovjetek még a „honvédők” mellett álltak. Könnyen lehetséges, hogy néhány bolsevik valóban siránkozott a júliusi vereség miatt. Tudomásom van például arról, hogy néhányan az akkor letartóztatott bolsevikok közül készek voltak még arra is, hogy kilépjenek sorainkból. De aki ebből egyes állítólagos „jobboldaliak”, egyes állítólagos központi bizottsági tagok ellen irányuló következtetéseket von le, az lelkiismeretlenül meghamisítja a történelmet.

Nincs igaza Trockijnak, amikor kijelenti, hogy a Kornyilov-lázadás napjaiban a párt vezetőinek egy része hajlamosnak mutatkozott arra, hogy a „honvédőkkel” blokkot alkosson, az Ideiglenes Kormányt támogassa. Persze megint ugyanazokról az állítólagos „jobboldaliakról” van szó, akik zavarják Trockij álmát. Trockijnak nincs igaza, mivel vannak a világon olyan okmányok, mint a párt akkori Központi Lapja, amely meghazudtolja Trockij kijelentéseit. Trockij Leninnek a Központi Bizottsághoz intézett levelére hivatkozik, amelyben Lenin óva inti a pártot attól, hogy Kerenszkijt támogassa. De Trockij nem érti meg Lenin leveleit, e levelek rendeltetését, jelentőségét. Lenin leveleiben néha szándékosan előreszalad, előtérbe helyezi azokat a lehetséges hibákat, amelyeket elkövethetnek, és előre bírálja ezeket a hibákat azzal a céllal, hogy figyelmeztesse a pártot és bebiztosítsa a hibák ellen, vagy néha felfúj egy „apróságot” és „elefántot csinál egy szúnyogból” ugyanazzal a pedagógiai céllal. A párt vezére, különösen ha illegalitásban van, másképp nem is cselekedhet, mert neki messzebb kell látnia harcostársainál és köteles riadót fújni minden egyes lehetséges hiba, még az „apróságok” miatt is. De aki Lenin ilyen leveleiből (márpedig Leninnek nem kevés ilyen levele van) „tragikus” nézeteltérésekre következtet és ebből nagy hűhót csap — az nem érti Lenin leveleit, nem ismeri Lenint. Nyilván ez a magyarázata annak is, hogy Trockij néha szarva között a tőgyét találja el. Röviden: semmilyen, a szó szoros értelmében semmilyen nézeteltérés nem volt a Központi Bizottságban a Kornyilov-lázadás napjaiban.

A júliusi vereség után valóban felmerült nézeteltérés a Központi Bizottság és Lenin között a Szovjetek sorsa kérdésében. Tudvalevő, hogy Lenin, aki a párt figyelmét a felkelésnek a Szovjetektől független előkészítésére kívánta összpontosítani, óva intett attól, hogy túlságosan bízzunk a Szovjetekben, mert azon a véleményen volt, hogy a „honvédők” által beszennyezett Szovjetek már csak névleg léteznek. A Központi Bizottság és a VI. pártkongresszus óvatosabb álláspontot foglalt el, nem látott okot arra, hogy kizártnak tekintse a Szovjetek felélénkülését. A Kornyilov-lázadás megmutatta, hogy a határozat helyes volt. Különben ez a nézeteltérés nem volt komoly jelentőségű a párt szempontjából. Lenin később elismerte, hogy a VI. kongresszus vonala helyes volt. Érdekes, hogy Trockij nem kapaszkodott bele ebbe a nézeteltérésbe és nem fújta fel óriásira.

A tömegek forradalmi mozgósításának központjában álló egységes és egybeforrott párt — ezt a képet mutatta pártunk helyzete ebben az időszakban.

3) A roham megszervezésének időszaka (szeptember—október). Ennek az időszaknak fő tényei:

a) a Demokratikus Tanácskozás összehívása és a kadetokkal való blokk gondolatának csődje;
b) a Moszkvai és a Petrográdi Szovjet átállása a bolsevikok oldalára;
c) az Északi Terület Szovjetjeinek kongresszusa és a Petrográdi Szovjet határozata a csapatok kivonása ellen;
d) a párt Központi Bizottságának határozata a felkelésről és a Petrográdi Szovjet Forradalmi Katonai Bizottságának megalakítása;
e) a petrográdi helyőrség határozata a Petrográdi Szovjet fegyveres támogatásáról és a Forradalmi Katonai Bizottság által kinevezett biztosok hálózatának kiépítése;
f) a bolsevik fegyveres erők akcióba lépnek és letartóztatják az Ideiglenes Kormány tagjait;
g) a Petrográdi Szovjet Forradalmi Katonai Bizottsága átveszi a hatalmat és a II. Szovjetkongresszus megalakítja a Népbiztosok Tanácsát.

Ennek az időszaknak jellemző vonása a válság gyors kiélesedése, a kormánykörök teljes fejetlensége, az eszerek és mensevikek elszigetelődése és az ingadozó elemek tömeges és gyors átállása a bolsevikok oldalára. Ki kell emelnünk ez időszak forradalmi taktikájának egy eredeti sajátosságát. Ez a sajátosság abban áll, hogy a forradalom minden vagy majdnem minden támadó lépését a védekezés látszatával igyekszik megtenni. Kétségtelen, hogy a csapatok Petrográdból való kivonásának megakadályozása a forradalom komoly támadó lépése volt, ennek ellenére ezt a támadást azzal a jelszóval hajtottuk végre, hogy Petrográdot meg kell védeni a külső ellenség esetleges támadásával szemben. Kétségtelen, hogy a Forradalmi Katonai Bizottság megalakítása még komolyabb támadó lépés volt az Ideiglenes Kormány ellen, ennek ellenére ezt azzal a jelszóval hajtottuk végre, hogy meg kell szervezni a katonai kerületi vezérkar akcióinak szovjet ellenőrzését. Kétségtelen, hogy a helyőrség nyílt átállása a Forradalmi Katonai Bizottság oldalára és a szovjetbiztosok hálózatának megszervezése a felkelés kezdetét jelentette, ennek ellenére a forradalom ezeket a lépéseket azzal a jelszóval tette, hogy meg kell védeni a Petrográdi Szovjetet az ellenforradalom esetleges támadásaival szemben. A forradalom mintegy a védekezés leplével álcázta támadó akcióit azért, hogy annál könnyebben bevonja hatáskörébe a határozatlan, ingadozó elemeket. Tulajdonképpen ezzel magyarázható, hogy az akkori beszédek, cikkek és jelszavak látszatra védekező jellegűek, noha belső tartalmuk jellege határozottan támadó.

Voltak-e nézeteltérések ebben az időszakban a Központi Bizottságban? Igen, voltak, méghozzá nem is jelentéktelenek. A felkelés kérdésével kapcsolatban felmerült nézeteltérésekről már beszéltem. Ezeket a nézeteltéréseket pontosan tükrözték a Központi Bizottság október 10-i és 16-i jegyzőkönyvei. Ezért nem fogok a már elmondottak ismétlésébe bocsátkozni. Most három kérdésre kell kitérnem: az előparlamentben való részvétel, a Szovjeteknek a felkelésben betöltött szerepe és a felkelés időpontja kérdésére. Erre annál nagyobb szükség van, mert Trockij oly nagy buzgalommal igyekezett magát előtérbe helyezni, hogy „véletlenül” meghamisította Leninnek a két utóbbi kérdésben elfoglalt álláspontját.

Kétségtelen, hogy az előparlament kérdésével kapcsolatban felmerült nézeteltérések komolyak voltak. Mi volt, hogy úgy mondjam, az előparlament célja? Az, hogy segítsen a burzsoáziának háttérbe szorítani a Szovjeteket és lerakni a burzsoá parlamentarizmus alapjait. Hogy az előparlament a kialakult forradalmi helyzetben teljesíthette-e ezt a feladatot, az más kérdés. Az események megmutatták, hogy ez a cél megvalósíthatatlan volt, maga az előparlament pedig nem volt más, mint a Kornyilov-lázadás elvetélt magzata. De kétségtelen, hogy a mensevikek és az eszerek éppen ebből a célból hozták létre az előparlamentet. Mit jelenthetett ilyen viszonyok között a bolsevikok részvétele az előparlamentben? Csakis azt, hogy a proletár tömegeket megtévesztik az előparlament igazi lényegét illetően. Főképpen ez a magyarázata annak a szenvedélyességnek, amellyel Lenin a leveleiben az előparlamentben való részvétel híveit ostorozza. Az előparlamentben való részvétel kétségtelenül komoly hiba volt.

De hiba volna, ha azt gondolnánk — mint Trockij teszi —, hogy a részvétel hívei azzal a céllal mentek be az előparlamentbe, hogy ott szerves munkát végezzenek s a „munkásmozgalmat a szociáldemokrácia medrébe vezessék”. Ez egyáltalán nem igaz. Ez hazugság. Ha ez igaz volna, a pártnak nem sikerült volna „egy-kettőre” felszámolni ezt a hibát az előparlamentből való tüntető kivonulással. Pártunk életképessége és forradalmi ereje egyebek között éppen abban fejeződött ki, hogy egy szempillantás alatt helyrehozta ezt a hibát.

Mellesleg engedjék meg nekem, hogy helyesbítsek egy apró pontatlanságot, amely becsúszott a Trockij – művek „szerkesztőjének”, Lencnernek abba a közlésébe, amely a bolsevik frakciónak az előparlament kérdését eldöntő üléséről szól. Lencner közlése szerint ezen az ülésen két előadó volt — Kamenyev és Trockij. Ez nem igaz. A valóságban négy előadó volt: kettő az előparlament bojkottja mellett (Trockij és Sztálin) és kettő a részvétel mellett (Kamenyev és Nogin).

Még rosszabbul áll Trockij dolga, amikor Leninnek a felkelés formája kérdésében elfoglalt álláspontjával foglalkozik. Trockij úgy tünteti fel a dolgot, hogy Lenin szerint a pártnak októberben „a Szovjettől függetlenül és annak háta mögött” kellett megragadnia a hatalmat. Trockij aztán bírálja ezt a Leninnek tulajdonított szamárságot, „fölényeskedik” s végül egy leereszkedő megjegyzést vet oda: „Ez hiba lett volna”. Trockij itt nem mond igazat Leninről, meghamisítja Lenin nézetét a Szovjeteknek a felkelésben betöltött szerepéről. Egész sereg olyan okmányt lehetne idézni, amelyek arról tanúskodnak, hogy Lenin javaslata szerint a Szovjeteken, a Petrográdi vagy a Moszkvai Szovjeten keresztül, nem pedig a Szovjetek háta mögött kell megragadni a hatalmat. Miért volt szüksége Trockijnak erre az enyhén szólva furcsa legendára Leninről?

Nem áll jobban Trockij dolga akkor sem, amikor a Központi Bizottságnak és Leninnek a felkelés időpontjával kapcsolatos álláspontját „boncolja”. Trockij a Központi Bizottság híres október 10-i üléséről szólva azt állítja, hogy ezen az ülésen „olyan értelmű határozatot hoztak, hogy a felkelésnek legkésőbb október 15-ig meg kell történnie”. Eszerint a Központi Bizottság a felkelés időpontját október 15-re tűzte ki, majd saját maga megszegte ezt a határozatot, amikor a felkelés időpontját október 25-re halasztotta. Igaz-e ez? Nem, nem igaz. A Központi Bizottság ez alatt az idő alatt mindössze két határozatot hozott a felkelésről — az október 10-i és az október 16-i határozatot. Felolvasom ezeket a határozatokat.

A Központi Bizottság október 10-i határozata:

„A Központi Bizottság megállapítja, hogy mind az orosz forradalom nemzetközi helyzete (felkelés a német hadiflottában, mint nyilvánvaló tünete annak, hogy a szocialista forradalom egész Európában érlelődik, továbbá az a veszély, hogy az imperialisták békét kötnek egymással abból a célból, hogy az oroszországi forradalmat megfojtsák), mind a hadi helyzet (az orosz burzsoáziának, valamint Kerenszkijnek és cinkosainak kétségen kívül álló elhatározása, hogy Petrográdot átadják a németeknek), valamint az, hogy a proletárpárt többséget kapott a Szovjetekben — mindez, kapcsolatban a parasztfelkeléssel és azzal a ténnyel, hogy a nép bizalma pártunk felé fordult (a moszkvai választások), végül egy második Kornyilov-lázadás szemmel látható előkészítése (a csapatok kivonása Petrográdból, kozákcsapatok összevonása Petrográd körül, Minszk körülzárása kozákokkal stb.) — mindez napirendre tűzi a fegyveres felkelést.

Megállapítva tehát, hogy a fegyveres felkelés elkerülhetetlen és teljesen megérett, a Központi Bizottság felszólítja az összes pártszervezeteket, hogy vegyék ezt irányadóul és ebből a szempontból tárgyaljanak meg és döntsenek el minden gyakorlati kérdést (az Északi Terület Szovjetkongresszusa, a csapatok kivonása Petrográdból, a moszkvaiak és a minszkiek akciója stb.)”.

A Központi Bizottság és a felelős funkcionáriusok október 16-án tartott együttes tanácskozásának határozata:

„A gyűlés örömmel üdvözli és teljes egészében támogatja a Központi Bizottság határozatát, felszólít minden szervezetet, minden munkást és katonát a fegyveres felkelés legfokozottabb ütemű és legalaposabb előkészítésére, a Központi Bizottság által e célra alakított központ támogatására, és kifejezi azt a szilárd meggyőződését, hogy a Központi Bizottság és a Szovjet idejében megjelöli a támadásra alkalmas pillanatot és a támadás célszerű módjait”.

Mint látják, a felkelés időpontját és a Központi Bizottságnak a felkelésről szóló határozatát illetőleg Trockijt cserbenhagyta az emlékezete.

Egyáltalán nincs igaza Trockijnak, amikor azt állítja, hogy Lenin lebecsülte a szovjet legalitást, hogy Lenin nem értette meg, milyen komoly jelentősége van annak, hogy a hatalmat az október 25-i összoroszországi Szovjetkongresszus vegye át, s hogy Lenin éppen ezért ragaszkodott ahhoz, hogy a hatalmat október 25-e előtt ragadjuk meg. Ez nem igaz. Lenin két okból javasolta azt, hogy a hatalmat október 25-e előtt kell megragadni. Először azért, mert az ellenforradalmárok bármely pillanatban feladhatták Petrográdot, ami derékba törte volna a fellendülőben levő felkelést és ennél fogva drága volt minden nap. Másodszor azért, mert a Petrográdi Szovjet hibáját, amelyet azzal követett el, hogy nyíltan kitűzte és nyilvánosságra hozta a felkelés napját (október 25-ét), csakis úgy lehetett helyreütni, ha a tényleges felkelés a felkelésnek e legális időpontja előttmegkezdődik. Lenin ugyanis művészetnek tekintette a felkelést és neki tudnia kellett, hogy az ellenség, amelynek tudomására jutott (a Petrográdi Szovjet elővigyázatlansága következtében) a felkelés napja, okvetlenül igyekszik felkészülni erre a napra, ezért tehát meg kellett előzni az ellenséget, vagyis okvetlenül a legális időpont előtt kellett megkezdeni a felkelést. Főképpen ez a magyarázata annak a szenvedélyességnek, amellyel Lenin az október 25-i dátum fetisizálóit leveleiben ostorozta. Az események megmutatták, hogy Leninnek tökéletesen igaza volt. Tudvalevő, hogy a felkelést az Összoroszországi Szovjetkongresszus előtt kezdtük meg. Tudvalevő, hogy a hatalom megragadása ténylegesen az Összoroszországi Szovjetkongresszus megnyitása előtt történt, és nem a Szovjetkongresszus ragadta meg a hatalmat, hanem a Petrográdi Szovjet, a Forradalmi Katonai Bizottság. A Szovjetkongresszus csak átvette a hatalmat a Petrográdi Szovjet kezéből. Ezért Trockijnak a szovjet legalitás jelentőségével kapcsolatos hosszú elmefuttatásai teljesen fölöslegesek.

A burzsoá hatalmat megrohamozó és megdöntő forradalmi tömegek élén álló eleven és hatalmas párt — ilyen volt pártunk állapota ebben az időszakban.

Ennyit az Október előkészítéséről költött legendákról.

III
Trockizmus vagy Leninizmus?

Fentebb beszéltünk azokról a párt ellen és Leninről költött legendákról, amelyeket Trockij és elvbarátai Októberrel és Október előkészítésével kapcsolatban terjesztenek. Ezeket a legendákat lelepleztük és megcáfoltuk. Ezek után felmerül a kérdés: miért volt szüksége Trockijnak mindezekre a legendákra — Októberről, Október előkészítéséről, Leninről és Lenin pártjáról? Miért volt szüksége Trockijnak a párt ellen irányuló újabb irodalmi fellépésekre? Mi az értelme, feladata, célja ezeknek a fellépéseknek most, amikor a párt nem akar vitázni, amikor a pártnak rengeteg halaszthatatlan feladata van, amikor a pártnak arra van szüksége, hogy egybeforrottan dolgozzék a gazdaság helyreállításán, nem pedig arra, hogy újabb harcot vívjon régi kérdések körül? Miért volt szüksége Trockijnak arra, hogy a pártot visszarángassa újabb vitákba?

Trockij azt állítja, hogy minderre Október „tanulmányozása” érdekében van szükség. De vajon nem lehet tanulmányozni Októbert úgy is, hogy nem sértik meg ismét a pártot és a párt vezérét, Lenint? Micsoda „története” Októbernek az, amely azzal kezdődik és végződik, hogy meghurcolják az Októberi Felkelés fő mozgatóját, meghurcolják azt a pártot, amely ezt a felkelést megszervezte és vezette? Nem, itt nem Október tanulmányozásáról van szó. Októbert így nem tanulmányozzák. Október történetét így nem írják. E mögött nyilván valami más „célzat” rejlik. Mégpedig minden jel szerint az, hogy Trockij az ő irodalmi fellépéseiben még egy (még egy!) kísérletet tesz arra, hogy előkészítse a feltételeket a leninizmusnak trockizmussal való felcserélésére. Trockijnak „életbevágóan” fontos, hogy befeketítse a pártot, a párt kádereit, akik a felkelést vezették, abból a célból, hogy a párt befeketítéséről áttérjen a leninizmus befeketítésére. A leninizmus befeketítésére pedig azért van szüksége, hogy becsempéssze a trockizmust, mint „egyetlen” „proletár” (ennek fele se tréfa!) ideológiát. Mindezt, persze (óh, persze!) a leninizmus zászlaja alatt, hogy a becsempészés procedúrája a „lehető legkisebb fájdalommal” járjon.

Ez Trockij legutóbbi irodalmi fellépéseinek lényege.

Ezért Trockijnak ezek az irodalmi fellépései élére állítják a trockizmus kérdését.

Tehát, mi a trockizmus?

A trockizmusnak három sajátossága van, amelyek folytán kibékíthetetlen ellentétben van a leninizmussal.

Melyek ezek a sajátosságok?

Először. A trockizmus a „permanens” (megszakítás nélküli) forradalom elmélete. De mi a permanens forradalom trockista értelemben? Olyan forradalom, amely nem számol a szegényparasztsággal, mint forradalmi erővel. Trockij „permanens” forradalma, mint Lenin mondja, a parasztmozgalom „átugrása”, „játék a hatalom megragadásával”. Mi a veszélye ennek? Az, hogy az ilyen forradalom, ha megpróbálnák megvalósítani, elkerülhetetlenül kudarccal végződne, mert elszakítaná az orosz proletariátustól szövetségesét, vagyis a szegényparasztságot. Éppen ez a magyarázata annak a harcnak, amelyet a leninizmus már 1905 óta folytat a trockizmus ellen.

Hogyan értékeli Trockij a leninizmust e harc szempontjából? Olyan elméletnek tekinti, amely „forradalomellenes vonásokat” tartalmaz. Mivel adott okot a leninizmus erre a haragos véleményre? Azzal, hogy a leninizmus annakidején védelmezte és megvédelmezte a proletariátus és a parasztság diktatúrájának eszméjét.

De Trockij nem éri be ezzel a haragos véleménnyel. Tovább is megy, amikor azt állítja, hogy: „Jelenleg a leninizmus egész épülete hazugságon és hamisításon épül és saját bomlásának mérgét hordozza magában” (lásd Trockijnak 1913-ban Csheidzéhez írt levelét). Amint látják, ez két, egymással homlokegyenest ellenkező vonal.

Másodszor. A trockizmus bizalmatlanság a bolsevik pártszerűséggel, a párt egyöntetűségével szemben, a trockizmus nem bízik a pártnak az opportunista elemekkel szemben ellenséges jellegében. A trockizmus szervezeti téren az az elmélet, amely a forradalmároknak és opportunistáknak, az opportunisták csoportjainak és csoportocskáinak egy egységes pártban való együttélését hirdeti. Bizonyára ismerik Trockij Augusztusi Blokkjának történetét, amelyben idillikusan együttműködtek martovisták és otzovisták, likvidátorok és trockisták és „az igazi” pártnak tüntették fel magukat. Ismeretes, hogy ennek a rongyokból összefércelt „pártnak” a bolsevik párt lerombolása volt a célja. Miben álltak akkor „nézeteltéréseink”? Abban, hogy a leninizmus a proletárpárt fejlődésének zálogát az Augusztusi Blokk lerombolásában, a trockizmus viszont ebben a blokkban az „igazi” párt megteremtésének bázisát látta.

Amint látják, ez megint két jegy mással ellentétes vonal.

Harmadszor. A trockizmus bizalmatlanság a bolsevizmus vezetőivel szemben, kísérlet e vezetők diszkreditálására, befeketítésére. Nem ismerek egyetlen egy áramlatot sem a pártban, amelyet a trockizmussal össze lehetne hasonlítani a leninizmus vezetőinek vagy a párt központi intézményeinek diszkreditálása tekintetében. Mit szóljunk például Trockijnak ahhoz a „hízelgő” nyilatkozatához, amelyben Lenint úgy jellemzi, mint aki „hivatásszerűen kihasználja az orosz munkásmozgalom minden elmaradottságát” (lásd ugyanott). Pedig hát ez korántsem a „leghízelgőbb” nyilatkozat Trockij valamennyi „hízelgő” nyilatkozata között.

Hogyan történhetett, hogy Trockij, akinek a vállán ilyen kényelmetlen teher volt, mégis a bolsevikok sorába került az októberi mozgalom idején? Ez úgy történt, hogy Trockij akkor lerakta (ténylegesen lerakta) terhét, ládájába rejtette. E nélkül az „operáció” nélkül lehetetlen lett volna a komoly együttműködés Trockijjal. Az Augusztusi Blokk elméletét, vagyis a mensevikekkel való egység elméletét már szétzúzta és félrelökte a forradalom, mert hiszen milyen egységről lehetett szó akkor, amikor a bolsevikok és a mensevikek között fegyveres harc folyt? Trockij nem tehetett egyebet, mint hogy elismerje elmélete csődjének tényét.

A permanens forradalom elméletével ugyanez a kínos história „esett meg”, mert a bolsevikok közül senkinek sem jutott eszébe, hogy a februári forradalom után azonnal megragadjuk a hatalmat, Trockijnak pedig tudnia kellett, hogy a bolsevikok nem engedik meg neki, hogy — Lenin szavaival élve — játsszék a hatalom megragadásával”. Trockij nem tehetett egyebet, mint hogy elismerje a Szovjetekben való befolyásért folytatott harc, a parasztság meghódításáért folytatott harc bolsevik politikáját. Ami a trockizmus harmadik sajátosságát illeti (a bizalmatlanságot a bolsevik vezetőkkel szemben), ennek természetesen háttérbe kellett szorulnia a két első sajátosság nyilvánvaló csődje következtében.

Megtehette volna-e Trockij ebben a helyzetben, hogy ne rejtse terhét a ládájába és ne kövesse a bolsevikokat, ő, aki mögött nem volt számba vehető csoport, aki úgy jött a bolsevikokhoz, mint hadseregét elvesztett, magára maradt politikus? Világos, hogy nem tehette meg!

Mi hát ebből a tanulság? Ebből egy tanulságot vonhatunk le: a leninisták tartós együttműködése Trockijjal csak abban az esetben lehetséges, ha Trockij teljesen lemond régi terhéről, ha teljesen csatlakozik a leninizmushoz. Trockij Október tanulságairól ír, de elfelejti, hogy Októbernek minden egyéb tanulságon kívül volt még egy tanulsága — éppen az, amelyet az imént mondottam el, és amelynek elsőrendű jelentősége van a trockizmus szempontjából. Nem ártott volna a trockizmusnak, ha Októbernek ezt a tanulságát is megszívlelte volna.

De ezt a tanulságot, amint látjuk, a trockizmus nem szívlelte meg. A trockizmus régi terhét ugyanis, amelyet az Októberi mozgalom napjaiban a ládába rejtettek, most ismét előveszik abban a reményben, hogy lesz rá kereslet — hiszen a piac bővül nálunk. Kétségtelen, hogy Trockij legújabb irodalmi fellépéseiben a trockizmushoz való visszatérésre, a leninizmus „leküzdésére”, a trockizmus minden sajátosságának becsempészésére, meghonosítására irányuló kísérlettel van dolgunk. Az új trockizmus nem egyszerű megismétlése a régi trockizmusnak, az új trockizmus meglehetősen kopott és elnyűtt, a régi trockizmusnál hasonlíthatatlanul enyhébb szellemű és mérsékeltebb formájú, de lényegében kétségtelenül megőrizte a régi trockizmus minden sajátosságát. Az új trockizmus nem mer harcos erőként fellépni a leninizmus ellen, inkább a leninizmus közös zászlaja alatt mesterkedik, a leninizmus magyarázásának, tökéletesítésének cégére alatt működik. Ennek az az oka, hogy gyönge. Nem lehet véletlennek tekinteni azt a tényt, hogy az új trockizmus fellépése egybeesett Lenin elhunytának időpontjával. Amíg Lenin élt, az új trockizmus nem merte volna megkockáztatni ezt a lépést.

Melyek az új trockizmus jellemző vonásai?

1. A „permanens” forradalom kérdésében. Az új trockizmus nem tartja szükségesnek, hogy nyíltan védelmezze a „permanens” forradalom elméletét. „Egyszerűen”, megállapítja, hogy az Októberi Forradalom teljes egészében igazolta a „permanens” forradalom eszméjét. Ebből ezt a következtetést vonja le: a leninizmusban fontos és elfogadható az, ami a háború után, az Októberi Forradalom időszakában volt, és fordítva, a leninizmusban helytelen és elfogadhatatlan az, ami a háború előtt, az Októberi Forradalom előtt volt. Ebből következik a trockistáknak az az elmélete, amely szerint a leninizmust két részre kell vágni: háborúelőtti, „régi”, „rossz” leninizmusra, amelynek a proletariátus és parasztság diktatúrája volt az eszméje, és új, háborúutáni, októberi leninizmusra, amelyet a trockisták szeretnének a trockizmus követelményeihez alkalmazni. A leninizmus kettévágásának erre az elméletére a trockizmusnak, mint első, többé-kevésbé „elfogadható” lépésre van szüksége ahhoz, hogy megkönnyítse magának a további lépéseket a leninizmus elleni harcban.

De a leninizmus nem eklektikus elmélet, amelyet különféle elemekből ragasztottak össze, és amelyet ketté lehet vágni. A leninizmus egységes és egyöntetű elmélet, amely 1903-ban jött létre, megállta a három forradalom próbáját és most a világproletariátus harci zászlajaként menetel előre.

„A bolsevizmus — mondja Lenin — mint politikai eszmeáramlat, és mint politikai párt, 1903 óta áll fenn. Csak a bolsevizmusnak a fennállása egész idejét felölelő története magyarázhatja meg kielégítően, hogy miért tudta a bolsevizmus kikovácsolni és a legsúlyosabb viszonyok között fenntartani a proletariátus győzelméhez elengedhetetlenül szükséges vasfegyelmet” (XXV. köt. 174. old.).

Bolsevizmus és leninizmus — egy és ugyanaz. Ez két elnevezése ugyanannak a dolognak. Ezért a leninizmus kettévágását hirdető elmélet a leninizmus lerombolásának elmélete, a leninizmus trockizmussal való felcserélésének elmélete.

Mondanunk sem kell, hogy a párt nem békélhet meg ezzel a furcsa elmélettel.

2. A pártszerűség kérdésében. A régi trockizmus a mensevikekkel való egység elmélete (és gyakorlata) révén igyekezett aláásni a bolsevik pártszerűséget. De ez az elmélet annyira nevetségessé vált, hogy most már említeni sem merik. A mai trockizmus a pártszerűség aláásására új, kevésbé megbotránkoztató és majdnem „demokratikus” elméletet talált ki, amelynek magva a régi káderek szembeállítása a fiatalabb párttagokkal. A trockizmus szerint pártunknak nincs egységes és összefüggő története. A trockizmus pártunk történetét két különböző értékű részre, október előtti és október utáni részre osztja. Pártunk történetének október előtti része tulajdonképpen nem történelem, hanem „előtörténet”, nem fontos, vagy mindenesetre nem nagyon fontos előkészítő időszaka pártunknak. Pártunk történetének október utáni része viszont igazi, valódi történelem. Az elsőben pártunk „öreg”, „történelemelőtti” jelentéktelen káderei szerepelnek. Az utóbbiban az új, az igazi, a „történelmi” párt. Aligha szorul bizonyításra, hogy a párt történetének ez az „eredeti” felfogása megbontja pártunk régi és új kádereinek egységét, lerombolja a bolsevik pártszerűséget.

Mondanunk sem kell, hogy a párt nem békélhet meg ezzel a furcsa felfogással.

3. A bolsevizmus vezetőinek kérdésében. A régi trockizmus többé-kevésbé nyíltan igyekezett Lenint befeketíteni és nem félt a következményektől. Az új trockizmus már óvatosabban jár el. A régi trockizmus művét Lenin dicsőítésének, magasztalásának örve alatt igyekszik folytatni. Azt hiszem, érdemes néhány példát elmondanom.

A párt könyörtelen forradalmárnak ismeri Lenint. De azt is tudja, hogy Lenin óvatos volt, nem szerette a túlkapásokat és gyakran kemény kézzel fékezte meg a terror rajongóit, így magát Trockijt is. Trockij ezzel a kérdéssel „Leninről” c. könyvében foglalkozik. De az ő jellemzéséből az tűnik ki, hogy Lenin mást sem tett, mint „minden adódó alkalommal a terror elkerülhetetlenségének gondolatát sulykolta az emberekbe”. Az a benyomásunk támad, hogy Lenin csupa vérszomjas bolsevik között is a legvérszomjasabb volt.

Miért volt szüksége Trockijnak erre a felesleges és semmivel sem igazolható színsűrítésre?

A párt példás pártembernek ismeri Lenint, aki nem szerette egyedül, vezető testület megkérdezése nélkül, alapos puhatolózás és ellenőrzés nélkül eldönteni a kérdéseket. Trockij erre is kitér könyvében. De ő nem Lenint mutatja be, hanem valami kínai mandarint, aki a legfontosabb kérdéseket is íróasztal mellől, kapásból dönti el.

Akarják tudni, hogyan döntötte el pártunk az Alkotmányozó Gyűlés szétkergetésének kérdését? Hallgassák meg Trockijt:

„Persze, szét kell kergetni az Alkotmányozó Gyűlést — mondotta Lenin — dehát mi történjék a baloldali eszerekkel?

Bennünket azonban nagyon megvigasztalt az öreg Natanszon. Bejött hozzánk «tanácskozni» és mindjárt az első szavak után ezt mondotta: — Pedighát alighanem erőszakkal kell szétkergetni az Alkotmányozó Gyűlést.

— Bravó! — kiáltott fel Lenin — ami igaz, az igaz! De mit szólnak majd ehhez a tiéitek?

— Egyesek ingadoznak, de én azt hiszem, végül mégis beleegyeznek — felelte Natanszon.”

Így írnak történelmet.

Akarják tudni, hogyan döntötte el a párt a Legfőbb Katonai Tanács kérdését? Hallgassák meg Trockijt:

„Komoly és tapasztalt katonai szakemberek nélkül nem tudunk kikecmeregni ebből a káoszból — mondottam Vlagyimir Iljicsnek minden esetben a vezérkar meglátogatása után.

— Ez bizonyára igaz. Csak attól tartok, hogy elárulnak …

— Mindegyik mellé állítunk egy komisszárt.

— Még jobb lesz kettő — kapott a szón Lenin — méghozzá keménykezűeket. Elvégre lehetetlen, hogy ne legyenek keménykezű kommunistáink.

Így jött létre a Legfőbb Katonai Tanács szervezete.”

Így ír Trockij történelmet.

Miért volt szüksége Trockijnak ezekre a Lenint kompromittáló dajkamesékre? Talán bizony a párt vezérének, Leninnek magasztalására? Nem valószínű.

A párt Lenint korunk legkiválóbb marxistájának, mélygondolkozású teoretikusnak és a legtapasztaltabb forradalmárnak ismeri, akiben szikrája sincs a blanquizmusnak. Trockij kitér könyvében erre a kérdésre is. De az ő jellemzése nem az óriás Lenint mutatja be, hanem valami törpe blanquistát, aki az októberi napokban azt javasolta a pártnak, hogy „saját maga ragadja meg a hatalmat, függetlenül a Szovjettől és annak háta mögött”. De már megmondottam, hogy ez a jellemzés a legkisebb mértékben sem felel meg a valóságnak.

Miért volt szüksége Trockijnak erre a kiáltó … pontatlanságra? Nem bújik-e meg itt az a kísérlet, hogy „egy picikét” befeketítse Lenint?

Ezek az új trockizmus jellemző vonásai.

Miért veszélyes az új trockizmus? Azért, mert a trockizmusnak belső tartalmánál fogva minden esélye megvan arra, hogy központjává és gyűjtőpontjává váljon a proletárdiktatúra gyengítésére, bomlasztására törekvő nem-proletár elemeknek.

És most mi a teendő? — kérdezik önök. Melyek a párt soron levő feladatai Trockij legújabb irodalmi fellépéseivel kapcsolatban?

A trockizmus most azért lép fel, hogy befeketítse a bolsevizmust és megingassa alapjait. A pártnak az a feladata, hogy a trockizmust, mint eszmei áramlatot eltemesse.

Beszélnek az ellenzék ellen alkalmazott megtorlásokról és a szakadás lehetőségéről. Ezek badarságok, elvtársak. Pártunk erős és szilárd. A párt nem tűr meg semmiféle szakadást. Ami a megtorlásokat illeti, határozottan ellenzem azokat. Nekünk most nem megtorlásokra, hanem erőteljes eszmei harcra van szükségünk az újjászülető trockizmus ellen.

Mi nem akartuk és nem kerestük ezt az irodalmi vitát. Ezt a vitát Trockij kényszeríti ránk leninizmus ellenes fellépéseivel. Ám legyen, mi készen állunk, elvtársak.

„Pravda” 269. sz.
1924. november 26.

(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

SaLa

J. M. Szverdlovról

Vannak emberek, vannak a proletariátusnak vezérei, akikről a sajtó nem sokat beszél, mert ők maguk sem szeretnek magukról sokat beszélni, akik azonban, mégis éltető elemei és igazi vezetői a forradalmi mozgalomnak. Ez a fajta vezér volt J. M. Szverdlov.

Ízig-vérig szervező, természet adta képességekkel bíró, gyakorlati tapasztalatokban gazdag, forradalmi nevelésben megedzett, finom érzékkel megáldott, egész életében lázas tevékenységet kifejtő szervező — ez J. M. Szverdlov.

Mit jelent szervező vezérnek lenni a mi viszonyaink között, amikor a proletariátus uralmon van? Ez nem azt jelenti, hogy helyetteseket, segéderőket válogatunk össze, irodát szervezünk és ezen keresztül utasításokat adunk. Szervező vezérnek lenni a mi viszonyaink között először azt jelenti, hogy ismerni kell a funkcionáriusokat, tudnunk kell felismerni képességeiket és gyengéiket, tudnunk kell bánni velük, másodszor azt, hogy úgy kell elosztani őket:

1) hogy minden egyes funkcionárius a neki megfelelő helyen érezze magát;

2) hogy minden egyes funkcionárius a maximumát adhassa a forradalom szolgálatában annak, amit egyéni képességeivel egyáltalán adni tud;

3) hogy a funkcionáriusok ilyen elosztásának ne fennakadás legyen az eredménye, hanem összhang, egység, az egész munka általános fellendülése;

4) hogy az ily módon megszervezett munka általános iránya elősegítse annak a politikai eszmének érvényesítését és megvalósítását, amelynek nevében a funkcionáriusokat a posztokra elosztjuk.

J. M. Szverdlov pártunknak és államunknak éppen ez a fajta szervező vezére volt.

Az 1917—18-as időszak a párt és az állam életében fordulatot jelentő időszak volt. A párt ebben az időszakban lett először kormányzó erővé. Az emberiség történetében először jött létre a Szovjetek hatalma, ez az új hatalom — a munkások és parasztok hatalma. Az eladdig illegális pártot új vágányokra kellett átállítani, meg kellett teremteni az új, proletár állam szervezeti alapjait, meg kellett találni a párt és a Szovjetek közti viszony szervezeti formáit oly módon, hogy biztosítva legyen a párt vezető szerepe és egyben a Szovjetek normális fejlődése — ez volt az a rendkívül bonyolult szervezési feladat, amely előtt akkor a párt állott. Nem akad senki a pártban, aki tagadni merné, hogy Szverdlov egyike volt az elsőknek, ha ugyan nem ő volt az első, aki ügyesen és fennakadás nélkül megoldotta ezt a szervezési feladatot az új Oroszország építése terén.

A burzsoázia ideológusai és ügynökei szívesen ismételgetik azt az elcsépelt frázist, hogy a bolsevikok nem tudnak építeni, csak rombolni tudnak. Szverdlov és az ő munkája eleven cáfolata ezeknek a dajkameséknek. Szverdlov és az ő munkája nem véletlen jelenség a mi pártunkban. Az a párt, amely oly nagy építőt hozott létre, mint Szverdlov, bátran elmondhatja, hogy éppoly jól ért ahhoz, hogyan kell az újat építeni, mint ahhoz, hogyan kell a régit lerombolni.

Koránt sincs jogom azt állítani, hogy pártunk valamennyi szervezőjét és építőjét tökéletesen ismerem, de merem állítani, hogy valamennyi kimagasló szervező közül, akiről tudok — Leninről nem beszélve — csak kettőt ismerek, akivel pártunknak joga van és kell is büszkélkednie: I. F. Dubrovinszkijt, aki a turuhanszki száműzetésben veszett oda és J. M. Szverdlovot, aki a pártot és az államot építő munkájában égett el.

„Proletarszkaja Revoljucija”
(„A Proletárforradalom”) 11. (34.) sz.
1924. november.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

Bejegyzés a „Dinamó” gyár Vörös Könyvébe

– írta: J. V. Sztálin –

Kívánom a „Dinamó” munkásainak, valamint egész Oroszország munkásainak, hogy iparunk fellendüljön, hogy a proletárok száma Oroszországban a legközelebbi időszakban 20—30 millióra növekedjék, hogy a falvakban a kollektív gazdaság felvirágozzék és befolyása alá vesse a magángazdaságot, hogy a fejlett ipar és a falusi kollektív gazdaság véglegesen egybeforrassza a gyárak proletárjait és a föld munkásait egyetlen szocialista hadseregben …

I. Sztálin

1924. XI. 7.

Először megjelent:
„Pravda” 152. sz.
1930. június 4.

(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

Az első lovashadseregnek

– írta: J. V. Sztálin –

Üdvözlöm a dicső Lovas hadsereget, Krasznov, Gyenyikin, Vrangel és Pilsudszki fehérgárdista légióinak rémét!

Üdvözlöm a Lovas hadsereg vezéreit, Bugyonnij elvtársat, a vörös paraszt-tábornokot, és Vorosilov elvtársat, a vörös munkás-tábornokot!

Lovas hadseregünk katonái! Az önök vörös zászlóit a négyesztendős polgárháború frontjain aratott nagyszerű győzelmek hervadhatatlan dicsősége koszorúzza. Az ötödik évforduló megünneplésének napján tegyenek esküt, hogy sírig hűek maradnak ezekhez a zászlókhoz és becsülettel teljesítik a szocialista haza iránti kötelességüket, amikor a munkásosztály akarata újabb harcokra szólítja önöket a kommunizmus győzelméért.

Az önök
I. Sztálinja

„Pravda” 261. sz.
1924. november 16.

(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

A „Kresztyanszkaja Gazetá”-hoz

– írta: J. V. Sztálin –

Üdvözlet a „Kresztyanszkaja Gazetá”-nak, a munkás-paraszt szövetség nagy ügye hű őrének!

„Kresztyanszkaja Gazeta! Vésd emlékezetedbe ezt a három parancsolatot:

1. Vigyázz falusi levelezőidre, mint a szemed fényére — ez a hadsereged.

2. Erősítsd meg még jobban a kapcsolatokat a legbecsületesebb és legöntudatosabb parasztokkal, különösen a volt vöröskatonákkal — ez a támaszod.

3. Plántáld el a falun az igazságot és hirdesd kürtszóval az egész világnak, lankadatlanul hirdesd, hogy a parasztok felszabadulása elképzelhetetlen a munkásokkal való testvéri szövetség nélkül, hogy a munka győzelme a tőke felett lehetetlen a parasztoknak a munkások részéről való vezetése nélkül.

I. Sztálin

„Kresztyanszkaja Gazeta”
(„Parasztújság”) 51. sz.
1924. november 17.

(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

SaLa

A párt falusi feladatairól

Beszéd az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottságának plénumán
1924. október 26

Elvtársak! Mivel az előttem szóló elvtársak eléggé részletesen beszéltek a falusi munkáról, nekem csak néhány, a mai helyzet sajátosságait illető megjegyzésre kell szorítkoznom.

Melyek a jelen pillanat sajátosságai a parasztok helyzete szempontjából?

Az első sajátosság az, hogy a régi tőke, az erkölcsi tőke, amelyet a parasztnak a földesúrtól való megszabadításáért vívott harcban szereztünk, kezd már kimerülni. Egyes elvtársak azt mondják: „Miért ez a nagy hűhó a parasztok között végzett munka körül? Már nem egyszer beszéltünk a parasztságról, sohasem feledkeztünk meg a parasztságról — mi az oka hát ennek a nagy hűhónak a parasztság körül?” De ezek az elvtársak nyilván nem értik, hogy pártunk régi erkölcsi tőkéje, amelyet Október és az egész gabonafölösleg kötelező beszolgáltatásának eltörlése időszakában halmozott fel, már fogytán van. Nem értik, hogy most új tőkére van szükségünk. Az új harc viszonyai között új tőkét kell teremtenünk pártunk számára. Újból meg kell hódítanunk a parasztságot. Ez a kérdés lényege. Arról, hogy segítettünk a muzsiknak megdönteni a földesurakat és megszerezni a földet, arról, hogy a háborút befejeztük, hogy a cár már a múlté és a cárral együtt eltűnt a többi cári skorpió is — minderről a parasztoknak már sikerült megfeledkezniök. Ebből a régi tőkéből már nem élünk meg sokáig. Aki ezt nem értette meg, az egyáltalán nem értette meg az új körülményeket, az új gazdasági politika új viszonyait. Most azon vagyunk, hogy a parasztságot újra meghódítsuk — ez belső helyzetünk első sajátossága.

De ebből az következik, hogy újból beszélni a parasztságról nemcsak nem fölösleges, hanem már kissé késő is.

A második sajátosság az, hogy ez alatt az időszak alatt alapvető osztályaink — a munkások és a parasztok — megváltoztak, másokká lettek. A proletariátus azelőtt deklasszált, szétforgácsolt volt, a parasztságot viszont összefogta az a kívánság, hogy megtartsa a földesuraktól elvett földet és megnyerje a háborút a földesurak ellen. így volt eddig. Most más a helyzet. A háború végétért. Az ipar nő. A mezőgazdaság fejlődik. A mai proletariátus már nem deklasszált munkásosztály, hanem életerős proletariátus, amelynek kultúrája és szükségletei napról- napra növekszenek. Ami a parasztságot illeti, az már nem a régi, agyongyötört parasztság, amely állandó rettegésben él, hogy elveszítheti a földet és kész minden áldozatra, hogy megszabaduljon a földesúrtól. Új osztály ez, szabad és aktív osztály, amely már elfelejtette a földesurat és most az a legfőbb gondja, hogy olcsó árut kapjon, és mennél drágábban adja el gabonáját. Jellemző vonása a növekvő politikai aktivitás. Ma már nem lehet azt mondani, hogy „a párt majd mindent rendbe hoz”, hogy a „párt majd mindent elintéz mindenki helyett”. Az ilyen beszédet ma nem értenék meg a parasztok, és még kevésbé a munkások. Ma mélyebbre kell hatolnunk a tömegekbe, ma többet kell magyaráznunk, felvilágosítanunk, meggyőznünk, mint eddig. Ma újra meg kell hódítanunk a pártonkívüliek millióinak bizalmát, és szervezetileg is meg kell erősítenünk ezt a bizalmat, elsősorban a Szovjetek útján. Ezt követeli a tömegek megnövekedett politikai aktivitása.

De nemcsak az osztályok változtak meg. Hasonlóképpen megváltozott a harci terep is, mert hiszen mássá lett, teljesen mássá. Miért folyt azelőtt a harc? Van-e szükség az egész gabonafölösleg kötelező beszolgáltatására vagy sem? Még régebben pedig arról volt szó, hogy van-e szükség a földesúrra vagy sem? Ma ezeket a kérdéseket már kiküszöböltük, mert nincs többé sem földesúr, sem kötelező teljes gabonabeszolgáltatás. Ma nem a földesúrról és a gabonabeszolgáltatásról van szó, hanem a gabonaárakról. Ez teljesen új harci terep, kiterjedt és igen bonyolult terep, amely komoly tanulmányozást és komoly harcot követel. Még csak nem is az adón van a hangsúly, mert a paraszt megfizetné az adót, ha a gabonaárak „elég magasak”, a textiláru és más városi gyártmányok árai pedig „elég” alacsonyak volnának. A döntő kérdés ma — a piac és az árak, a városi áruk, a mezőgazdasági termékek árai.

Mit ír például a gomeli kormányzósági pártbizottság titkára a Központi Bizottságnak:

„Három járásban tömegesen nem fogadták el az adókivetéseket. Az adófizetés üteme háromszor lassúbb a kelleténél. A lezajlott járási pártonkívüli értekezletek annyira viharosak voltak, hogy egyes értekezleteket be kellett rekeszteni, egyeseken pedig határozatot hoztak: meg kell kérni a központot, hogy csökkentse az adót és emelje a gabonaárakat. Nem tudom, milyen a helyzet a többi kormányzóságban, de a mi kormányzóságunk helyzete nem felel meg azoknak a következtetéseknek, amelyeket ön (vagyis én) legutolsó bizalmas levelében levon. Helyi pártfunkcionáriusaink hangulata rossz. A falu olyan, mint a megbolygatott méhkas, mindenki az adóról és a gabonaárakról beszél”.

Ugyanilyen jelentéseket kapott a Központi Bizottság Szibériából, Délkeletről, Kurszk, Tula, Nyizsnyij Novgorod, Uljanovszk és más kormányzóságokból is.

Mindezeknek a jelentéseknek az a lényege, hogy a parasztot a mi árpolitikánk kezdi feszélyezni, mégpedig annyira, hogy szeretné gyengíteni vagy akár le is rázni árpolitikánk végrehajtásának azokat az emelőit, amelyek nélkül iparunk egy lépést sem tehetne előre. A paraszt mintegy azt mondja nekünk: „tiszerintetek veszélyes a lehető legalacsonyabbra leszállítani a városi gyártmányok árait, féltek a külföldi áruk beözönlésétől, ezért mindenféle vámkorlátozásokat létesítettetek, amelyek védik fiatal iparunkat a konkurenciától, de nekem semmi közöm a ti iparotokhoz, én olcsó árukat követelek, akárhonnan jöjjenek is azok”. Vagy pedig: „nem meritek emelni a gabonaárakat, mert féltek a munkabér leromlásától, ezért agyaltatok ki mindenféle begyűjtő szerveket, ezért vezettetek be külkereskedelmi monopóliumot és más egyebet, de nekem semmi közöm a ti akadályaitokhoz és emelőitekhez, én magas gabonaárakat követelek”.

Ez az árpolitika terén vívott harc lényege.

Különösen jellemző e tekintetben a legutóbbi grúziai felkelés. Ez a felkelés természetesen műfelkelés volt, de egyes kerületekben, különösen a gurijai kerületben, kétségtelenül tömeges jellege volt. Mit akartak a parasztok Gurijában? Olcsó árukat, magas kukoricaárakat. Gurija határos Nyugattal, ott látják a külföldi áruk olcsóságát szovjet áruinkhoz képest és azt szeretnék, hogy áruink árát szállítsuk le legalább a külföldi árak színvonalára, vagy pedig a kukorica árát emeljük fel olyan mértékben, amely biztosítja a szovjet áruk előnyös vásárlását. Ez a gurijai felkelés gazdasági alapja Grúziában. Éppen ezért ez a felkelés jellemző a harc új feltételeire az egész Szovjetországban. Ezért nem lehet a grúziai felkelést egy kalap alá venni a tambovi felkeléssel, ahol nem a gyártmányok és a mezőgazdasági termékek árairól volt szó, hanem az egész gabonafölösleg kötelező beszolgáltatásának megszüntetéséről.

A piacon és a falun a szovjet árpolitika ellen folyó új harc bujtogatói a kulákok, spekulánsok és egyéb szovjetellenes elemek. Ezek az elemek elszakítani igyekeznek a parasztság milliós tömegeit a munkásosztálytól, hogy ily módon aláássák a proletárdiktatúrát. Feladatunk ezért az, hogy a kulákokat és spekulánsokat elszigeteljük, a dolgozó parasztságot tőlük elszakítsuk és bevonjuk a szovjet építésbe, teret adva ezzel politikai aktivitásának. És ezt — minthogy a dolgozó parasztságnak és különösen a szegényparasztságnak a munkásokkal való szövetség, a proletariátus diktatúrájának fenntartása, tehát azoknak a gazdasági emelőknek a fenntartása is, amelyekkel a diktatúrát alátámasztjuk, érdekében van — megtehetjük és már meg is tesszük.

Mi szükséges ehhez? Előszöris gondoskodni kell arról, hogy a falun a párt körül megteremtsük azt a parasztokból álló nagyszámú pártonkívüli aktívát, amely alkalmas arra, hogy pártunkat a parasztok millióival egyesítse. Máskülönben szó sem lehet arról, hogy a parasztokat a kulákoktól és spekulánsoktól elszakítsuk, szó sem lehet arról, hogy a parasztok tízmillióit megnyerjük és szilárdan a párthoz kapcsoljuk. Ez természetesen nehéz dolog. De a nehézség nem lehet számunkra leküzdhetetlen akadály. Sejtjeink segítségére a faluba kell küldenünk a tapasztalt, a falut ismerő pártmunkások százait, de talán ezreit is (nem a mennyiség a döntő), akik ki tudják alakítani, meg tudják teremteni a pártonkívüli parasztaktívát. Emellett számolni kell a parasztoknak azzal a természetes bizalmatlanságával a városi emberekkel szemben, amely a faluban még mindig megvan és amely bizonyára nem is oszlik el egyhamar. Önök tudják, hogyan fogadja a paraszt a városi jövevényt, különösen, ha az nagyon fiatal: „még egy naplopó jött a városból, biztosan azért, hogy becsapjon bennünket”. Ez azzal magyarázható, hogy a paraszt leginkább annak hisz, aki maga is gazdálkodik és többé-kevésbé ért a gazdasághoz. Ezért gondolom, hogy falusi tevékenységünk középpontjában a magukból a parasztokból álló aktívának a megteremtéséért végzett munkának kell lennie, hogy ebből az aktívából a párt új erőket meríthessen.

De hogyan hajtsuk ezt végre? Szerintem ehhez elsősorban fel kell élénkíteni a Szovjeteket. Minden eleven, becsületes, kezdeményező, tudatos erőt, különösen a volt vöröskatonákat, akik a legtudatosabbak és a legkezdeményezőbbek a parasztok közül, be kell vonni a Szovjetek munkájába. Miért éppen a Szovjetekébe? Először is azért, mert a Szovjetek a hatalom szervei, a dolgozó parasztságnak az ország vezetésébe való bevonása pedig pártunk soron levő feladata. Másodszor azért, mert a Szovjetek a munkások és parasztok összefogásának szervei, — azok a szervek, amelyek segítségével a munkások a parasztokat vezetik. Erre a vezetésre pedig most nagyobb szükség van, mint valaha. Harmadszor azért, mert a Szovjetekben dolgozzák ki a helyi költségvetést, a költségvetés pedig életbevágó kérdés a parasztság számára. Végül azért, mert a Szovjetek a parasztság hangulatának legfontosabb barométerei, a parasztság hangjára pedig feltétlenül fel kell figyelni. A falun vannak még más, a legnagyobb mértékben fontos pártonkívüli szervezetek is, mint például a parasztbizottságok, a szövetkezetek, a komszomol szervezetek. De fennáll az a veszély, hogy ezek a szervezetek bizonyos körülmények között tisztán paraszti egyesülésekké válhatnak, amelyek elszakadhatnak a munkásoktól. Hogy ez ne történjék meg, e szervezetek munkáját össze kell fogni a Szovjetekben, ahol maga a Szovjetek szerkezete biztosítja, hogy a parasztokat a munkások vezetik. Ezért oly elsőrendű fontosságú feladat a Szovjetek felélénkítése most, amikor a parasztok szervezetei úgy nőnek, mint eső után a gomba.

Nemrég, a falusi sejtek értekezletén az elvtársakat felszólítottam arra, hogy bírálják kíméletlenül falusi pártmunkánk hiányosságait. Ez némi elégedetlenséget keltett. Kiderül, hogy vannak olyan kommunisták, akik félnek a kritikától, nem akarják feltárni munkánk hiányosságait. Ez veszélyes, elvtársak. Sőt: az önkritikától vagy a pártonkívüliek bírálatától való félelem most a legveszedelmesebb betegség. Választanunk kell: vagy mi magunk fogjuk bírálni magunkat és módot adunk a pártonkívülieknek, hogy bírálják munkánkat — és akkor remélhetjük, hogy falusi munkánk előrehalad; vagy nem engedjük meg ezt a bírálatot — és akkor az események fognak bennünket bírálni, olyanok, mint a kronstadti, tambovi és grúziai felkelés. Azt hiszem, inkább az első fajta bírálatot választjuk, nem a második fajtát. Ezért nem kell félnünk sem a párttagok, és még kevésbé a pártonkívüliek bírálatától.

Először megjelent
I. Sztálin A parasztkérdés c.
könyvében, Moszkva—Leningrád 1925.

(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

SaLa

A párt soron levő falusi feladatairól

Beszéd a falusi sejttitkároknak az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottsága által rendezett tanácskozásán

1924. október 22

A helyi beszámolók hiányosságai

Elvtársak! Elsősorban az itt elhangzott beszámolók hiányosságairól akarok szólni. Azt hiszem, hogy lényeges hiányosság kettő volt.

Az első hiányosság az, hogy a küldöttek állandóan a munka sikereiről beszéltek, de falusi munkánk hiányosságait — pedig töméntelen van — alig említették. Beszámoltak arról, ki mióta párttag, ki mikor született, hány tagja van a sejtnek és egyebekről, de munkánk hiányosságairól majdnem semmit sem mondtak. Holott falusi munkánk hiányosságainak kérdése gyakorlatunk döntő fontosságú kérdése. A beszámolók ezért — bocsánat a kifejezésért — bizonyos bürokratikus színezetet öltöttek. Bármely kívülálló hallgató azt hihette volna, hogy idejöttek az emberek beszámolni a Központi Bizottságnak és azt mondták: „a munka kielégítően folyik”, vagy „minden rendben van”. Ez így nem helyes, elvtársak, mert mindannyian tudjuk — mi is, önök is —, hogy nincs minden rendben sem önöknél, a helyi szervezetekben, sem nálunk, a Központi Bizottságban.

A beszámolók második hiányossága az, hogy főképpen magukról a sejtekről beszélnek, a sejtek hangulatáról, viszont a pártonkívüli parasztok millióinak hangulatát valamely oknál fogva nem veszik figyelembe. A kommunisták eszerint elsősorban önmagukkal vannak elfoglalva: hogyan folyik náluk a belső élet, hány felolvasást tartottak, milyen propaganda folyik stb. A kommunisták eszerint egyre inkább csak önmagukat vizsgálják és elfelejtik, hogy körülöttük ott a pártonkívüliek óceánja, akiknek támogatása nélkül a sejtek egész munkáját az a veszély fenyegeti, hogy üres kontárkodássá válik. Hogy milyen a kölcsönös viszony a pártszervezetek és a pártonkívüli tömeg között — erről semmit, vagy majdnem semmit sem mondottak. Nem lehet csak magunkat vizsgálni. Elsősorban a pártonkívüli parasztok millióit kell vizsgálni — tanulmányozni kell szükségleteiket és kívánságaikat, számolni kell igényeikkel és hangulatukkal. Innen ered a beszámolók szárazsága és bizonyos bürokratikussága.

Ezt a két lényeges hiányosságot azért akartam kiemelni, hogy az elvtársak ezt tudomásul vegyék.

Még egyszer kérem, elvtársak, ne vegyék rossz néven, hogy megmondtam önöknek az igazat. De nagyon kérem, mondják meg önök is nekünk az igazat a Központi Bizottság munkájában előforduló hiányosságokról és hibákról.

Most pedig térjünk a tárgyra.

A párt fő hiányossága — a pártmunka gyengesége a falun

Miben áll pártunk alapvető hiányossága a jelen pillanatban, a „nep” viszonyai között, amikor a parasztság politikai aktivitása fokozódott, és amikor a párttól sokkal többet követelnek, mint mondjuk; két évvel ezelőtt?

Pártunk alapvető hiányossága az, hogy pártmunkánk a falun gyenge, nincs jól megszervezve, elhanyagolt állapotban van. Honnan ez a gyengeség? Mivel magyarázható az a tény, hogy a városokban a pártmunka teljes gőzzel folyik, a faluban pedig csak döcög? Vajon a mezőgazdaság nem fejlődik? Vajon a parasztság helyzete nem javult az egész gabonafölösleg kötelező beszolgáltatásának eltörlése utáni két év alatt? Vajon az ipar növekedése és a városi árucikkek szállítása nem könnyít a parasztok helyzetén? Vajon az értékálló pénz nem könnyített a parasztság helyzetén? Honnan ered hát falusi pártmunkánknak ez a gyengesége? Hogy e kérdésre válaszolhassunk, előbb egy másik kérdést kell eldöntenünk: honnan meríti pártunk erejét a városokban?

Miben van pártunk ereje a városokban?

Nos hát, miben van pártunk ereje a városokban? Pártunk főereje abban van, hogy nálunk a városokban pártunkat nagyszámú, többszázezer munkásból álló pártonkívüli aktíva veszi körül — s ez az aktíva híd a párt és a munkásosztály milliós tömegei között. Pártunk ereje a városokban abban van, hogy a párt és a sokmilliós munkástömeg között a munkástömeg néhány százezer emberből álló pártonkívüli aktívája nem válaszfal, hanem összekötő híd. A párt ebből az aktívából merít erőt. Ennek az aktívának a segítségével kovácsolja ki magának a tömegek bizalmát. Önök hallották, hogy félévvel ezelőtt pártunk több mint 200 000 munkással gyarapodott. Honnan jöttek ezek? A pártonkívüli aktívából, amely a bizalom légkörével övezi pártunkat, összeköti pártunkat a többi pártonkívüli tömeggel. A pártonkívüli aktíva tehát nemcsak összekötő híd, hanem a leggazdagabb tartalék is, amelyből pártunk új erőket merít. Ilyen aktíva nélkül fejlődése lehetetlen volna. A párt nő és erősödik, ha nő és erősödik a párt körül a pártonkívüli aktíva széles rétege. A párt senyved és sorvad, ha ilyen aktívája nincs.

Miben van falusi munkánk gyengesége?

Nos hát, miben van falusi pártmunkánk gyengesége?

Abban, hogy a pártnak a falun nincs meg az a parasztokból álló széleskörű pártonkívüli aktívája, amely a pártot össze tudná kötni országunk dolgozó parasztságának tízmillióival.

Mi a helyzet a falun? A falun megvan a pártsejtek vékony fonala. Azután következik a párttal együtt érző pártonkívüli parasztok ugyanilyen vékony fonala. Mögötte pedig a pártonkívüliek tengere terül el, a parasztok tízmilliói, akiket nem köt össze és nem köthet össze a párttal a pártonkívüli aktíva vékony fonala. Tulajdonképpen ezzel magyarázható az is, hogy ez a fonál nem elég erős, gyakran elszakad, és összekötő híd helyett néha válaszfalat alkot a párt és a falusi pártonkívüli tömegek között.

Az alapvető feladat — a párt körül parasztaktívát teremteni

Ezért pártunk alapvető feladata a falun az, hogy parasztokból többszázezer főnyi nagyszámú pártonkívüli aktívát teremtsen, amely össze tudja kötni a pártot a dolgozó parasztok tízmillióival. Elvtársak! Vagy megteremtünk ilyen aktívát és ezzel pártunk helyzetét a falun egyenlővé tesszük pártunk helyzetével a városban, és akkor semmilyen kérdéstől, semmilyen nehézségtől sem kell visszariadnunk; vagy nem teremtünk ilyen aktívát és akkor egész falusi munkánk mindkét lábára sántítani fog. Ez most egész munkánk súlypontja. Ilyen aktíva híján, ilyen feltétlenül nagyszámú és feltétlenül igazi parasztokból álló aktíva híján pártunk a falun állandó senyvedésre van kárhoztatva. A feladat természetesen nehéz és egy év alatt nem lehet ilyen aktívát megteremteni. De meg kell teremteni, és mennél előbb fogunk hozzá a megteremtéséhez, annál jobb.

Fel kell élénkíteni a szovjeteket

De hogyan teremtsük meg ezt az aktívát? Hogyan oldjuk meg sikerrel ezt a feladatot? Aki azt hiszi, hogy ez könyvből betanult szóbeli propagandával megoldható — az nagyon téved. Csak a falu gyakorlati szükségleteivel kapcsolatos tömegmunka során, csak a széleskörű falusi szovjet építés során, csak a parasztságnak a járás, a kerület és a kormányzóság vezetésébe való bevonásával teremthetjük meg a párt körül a parasztokból álló pártonkívüli aktíva széles rétegét. Felélénkíteni a Szovjeteket, talpra állítani őket, bevonni a Szovjetekbe a parasztság legjobb elemeit — ezen az úton haladva kikovácsolhatjuk a pártonkívüli parasztokból álló széles aktívát.

Lenin azt mondotta, hogy a Szovjetek a munkások és parasztok összefogásának szervei — azok a szervek, amelyek révén a munkások a parasztokat vezetik. Nos, ha el akarjuk érni azt, hogy a dolgozó parasztság politikai aktivitása ne csússzon ki a munkások vezetése alól, mindent el kell követnünk, hogy a parasztságot bevonjuk a Szovjetekbe, hogy a Szovjetek felélénküljenek és talpra álljanak, hogy a parasztság politikai aktivitása az ország vezetésében való kötelező részvételben működési teret kapjon. Csak ilyen munka során válhatnak ki a parasztság soraiból a pártonkívüli aktíva nagyszámú káderei. A párt csak ilyen aktívából tudja kiválogatni a párttagok tízezreit a falun.

Más magatartást kell tanúsítani a parasztság irányában

De annak, hogy felélénkítsük a Szovjeteket, minden egyében kívül van egy elengedhetetlen feltétele. Mégpedig az, hogy gyökerében megváltoztassuk magatartásunkat a parasztok irányában. És miben áll ez a változás? Abban, hogy a kommunista megtanuljon úgy bánni a pártonkívülivel, ahogyan egyenlő bánik az egyenlővel. Abban, hogy ne parancsolgasson, hanem éber figyelemmel meghallgassa a pártonkívüliek hangját. Abban, hogy ne csak tanítsa a pártonkívülieket, hanem tanuljon is tőlük. Márpedig van mit tanulnunk a pártonkívüliektől. A párttagok és a pártonkívüliek közötti kölcsönös viszony kérdése pártunk gyakorlatának döntően fontos kérdése. Lenin ezt a kölcsönös viszonyt egy szóval határozza meg: kölcsönös bizalom. De a pártonkívüli paraszttól nem várhatnak bizalmat ott, ahol nem tudnak úgy bánni vele, ahogyan egyenlő bánik az egyenlővel. Ilyen esetekben bizalom helyett bizalmatlanság támad, s a dolog sokszor azzal végződik, hogy a párt és a pártonkívüliek között válaszfal képződik, a párt elszakad a tömegtől, a munkások és parasztok összefogásából pedig széthúzás lesz.

A grúziai felkelés tanulságai

A dolgok ilyen alakulásának eleven példája a nemrégen lezajlott grúziai felkelés. Lapjainkban grúziai műmegmozdulásokról írnak. Ez igaz, mert a grúziai felkelés általában mesterségesen szított, nem pedig népi felkelés volt. De egyes helyeken a kommunista párt és a tömegek közötti rossz kapcsolat következtében a mensevikeknek sikerült a paraszti tömegek egy részét bevonni a felkelésbe. Jellemző, hogy ezek a helyek vannak a legjobban ellátva kommunista erőkkel. Ezeken a helyeken viszonylag sokkal több kommunista van, mint egyebütt. És lám, éppen itt vakoskodtak az emberek, „elnézték”, nem vették észre azt, hogy a parasztok között erjedés megy végbe, hogy a parasztok valamire készülnek, hogy elégedetlenek, hogy ez az elégedetlenség az idők során felgyülemlett, a párt pedig erről mit sem tudott. A kommunista erőkkel legjobban ellátott helyek voltak a legjobban elszakadva a pártonkívüli parasztság hangulatától, gondolataitól és vágyaitól. Ez a kérdés veleje.

Hogyan történhetett meg ez a képtelenség? Úgy, hogy a kommunisták nem tudtak lenini módon bánni a parasztokkal, a bizalom légköre helyett a kölcsönös bizalmatlanság légkörét teremtették meg és ilyképpen elszakították a pártot a pártonkívüli parasztoktól. Érdekes, hogy Grúzia egyik legaktívabb pártfunkcionáriusa ezt a képtelenséget a helyi Szovjetek gyengeségével és a pártnak a pártonkívüliektől való elszakadásával magyarázza. „Kétségtelen — mondja —, hogy a fő okát annak, hogy nem vettük észre a készülő megmozdulást, a helyi Szovjetek gyengeségében kell keresnünk.” Lenin azt mondja, hogy a Szovjetek a parasztság hangulatának legpontosabb barométerei, legbiztosabb mutatói. És Grúzia néhány kerületében éppen ez a barométer nem volt a kommunisták kezében.

Elvtársak, a grúziai eseményeket jellemzőknek kell tekintenünk. Az, ami Grúziában történt, megismétlődhet egész Oroszországban, ha nem változtatjuk meg gyökeresen magatartásunkat a parasztság irányában, ha nem teremtjük meg a teljes bizalom légkörét a párt és a pártonkívüliek között, ha nem figyelünk éberen a pártonkívüliek hangjára, s végül, ha nem élénkítjük fel a Szovjeteket, hogy működési teret biztosítsunk a dolgozó paraszttömegek politikai aktivitásának.

Két eset lehetséges: vagy meg tudjuk teremteni a helyes lenini magatartást a pártonkívüli parasztok irányában, hogy a parasztság növekedő politikai aktivitását a szovjet építés medrébe tereljük és ily módon biztosítsuk azt, hogy a parasztokat a munkások vezessék; vagy nem tudjuk ezt megtenni és akkor a tömegek politikai aktivitása elkerüli a Szovjeteket és a Szovjetek feje felett olyan ellenforradalmi megmozdulásokban tör ki, mint a grúziai felkelés.

Így áll a kérdés, elvtársak.

Tapintatosan kell bánni a parasztsággal

Annak jellemzésére, milyen tapintatlanul bánnak néha a parasztsággal, néhány szót kell szólnunk a vallásellenes propagandáról. Egyes elvtársak néha olybá veszik a parasztokat, mintha azok materialista filozófusok volnának, és úgy vélik, hogy elég egy természettudományi előadást tartaniok és már meg is győzték a muzsikot arról, hogy nincs isten. Gyakran nem értik, hogy a paraszt gazda módjára tekint az istenre, vagyis a paraszt néha hajlandó volna elfordulni az istentől, de gyakran kétségek gyötrik: „ki tudja, hátha valóban létezik isten; nem lesz-e jobb a kommunistákat is, meg az istent is kielégíteni, nehogy a gazdaságnak baja essék”. Aki nem veszi figyelembe a paraszt lelkivilágának e sajátosságát, az egyáltalán nem értette meg a párttagok és pártonkívüliek viszonyának kérdését, az nem értette meg azt, hogy a vallásellenes propaganda kérdésében óvatosnak kell lenni a parasztnak még az előítéleteivel szemben is.

A párt fő feladatai

Így tehát ezekre a következtetésekre jutunk:

1. A falusi pártmunka főhiányossága az, hogy a párt és a pártonkívüli parasztság tízmilliói között nincs meg a parasztokból álló széles pártonkívüli aktíva.

2. A párt soron levő feladata az, hogy a falun megteremtse a párt körül ezt az aktívát, amelyből a párt új erőket meríthetne.

3. Ezt az aktívát csakis a Szovjetek felélénkítésével és a parasztságnak az ország vezetésébe való bevonásával teremthetjük meg.

4. A Szovjetek felélénkítése érdekében gyökeresen meg kell változtatni a pártonkívüli parasztok irányában tanúsított magatartást, abba kell hagyni a parancsolgatást és kölcsönös bizalmat kell teremteni a párttagok és pártonkívüliek között.

Ezek a párt feladatai.

A munka feltételei

Megvannak-e a kedvező feltételek e feladatok megvalósításához? Kétségtelenül megvannak. Ilyen feltétel — a legfontosabbakra gondolok — három van.

Először. A falusi szegényparasztság növekvő politikai aktivitása. Fel kell hívnom a figyelmet a mezőgazdaság fejlődésének egyes sajátosságaira. Iparunk fejlődése tömöríti a munkásokat, megszünteti a munkásosztály deklasszáltságát és helyreállítja a munkásosztályt, mint egészet, a falun viszont, ellenkezőleg, a mezőgazdaság fejlődése a parasztság bomlására, rétegeződésére, két tábor kialakulására vezet: kialakul a falun vezető helyzetet elfoglalni törekedő kulákok tábora, és a kulák ellen szövetségest kereső szegényparasztság tábora. Kétségtelen, hogy a Szovjetek felélénkítése működési teret ad majd a falusi szegénység növekvő politikai aktivitásának ahhoz, hogy egységes frontot teremtsen meg a munkások vezetésével a kulák, a spekuláns és az uzsorás erejével szemben.

Másodszor. Helyi költségvetést létesítettünk, ami a Szovjetek felélénkítésének anyagi alapja. Mondanunk sem kell, hogy a költségvetés, az adó beszedése és hováfordítása kérdéseinek elsőrendű jelentőségük van a parasztság szempontjából. A parasztságnak a szovjet építésben való részvétele ezért most időszerűbb jelentőségű, mint valaha.

Harmadszor. A Szovjethatalom által országunk éhező vidékeinek kellő időben nyújtott segítség. Kétségtelen, hogy ez a segítség a parasztok körében megteremtette a Szovjethatalom iránti bizalom légkörét. Aligha kell bizonyítanunk, hogy ez a légkör megkönnyíti a Szovjetek felélénkítését.

A pártonkívülieknek millióival való kapcsolat fenntartása — ez mindennél fontosabb

Tehát azon kívül, hogy pártunknak bizonyos soron levő falusi feladatai vannak, van számos kedvező feltétel is, amely megkönnyíti e feladatok teljesítését. A kérdés lényege most az, hogy mennél szaporábban fogjunk hozzá e feladatok teljesítéséhez.

Itt emlékezetünkbe kell idéznünk Lenin halhatatlan szavait arról, hogy pártunk ereje a párt és a pártonkívüliek milliós tömegei közötti eleven kapcsolat fenntartásában van, hogy minél hathatósabb ez a kapcsolat, annál tartósabbak eredményeink. Ezek a szavak pártunk XI. kongresszusán hangzottak el. Íme:

„A nép tömegében mi (kommunisták — I. Szt.) mégis csak annyi vagyunk, mint csepp a tengerben, s csak akkor kormányozhatunk, ha helyesen fejezzük ki azt, aminek igazságát a nép elismeri. E nélkül a kommunista párt nem fogja a proletariátust vezetni, a proletariátus nem fogja magával vinni a tömegeket, és az egész gépezet széthull”.

,,Pravda” 242. sz.
1924. október 23.

(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

SaLa

A nemzetközi helyzethez

Azt hiszem, hogy a mai nemzetközi helyzet jellemzéséhez teljesen szükségtelen figyelembe venni a mai nemzetközi helyzetnek minden többé-kevésbé jelentős tényét, kivétel nélkül minden sajátosságát. Ehhez csupán napjaink legfőbb, döntő mozzanatait kell figyelembe venni. Jelenleg szerintem három ilyen mozzanat van:

a) a burzsoá-demokratikus „pacifizmus” „érájának” kezdete;
b) Amerika beavatkozása Európa ügyeibe és az Antant londoni egyezménye a jóvátételi fizetésekről;
c) a baloldali elemek erősödése az európai munkásmozgalomban és a Szovjetunió nemzetközi tekintélyének növekedése.

Vizsgáljuk meg ezeket a fő mozzanatokat.

1. A burzsoá-demokratikus „pacifizmus” időszaka

Az Antant gyengének bizonyult ahhoz, hogy megeméssze katonai győzelmeinek gyümölcseit. Németország legyőzése és a Szovjetunió bekerítése teljes mértékben sikerült neki. Az is sikerült neki, hogy elkészítse Európa kirablásának tervét. Erről tanúskodik az antant-államok számtalan konferenciája és szerződése. De a kirablás tervének végrehajtására gyengének bizonyult. Miért? Azért, mert túlságosan nagyok az ellentétek az Antant országai között. Azért, mert nem sikerült és nem is fog sikerülni nekik közös nevezőre jutniok a zsákmány elosztásában. Azért, mert a kirablásra ítélt országok ellenállása egyre komolyabbá válik. Azért, mert a kirablás tervének megvalósítása katonai összeütközésekkel fenyeget, a tömegek pedig nem akarnak háborúskodni. Ma már „mindenki” előtt világos, hogy a Ruhr ellen intézett frontális imperialista támadás, amellyel Németországot meg akarták semmisíteni, magát az imperializmust veszélyezteti. Világos az is, hogy az ultimátumok nyíltan imperialista politikája, mellyel a Szovjetuniót el akarták szigetelni, az ellenkező hatást éri el. Olyan helyzet alakult ki, hogy Poincaré és Curzon, akik testestől-lelkestől az imperializmust szolgálják, „munkájukkal” mégis kiélezték a fokozódó európai válságot, kiváltották a tömegek ellenállását az imperializmussal szemben, a forradalom felé taszították a tömegeket. Ezért vált elkerülhetetlenné, hogy a burzsoázia a frontális támadás politikájáról áttérjen a kompromisszumok politikájára, a nyílt imperializmusról az álcázott imperializmusra, Poincaréról és Curzonról MacDonaldra és Herriotra. A világ leplezetlen kirablása némileg veszélyessé vált. Angliában a munkáspárt és Franciaországban a baloldali blokk hivatott arra, hogy leplezze az imperializmus meztelenségét. Ez a „pacifizmus” és a „demokratizmus” forrása.

Egyesek azt gondolják, hogy a burzsoázia nem kénytelen-kelletlen, hanem jószántából, úgyszólván szabad választás útján jutott el a „pacifizmushoz” és a „demokratizmushoz”. Feltételezik, hogy a burzsoázia, amely döntő harcokban (Olaszország, Németország) leverte a munkásosztályt, győztesnek érezte magát és most megengedheti magának a „demokratizmust”. Más szóval, amíg a döntő harcok folytak, a burzsoáziának szüksége volt egy harci szervezetre, a fasizmusra, most viszont, amikor a proletariátus le van verve, a burzsoáziának nincs többé szüksége a fasizmusra és azt most már helyettesítheti a „demokratizmussal”, mint győzelme megszilárdításának legjobb módszerével. Ebből azt a következtetést vonják le, hogy a burzsoázia hatalma megszilárdult, hogy a „pacifizmus éráját” tartósnak kell tekinteni, az európai forradalmat pedig — a távoli jövő zenéjének.

Ez a feltevés teljesen helytelen.

Először, nem igaz, hogy a fasizmus csak harci szervezete a burzsoáziának. A fasizmus nemcsak katonai-technikai kategória. A fasizmus a burzsoázia harci szervezete, amely a szociáldemokrácia aktív segítségére támaszkodik. A szociáldemokrácia a fasizmus objektíve mérsékelt szárnya. Nincs okunk feltételezni azt, hogy a burzsoázia harci szervezete döntő sikereket érhet el a harcokban vagy az ország kormányzásában a szociáldemokrácia aktív támogatása nélkül. Ugyanilyen kevés okunk van azt hinni, hogy a szociáldemokrácia döntő sikereket érhet el a harcokban vagy az ország kormányzásában a burzsoázia harci szervezetének támogatása nélkül. Ezek a szervezetek nem tagadják, hanem kiegészítik egymást. Nem ellenlábasai egymásnak, hanem ikrek. A fasizmus e két alapvető szervezet nem-hivatalos politikai blokkja, amely az imperializmus háborúutáni válságának viszonyai között jött létre és célja a proletárforradalom elleni harc. A burzsoázia nem tud hatalmon maradni, ha nincs meg ez a blokk. Ezért hiba volna azt hinni, hogy a „pacifizmus” a fasizmus felszámolását jelenti. A „pacifizmus” a mai körülmények között a fasizmus igenlése a fasizmus mérsékelt, szociáldemokrata szárnyának előtérbe helyezésével.

Másodszor, nem igaz, hogy a döntő harcok már lezajlottak, hogy a proletariátust már leverték ezekben a harcokban, hogy a burzsoá hatalom ennélfogva megszilárdult. Döntő harcok már csak azért sem voltak, mert nem voltak valóban bolsevik tömegpártok, amelyek képesek lettek volna elvezetni a proletariátust a diktatúrához. Ilyen pártok nélkül lehetetlen az imperializmus viszonyai között döntő harcokat vívni a diktatúráért. Nyugaton a döntő harcokat még ezután kell megvívni. Az eddigiek csak az első komolyabb támadások voltak, amelyeket a burzsoázia visszavert, mindez csak az első komoly erőpróba volt, amely megmutatta, hogy a proletariátus még nem képes megdönteni a burzsoáziát, a burzsoázia pedig már nem képes kihagyni számításaiból a proletariátust. És éppen azért, mert a burzsoázia már nem képes térdre kényszeríteni a munkásosztályt, kénytelen volt lemondani a frontális támadásról, kerülőutakra térni, kompromisszumokba belemenni, a „demokratikus pacifizmushoz” folyamodni.

Végül, nem igaz az sem, hogy a „pacifizmus” a burzsoázia erejének, nem pedig gyengeségének jele, hogy a „pacifizmus” eredménye az lesz, hogy a burzsoázia hatalma megszilárdul, a forradalom pedig bizonytalan időre kitolódik. A mai pacifizmus azt jelenti, hogy közvetve vagy közvetlenül a II. Internacionále pártjai kerültek hatalomra. De mit jelent az, hogy a II. Internacionále pártjai kerültek hatalomra? Azt jelenti, hogy ezek a pártok elkerülhetetlenül leleplezik magukat, mint az imperializmus lakájai, mint a proletariátus árulói, mivel e pártok kormányzati gyakorlata csak egyetlen eredményre vezethet: e pártok politikai csődjére, belső ellentéteik kiéleződésére, e pártok bomlására, széthullására. De e pártok felbomlása elkerülhetetlenül a burzsoázia hatalmának felbomlására fog vezetni, mivel a II. Internacionále pártjai alkotják az imperializmus támaszát. Vajon mert volna a burzsoázia ilyen kockázatos pacifista kísérletet tenni különleges szükség nélkül, jószántából? Világos, hogy nem! Az imperialista háború óta eltelt időszak alatt a burzsoázia másodszor kísérletezik a pacifizmussal: először — közvetlenül a háború után, amikor úgy tetszett, hogy a forradalom az ajtón kopogtat, és másodszor — napjainkban, Poincaré és Curzon kockázatos próbálkozásai után. Ki merné tagadni, hogy a burzsoáziának a pacifizmus és a féktelen imperializmus közötti ilyen ide-oda cikázására az imperializmus nem fog ráfizetni, ki merné tagadni, hogy ez kizökkenti a megszokott nyárspolgári kerékvágásból a munkások milliós tömegeit, bevonja a politikába a proletariátus legelmaradottabb rétegeit, megkönnyíti e rétegek forradalmasítását? Persze, a „demokratikus pacifizmus” még nem Kerenszkij-időszak, mert a Kerenszkij-időszak feltételezi a kettőshatalmat, a burzsoá hatalom szétzüllését és a proletárhatalom alapjainak megszületését. De hogy a pacifizmus a néptömegek hatalmas felrázását, a néptömegeknek a politikába való bevonását jelenti, hogy a pacifizmus megingatja a burzsoá hatalmat és előkészíti a talajt a forradalmi megrázkódtatások számára — ebben aligha lehet kételkedni. És éppen ezért a pacifizmusnak nem a burzsoá hatalom megszilárdulására, hanem gyengülésére, nem a forradalom bizonytalan időkig való elodázására, hanem a forradalom gyorsulására kell vezetnie.

Ebből persze nem következik az, hogy a pacifizmus nem jelent komoly veszélyt a forradalomra nézve. A pacifizmus aláássa a burzsoá hatalom alapjait, előkészíti a forradalom számára kedvező feltételeket. De a pacifizmus csakis maguknak a „pacifistáknak” és „demokratáknak” az akarata ellenére, és csakis akkor vezethet ilyen eredményekre, ha a kommunista pártok erélyes munkát fejtenek ki Herriot—MacDonald pacifista-demokratikus hatalma imperialista és ellenforradalmi jellegének leleplezése érdekében. Ami viszont maguknak a pacifistáknak és demokratáknak az akaratát illeti, ami maguknak az imperialistáknak a politikáját illeti, ezeknek a pacifizmussal csak egy céljuk van: a béke hangzatos jelszavaival becsapni a tömegeket azért, hogy előkészítsék az új háborút, — elvakítani a tömegeket a „demokratizmus” csillogásával azért, hogy megszilárdítsák a burzsoázia diktatúráját, — elaltatni a tömegeket a nemzetek és államok „szuverén” jogainak hangoztatásával azért, hogy azután annál sikeresebben készíthessék elő az intervenciót Kínában, a mészárlást Afganisztánban és Szudánban, a széttagolást Perzsiában, — becsapni a tömegeket a Szovjetunióval való „baráti” viszonyról, a Szovjethatalommal kötött egyik-másik „szerződésről” szóló nagyhangú fecsegéssel azért, hogy közben annál szorosabb kapcsolatot teremtsenek az Oroszországból kiebrudalt ellenforradalmi összeesküvőkkel a belorussziai, ukrajnai, grúziai bandita fellépések érdekében. A pacifizmusra álcázás végett van szüksége a burzsoáziának. Ebben az álcázásban van a pacifizmus legfőbb veszedelme. Eléri-e célját a burzsoázia, be tudja-e csapni a tömegeket — ez attól függ, hogy a nyugati és keleti kommunista pártok milyen eréllyel folytatják a leleplezés munkáját, hogyan tudják lerántani az álarcot a pacifista mezbe öltözött imperialistákról. Kétségtelen, hogy az események és a gyakorlat ebben a tekintetben a kommunisták javára fognak dolgozni, mert fel fogják tárni, mekkora szakadék tátong a tőke demokratikus kiszolgálóinak pacifista szavai és imperialista tettei között. A kommunistáknak az a kötelességük, hogy ne maradjanak el az eseményektől és kíméletlenül leleplezzék a II. Internacionále pártjainak minden lépését, minden cselekedetét, amellyel az imperializmust szolgálják és a proletariátust elárulják.

2. Amerika beavatkozása Európa ügyeibe és az antant londoni engedménye a jóvátételi tartozásokról

Az Antant londoni konferenciája legkirívóbb kifejezése a hazug, képmutató burzsoá-demokratikus pacifizmusnak. MacDonald és Herriot hatalomra jutásának és a Szovjetunióval való „normális kapcsolatok felvétele” körül csapott lármának az volt a célja, hogy leplezze és álcázza az elkeseredett európai osztályharcot, valamint a burzsoá államoknak a Szovjetunióval szemben táplált halálos gyűlöletét, — az Antant londoni egyezményének viszont az a célja, hogy Angliának és Franciaországnak az európai hegemóniáért folytatott ádáz harcát, Angliának és Amerikának a világpiacon való uralomért folyó harcban fokozódó ellentétét, a német népnek az Antant igája ellen folytatott kétségbeesett harcát leplezze és álcázza. Nincs többé háború az osztályok között, vége a forradalomnak, most már mindennek véget vethetünk az osztályok együttműködésével — üvöltik a MacDonaldok és a Renaudelek. Nincs többé harc Franciaország és Anglia, Amerika és Anglia, Németország és az Antant között, vége a háborúnak, most már mindennek véget vethetünk az általános békével, Amerika vezetésével — kontráznak nekik barátaik a londoni egyezményben és testvéreik a munkásosztály ügyének elárulásában, a pacifizmus szociáldemokrata hősei.

Mi történt azonban az Antant londoni konferenciáján?

A londoni konferencia előtt a jóvátétel kérdését Franciaország önállóan, a „szövetségesektől” többé- kevésbé függetlenül oldotta meg, minthogy Franciaországnak a jóvátételi bizottságban biztosított többsége volt. A Ruhr megszállása Németország gazdasági dezorganizálásának eszköze volt, és biztosítéka annak, hogy Franciaország megkapja Németországtól a jóvátételi fizetéseket, kap szenet és kokszot a francia kohászat számára, vegyi félgyártmányokat és festékeket a francia vegyi ipar számára és vámmentesen viheti be Németországba az elzászi textilcikkeket. A terv célja az volt, hogy anyagi bázist teremtsenek Franciaország katonai és gazdasági hegemóniája számára Európában. De ez a terv, mint ismeretes, meghiúsult. A megszállás módszere visszafelé sült el. Franciaország sem jóvátételi fizetéseket, sem természetbeni szállításokat valamennyire is kielégítő mértékben nem kapott. Végül magát a megszállás értelmi szerzőjét, Poincarét is félreállították új háborúval és forradalommal fenyegető, nyíltan imperialista politikája miatt. Ami Franciaország európai hegemóniáját illeti, az nemcsak azért nem valósult meg, mert a megszállás és a nyílt rablás módszere kizárta a francia és a német ipar közötti gazdasági összefogás lehetőségét, hanem azért sem, mert Anglia határozottan ellenezte ezt az összefogást, hiszen Anglia tudta, hogy ha a német szén egyesül a francia fémmel, az okvetlenül aláássa az angol kohászatot.

Mi újat hozott hát az Antant londoni konferenciája?

Először, a konferencia elvetette Franciaországnak azt az igényét, hogy önállóan döntsön a jóvátétel kérdéseiben, és állást foglalt amellett, hogy a vitás kérdéseket végső fokon az Antant képviselőiből alakított, Amerika képviselői által vezetett döntőbizottság hivatott eldönteni.

Másodszor, a konferencia elvetette a Ruhr megszállását és szükségesnek ismerte el a gazdasági (azonnali) és a katonai (egy év múlva vagy előbb végrehajtandó) kiürítést. Indokok: a Ruhr megszállása az adott időpontban veszélyes Európa politikai állapota szempontjából és kényelmetlen Németország szervezett és rendszeres kifosztása szempontjából. Márpedig, hogy az Antant alaposan és rendszeresen ki akarja fosztani Németországot — az aligha lehet kétséges.

Harmadszor, a konferencia, elvetve a katonai intervenciót, teljes mértékben jóváhagyta a pénzügyi-gazdasági intervenciót és úgy döntött, hogy:

a) Németországban emissziós bankot kell létesíteni, amelyet külön külföldi biztos ellenőriz;
b) az államvasutaknak, amelyeket külön külföldi biztos ellenőrzésével fognak igazgatni, magánkezekbe kell kerülniök;
c) a szövetségesek képviselőiből úgynevezett „átutalási bizottságot” kell alakítani, amely összpontosít kezében minden német valutában eszközölt jóvátételi fizetést, a fizetési összegekből finanszírozza a német természetbeni szállításokat, a jóvátételi fizetésekből (abban az esetben, ha azokat nem célszerű átutalni Franciaországba) bizonyos összegeket befektethet a német iparba és ilyképpen teljes lehetősége van arra, hogy a németországi pénzpiacot kezében tartsa. Aligha szorul bizonyításra, hogy ezzel Németországot az Antant gyarmatává változtatják.

Negyedszer, a konferencia elismerte Franciaországnak azt a jogát, hogy bizonyos időn át szén és vegyi ipari termékek szállítására kényszerítse Németországot, de a konferencia ugyanitt kikötötte, hogy Németországnak megmarad a joga arra, hogy a döntőbizottságtól e természetbeni kényszerfizetések mennyiségének csökkentését vagy akár teljes megszüntetését is követelje. A konferencia ezzel Franciaország jogait nullára vagy majdnem nullára redukálta.

Ha mindehhez még hozzávesszük a Németországnak adott 800 millió márka kölcsönt, amelyet az angol és főleg az amerikai bankárok fedeznek, ha továbbá figyelembe vesszük, hogy a konferencián a bankárok, elsősorban az amerikai bankárok parancsnokoltak, teljes képet kapunk: a francia hegemónia eloszlott, mint a buborék, Franciaország hegemóniájának helyét Amerika hegemóniája foglalta el.

Ezek az Antant londoni konferenciájának eredményei.

Egyesek ezen az alapon azt gondolják, hogy ezen túl az Európán belüli érdekellentéteknek el kell tompulniok Amerika hegemóniájának nyomására; hogy Amerika, amelynek érdeke a tőkekivitel Európába, rövid pórázra tudja majd fogni az európai országokat és arra kényszeríti őket, hogy nyugton maradjanak az amerikai bankárok meggazdagodásának nagyobb dicsőségére; hogy ennél fogva az európai békét, amely, igaz, kényszerbéke, többé-kevésbé tartós időszakra többé-kevésbé biztosítottnak lehet tekinteni. Ez a feltevés teljesen helytelen.

Először, a konferencia Németország kérdését a gazda, vagyis a német nép megkérdezése nélkül döntötte el. Persze, „tervbe” lehet venni, hogy Németországot engedelmes gyarmattá változtatják. De ha valóban megpróbálnak gyarmattá változtatni egy olyan országot, mint Németország, most, amikor még az elmaradott gyarmatokat is nehezen tudják engedelmességre kényszeríteni — akkor aknát raknak Európa alá.

Másodszor, a konferencia kissé visszaszorította a túlságosan előretört Franciaországot, aminek az lett a természetes következménye, hogy Európában Anglia került tényleges túlsúlyba. De aki azt hiszi, hogy Franciaország beletörődhet Anglia túlsúlyába, az nem számol a tényekkel, a tények logikájával, amely rendszerint minden más logikánál erősebbnek bizonyul.

Harmadszor, a konferencia elismerte Amerika hegemóniáját. De az amerikai tőkének érdeke a francia-német ipar finanszírozása, a francia-német ipar lehető legésszerűbb kihasználása, például a francia kohászatnak a német széniparral való kombinálása vonalán. Aligha lehet kétséges, hogy az amerikai tőke éppen ebben a számára legelőnyösebb irányban használja ki előnyeit. De aki azt hiszi, hogy Anglia beletörődik ebbe a helyzetbe, az nem ismeri Angliát, nem tudja, hogy Anglia mennyire szívén viseli kohászati iparának érdekeit.

Végül, Európa nem elszigetelt ország, kapcsolatban van gyarmataival, e gyarmatok életnedveiből táplálkozik. Aki azt hiszi, hogy a konferencia eredményeképpen valamennyire is „megjavulhat” a viszony Európa és a gyarmatok között, hogy a konferencia fel tudja tartóztatni vagy késleltetni tudja a közöttük levő ellentétek fejlődését — az csodákban hisz.

Mi következik ebből?

Ebből egy dolog következik: a londoni konferencia nem oldott meg egyetlen egy régi európai ellentétet sem, viszont újabb ellentétekkel, az Amerika és Anglia közötti ellentétekkel szaporította azokat. Kétségtelen, hogy Anglia, régi politikájához híven, mélyíteni fogja az ellentétet Franciaország és Németország között azért, hogy politikai túlsúlyát a kontinensen biztosítsa. Kétségtelen, hogy Amerika viszont mélyíteni fogja az ellentétet Anglia és Franciaország között azért, hogy biztosítsa hegemóniáját a világpiacon. Arról már nem is beszélünk, hogy milyen mélységes ellentét van Németország és az Antant között.

A világeseményeket ezek az ellentétek, nem pedig az akasztófára érdemes Hughes és a kenetteljes Herriot „pacifista” beszédei fogják meghatározni. Az imperialista országok egyenlőtlen fejlődésének és az imperialista háborúk elkerülhetetlenségének törvénye ma érvényesebb, mint valaha. A londoni konferencia csak álcázza ezeket az ellentéteket, ugyanakkor azonban megteremti minden eddiginél fokozottabb kiéleződésük új feltételeit.

3. A forradalmi elemek erősödése az európai munkásmozgalomban
A Szovjetunió nemzetközi népszerűségének növekedése

A „pacifista-demokratikus rendszer” ingatagságának egyik legbiztosabb jelét, annak egyik legkétségtelenebb jelét, hogy maga ez a „rendszer” a munkásosztály mélységeiben végbemenő nagyszabású forradalmi folyamatoknak felszíni hullámverése — ennek egyik legbiztosabb jelét abban kell látnunk, hogy Németország, Franciaország, Oroszország kommunista pártjában a forradalmi szárny győzedelmeskedett, hogy az angol munkásmozgalomban fokozódik a balszárny aktivitása és végül, hogy a nyugati és keleti dolgozó tömegek körében a Szovjetunió népszerűsége növekszik.

A nyugati kommunista pártok sajátos viszonyok között fejlődnek. Először, összetételükben nem egyneműek, mivel a régi iskolába járt volt szociáldemokratákból és a kellő forradalmi edzettséggel még nem rendelkező fiatal párttagokból alakultak. Másodszor, a káderek ott nem tisztán bolsevik káderek, mivel a felelős funkciókat más pártokból kikerült emberek töltik be, akik még nem tudtak teljesen megszabadulni a szociáldemokrata csökevényektől. Harmadszor, olyan tapasztalt ellenféllel állnak szemben, mint a minden hájjal megkent szociáldemokrácia, amely még mindig óriási politikai erő a munkásosztály soraiban. Végül, olyan hatalmas ellenségük van, mint az európai burzsoázia, amely kipróbált államapparátussal, mindenható sajtóval rendelkezik. Aki azt hiszi, hogy ezek a kommunista pártok képesek „máról holnapra” megdönteni az európai burzsoá rendet, az kegyetlenül téved. Ezért a soron levő feladat abban áll, hogy a nyugati kommunista pártokat igazi bolsevik pártokká tegyék, e pártokban igazi bolsevik kádereket neveljenek ki, akik képesek a párt egész gyakorlatát átépíteni a tömegek forradalmi nevelésének szellemében, a forradalom előkészítésének szellemében.

Még a közelmúltban ez volt a helyzet a nyugati kommunista pártokban. De az utóbbi félévben kezd kedvezőbbre fordulni a dolog. Az utóbbi félévben gyökeres fordulat kezdődött a nyugati kommunista pártok életében a szociáldemokrata csökevények felszámolása, a pártkáderek bolsevizálása, az opportunista elemek elszigetelése tekintetében.

Hogy milyen veszélyesek lehetnek a kommunista pártokban fennmaradt szociáldemokrata csökevények a forradalomra nézve, az szemmel láthatóan kitűnt a szászországi munkáskormány szomorú esetében, amikor az opportunista vezetők megpróbálták az egységfront eszméjét, vagyis a tömegek forradalmi mozgósításának és megszervezésének eszközét szociáldemokrata parlamenti kombinációk módszerévé változtatni. Ez fordulópontot jelentő tapasztalat volt, amely felnyitotta a párthoz tartozó tömegek szemét és talpra állította őket az opportunista vezérek ellen.

A másik olyan kérdésnek, amely aláásta a jobboldali vezetők tekintélyét és új, forradalmi vezéreket vetett felszínre, az úgynevezett „orosz” kérdést kell tekintenünk, vagyis az OK(b)P-ban lefolyt vitát. Tudvalevő, hogy Németországban Brandler csoportja és Franciaországban Souvarine csoportja határozottan támogatta az OK(b)P opportunista ellenzékét az OK(b)P alapkádereivel szemben, a párt forradalmi többségével szemben. Ez hadüzenet volt Nyugat forradalmi munkástömegeinek, amelyek nyilvánvalóan együtt éreztek a Szovjethatalommal és annak vezetőjével — az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párttal. Ez hadüzenet volt a nyugati kommunista pártokban tömörült tömegeknek és e pártok forradalmi szárnyának. Nem csoda, hogy ez a kihívás Brandler és Souvarine csoportjának teljes szétverésével végződött. Nem csoda, hogy ez az ügy visszhangra talált valamennyi többi nyugati kommunista. pártban. Ha ehhez még hozzátesszük azt a tényt, hogy az opportunista áramlat az OK(b)P-ban teljesen el van szigetelve, akkor teljes a kép. A Kommunista Internacionále V. Kongresszusa csak lerögzítette a forradalmi szárny győzelmét a Kommunista Internacionále vezető szekcióiban.

Kétségtelen, hogy az opportunista vezérek hibáinak jelentős szerepük volt a nyugati kommunista pártok bolsevizálódásának meggyorsításában. De ugyanígy kétségtelen az is, hogy ebben más, komolyabb okok is közrejátszottak: a tőke sikeres támadása az utóbbi években, a munkásosztály életviszonyainak rosszabbodása, a munkanélküliek óriási hadserege, az a tény, hogy a kapitalizmus az általános gazdasági ingatagság állapotában van, a forradalmi felháborodás fokozódása a széles munkástömegek körében. A munkások forradalom felé tartanak és forradalmi vezéreket akarnak.

Összegezés. Az eljövendő európai forradalom támaszát jelentő valóban bolsevik nyugati pártok végleges kialakulásának folyamata megkezdődött. Ebben összegezhetjük az utóbbi félév eredményeit.

——

Még nehezebbek és még sajátosabbak a szakszervezetek fejlődésének feltételei Nyugaton.

Először, ezek a szakszervezetek „kipróbált” céhszerű gyakorlatuknál fogva szűk látókörűek, és a szocializmussal szemben ellenséges érzületűek, mert — minthogy a szocialista pártok előtt jöttek létre és e pártok segítsége nélkül fejlődtek — hozzászoktak ahhoz, hogy „függetlenségükkel” kérkedjenek, a szűk szakmai érdekeket az osztályérdekek fölé helyezik és mást, mint a garasokért folyó harcot, nem akarnak elismerni.

Másodszor, konzervatív szelleműek és ellenségesek minden forradalmi kezdeményezéssel szemben, mivel élükön a régi, megvásárolható, a burzsoázia által kitartott szakszervezeti bürokrácia áll, amely mindig kész az imperializmus szolgálatába állítani a szakszervezeteket.

Végül, ezek a szakszervezetek, amelyek az amsterdami reformisták körül egyesülnek, a reformizmusnak azt a sokmilliós hadseregét alkotják, amelyre a mai tőkés rend támaszkodik.

Persze, az amsterdami reakciós szakszervezeteken kívül vannak forradalmi szakszervezetek is, amelyek a Profinternhez csatlakoznak. De, előszöris, a forradalmi szakszervezetek jelentős része, hogy ne idézzen elő szakadást a szakszervezeti mozgalomban, bennmarad az Amsterdami Egyesülésben, aláveti magát az Amsterdami Egyesülés fegyelmének; másodszor, a döntő európai országokban (Angliában, Franciaországban, Németországban) az amsterdamiak még mindig a munkások többségét egyesítik. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Amsterdam kereken tízen négymillió szakszervezetekben szervezett munkást egyesít. Aki azt hiszi, hogy Európában ki lehet vívni a proletárdiktatúrát e munkás milliók akarata ellenére, az súlyosan téved, letér a leninizmus talajáról, elkerülhetetlen vereségre ítéli magát. Ezért feladatunk az, hogy megnyerjük ezeket a milliós tömegeket a forradalomnak és a kommunizmusnak, felszabadítsuk őket a reakciós szakszervezeti bürokrácia befolyása alól vagy legalábbis elérjük azt, hogy a kommunizmus irányában a jóindulatú semlegesség álláspontjára helyezkedjenek.

Egészen a legutóbbi időkig ez volt a helyzet. De az utóbbi években a helyzet kezd kedvezőbbre fordulni. Az elzárkózott, reakciós szakszervezetek hazája Anglia, amelynek egykor, mint ipari-tőkés országnak uralkodó helyzete volt a világpiacon. E monopólium megszűnése egybekapcsolódik a finánctőke fejlődésével, amelyet több nagy országnak a gyarmati monopóliumért folytatott harca jellemez. A kapitalizmus imperialista szakasza az elzárkózó reakciós szakszervezetek számára kibővíti a területet, de ugyancsak a kapitalizmus imperialista szakasza szűkíti anyagi alapjukat, mert az imperialista extraprofitért több ország harcol egymással, a gyarmatok pedig egyre kevésbé hajlandók gyarmatok maradni. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a háború jelentékenyen aláásta Európa termelését. Tudvalevő, hogy Európa termelésének összértéke jelenleg csak 70%-a a háborúelőttinek. A termelés tehát csökken és ezzel kapcsolatban a tőke sikeres támadásokat intéz a munkásosztály ellen. Ennek következménye a munkabérek leszállítása, a nyolcórás munkanap tényleges megszüntetése és számos sikertelen védekező sztrájk, amelyek újólag megmutatták, hogy a szakszervezeti bürokrácia elárulja a munkásosztályt. A munkanélküliség óriási méreteket öltött és a munkások egyre elégedetlenebbek a reakciós szakszervezetekkel. Ezen a talajon jött létre a munkásosztály gazdasági harca terén megvalósítandó egységfront eszméje és az a terv, hogy a két szakszervezeti Internacionálét egy Internacionáléban egyesítsék, amely képes megszervezni az ellenállást a tőkével szemben. A reformistáknak az  Amsterdami Internacionále bécsi kongresszusán (1924 június) az „orosz” szakszervezetekkel folytatott tárgyalásokról mondott’ beszédei és az angol szakszervezeteknek a trade-unionok kongresszusán (1924 szeptember eleje) elhangzott felhívása csak azt a fokozódó nyomást tükrözi, amelyet a tömegek a reakciós szakszervezeti bürokráciára gyakorolnak. Mindebben azt a tényt kell a legfigyelemreméltóbbnak tekintenünk, hogy a reakciós és a forradalmi szakszervezetek egyesítésének kérdésében éppen az angol szakszervezetek, amelyek a konzervativizmus fészkét és Amsterdam magvát alkotják, vállalják magukra a kezdeményezést. A baloldali elemek megjelenése az angol munkásmozgalomban — ez a legbiztosabb jele annak, hogy „ott, náluk”, Amsterdamban, nincs minden rendben.

Egyesek azt hiszik, hogy a szakszervezetek egyesítéséért indított kampányra azért van szükség éppen most, mert Amsterdamban baloldali elemek jelentek meg, akiket okvetlenül minden erővel, minden eszközzel támogatni kell. Ez nem igaz, vagy pontosabban, csak részben igaz. A lényeg az, hogy a nyugati kommunista pártok tömegpártokká válnak, igazi bolsevik pártokká alakulnak át, a széles munkástömegek elégedetlenségének fokozódásával párhuzamosan növekednek és közelednek a hatalom megragadása felé, a lényeg tehát az, hogy közeledik a proletárforradalom. De a burzsoáziát nem lehet megdönteni, ha nem fosztják meg támaszától, a reakciós Amsterdamtól, a diktatúrát nem lehet kivívni, ha nem nyerik meg ezt az amsterdami burzsoá fellegvárat a forradalomnak. De ehhez nem elegendő az egyoldalú, kívülről végzett munka. Ezt a célt jelenleg csakis a kívülről és belülről végzett munka kombinálásával lehet elérni a szakszervezeti mozgalom egységének biztosítása vonalán. A szakszervezetek egyesítésének és a nemzetközi iparági egyesülésekbe való belépésnek a kérdése ezért válik életbevágó kérdéssé. A baloldaliakat természetesen támogatni és sarkalni kell. De a baloldaliak támogatása csak abban az esetben lesz igazi támogatás, ha a forradalmi szakszervezetek zászlaját nem vonják be, ha Amsterdam reakciós vezetőit ostorozni fogják árulásukért és egységbontó politikájukért, ha a baloldali vezetőket bírálni fogják a reakciós vezérek ellen folytatott harcban tanúsított felemás és határozatlan magatartásukért. Csakis ilyen politika készítheti elő a szakszervezetek valódi egyesülését. Ellenkező esetben ugyanolyan helyzet állhat elő, mint a múlt év októberében Németországban, amikor Levi baloldali csoportját a reakciós jobboldali szociáldemokrácia sikeresen használta fel a német forradalmi munkások bekerítésére.

——–

Végezetül néhány szót a Szovjetunió népszerűségének növekedéséről a burzsoá államok népeinek körében. A „pacifista-demokratikus rendszer” ingatagságának talán legbiztosabb jelét abban a kétségtelen tényben kell látnunk, hogy a Szovjetunió befolyása és tekintélye a nyugati és keleti dolgozó tömegek körében nemcsak nem gyengül, hanem ellenkezőleg, évről-évre, hónapról-hónapra fokozódik. Nem az a lényeges, hogy a Szovjetuniót számos burzsoá állam „elismeri”. Önmagában ez az „elismerés” még nem jelent semmi különöset, mert ezt, előszöris, a Szovjetunió piacán a „maguk helyét” elfoglalni igyekvő burzsoá államok kapitalista versenyének szükségletei diktálják, mert, másodszor, ezt a pacifizmus „programja” diktálja, amely megköveteli, hogy a Szovjetországgal „normális kapcsolatokat” vegyenek fel, legalábbis valamilyen „szerződést” kössenek a Szovjetunióval. A lényeg az, hogy a mai „demokraták” és „pacifisták” a Szovjetunió „elismerését” hirdető platformnak köszönhetik, hogy a parlamenti választásokon legyőzték burzsoá vetélytársaikat, hogy a MacDonaldok és Herriot-k egyebek között annak köszönhetik hatalomra jutásukat és hatalmon maradásukat, hogy az Oroszországgal való „barátságról” hazudoznak, hogy továbbá ezeknek a „demokratáknak” és „pacifistáknak” a tekintélye — visszfénye a Szovjethatalom tekintélyének, amely egyre nő a néptömegek körében. Jellemző, hogy még egy olyan közismert „demokrata” is, mint Mussolini, szükségesnek tartja, hogy a munkások előtt a Szovjethatalom iránt táplált „barátságát” fitogtassa. Nem kevésbé jellemző, hogy még Japán mai urai, akik, mint köztudomású, oly szívesen kaparintják meg a másét, még ők sem akarják nélkülözni a Szovjetunióval való „barátságot”. Nem is szólva arról, hogy milyen óriási tekintélye van a Szovjethatalomnak Törökország, Perzsia, Kína, India néptömegei körében.

Mivel magyarázható, hogy egy olyan „diktatórikus” és forradalmi hatalom, amilyen a Szovjethatalom, ily hallatlan tekintélynek örvend és ily rendkívül népszerű más államok néptömegei körében?

Először, a munkásosztály gyűlöli a kapitalizmust és arra törekszik, hogy megszabaduljon tőle. A burzsoá államok munkásai elsősorban azért rokonszenveznek a Szovjethatalommal, mert megdöntötte a kapitalizmust. Az angol vasutasok ismert képviselője, Bromley, a trade-unionok kongresszusán nemrégiben ezt mondotta:

„A tőkések tudják, hogy a világ munkásai Oroszországra szegezik szemüket, és ha az orosz forradalom győz, más országok öntudatos munkásai felteszik a kérdést — miért nem tudjuk mi ugyanígy megszüntetni a kapitalizmust?”

Bromley persze nem bolsevik. De az, amit mondott, az európai munkások vágyait és gondolatait fejezi ki. Mert hiszen valóban miért ne döntenék meg az európai kapitalizmust, ha az „oroszok” immár hetedik esztendeje megvannak, mégpedig igen jól, kapitalisták nélkül? Íme, ez a forrása a Szovjethatalom óriási népszerűségének a munkásosztály széles tömegei körében. A Szovjetunió nemzetközi népszerűségének növekedése tehát azt jelenti, hogy minden országban fokozódik a munkásosztály gyűlölete a kapitalizmussal szemben.

Másodszor, a néptömegeknek a háborúval szemben táplált gyűlölete és a burzsoázia háborús kezdeményezéseinek meghiúsítására irányuló törekvése. A néptömegek tudják, hogy a Szovjethatalom elsőnek indított támadást az imperialista háború ellen és ezzel megnehezítette a háború folytatását. A néptömegek látják, hogy a Szovjetunió az egyetlen ország, amely harcol az új háború ellen. Azért rokonszenveznek a Szovjetunióval, mert a Szovjetunió a népek közötti béke zászlóvivője és erős gát a háború ellen. A Szovjethatalom nemzetközi népszerűségének növekedése tehát arról tanúskodik, hogy fokozódik a világ néptömegeinek gyűlölete az imperialista háborúval és annak szervezőivel szemben.

Harmadszor, a függő országok és a gyarmatok elnyomott tömegeinek az imperializmus jármával szemben táplált gyűlölete, e járom szétzúzására irányuló törekvése. A Szovjethatalom az egyetlen hatalom, amely széttörte a „hazai” imperializmus láncait. A Szovjetunió az egyetlen ország, amely a nemzetek egyenjogúságának és együttműködésének elvei alapján építi életét. A Szovjetkormány az egyetlen kormány a világon, amely következetesen védelmezi Törökország, Perzsia, Afganisztán, Kína, a gyarmati és függő országok egységét, függetlenségét, szabadságát és szuverenitását. Az elnyomott tömegek rokonszenveznek a Szovjetunióval, mert szövetségesüket látják benne az imperializmus alól való felszabadulásban. A Szovjethatalom nemzetközi népszerűségének növekedése tehát azt jelenti, hogy fokozódik a világ elnyomott népeinek gyűlölete az imperializmussal szemben.

Ezek a tények.

Aligha lehet kétséges, hogy ez a három gyűlölet nem segíti elő a mai imperializmus „pacifista-demokratikus rendszerének” megszilárdulását.

A napokban az amerikai külügyminiszter, a „pacifista” és kolcsakista Hughes feketeszázas nyilatkozatot adott ki a Szovjetunió ellen. Kétségtelen, hogy Hughes Poincaré babéraira pályázik. De aligha kételkedhetünk abban, hogy Hughes feketeszázas-pacifista nyilatkozata csak arra fog vezetni, hogy a Szovjetunió befolyása és tekintélye még jobban növekszik a világ dolgozó tömegei körében.

Ezek azok a fő mozzanatok, amelyek a mai nemzetközi helyzetet jellemzik.

„Bolsevik” 11. sz.
1924. szeptember 20.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

SaLa

A lengyelországi kommunista pártról

Beszéd a Kommunista Internacionále lengyel bizottságának ülésén
1924. július 3

Elvtársak! Nincs elegendő anyagom ahhoz, hogy olyan határozottan beszéljek, mint egyes előttem felszólaló elvtársak. Mindamellett annak az anyagnak az alapján, amelyhez mégis hozzájutottam, és az itt elhangzott vita alapján, bizonyos véleményt kialakítottam magamban, amelyet szeretnék önökkel közölni.

Kétségtelen, hogy a lengyel kommunista párt mai állapota enyhén szólva nem kielégítő. A lengyel pártban válság van — ez tény. Ezt beismerte Walecki, ezt beismerték önök mindnyájan, ez szemmel láthatóan kitűnt, hiszen itt megállapították, hogy a lengyel párt Központi Bizottságában nézeteltérés van a Központi Bizottság gyakorlati munkát végző tagjai és a Központi Bizottság vezetői között. Sőt. Maga a lengyel párt Központi Bizottsága megállapította a múlt év decemberében és az idén márciusban tartott plénumain hozott határozataiban, hogy több opportunista hibát követett el, és minden teketória nélkül elítélte ezeket a hibákat. Azt hiszem, ez éppen elég. Mindez, ismétlem, a Lengyelországi Kommunista Párt kétségtelen válságáról tanúskodik.

Mi az oka ennek a válságnak?

Ennek oka egyes opportunista hibákban rejlik, amelyek a Lengyelországi Kommunista Párt hivatalos vezetőinek gyakorlatában előfordultak.

Engedjék meg, hogy elmondjak néhány példát, amelyek megerősítik ezt a tételt.

Az „orosz” kérdés. Egyes lengyel elvtársak azt mondják, hogy ennek a kérdésnek, minthogy külpolitikai kérdés, nincs komoly jelentősége a lengyel párt szempontjából. Ez nem igaz. Az „orosz” kérdésnek döntő jelentősége van az egész forradalmi mozgalom szempontjából mind a Nyugaton, mind a Keleten. Miért? Azért, mert az oroszországi Szovjethatalom az egész világ forradalmi mozgalmának bázisa, támasza, menedéke. És ha ebben a bázisban, vagyis Oroszországban, a párt és a hatalom inogni kezd, ez szükségképpen igen nagy hátrányára lesz az egész világ forradalmi mozgalmának.

Nálunk, az OK(b)P-ban, a vita idején ingadozás kezdődött a pártban. A lényegében opportunista ellenzéknek a párt ellen folytatott harca azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy meginog, meggyengül a párt, tehát maga a Szovjethatalom, mert pártunk — kormányzó párt, és a párt az államhatalom fő vezető ereje. Természetes, hogy az OK(b)P-n belüli ingadozások a továbbiakban magának a Szovjethatalomnak a megingására, gyengülésére vezethettek volna. A Szovjethatalom ingadozásai viszont hátrányosak az egész világ forradalmi mozgalmára nézve. Ezért az OK(b)P-n belüli nézeteltérések és általában az OK(b)P sorsa szükségképpen közvetlenül kihat a más országokban folyó forradalmi mozgalom sorsára. Ez az oka annak, hogy habár az „orosz” kérdés Lengyelországból nézve külpolitikai kérdés, mégis elsőrendű fontosságú kérdés minden kommunista párt, így a lengyel kommunista párt szempontjából is.

Tehát milyen álláspontot foglaltak el a lengyel párt vezérei az „orosz” kérdésben? Kit támogattak, az opportunista ellenzéket-e vagy az OK(b)P forradalmi többségét? Szerintem világos, hogy a lengyel párt vezérei az OK(b)P-n belül folyó harc, az opportunista ellenzék ellen folytatott harc első időszakában félreérthetetlenül ezt az ellenzéket támogatták. Nem fogok Warszki vagy Walecki lelkében vájkálni, számomra nem fontos, mit gondolt Warszki, amikor a Lengyelországi Kommunista Párt Központi Bizottságának ismeretes határozatát az OK(b)P ellenzéke védelmében megírta. Engem elsősorban e határozat objektív eredményei, nem pedig a személyek szándékai érdekelnek. A határozat objektív eredményei pedig abban foglalhatók össze, hogy a határozat az ellenzék malmára hajtja a vizet. Ez a határozat az OK(b)P opportunista szárnyának támogatása volt. Ez a lényeg. Abban az időszakban, amikor a lengyel párt központi bizottsága elfogadta ezt a határozatot és elküldte az OK(b)P Központi Bizottságának, a lengyel párt Központi Bizottsága az OK(b)P-ban működő opportunista ellenzéknek lengyel osztálya volt. Ha az OK(b)P-ban működő ellenzéket egy külföldi fiókokkal rendelkező cégnek tekintjük, akkor Lengyelország Kommunista Pártja e cég lengyel fiókja volt. A lengyel párt vezetőinek az „orosz” kérdéssel kapcsolatos opportunista bűnbeesésében ez a lényeg. Ez szomorú, de sajnos, tény.

A német kérdés. Az „orosz” kérdés után ennek a kérdésnek van a legkomolyabb jelentősége, először azért, mert az európai országok közül Németország leginkább terhes a forradalommal, másodszor, mert ha Németországban győz a forradalom, akkor győzött egész Európában. Ha valahol, akkor Németországban kezdődik el Európa forradalmi megrázkódtatása. Csakis Németország ragadhatja meg a kezdeményezést ebben a tekintetben és ha Németországban győz a forradalom, az biztosítja a nemzetközi forradalom győzelmét is.

Önök tudják, hogy a múlt évben Németország Kommunista Pártjában harc tört ki a párt forradalmi többsége és opportunista kisebbsége között. Önök tudják, hogy a nemzetközi forradalom egész menete szempontjából milyen nagy jelentősége van annak, hogy a német kommunista párt balszárnya, avagy jobbszárnya győz. És mi történt? Kit támogattak a lengyel kommunista párt Központi Bizottságának vezetői ebben a harcban? Brandler csoportját támogatták a német kommunista párt forradalmi többségével szemben. Ezt most mindenki, barát és ellenség egyaránt elismeri. Ugyanaz történt, ami az „orosz” kérdéssel is. Ha a német kommunista párt opportunista ellenzékét valamilyen cégnek tekintjük, akkor megállapíthatjuk, hogy a lengyel vezetők e cég lengyel fiókjának bizonyultak. Ez megint szomorú, de a ténnyel mit is tehetünk: a tényt el kell ismerni.

Az opportunista ellenzék elleni harc módszeréről. Kostrzewa azt mondja, hogy ők, vagyis a lengyel Központi Bizottság vezetői lényegében egyetértenek az orosz Központi Bizottsággal, és voltaképpen a mostani, új összetételű német Központi Bizottsággal is, de nem értenek egyet ezekkel a szervekkel az ellenzék elleni harc módszereinek kérdésében. Lám, ők enyhe harci módszereket követelnek az ellenzék ellen. Helyeslik az ellenzék elleni harcot, de csak az olyan harcot, amelynek senki sem esik áldozatul. Walecki meg éppenséggel odáig ment, hogy felkiáltott: könyörüljenek, mi a „triumvirátus” mellett vagyunk! Meg kell mondanom, senki sem követeli Waleckitól, hogy mindenben egyetértsen az orosz Központi Bizottsággal. Továbbá, én nem tudom, mi az a „triumvirátus”, amelyért annyira töri magát Walecki. Elfelejtette, hogy senki sem köteles mindenben egyetérteni az orosz Központi Bizottsággal. (Walecki a he1yérő1: „Nem vagyok köteles, de tehetem”.) Persze, hogy teheti, de meg kell már érteni, hogy ez a magatartás kínos helyzetbe hozza mind Waleckit, mind az orosz Központi Bizottságot. Egyáltalán nem az a lényeg, hogy mindenben egyetértsenek velünk, hanem az, hogy Oroszországban, az új gazdasági politika viszonyai között, új burzsoázia született, amely, mivel nincs lehetősége nyíltan fellépni a politikai küzdőtéren, belülről igyekszik áttörni a kommunizmus frontját, az OK(b)P vezetői között keresi a maga hőseit. Nos, ez a körülmény pedig arra vezet, hogy az OK(b)P-on belül ellenzéki hangulatok keletkeztek, amelyek megteremtik a talajt az opportunista elhajlás számára. Tehát az a lényeg, hogy testvérpártjainknak meg kell határozniok álláspontjukat ebben a kérdésben és határozott álláspontot kell elfoglalniok. Ez a lényeg, ismétlem, nem pedig az, hogy mindenben egyetértsenek az orosz Központi Bizottsággal.

Ami Kostrzewa enyhébb módszerét illeti, meg kell mondanom, hogy az a legenyhébb kritikát sem állja ki. Kostrzewa híve az opportunista ellenzék elleni harcnak, de csak az olyan harcnak, amely nem csorbítja az ellenzék vezetőinek tekintélyét. De, először, a történelem nem ismer olyan harcot, amely nem követel bizonyos áldozatokat. Másodszor, nem lehet legyőzni az ellenzéket, ha nem számolunk azzal, hogy a győzelem csorbítani fogja az ellenzéki vezetők tekintélyét, — különben egyáltalán le kellene mondanunk az ellenzék elleni harcról. Harmadszor, az ellenzék teljes legyőzése az egyetlen biztosíték a szakadás ellen. A párt gyakorlata más biztosítékot nem ismer. Erről tanúskodik az OK(b)P egész története.

A német szociáldemokrácia már a háborúelőtti időben, amikor ortodox volt, ugyanazzal az enyhébb módszerrel harcolt az opportunizmus ellen, amelyről itt Kostrzewa beszél. De ezzel azt érte el, hogy az opportunizmus lett a győztes és a szakadás elkerülhetetlenné vált.

Az OK(b)P az opportunista vezetők legmesszebbmenő elszigetelésének kipróbált módszerével harcolt az opportunizmus ellen. És elérte azt, hogy a forradalmi marxizmus győzött, a párt pedig példátlanul egybeforrott.

Azt hiszem, hogy az OK(b)P tapasztalatai tanulságul szolgálhatnak számúnkra. A harcnak az a módszere, amelyet Kostrzewa ajánl, a szociáldemokrata opportunizmus maradványa. Ez a módszer a szakadás veszélyével fenyegeti a pártot.

Végül, a párt vezetésének kérdése. Mi a nyugati kommunista pártok fejlődésének jellemző vonása napjainkban? Az, hogy a pártok előtt teljes nagyságában felmerült a pártgyakorlat új, forradalmi alapon való átépítésének kérdése. Nem az a lényeg, hogy kommunista programot fogadjanak el és forradalmi jelszavakat hangoztassanak. Az a lényeg, hogy a párt mindennapi munkáját, gyakorlatát átalakítsák olyan irányban, hogy a párt minden egyes lépése és minden egyes akciója szükségképpen a tömegek forradalmi nevelésére, a forradalom előkészítésére vezessen. Ebben van most a dolog lényege, nem pedig abban, hogy forradalmi utasításokat határoznak el.

Pruchniak tegnap egész füzérre való forradalmi határozatot olvasott fel itt, amelyeket a lengyel Központi Bizottság vezetői hoztak. Diadalmas arccal olvasta fel ezeket a határozatokat, abban a hitben, hogy a párt vezetése kimerül a határozatok kidolgozásában. Nem is sejti, hogy a határozatok kidolgozása csak az első lépése, csak a kezdete a párt vezetésének. Nem érti, hogy a vezetés alapja nem a határozatok kidolgozása, hanem a határozatok végrehajtása, megvalósítása. Nagy beszédében ezért elfelejtett megismertetni bennünket a határozatok sorsával, fölöslegesnek tartotta elmondani, teljesítette-e és pontosan milyen mértékben teljesítette ezeket a határozatokat a lengyel kommunista párt. Pedig a párt vezetésének lényege éppen a határozatok és utasítások végrehajtásában rejlik. Pruchniak beszéde eszembe juttatta azt a szovjet bürokratát, aki „beszámol” a felülvizsgáló bizottságnak. „Végrehajtották ezt és ezt az utasítást?” — kérdezi a felülvizsgáló bizottság. „Intézkedtünk” — feleli a hivatalnok. „Konkrétan milyen intézkedéseket tettek?” — kérdezi a felülvizsgáló bizottság. „Kiadtam az utasítást” — feleli a hivatalnok. A felülvizsgáló bizottság kéri az okmányt. A hivatalnok diadalmas arccal mutatja az utasítás másolatát. A felülvizsgáló bizottság megkérdezi: — „S mi lett az utasítás sorsa, teljesítették-e és mikor?” A hivatalnok erre nagy szemeket mereszt, s kijelenti, hogy „nem kapott jelentést róla”. A felülvizsgáló bizottság természetesen felelősségre vonja az ilyen hivatalnokot. Hát éppen erre a szovjet hivatalnokra emlékeztetett Pruchniak, amikor diadalmas arccal felolvasta itt a forradalmi határozatokat, amelyeknek végrehajtásáról „nincsenek jelentései”. Ez nem pártvezetés, hanem minden vezetés karikatúrája.

Mi következik mindebből? Három pontban foglalom össze következtetéseimet.

Először. Határozottan ellenzem, hogy a küszöbönálló pártvita folyamán Lengyelországban választóvonalat húzzanak a volt Lengyel Szocialista Párt és a volt Lengyel Szociáldemokrácia között. Ez veszélyes volna a párt szempontjából. A volt Lengyel Szocialista Párt és a volt Lengyel Szociáldemokrácia már régen egybeolvadt egy egységes pártban, közösen harcolnak a lengyel földbirtokosok és a lengyel burzsoázia ellen és nagy hiba volna, ha most a múltból kiindulva két részre osztanák őket. A harcnak nem a Lengyel Szocialista Párt és a Lengyel Szociáldemokrácia régi vonalán, hanem a Lengyelországi Kommunista Párt opportunista szárnya elszigetelésének új vonalán kell folynia. Az opportunista szárny teljes legyőzése — ez a biztosíték a szakadás ellen, ez a párt egybeforrottságának záloga.

Másodszor. Határozottan ellenzem az úgynevezett lemetszést, vagyis a Központi Bizottság egyes tagjainak a Központi Bizottság tagjai sorából való eltávolítását. Általában ellenzem a Központi Bizottság felülről való átalakítását. Általában gondolni kell arra, hogy a különleges szükség nélkül végrehajtott sebészi beavatkozásnak vannak bizonyos rossz utóhatásai a pártban. Hadd alakítsa át maga a lengyel kommunista párt a maga Központi Bizottságát a következő kongresszuson vagy konferencián. Lehetetlen, hogy egy fejlődő párt ne vessen felszínre új vezetőket.

Harmadszor. Azt hiszem, hogy az Unschlicht által beterjesztett gyakorlati javaslatok teljesen helyesek. Nagyon is ésszerű volna, ha az egymástól elszakadt mostani Szervező Iroda és Politikai Iroda helyett egységes politikai és gyakorlati központot alakítanának a mostani lengyel Központi Bizottság tagjaiból.

Itt kételyek hangzottak el azoknak az új vezetőknek az elméleti ismereteit és párttapasztalatát illetően, akiket a Lengyelországban folyó forradalmi harc vetett felszínre. Azt hiszem, hogy ennek a körülménynek nem lehet döntő jelentősége. Az OK(b)P életében előfordultak esetek, amikor óriási területi szervezetek élére olyan munkások álltak, akiknek nem volt elegendő elméleti és politikai felkészültségük. Ezek a munkások azonban jobb vezetőknek bizonyultak, mint sok értelmiségi, akiben nem volt meg a szükséges forradalmi érzék. Könnyen lehetséges, hogy az első időben a dolgok nem mennek teljesen simán az új vezetőkkel, de ez nem baj — egyszer-kétszer megbotlanak, aztán megtanulják, hogyan kell vezetni a forradalmi mozgalmat. A kész vezetők sohasem az égből hullanak. A vezetők csak a harcban kovácsolódnak ki.

„Bolsevik” 11, sz.
1924. szeptember 20.

(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

SaLa

Levél Gyemjan Bednij elvtárshoz

Kedves Gyemjan!

Nagy késéssel írok Önnek. Joggal neheztelhet rám. De figyelembe kell vennie, hogy rendkívül lusta vagyok a levelek és általában a levelezés dolgában.

Nézzük sorjában.

1. Nagyon helyes, hogy Ön „remek hangulatban” van. A „világfájdalom” filozófiája nem a mi filozófiánk. Ám búslakodjanak azok, akik letűnnek és elhalnak. A mi filozófiánkat eléggé találóan kifejezte az amerikai Whitman: „Élünk, piros vérünk feltörő erőnk tüzétől forr.” Így van ez, Gyemjan.

2. „Megbántani sem akarok senkit, gyógyíttatnom is kell magamat” — írja Ön. Tanácsom: inkább bántson meg egynéhány látogatót, férfit és nőt egyaránt, semhogy ne gyógyíttassa magát annak rendje és módja szerint. Gyógyíttassa, gyógyíttassa, okvetlenül gyógyíttassa magát. A látogatókat nem megbántani — ez a perc érdeke. Kissé megbántani őket a komoly gyógyulás érdekében — ez már huzamosabb időre szóló érdek. Az opportunisták tulajdonképpen éppen abban különböznek ellentéteiktől, hogy az előbbi fajtájú érdekeket az utóbbi fajtájú érdekek fölé helyezik. Világos, hogy Ön nem fogja az opportunistákat utánozni.

3. „A kerületi bizottsági titkárok számára mondott előadói beszédének amnesztiás kicsendülése nem minden huncutság nélkül való” — írja Ön. Helyesebb volna azt mondani, hogy ebben politika van, amely általában szólva nem zár ki némi huncutságot sem. Azt hiszem, miután pozdorjává zúztuk az ellenzék vezetőit, nekünk, vagyis a pártnak, kötelességünk enyhébb hangon beszélni az ellenzék közkatonáival és középkádereivel azért, hogy megkönnyítsük nekik az ellenzék vezéreitől való eltávolodást. A tábornokokat megfosztani hadseregüktől — ez itt a lényeg. Az ellenzéknek mintegy negyven-ötvenezer embere van a pártban; többségük szeretné otthagyni vezéreit, de ebben gátolja őket vagy saját hiúságuk vagy a Központi Bizottság egyes híveinek durvasága, felfuvalkodottsága, akik gombostűszúrásokkal ingerlik az egyszerű ellenzékieket és ezzel akadályozzák őket abban, hogy átálljanak hozzánk. Előadásom „hangja” a Központi Bizottság ilyen hívei ellen irányul. Így és csak így lehet szétzúzni az ellenzéket, miután vezéreit ország-világ előtt megszégyenítettük.

4. „Nem lesz-e baj a terméssel” — kérdezi Ön. Máris van vele egy kis baj. A múlt évben kétmilliárd hétszázmilliónál valamivel többet takarítottunk be (össztermés), az idén 200 millióval kevesebbet várunk. Ez persze csapás exportunkra. A rossz terméssel sújtott gazdaságok száma, igaz, most ötöde az 1921. évi számnak és különösebb erőfeszítés nélkül saját erőnkkel meg tudunk birkózni ezzel a bajjal. Erről meg lehet győződve. De a csapás mégis csapás. Egyébként minden rossznak megvan a maga jó oldala. Tekintettel arra, hogy a parasztság fokozott mértékben kész megtenni minden tőle telhetőt, hogy a jövőben biztosítsa magát az aszály meglepetéseivel szemben, elhatároztuk, hogy kihasználjuk ezt a készséget és igyekszünk is majd minden módon kihasználni ezt a készséget arra, hogy (a parasztsággal együtt) erélyes rendszabályokat foganatosítsunk a talajjavítás, a földművelés színvonalának emelése terén stb. Azzal akarjuk kezdeni a dolgot, hogy Szamára—Szarátov— Caricin—Asztrahán—Sztavropol övezetében létrehozunk egy legsürgősebben szükséges talajjavítási éket. Erre tizenöt-húszmilliót teszünk félre. A következő évben áttérünk a déli kormányzóságokra. Ezzel forradalmat indítunk el mezőgazdaságunkban. A helyi funkcionáriusok azt mondják, hogy a parasztság ezt komolyan fogja támogatni. Ha nem dörög az ég, a muzsik nem vet keresztet. Az aszály ostorára van szükség, úgy látszik, ahhoz, hogy a mezőgazdaságot magasabb színvonalra emeljük és országunkat az időjárás meglepetései ellen biztosítsuk. Kolcsak megtanított bennünket a gyalogság, Gyenyikin a lovasság megszervezésére, az aszály pedig a mezőgazdaság megszervezésére tanít. Ilyenek a történelem útjai. És ez másképpen nem is lehetséges.

5. „Jöjjön” — írja Ön. Sajnos nem tudok elutazni. Nem tudok, mert nincs időm. Tanácsolom önnek, hogy utazzék Bakuba — ez kell önnek. Tiflisz nem olyan érdekes, habár szemre vonzóbb, mint Baku. Ha ön még nem látta az olajtornyok erdeit, akkor „nem látott semmit”. Biztos vagyok benne, hogy Baku igen gazdag anyagot nyújt Önnek olyan remekművek számára, amilyen a „Vonzódás”.

Nálunk Moszkvában még nem múlt el a kongresszusok évadja. A beszédek és a vita az V. kongresszuson, természetesen, jó dolog, de ez tulajdonképpen csak dekoráció. Sokkal érdekesebb az a baráti beszélgetés, amelyet a nyugati (valamint a keleti) küldöttekkel itt mindannyian folytattunk. Hosszasan beszélgettem német, francia, lengyel munkásokkal. Nagyszerű forradalmi „anyag”! Mindenből látszik, hogy ott, Nyugaton, fokozódik a gyűlölet, az igazi forradalmi gyűlölet a burzsoá renddel szemben. Örömmel hallottam egyszerű, de erőteljes beszédeiket arról, hogy odahaza „oroszmódra” akarják „megszervezni a forradalmat”. Ezek új munkások. Ilyenek még nem voltak kongresszusainkon. A forradalom persze még nincs olyan közel, de hogy forradalom felé halad a dolog — az nem lehet kétséges. Engem még egy vonás lepett meg ezekben a munkásokban: a meleg és erős, majdnem anyai szeretet országunk iránt és az óriási, határtalan hit pártunk igazában, képességében és erejében. A tegnapi szkepszisnek nyoma sincs. Ez sem véletlen. Ez is az érlelődő forradalom jele.

Így van ez, Gyemjan.

De egyelőre elég. Meleg kézszorítással

Az Ön
I. Sztálinja

1924. VII. 15.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

SaLa

Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt XIII. Kongresszusának eredményeiről

Előadás az OK(b)P Központi Bizottsága mellett a kerületi pártbizottságok titkárai részére rendezett tanfolyamon

1924. június 17

Elvtársak! Nem fogom részletesen elemezni a XIII. kongresszus határozatait. A kongresszus meglehetősen sok határozatot hozott, egész brosúrára valót, és aligha van most módunk arra, hogy részletesen elemezzük őket, annál is kevésbé, mert pillanatnyilag sem nekem, sem önöknek nincs időnk erre. Ezért azt hiszem, célszerűbb lesz előadásomban a főbb kiinduló pontokat megjelölni és ezeket megmagyarázni, hogy azután önök otthon könnyebben tanulmányozhassák a határozatokat.

Így tehát, ha elővesszük a XIII. kongresszus határozatait és tüzetesen tanulmányozzuk őket, a határozatokban felmerült különféle kérdéseket négy főkérdésre lehet visszavezetni, amelyek vörös fonálként húzódnak végig valamennyi határozaton.

Melyek ezek a kérdések?

Az első főkérdéshez, illetőleg az első kérdéscsoportba azok a kérdések tartoznak, amelyek Köztársaságunk nemzetközi helyzetére, Köztársaságunk nemzetközi helyzetének megszilárdítására vonatkoznak.

A második főkérdés, illetőleg második kérdéscsoport az állami ipar és a parasztgazdaság összekapcsolásának, a proletariátus és a parasztság szövetségének kérdéseivel függ össze.

A harmadik kérdéscsoport azokat a kérdéseket öleli fel, amelyek a dolgozó tömegeknek a proletárdiktatúra és a szocializmus szellemében való nevelésével és átnevelésével kapcsolatosak. Ide tartoznak olyan kérdések, mint az államapparátus, a parasztok közötti munka, a dolgozó nők közötti munka, az ifjúság közötti munka.

Végül, a negyedik kérdéscsoportba tartoznak azok a kérdések, amelyek magára a pártra, a párt belső életére, létére, fejlődésére vonatkoznak.

Előadásom végén külön fogok szólni arról, hogy mik a kerületi funkcionáriusok feladatai a XIII. kongresszus határozataival kapcsolatban.

Külpolitikai kérdések

Mi újat hozott az elmúlt év Szovjetoroszország nemzetközi helyzete tekintetében? Mi az az új és fő mozzanat a nemzetközi helyzetben, amelyet figyelembe kell vennünk, amikor az elmúlt esztendőből átlépünk az új esztendőbe és amelyet figyelembe kellett vennie a XIII. kongresszusnak is?

Ez az új mozzanat, előszöris az, hogy az elmúlt év folyamán számos olyan kísérletet volt alkalmunk látni, amelyek Nyugat-Európa belpolitikájának nyílt fasizálására irányultak, és ezek a kísérletek talajtalanoknak bizonyultak, meghiúsultak. Ha eltekintünk Olaszországtól, ahol a fasizmus bomladozóban van, Európa vezető országaiban, Franciaországban és Angliában, az európai politika fasizálására irányuló kísérletek meghiúsultak, a kísérletek szerzői pedig, Poincaré és Curzon egyszerűen szólva repültek, elsöpörték őket.

Ez az első új mozzanat, melyet az elmúlt esztendő hozott.

A második mozzanat, melyet az elmúlt év hozott — Anglia és Franciaország kardcsörtető imperialistáinak számos kísérlete országunk elszigetelésére és e kísérletek kudarca. Aligha lehet kétséges, hogy Poincaré rengeteg mesterkedése a Szovjetunió ellen és Curzon ismeretes ultimátuma országunk elszigetelését célozta. És az eredmény? A Szovjetunió elszigetelése helyett a Szovjetunió tényleges elismerése. Sőt, a Szovjetunió elszigetelése helyett az elszigetelők szigetelődtek el, Poincaré és Curzon nyugalomba vonult. Országunk súlya tekintélyesebbnek bizonyult, mint az imperializmus egyes régi politikusai hitték.

Ez a második új mozzanat, melyet az elmúlt év a külpolitika terén hozott.

Mi a magyarázata mindennek?

Egyesek hajlamosak ezt bölcs politikánkkal magyarázni. Nem vonom kétségbe, hogy politikánk, ha nem is bölcs, de mindenesetre helyes volt — ezt a XIII. kongresszus megerősítette. De a bölcs vagy helyes politika egymagában nem magyaráz meg mindent. Itt nem annyira politikánk helyességében kell keresni a magyarázatot, mint inkább abban a helyzetben, amely Európában az utóbbi időben kialakult, és amely meghatározta politikánk sikereit.

Ezzel kapcsolatban három körülményre kell rámutatnom.

Először. Az imperialista hatalmak gyengék ahhoz, hogy megemésszék katonai győzelmeik gyümölcseit, és hogy Európában valamennyire is elviselhető békét teremtsenek, képtelenek továbbfejlődni a legyőzött országok és a gyarmatok kirablása nélkül, anélkül, hogy a rabolt zsákmányon való osztozkodás miatt ne legyenek összetűzések és összeütközések közöttük. Ez az oka az újabb fegyverkezésnek. Ebből fakad az új háború veszélye. Csakhogy a néptömegek nem akarnak háborút, mert még nem felejtették el azokat az áldozatokat, amelyeket a tőkések profitja miatt kellett meghozniok. Innen ered a népek fokozódó elégedetlensége a kardcsörtető imperializmus politikájával.

Ez az oka az imperializmus belső gyengeségének. Miért kergették el Curzont és Poincarét? Azért, mert a népi közvélemény egy újabb háború kezdeményezőinek tartja őket. Azért, mert nyílt háborús politikájukkal felszították a tömegek elégedetlenségét az imperializmussal általában és ezzel veszélybe sodorták az imperializmust.

Másodszor. A Szovjethatalom megszilárdult az országon belül. A tőkés államok arra számítottak, hogy a Szovjethatalom az országon belül meg fog bukni. A zsoltáríró azt mondja, hogy a kisdedek ajkával néha isten nyilatkoztatja ki az igazságot. Ha a nyugati imperializmust istennek tekintjük, természetes, hogy nem tud meglenni ilyen kisded nélkül. És lám, akadt neki ilyen kisdede, ismerősünk, Benes, a csehszlovák külügyminiszter személyében, akinek ajkával kinyilatkoztatta, hogy, tekintettel a Szovjethatalom ingadozó voltára, nem kell sietni a Köztársaságok Szövetségének elismerésével, hogy, mivel a Szovjethatalmat rövidesen egy új polgári-demokratikus hatalom fogja felváltani, jobb volna egyelőre „tartózkodni” a Szovjetunióval való „normális kapcsolatoktól”. Nem is olyan régen még ez volt a helyzet. De az imperializmus „igazságából”, amelyet kisdede kinyilatkoztatott, alig futotta egypár hónapra, mert, mint ismeretes, a „tartózkodás” politikáját rövidesen számos országban az „elismerés” politikája váltotta fel. Miért? Azért, mert nyilvánvaló dolog ellen nehéz vitázni, márpedig nyilvánvaló, hogy a Szovjethatalom erős, mint a szikla. Előszöris, a nyárspolgárnak, bármilyen naiv is a politikában, észre kellett vennie, hogy a Szovjethatalom alkalmasint szilárdabb minden burzsoá kormánynál, hiszen a proletárdiktatúra hét esztendeje alatt a burzsoá kormányok folyvást jönnek és mennek, de a Szovjethatalom marad. Továbbá, ugyanennek a nyárspolgárnak azt is észre kellett vennie, hogy országunk gazdasága fejlődik már azért is, mert kivitelünk állandóan növekszik. Vajon nem világos-e, hogy ezek a körülmények a Szovjetunió mellett, nem pedig ellene szólnak? Azzal vádolnak bennünket, hogy Nyugat- Európában propagandát folytatunk a kapitalizmus ellen. Leszögezem, hogy nekünk ilyen propaganda nem kell, ilyen propagandára nincs szükségünk. Maga a Szovjethatalom léte, fejlődése, komoly anyagi sikerei, kétségtelen megszilárdulása a legkomolyabb propaganda az európai munkások körében a Szovjethatalom mellett. Bármelyik munkás, aki eljön a Szovjetországba és megtekinti proletár rendünket, megláthatja, mi a Szovjethatalom és mire képes a munkásosztály, amikor hatalmon van. Ez csakugyan propaganda, igazi propaganda, de tényekkel folytatott propaganda, amely sokkal inkább hat a munkásokra, mint a szóbeli vagy sajtó útján folytatott propaganda. Azzal vádolnak bennünket, hogy Keleten propagandát folytatunk. Ez szintén üres fecsegés. Nincs szükségünk propagandára Keleten. Egy függő ország vagy egy gyarmat bármely polgárának csak el kell jönnie a Szovjetországba és meg kell néznie, hogyan kormányozzák nálunk az emberek az országot, csak meg kell néznie, hogy feketék és fehérek, oroszok és nem-oroszok, minden színű és nemzetiségű emberek egy művön dolgoznak és közös erőfeszítéssel vezetik ezt a nagy országot — csak meg kell néznie ezt, és meggyőződik róla, hogy ez az egyetlen ország, ahol a népek testvérisége nem frázis, hanem valóság. Nem kell nekünk semmilyen szóbeli vagy sajtópropaganda, amikor van olyan ténybeli propagandánk, mint a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége.

Harmadszor. Nő a Szovjethatalom súlya, nő a Szovjethatalom népszerűsége a tőkés országok néptömegei körében, aminek elsősorban az a magyarázata, hogy a mi országunk az egyetlen ország a világon, amely békepolitika folytatására képes és valóban békepolitikát is folytat, nem farizeus módjára, hanem becsületesen és őszintén, erélyesen és következetesen. Ma mindenki, barát és ellenség egyaránt elismeri, hogy a mi országunk az egyetlen ország, amelyről joggal el lehet mondani, hogy a békepolitika támasza és zászlóvivője az egész világon. Kell-e bizonyítanom, hogy ez a körülmény szükségképpen fokozta az európai néptömegek rokonszenvét és baráti érzését a Szovjethatalom iránt? Észrevették-e önök azt, hogy egyes európai államférfiak karrierjüket a Szovjetunióval való „barátságra” igyekeznek építeni, sőt, még Mussolini is hajlandó néha „keresni” ezen a „barátságon”? Ez közvetlen bizonysága annak, hogy a Szovjethatalom valóban népszerűvé lett a tőkés államok széles néptömegei között. De semmi sem növelte a Szovjethatalom népszerűségét annyira, mint az a békepolitika, amelyet a Szovjethatalom a kapitalista környezet nehéz viszonyai között becsületesen és bátran folytat.

Nagyjából ezek azok a körülmények, amelyek külpolitikánk sikereit az elmúlt évben meghatározták.

A XIII. kongresszus a Központi Bizottságnak a külföldi kapcsolatok terén folytatott politikáját határozatában jóváhagyta. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a kongresszus kötelezte a pártot arra, hogy a jövőben is folytassa a béke politikáját, az új háború elleni erélyes harc politikáját, azt a politikát, amely kíméletlenül leleplezi az újabb fegyverkezések, az újabb összeütközések minden rendű és rangú hívét és azokat is, akik az újabb fegyverkezéseket, az újabb összeütközéseket azzal segítik elő, hogy szemet hunynak fölöttük.

A munkás-paraszt összefogás kérdései

Mi a munkás-paraszt összefogás? A munkásparaszt összefogás állandó kapcsolat, állandó csere a város és a falu között, iparunk és a parasztgazdaság között, iparunk gyártmányai és a parasztgazdaság élelmicikkei és nyersanyaga között. A parasztgazdaság nem élhet, nem létezhet, ha nem adja el a városi piacon az élelmicikkeket és a nyersanyagot, és nem kapja meg cserébe a városból a szükséges gyártmányokat és munkaeszközöket. Ugyanígy az állami ipar sem fejlődhet, ha a paraszti piacon nem értékesíti gyártmányait és nem látja el magát a faluból élelmicikkekkel és nyersanyaggal. Így tehát szocialista iparunk létének forrása a belső piac, és elsősorban a paraszti piac, a parasztgazdaság. A munkásparaszt összefogás kérdése ezért iparunk létkérdése, magának a proletariátusnak létkérdése, köztársaságunk élet-halál kérdése, a szocializmus országunkban való győzelmének kérdése.

Ezt az összefogást, a város és a falu, az ipar és a parasztgazdaság közötti állandó kapcsolatot az ipar és a parasztgazdaság termékeinek közvetlen cseréje útján nem sikerült megvalósítanunk. Nem sikerült azért, mert iparunk kevéssé fejlett, mert nem voltak az egész országban szétágazó ellátó szervezeteink s az egész népgazdaság — a háború után — le volt romolva. Ezért kénytelenek voltunk az úgynevezett új gazdasági politikát bevezetni, vagyis kénytelenek voltunk a kereskedelem, az áruforgalom szabadságát kihirdetni, megtűrni a kapitalizmust és mozgósítani a parasztok és kisvállalkozók millióinak erőfeszítését, hogy az országban megteremtsük az áruforgalom áramlását, kifejlesszük a kereskedelmet s hogy azután, miután a kereskedelem terén meghódítottuk a döntő állásokat, megteremtsük az összefogást az ipar és a parasztgazdaság között a kereskedelem közvetítésével. Ez a munkás-paraszt összefogás megteremtése kerülő úton, mint Lenin mondja, nem közvetlenül, nem a parasztgazdaság és az ipar termékeinek közvetlen cseréje útján, hanem a kereskedelem közvetítésével.

A feladat az, hogy felhasználva a kistermelők millióinak erőfeszítését, úrrá legyünk a kereskedelmen, az állam és a szövetkezetek kezében összpontosítsuk a falu és a város ellátásának fő szálait és ilyképpen megszervezzük az ipar és a parasztgazdaság között az elszakíthatatlan kapcsolatot, az elszakíthatatlan összefogást.

Nem mondhatjuk azt, hogy ez a feladat meghaladja erőnket. Nem mondhatjuk azért, mert a hatalmon levő proletariátusnak úgyszólván minden alapvető eszköze megvan ahhoz, hogy ezt az összefogást a kereskedelem közvetítésével kerülő úton megvalósítsa. Előszöris, kezében van a hatalom. Másodszor, van ipara. Harmadszor, rendelkezik hitellel, a hitel pedig hatalmas erő az állam kezében. Negyedszer, van saját kereskedelmi apparátusa, amely rossz vagy jó, de mindenesetre olyan apparátus, amely fejlődik és erősödik. Végül, vannak bizonyos árukészletei, amelyeket időnként piacra dobhat, hogy megfékezze vagy ellensúlyozza a piac szeszélyeit, befolyásolja az árakat stb. A munkásállam rendelkezik mindezekkel az eszközökkel, és ezért nem lehet azt mondani, hogy a munkás-paraszt összefogás megvalósítása a kereskedelem útján — erőnket meghaladó feladat.

Így vagyunk a város és a falu közötti összefogás megszervezésének kérdésével, az összefogás lehetőségeivel.

Így tehát, mi újat és lényegeset hozott az elmúlt év a város és a falu közötti összefogás megteremtése szempontjából?

Milyen új anyaggal volt dolga a XIII. kongresszusnak az összefogás kérdéseinek eldöntésével kapcsolatban?

Az év újdonsága ezen a téren az, hogy gyakorlati tevékenységünkben a múlt évben először akadt dolgunk népgazdaságunk szocialista és magántőkés elemeinek széleskörű, nagyarányú harcával, és miután ez a harc kibontakozott, először helyeztük gyakorlati talajra a munkás-paraszt összefogás kérdését egész konkrét valóságában. Az összefogás és a kereskedelem kérdései már nem mint elméleti kérdések, hanem mint a közvetlen gyakorlat azonnali megoldást követelő, égető kérdései merültek fel előttünk.

Ha emlékeznek rá, Lenin már a XI. kongresszuson azt mondotta, hogy a piac átkarolása az állam és a szövetkezetek erőivel, a kereskedelem fő szálainak birtokbavétele nem békés munka során, hanem a szocialista és a magántőkés elemek közötti harc során fog végbemenni, hogy ez a munka népgazdaságunk ez ellentétes elemei közötti elkeseredett versengés során fog végbemenni. Nos, ez a harc kitört. Főképpen két vonalon lett láthatóvá: a város és a falu közötti kereskedelem vonalán és a hitel vonalán, főképpen a falun.

Milyen eredményei vannak ennek a harcnak?

Először. Kiderült, hogy a magántőke nem a termelésbe hatolt be, ahol nagyobb a kockázat és a tőke lassabban forog, hanem a kereskedelembe, éppen a kereskedelembe, amely, mint Lenin mondja, a mi átmeneti időnkben a fő láncszem a folyamatok láncolatában. És a magántőke, miután behatolt a kereskedelembe, annyira megerősödött ott, hogy az ország kiskereskedelmének körülbelül 80 százaléka és az egész nagy- és kiskereskedelemnek körülbelül 50 százaléka a kezébe került. Ennek magyarázata: kereskedelmi és szövetkezeti apparátusunk fiatalsága és rendezetlensége, a monopolhelyzetükkel visszaélő és az áruk árait felduzzasztó szindikátusaink helytelen politikája, a kereskedelmet az állam szemszögéből szabályozni köteles Belkereskedelmi Bizottságunk gyengesége, és végül, akkori papírpénz-valutánk labilitása, amely leginkább a parasztot sújtotta és ezzel csökkentette vásárlóképességét.

Másodszor. Kiderült, hogy falun a hitel teljesen a kulák és az uzsorás kezében van, hogy a szegényebb parasztság, nem lévén felszerelése, kénytelen az uzsorás igájába hajtani a fejét, kénytelen istentelen kamatokat fizetni és zúgolódás nélkül elviselni az uzsorás uralmát. Ez azzal magyarázható, hogy nálunk még nincs meg a mezőgazdasági hitel alsóbb szerveinek hálózata, amely olcsó hitellel tudná ellátni a parasztot és háttérbe tudná szorítani az uzsorást, — azzal magyarázható tehát, hogy ezen a porondon az uzsorás korlátlanul uralkodik.

Ilyképpen egyrészt az állam és másrészt a parasztgazdaság közé beékelődött a kereskedő és az uzsorás, s emiatt a szocialista ipar és a parasztgazdaság összefogása különösen nehéznek és szervezetlennek bizonyult. A nyári értékesítési válság a múlt évben ennek a nehézségnek és szervezetlenségnek a megnyilvánulása volt.

A párt azonnal, még a kongresszus előtt megtette a lépéseket arra, hogy az értékesítési válságot felszámolják és a mezőgazdasági hitel alapjait lefektessék. Új, szilárd valutát vezettünk be, amely javított a dolgon. Árutömegeket dobtunk a piacra az árak leszorítása céljából, s ennek is megvolt a kedvező hatása. Újjászerveztük a Belkereskedelmi Bizottságot olyan elvek szerint, amelyek biztosították az eredményes harcot a magántőke ellen. Megkezdtük a kereskedelmi és szövetkezeti szervek munkájának átszervezését az összefogás érdekeinek megfelelően. Az értékesítési válságot lényegében felszámoltuk.

De a párt nem elégedhetett meg ezekkel az intézkedésekkel. A XIII. kongresszusnak az volt a feladata, hogy ismét felvesse a munkás-paraszt összefogás kérdését teljes nagyságában és megjelölje e kérdés megoldásának alapvonalait az új körülmények között, az értékesítési válság felszámolása után.

Mit adott hát nekünk a XIII. kongresszus ezen a téren?

Először. A kongresszus kiadta az ipar, elsősorban a könnyűipar, valamint a fémipar további kibővítésének jelszavát, mert világos, hogy a rendelkezésünkre álló gyártmánykészletekkel nem tudjuk csillapítani a parasztok áruszomját. A munkanélküliség növekedéséről, amely nyomatékosan követeli az ipar kibővítését, már nem is beszélek. Az ipar további kibővítése tehát létkérdés (lásd a Központi Bizottság beszámolójával kapcsolatos kongresszusi határozatot).

Másodszor. A kongresszus kiadta a parasztgazdaság további kibővítésének jelszavát, azt a jelszót, amely szerint a parasztgazdaságot a szántóterület további kiszélesítésében meg kell segíteni. Ez is szükséges az összefogás szempontjából, mert világos, hogy a parasztságnak nemcsak az az érdeke, hogy iparunk szükségleteit kielégítse, természetesen cserébe a gyártmányokért, hanem az is, hogy kielégítse a külső piac szükségleteit, természetesen cserébe a gépekért. Ezért a parasztgazdaság további kibővítése a pártpolitika soron levő feladata (lásd „A falusi munkáról” hozott határozatot.).

Harmadszor. A kongresszus kimondta, hogy meg kell alakítani a Belkereskedelmi Népbiztosságot és valamennyi kereskedelmi és szövetkezeti szervünk elé főfeladatul kitűzte a magántőke elleni harcot, vagyis azt a feladatot, hogy hódítsák meg a piacot, azt a feladatot, hogy a kereskedelem területéről gazdasági jellegű intézkedésekkel — az áruk árának leszállításával és az áruk minőségének megjavításával, árutömegekkel való manőverezés, a kedvezményes hitel felhasználása stb. útján — szorítsák ki a magántőkét (lásd „A belkereskedelemről” és „A szövetkezetekről” szóló határozatokat).

Negyedszer. A kongresszus feltette és megoldotta a mezőgazdasági hitel rendkívül fontos kérdését. Nemcsak a Központi Mezőgazdasági Bankról vagy éppen a mezőgazdasági hitel kormányzósági bizottságairól van szó. Főleg a hitelszövetkezet alsóbb hálózatának a kerületekben és járásokban való megszervezéséről van szó, arról, hogy demokratizáljuk a hitelt, hogy a mezőgazdasági hitelt a paraszt számára hozzáférhetővé tegyük, az uzsorás leigázó hitelét az állam olcsó hitelével cseréljük fel és az uzsorást a faluból kifüstöljük. Ez egész gazdasági életünknek roppant fontos kérdése, amelynek megoldása nélkül lehetetlen valamennyire is tartós összefogás a proletariátus és a parasztság között. Ezért fordított a XIII. kongresszus különös figyelmet erre a kérdésre (lásd „A falusi munkáról” szóló határozatot). A Központi Bizottság keresztülvitte azt, hogy a mezőgazdasági bank alaptőkéjére 40 millió rubelt folyósítottak s hogy ezt a 40 milliót az Állami Bankkal való bizonyos tranzakció útján 80 millióra egészítsék majd ki. Azt hiszem, ezt az összeget némi erőfeszítéssel 100 millió rubelre lehetne felemelni. Ez természetesen nem olyan sok egy olyan óriás számára, mint a mi Szövetségünk, de mégis valamelyest hozzá fog járulni ahhoz, hogy a parasztnak könnyebb legyen gazdaságát megjavítania, és hogy lazítsuk az uzsorástól való függőségét. Fentebb említettem, mily nagyjelentőségű az alsóbb paraszti hitelszövetkezet a szegényebb parasztok számára, a parasztság és a munkásállam közötti összefogás szempontjából. De az alsóbb hitelszövetkezet nemcsak a parasztnak segíthet. Bizonyos feltételek mellett hatalmas forrása lehet nemcsak a paraszt megsegítésének az állam részéről, hanem az állam megsegítésének is a paraszt részéről. Valóban, ha nálunk a vidéken, a kerületekben és a járásokban kifejlődik a mezőgazdasági hitel széles hálózata és a megfelelő intézményeknek tekintélyük lesz a paraszti tömegek előtt, akkor a parasztság nem mindig csak kölcsönözni fog az államtól, vagyis ezek az intézmények nemcsak aktív műveleteket fognak végezni, hanem betéteik is lesznek, vagyis majd végeznek ott passzív műveleteket is. Nem nehéz elképzelni, hogy ha az alsóbb hitelintézetekben az ügyek kedvezően alakulnak, akkor e hitelintézetek révén a sokmilliós parasztság az államnak olyan komoly segítséget nyújthat majd, amellyel semmilyen külföldi kölcsön sem vetekedhet. Amint látják, a kongresszus nem tévedett, amikor különös figyelmet fordított az olcsó falusi hitel megszervezésére.

Ötödször. A kongresszus még egyszer leszegezte a külkereskedelmi monopólium megingathatatlanságát. Azt hiszem, nem szükséges magyaráznom, milyen jelentősége van ennek az intézménynek az ipar és a mezőgazdaság szempontjából, valamint a kettő közti összefogás szempontjából. A külkereskedelmi monopólium sarkalatos jelentősége nem szorul újabb bizonyítékokra (lásd a Központi Bizottság beszámolójával kapcsolatban hozott határozatot).

Hatodszor. A kongresszus megerősítette általában a kivitel és elsősorban a gabonakivitel fokozásának szükségességét. Azt hiszem, hogy ez a határozat sem szorul magyarázatra (lásd a Központi Bizottság beszámolójával kapcsolatban hozott határozatot).

Hetedszer. A kongresszus határozatot hozott arról, hogy minden intézkedést meg kell tenni azért, hogy a pénzreformot, amely megkönnyítette az áruforgalmat és az ipar és a parasztgazdaság közötti tartós kapcsolat kiépítését, — hogy ezt a pénzreformot teljesen végrehajtsák, és hogy az ehhez szükséges feltételeket megteremtsék mind a központ, mind a vidék erőivel (lásd a Központi Bizottság beszámolójával kapcsolatban hozott határozatot).

Ezek a XIII. kongresszus jelszavai a munkás-paraszt összefogás kérdésében, amelyek arra irányulnak, hogy hatalmunkba kerítsük a kereskedelmet, tartós összefogást létesítsünk iparunk és parasztgazdaságunk között, és ilyképpen megteremtsük azokat a feltételeket, amelyek elengedhetetlenek a népgazdaság szocialista elemeinek a kapitalista elemek feletti győzelméhez.

A dolgozó tömegek nevelésének és átnevelésének kérdései

A proletárdiktatúra korszakában a párt egyik lényeges feladata munkálkodni a régi és az új nemzedéknek a proletárdiktatúra és a szocializmus szellemében való átnevelésén illetve nevelésén. A régi szokások és módszerek, hagyományok és előítéletek, amelyeket a régi társadalomtól örököltünk, nagyon veszélyes ellenségei a szocializmusnak. Ezek a hagyományok és szokások hatalmukban tartják a dolgozók milliós tömegeit, néha magukkal sodorják a proletariátus egész rétegeit, néha még a proletárdiktatúra létét is igen nagy mértékben veszélyeztetik. Ezért a harc e hagyományok és szokások ellen, feltétlen leküzdésük munkánk minden területén, végül az új nemzedékek nevelése a proletár szocializmus szellemében — pártunknak olyan soron levő feladatai, amelyeknek teljesítése nélkül a szocializmus győzelme lehetetlen. E feladatok megvalósításával kapcsolatban a párt tevékenységének legfőbb területei: az államapparátus tökéletesítésére irányuló munka, a falusi munka, a dolgozó nők közötti munka, az ifjúság közötti munka.

a) Harc az államapparátus tökéletesítéséért. A kongresszus keveset foglalkozott az államapparátus kérdésével. A Központi Ellenőrző Bizottságnak az államapparátus fogyatékosságai elleni küzdelemről szóló jelentését vita nélkül jóváhagyták. „Az ellenőrző bizottságok munkájáról” szóló határozatot szintén vita nélkül fogadták el. Ez szerintem azért történt, mert kevés volt az idő és a kongresszus napirendje túlzsúfolt volt. De teljesen helytelen volna ebből azt a következtetést levonni, hogy a párt nem tartja igen fontos kérdésnek az államapparátus kérdését. Ellenkezőleg, az államapparátus kérdése egész építésünk egyik leglényegesebb kérdése. Becsületesen dolgozik-e az államapparátus avagy megvesztegethető; takarékos-e a kiadásokban avagy pocsékolja a nép vagyonát; csal-e a munkában avagy híven és őszintén szolgálja az államot; nyűg-e a dolgozókon avagy a dolgozók megsegítésének szervezete; a proletár törvényesség eszméjét honosítja-e meg avagy ennek az eszmének a tagadása szellemében mételyezi a lakosság tudatát; az államnélküli kommunista társadalom felé fejlődik-e avagy visszafelé húz a közönséges burzsoá állam rothadt bürokratizmusához — mindezek olyan kérdések, amelyeknek helyes megoldása feltétlenül döntő jelentőségű a párt és a szocializmus szempontjából. Aligha lehet kétséges, hogy államapparátusunk tele van fogyatékosságokkal, hogy nehézkes és drága, hogy kilenctized részében bürokratikus, hogy az államapparátus bürokratizmusa nyomást gyakorol a pártra és szervezeteire, megnehezíti az államapparátus tökéletesítéséért folytatott harcot. Holott világos, hogy államapparátusunk, ha mentesülne legalább egyes lényegesebb fogyatékosságaitól — a proletariátus kezében a lakosság széles rétegei nevelésének, mégpedig a proletárdiktatúra és a szocializmus szellemében való nevelésének és átnevelésének hatalmas eszköze lehetne.

Ezért fordított Lenin különös figyelmet az államapparátus tökéletesítésének kérdésére.

Ezért alakított a párt munkásokból és parasztokból külön szervezeteket (az újjászervezett Munkás-Paraszt Inspekciót és a kibővített Központi Ellenőrző Bizottságot) az államapparátus fogyatékosságai elleni harc céljából.

A feladat az, hogy segítsünk a Központi Ellenőrző Bizottságnak és a Munkás-Paraszt Inspekciónak abban a nehéz munkában, amelyet az egész államapparátus tökéletesítése, egyszerűsítése, olcsóbbítása és erkölcsi színvonalának emelése érdekében végeznek (lásd a kongresszus határozatát „Az ellenőrző bizottságok munkájáról”).

b) A falusi munkáról. Ez a kérdés pártunk gyakorlatának egyik legbonyolultabb és legnehezebb kérdése. A kongresszus falusi munkánkról kitűnő határozatot hozott, amelyben megjelölte e munka fő vonalait. Csak össze kell hasonlítanunk ezt a határozatot a VIII. kongresszusnak a falusi munkáról hozott határozatával, hogy megértsük, mekkorát haladt a párt ezen a területen. De hiba volna azt gondolni, hogy a XIII. kongresszus kimerítő módon megoldotta vagy megoldhatta az idén a rendkívül bonyolult falusi kérdést. Olyan kérdések, mint a kolhozok szervezeti formái, a szovhozok átalakítása, a földrendezés szabályozása a központban és a végvidékeken, a munka megszervezésének újabb formái a mezőgazdasági szövetkezet munkájával kapcsolatban, a Szovjetunió különböző vidékei sajátosságainak számbavétele és e sajátosságok szemmel tartása munkánkban — mindezeket a kérdéseket a kongresszus határozata érthető okokból nem tudta kimerítő módon megoldani. A kongresszus határozata abban a tekintetben fontos, hogy, mivel megjelöli a munka fő vonalait, megkönnyíti ezeknek a kérdéseknek további feldolgozását. Önöknek nyilván tudomásuk van arról, hogy a Központi Bizottság plénuma e kérdések részletes feldolgozása céljából megalakította a falusi munka állandó bizottságát.

A határozat tengelye a paraszti tömegek szövetkezetekbe való tömörítésének jelszava. A szövetkezetekbe való tömörítést három vonalon kell folytatni: a fogyasztási szövetkezet vonalán, a mezőgazdasági szövetkezet vonalán és a hitelszövetkezet vonalán. Ez egyik legbiztosabb útja annak, hogy a parasztság, a parasztság kisparaszti és középparaszti rétegei körében elültessük a kollektivizmus eszméit és módszereit (lásd a kongresszus határozatát „A falusi munkáról”).

c) A dolgozó nők közötti munkáról. Már kongresszusi előadói beszédemben mondottam, hogy ezt a munkaterületet elhanyagoltuk, hogy ez a munka a párt szempontjából rendkívül fontos, bizonyos esetekben pedig döntő jelentőségű az ifjabb nemzedék szocialista szellemű nevelésében. Természetesen nem érdemes még egyszer elmondanom azt, ami a kongresszuson már elhangzott. Csak arra szeretném felhívni a figyelmüket, hogy a kongresszus, noha sajnos nem volt módjában külön megvitatni a dolgozó nők közötti munka kérdését, mégis külön határozatot hozott arról, hogy a „kongresszus felhívja az egész párt különös figyelmét arra, hogy fokozni kell a munkát a munkásnők és parasztnők körében és be kell vonni őket minden választott párt- és szovjet szervbe” (lásd a Központi Bizottság beszámolójával kapcsolatban hozott határozatot). Azt hiszem, a következő kongresszuson ezzel a kérdéssel külön kell foglalkoznunk. A kongresszus határozata értelmében a Központi Bizottság plénuma nyomban a kongresszus bezárása után határozatilag megbízta Központi Bizottságunk Szervező Irodáját, hogy tegyen külön lépéseket abban az irányban, hogy a dolgozó nők közötti munkát a kellő színvonalra emeljük.

d) Az ifjúság közötti munkáról. Az ifjúság közötti munka kérdésére a kongresszus fokozott figyelmet fordított. A kongresszus erre vonatkozó határozata szerintem a legalaposabban kidolgozott és legkimerítőbb a kongresszus határozatai között. Ezért nagyon értékes a párt és az ifjúság számára.

Az ifjúság jelentősége — a munkás-paraszt ifjúságról beszélek — abban rejlik, hogy az ifjúság a leghálásabb talaj a jövő felépítése számára, hogy az ifjúság országunk jövője és a jövő hordozója. Az államapparátusban, a parasztok között, a dolgozó nők között végzett munkánknak a régi szokások és hagyományok leküzdésében, a dolgozó tömegek idősebb nemzedékeinek átnevelésében van óriási jelentősége, viszont az ifjúság között végzett munka, minthogy az ifjúság e hagyományoktól és szokásoktól többé-kevésbé mentes, a dolgozók új kádereinek a proletárdiktatúra és a szocializmus szellemében való nevelésében tesz szert felbecsülhetetlen jelentőségre, hiszen itt a talaj — magától értetődik — rendkívül kedvező.

Ezért van igen komoly jelentősége az ifjúsági szövetségnek és az úttörők közötti elágazásainak.

Az ifjúsági szövetség a munkás- és parasztifjúság önkéntes szervezete. Központja, magva — a munkásifjúság. Támasza — a parasztifjúság. A munkásifjúság és parasztifjúság szövetsége — az ifjúsági szervezet alapja. Az ifjúsági szövetség feladatai: összegyűjteni a proletár mag köré minden becsületes és forradalmi elemet a parasztifjúságból; bevonni tagjait minden munkaterületre, a gazdasági, a kulturális, a katonai és a közigazgatási munkába egyaránt; tagjait országunk harcosaivá, építőivé, dolgozóivá és vezetőivé nevelni (lásd „Az ifjúság közötti munkáról” hozott határozatot).

A párt

Itt négy kérdésről van szó: az ellenzék kérdéséről, a lenini behívó kérdéséről, a pártvezetés demokratizálásának kérdéséről, az elméletnek és különösen a leninizmus propagandájának kérdéséről.

a) Az ellenzékről. Ma, amikor az ellenzék kérdését a kongresszus eldöntötte és következésképpen az ügyet felszámolta, fel lehetne tenni a kérdést: mi az ellenzék és tulajdonképpen mi körül folyt a harc a vita időszakában? Azt hiszem, elvtársak, ebben a harcban a párt életéről vagy haláláról volt szó. Az ellenzék talán maga sem volt ennek tudatában. De nem ez a döntő. Nem az a döntő, hogy milyen célokat tűz maga elé egyik-másik elvtárs, egyik-másik ellenzéki csoport. Döntő az, hogy melyek azok az objektív eredmények, amelyek elkerülhetetlenül következnek valamely adott csoport cselekedeteiből. Mert hiszen mit jelent az, ha valaki hadat üzen a pártapparátusnak? Azt jelenti, hogy rombolja a pártot. Mit jelent az, ha valaki lázitja az ifjúságot a káderek ellen? Azt jelenti, hogy bomlasztja a pártot. Mit jelent az, ha valaki a csoportalakítás szabadságáért harcol? Azt jelenti, hogy a pártnak, a párt egységének megbontásával próbálkozik. Mit jelent az, ha valaki az elfajulásról való fecsegéssel befeketíti a párt kádereit? Azt jelenti, hogy megpróbálja felforgatni a pártot, megtörni gerincét. Igen, elvtársak, a párt életéről vagy haláláról volt szó. Tulajdonképpen ez a magyarázata annak a szenvedélyességnek, amellyel nálunk a vita folyt. Ezzel kell magyaráznunk azt a pártunk történetében egyedülálló tényt is, hogy a kongresszus egyhangúlag elítélte az ellenzék platformját. A rendkívül komoly veszély egyetlen tömör vasgyűrűvé kovácsolta össze a pártot.

Érdemes visszapillantani az ellenzék történetére. Kezdjük akár pártunk VII. kongresszusával. Ez volt az első kongresszus a Szovjethatalom létrejötte után (1918 elején). Ezen a kongresszuson az ellenzék élén ugyanazok a személyek álltak, mint a XIII. kongresszuson. A háborúról és a békéről, a breszti békéről volt szó. Akkor a kongresszus egynegyede az ellenzék pártján volt. Ez, mi tagadás, nem csekélység. Nem hiába beszéltek akkor szakadásról.

Két évvel később, a X. kongresszuson újra fel … minden nap. Másodszor azért, mert a Petrográdi Szovjet hibáját, amelyet azzal követett el, hogy nyíltan kitűzte és nyilvánosságra hozta a felkelés napját (október 25-ét), csakis úgy lehetett helyreütni, ha a tényleges felkelés a felkelésnek e legális időpontja előtt megkezdődik. Lenin ugyanis művészetnek tekintette a felkelést és neki tudnia kellett, hogy az ellenség, amelynek tudomására jutott (a Petrográdi Szovjet elővigyázatlansága következtében) a felkelés napja, okvetlenül igyekszik felkészülni erre a napra, ezért tehát meg kellett előzni az ellenséget, vagyis okvetlenül a legális időpont előtt kellett megkezdeni a felkelést. Főképpen ez a magyarázata annak a szenvedélyességnek, amellyel Lenin az október 25-i dátum fetisizálóit leveleiben ostorozta. Az események megmutatták, hogy Leninnek tökéletesen igaza volt. Tudvalevő, hogy a felkelést az Összoroszországi Szovjetkongresszus előtt kezdtük meg. Tudvalevő, hogy a hatalom megragadása ténylegesen az Összoroszországi Szovjetkongresszus megnyitása előtt történt, és nem a Szovjetkongresszus ragadta meg a hatalmat, hanem a Petrográdi Szovjet, a Forradalmi Katonai Bizottság. A Szovjetkongresszus csak átvette a hatalmat a Petrográdi Szovjet kezéből. Ezért Trockijnak a szovjet legalitás jelentőségével kapcsolatos hosszú elmefuttatásai teljesen fölöslegesek.

A burzsoá hatalmat megrohamozó és megdöntő forradalmi tömegek élén álló eleven és hatalmas párt — ilyen volt pártunk állapota ebben az időszakban.

Ennyit az Október előkészítéséről költött legendákról. Kizárólag elvtársi politika legyen. Mindent el kell követnünk, hogy megkönnyítsük ezeknek az elvtársaknak a párt alapvető magvához való átállást, a párt alapvető magvával való együttes és vállvetett munkát.

b) A lenini behívóról. Nem fogok kitérni arra, hogy a lenini behívó, vagyis az a tény, hogy 250 000 új munkást vettünk fel a pártba, pártunk mélységes demokratizmusáról, arról tanúskodik, hogy pártunk lényegében a munkásosztály választott szerve. Ebben az értelemben a lenini behívó jelentősége feltétlenül kolosszális. De ma nem erről akarok beszélni. Arra a veszélyes szertelenségre szeretném felhívni figyelmüket, amely az utóbbi időben a lenini behívóval kapcsolatban pártunkban észlelhető. Egyesek azt mondják, hogy még tovább kell mennünk, fel kell emelni egy millióra tagjaink létszámát. Mások még ennél is tovább mennek, azt állítják, hogy jobb volna két millióra emelni. Bizonyos vagyok benne, hogy akadnak olyanok is, akiknek még ez sem elég. Ez, elvtársak, veszedelmes szertelenség. A világ legnagyobb hadseregei azért pusztultak el, mert szertelenek voltak, sokat markoltak s azután képtelenek lévén a zsákmány megemésztésére, felbomlottak. A legnagyobb pártok is elpusztulhatnak, ha szertelenek, túlságosan sokat markolnak és azután képtelenek megtartani, megemészteni azt, amit markoltak. Ítéljenek önök maguk. Pártunkban a politikailag iskolázatlanok számaránya 60 százalék. 60 százalékos politikai iskolázatlanság a lenini behívó előtt, — a behívó után pedig, attól tartok, ez a százalék 80-ra emelkedik. Vajon nem ideje-e, elvtársak, hogy megálljunk? Nem ideje-e beérni nyolcszázezer taggal és napirendre tűzni azt a kérdést, mégpedig élesen és határozottan, hogyan javítjuk meg pártunk minőségi összetételét, hogyan tanítjuk meg a lenini behívóra belépett párttagokat a leninizmus alapjaira, hogyan változtatjuk ezeket az új párttagokat öntudatos leninistákká? Azt hiszem, ennek itt az ideje.

c) A pártvezetés demokratizálásáról. A lenini behívó pártunk mélységes demokratizmusáról, alapvető sejtjeinek proletár összetételéről és arról tanúskodik, hogy a pártonkívüli tömegek milliói kétségtelenül bizalommal viseltetnek pártunk iránt. De pártunk demokratizmusa nemcsak ebből áll. Ez a demokratizmusnak csak egyik oldala. Másik oldala az, hogy maga a pártvezetés mindinkább demokratizálódik. A kongresszuson már rámutattak arra, hogy a pártvezetés súlypontja egyre jobban áthelyeződik a szakkörű vezetőségekről és irodákról a szélesebb körű szervezetekre, a helyi és központi szervezetek plénumaira, s ugyanakkor maguk a plénumok is bővülnek, összetételükben javulnak. Önök nyilván tudják, hogy a kongresszus teljes egészében jóváhagyta vezető szervezeteink fejlődésének ezt a tendenciáját. Miről tanúskodik mindez? Arról, hogy vezető szervezeteink mély gyökereket kezdenek ereszteni a proletár tömegek sűrűjébe. Érdemes nyomon követnünk pártunk Központi Bizottságának az utóbbi hat év folyamán megtett fejlődését a tagok száma és a szociális összetétel szempontjából. A VII. kongresszus idején (1918) Központi Bizottságunk 15 tagból állt, akik közül munkás — egy (7 százalék), értelmiségi 14 (93 százalék) volt. Ez volt a helyzet a VII. kongresszuson. Ma, a XIII. kongresszus után a Központi Bizottságnak már 54 tagja van, akik közül 29 a munkás (53 százalék) és 25 az értelmiségi (47 százalék). Ez a legfelsőbb pártvezetés demokratizálódásának kétségbevonhatatlan jele.

d) Az elméletről általában és különösen a leninizmus propagandájáról. Pártunk egyik aggasztó fogyatékossága abban áll, hogy tagjainak elméleti színvonala süllyedt. Ennek oka — a pokolian sok gyakorlati munka, amely elveszi a kedvet az elmélet tanulmányozásától és — enyhén szólva — bizonyos veszélyes nemtörődömségre szoktatja az embereket az elmélet kérdéseivel szemben. Elmondok néhány példát.

Nemrég olvastam az egyik elvtársnak (azt hiszem Kamenyevnek) a XIII. kongresszusról tartott előadását. Ebben szóról-szóra azt mondja, hogy pártunk soron következő jelszava a „nepmani Oroszországnak” szocialista Oroszországgá való változtatása. S tetejébe — ami még rosszabb — azt állítják, hogy ez a furcsa jelszó nem mástól, mint magától Lenintől származik. Sem többet, sem kevesebbet! Pedig tudott dolog, hogy Lenin nem mondott semmi ilyesmit és nem is mondhatott, mivel „nepmani” Oroszország, mint tudjuk, nem létezik. Igaz, hogy Lenin beszélt „nep” Oroszországáról. De más a „nep” Oroszországa (vagyis Szovjetoroszország, amely az új gazdasági politikát folytatja), és teljesen más dolog a „nepmani” Oroszország (vagyis olyan Oroszország, amelynek élén a nepmanok állnak). Érti-e Kamenyev ezt az elvi különbséget? Persze, hogy érti. Miért dobta be akkor ezt a furcsa jelszót? Az elmélet kérdéseivel, a pontos elméleti meghatározásokkal szemben táplált megszokott nemtörődömség miatt. Márpedig nagyonis valószínű, hogy ez a furcsa jelszó rengeteg félreértésre adhat okot a pártban, ha a hibát nem javítják ki.

Egy másik példa. Gyakran mondják, hogy nálunk „pártdiktatúra” van. Én a pártdiktatúra híve vagyok — így beszélnek. Emlékszem, hogy kongresszusunk egyik határozatába, ha nem tévedek, még a XII. kongresszus határozatába is becsúszott ez a kifejezés és benn is maradt, természetesen figyelmetlenségből. Egyik-másik elvtársunk nyilván azt hiszi, hogy nálunk pártdiktatúra van, nem pedig a munkásosztály diktatúrája. De ez badarság, elvtársak. Ha ez igaz, akkor nincs igaza Leninnek, aki arra tanított bennünket, hogy a Szovjetek gyakorolják a diktatúrát, a párt pedig vezeti a Szovjeteket. Akkor nincs igaza Leninnek, aki a proletariátus diktatúrájáról, nem pedig a párt diktatúrájáról beszélt. Ha ez igaz, akkor nem kellenek Szovjetek, akkor Leninnek nem kellett volna a XI. kongresszuson arról beszélnie, hogy „el kell határolni egymástól a pártszerveket és a szovjetszerveket”. De honnan és hogyan hatolt be pártkörökbe ez a badarság? Úgy, hogy sokan imádni kezdték a „pártosságot”, amely a legtöbb kárt okozza éppen az idézőjel nélküli pártosságnak, hogy nem törődnek az elmélet kérdéseivel, hogy nem szokták meggondolni a jelszavakat, mielőtt kiadnák, mert hiszen egy pillanatnyi gondolkodással is meg kell érteni, mennyire képtelen dolog az osztály diktatúrájának a párt diktatúrájával való felcserélése. Kell-e bizonyítanunk, hogy ez a képtelenség a pártban zavart és káoszt szülhet?

Vagy még egy példa. Mindenki tudja, hogy a vita idején pártunk egy része felült az ellenzékiek által a leninizmus szervezeti alapjai ellen folytatott pártellenes agitációnak. Bármelyik bolsevik, aki kijárta a leninizmus elméletének akárha legelemibb iskoláját is, rögtön rájött volna, hogy az ellenzék propagandájának semmi köze sincs a leninizmushoz. A párt egy része azonban, mint ismeretes, nem tudta rögtön felismerni az ellenzék igazi arculatát. Mi ennek a magyarázata? Ennek szintén az a magyarázata, hogy nem törődnek az elmélettel, hogy pártunk tagjainak elméleti színvonala alacsony.

A vita napirendre tűzte a leninizmus tanulmányozásának kérdését. Lenin halála még nagyobb súlyt adott ennek a kérdésnek, a párttagok körében fokozta az érdeklődést az elmélet iránt. A XIII. kongresszus csak tükrözte ezt az érdeklődést, amikor több határozatban hangsúlyozta a leninizmus tanulmányozásának és propagálásának szükségességét. A párt feladata, hogy az elmélet kérdései iránt megnövekedett érdeklődést kihasználja és mindent elkövessen annak érdekében, hogy a párt elméleti színvonalát végre a kellő színvonalra emelje. Nem szabad megfeledkeznünk Lenin szavairól, hogy világos és helyes elmélet nélkül nem lehetséges helyes gyakorlat sem.

A kerületi pártmunkások feladatairól

Elvtársak! Nem véletlen, hogy éppen önökhöz jöttem előadást tartani a kongresszusról. Nemcsak azért jöttem el önökhöz, mert önök akarták, hanem azért is, mert a fejlődés mostani szakaszán a kerületek és különösen a kerületi pártmunkások alkotják a fő összekötő láncszemet a párt és a parasztság, a város és a falu között. Márpedig önök jól tudják, hogy a város és a falu közötti összefogás megteremtése most pártunk és államunk legfőbb gyakorlati kérdése.

Fentebb azt mondottam, hogy az állami ipar és a parasztgazdaság közötti összefogás megteremtését három vonalon kell folytatni: a fogyasztási szövetkezet, a mezőgazdasági szövetkezet és az alsóbb fokú hitelszövetkezet vonalán. Azt mondottam, hogy ez a három út az összefogás megszervezésének három fő útja. De túlzás volna azt hinni, hogy az ipart és a parasztgazdaságot sikerülni fog azonnal közvetlenül a járáson keresztül, a kerület megkerülésével összekapcsolnunk. Nem szorul bizonyításra, hogy ehhez nincs sem elég erőnk, sem elég hozzáértésünk, sem elég pénzünk. Ezért a város és a falu közötti összefogás csomópontja ezidőszerint a kerület marad. Ahhoz, hogy a kereskedelemben erősek legyünk, egyáltalán nem kell kifüstölnünk az utolsó szatócsot is az utolsó járásban — elegendő, ha a kerületet tesszük meg a szovjet kereskedelem bázisává, s akkor a kerületi szövetkezeti-szovjet üzlet körül a különféle szatócsok kénytelenek lesznek úgy keringeni, mint a bolygók a nap körül. Ahhoz, hogy a hitel a mi kezünkbe kerüljön, korántsem kell azonnal kiterjeszteni a hitelszövetkezeti hálózatot a járásokra és a falvakra — elegendő megteremteni a bázist a kerületben, és a parasztság azonnal kezd majd elfordulni a kuláktól és az uzsorástól. És így tovább, és így tovább.

Röviden: egyelőre, a legközelebbi jövőben még a kerületnek kell a város és a falu, a proletariátus és a parasztság közötti kapcsolat fő szervezeti bázisává válnia.

Hogy milyen hamar fog megtörténni ez az átalakulás — ez önöktől függ, kerületi pártmunkás elvtársak. Önök most 300-an vannak. Egész hadsereg. Önöktől és az önök elvtársaitól, akikkel országunk kerületeiben együtt dolgoznak, függ az, hogy a kerületeket már a közeljövőben az ipar és a paraszti gazdaság közötti összefogás megteremtésére irányuló párt- és állami munkánk csomópontjává változtassuk. Nem kételkedem abban, hogy a kerületi funkcionáriusok teljesíteni fogják kötelességüket a párt és az ország irányában.

„Pravda” 136. és 137. sz.
1924. június 19. és 20.

(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

SaLa