Címke: ideológia

A kapitalizmus modern formája a fasizmus! –

A fasizmus a kapitalizmus következetes harca a szocializmus ellen!

A fasizmus a kapitalizmus diktatórikus harci formája elsősorban a szocializmus, a szocialista demokrácia ellen a kapitalizmus védelmében a demokrácia és a szabadság, az emberi jogok korlátozásával vagy megszüntetésével, törvényesen vagy nyílt diktatúrával, a szükségnek megfelelő módszerrel, terrorral. A fasizmus azonban az imperializmussá fejlődött kapitalizmus imperialista hatalmai közötti világméretű harc is a kizsákmányolás jogáért.

A kapitalizmus működési modelljéből következő válságok, katasztrófák, a kapitalisták és proletárok közötti osztályharc, valamint az imperialista érdekellentétek, a gyarmatosítások, a háborúk, a népirtások szükségszerűek és elkerülhetetlenek az imperializmusban.

A proletárok tudatmódosítása, az érdekeiről történő lemondása végett, a kapitalista kizsákmányolás, az élősködés, a felsőbbrendűség érdekében, a tőkésállam és a kapitalisták teljes gazdasági-politikai hatalmával, minden szinten totális mértékben megvalósul. Nincs kivétel, minden eszköz a kapitalizmus tulajdonában a kapitalisták rabló érdekeit szolgálja. Az állam, a médiumok, az oktatás, az egyház a totális lehetőségeivel él és mindent letarol, ami nem a kapitalizmus érdeke és erkölcsének megfelelő. Ez a totális diktatúra a kapitalizmus minden változatában érvényes. A kapitalista diktatúra különböző változatai csak a minőségben, a mértékben, a következetességében, a terror formájában különbözik egymástól. A kapitalizmus a polgári demokráciától a nyílt diktatúráig változhat, ami a mosolygó és a klasszikus fasizmus változatainak felel meg.

Így a kapitalizmus imperializmussá fejlődése törvényszerűen, elkerülhetetlenül a fasizmusba vezet! A fasizmus a kapitalizmus kíméletlen következetes háborúja az emberiség demokráciája, a szocializmus ellen!

A kapitalizmusnak a polgári demokráciában megvalósuló formája a mosolygó fasizmus! A kapitalizmus nyílt kíméletlen terrorisztikus, őrjöngő, önkényuralmi diktatúrája a klasszikus fasizmus!

A mosolygó fasizmus „demokratikus” emberi Janus álarca mögött maga az ördög, a fasizmus vicsorog!

A fasizmus a kapitalista gazdasági modell szerint működik. A polgári demokrácia keretében működő kapitalizmus is totális gazdasági-politikai hatalom a proletárokkal, a bérrabszolgákkal szemben és ezért a többség számára dominánsan a diktatúra a jellemzője.

A kapitalista rendszer nemzeten belüli és nemzetek közötti válsága, érdekellentéte következtében a polgári demokratikus formát felválthatja a demokrácia látszatát is elvető terrorisztikus totális tőkés diktatúra, amit a „rendteremtés” a kapitalizmus védelmében és (vagy) a gyarmatosítás, az érdekszféra megszerzése motivál.

A kapitalizmus a vállságokra (szociális) reformokkal (és) vagy a diktatúra fokozásával adhat választ. Nem érti, és nem fogadja el, nem fogadhatja el a társadalmi törvényeket, mert az erkölcse elfogadja a szolgaságot, a felsőbbrendűséget, a kizsákmányolást, az élősködést, ez a tőkések és a híveik érdeke, a tudatuk formálója. A fasizmus válasz a kapitalizmus nemzeti és világméretű válságára, a szocializmus elleni harcra, egyfajta totális diktatúra akár a nyílt terror és önkényuralom alkalmazásával. A fasizmus az imperializmussá fejlődött kapitalizmus világméretű harca az emberiség valódi demokráciája, a szocializmus, a szocialista demokrácia ellen!

A marxista filozófia alapjai: „… az emberi tevékenység legfontosabb sajátszerűsége a tudat, a célszerűség. Ez különbözteti meg az emberi tevékenységet az állatok ösztönös cselekvéseitől.”

Mivel a kapitalizmus politikai-gazdasági modellje társadalmi és világméretekben alapvetően anarchikus, ösztönös, tervszerűtlen, a gazdaságot a kapitalista (erkölcsi „értékek” szerinti) érdekeltségű törvények, a konkurenciaharc, a piac a szabályozza, ezért vakon botorkáló, a társadalmi törvényeket tagadó vagy félremagyarázó társadalmi rendszer. Társadalmi és világméretekben alapvetően ellenzi a gazdaság szükségleteknek megfelelő tervszerűségét, mert az egyén (a kapitalista vállalkozó) szabadságát az embertársai, a nép és a társadalmi érdek elé helyezi, ezért a (kapitalista gazdasági modellre jellemzően), társadalmilag alapvetően a véletlen, a konkurencia, a piac a szabályozója a gazdaságnak. Így mindenképpen különböző elkerülhetetlen válságokba, az osztályharc erősödésébe, katasztrófákba sodródik.

A kapitalizmus az erkölcsét, a politikai-gazdasági modelljét demagóg módon az emberiség érdekének tartja, pedig a rendszer lényeg a kizsákmányoló kapitalisták élősködése. A fasizmus ennek a védelmét szolgálja.

A bekövetkező katasztrófák után a „rend” (a kapitalista rend) helyreállítása, a szocializmus támadásának kivédése, a válság megszüntetése a kapitalista világnézetből, csak a fokozott diktatúrával, a dolgozó nép elleni harccal, háborúval (és) vagy reformokkal oldható meg. A másik lehetőség csak a szocializmus lehet!

A harc a kapitalisták között és a kapitalisták és a proletárok között szükség szerint a terror, az önkény szintjéig fokozódhat; ezért a fasizmus különböző változatainak, a mosolygótól klasszikus fasizmusig tartó változatos formálya alakulhat ki; a kapitalizmusnak ezek elkerülhetetlen politikai-hatalmi formái.

A kapitalizmus működési modelljéből következően az eredményes, a hatékony tőkés gazdaság folyamatos bővülésére, a növekedésre, végső soron a világuralomra, ha ennek nemzeti, nemzetközi akadálya van, akkor ennek legyőzésére törekszik, ez végül is az imperializmus, a gyarmatosítás, az érdekszféra, ami a gyengébb nemzetek kifosztására vezet. A kapitalizmus imperializmussá fejlődve, a nemzeti és a nemzetközi méretekben jelentkező, a társadalmi osztályokon belüli és osztályok közötti harcot, a törvényszerűen keletkező konfliktusokat, válságokat nem tudja másként, mint a fasizmus valamelyik változatával, szükség szerint a reformokkal vagy a terrorral kezelni, de mindenképpen a kapitalizmus védelmében.

A kapitalizmusban nemzeti és világméretekben a tőkések és proletárok között osztályharc (osztályháború) és a kapitalisták osztályában osztályon belüli harc (háború) folyik, ennek a harcnak a totális formálya fasizmus, ahol a legerősebb kapitalistáké, a monopóliumoké a totális hatalom. A mosolygó fasizmus ezt még a polgári demokrácia keretében képes tartani, erre a klasszikus fasizmus már nem képes, ez fokozott harci forma és párosulhat az őrjöngő nacionalizmussal, a sovinizmussal, a fajüldözéssel, az embertelenséggel, a törvényesített népirtással.

A klasszikus – hitleri típusú – fasizmusban teljesen felszámolják a proletariátus érdekvédelmének minden formáját a leggazdagabb tőkések érdekében; ez a fasizmus forma gátlástalanul, határtalanul hazug demagóg, terrorisztikus, embertelen, önkényuralmi módszert valósít meg. A mosolygó fasizmusban legalább formálisan demokrácia van a proletárok részére, ezért sokkal kedvezőbb az emberiség túlélése számára. De ez nagyon törékeny vékonyjégen való járás.

*

(idézet: Népi demokrácia és forradalomelmélet)

… A húszas évek elejétől kezdve a nemzetközi munkásmozgalom egy új jelenséggel találta magát szemben: a fasizmussal.

… A fasizmus, mint a burzsoá osztályuralom új formája, az első világháború utáni első években csak néhány országban került hatalomra, ott, ahol a munkásosztály már egyszer uralmon volt, vagy ahol a forradalmi munkásmozgalom olyan erőt jelentett, hogy a burzsoá osztályuralmat a „régi módon” fenntartani már nem lehetett. Így Magyarországon, Bulgáriában, Olaszországban, Lengyelországban. A fasiszta mozgalom azonban más országokban is tért hódított, s később az 1929 — 1933-as gazdasági világválság után a hatalmat is magához ragadta.

… A világválság kiélezte a kapitalizmus valamennyi ellentmondását, a dolgozó tömegek forradalmasodása meggyorsult, az uralkodó körök hatalma megingott. Ebben a helyzetben a fasizmus — amely már az első világháború óta az imperialista burzsoázia fejlődésének általános tendenciája volt — számos országban új erőre kapott. 1933 elején Németországban is hatalomra jutott.

… A kommunista mozgalom kezdettől fogva nagy figyelmet fordított a fasizmusra, arra, hogy feltárja ez új társadalmi jelenség osztálytartalmát, szerepét. A Komintern már 1922-ben, a IV. kongresszusán alapvetően helyesen határozta meg a fasizmus jellemző vonásait. Így többek között rámutatott, hogy a fasizmus a tőke kibontakozó támadásának eszköze, amely a proletariátus forradalmi törekvései ellen irányul. A fasiszták céljuk elérésére nemcsak állig felfegyverzett ellenforradalmi harci szervezeteket hoznak létre, hanem szociális demagógiával élve, arra törekszenek, hogy a parasztság, a kispolgárság, sőt a munkásosztály soraiban is tömegbázist teremtsenek. A kommunista pártok fontos feladata — szögezi le a kongresszus határozata —, hogy megszervezzék az ellenállást a fasizmus támadásával szemben.

… a fasizmus a különböző országokban különböző formát és jelleget ölthet, de fő jellemvonása az, hogy a durva terrorista erőszakot forradalmi frazeológiával, demagógiával kombinálja, adott helyzetekben látszólag forradalmi mozgalomként jelentkezik, kisajátítja a munkásosztály valóban forradalmi jelszavait.

… A plénum megerősítette a IV. kongresszusnak azt a megállapítását, hogy a fasizmus a tőke eszköze a forradalmi munkásmozgalom elleni harcban. Rámutatott: a proletariátus fokozódó forradalmasodása közepette a reformizmus, az „osztálybéke és a demokratikus együttműködés prédikálása” már nem elég a burzsoá rend fenntartásához, a régi módszerek, a régi „apolitikus” államapparátus már nem minden esetben képes a burzsoá osztályérdekek hathatós védelmére. Ezért a burzsoázia hatalmát új eszközökkel, a fasizmus segítségével igyekszik megszilárdítani. Leszögezte: a fasizmus a reakció, az ellenforradalom fegyvere, „nagytőkés funkciót” tölt be.

… Ezt a gondolatot a Komintern V. kongresszusa 1924-ben így fogalmazta meg: „A fasizmus a nagytőke harci fegyvere a proletariátus elleni küzdelemben, amelyet törvényes, állami rendszabályokkal megtörni nem tud. A fasizmus a harc törvényen kívüli eszköze, amelyet a nagytőke diktatúrájának megteremtése és megszilárdítása érdekében használ fel.”

… a VI. kongresszus többek között megállapította: a hatalomra jutott fasizmus a bankok, a nagyipar és a nagybirtok „osztatlan, nyílt és következetes diktatúrája”. A külpolitikában a fasizmus egyet jelent az erőszakkal, a provokációkkal, az agresszióra való törekvéssel, s mint ilyen állandóan veszélyezteti a békét.

… A XI. plénum felhívta a figyelmet a fasizmus egyik fontos jellemvonására, a nacionalista demagógiára, s meghatározta a nacionalizmus helyét és szerepét a fasiszta politikában.

*

(idézet: Egységfront, Népfront, Szocializmus – Georgi Dimitrov)

A fasizmus osztályjellege

A hatalmon levő fasizmus, elvtársak, mint ahogy a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságának XIII. plénuma helyesen jellemezte, a finánctőke legreakciósabb, legsovinisztább, legimperialistább elemeinek nyílt, terrorista diktatúrája.

A fasizmus legreakciósabb válfaja a német típusú fasizmus. A német fasizmus arcátlanul nemzetiszocializmusnak nevezi magát, holott semmi köze sincs a szocializmushoz. A német fasizmus nemcsak burzsoá nacionalizmus, hanem vadállati sovinizmus. Ez a politikai banditizmus kormányrendszere, a munkásosztállyal, a parasztság, a kispolgárság és az értelmiség forradalmi elemeivel szemben alkalmazott provokációk és kínzások rendszere. Ez középkori barbárság és vadállatiasság. Ez féktelen agresszió más népekkel és országokkal szemben.

… A fasizmus nem olyan államforma, amely „mindkét osztály: a proletariátus és a burzsoázia felett áll”, amint ezt például Ottó Bauer állította. A fasizmus nem „a fellázadt kispolgárság, amely birtokába kerítette az államgépezetet”, mint Brailsford angol szocialista mondja. Nem. A fasizmus nem osztályok felett álló hatalom és nem a kispolgárság vagy a lumpenproletariátus hatalma a finánctőke felett. A fasizmus magának a finánctőkének a hatalma. A fasizmus a munkásosztállyal, a parasztság és az értelmiség forradalmi részével való terrorista leszámolás szervezete. A fasizmus a külpolitikában a legdurvább formájú sovinizmus, amely vadállati gyűlöletet szít más népek ellen.

… A fasizmus hatalomra jutása nem az egyik burzsoá kormány egyszerű felcserélése egy másikkal, hanem a burzsoá osztályuralom egyik államformájának, a burzsoá demokráciának felváltása a burzsoázia osztályuralmának másik formájával, a nyílt, terrorista diktatúrával.

… Mi hát a fasizmus tömeghatásának a forrása? A fasizmus azért tudja vonzani a tömegeket, mert demagóg módon különösen égető szükségleteiket és igényeiket hangsúlyozza. A fasizmus nemcsak a tömegekben mély gyökeret vert előítéleteket szítja fel, hanem a tömegek legjobb érzéseivel, igazságszeretetével, sőt néha még forradalmi hagyományaival is csalárd játékot űz. Miért igyekeznek a német fasiszták, a nagyburzsoáziának ezek a lakájai és a szocializmus halálos ellenségei a tömegek szemében „szocialistáknak” látszani, és miért tüntetik fel hatalomra jutásukat „forradalomként”? Azért, mert igyekeznek kiaknázni a forradalomba vetett hitet, a németországi dolgozó tömegek szívében a szocializmus iránt élő vonzódást.

… A fasizmus arra törekszik, hogy a legféktelenebbül kizsákmányolja a tömegeket, azonban ügyes kapitalistaellenes demagógiával környékezi meg őket: kiaknázza a dolgozók mélységes gyűlöletét a rabló burzsoázia, a bankok, a trösztök és a fináncmágnások ellen. Olyan jelszavakat ad ki, amelyek az adott pillanatban a politikailag éretlen tömegek számára leginkább csábítóak. Ilyen jelszavak például Németországban: „a közös érdek a magánérdek felett áll”; Olaszországban: „a mi államunk nem kapitalista, hanem korporatív állam”; Japánban: „a kizsákmányolás nélküli Japánért”; az Egyesült Államokban: „a gazdagság felosztásáért” és így tovább.

… A fasizmus a legkorrumpáltabb, a legkönnyebben megvásárolható elemeknek dobja oda martalékul a népet, de ugyanakkor a tömegek előtt „a becsületes és megvesztegethetetlen hatalom” igényével lép fel. A fasizmus számol azzal, hogy a tömegek mélyen kiábrándultak a burzsoá demokrácia kormányaiból, és képmutatóan felháborodik a korrupción (például a Barmat- és a Sklarek-botrány Németországban, a Staviski-ügy Franciaországban és sok egyéb). A fasizmus a burzsoázia legreakciósabb köreinek érdekében hálójába keríti a régi burzsoá pártokban csalódott, azokat faképnél hagyó tömegeket. Azzal imponál ezeknek a tömegeknek, hogy élesen támadja a burzsoá kormányokat, és kérlelhetetlen a burzsoázia régi pártjaival szemben.

… A fasizmus, cinizmusával és hazug voltával felülmúlva a burzsoá reakció minden egyéb válfaját, demagógiáját hozzáidomítja minden egyes ország nemzeti sajátosságaihoz, sőt egy és ugyanazon országon belül a különböző társadalmi rétegek sajátosságaihoz. A kispolgárság tömegei – sőt a munkások egy része is -, akiket a nélkülözés, a munkanélküliség és a megélhetés bizonytalansága a kétségbeesésbe kergetett, a fasizmus szociális és soviniszta demagógiájának áldozataivá válnak.

… A fasizmus úgy kerül hatalomra, mint a forradalmi munkásmozgalom elfojtásának, a forrongásban levő néptömegek leverésének a pártja, de hatalomra jutását úgy hajtja végre, mintha az „forradalmi” mozgalom volna az „egész nemzet” nevében, a „nemzet megmentéséért”, a burzsoázia ellen. (Emlékezzünk Mussolini Róma elleni „vonulására”, Pilsudski Varsó elleni „vonulására”, Hitler nemzetiszocialista „forradalmára” Németországban stb.)

… Bármilyen álarcot öltsön is azonban magára a fasizmus, bármilyen formában lépjen is fel, bármilyen utakon jusson is hatalomra: a fasizmus – a tőke legdühödtebb támadása a dolgozó tömegek ellen; a fasizmus – fékevesztett sovinizmus és hódító háború; a fasizmus – dühödt reakció és ellenforradalom; a fasizmus – a munkásosztály és valamennyi dolgozó leggonoszabb ellensége!

… a burzsoázia kénytelen lemondani a burzsoá demokráciáról, és kénytelen diktatúrájának terrorista formájához folyamodni, amikor is megfosztja a szociáldemokráciát nemcsak a finánctőke államrendszerében elfoglalt előbbi helyzetétől, hanem bizonyos körülmények között a legalitástól is; üldözi, sőt szét is veri a szociáldemokráciát.

… a munkások veresége Németországban, Ausztriában és Spanyolországban főképpen a burzsoáziával való osztály-együttműködés szociáldemokrata politikájának volt a következménye.

… A fasizmus elvette a munkásoktól saját legális szervezeteiket. Rájuk kényszerítette a fasiszta szervezeteket, és a tömegek ott vannak – kényszerből vagy részben önkéntesen.

*

(idézet: A marxista filozófia alapjai)

A szabad versenyről a monopóliumok uralmára történő áttérés visszatükröződik a politikai felépítményben is: fordulat történik a burzsoá demokráciától a politikai reakció felé. A monopoltőke terjeszkedésre, a gyenge országok piacainak, területének meghódítására, a világ háború útján történő újrafelosztására törekszik. Az imperialista állam ennek a politikának az eszköze. A burzsoázia a belpolitikában ugyancsak fordulatot tesz a reakció felé. A munkásosztály szervezettségének és erejének növekedése következtében a burzsoázia fél a demokráciától, igyekszik megszabadulni tőle. A burzsoázia széttöri a saját maga által megalkotott törvényesség kereteit, és a munkásmozgalom közvetlen elnyomására tér át. Ez a legvilágosabban a fasizmusban jutott kifejezésre.

A fasizmus, eltérően a polgári demokráciától, az imperialista burzsoázia diktatúrájának nyílt, terrorista formája. A fasizmus létrejötte elválaszthatatlanul összefügg a kapitalizmus általános válságának korával; kísérlet arra, hogy a terror és erőszak módszereivel alátámassza a kapitalizmus megingott pilléreit. Nem véletlen, hogy a burzsoázia elsősorban azokban az országokban vezette be a fasiszta rendszert, amelyekben a kapitalizmus pillérei kiváltképpen ingatagok voltak, vagy amelyekben a burzsoázia különösen tevékenyen vett részt az új világháború előkészítésében (Olaszországban, Németországban és Japánban). A fasiszta tendenciák azonban nemcsak ezekben az országokban fejlődtek ki. A reakciós burzsoázia, a néptömegek aktivitásától való félelmében mindenütt, ahol csak lehet, korlátozza a demokráciát. Jellemzőek például a reakciós köröknek a parlamenttől független elnöki kormányzat bevezetésére tett felhívásai. Az efféle felszólításokat különös állhatatossággal ismételgetik azokban az országokban, amelyekben megerősödött a munkásmozgalom.

Jelenleg a kapitalista országokban a reakció és a fasizmus nyomásának fenyegető jelei mutatkoznak. Bár a fasizmus régi formáiban kompromittálta magát a népek előtt, nincs kizárva az a veszély, hogy új formákban feléled. A demokratikus erők, elsősorban a munkásosztály egysége a legbiztosabb sorompó a fasiszta veszély útjában.

Az imperializmus minden lehetséges módon korlátozza a demokráciát, de ez ellenhatást vált ki a tömegekből, és fokozza demokratikus törekvéseiket. Ebből két ellentmondó tendencia fakad, amelyek többé-kevésbé erőteljesen megnyilvánulnak a tőkésországokban: a burzsoá kormányok a demokrácia korlátozásával egyidejűleg politikájukat a monopóliumok érdekeinek rendelik alá, a dolgozó tömegek viszont arra törekszenek, hogy megvédjék a monopóliumokkal szemben: és kiszélesítsék demokratikus vívmányaikat.

*

Marxista fogalomlexikon – Fasizmus: az imperializmus viszonyai között, a kizsákmányoló osztályok legreakciósabb részének legsovinisztább, legagresszívebb nyílt terrorista diktatúrája, amely vad, erőszakos terjeszkedés, más népek leigázása, a faji gyűlölet szitása, szélsőséges kommunistaellenesség és antidemokratizmus jellemez. Szociális demagógiájával igyekszik tömegbefolyásra szert tenni. A kapitalizmus általános válságának talaján nagy társadalmi megrázkódtatások idején jött létre, amikor az uralkodó osztályok a régi módon, a polgári demokrácia eszközeivel nem tudnak kormányozni, a munkásosztály pedig nem elég erős a hatalom megragadásához, a társadalmi-politikai erők polarizálása kritikus szakaszba lépett, a jobboldali erők a szélsőséges reakció (fasizmus) oldalán tömörülnek, a munkásmozgalom és az antifasiszta demokratikus tábor viszont nem egységes, de potenciálisan fenyegető erő a reakcióval szemben. A fasizmus Olaszországban 1922-ben, Németországban pedig 1933-ban jutott hatalomra. Fasiszta diktatúra jött létre a két világháború között Magyarországon, Bulgáriában, Spanyolországban és néhány más államban. Ahol hatalomra jutott, megsemmisítette a demokratikus szabadságjogokat, militarizálta az államapparátust és agresszív politikát folytatott. A fasiszta hatalmak vereséget szenvedtek a második világháborúban.

Politikai kisszótár (1980) – demagógia [gör.]: a tömegek tudatos becsapása, félrevezetése hazug frázisokkal, csalárd ígéretekkel, teljesíthetetlen követelések felvetésével, hízelgéssel, a tények elferdítésével. A burzsoá pártok és politikusok egyik fő módszere. Különösen jellemző a fasizmusra.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A szocializmus építése a Szovjetunióban

(idézet: Politikai gazdaságtan tankönyv – SZIKRA)

Az egyéni tulajdon a szocializmusban. A társadalmi tulajdon a szocializmusban egyaránt kiterjed a termelőeszközökre és az előállított termékekre. A termékek egy része a továbbiakban termelőeszközül szolgál, és társadalmi tulajdonban marad. A termékek másik része, amely fogyasztási cikkekből áll, elosztásra kerül a dolgozók között munkájuk mennyiségének és minőségének megfelelően, s a dolgozók egyéni tulajdonává válik.

Marx és Engels „A Kommunista Párt Kiáltványá”-ban hangsúlyozták, hogy a kommunizmus a munkatermékek egy bizonyos részének személyes elsajátítását senki számára sem akarja lehetetlenné tenni. A kommunizmus csupán ennek az elsajátításnak a kapitalizmusban uralkodó hitvány jellegét, azt a helyzetet szünteti meg, amikor a munkás csak a tőke gyarapításáért él, és csak addig él, ameddig azt az uralkodó osztály érdeke megkívánja.

Engels az „Anti-Dühring”-ben a jövendő szocialista társadalom alapjait jellemezve azt írta, hogy ott „a társadalmi tulajdon a földre és a többi termelőeszközre terjed ki, az egyéni tulajdon pedig a termékekre, vagyis a fogyasztási cikkekre”.: Engels. Anti-Dühring. Szikra 1950. 135. old.*

A tőkés termelési mód megszűnésével erejüket vesztik a kapitalizmus gazdasági törvényei is, amelyek a néptömegek egyéni tulajdonát, egyéni fogyasztását nyomorúságos keretek közé, a munkaerő fenntartásához és újratermeléséhez szükséges létfontosságú javak minimumára szorítják. A kapitalizmussal ellentétben, ahol a termelés a kizsákmányolok gazdagodásának, önző céljainak szolgálatában áll, a szocializmus a termelést az egész társadalom állandóan növekvő anyagi és kulturális szükségleteinek szolgálatába állította, e szükségletek maximális kielégítése céljából. A szocializmus nemcsak nem szünteti meg a fogyasztási cikkek egyéni tulajdonát, hanem ellenkezőleg, éppen a szocializmus az egyetlen szilárd biztosítéka annak, hogy a társadalom minden tagjának egyéni szükségletei egyre teljesebb kielégítést nyerjenek.

A szocialista társadalom dolgozóinak az egyéni tulajdonhoz való joga kiterjed munkával szerzett jövedelmükre és megtakarításaikra, a lakóházra és a háztáji gazdaságra, a háztartási cikkekre és használati tárgyakra, az egyéni fogyasztást és a kényelmet szolgáló cikkekre.

A szocializmus korszakában az egyéni tulajdon forrása kizárólag a munka. A szocialista termelési viszonyok osztatlan uralmának körülményei között az egyéni tulajdonban levő javak nem válhatnak tőkévé, vagyis nem használhatók fel a kizsákmányolás eszközeként. A Szovjetunió Alkotmánya védelmezi az egyéni tulajdonhoz, valamint az egyéni tulajdon örökléséhez való jogot.

A szocializmusban az egyéni tulajdon elválaszthatatlanul összefügg alapjával, a társadalmi tulajdonnal. A társadalmi tulajdon gyarapodásával, a népvagyon növekedésével a termékek mind nagyobb tömege jut a dolgozók egyéni szükségleteinek kielégítésére.

A szocialista termelési viszonyok jellege. A szocialista társadalom termelési viszonyai lényegüknél fogva gyökeresen különböznek a kapitalizmus és a termelőeszközök magántulajdonán alapuló más társadalmi alakulatok termelési viszonyaitól.

A szocialista termelési viszonyokat a következők jellemzik:
1. a termelőeszközök társadalmi tulajdonának osztatlan uralma:
2. a dolgozók megszabadulása a kizsákmányolástól, s az elvtársi együttműködés és a szocialista kölcsönös segítség valóra válása;
3. a termékeknek a dolgozók érdekében történő elosztása.

A termelőeszközök szocialista tulajdona folytán az emberek egymáshoz való viszonya a termelési folyamatban egészen más jellegű, mint a kapitalizmus idején. A termelőeszközök magántulajdona elkerülhetetlenül szétválasztja az embereket, uralmi és alárendeltségi viszonyt szül, egyes embereknek más emberek által való kizsákmányolását vonja maga után, érdekellentéteket, osztályharcot és konkurrenciát idéz elő, ezzel szemben a termelőeszközök társadalmi tulajdona egyesíti az embereket, biztosítja igazi érdekközösségüket és elvtársi együttműködésüket.

A termelőeszközök társadalmi tulajdonának uralma folytán a termékek elosztásának jellege is egészen más a szocializmusban, mint a kapitalizmusban.

A szocialista társadalomban — minthogy nincsenek kizsákmányoló osztályok, és ember nem zsákmányolja ki az embert — a munka nem oszlik szükséges és többletmunkára, s a termék sem oszlik szükséges és többlettermékre. A szocialista termelési viszonyok a munkának és a munka termékének teljesen más felosztását teszik objektíve szükségszerűvé, mint amilyen a kapitalizmusban érvényesül. A szocializmusban — mivel a termelőeszközök társadalmi tulajdonban vannak, magának a termelésnek pedig az a célja, hogy az egész társadalomnak és a társadalom minden egyes tagjának a szükségleteit kielégítsék — a termelésben részt vevő dolgozók munkája a következő két részre oszlik: közvetlen szükségletre végzett munkára és társadalmi szükségletre végzett munkára. Ennek megfelelően a munka terméke (leszámítva azt a részt, amelyet az elhasznált termelőeszközök pótlására fordítanak) ugyancsak két részre oszlik: közvetlen szükségletre szolgáló termékre és társadalmi szükségletre szolgáló termékre. A közvetlen szükségletre végzett munka azt a terméket hozza létre, amely a termelésben részt vevő dolgozók között munkájuk mennyisége és minősége szerint szétosztásra kerül, s amely a dolgozó és családja egyéni szükségleteinek fedezésére szolgál. A társadalmi szükségletre végzett munka azt a terméket hozza létre, amely a társadalmi szükségleteket: a termelés bővítését, a közoktatás fejlesztését, az egészségvédelmet, a honvédelem megszervezését stb. szolgálja. A szocialista társadalomban, ahol maguk a dolgozók vannak hatalmon, a társadalmi szükségletre végzett munka ugyanolyan szükséges számukra, mint a közvetlen szükségletre végzett munka. A társadalmi szükségletre szolgáló terméknek az a része, amelyet a szocialista termelés bővítésére fordítanak, gyarapítja a dolgozók jólétének további növeléséhez szükséges anyagi feltételeket. A társadalmi szükségletre szolgáló terméknek az a része, amelyet a közoktatás és az egészségvédelem fejlesztésére, társadalombiztosításra és más közszükségletekre fordítanak, ugyanúgy a dolgozók szükségleteinek kielégítését szolgálja, mint a közvetlen szükségletre szolgáló termék.

A termelőeszközök és a munkatermékek társadalmi tulajdona, valamint a munka termékeinek a dolgozók érdekében történő elosztása folytán a szocialista gazdasági rendszer döntő előnyökkel rendelkezik a tőkés rendszerrel szemben. A munka termelőerejének óriási növekedését biztosító nagyüzemi társadalmi termelés minden előnye az egész társadalom javára, a dolgozó tömegek javára válik, nem pedig a kizsákmányolok javára, mint a kapitalizmusban.

A termelőeszközök társadalmi tulajdonának uralma azt jelenti, hogy a szocialista termelés nem ismeri a termelés társadalmi jellege és a termelés eredményeinek tőkés elsajátítási formája közötti ellentmondást, ezt a kapitalizmus lényegéhez tartozó ellentmondást. A szocializmusban a termelés társadalmi jellegének a termelőeszközök társadalmi, szocialista tulajdona felel meg. Ennek folytán a szocialista társadalomban teljes összhang van a termelési viszonyok és a termelőerők között.

Sztálin a szocialista rendet jellemezve a következőket írja:

„Itt a termelési viszonyok teljes összhangban vannak a termelőerők állapotával, mert a termelési folyamat társadalmi jellegét alátámasztja a termelőeszközök társadalmi tulajdona.

Ezért a Szovjetunióban a szocialista termelés nem ismeri az időszakonként visszatérő túltermelési válságokat és az azokkal kapcsolatos visszásságokat.

Ezért a termelőerők itt gyorsított ütemben fejlődnek, mivel a velük összhangban levő termelési viszonyok szabad teret engednek fejlődésüknek”.: Sztálin. A dialektikus és a történelmi materializmusról. Lásd Sztálin. A leninizmus kérdései. Szikra 1953. 665. old.*

A jelenkori kapitalizmus termelési viszonyaival ellentétben, amelyek béklyói a termelőerők fejlődésének, a szocialista termelési viszonyok a termelőerők rohamos fejlődését biztosítják. A meghatározott termelőerők alapján keletkezett és kifejlődött szocialista termelési viszonyok ugyanakkor a termelőerők további, meggyorsult ütemű fejlődésének hatalmas hajtóerejét jelentik.

Rövid összefoglalás

1. A Szovjetunióban osztatlanul uralkodik a termelőeszközök társadalmi tulajdona. A szocializmusban a társadalmi tulajdonnak két formája van: az állami és a szövetkezeti-kolhoztulajdon. Ennek megfelelően a szocialista üzemeknek két formája létezik: az állami üzemek és a szövetkezeti (kollektív) gazdaságok.
2. A szocialista társadalomban az állami tulajdon — közvagyon. A Szovjetunióban az ország gazdagságának túlnyomó része állami tulajdont képez. A szövetkezeti-kolhoztulajdon az egyes kolhozok, kisipari termelőszövetkezetek és fogyasztási szövetkezetek csoporttulajdona. Az állami tulajdon a szocialista tulajdon legmagasabbrendű, legfejlettebb formája; az állami tulajdoné a vezető és meghatározó szerep az egész népgazdaságban.
3. Az egyéni tulajdon a szocializmusban a fogyasztási cikkekre terjed ki. Az egyéni tulajdon külön formája a kolhozporta egyéni tulajdona. A dolgozók egyéni tulajdona a szocialista társadalmi tulajdon növekedése alapján gyarapodik.
4. A szocializmus termelési viszonyait a következők jellemzik: 1. a termelőeszközök társadalmi tulajdonának osztatlan uralma; 2. a dolgozók megszabadulása a kizsákmányolástól, az emberek közötti elvtársi együttműködés és szocialista kölcsönös segítség az anyagi javák termelése folyamán; 3. a termékeknek a dolgozók érdekében történő elosztása.

A szocialista termelésben részt vevő dolgozók munkája két részre oszlik: közvetlen szükségletre végzett munkára és társadalmi szükségletre végzett munkára. A dolgozók a közvetlen szükségletre végzett munkával azt a terméket állítják elő, amely munkájuk mennyisége és minősége szerint szétosztásra kerül közöttük, a társadalmi szükségletre végzett munkával pedig azt a terméket, amely társadalmi szükségletek fedezésére szolgál.

A szocializmusban a termelési viszonyok teljes összhangban vannak a termelőerők jellegével, s a szocialista társadalom termelőerőinek rohamos fejlődését meghatározó fő, döntő erőt jelentik.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

– A kapitalizmus modern formája a fasizmus! –

A fasizmus a kapitalizmus következetes harca a szocializmus ellen!

… A gyarmatok szerepe az imperializmus korszakában. Gyarmati hódítások és olyan törekvések, hogy a gyengébb országok és népek leigázása útján nagy birodalmakat alapítsanak, az imperializmus korszaka, sőt a kapitalizmus keletkezése előtt is voltak. De, mint Lenin megállapította, az imperializmus korszakában a gyarmatok szerepe és jelentősége nemcsak a kapitalizmus előtti korhoz, hanem a monopólium előtti kapitalizmus korához képest is lényegesen megváltozik. A gyarmatpolitika „régi” módszereihez a monopoltőkéseknek a nyersanyagforrásokért, a tőkekivitelért, a befolyási övezetekért, a gazdasági és a stratégiai jelentőségű területekért folytatott harca járul. – Politikai gazdaságtan

A kapitalizmus imperializmus korában éli fénykorát, de már erkölcsileg hanyatló, rothadó és súlyos válságokkal terhelt társadalmi forma, amit a kapitalizmus a fasizmus különböző formáival védelmez. Az ókortól és a középkortól eltérően ez már lehetőség a világméretű a rablásra, a rablás jogára. A „felsőbbrendű” leggazdagabb kapitalisták világuralmi küzdelme az elsőségért, a világ területi felosztásáért, a világméretű rablásért. A fasizmus a kapitalizmus imperializmussá fejlődött világában a leggazdagabb kapitalisták emberiségellenes, embertelen, elmebeteg „felsőbbrendűségének”, az emberbőrbe bújt állatok harca az emberiség demokráciája ellen, rablás, élősködés céljából.

Az imperializmussá fejlődött kapitalizmus, az általános válságának leküzdésére, a szocializmus ellen, és a világuralma védelmében a fasizmussal harcol.

… Imperializmus a kapitalizmus fejlődésének legfelső és legutolsó foka, amely a XIX. század végén – a XX. század elején kezdődött. … Az imperializmus korában a burzsoázia mindinkább elveti az egykor általa meghirdetett és kialakított törvényességet, és áttér az elnyomás törvénytelen módszereire. … Fasizmus az imperializmus viszonyai között, a kizsákmányoló osztályok legreakciósabb részének legsovinisztább, legagresszívebb nyílt terrorista diktatúrája, amely vad, erőszakos terjeszkedés, más népek leigázása, a faji gyűlölet szitása, szélsőséges kommunistaellenesség és antidemokratizmus jellemez. Szociális demagógiájával igyekszik tömegbefolyásra szert tenni. … A fasizmus elleni harc a harmincas években megkövetelte, hogy fajra, vallásra és politikai nézetre való tekintet nélkül valamennyi antifasiszta erőt egyesítsenek. … Antifasizmus a fasizmus és a fasiszta veszély ellen irányuló, nemzeti és nemzetközi méretekben szervezkedő tömegmozgalom a két világháború között, amely osztályhelyzetre, pártállásra, világnézetre és vallásra való tekintet nélkül egyesítette a demokratikus erőket és szervezeteket. Legfőbb hajtóereje a munkásosztály és a kommunista pártok voltak. Tetőfokát a második világháború idején az antifasiszta ellenállási mozgalomban érte el. – Marxista fogalomlexikon

Az imperializmus az elmeháborodott „felsőbbrendűek”, a kapitalista hívők világméretű harca az élősködés érdekében. Akik annyira „civilizáltak” hogy, az itallal félig telt poharukat eltartott kisujjukkal tarják, de ez a maximum, ami emberszerűvé teszi őket! Amúgy pedig csak élősködő ragadozók! Akik embernek képzelik magukat, sőt felsőbbrendűnek. Ezért a fasizmus szelleme könnyen behatol beteg, embertelen kapitalista erkölcsű, hamis világnézetű elméjükbe. A fasizmus hívei Janus arccal mosolyognak, de patás ördögök, a kezükben a keresztel vagy a horogkereszttel.

A kapitalizmus eddigi legfejlettebb fokán az imperializmusban, a termelőtőke és banktőke világméretű monopóliumokban egyesülve harcol egymás ellen a proletárok, a gyengébb népek kirablásának jogáért a fasizmus különböző formáiban, az ehhez szükséges módszerrel. Hol a terrorral, az önkényuralommal vagy „csak” a polgári demokrácia keretében a kapitalista érdekeltségű jogállamiság és a hatalmi ágak szétválasztásával, reformokkal, demagógiával, hamis világnézettel, a vallással.

Azonban a kapitalizmusban a proletárok érdekeit képviselők nincsenek a hatalomban, sem a polgári demokráciában, sem a nyílt kapitalista diktatúrában ezért a kapitalizmus minden változata kapitalista diktatúra a proletár dolgozó osztályok számára. Diktatúra azokkal szemben, akik az értékeket létrehozzák, a proletár dolgozókkal szemben, az élősködő kapitalisták érdekében!

Az imperialista kapitalista nagyhatalmak a kapitalizmus egyenlőtlen fejlődése miatt nem egyidőben fejlődtek ki, és a kapitalista modellben egymás ellen kénytelenek harcolni a világuralomért a fasizmus különböző változataiban, de a legnagyobb közös ellenségük a dolgozó nép demokráciája, a szocializmus.

… A történelem a tőkés iparosítás különböző útjait ismeri. A tőkés iparosítás első útja — gyarmatok szerzése, és a gyarmatok kifosztása. Így fejlődött Anglia ipara. Anglia gyarmatokat szerzett a világ minden részén, majd két évszázad folyamán óriási hasznot préselt ki a gyarmatokból, s ezt saját iparába fektette.

… A második út — a háborúk, és a győztes országok által a legyőzött országoktól szedett hadisarc útja. Így például Németország, miután a francia-porosz háborúban leverte Franciaországot, 5 milliárd frank hadisarc fizetésére kényszerítette, s ezt az összeget saját iparának fejlesztésére fordította.

… A harmadik út — a leigázó koncessziók és kölcsönök útja, amelyek az elmaradott országokat gazdasági és politikai függőségbe hozzák a fejlett tőkés országokkal szemben. A cári Oroszország például leigázó feltételek mellett egyrészt koncessziókat adott a nyugati hatalmaknak, másrészt pedig kölcsönöket kapott tőlük, s ilyenformán törekedett arra, hogy fokozatosan az iparosodás útjára lépjen. Ennek az volt a következménye, hogy a cári Oroszország félgyarmattá vált. Egyes országok történetében a tőkés iparosítás e különböző útjai gyakran egybefonódtak és kiegészítették egymást. Példa erre az Amerikai Egyesült Államok gazdasági fejlődésének története. Az Egyesült Államok nagyipara külső kölcsönök és hosszúlejáratú hitelek révén, valamint Amerika őslakosságának féktelen kifosztása útján jött létre.

… A kapitalizmus monopolista szakaszában kialakult az imperializmus gyarmati rendszere. Az imperializmus gyarmati rendszerén az imperialista államok által elnyomott és leigázott gyarmatok és függő országok összességét értjük. – Politikai gazdaságtan

Az imperializmus a kapitalista gazdasági rendszerben válhatott világméretűvé és a kapitalizmus működési módja miatt rabló, a gyengébb nemzeteket kifosztó jellegűvé, ahol egyetlen törvény uralkodik: az erősebb joga a rablásra, az élősködésre! Hasonlóan, mint az állatvilágban! A kapitalizmus csak demagóg módon hazudhatja az emberségességét, mert lételeme az embertelenség! A kapitalizmus csak embertelenséggel képes működni! A kapitalizmus a felszínen csak üzlet, de a mélyben kíméletlen harc folyik, háború az elsőségért a rablásra! A harcban alulmaradtak, a proletárok a munkájukkal, nyomorukkal fizetnek a győzteseknek az élősködőknek a gyengeségükért.

Mivel a kapitalizmus imperializmussá fejlődött ezért a fasizmus klasszikus és mosolygó formája is tükrözi ezt. A német, olasz, japán kapitalizmus a fejlődésben utolérte az angol, francia, stb. változatot, de továbbjutni az imperializmus útján csak a klasszikus fasizmus módszerével tudott, totális embertelen terrorral, önkényuralommal.

Az amerikai kapitalizmus más úton fejlődött és ezért a legtisztább, a legkorszerűbb, a leghatékonyabb mosolygó fasizmus formálya valósult meg a polgári demokrácia keretében, ami sikeres és ezért példa a többi polgári demokráciáknak.

… Az imperialista államok gyarmatok hódításával és kifosztásával igyekeznek leküzdeni saját országuk egyre növekvő belső ellentmondásait. A gyarmatokból kisajtolt magas profit lehetővé teszi a burzsoázia számára, hogy megvesztegesse a szakmunkások felső rétegét, amely így a burzsoázia érdekében a munkásmozgalom megbontására törekszik. Ugyanakkor a gyarmatok kizsákmányolása kiélezi az egész tőkés rendszer ellentmondásait. – Politikai gazdaságtan

A cél mindegyik kapitalizmus-fasizmus formában ugyanaz: a világuralom, jog a rablásra, a proletárok, a fejletlenebb nemzetek kizsákmányolása, felsőbbrendűség, élősködés. A kapitalizmusban ez nem lehet másként! A kapitalizmus nem működik a proletárok munkája, fogyasztása és kizsákmányolása nélkül. A kapitalizmus célja a tőkések minél nagyobb profitja az élősködésre.

A kapitalizmus a gazdaság intenzív fejlődésével és az embertelenségével együtt is hatalmas eredményeket ért el, de, ha az emberi társadalom nem válik emberségessé, demokratikussá, nem haladja meg a kapitalizmust-fasizmust, akkor elpusztul! Csak a szocialista politikai-gazdasági rendszer képes az emberiség számára a demokráciát megvalósítani!

… A XIX. század folyamán a tőkés termelési mód világszerte gyorsan elterjedt. A múlt század 70-es éveinek elején Anglia, a világ legrégibb burzsoá országa, még több szövetet gyártott, több nyersvasat olvasztott és több szenet bányászott, mint az Egyesült Államok, Németország, Franciaország, Olaszország, Oroszország és Japán együttvéve. Angliáé volt az elsőség a világ ipari termelésében, és osztatlan monopóliumot élvezett a világpiacon. A XIX. század vége felé a helyzet erősen megváltozott. Kialakult a fiatal tőkés országok saját nagyipara. Az ipari termelést tekintve világviszonylatban az Egyesült Államok, Európában pedig Németország került az első helyre. Oroszország, a keresztül-kasul rothadt cári rendszer által támasztott akadályok ellenére, gyorsan haladt előre az ipari fejlődés útján. Anglia a fiatal tőkés országok ipari fejlődése következtében elvesztette ipari elsőségét és a világpiacon élvezett monopolhelyzetét. – Politikai gazdaságtan

A mosolygó fasizmus imperialista országai – Anglia, Franciaország, és főleg Amerika, (aki ugyancsak későn érő kapitalizmus, de más úton fejlődött) stb. és csatlósai – a polgári demokrácia keretében és a később fejlődött imperialista kapitalista országok – Németország, Olaszország, Japán, stb. – imperialista ellenfelek voltak, de csak a klasszikus fasizmus segítségével, a totális terrorral, harccal törhettek előre a világuralomért, de még a fennmaradásukért is harcolniuk kellett, mert a fejlődésben elöljáró imperialista hatalmak rablásának áldozatává is válhattak volna.

Magyarország a Horthy fasizmus idején a klasszikus és a mosolygó fasizmus között billeget, de végül is a hitleri fasizmus csatlósává vált. Magyarország ezt örökölte a legújabb ellenforradalommal, de egyelőre még csak, a mosolygó fasizmus a domináló, háttérben a fasiszta előd imádatával.

A fasizmus az imperializmus világméretű harca a kizsákmányolásért.

A klasszikus és a mosolygó fasizmus a kapitalizmus fejlődésének elkerülhetetlen formái. Az imperializmus a kapitalizmusban így két változatban fejlődött és működik, úgymint mosolygó és klasszikus fasizmus formában, egyikből a másikba változhat, szükség szerint, de vegyesen is előfordulhat.

A kapitalizmus keretében fasiszta terror és önkényuralom mellett a tekintélyuralommal, a demokrácia és a jogállamiság is csak formális lehet, még akkor is, ha választások és parlament is van, de mindenfajta valódi demokráciának az érvényesülése totálisan lehetetlenné van téve, és főleg a szocialista demokrácia híveit üldözik.

A kapitalizmus egyenlőtlen fejlődése miatt a nagy gyarmatosítók Anglia, Franciaország, stb. – és ehhez jön még az USA, mint különlegesség, hatalmas érdekszférával -, a legkorábban kifejlődött kapitalista imperialista államok, a polgári demokráciában, a mosolygó fasiszta formába fejlődtek, és nagy gyarmatokkal, érdekszférákkal rabolták és rabolják a világ népeit, gátolták a később érő imperialista hatalmak terjeszkedését, rablását. A harcuk hatalmas népirtással végződött, és a második világháború után a klasszikus fasizmus nemzeteit a mosolygó fasizmus uralma alá kényszerítette, „értékeit” beolvasztotta. Az imperializmus, így már a továbbfejlődött mosolygó fasizmus módszerével, a beolvasztott klasszikus fasiszta államokkal, „értékeikkel” együtt és utódaként létezik, de ugyanaz maradt a célja, világuralom a rablásra.

Idézetek

Politikai gazdaságtan: „… Az imperializmus korszakában befejeződik a függőség, az uralom és alárendeltség viszonyaira épült tőkés világgazdasági rendszer kialakulása. Az imperialista országok a fokozott tőkekivitel, a „befolyási övezetek” kiterjesztése és gyarmati hódítások útján alávetették uralmuknak a gyarmatok és a függő országok népeit. „A kapitalizmus olyan világrendszerré fejlődött, amelyben maroknyi «előrehaladott» ország gyarmati elnyomásban tartja és pénzügyileg fojtogatja a föld lakosságának óriási többségét”.: Lenin. Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka. Lásd Lenin Művei. 22. köt. Szikra 1951. 197. old.* Ilyenformán az egyes országok nemzetgazdasága a világgazdaságnak nevezett összefüggő láncolat egy-egy láncszeme lett. Ezzel együtt a földkerekség lakossága két táborra szakadt: egyfelől a gyarmati és a függő országokat kizsákmányoló és elnyomó imperialista országok kis csoportjára, másfelől a gyarmati meg a függő országok óriási többségére, melyeknek népei harcolnak azért, hogy felszabaduljanak az imperialista elnyomás alól.”

… Az imperializmus fő gazdasági ismertetőjelei a következők: 1. a termelés és a tőke koncentrációja, amely olyan magas fejlődési fokot ért el, hogy létrehozta a gazdasági életben döntő szerepet játszó monopóliumokat; 2. a banktőke egybeolvadása az ipari tőkével, és a „finánctőke” alapján a fináncoligarchia kialakulása; 3. a tőkekivitel, az árukivitellel szemben, különösen nagy jelentőségre tesz szert; 4. kialakulnak a kapitalisták nemzetközi monopolista szövetségei, amelyek felosztják egymás között a világot; 5. befejeződött a föld területi felosztása a legnagyobb imperialista hatalmak között. A világ gazdasági felosztásának befejezése következtében megindul a harc a világ újrafelosztásáért, s ez elkerülhetetlenül imperialista világháborúkra vezet.” – Lenin

… A XX. század elejére befejeződött a világ felosztása. A tőkés országok gyarmati politikája az imperialisták által még el nem foglalt területek teljes meghódítására vezetett. „Szabad” terület már nem maradt. Olyan helyzet alakult ki, hogy minden újabb hódításnál más birtokában levő területet kell elvenni. A világ felosztásának befejezése napirendre tűzte a harcot a világ újrafelosztásáért. A harc a már felosztott világ újrafelosztásáért — a monopolkapitalizmus egyik fő jellegzetessége. Ez a harc végső fokon a világuralomért vívott harcban csúcsosodik ki, és elkerülhetetlenül imperialista világháborúkra vezet.”

… Az imperializmusra való áttérés arányában egyre élesebb formákat öltöttek a kapitalizmus termelőerői és termelési viszonyaik között fennálló ellentmondások. A termelés alárendelése a kapitalisták profithajhászó rabló céljainak igen sok akadályt gördített a termelőerők fejlődése, a technikai haladás elé. Egyre gyakoribbá váltak a túltermelési gazdasági válságok, fokozódott pusztító erejük, növekedett a munkanélküliek serege. A városi és falusi dolgozó tömegek nyomorának és kisemmizettségének fokozódásával párhuzamosan hallatlanul megnőtt a kizsákmányolok maroknyi csoportjának kezében összpontosult gazdagság. A burzsoázia és a proletariátus közötti kibékíthetetlen osztályellentétek kiéleződése a munkásosztály gazdasági és politikai harcának fokozódására vezetett.

… A tőkekivitel. A szabadverseny uralmán alapuló monopólium előtti kapitalizmust az árukivitel jellemezte. Az imperialista kapitalizmusra, amelyben a monopóliumok uralkodnak, a tőkekivitel vált jellemzővé. … A XX. század küszöbén a leggazdagabb országokban, ahol a tőkefelhalmozás óriási méreteket öltött, hatalmas „tőkefölösleg” keletkezett. … A „fölösleges” tőke a maximális profit hajhászása során külföldre törekszik. Tőkét főleg elmaradott országokba visznek ki, ahol kevés a tőke, alacsony a munkabér, olcsó a nyersanyag, s a föld ára viszonylag nem magas. Az ilyen országokban a monopoltőkének megvan a lehetősége arra, hogy óriási profithoz jusson, és valóban hozzá is jut.

… A burzsoá közgazdászok és politikusok úgy tüntetik fel a tőkekivitelt, mint holmi „segítséget” vagy „jótéteményt”, amelyben a fejlett tőkés országok az elmaradott népeket részesítik. A valóságban a tőkekivitel meggyorsítja a tőkés viszonyok fejlődését az elmaradott országokban, s ugyanakkor azzal jár, hogy a külföldi monopóliumok minden vonatkozásban leigázzák és kirabolják ezeket az országokat. A tőkekivitel szorosan összefügg az árukivitel növekedésével. A külföldi monopóliumok az adósországokban megkaparintják a felvevőpiacokat és a nyersanyagforrásokat. Ilyenformán a tőkekivitel egyik alapja az imperialista elnyomás rendszerének, amelyben néhány gazdag uzsorás ország a világ nagy részét kizsákmányolja. A világ két részre oszlott: néhány uzsorás államra és az adós-államok óriási többségére.”

A marxista filozófia alapjai: „A különböző feltételektől függően egy és ugyanazon lehetőség különféle formákban valósulhat meg. Így a kapitalizmus fejlődése számos országban a porosz utat vagy az amerikai utat futotta be.”

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

– A kapitalizmus modern formája a fasizmus! –

A fasizmus a kapitalizmus következetes harca a szocializmus ellen!

A fasizmus eredete az ókorba, a római birodalomig nyúlik vissza. A modern korban, az imperializmusban ennek a jelenségnek már teljesen mások a megjelenési formái, mert más a termelőerők, a társadalom fejlettsége. A fasizmus jelensége manapság többféle formában létezik.

… A burzsoázia, amely már nem tud a parlamentarizmus és a burzsoá demokrácia régi módszereivel uralkodni, több országban — Olaszországban, Németországban, Japánban és másutt — fasiszta rendszert léptetett életbe. A fasizmus a finánctőke legreakciósabb és legagresszívebb csoportjainak nyílt, terrorista diktatúrája. A fasizmus célja az, hogy az országon belül szétzúzza a munkásosztály szervezeteit és elnyomjon minden haladó erőt, külső viszonylatban pedig hódítóháborút készítsen elő és robbantson ki a világuralomért. A fasizmus ezeket a célokat a terror és a szociális demagógia módszereivel igyekszik elérni. – Politikai gazdaságtan

… Az 1929—1933. és az 1937—1938. évi gazdasági világválság tehát erősen kiélezte mind a tőkés országokon belüli, mind a tőkés országok közötti ellentéteket. Az imperialista államok ezekből az ellentétekből a világ ismételt újrafelosztására irányuló háború előkészítésében keresték a kivezető utat. – Politikai gazdaságtan

A fasizmus lényegében az imperializmussá fejlődött folyamatosan válságból-válságba jutó kapitalizmus gazdasági modelljében a kizsákmányolás világméretű akadályainak következetes megszüntetésére törekszik. Az imperializmus ehhez a nemzeti és világméretekben a proletárok feletti totális politikai-gazdasági hatalmával, szükség esetén a demokrácia korlátozásával vagy megszüntetésével, a diktatúra, a terror és az önkényuralom szükségnek megfelelő mértékű felhasználásával harcol. Az imperializmussá fejlődött kapitalizmus a fasizmussal harcol a fő ellensége, a szocialista demokrácia, a szocializmus ellen.

… A második világháborút, amelyet a nemzetközi imperialista reakció erői készítettek elő, a fasiszta államok — Németország, Japán és Olaszország — tömbje robbantotta ki. Az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország kormánykörei, abban a törekvésükben, hogy a német fasizmus és a japán imperializmus agresszióját a Szovjetunió ellen irányítsák, mindent elnéztek az agresszoroknak, és minden lehető módon a háború kirobbantására ösztökélték őket. Ez a háború Németország és rabló szövetségesei részéről hódító, rablóháború volt. Ugyanakkor a Szovjetunió és a fasiszta támadás áldozatává lett népek részéről igazságos, felszabadító háború volt. – Politikai gazdaságtan

… A német fasizmus kihasználta a német vulgáris politikai gazdaságtan legreakciósabb elemeit, annak szélsőséges sovinizmusát, a burzsoá állam előtti meghunyászkodását, továbbá azt, hogy ez a gazdaságtan idegen területek meghódítását és a Németországon belüli „osztálybékét” hirdette. A német fasiszták — a szocializmus és az egész haladó emberiség legádázabb ellenségei — antikapitalista demagógiához folyamodtak, és képmutatóan nemzeti szocialistáknak nevezték magukat. Az olasz és a német fasiszták a „korporatív állam” reakciós elméletét hirdették, amely azt állította, hogy a fasiszta országokban megszüntették a kapitalizmust, megszűntek az osztályok és az osztályellentétek. A hitleri Németország rabló területhódításait a fasiszta közgazdászok az úgynevezett „fajelmélet” és az „élettér-elmélet” segítségével próbálták igazolni. Ezek az „elméletek” azt hangoztatják, hogy a német nemzet „felsőbbrendű faj”, a többi nemzet pedig „alacsonyabbrendű”, s az „uralkodó fajnak” joga van erőszakkal elfoglalni más, „alacsonyabbrendű” népek földjét és kiterjeszteni uralmát az egész világra. A történelmi tapasztalatok meggyőzően bizonyították a hitleristák eszelős világuralmi terveinek ostobaságát és megvalósíthatatlanságát. – Politikai gazdaságtan

A modern korban a fasizmus a kapitalizmus érdekében működő totális terrorista önkényuralmi rendszert valósította meg a „rend”, a kapitalista rend védelmében. Alapvetően a Mussolini és a következetesebb Hitler által fémjelzett klasszikus fasizmust jelenti, amely harcol a szocializmus, az internacionalizmus, a demokrácia minden formálya ellen, ha lehetősége van, világuralomra tör, a „rendet” a kapitalista rendet teremti meg a válságban, a káoszban. A modern, a polgári demokráciában létező mosolygó fasizmus szintén a tőkések uralma érdekében a proletárok és más nemzetek, fajok legyőzésére, ha szükségesnek tartja, akár a megsemmisítésére is törekszik. – Lásd: az USA és szövetségeseinek vietnámi, koreai, stb. népirtását, ami kb.: 10-20 millió áldozata volt. De a fasizmus alapvető célja a kizsákmányolás fokozása, harc a szocializmus, az emberiség demokráciája ellen, a leggazdagabb tőkések, a világméretű monopóliumok érdekében.

… A burzsoá közgazdászok az imperialista hatalmaknak idegen területek meghódítására, más népek leigázására és kirablására irányuló rabló politikáját olyan tudományellenes koholmányokkal igyekeznek igazolni, hogy a különböző fajok és nemzetek „nem egyenértékűek”, s a „felsőbbrendű fajoknak” és nemzeteknek az „alacsonyabbrendűekkel” szemben civilizáló küldetésük van stb. – Politikai gazdaságtan

… Különösen nagy buzgalmat fejtenek ki ezen a téren a reakciós amerikai közgazdászok, akik a német fasiszták nyomdokain haladva azt az embergyűlölő eszmét hirdetik, hogy az angol nyelven beszélő nemzetek valamennyi többi népnél „felsőbbrendűek”, és minden lehető módon igazolni igyekeznek az Egyesült Államok eszelős világuralmi terveit. – Politikai gazdaságtan

… A második világháború azzal végződött, hogy a hitlerellenes koalícióban részt vevő országok fegyveres erői teljesen szétzúzták a fasiszta államokat. Ebben döntő szerepe volt a Szovjetuniónak, amely megmentette a fasiszta leigázóktól Európa népeinek civilizációját, szabadságát, függetlenségét és magát az európai népek létét. A Szovjetunió Nagy Honvédő Háborúja megmutatta a világ első szocialista államának erejét és hatalmát, a szocialista társadalmi és államrend óriási előnyeit. – Politikai gazdaságtan

Idézetek

„Az olasz fascio szó latin eredete: fasces. Jelképe csomóba kötött rudak középen kalapács. Jelentése: egyesült néptömeg, amely együttes akarattal engedelmeskedik az állam tekintélyének, amely a törvény és a nemzeti élet rendfenntartásának a legfelsőbb forrása.” – ATV.hu

A marxista filozófia alapjai: „… A fasizmus, eltérően a polgári demokráciától, az imperialista burzsoázia diktatúrájának nyílt, terrorista formája. A fasizmus létrejötte elválaszthatatlanul összefügg a kapitalizmus általános válságának korával; kísérlet arra, hogy a terror és erőszak módszereivel alátámassza a kapitalizmus megingott pilléreit. Nem véletlen, hogy a burzsoázia elsősorban azokban az országokban vezette be a fasiszta rendszert, amelyekben a kapitalizmus pillérei kiváltképpen ingatagok voltak, vagy amelyekben a burzsoázia különösen tevékenyen vett részt az új világháború előkészítésében (Olaszországban, Németországban és Japánban). … a kapitalista országokban a reakció és a fasizmus nyomásának fenyegető jelei mutatkoznak. Bár a fasizmus régi formáiban kompromittálta magát a népek előtt, nincs kizárva az a veszély, hogy új formákban feléled. … A monopoltőke szükségszerű terméke a fasizmus ideológiája, a legszélsőségesebb sovinizmus és fajgyűlölet ideológiája, amelynek az a célja, hogy nacionalista konfliktusokat szítson, egész nemzetiségeket és népeket üldözzön, elködösítse a munkásosztály osztályöntudatát, és elvonja a munkásosztályt és szövetségeseit az imperializmus elleni harctól. ”

Marxista fogalomlexikon – „Fasizmus: az imperializmus viszonyai között, a kizsákmányoló osztályok legreakciósabb részének legsovinisztább, legagresszívebb nyílt terrorista diktatúrája, amely vad, erőszakos terjeszkedés, más népek leigázása, a faji gyűlölet szitása, szélsőséges kommunistaellenesség és antidemokratizmus jellemez. Szociális demagógiájával igyekszik tömegbefolyásra szert tenni. A kapitalizmus általános válságának talaján nagy társadalmi megrázkódtatások idején jött létre, amikor az uralkodó osztályok a régi módon, a polgári demokrácia eszközeivel nem tudnak kormányozni, a munkásosztály pedig nem elég erős a hatalom megragadásához, a társadalmi-politikai erők polarizálása kritikus szakaszba lépett, a jobboldali erők a szélsőséges reakció (fasizmus) oldalán tömörülnek, a munkásmozgalom és az antifasiszta demokratikus tábor viszont nem egységes, de potenciálisan fenyegető erő a reakcióval szemben. A fasizmus Olaszországban 1922-ben, Németországban pedig 1933-ban jutott hatalomra. Fasiszta diktatúra jött létre a két világháború között Magyarországon, Bulgáriában, Spanyolországban és néhány más államban. Ahol hatalomra jutott, megsemmisítette a demokratikus szabadságjogokat, militarizálta az államapparátust és agresszív politikát folytatott. A fasiszta hatalmak vereséget szenvedtek a második világháborúban. Némely ország azonban (pl.: Chile) még fennáll vagy újabban létrejött a fasiszta diktatúra és egyes tőkés országokban erősödnek a fasizálódásra irányuló törekvések. … Az imperializmus erkölcse legkövetkezetesebben és legreakciósabban a fasizmusban fejeződik ki.”

Politikai kisszótár– „demagógia [gör.]: a tömegek tudatos becsapása, félrevezetése hazug frázisokkal, csalárd ígéretekkel, teljesíthetetlen követelések felvetésével, hízelgéssel, a tények elferdítésével. A burzsoá pártok és politikusok egyik fő módszere. Különösen jellemző a fasizmusra.”

Népi demokrácia és forradalomelmélet „… Az osztályharc feltételeiben bekövetkezett változások kétségkívül az első világháború után kialakult viszonyokban gyökereznek. De a változások nem egy csapásra következtek be, hanem fokozatosan bontakoztak ki. A fasizmus kezdettől fogva számottevő szerepet játszott az osztályharcban. Egyes országokban a forradalmi munkásmozgalom elleni támadás fő eszköze volt, más országokban viszont változatlanul a polgári demokrácia s ezen belül a szociáldemokrácia játszott döntő szerepet a burzsoá rend védelmében, a proletárforradalom elleni harcban. Az első világháború végén Európa-szerte kibontakozó forradalmi hullám idején a jobboldali szociáldemokrata vezérek a „tiszta demokrácia” jelszavával léptek fel a proletárdemokrácia, a proletárdiktatúra eszméje ellen. Ekkor a proletár forradalmi mozgalom megerősödésének és sikerének alapvető feltétele a polgári demokrácia elleni harc, a reformizmus szétzúzása, a centristák elszigetelése volt. Az alakuló, fiatal kommunista pártok elsősorban ezzel a kérdéskomplexummal kerültek szembe; a polgári demokráciától, a jobboldali opportunizmustól, a reformizmustól való elhatárolódás létrejöttüknek és megszilárdulásuknak ugyancsak döntő feltétele volt.”

A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig: … „Mi sohasem fogunk tudni nagypolitikát űzni — mondja Hitler — szilárd, acélos, hatalmi mag nélkül, amelyet a nyolcvan- vagy százmilliós, zárt településben élő németségnek kell alkotnia. Az első feladat tehát Nagy-Németország megteremtése. Ez magában foglalja természetesen Ausztriát, Csehszlovákiát és Lengyelország egy részét. … Nagy-Németország körül kialakítjuk a kis- és középvazallus államok rendszerét, amelybe beletartoznak a balti államok, Lengyelország, Finnország, Magyarország, Jugoszlávia, Románia, Ukrajna és számos dél-oroszországi és kaukázusi állam. Ez lesz a föderatív Német Birodalom. [az Európai Unióban megvalósult Hitler álma]

… Ezeket a területeket német parasztokkal kell benépesíteni, a szlávokat részben ki kell pusztítani, részben ki kell telepíteni Ázsiába, a többieket meg kell fosztani a földtől és az uralkodó német faj zselléreivé tenni.

… Keleten a Kaukázusig vagy Iránig kell kiterjesztenünk uralmunkat, Nyugaton Flandriára és Hollandiára van szükségünk, de nem mondhatunk le Svédországról sem. Németország vagy uralkodni fog Európa felett vagy számos kis államra esik szét” — fejezi be fejtegetését a Führer.

… 1937. november 5-én Hitler bizalmas, szűkkörű megbeszélést hív össze. … A Führer abból indul ki — mint azt a Mein Kampfban tíz évvel azelőtt már rögzítette —, hogy Németország jövője a szárazföldi „Lebensraum” (élettér) megszervezésén nyugszik, és hogy ezt a problémát, az élettér megvalósításának kérdését csak erőszakkal lehet megoldani.

Winston Churchill – Politikai életrajz: „… „Ha kitör a háború Oroszországgal – írja Emrys Hughes -, az angol expedíciós hadtest Finnországban bizonyára odaveszett volna, s Anglia alighanem még súlyosabb katasztrófába sodródott volna, mint annak idején a Dardanellákon”. Taylor is a Dardanellákra emlékeztet ezzel kapcsolatban: „A finnországi hadjárat egy újabb és még súlyosabb Gallipoli lett volna.” „A tervezett finnországi expedíció motívumai – írja az angol történész – józan ésszel fel sem foghatók. Angliát és Franciaországot háborúba keverni Szovjet-Oroszországgal, amikor már hadban álltak Németországgal, merő őrültség. Ennek egyetlen elképzelhető, de annál galádabb indítéka az lehetett, hogy a háborút antibolsevista vágányokra akarták vinni, hogy így a Németország elleni háború véget érhessen és feledésbe merülhessen … Ma nincs rá más elfogadható magyarázat, mint az, hogy az angol és a francia kormány abban az időben elvesztette józan eszét”

… A „Labour Monthly” című haladó angol folyóirat 1940 februárjában azt írta, hogy „az angol és a francia imperializmus legsovinisztább, legagresszívabb, legreakciósabb erői, amelyek minden eszközzel arra törekedtek, hogy kiszélesítsék a háborút és hogy a Nyugaton kialakult zsákutcából a Kelet elleni hadi tevékenység megnyitásával jussanak ki, ebben a kérdésben összefogtak a hajdani müncheni politikusokkal, akik tévedésből és akaratuk ellenére keveredtek bele ebbe a háborúba, hiszen szovjetellenes háborút szerettek volna szervezni, s akik csak örültek annak a most kínálkozó lehetőségnek, hogy ezt a háborút szovjetellenes háborúvá változtassák, és ezen az alapon egy világméretű forradalomellenes frontot alakítsanak ki angol vezetés alatt”. Ez eléggé meggyőző magyarázatnak látszik mind a „merőben őrült” tervekre, mind pedig Churchill első pillantásra érthetetlennek tűnő viselkedésére, a háború átirányításának híveihez való csatlakozására. Éppen Churchill volt a legtipikusabb képviselője az angol imperializmus ama „legsovinisztább, legagresszívabb, legreakciósabb erőinek”, amelyekről a „Labour Monthly” írt.

… Az angol nép legjobb képviselői Churchilltől eltérően tisztán látták annak a politikának a kalandorságát, amelyet az angol kormány a szovjet-finn háború időszakában folytatott. Nagy-Britannia Kommunista Pártja elítélte a szovjetellenes imperialista blokk létrehozására tett kísérleteket.

… Churchill fultoni (1946.03.05) beszédének értelme a következőkben foglalható össze: a Szovjetunió a legfőbb veszély valamennyi nép biztonságára és szabadságára nézve, s ezért az emberiségnek angol-amerikai vezetés alatt össze kell fognia, és erőszakkal el kell hárítania ezt a veszélyt. … A Szovjetunióban Sztálin adta meg a választ Churchillnek. … Sztálin rámutatott arra, hogy Churchill fultoni beszédével feltűnően emlékeztet Hitlerre: „Hitler úgy látott hozzá a háború kirobbantásához, hogy proklamálta a fajelméletet, kijelentette, hogy csak a németül beszélő emberek alkotnak teljes értékű nemzetet. … Churchill úr ugyancsak egy fajelmélettel akarja kirobbantani a háborút, amikor azt bizonygatja, hogy csak az angolul beszélő nemzetek teljes értékű nemzetek, és csak ezek a nemzetek hivatottak arra, hogy az egész világ sorsát eldöntsék. Az angol fajelmélet ahhoz a következtetéshez vezeti Churchillt és barátait, hogy az angolul beszélő nemzeteknek, mint egyedül teljes értékűeknek, uralkodniuk kell a világ többi nemzetei fölött, Churchill úr és angliai meg amerikai barátai voltaképpen mintegy ultimátumot nyújtanak át a nem angolul beszélő nemzeteknek: ismerjétek el a mi uralmunkat önkéntesen, és akkor minden rendben lesz – ellenkező esetben elkerülhetetlen a háború … Churchill beszéde más tekintetben is összecsengett a német nácik megnyilatkozásaival. A „vasfüggöny” kifejezést használta, amelyet aztán unos-untalan a legkülönbözőbb változatokban alkalmaztak a Szovjetunió és a többi szocialista ország ellenségei. „Általában azt hiszik – írta ezzel kapcsolatban Palme Dutt -, hogy a »vasfüggöny« kifejezés Winston Churchill lángelméjében fogant, ő használta először fultoni beszédében. Holott ebben az értelemben … első ízben Joseph Goebbels alkalmazta a »Das Reich« című lap 1945. február 25-i számának vezércikkében … Azóta szakadatlanul használják mindenfelé, anélkül, hogy tudnának náci eredetéről. Ha minden nyugati újságíró és politikus szerzői jogdíjat volna köteles fizetni a »vasfüggöny« szó használatáért az eredeti szerzőnek, ma Goebbels szelleme volna a leggazdagabb árny Hadész birodalmában” . … A hidegháborút csakugyan Churchill hirdette meg, de nem 1946 márciusában, hanem 1942 októberében, amikor összeállított egy dokumentumot, amelyben arra szólította fel a polgári világot, hogy fogjon össze az „orosz barbárság” ellen. … A hidegháború kezdetét valójában arra az időpontra tehetjük, amikor a Nyugat ráébredt, hogy kudarcba fúlt a számítása: a náci hadigépezet nem fogja megsemmisíteni a Szovjetuniót. S ez 1942 nyarán történt”

… Churchill hamarosan … 1946 őszén Svájcban … készült egy újabb beszédére, amelynek a fultonihoz hasonló visszhangot kellett volna keltenie. Ezt a beszédét Churchill 1946. szeptember 19-én tartotta a zürichi egyetemen. … Ezúttal egy úgynevezett egyesült Európának a létrehozását javasolta, azzal a céllal, hogy ez fellépjen a Szovjetunió ellen … Az egyesült Európa vezető erejévé, Churchill elképzelése szerint, Németországnak kellett volna válnia. Minthogy a népek emlékezetében még mindig elevenen éltek azoknak az időknek a borzalmai, amikor a nácik Hitler vezetése alatt próbáltak egy egyesült Európát létrehozni, Churchill arra szólította fel a népeket, hogy a jövő érdekében borítsanak fátylat a nácizmus gaztetteire. … részesítsék amnesztiában azokat, akik a második világháború borzalmaiért felelősek, és fogjanak össze Németországgal a Szovjetunió ellen, amely annyi áldozatot hozott azért, hogy biztosítsa a győzelmet a fasizmus fölött.

Vitathatatlan tény, hogy Churchill szimpátiával viseltetett az olasz fasizmus iránt. Hivatalos nyilatkozatokban ezt több ízben maga is leszögezte. Nem kétséges az sem, hogy Churchillnek imponált a német fasizmus mint a magában Németországban és annak határain túl kibontakozó forradalmi mozgalom elleni harc fegyvere. Churchill bámulta azokat az eredményeket, amelyeket Hitler Németországon belül elért, és csupán azt kívánta, hogy Anglia, ha olyan vereség érné, amilyen Németországot 1918-ban érte, találjon magának hasonló vezetőt, mint Hitler. Mindez bizonyság arra, hogy a fasizmussal mint olyannal Churchill meg is békült volna. Erre enged következtetni az is, hogy a Németország ellen vívott háború utolsó hónapjaiban megkísérelte megóvni a fasizmus maradványait Németországban.

… S ha Churchill mégis erélyes harcot vívott a náci Németország és a fasiszta Olaszország ellen, ezt nem azért tette, mert ezekben az országokban fasiszta rendszer volt, hanem azért, mert Németország és Olaszország keresztezte Anglia imperialista érdekeit. Churchill számára ez nem annyira a fasizmus elleni harc volt, mint inkább harc Anglia politikai és gazdasági ellenfelei ellen. A háború éveiben a konkrét helyzet úgy alakult, hogy az imperialista Németország és Olaszország elleni háború egyúttal a német nácizmus és az olasz fasizmus elleni háború is volt. Ha a német nácizmus és az olasz fasizmus nem sodorja veszélybe az imperialista Angliát, Churchill sohasem szállt volna harcba velük. Hiszen nem szállt harcba a spanyol fasizmussal sem – sem Franco hatalomra jutása idején, sem a második világháború időszakában. Sőt jelentős mértékben Winston Churchill erőfeszítéseinek köszönhető, hogy a háború végeztével a spanyolországi fasiszta rezsim fennmaradhatott.

… Úgy adódott, hogy az a háború, amelyet Anglia a hitleristaellenes koalíció keretében Németország és Olaszország ellen folytatott, összeolvadt a népeknek és elsősorban a Szovjetuniónak a fasizmus ellen vívott háborújával. Így tett szert Churchill a fasizmus elleni harcosnak kijáró dicsőségre, holott tulajdonképpen nem volt az. A konzervatívoknak igen előnyös volt, hogy a fasizmus elleni harcosnak a tógájában állítsák az angol nép elé, s ezért fel is fújták vezérük ilyen irányú érdemeit.

Wikipédia.hu: „fasizmus a radikális, tekintélyuralmi nacionalizmusnak a 20. század első felében Európa egy sor országában megjelent formája. Nevét az olasz változatáról, a legkorábban kialakult olasz fasizmusról kapta. A fasiszták az adott nemzet totalitárius állammá történő egységesítésére törekedtek a nemzeti közösség tömegeinek mozgósítása révén, az élcsapat szerepét betöltő pártra támaszkodva. A fasizmus ellenséges a liberális demokráciával, a szocializmussal, a kommunizmussal szemben. A fasiszta mozgalmak közös vonásai az állam fontosságának messzemenő hangsúlyozása, az erős vezető iránti rajongás, a nacionalizmus legszélsőségesebb formái, a saját etnikum felsőbbrendűségébe vetett hit, valamint a katonai szellem eluralkodása a társadalomban. A fasizmus a politikai erőszak, a háború és a gyarmatosítás eszközeivel keresi a nemzeti megújulást és álláspontja szerint a felsőbbrendű népeknek, „fajoknak” életteret kell szerezniük a gyengébbekkel és alsóbbrendűekkel szemben.

A fasizmus ideológiája következetesen hangoztatja az állam elsődlegességének elvét. Benito Mussolini és Adolf Hitler egyaránt maguk személyesítették meg az államot és ennek alapján megkérdőjelezhetetlen hatalmat igényeltek és gyakoroltak. A fasizmus bizonyos elméleteket és terminológiát a szocializmustól kölcsönzött, de azzal ellentétben az emberi társadalmon belüli fő ellentéteket nem az osztályok között találta meg, hanem a nemzetek és az emberi „fajok” között. A gazdasági életben a vegyes gazdaság mellett szállt síkra, amelyben jelentős állami tulajdon és állami beavatkozás mellett nagy teret kapott a nemzeti tőke, beleértve a nagytőkét is. A nemzetgazdaságban az önellátásra és a függetlenségre helyezték a hangsúlyt, ehhez igénybe vették a protekcionizmus eszközeit is. A fasizmus fő ellenségének a szocializmust és a kommunizmust tekintette, de időnként kritikus volt a kapitalizmussal szemben is, egyfajta „harmadik utat” javasolva a kapitalizmus és a marxista szocializmus között. A fasiszta mozgalmak a nacionalizmus harcias, szélsőséges, soviniszta, idegengyűlölő formáját képviselték. A tipikus fasiszta állam militarista jellegű volt, a katonai fegyelem elemeit kiterjesztette a társadalmi élet minden területére, és nagy hangsúlyt fektetett az egyenruhákra, díszszemlékre, valamint a monumentális építészetre.

Az első fasiszta jellegű mozgalmak Olaszországban jelentek meg az első világháború idején, kombinálva a baloldali és jobboldali mozgalmi jegyeket, szembeszállva a szocializmussal, a kommunizmussal, a liberális demokráciával és számos esetben a hagyományos jobboldali polgári konzervativizmussal is. Bár a fasizmust hagyományosan a bal-jobb politikai paletta szélső jobboldalára helyezik, maguk a fasiszták és a kutatók egy része nem tartja megfelelőnek ezt a besorolást. A második világháború alatt és után a fasizmus már egyértelműen pejoratív értelmet kapott, ezért gyakorlatilag nem maradt olyan politikai párt, amely nyíltan fasisztának nevezné magát. A fasizmussal ideológiai rokonságot mutató szélsőjobboldali pártokat politikai ellenfeleik időnként neofasisztának nevezik.”

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A berlini Nemzetközi Antifasiszta Kongresszus

(idézet: A Komintern és a fasizmus 1921-1929)

3

5. A berlini Nemzetközi Antifasiszta Kongresszus

Az antifasiszta kongresszus előkészítése során és magán a kongresszuson az elméleti megállapítások mellett a fő téma a gyakorlati akciók kibontakoztatása volt. Jóllehet éppen ez a pont nem került külön napirendként a kongresszus elé, mind a vitában, mind pedig az elfogadott határozatokban a konkrét akciók lehetőségeinek vizsgálatán volt a hangsúly.

A kongresszuson hét határozatot fogadtak el: 1. A nemzetközi fasizmus és leküzdésének eszközei. 2. A fasizmus és a szakszervezeti mozgalom. 3. Az ifjúság feladatai a fasizmus elleni harcban. 4. A fasizmus és a parasztság. 5. Határozat a menedékjogról. 6. A fasizmus és a nemzeti elnyomás. 7. Határozat a kongresszus eredményeinek szervezeti megvalósításáról.¹⁷¹ – A szakszervezetekről és a Nemzetközi Antifasiszta Iroda létrehozásáról intézkedő rövid szervezeti határozatot nem közli az 1930-ban megjelent jegyzőkönyv, viszont megtalálható a kongresszust követően készült összefoglaló jelentés mellékletében. Informationsabteilung. Anhang. 4-6., 12. old.*

A határozatokban igen részletesen szólnak az antifasiszta harc ideológiai feladatairól, szervezeti lehetőségeiről. Megjelölik azokat a területeket is, ahol az eddigi tapasztalatok alapján sikerre lehet számítani: a szakszervezeti mozgalomban a mindennapi követeléseket kell előtérbe helyezni, fokozni kell a munkát a szervezetlen, a munkanélküli és az emigráns munkások körében, s önvédelmi alakulatokat kell létrehozni; az ifjúsági szervezetek feladatai között a sport- és más egyesületekben, iskolákban, felsőoktatási intézményekben kifejtett antifasiszta agitációs és szervező munka fontosságára hívták fel a figyelmet, külön kiemelve, hogy e szervezetekben mindenképpen fenn kell tartani a különféle irányzatok egységét; a parasztsággal kapcsolatos határozatban többek között a munkás-paraszt szövetségen alapuló antifasiszta összefogás lehetőségeit taglalták.

Március 10-én a kongresszus akciójellegének hangsúlyozása céljából a berlini Busch Cirkusz épületében nagygyűlést rendeztek. Az Antifasiszta Bizottság szónokai (Barbusse, Münzenberg) mellett kilenc különböző nemzetiségű küldött tolmácsolta országának üdvözletét, vázolta elképzeléseit a fasizmusról és az antifasiszta harcról. A nagygyűlésre, akárcsak magára a kongresszusra, az antifasiszta egységfront szükségességének felismerése volt jellemző. Az összefogás célját azonban nem egyöntetűen jelölte meg valamennyi szónok. Így Barbusse és Károlyi megelégedett annak hangoztatásával, hogy „a valamennyi munkást és a fasizmus valamennyi ellenfelét egyesítő összefogásnak” az uralomra jutott fasiszta rendszerek elleni küzdelmet, más országokban pedig a fasizmus előretörésének megakadályozását kell szolgálnia.¹⁷² – Informationsabteilung. 11. old. – A nagygyűlést tüntetés követte, amelyet a rendőrség Zörgiebel szociáldemokrata rendőrfőnök utasítására gumibotos rohammal vert szét, mintegy ízelítőt adva az elkövetkezendő május 1-i összeütközésekből. (Inprekorr, 1929. március 12. 524. old.)*

A kongresszus eredményeit összegezve megállapíthatjuk, hogy a felszólalók, ha különféle taktikai és stratégiai elképzelések alapján is, de az antifasiszta fellépést sürgették és igyekeztek elkerülni minden nézet- eltérést. Így a kongresszus határozatait egyhangúlag fogadták el. Ezek mégsem segítették elő a tervezett, szélesebb alapokon nyugvó antifasiszta egységfront létrejöttét. Amint azt a korabeli elemző jelentések egyöntetűen kiemelték, a kongresszusi felszólalások nagy többsége és az elfogadott határozatok „oly mértékben kimondottan pártjellegűek, hogy ezen az alapon szinte teljesen lehetetlen lesz a későbbiekben olyan tömegeket bevonni az akciókba, akik már kezdettől nem készek a párt irányításával küzdeni” – írta jelentésében Wegener, elismerve Miglioli és Károlyi kritikai észrevételeinek jogosságát.¹⁷³ – CPA IML 543. f. l. op. 5. d.*

A kongresszust követően három jelentés készült: az egyiknek a szerzője a kongresszus titkára, Sas Gyula, a másiké Wegener (valószínűleg a Komintern megfigyelője), a harmadikat a VS Európai Irodája állította össze. A jelentések írói egyöntetűen több hiányosságra hívták fel a figyelmet. Először is: a kongresszust Németországban és Franciaországban nem készítették elő jól szervezett akciókkal. Aquila külön megjegyzi, hogy az FKP még februárban is elzárkózott a részvételtől, mondván, hogy „a kongresszus nem tisztán proletár jellegű”. A KPD, hasonlóan érvelve, szintén nem fejtett ki kellő aktivitást, sőt berlini szervezete a kongresszussal egyidőben vidéki agitációs kampányt tartott, s ez nyilvánvalóan csökkentette a lehetséges résztvevők számát – írta Wegener. Majd – amint az a VS jelentésében áll – a kongresszust követően a KPD úgy foglalt állást, hogy nincs szükség hasonló összejövetelek szervezésére, párton kívüli és szociáldemokrata munkások bevonására, hanem a Kominternek és a kommunista pártoknak maguknak kell közvetlenül irányítaniuk az akciókat. Másodszor: a kongresszuson túlságosan meghatározó volt a kommunista jelleg. Harmadszor: a beszédek többsége meglehetősen egyhangú és alacsony színvonalú volt.¹⁷⁴ – Ugyanott, Die Internationale Antifaschistenkongress. Berlin 1929. március 12. 1-4. old.; 539. f. 3. op. 65. 6. e. 48-49. old.; 543. f. 1. op. 6. d. Aquila an Richard. 1929. április 29. 6. old.*

A jelentésekben található kritikai észrevételeket megerősítette a Komintern Politikai Titkárságának határozata. Sőt, a KI vezetői bizonyos tekintetben még erősebben fogalmaztak, mint a jelentéstevők. Különösen a „kommunista jelleg” túlzott érvényesülését kifogásolták, azt, hogy nem sikerült megfelelő arányban felszólalásra bírni a szociáldemokratákat.¹⁷⁵ – CPA IML 543. f. 1. op. 6. d. Resolutions des Politsekretariats über den Berliner Antifaschistischen Kongress und über die Antifaschistische Kampagne. 1929. május 31. 3. old.*

A kongresszust előkészítő kampány eredményeinek és magának a kongresszusnak az értékelésével egyidőben a Komintern Politikai Titkársága határozatban foglalt állást az antifasiszta munka kiterjesztése és szervezeti kereteinek pontosítása mellett. Amint az a május 20-i ülésen elfogadott dokumentumból kitűnik, ennek érdekében szükségesnek tartották a Komintern, a Profintern és a Kommunista Ifjúsági Internacionálé szorosabb együttműködését, a leginkább érintett kommunista pártok képviselőinek bevonását, valamint az IAH és a VS apparátusának és kapcsolatainak felhasználását. A szervezeti keretek pontosítása, az elvi irányítás és a gyakorlati tevékenység szabályozása céljából létrehoztak egy belső bizottságot a Nemzetközi Antifasiszta Bizottság vezető szerveként, egy szűkebbet pedig a folyó ügyek intézésére. Okulva a kongresszus előkészítésének tapasztalataiból, a német és az olasz pártot kötelezték arra, hogy a nemzetközi kommunista szervezetek mellett állandó képviselővel vegyenek részt e bizottságok munkájában.¹⁷⁶ – Ugyanott. Aufgaben und Organisation des Internationalen Antifaschistischen Komitees. 1929. május 16. 2. old. – A belső bizottság tagjai a Komintern, a Profintern, a Kommunista Ifjúsági Internacionálé, a KPD, az OKP, az IAH és a VS, a szűkebb bizottságé a Komintern, az IAH, a VS, a KPD és az OKP képviselői voltak.* Felhívták a figyelmet arra is, hogy a bizottságoknak meg kell találniuk az antifasiszta tevékenység kevésbé kötött, az egyes országok hagyományainak megfelelő formáit. Ennek érdekében a határozatban leszögezték: „Minden országban végső soron a párt dönt a különféle szervezetek, valamint az antifasiszta munka irányvonaláról és módszereiről.”¹⁷⁷ – Ugyanott, 3. old.*

A Berlinben működő bizottságok vezetésével Ruggero Griecót, a titkári teendők ellátásával Sas Gyulát bízták meg.¹⁷⁸ – Sas Gyulát nagy nyelvtudása (jól beszélt németül, oroszul, angolul, franciául és olaszul), intelligenciája és megnyerő egyénisége a későbbiekben is a legkülönfélébb feladatok megoldására tette alkalmassá. 1930-tól a Kominternben dolgozott Moszkvában, és a szoros kapcsolatot tartott fenn Varga Jenővel. 1931-ben a német párt kérésére visszatért Berlinbe, s a Die Rote Fahne nemzetközi kérdésekkel foglalkozó vezető munkatársa lett. Hitler hatalomra jutása után letartóztatták, de 1933 májusában kiszabadult a vizsgálati fogságból, és sikerült Moszkvába jutnia. Itt Radek munkatársa lett, s továbbra is a nyugat-európai munkásmozgalommal foglalkozott. 1937. január 17-én koholt vádak alapján internáló táborba került, ahol 1943-ban elhunyt.*

A Nemzetközi Antifasiszta Bizottság elnöki tisztségét továbbra is Barbusse töltötte be. A kommunista pártok nemzetközi tevékenységének összehangolására a Nyugat-Európai Iroda kapott utasítást.¹⁷⁹ – Ugyanott, 7. d. Beschluss zur Arbeit des IAFK, é. n., h. n. 1. old.; WEB. L’importance de la campagne anti-fasciste dans l’agitation por la Journée Internationale du ler Aout. (Körlevél a kommunista pártokhoz.) 1929. július 8. 1. old.*

A Nemzetközi Antifasiszta Bizottság a kongresszus után folytatta publikációs tevékenységét. A Bulletin mellett megjelentette előbb a Pressedienst des IAFK című kiadványt, majd egy sajtótájékoztatót, amelyet a korábbiakhoz hasonlóan különböző lapokhoz juttattak el. (A Pressedienst május 28-tól július végéig, a Berliner Presse Agentur [BPA] néven kiadott sorozat október 2-től december 13-ig jelent meg.)¹⁸⁰ – Ugyanott, 12. d., 14. d.* Fő feladata azonban továbbra is megmozdulások szervezése és támogatása volt. Küldöttsége Miglioli vezetésével részt vett az Antiimperialista Liga 1929 júliusában Frankfurt am Mainban tartott kongresszusán. 1929 nyarától a bizottság és az Antiimperialista Liga együttműködik, amit a vezetők (Barbusse, Münzenberg) azonosságán túl a hasonló jellegű feladat indokolt.¹⁸¹ – Bulletin. 7. szám. 1929. augusztus 1. 3. old.*

A bizottság segítette az egyes országokban működő antifasiszta szervezetek tevékenységét. Támogatásával április 21-én Bécsben tartottak országos kongresszust, decemberben az olasz antifasiszta bizottság kezdeményezésére rendeztek ülést Párizsban. Szervezte a terrorperek idején a nemzetközi tiltakozómozgalmat, figyelemmel kísérte az olasz fasizmus tevékenységét, széles körű agitációt folytatott a német, lengyel, magyar, görög, jugoszláv fasiszta szervezetek és terrorista rendszerek elleni egységfront érdekében, részt vett az augusztus 1-i nemzetközi háborúellenes nap szervezésében.¹⁸² – CPA IML 543. f. 1. op. 7. d. Gegen den Faschismus und Kriegsgefahr. é. n., h. n.: Das Antifaschistische-Komitee und der 1. August é. n., h. n.; Bulletin. 6. szám.1929. június 15. 2-5. old.; 7. szám. 1929. augusztus 1. 6-9. old.; 9. szám. 1930. január 1. 1-5. old.* Tevékenységére ugyanakkor kedvezőtlenül hatott a nemzetközi kommunista mozgalomban tért hódító szektás irányvonal, a Komintern X. plénumán, 1929 júliusában, elfogadott „szociálfasizmus” és „osztály osztály ellen” jelszó és gyakorlat, a szociáldemokrata baloldal téves megítélése.¹⁸³ – KIVD 345-346., 352. old.* Történtek ugyan kísérletek arra, hogy az antifasiszta agitáció során eltekintsenek ettől az irányvonaltól, s felmerült a két Internacionálé együttműködésének gondolata is.¹⁸⁴ – Barbusse több ízben is tiltakozott az antifasiszta felhívások hangneme ellen. (CPA IML 543. f. 1. op. 7. d. Barbusse an Genossin. 1929. július 9. 1. old.) Münzenberg a X. plénum idején feljegyzést készített Pjatnyickij, Togliatti és Grieco számára, amelyben javasolta, hogy a Komintern vegyen részt a szociáldemokraták antifasiszta kongresszusán. (Ugyanott, 1929. július 7.) A kongresszusra végül is nem került sor.*

Az akcióegység azonban nem valósult meg. Ennek oka mindenekelőtt a szociáldemokrata szervezetek, különösen a német szociáldemokrácia ellenséges magatartásában és konkrét kommunistaellenes akcióiban rejlett. Különösen nagy felháborodást keltettek az 1929. május 1-i berlini események. Szétverték a tüntetést, majd Severing szociáldemokrata belügyminiszter jóváhagyásával és támogatásával betiltották a már 150 000 tagot számláló Vörös Frontharcos Szövetséget. S miközben felléptek a kommunisták ellen, egyetlen komoly intézkedést sem tettek a kibontakozó nemzetiszocialista szervezetekkel, a szerveződő és egyre aktívabb SA-val szemben. Olyan ellentmondás volt ez, hogy a kommunista párt erőteljes fellépésén túl kiváltotta a szociáldemokrata baloldal tiltakozását is. Az utóbbi azonban, amint arról az 1929. májusi magdeburgi szociáldemokrata kongresszus is tanúskodott, nem tudott változtatni a párt politikáján.¹⁸⁵ – GDA 4. köt. 200-204. old.* A szociáldemokrata pártvezetés, bár kétfrontos harcot hirdetett meg a köztársaság védelmére, ebben az időben a kommunista mozgalomban vélte felfedezni a fő ellenséget. A demokráciát nem a munkásmozgalom erőire támaszkodva, hanem a Reichswehr katonai apparátusának felhasználásával akarta megvédeni. Erről tanúskodik Hermann Müller kancellár levele Ottó Braun szociáldemokrata porosz miniszterelnöknek. Müller a levélben többek között Frick fasiszta képviselő, valamint Hitler 1928. december 3-i napiparancsára hivatkozva cáfolta, hogy a nemzetiszocialisták már szoros kapcsolatokat létesítettek volna a Reichswehrrel, aminek következtében a katonaságot már nem lehet hatékonyan felhasználni a fasizmussal szemben.¹⁸⁶ – ASD Nachlass Severing. 1929. Mappe 40. 45. dok. 2-3., 4-6. old.*

1929 őszén, a világgazdasági válság kirobbanása után még jobban elmélyült a munkásmozgalom két irányzata közötti ellentét. A kommunisták és a szociáldemokraták ugyanis egymástól teljesen eltérő módon látták a válságból kivezető utat. Az előbbiek a proletárdiktatúráért folytatott közvetlen harcban, az utóbbiak pedig újabb, a munkásosztály számára kedvezőtlen kompromisszumokban. Még inkább szűkültek az akcióegység lehetőségei, bár ez a korábbiakkal ellentétben – különösen a németországi fasizmus előretörésének hatására – nem járt együtt az antifasiszta tevékenység háttérbeszorulásával. Mindenesetre szervezeti és koncepcionális változások következtek be. A Komintern vezető szervei 1930 elején úgy döntöttek, hogy szétválasztják a két, korábban is viszonylag önálló terület irányítását: megszüntették a VB Antifasiszta Bizottságát, a kommunista pártok antifasiszta tevékenységének koordinálására a Komintern VB Agitációs és Propaganda Osztálya mellett hoztak létre egy állandó bizottságot, a nem kommunista antifasiszta erők összefogásával pedig továbbra is a Barbusse vezette bizottságot bízták meg.

E két bizottság tevékenységéről a továbbiakban viszonylag keveset tudunk. A Kominternben működő állandó bizottság feladata az lett, hogy harcoljon „a fasizmus és a szociálfasizmus” ellen, a proletárdiktatúráért. Ez a testület elsősorban a német fasizmussal foglalkozott. Részt vett az 1930. november 7-i nemzetközi antifasiszta ifjúsági nap szervezésében, a december 20-21-i düsseldorfi antifasiszta kongresszus megrendezésében, majd 1932-től a különféle nem kommunista kezdeményezések – elsősorban az Amszterdam-Pleyel mozgalom támogatására irányulok – összehangolásában.¹⁸⁷ – CPA IML 543. f. 1. op. 16. old. Über die Antifaschistische Komission beim EKKI. 1930. január 5. 2-3. old.; R. Chitarow: Unser Kampf gegen Faschismus und Kriegsgefahr. Verlag der Jugendinternationale. Berlin é. n. 20-21. old.; Volksrevolution gegen faschistische Diktatur. I. Kampfkongress gegen den Faschismus. Aktion- ausschuss zum Kampf gegen den Faschismus. Bezirk Niederrhein. Düsseldorf é. n.; CPA IML 543. f. 1. op. 23. d. 41-44., 49-65. old., 24. d. 1-2. old.* A berlini antifasiszta bizottság tevékenysége fokozatosan megszűnt, annak ellenére, hogy a Politikai Titkárság a kongresszust követő tapasztalatokra és a reális lehetőségekre utalva helyesen szabta meg feladatait, s biztosította tevékenységének szervezeti és anyagi előfeltételeit.¹⁸⁸ – Ugyanott, 16. d. Projekt rezoljucii o rabotye berlinszkovo antifasisztkovo komityeta. 1930. január 5. 6-8. old. – A Titkárság a bizottság feladatát a szervezetlen és „elmaradott” munkások, valamint a kispolgári rétegek megnyerésében jelölte meg, külön hangsúlyozva, hogy „találják meg a sajátos hangvételt”, és „ne a kommunistákra és a Kominternre jellemző formulákat használják, mivel így csak haszontalan szervekké válnak, sőt zavarják a pártok munkáját”. (Ugyanott.)* Barbusse és Münzenberg továbbra is részt vett ugyan a német és a francia országos antifasiszta bizottságok munkájában, de nemzetközi akciók szervezésére már nem vállalkoztak.¹⁸⁹ – Az említett 1930. decemberi düsseldorfi kongresszuson Münzenberg már a KPD által 1929 szeptemberében létrehozott Kampfbund gegen den Faschismus vezetőjeként szólalt fel. E szövetség 1930 őszétől fejtett ki rendszeres tevékenységet. (Die Rote Fahne, 1929. október 26.; StAP Reg. Potsdam. I. Pol. Nr. 139., Das Polizeipräsident. Landeskriminalpolizeiamt. (I. A.) Mitteilungen, 21-22. szám.; Volksrevolution 4. old.)* Tevékenységét tulajdonképpen az 1932 tavaszán Henri Barbusse és Romain Rolland felhívásával induló Amszterdam-Pleyel-mozgalom folytatta, amely mind résztvevőinek személyét, mind célkitűzéseit, mind szervezeti kereteit és munkamódszerét tekintve a húszas évek nemzetközi antifasiszta szervezeteinek alapjaira épült.¹⁹⁰ – Wernimmt teil am Kampfkongress gegen den imperialistischen Krieg? Berliné, n.* Az Amszterdam-Pleyel-mozgalom története azonban már új fejezet a kommunista mozgalom és minden haladó erő antifasiszta küzdelmében.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!