Az őstörténeti dzsihádoktól megfáradt ember azt hihetné, hogy legalább a magasan képzett genetikusok, nyelvészek, régészek és történészek képesek – már amennyire lehet – az előfeltevéseik hatásait az elkerülhetetlen minimumra csökkentve együtt gondolkodni. A jelek szerint azonban ez nem feltétlenül igaz. Az utóbbi években szegedi genetikusok lendültek támadásba egy hosszú szakállt növesztett, generációkon átnyúló ostrom keretében, bár annak korai fejezetét a finnugor összehasonlító nyelvészet már régen megnyerte, akkor még a saját pályáján. Most úgy tűnhet, hogy az archeogenetika térnyerésével az örök mumus, a „finnugor rokonság” új kihívókra lelt. Vagy mégsem? A kesztyű a földön hever, azonban már nem egészen ott van, ahova dobták.

Érdemes leszögezni mindjárt az elején, hogy a sztyeppék régi lakóinak kedvelőjeként, és olyan emberként, akit az archeogenetika kifejezetten érdekel, egyáltalán nem éreztem meggyőzőnek Neparáczki Endrének és munkatársainak következtetését a honfoglalók részben hun-germán (!) (valaha keleti gót) őseiről, valamint azt a felvetést sem tartom többnek romantikus elképzelésnél, hogy a magyar nyelvet, pontosabban annak helyben visszavezethető elődjét nem a magyar honfoglalók, hanem az egészen ősi kultúrák emberei hozhatták be a Kárpát-medencébe. Bizonyos következtetéseiket viszont az eredmények fényében helytállónak és hasznosnak tartom, ám új modellt javaslok hozzájuk. De mire jutottak, mit gondolnak a múltunkról egyes szegedi genetikusok? A kritika során elsősorban Neparáczki Endre magyar nyelvű doktori értekezését fogom felhasználni ennek vázlatos bemutatásához, és ugyan bizonyos következtetésekkel szemben erősen szkeptikus, olykor talán kissé csípős is lesz a hangvétel, ennek ellenére kiemelném: őt és társait kivétel nélkül köszönet illeti az egyértelmű eredményekért, és azért is, hogy megvolt bennük a bátorság egy új megközelítés hazai képviseletéhez. A kritika tehát igyekszik konstruktív maradni, és eközben új ötleteket, megközelítéseket felvillantani. Meglátjuk, hogyan sikerül…

A szerző a bevezetőben igen sommás megállapítással kezd: „Kijelenthető, hogy a korábban rendelkezésre álló források értelmezésében a történész, nyelvész és régész kutatók elérték a lehetséges határokat” – írja, ami azért furcsa, mert mindhárom területen találkozhattunk újszerű és érdekes megközelítésekkel (pl. Szabados Györgynél, Pusztay Jánosnál, Türk Attilánál és munkatársainál). A magyar őstörténet tehát egyáltalán nem került nyugvópontra, éppenséggel izgalmas fejlemények várhatók, amelyekben a genetikának is méltó szerepe lehet. Kijelenteni, hogy a „lehetséges elméletek közül” a történeti nyelvészet álláspontja vált uralkodóvá, olyan, mintha a nyelv és a honfoglalók összefüggésében a beszélt nyelv uráli nyelvcsaládba való tartozása megkérdőjeleződne a honfoglalók egy részére jellemző „törökös” alkati/genetikai sajátosságok fényében. Az embernek legalábbis ez lesz a benyomása, miközben olvassa az értekezést, a vége felé pedig kiderül: a sejtése jó volt. A megértéshez azonban a témáról eddig esetleg nem (túl sokat) halló Olvasónak érdemes megismerni néhány alapfogalmat.

A leszármazási vonalakat a genetika a DNS nem keveredő (nem rekombinálódó) szakaszainak vizsgálatával nyomon tudja követni. Ilyenek vannak apai ágon az Y-kromoszómán, anyai ágon pedig a mitokondriális DNS-ben (mtDNS). E szakaszokon időnként változások lépnek fel, egyébként változatlanul öröklődnek tovább. A változások érinthetnek egyetlen kis pontot (egyetlen nukleotid különbség), ezek az SNP-k (Single Nucleotide Polymorphism), de felléphetnek rövidebb-hosszabb szakaszokon is (pl. 2-5 bázispár hosszúságú, tandem ismétlődő mikroszatelliták (Short Tandem Repeat, STR)). A pontokat és szakaszokat genetikai markerként (jelzőként) használva haplotípusok (az Y-kromoszómán vagy az mtDNS-ben található nukleotid változatok kombinációi), ill. haplocsoportok (azonos leszármazási vonalba tartozó haplotípusok összessége) különíthetők el. A haplocsoportok származási kapcsolatairól az Olvasó jó összefoglaló ábrákat talál ennek a szócikknek a végén, vagy az Eupedia oldalán. Mivel utóbbit a szerző is használja, tegyük mi is (sokan szeretik egyébként)!

A 16. oldalon megtudhatjuk, hogy már több kutatás is foglalkozott a „magyarok finn-ugor genetikai rokonságának” (!) kérdésével, és az eredmények szerint a magyar ill. a finnugor népesség teljesen elkülönül egymástól. Érdekes, de nem feltétlenül helytálló megállapítás. Említésre méltó például, hogy Lahermo és mtsai. nem kifejezetten ezt a témát vizsgálták, hanem néhány nép és népcsoport (köztük néhány finnugor, nem is az összes) mintáiban az ún. YAP-beillesztést, a Tat polimorfizmus C alléljének megjelenését, illetve néhány egyéb markert. A YAP-beillesztés (YAP insertion, YAP-inszerció) az Y-kromoszóma DE haplocsoportjának leszármazási vonalaiban jelenik meg, tehát elsősorban közel-keleti vagy egyes távol-keleti ősöket is magába foglaló mintákban számíthatunk rá, a közép-ázsiaiakban nemigen (legfeljebb abban az esetben, ha tibetiekkel érintkeztek), és a szibériaiakban is inkább az ajnuk őseivel, vagy azok kontinensen vándorolt őseivel kapcsolatba hozható területeken találkozunk vele. Meglepően nagy volt az aránya a vizsgált csángó mintában, de a magyarban is magasabb lett az átlagnál. A Tat polimorfizmus C allélje azonban, bár a mai magyar mintákban nagyon ritkán szokott előfordulni (székelyeknél egy kicsit gyakrabban), a csángókra nem jellemző, a finnugor népeknél pedig különösen gyakori, a mordvinoknál éppenséggel jóval kisebb arányban van jelen, mint az indoeurópai nyelvcsaládba tartozó nyelvet beszélő letteknél. Ez tehát, mielőtt még kritériumnak gondolnánk, nem lehet perdöntő abból a szempontból, hogy egy nép „finnugor”-e vagy sem, hiszen pl. a török nyelveket beszélő baskírok, csuvasok és tatárok között is megvan. Legfeljebb azt jelzi, hogy egy nagy földrajzi területen jellemző marker és a beszélt nyelv között lehet összefüggés. Mellesleg a genetikai távolságok vizsgálatánál a finnugorok közül (a Tat-T alcsoporton belül) a marik, a moksák (az egyik mordvin populáció) és a karéliaiak állnak a magyarokhoz közel, rajtuk kívül az indoeurópai nyelvcsaládba tartozó nyelvet beszélő, valaha talán egészen másként megszólaló lettek kerültek azonos ágba. Mellékes, de megjegyzem: ha hasonlóan akarunk gondolkodni, mint Neparáczkiék, akkor Pusztay Jánost olvasgatva épp valami ilyesmire számítanánk, ha már a szamojédeket nem nézték. Semino és mtsai. vizsgálatainál pedig mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy valószínűleg az előző kutatásuk magyarországi mintáit használták, ott pedig főként észak-magyarországi (palóc) személyek közül válogattak, így az az adatbázis nem tekinthető reprezentatívnak Magyarországra nézve. (Lásd Kovácsné Csányi Bernadett (2012): Honfoglalás kori, valamint magyar és székely populációk apai ági genetikai kapcsolatrendszerének vizsgálata. Ph. D. értekezés tézisei; 8. o.)

Neparáczki ezeken kívül több újabb, magyarokkal kapcsolatos genetikai kutatást is hoz (pl. Fehér és mtsai, 2014), viszont ne felejtsük el, hogy ezek recens, tehát mai magyar mintákkal dolgoztak, s ezektől messze nem várhatjuk ugyanazt, mint a honfoglalók esetében. Megjegyzése, mely szerint a magyar népességnek nincs köze a finnugorokhoz, már Lahermo és munkatársai vizsgálata alapján is furcsa, inkább tűnik vágynak, mint ténynek. De a szerző rátromfol:
„Az idézett publikációk azt tanúsítják, hogy a magyarok genetikai rokonságának intenzíven kutatása ellenére a finnugor rokonság nem nyert megerősítést, a két népcsoportot legfeljebb egy nagyon vékony genetikai szál kapcsolja össze.”
Ennél azért jóval több van köztük, például az Y-kromoszómán az R1a haplocsoport is. Igen, nyugodtan kijelenthetjük ezt, hiszen mind az N, mind az R1a, annak ellenére, hogy az egyiknek az őse Kelet-Ázsiából indult útjára 12-14 ezer évvel ezelőtt (Rootsi és mtsai., 2007), a másik pedig feltehetően a mai Irán területén kezdett diverzifikálódni kb. 5800 éve (Underhill és mtsai., 2015), ma rendkívül változatos identitások hordozói közt található meg. Például a mordvinok között az R1a a maga 26,5%-os előfordulási arányával a leggyakoribb haplocsoport (Tambets és mtsai. 2004), de természetesen más finnugor népeknél is előfordul, ahogyan a friss információk szerint az Árpád-házi királyainknál is. Egyébként éppen Fehér és mtsai. bukkantak magyar mintával rokon találatot adó, R1a1-Z280 haplocsoportba tartozó manysikra, ami következtetésük szerint azt jelzi, hogy ez a haplocsoport már része lehetett az ugor örökítőállománynak az obi ugor és a protomagyar nyelvi szétválás előtt. Fontos felhívni ezen a ponton az Olvasó figyelmét arra is, hogy Neparáczkinál nem lelni más fontos eredményeiket sem (lásd őket a következő bekezdésben), s ez különösen azon megjegyzése után fájdalmasan hiányolható, miszerint Fehér és mtsai. „intenzíven kutatták a finnugor népekre jellemző Y-kromoszómás Tat-C csoportot (sic!) alcsoportjainak meglétét a magyar és finnugor populációkban (…), és azt találták, hogy ennek egyik alcsoportja (L1034) kb. 20%-os gyakoriságú a mansik között, és kb. 3%-os gyakoriságúnak mutatkozott a székelyek között, de ugyanez a marker megtalálható az üzbég, és baskír mintákban is, és teljesen hiányzik a többi magyar populációból”. Nézzük csak meg ezt egy kicsit jobban!

Fehér és mtsai. ennél a kutatásnál a Pamjav és mtsai. által is használt, 230 fős elemszámú magyarországi mintát vették igénybe, ami nem volt szétválogatva magyar és cigány (roma) mintákra, a kutatók pedig kb. 6-8% roma és 92-94% „nem roma” populációt feltételeztek. Fehérék ebből 3 olyat találtak és használtak saját kutatásukban, mely N-Tat pozitív volt, de ezek igen nagy valószínűséggel magyar személyektől származtak (összesen 92 N-Tat mintát vizsgáltak különböző populációkból). S hacsak e minták tulajdonosai apai ágon nem rendelkeztek székely felmenőkkel, az bizony azt jelenti, hogy ha ritkán is, de ez a változat előfordul a magyarok körében. Ennek alcsoportja az L1034, mellyel kapcsolatban Fehér és mtsai. összefoglalója a következőket jegyzi meg: „Some Hungarian, Sekler, and Uzbek samples were L1034 SNP positive, while all Mongolians, Buryats, Khanty, Finnish, and Roma samples yielded a negative result for this marker.” Vagyis néhány magyar minta is pozitív volt erre a markerre, míg többek között a hantiknál egy sem. Azonban Neparáczki valamilyen oknál fogva nem írja, hogy 9 manysi is pozitív volt rá. Továbbá azt sem említi meg, hogy míg a hantik körében igen magas, 64%-os gyakoriságúnak mutatkozott az N-Tat, addig a manysíknál hozzájuk képest viszonylag alacsonynak (16-23%), és a két nagyon közeli nép közül éppen a manysiknál bukkantak a magyar és székely mintákkal egyező alcsoportra (L1034). Tehát ha valóban létezett részleges genetikai kapcsolat az Ob mentén élő manysi-hanti populáció és a honfoglalók ősei között (egyelőre nyugodtan mondhatjuk azt, hogy sejthetően igen), akkor az a jelek szerint az N-Tat előfordulása szempontjából jóval kevésbé jellegzetes, az Urálhoz közelebb élő manysik őseit érinthette, a jócskán megváltozott mai magyar populációban így igencsak ritka lehet az előfordulása, és ez pontosan egyezik a tapasztalatokkal. Végül halkan érdemes megjegyezni még: „finnugor” genetikai rokonságról a mérvadó tudományos berkekben korábban nem beszéltek, csak nyelvrokonságról. Persze a téma ennél feltehetőleg árnyaltabb.

A 23. oldalon ismerteti a szerző a kutatáshoz használt mintavételi helyeket: Karos-I–III (Karos-I: 11 sír; Karos-II: 69 sír; Karos-III: 19 sír), Kenézlő-Fazekaszug-II, Harta-Freifelt, Magyarhomoróg, Orosháza-Görbicstanya, Szabadkígyós-Pálliget, Sárrétudvari-Hízóföld. (Ezek honfoglalás kori sírok, ezt szépen feltüntette, sajnos azonban később egy hun kori sír (55. o.) esetében már nem volt ilyen következetes, azt egyértelműen hunként kategorizálta, pedig bárkit eltemethettek benne, aki ázsiai felmenőkkel is bírt egy hun szövetségben, ugyanis csak ennyit tudunk nagy biztonsággal megállapítani.) Az így szerzett és kielemzett mintákat összahasonlították egy saját adatbázissal, mely 35 ősi eurázsiai populációt, két korábban publikált honfoglaló mintát, valamint 111 ma élő populáció mintáit tartalmazta. Az elemzések során vizsgálták az MtDNS alapú haplocsoport-eloszlások hasonlóságát, és a SOC (Self Organising Cloud) algoritmus segítségével csoportosították a populációkat. Az IRC (Iterative Rank Correlation) algoritmussal a populációk egyes haplocsoportjainak gyakorisági értékei között kerestek összefüggéseket. A Median Joining Network algoritmussal a karosi haplotípusokhoz legközelebbi haplotípusokat összegyűjtve, azok lehetséges leszármazási kapcsolatait ábrázolták, nagyon nagy mintaszámú adatbázissal dolgozva.

A Karos-III temetőből végül 17 személynél sikerült meghatározni az egyének anyai (MtDNS alapú) haplotípusát, és ezek 7 fő haplocsoportba és 13 haplotípusba voltak sorolhatók, írja a szerző. A 17-ből 4 tartozott a B haplocsoportba, 1 pedig az A-ba. mindkettő Dél- és Kelet-Ázsiából terjedt szét (tehát a vizsgált minta kb. 30%-a). Az Eurázsiában elterjedt többi (H, U, T, J, X) csoport közül kiemelt két H6 találat a szerző adatai szerint ma Közép- és Belső-Ázsiában a leggyakoribb, különösen az Altaj vidékén. Eddig tehát nagyjából arra kaptunk hasznos igazolást, amire eddig is számítani lehetett, vagyis a honfoglaló magyarság ázsiai kapcsolódási pontjaira derült fény, mely egyáltalán nincs áthidalhatatlan ellentmondásban pl. Pusztay Jánosnak az eredetileg paleoszibériai nyelvet beszélő, majd idővel „elugorosodó” (magyar, mordvin és szamojéd) nyelvi ősöket feltételező elméletével, vagy Fóthi Erzsébet antropológiai vizsgálataival. A szerző kiemeli még a feltételezhető vezér X2f anyai haplotípusát, ami „valószínűleg kaukázusi eredetű, még ma is szinte csak itt fordul elő, ritka Kelet-Európában, Közép-Ázsiában és gyakorlatilag hiányzik a finnugor és a türk nyelvcsaládhoz tartozó Volga-Urál régió népeiből”. E mondat lemaradt hivatkozását egy kis uánajárással meg lehet találni, és ott azt is megtudhatjuk, hogy az X2e és az X2f feltételezhető kora rendre 12000 (+-4000) ill. 10800 (+-5000) év. Ez magába foglalja akár az egészen korai, feltehetőleg indoeurópai nyelvet beszélő emberek vándorlásaival bekövetkezett érkezés lehetőségét is (pl. Afanaszjevo).

A populációgenetikai analízishez a szerző és csapata többféle, korábban részben érintett algoritmust használt. Az IRC segítségével például a haplocsoportok gyakoriságának összefüggéseit keresték a karosi minta és más populációk mintái között (az értekezésben a H és az U5 haplocsoportok arányai alapján végezett összehasonlítás eredményeit ábrázolták két függvényen). A módszer azon alapul, hogy teljesen elkeveredett, beáramlott vagy örökölt populációtöredéket feltételezve két haplocsoport aránya a lehetségesen érintett populációkban nagymértékben együtt jár (együttesen csökken vagy nő az arányuk). A H és az U5 haplocsoportoknál a 35 ősi populáció közül 16 esetében találtak erős összefüggéseket (vaskori kurgánok mintája Kazahsztán területéről, Szrubna kultúra, Tagár és Tastik kultúrák, a Cisz-Bajkál neolit kori kultúrája (Szerovó-Glazkovó), közel-keleti neolit kori minta, szintastai és andronovói minták, Pazirik kultúra, minta az ibériai neolitikumból (!), Csin-kori kínai minta, két 10. századi magyar minta, kora középkori lombard (langobard) minta, hun kori belső-ázsiai minta (Egyin Gol), kurgánok mintája az eneolitikumból), a 111 recens populáció mintájából pedig 58-nál. Utóbbinál is igen változatosak szerepelnek, a finntől az Orkney-szigetek vagy Kazahsztán lakóin át egészen a jemeniekig. Mindez óvatosságra int, és jelzi a módszer lehetőségeinek határait.

Egy másik algoritmus segítségével a szerző és csapata sikeresen különített el egy szibériai (C, D, A, G, B, F haplocsoportok) és egy nyugati klasztert (U, H, HV, T, J, K haplocsoportok). Ezután a haplocsoportok eloszlási hasonlósága/különbsége alapján távolságot számítottak az egyes ősi populációk között, majd rájuk vetítették a bennük található nyugati és szibériai klaszter gyakoriságokat. Az eredmények alapján ismét széles spektrumban szóródó hasonlóságokat kaptak, ami az egyes populációk együtt mozgó töredékeinek igen régen, sok ezer éve kialakult összekapcsolódására utal. Idézet következik a szerzőtől:
„A karosi populációhoz legközelebb álló csoportok a 6000-3000 éve élt európai korai földművelők (STR=Starcevo), a Közel-keleti neolit (MEN), a Kárpát medencei Szakálhát kultúra (SZA), a Yamnayák (YAM, i. e. 3500-2300 Fekete tenger fölötti sztyepp), a Kazahsztán területén élt vaskori szkíta kurgánok (KIK, i.e. 800-600) népessége, és az ázsiai bronzkori szkíták a Tagar-Tachtyk kultúrából (TAG, i. e. 800 –i. u. 400). Szintén közelinek mutatkozik a közép-ázsiai bronzkori Sintastha kultúra (SIA, az első sztyeppei nomádok) és a vaskori Baraba sztyeppe (BB3, dél Szibéria) népessége.”
Jegyezzük meg ezt, és a későbbiek során, például amikor a filogenetikai vizsgálatokhoz érünk, tegyük fel magunknak a kérdést: tudunk-e arra következtetni, hogy ezek a populációk milyen nyelven beszéltek? A hatalmas földrajzi szóródás miatt annyi legalábbis biztosnak tűnik, hogy többfélét használtak, és lehettek nagyon komoly nyelvváltozások (akár nyelvcserék) is, de bővebbet az írott nyelvemlékek hiánya miatt nem mindig tudunk a tévedés számottevő esélye nélkül állítani. Lehet ezek után időpontokat kijelölni, hogy pl. ettől fogva ez uráli, az indoeurópai, amaz meg török stb. eredetű haplocsoport? Ha ragaszkodunk hozzá, a hibalehetőség fenntartása mellett nyilván lehet, de akkor jó lenne pontosan behatárolni, hogy ennél és ennél a csoportnál mettől meddig terjedő időszakra gondolunk, és néha azt is, hogy egy nagyobb csoporton belül (pl. hunok) pontosan kikre célzunk az adott térségekben mozgó-keveredő emberek között (ez néha a lehetetlennel határos feladat). Amennyiben azonban már elfogadtuk, hogy egy populáció egy adott nyelven beszélt (pl. a magyar honfoglalók csoportja a 9. században egy ugor eredetű nyelven, amit őseik a nyelvészet fővonala által rekonstruálható időbeli kezdetek, tehát úgy 5000 év óta tettek), és a haplocsoportok (vagy egy-egy marker) tekintetében használjuk a nyelvi besorolásból átvett címkét, akkor abban az esetben érdemes nagy valószínűséggel nem „finnugor” eredetről beszélni, ha komoly kételyeink támadtak a beszélt nyelvvel kapcsolatban, és legalább nehezen támadható érveket, netán egyértelmű bizonyítékokat sorakoztatunk fel. A bizonyítás azonban sajnálatos módon az értekezés végén sem bukkan fel, és úgy túnik, egyelőre az érvek sem elég súlyosak.

A korábban érintett SOC algoritmussal dolgozva a szerző és mtsai. 7 fő klasztert különítettek el egymástól az ősi és modern populációkban, majd úgy találták, hogy a karosi minta a 2-es számúba tartozik (bár kilógva a sorból a 3-as számú felé közelít), amit „a nyugati haplocsoportok dominanciája jellemez, de a szibériai csoportok jelenléte is számottevő” – írja a szerző. És most kapaszkodjunk meg: amikor csak a 2-es klaszter populációit ábrázolták a karosiakhoz képest, az egyik legközelebbi az udmurt volt (egy finnugor népecske!), közelebbi a grúznál is. Ha az ábrát kiegészítették a 3-as klaszterrel (ahol kiegyenlítettebb a nyugati és a szibériai haplocsoportok aránya), akkor persze módosult a kép, és közelebb került a kurd (recens), a tagári (ősi), a közel-keleti neolit kori és a starčevói (ősi). Azonban minket talán érdekelhet az is, hogy az udmurt és a tagári minták miért lehettek egyaránt oly közel a 2-es klaszterben. Erre sajnos a szerzőtől nem kapunk ötletet, viszont ha a kutatók kiterjesztenék a figyelmüket az Y-kromoszómára is, talán az R-Z93 keresése érdekes lehetne az udmurtoknál, a permják komiknál, a zürjén komiknál, a mariknál, a mordvinoknál, a volgai tatároknál, a csuvasoknál, a manysiknál, hantiknál, valamint a mai populációkban a Jenyiszej felső folyása környékén.

A filogenetikai vizsgálatok közül a szerző a T és a B haplocsoport hálózatát mutatja be, melyeknél a karosi mintában található haplotípusokkal egyezőket keres ősi és recens mintákban. „A T haplocsoportú karosi honfoglalók mind a T1a* alapító haplotípusba tartoznak (piros nyíl), melybe további 43 archaikus és recens minta tartozik. (Archaikusok: 3 yamnaya kurgán, 1 Baraba sztyepp, 1 Starcevo neolit kori, 1 dunántúli vonaldíszes kerámia. Recens minták: 23 bolgár, 7 székely és csángó, 2 jordán, 2 mansi, 1 khanty, 1 altaji kazah, 1 han kínai) Ez az adatsor megerősíti a genetikai rokonságot a honfoglalók és a mai székelyek között, illetve a karosi populáció filogeográfiai kapcsolatát az ősi és mai dél-szibiériai népekkel” – írja. Túl azon, hogy bizony itt felbukkannak „finnugorok” is (2 manysi, 1 hanti), egy apró, de korántsem lényegtelen részleten megakadhat a szemünk: ha a székelyek és a honfoglalók közötti genetikai rokonság kimondatott, akkor a fenti adatsor alapján a bolgárok és a székelyek (valamint a karosiak és a bolgárok) közti genetikai rokonság is megáll, hiszen az előbbieknél 23, az utóbbiaknál pedig 7 is ebbe a haplotípusba tartozott (feltehetően mindkettőnél közös sztyeppi ősökhöz köthető). A bolgárok a tudományos konszenzus alapján a török nyelv egy (ősibb) változatát beszélték, amikor megérkeztek a mai Bulgária területére, a honfoglalók a szerző szerint szintén (bár erre közvetlen bizonyítéka nincs, eredményei pedig másképp is értelmezhetők), a székelyek viszont állítása szerint eredetileg is magyar nyelvűek voltak. Akkor tehát a bolgároknak (és most egyelőre inkább hagyjuk a honfoglalók nyelvének kérdését) a fenti összefüggések alapján eredetileg talán valamiféle előmagyar nyelvű néprészei valamikor, valahol eltörökösödtek, míg a székelyek a „török” nyelvű népek alatt (akik állítólag az első hunok, majd az avarok és a magyarok voltak) több évszázad eltelte után is megőrizték a magyar nyelvet, nem is szólva az egyéb, több ezer éves kihívásokról? A szerző értekezésének 87. oldalán ugyanis a következőt írja: „Eredményeink támogatják a középkori krónikáink hitelét, melyek azt állítják, hogy a »honfoglalás« a magyarok második bejövetele, és a honfoglalók itt már magyar nyelvű népességet találtak. Adataink hihetővé teszik az elismerten eredetileg is magyar nyelvű székelyek hun hagyományát, és a honfoglalást megelőző jelenlétüket a Kárpát-medencében. Ezzel magyarázatot nyer a régészeti anyagból levont következtetés is, miszerint a honfoglalás kori népesség régészeti hagyatékból becsült csekély létszáma alapján nem adhatta alapját a 11. századi Árpád kori tömb magyarságnak (…).” Nézzük meg ezt egy kicsit jobban!

Először is, mikortól magyar nyelvűek a székelyek, egyáltalán, mikortól lehet róluk székelyként beszélni? Ebben korántsem egységesek az álláspontok, de talán a kérdést árnyalhatja Fóthi Erzsébetnek és munkatársainak egy kimerítő részletességű munkája, mely a fennmaradt embertani anyag antropológiai elemzésének, illetve más temetők anyagaival való összehasonlításának az eredményeit közli. Ennek alapján a középkori székelyföldi népesség sem földrajzi, sem kronológiai szempontból nem volt egységes, összetevői több helyről és több időben érkeztek. Az elemzett háromszéki temetők a 12. század második felétől voltak használatban, alapvetően europid népességet rejtettek (mozaikosan megjelenő mongolid vonásokkal), a hozzájuk legközelebb eső egyéb minták a Dunántúl nyugati sávjába, a Dunától északra eső területekre és a Morva-medencére koncentrálódnak a honfoglalás előtti lakosságból. Az udvarhelyszékiek dominánsan europidek voltak, jóval kisebb mértékben fordultak elő köztük mongolid jegyek, mintájuk (antropológiai értelemben) többek közt a honfoglalók egy csoportjához állt közel, de származási helyük bizonytalan. A csík- és gyergyószéki temetőkben a háromszékiekhez hasonló, enyhén kevert europo-mongolid (az európaihoz lényegesen közelebb álló) embertani leletek voltak, hasonlóak a Kárpát-medencei avar kori lakosság átlagához, de származási helyük egyelőre az előzőhöz hasonlóan bizonytalan. Összességében elmondható, hogy bizonyítást nyert a háromszékiek nyugati határszéli eredete, és mintájuk embertanilag igen távol esik a honfoglalók vezető rétegétől. Ennyit tudunk tehát viszonylag biztosan a középkori székelyföldi népesség antropológiai jellemzőiről.

Másodszor, hogyan sikerült egy túlnyomórészt kelta-pannon alapokra épült, majd a Római Birodalom fennhatósága és a népvándorlások idején tovább változó, először keltizált, aztán latinizált, végül részben hunnizált-avarizált, szlavizált (avar kori telepítések) és germanizált (frankok nyugat-dunántúli uralma) pannóniai lakosság maradványát magyar nyelvűnek feltételezni? Ez csak úgy képzelhető el, ha a szerző a magyar nyelv gyökerét a Dunántúl kelta kort megelőző népességénél keresi, amelyre nézve sajnos nem szolgál bizonyítékkal, mindössze egy halvány utalással a manysi genomok és egy 6000 éves Kárpát-medencei genom között (69. o.), ahol a manysi és a magyar közti rokonság ilyetén magyarázatát még az általa hivatkozott kutatás sem érezte elegendőnek, bár ezt a szerző nem említi. Ami korántsem meglepő, hiszen ez rettenetesen kevés, arról nem is szólva, hogy a nyelvnek túl kellett volna élnie több népvándorlást, hódítást, más nyelvű csoportok részéről igencsak alaposan megszervezett hatalomgyakorlásokat, nagyszámú betelepülést és betelepítést, s mindezt egy rendkívül nagy, legalább 6000 éves időszakban. Sokkal emészthetőbb lenne, ha ezeket inkább az uráli nyelvek ősibb formáinak egykor talán lehetséges európai elterjedésével (lásd pl. Wiik) hozta volna összefüggésbe, melyek a változásnak jóval kevésbé kitett környezetekbe is eljutva (pl. Urál környéke), kikerülve a közvetlen indoeurópai befolyási övezetekből, esetleg megérhették e nyelvcsalád eddig elfogadott kezdeteit.

A filogenetikai vizsgálatokra visszatérve, a B haplocsoport esetében 2 karosi honfoglaló, 1 han kínai Liaoningból és 1 üzbég képviselte a B4 haplotípust, mely a szerző szerint valószínűleg „altáji, török eredetű”. Már megint a címke. Azt ugyan talán még lehet állítani, hogy a haplotípus valószínűleg altáji eredetű, azonban azt, hogy török is, pusztán egy recens minta hasonlósága alapján egyáltalán nem szerencsés. Vajon hányféle nyelven beszélhettek Kazahsztán területén a szóba jöhető időszakban? Ennél a pontnál visszautalnék a néhány bekezdéssel korábbi problémára, amikor a szibériai ill. a nyugati klaszterről volt szó.

A szerző ezután rátér az Y-kromoszómára. Itt a nehézségek miatt összesen négy egyénnek tudták meghatározni a haplocsoportját:
„Az adatok alapján a Karos-III/1 és Karos-III/3 egyének az R1b1b1a haplocsoportba tartoznak, míg a Karos-III/12 és Karos-III/17 mintákat az I haplocsoportba tudtuk besorolni. A Karos-III/12 és Karos-III/17 minta esetében az I haplocsoportba tartozást a független Y-kromoszómális STR adatok is alátámasztották (…), amelyek még mélyebb besorolást is lehetővé tettek, az I2a alhaplocsoportba. Megjegyzendő, hogy az STR alapú Y haplocsoport besorolásnak van némi bizonytalansága, mivel az STR adatok és az SNP adatok között statisztikai alapon állították fel az összefüggést”.
Továbbá:
„Az R1b-M269 mutáció által definiált haplocsoport ugyan eredetileg Ázsiából származik de ma az egyik leggyakoribb csoport Nyugat Európában, míg keletkezési helyén manapság csak nyomokban található (…). R1b csoportba sorolható a mai magyar férfiak 18,1%-a. Mintáink ennek alcsoportjába, az R1b-S21 (U106) csoportba tartoznak, amely ma a német anyanyelvűekre jellemző alcsoport, és teljesen hiányzik Ázsiából. Ezen adatok alapján a Karos-III számú temető férfi tagjainak jelentős hányada apai ágon európai eredetű lehetett.”
Nagyon érdekes felfedezés, bár nem kicsit zavaró az R1b1b1a elnevezés (túl régi), mivel az, hogy itt konkrétan az R1b-S21 (U106) csoportról lehet szó, mindössze egyszer szerepel az értekezésben, illetve még a Függelék 4. táblázatából lehet rá következtetni. A zavart talán az okozhatta, hogy a kutatók a GenoY25-nél Haak és mtsai. 2010-ben publikált táblázata alapján dolgoztak. Az eredményekkel kapcsolatos következtetések problémájára később visszatérek. Előbb azonban egy szintén érdekes, de másik (egy kínai) csapattól érkezett eredményre hívnám fel a figyelmet, melyet az American Society of Human Genetics 2013. októberi találkozóján (2041F számú absztrakt) mutattak be a nyugati tudományos közösségnek, és további információk híján a megfelelő óvatossággal kezelendő.

Kang és munkatársai három belső-ázsiai hun kori minta (Barköl (Hszinjang, Kína)) Y-kromoszóma alapú haplocsoportját keresték (megjegyzendő, ők is elkövették azt a hibát, hogy egyértelműen hunnak sorolták be őket), melynek eredménye mindhárom esetben a Q-M3 haplocsoport lett, s ez az, amit más kutatók például az amerikai indiánoknál vagy a jenyiszeji nyelvek képviselőinél (ketek) is találtak, utóbbiaknál kb. 94%-os arányban. (A különböző idejű hun kori temetkezések (Egyin Gol) korábbi vizsgálatai a Q-M242, az N1a1-M46/Tat (N-Tat), a C-M130 és az R1a1 haplocsoportokat hozták.) Eredményeik alapján esetleg elképzelhető, hogy az ázsiai hunok „magjának” (tehát nem a hódítások során később csatlakozottak) körében jelentős részt képviselt a Q-M3 haplocsoport, ezek az emberek pedig talán egy jenyiszeji nyelven beszéltek (nem törökül). Mindezek további kutatásokat igényelnek, hiszen egyelőre még ezt a „magot” sem lehetne bizonytalanságok és kompromisszumok nélkül elkülöníteni. A belső-ázsiai hunok nyelvével kapcsolatban egyébként nincs konszenzus, a ránk maradt néhány szó (az észak-kínai Jie törzs képviselőjének egyetlen eredeti nyelven megmaradt mondata, ill. a kínai évkönyvek néhány lejegyzett kifejezése) alapján pedig sajnos nem lehet megszüntetni a bizonytalanságot. A besorolási kísérletek közül azonban talán a legérdekesebb a jenyiszeji nyelvekkel való rokonítás, ennek van magyar vonatkozása is Ligeti Lajos révén. Kang és munkatársai már kész tényként beszélnek a hun nyelv jenyiszeji nyelvcsaládba való tartozásáról, ez azonban távolról sem egyértelmű még (bár esélyes lehet).

Neparáczkiék az mtDNS genom haplotípusok meghatározásához az összes általuk vizsgált temetőből egy 89 fős elemszámú mintát használtak, és végül arra következtettek, hogy Karoson három hasonló összetételű, de eltérő azonosságtudatú hun-germán (!) törzs telepedett le. Eredményeiket összehasonlították az általuk használt nagy elemszámú adatbázissal, kiválasztották belőle azokat, amelyek a honfoglalók haplotípusaihoz a legközelebb álltak, a leszármazási viszonyokat pedig az ún. Median Joining Network segítségével egy-egy leszármazási fán ábrázolták. 54 al-haplocsoportot határoztak meg, melyeknél a D4j12 haplotípusba tartozó két karosi mintához a recens minták közül kettő olyan ázsiai találatot kaptak (egy Belső-Ázsiából származó bargutét és egy tatárét), ahol csupán egyetlen nukleotid különbség volt. Több más hasonló találat is tatárok és kínaiak közül származott, illetve az ősi mintákat tartalmazó adatbázisból egy hun kori lelet mintája is ugyanabba az al-haplocsoportba tartozott (a szerző hun mintaként azonosítja, pedig Belső-Ázsia hatalmas, és erre nézve egyelőre semmilyen konkrét információ nincs azon túl, hogy ázsiai felmenői voltak, valamint feltehetően a hunok szövetségébe tartozott). Ebből az alábbi következtetést vonja le:
„Ezek alapján nagyon valószínű, hogy a Karos-I/3 és Karos-I/5 honfoglaló minták anyai vonalon Belső-Ázsiából származnak, és a hun találat azt is valószínűsíti, hogy ázsiai hun felmenővel (Xiongnu) rendelkeztek.”
Álljon meg a menet! Az ázsiai hunok (xiongnuk, magyaros átírással szungnuk vagy hsziungnuk) szövetsége hatalmas volt, Belső-Ázsiától Közép-Ázsiáig, később az európai hunokkal Közép-Ázsia és Kelet-Európa határától (korábbi szarmata-alán területek) a Kaukázus északi előterén keresztül Közép-Európáig, a közép-ázsiai hunokkal pedig egészen Észak-Indiáig terjedt. A szungnuk sok népet (valójában inkább szövetséget) legyőztek, és ezek képviselői később a temetőikben is felbukkanhattak. Pl. amikor a keleti xianbei (szienpi, hszienpi stb.) szövetséget hajtották uralmuk alá i. e. 206-ban, úgy tűnik, hogy néhány évtized múlva a helyi nép képviselői is megjelenhettek mellettük a liaoningi Xichagou területén létesített hun temetőben. Az európai hunok nyugat felé irányuló vándorlásának kezdetén a korábban késő szarmata típusnak gondolt temetkezések egy része a hunok szarmatákkal való keveredésére utalhat, melynek során a feltételezett hun-szarmaták nyugat felé szorították, vagy beolvasztották az alánokat, és megjelentek a halomsíroknál (kurgánoknál) jóval egyszerúbb sírgödrök is. Hogy a keveredések Eurázsia-szerte milyen mértékűek lehettek, azt pusztán a tárgyi leletek, de még az emberi maradványok fenotípusos vagy genotípusos jellegzetességei alapján is nehezen, vagy éppen sehogyan sem lehet eldönteni, tekintve, hogy a kulturális hatások és a genetikai kapcsolatok kölcsönhatása változó, a szungnuk (xiongnuk) „magjának” vagy „magjainak” elkülönítése pedig egyelőre várat magára. Ha mindegyik legyőzött és csatlakozott népet hunnak vesszük, akkor akár hun identitást (is) használó eurázsiaiakról is beszélhetnénk, akiknek ősei a különféle korokban kisebb-nagyobb változásokon mentek keresztül a nyelvüket, a kultúrájukat, vagy éppen a genomjukat tekintve. Ennyi erővel egy jelentős részük akár szkíta is lehetne, ha a hunokét megelőző korokra gondolunk. Ám ez szintén roppant nagyvonalú besorolás volna.

A szerző az 56. oldalon az N1a1a1 al-haplocsoporttal folytatja a filogenetikai elemzést, melyet Európa neolitikumában a közel-keleti földművesek terjesztettek el. Ennek két változata, az N1a1a1a1 és az N1a1a1a1a a szerző csapatának eredményei szerint a honfoglalókkal érkezett a Kárpát-medencébe. A köztük fellelt N1a1a1a1 mintákhoz kelet-, közép-, észak- vagy dél-európai (orosz, volgai tatár, cseh, finn, olasz (!)) találatok, az N1a1a1a1a alcsoporthoz ázsiai (burját, kazah) minták, valamint egy mai magyar és egy ősi, mintegy 4000 évesre datált, Szintaszta kultúrából származó minta mutatott hasonlóságot. A volgai tatárhoz igen hasonló olasz találatot a szerző nem emelte ki, de az utalhat az Európába érkező indoeurópai hullámra is a Kaukázus felől. Ami itt igencsak zavaró, az a 13. ábrán lévő „Xiongnu of Sintastha origin” ill. „Xiongnu or other European” feliratok az igencsak változatos identitásokat összefogó halmazok mellett, amelyeknél a szungnuk időszaka csak egy volt a sok közül, és nem is az első. Ráadásul a „Xiongnu or other European” felirat azt sugallja, hogy a hunok a szerző szerint esetleg európai eredetűek lennének.

Haladunk tovább a csúcspont és a befejezés felé, elérkeztünk a T1a1 haplocsoporthoz, amelyet a szerző a honfoglalók feltételezett skandináv-germán összetevője, és bizonyos recens vagy ősi találatok miatt emelt ki. A Karos-II/13, Karos-II/23, Karos-II/28 és a Karos-II/32 honfoglalókhoz közeli eredmények között a valóban nagy számú skandináv-germán hasonlóságot elnézve azon tűnődhetünk, hogy az egész folyamat, az ősi kultúrák találatait is figyelembe véve, igen jól lenne modellezhető a Kaukázus felől a Balkánra vagy keletre tartó, majd a Balkánról keleti és nyugati irányokba történő népességmozgásokkal (a szrubnai ősi minta már ebbe tartozhatna), de csak abban az esetben, ha nem ragaszkodunk mereven egy jóval fiatalabb skandináv-germán eredethez, hiszen ennek kialakulása már magában foglalja az előzőt is. Ehhez persze vissza kell térni az indoeurópai nyelveket beszélők európai megjelenéséhez, több mint ötezer évvel ezelőttre, majd várni nagyjából a bronzkor végéig. A szerző által hozott X2f haplotípusba tartozó Karos-II/52 és Karos-III/11, illetve az X2l haplotípusba tartozó Karos-II/16 és Karos-II/54 leletek ennek a modellnek nem mondanak ellent, hiszen a hozzájuk legközelebbi találat az első típus esetében egy ásatag mintából származik Örményország területéről (korai bronzkor), a másodiknál pedig iráni, dán és kaukázusi zsidó mintával mutat közeli kapcsolatot.

K. Zoffmann Zsuzsanna egyik összefoglaló tanulmánya az adatok közlése mellett vaskori mintákat hasonlít össze Penrose-elemzéssel, craniometriai adatok alapján, ami az adott népesség embertani rokonságainak meghatározását segíti. Most tőle következik egy hosszabb idézet. (26-27. o.)
„Az 1. ábra az első rátekintésre azt sugallja, hogy a mai Görögország két vaskori sorozata, egy szövevényes kapcsolatrendszerrel a gócpontja egy olyan populációs tömbnek, amelybe a Hallstatt kultúra közép-európai sorozatai, a kelet-európai szkíták sorozatai, az itáliai etruszkok, valamint a nyugat-európai kelták sorozatai egyaránt beletartoznak. A Hallstatt kultúra népessége, a déli területek szkítái, az etruszkok, valamint a nyugat-európai kelták biológiai eredetüket tekintve ezek szerint valamennyien a mai görög területek vaskori népcsoportjaihoz kötődnek, DK-Európából való kiraj-zásuk, akár egyszerre, akár több hullámban, vagy a vaskorban, vagy még korábbi időkben történhetett.
Némileg gyengébb szignifikancia-színten, de egyértelműen ebbe a csaknem a teljes vizsgált területre kiterjedő tömbbe tartozik a Kárpát-medencei kora-vaskori Mezőcsáti (preszkíta) kultúra sorozata is. Közvetlen szignifikáns kapcsolata a nyugat-európai Hallstatt sorozatokkal, a két görög-országi vaskori sorozattal, és a besszarábiai szkíta sorozattal van. Etnikailag ez talán arra utal, hogy a vizsgálati anyag hiányában a jelen analízisben nem szereplő helyi Hallstatt népcsoportok keveredhettek a Kárpát-medencébe Besszarábia felől érkező népcsoportokkal.
Némely sorozat csak lazán kapcsolódik a szorosan összefonódó és feltehetően délkelet-európai eredetű nagy tömbhöz, ezzel talán azt sugallva, hogy etnikai összetevői között nagyobb arányban az autochtonok is szerepet játszhattak. Ilyen a Hallstatt kultúrabeli Býci Skála barlang sorozata, a szignifikáns kapcsolatot csak vele mutató közép-Dnjeper vidéki szkíták sorozata, valamint a csak a Fekete tenger vidéki szkítákkal és a csehországi keltákkal kapcsolatban álló alföldi szkíták sorozata is. Az utóbbiak és a Fekete tenger-vidéki szkíták kapcsolata, talán az alföldi szkítáknak és a Mezőcsáti népességnek eltérő földrajzi térségből való származására utal. Az alföldi szkíták még a csehországi keltákkal is szignifikáns kapcsolatban állnak, amely kapcsolat megértéséhez sajnos egyelőre hiányzik a csehországi korai vaskor, illetve az alföldi késő-vaskor népcsoportjait reprezentáló minimum egy-egy sorozat.
A csehországi kelták erős szignifikancia-színten kötődnek a dunántúli keltákhoz is, s mindkét sorozat erősen kötődik az etruszkokat képviselő sorozathoz is, amely utóbbi jelen esetben, a délkelet-európai tömb tagjaként, a délkeleti genetikai kapcsolatot képviseli.
Az ábra tanúsága szerint bizonyos sorozatok által képviselt populációk teljesen elszigeteltek maradtak az Európát elárasztó délkeleti eredetű(?) tömbtől. Ezek a Hallstatt kori Zimnicea temető, a ciprusi korai vaskor és a mai Bosznia vaskorának népességét reprezentáló sorozatok, de közéjük tartozik az egyetlen más sorozathoz se kötődő szlovákiai keltákat képviselő sorozat is. A tőlük északra lévő mai Csehország és a tőlük délre húzódó Dunántúl kelta/keltakori népcsoportjaival semmilyen Penrose-kapcsolatban nem álló szlovákiai kelta/keltakori népesség kialakulásában ezek szerint talán joggal feltételezhető, hogy a másik két, térben és időben szomszédos populációval ellentétben, az autochton lakosság jóval nagyobb szerepet játszhatott.
A Kárpát-medencei vaskori népességekre vonatkozó Penrose-eredményeket összesítve az
alábbiak állapíthatók meg:
1. A Gomolava II. tömegsírral képviselt Bosut populáció valamilyen módon a Hallstatt népességgel lehetett kapcsolatban, a két népesség közötti láncszemek embertanilag még ismeretlenek. A nagy európai tömbbel semmilyen kapcsolat nem mutatható ki.
2. A Mezőcsáti (preszkíta) népcsoportok Kárpát-medence keleti térfelére, legalábbis a jelen Penrose-analízis eredményei szerint, Besszarábia felől érezhettek, s indirekt módon innen eredeztethetők valószínűleg kapcsolataik a mai Görögország vaskori populációival is. A közép-európai Hallstatt-népességgel való kapcsolat ezúttal is fennáll, a Kárpát-medencébe nyugat felől érkező Hallstatt népcsoportok, amelyek esetleg egy helyi keveredésre utalnának, embertanilag még ismeretlenek.
3. Az alföldi szkíta populáció sorozatának a nagy európai tömbből csak a Fekete tenger-vidéki szkítákkal mutatható ki szignifikáns kapcsolata, kialakulásukban tehát a Mezőcsáti népességtől eltérő szkíta népcsoportok vehettek részt. Szignifikáns kapcsolata a csehországi keltákkal mindenképpen csak indirekt lehet, aminek magyarázatához még hiányzanak az összeköttetést bizonyító embertani sorozatok.
4. A dunántúli kelta/keltakori populáció területi elődjének embertani vizsgálati anyaga még hiányzik, szignifikáns Penrose-kapcsolata a csehországi keltákkal és mindkettőnek az itáliai etruszk sorozattal van. Ugyanakkor e két sorozatnak más kapcsolata a nagy délkeleti eredetű tömbbel nincs, ami leginkább a nyugat-európai kelták esetében érdemel figyelmet.
5. A dunántúli és a mai csehországi kelták ágához tartozhattak a mai szlovákiai kelták népcsoportjai is, melyek azonban vagy szám szerint kevesebben lehettek, vagy erősebb autochtonokkal találták magukat szembe, aminek következtében a helyiek és bevándorlók közti keveredés az utóbbiak biológiai asszimilációját eredményezhette, s ily módon a jelen Penrose-analízis alapján a szlovákiai kelta/keltakori népességet reprezentáló sorozatnak egyetlen szignifikáns kötődése sem mutatható ki.”

Vagyis úgy tűnik, hogy a vaskorban vagy a még korábbi időkben – inkább az utóbbi látszik elfogadhatónak, ha a balkáni kirajzás modelljét használjuk Neparáczki csapatának eredményeihez és egyes régészeti kultúrákhoz – komoly népességmozgások, hullámok indultak meg kelet és nyugat felé a Balkánról, mely a terület történelmi nyelvi sokszínűségén túl eredményezhette azt, hogy bizonyos kelet-európai és ázsiai mintákhoz nagyon hasonló skandináv-germán mintákat találtak a kutatók az adatbázisukban. Ez egyébként részben harmonizál is a szerzőnek és munkatársainak következtetésével, hiszen a 62. oldalon ezt írja:
„A populációgenetikai eredmények arra utaltak, hogy ez a keveredés valószínűleg i.e. 2000-700 táján, a bronzkor végén történhetett az Andronovo kultúra területén (mai Kazahsztán), mert a vizsgált populáció az innen származó ősi populációkkal és ma itt található modern populációkkal mutatta a leghasonlóbb haplocsoport megoszlást.”
Azonban ne felejtsük el Türk Attilának és munkatársainak újabb eredményeit, melyek azt sejtetik, hogy a honfoglalók nyugatra vándorlása mindössze néhány évtized alatt bekövetkezhetett, márpedig ez túl kevés idő ahhoz, hogy kultúrájában, nyelvében, harcmodorában és identitásában egységes néppé váljanak a hódítók és az esetleges csatlakozók. A szerző viszont így folytatja:
„A haplocsoportok egy része arra utalt, hogy a karosi honfoglalók ősei innen nyugat felé vándorolva további európai genetikai elemekkel keveredtek. Fontos hangsúlyozni, hogy a karosi populáció egy része biztosan nem származhatott Ázsiából, mivel a bennük kimutatott X2f és a H5 mitokondriális haplocsoportok valamint az I2a és R1b1b Y haplocsoportok szinte teljesen hiányoznak erről a területről. Populációgenetikai analízisünk eredménye alapján arra következtettünk, hogy a karosiak végső összetétele valahol a kelet-európai sztyeppén alakulhatott ki, és az X2f, H5 haplocsoportok elterjedtsége, valamint a T1a és J haplocsoportok gyakoriság adatai alapján arra következtettünk, hogy az ázsiai eredetű populációkkal keveredő népességek egy része a Kaukázus vidékéről származhatott.”
Igen, a honfoglalók apai ágán talált I2a és R1b-S21 (U106) haplocsoportok számítanak talán a legmeglepőbbnek, de már korántsem lesznek azok, ha az Olvasó rájuk kattintva átböngészi az Eupediát, hiszen a balkáni kirajzás modelljébe ezek pontosan illeszkednek. Az I2a haplocsoport ugyanis éppen a Balkánon fordul elő messze-messze a legsűrűbben (nem Németországban vagy a Skandináv-félszigeten), nagyon régóta jelen van a területen, az R1b-S21 (U106) pedig, bár ma valóban főképp a skandináv-germán részeken terjedt el, csak egy néhány ezer évvel korábbi alapítói hatás (founder effect) miatt ennyire sűrű rajtuk. Útvonala ennek is kelet (itt a Balkán) felől mutat a mai helyére, de a Balkántól keletre és a Kaszpi-tengertől északra szintén megtalálható. Sokkal jobban megfelelne tehát a szerző eredményeinek a bronzkori balkáni bölcső. Az, hogy a vizsgálatok alapján a karosi népesség két eltérő eredetű populáció nem túl régi keveredéséből származott, talán még magyarázható lenne a hunok által beolvasztott gótok maradványaival, amint arra a szerző utal is értekezésének 68-69. oldalán, és ezzel át lehetne hidalni az integráció korábban felvetett problémáját, de a magyarázat sajnos nincs összhangban a régészeti eredményekkel, és még a szerző is hangsúlyozza, hogy a „germán” (láthattuk, a fentiek fényében ez inkább bronzkori balkáni) összetevő pontos eredetének tisztázása további vizsgálatokat igényel.

Zárásként igyekszem a címben feltett kérdésre is válaszolni: hunok legyünk vagy ugorok? Ha csak ennyi sebből vérző módon lehetünk „hunok”, akkor inkább maradjunk „ugorok” (vagy simán magyarok)! Így sem lehet elvenni honfoglalóinktól a hunokéra emlékeztető lovastemetkezési szokásokat és a széles körben terjedő hitvilágot, ugyanis etnogenezisük meghatározó szakaszaiban az őseik egy része nyilvánvalóan olyan területeken élt, ahol ezek a kulturális hatások érvényesültek. Ettől még beszélhettek egy ugor (Pusztay János elméletét is figyelembe véve, egy „elugorosodott” paleoszibériai) utódnyelven? Bizony, hogy beszélhettek! A jelenlegi ismereteink alapján ezt nyugodtan kijelenthetjük. Lehettek közöttük keleti elemek, hasonlíthattak egyes török vagy hun törzsek képviselőihez? Naná, hiszen az őket ért genetikai hatások alól nem bújhattak ki. Azonban az, hogy ma az ő nyelvüket beszéli egy ország, és a kultúrájukból még nyomokban őriz ezt-azt, kiemeli őket a többi lovasnép közül, olyan eredményt biztosítva, amit a „hunok” mai utódai már nem mondhatnak el magukról.

(Fergeteg)

A kritika megjelenéséért nagy-nagy köszönet jár Adminnak, amiért helyet adott neki a blogján, valamint az oldal lelkiismeretes támogatóinak, akiknek e célra félretett forintjai biztosítják a zavartalan működést! Hála nekik!

Nagy munka, nagy feladat vár RÁNK – MAGYAROKRA! – ha akarunk mégegyszer egy SAJÁT országot. Ehhez össze kell fognunk, és április 8-án NAGYON SOKAN KELL, HOGY ELMENJÜNK SZAVAZNI, a legesélyesebb antidöbrögista jelöltre!

Hogy melyik egyéni választókerületben ki az? Azt ide, ide, ide vagy ide kattintva megnézheti!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton!

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!