őstörténet – Bal

A honfoglalók változatos genetikájú népességet alkottak, jelentős keleti gyökerekkel

Mende Balázs Gusztáv írása a tudomany.hu-ról

Mende Balázs Gusztáv paleoantropológus, az MTA BTK Régészeti Intézet Archeogenetikai Laboratórium vezetője

Legfontosabb állítások

Az archeogenetika (lásd a keretes írást) új lehetőségeket nyit az őstörténeti kutatásokban, azonban önmagában nem tudja megoldani a magyar etnogenezis problémáit.
A genetikai vizsgálatok kizárólagosan nem vagy csak nagyon kivételes esetekben alkalmasak nyelvi-kulturális kérdések tisztázására. A genetikai rokonság sok esetben független a nyelvek rokonságától, illetve egy nép más jellemző karakterétől. A nem kellően körültekintő megfogalmazás és az állandó „áthallás” a nyelvi és a genetikai rokonság fogalma között sajnos a genetikai kutatás eredményeinek értékelésére is átviszi a „nem is vagyunk finnugorok” egyre jobban népszerűsített üzenetét.
A genetikai összefüggések történeti szempontú értékelését és elfogadását nagyban befolyásolja a Kr. u. első évezred sztyepprégiójából származó DNS-minták/mintasorok kis száma, a nem kellő körültekintéssel végzett mintagyűjtés, valamint a kronológiai és régészeti interpretáció nehézségei.
Az eddig elvégzett archeogenetikai vizsgálatok eredményei szerint a honfoglalók anyai ágon nagyon heterogén népességet alkottak, amelyen belül jelentős volt a keleti (ázsiai) összetevők aránya.
A honfoglalók genetikai összetételének kortárs népességekből nyert adatokkal való összehasonlítása azt mutatja, hogy a genetikai előzmények az egész nyugat-eurázsiai és közép-ázsiai területekre kiterjednek.
A mai magyar népesség és a honfoglalók anyai ági genetikai összetétele jelentősen eltér egymástól, az apai ági adatok csekély száma a férfiakra vonatkozó jelentősebb konzekvenciák levonását még nem teszik lehetővé.
Több egymás utáni időmetszet, a vizsgálni kívánt népességet a lehető legjobban jellemző mintasorok, valamint ezek kontrollja szükséges, hogy a magyarok vándorlását és populációgenetikai összetételét érdemben vizsgálni lehessen.
A honfoglalók, illetve elődeik egyes genetikai elemei összefüggésben állhatnak belső-ázsiai eredetű populációkkal, az összefüggések háttere azonban az eltérő régészeti-történeti megközelítés és a nagyon csekély számú mintából következő alacsony reprezentativitás miatt a kutatás jelen fázisában nehezen értelmezhető.

Archeogenetika: a legújabb módszer a magyar őstörténet kutatásában

A magyarság őstörténetének kutatása talán az egyik legösszetettebb, együttműködést igénylő kihívása a tudóstársadalomnak, így nem meglepő, ha az archeogenetikai szakterület is felsorakozott a hagyományos történeti, régészeti és nyelvészeti-nyelvtörténeti kutatások mellé, sokak reményei szerint gyors és egyértelmű eredményeket ígérve.

Az elmúlt két évtized molekuláris genetikai kutatásainak mind elméleti, mind technológiai értelemben vett rohamléptű fejlődése egy új tudományterület kialakulását eredményezte. Az archeogenetika, illetve az utóbbi években már inkább archeogenomika névre hallgató szakterület új lehetőségeket adott a múltban élt emberi populációk, népcsoportok genetikai és ezzel együtt történeti összefüggéseinek vizsgálatára. A Neander-völgyi és más ősi emberfélék maradványainak, a különböző kórokozók több ezer éves formáinak, az emberi civilizáció fejlődésében nagy szerepet játszó haszonállatok domesztikációjának, Európa neolit és bronzkori népességtörténetének DNS-alapú vizsgálata sok, más módszerekkel eddig nem megválaszolható kérdésre adott választ. Számos európai országban sor került a jelenkori népesség genetikai előzményeinek felderítésére, régészeti kultúrák változásai és formálódása mögött meghúzódó népességtörténeti folyamatok, migrációk vizsgálatára. Azonban ez az új természettudományos módszer is ki kell hogy állja az állandó technológiai fejlődés, illetve kibocsátott adatai humán tudományok általi értelmezésének próbáját.

Az archeogenetikai eredmények és interpretációjuk szoros összefüggésben áll a mintavételi eljárások problémáival, különösen az archaikus népességek adatai esetében. A mintakiválasztás alapjául szolgáló régészeti megfigyelések eleve hordoznak magukban értelmezési problémákat, így sok esetben az azok mentén épített adatbázisok is ab ovo vitathatók/vitatandók, mind kronológiai szempontok, mind az egyes sírok, temetkezések régészeti adatolása szempontjából. A magyar törzsek vándorlása régészeti nyomainak, illetve e nyomok valós súlyának megítélése nem egységes a hazai régészeti kutatásban, ugyanakkor a populációgenetikai kiértékelés statisztikai elvárásai miatt sokszor olyan összevont adatsorokkal kell dolgozni, amelyek történeti és régészeti szempontból nem mindig relevánsak.

Génjeink eredete

A honfoglalók Kárpát-medencei sírjait tartalmazó és a ma élő eurázsiai népességekből nyert adatsorok populációgenetikai összehasonlítása azt mutatja, hogy a honfoglalók anyai génkészlete a nyugati és a közép-/kelet-eurázsiai régió genetikai elemeinek keveréke; a nyelvi alapon rokonított finnugor népek és egyes közép-ázsiai török nyelvű népességek is lehettek genetikai hatással a honfoglalók anyai összetételének kialakulására. A honfoglalók anyai vonalaiban a keleti (ázsiai) komponens 25-30%-ra becsülhető, azonban ezek bekerülésének időpontjára és helyére még csak közelítően pontos adatok sincsenek. A történeti korú népességek adatbázisával összevetve a honfoglalók genetikai előzményei anyai ágon a pontusi-kaszpi sztyepp keleti részének késő bronzkora, valamint Nyugat-Szibéria késő bronzkora – kora vaskora népességéig vezethetők vissza, és viszonylag jól elkülönülnek a népvándorlás kori és középkori európai csoportoktól. Az ún. teljes mitokondriális genom alapján végzett vizsgálatok egyedi (filogenetikai) kapcsolatokat mutatnak a honfoglaló népesség és az Urál-vidék 6–11. századi népességei között.

A szovjet utódállamok területéről gyűjtött mintasorokból nyert eredmények ez idő szerint nem mondanak ellent az eddigi – régészeti-történeti vagy akár nyelvészeti alapú – teóriáknak: a honfoglaló magyarok jelentős része az anyai ági genetikai vonalak alapján a Volga–Káma–Bjelaja-vidék, a mai Baskíria és Tatárföld, valamint a Dél-Urál keleti oldalának a 6–12. századra keltezett régészeti kultúráiból nyert mintákkal genetikai kapcsolatot mutat.

KapcsolÃ³dÃ³ kÃ©p

A honfoglalók keveredése

A Kárpát-medence közvetlenül a honfoglalást megelőző népességének összetételéről egyelőre csak a klasszikus antropológiai kutatások révén vannak adataink. A honfoglalók és a helyben talált népesség genetikai összetevői között várhatóak egyezések, különösen az anyai vonalak tekintetében, azonban ezek direkt lefordítása népszerű alternatív régészeti-történeti hipotézisekre – legyen az akár a kettős honfoglalás vagy a hun–magyar rokonság elmélete – kerülendő, ugyanis a kapott eredmények mögött több hasonló vagy akár nagyobb valószínűséggel bíró magyarázat is állhat. Különösen igaz ez a genetikai kutatás megítélési jogosultságába nem eső nyelvészeti konzekvenciák levonása terén.

A kutatás legfontosabb teendői közé tartozik az ún. korai honfoglalók kutatása, ugyanis joggal feltételezzük, hogy a Kárpát-medencébe érkező honfoglalók házasodtak az itt találtakkal, így a 10. század közepén eltemetett egyén – bármennyire jellegezetes honfoglaló leletanyaggal temették is el – már nemcsak a beérkezettek, hanem a helyben találtak genetikai jellemzőit is mutatja. Minél korábbi temetkezésekből sikerül összeállítani egy adatbázist, annál valószínűbb, hogy a hozott genetikai állományt fogja jellemezni. A kérdés másik oldala, hogy szükség van a honfoglalás előtti és a 10. század végi – 11. század eleji populáció genetikai feltérképezésére, hogy a beérkezők és az itt találtak demográfiai viszonyaira is következtetni lehessen. Mindezek mellett fontos, hogy az olyan népelemek, mint pl. a székelyek, rokonsági hovatartozása is a kutatás tárgyát képezze.

Új kutatási módszerek pontosíthatják a képet

Bár Magyarországon jelenleg több műhelyben is folyik az archaikus minták genetikai módszerekkel való kutatása, a magyarság etnogenezisének kérdéseiben, mint pl. a népességek keveredési arányainak vizsgálata, a nemzetközi együttműködésben végzett kutatásnak van jövője. Ennek elsősorban a legmodernebb technológiák és a legjobb hatásfokú és megbízhatóságú bioinformatikai kiértékelés ár/adatérték-kihozatala miatt van létjogosultsága. Az uniparentális, azaz az anyai és az apai genetikai vonal kutatása önmagában már nem elegendő, szükséges a genetikai állomány egészére kiterjedő szekvenálási technikák alkalmazása is, amelyek már most több millió egyedi DNS-pozícióban tudják rögzíteni a csontokból-fogakból nyert minta genetikai állományának egyedi jellegzetességeit, és adnak lehetőséget az ún. admixture-elemzések elvégzésére.

Csak ezek segítségével nyílhat mód a honfoglalók genetikai képének pontosabb, eredetének tudományosan megalapozott tisztázására és az eredményeknek az oktatási anyagban való rögzítésére. Ehhez azonban a magyar őstörténet szempontjából releváns régészeti adatok, valamint az összehasonlításokba bevonható archaikus és recens adatsorok jelentős bővülésére/bővítésére, továbbá földrajzi-történeti értelemben egyre pontosabb adatbázisokra van szükség. És természetesen sok-sok türelemre is a kutatók és különösen a kutatási eredményt várók/elvárók részéről.

[A fenti írás eredetileg a tudomany.hu oldalon jelent meg, szerzője Mende Balázs Gusztáv.]

——————————————————————————————————-

(Bejegyzésünkben a tudomany.hu Mende Balázs Gusztáv által jegyzett cikkét a Creative Commons Nevezd meg! Így add tovább! licence alapján vettük át, és tartalmi változtatás nélkül közöltük. A szerkesztés során esetleg mégis összejövő hibák vagy hiányosságok (kézzel és mezei HTML-kódokkal dolgozunk) nem szándékos torzítások, amint észrevesszük, javítjuk őket.)

——————————————————————————————————-
Fergeteg megj.

Egy előadást is ajánlunk Olvasóink szíves figyelmébe Mende Balázs Gusztávtól, mely megnézhető itt.
Olvasóink egy része sajnos hajlamos az efféle írásokat egy világösszeesküvés darabkáinak tekinteni, így az ő kedvükért csak annyit tehetünk, hogy kijelentjük: erről szó sincs. Nem vagyunk zsidók, gyíkemberek, cionisták, filoszemiták, gonoszzsidó-imádók, szabadkőművesek stb. Az ezzel kapcsolatban felmerülő gondokat jellemzően az elhamarkodott ítéletek, a félreértések, a megbízható ismeretek hiánya, valamint a gombamód szaporodó, Akadémiát ostorozó és történelemhamisítást prédikáló guruk vallásosan mély dogmái okozzák. Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Magyar Őstörténeti Témacsoportja a jelek szerint végre nyitott a szélesebb olvasóközönség felé is, és elkezdte azt a hosszú munkát, amire valószínűleg sokan vártunk. A tudomany.hu összefoglaló cikksorozatát a tervek szerint mi is figyelemmel kísérjük majd, és ha a Bal-Rad olykor helyet ad, ismeretterjesztés és olvasói megvitatás céljából továbbközlünk egyet-egyet a magyar nyelvűek közül. Az őstörténeti sorozat első darabja (Klima László tollából) itt érhető el. A második darab (Türk Attilától) itt olvasható.

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton!

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

A magyarság korai története a régészet szemszögéből

Türk Attila írása a tudomany.hu-ról

Türk Attila, a PPKE BTK Régészettudományi Intézet Magyar Őstörténeti és Honfoglalás kori Régészeti Tanszék vezetőjének írása

Legfontosabb állítások

A régészet korlátozottan alkalmas az etnogenezis kutatására, de a honfoglalás kori hagyaték kelet-európai kapcsolatrendszerének feltérképezése és vizsgálata elengedhetetlen a Kárpát-medencébe keletről beköltöző népesség eredetének feltárásához.
Az elmúlt tíz évben jelentősen bővültek a honfoglalás kori leletek keleti analógiái, melyeket azonban nem szabad helyi kontextusukból kiragadva értékelni. Ezekből modern és a későbbiekben is bővíthető, a folyamatos újraértékelésre alkalmas adatbázist kell építeni.
Az újabb „magyargyanús” leletek és azok földrajzi elterjedése továbbra is a korábbi őstörténeti modellt támasztják alá, miközben számos részletét tekintve pontosítják az eddigi elképzeléseket. A Dnyeszter és Dnyeper menti területek mellett a Volga–Dél-Urál térségébe mutatnak a legvilágosabb kapcsolatok.

Forrás: A honfoglalók viselete – Magyar őstörténet 1. Szerk. Sudár Balázs – Petkes ZsoltBudapest, 2014

A régészeti adatokból jelenleg kinyerhető őstörténeti kép gyakorlatilag összhangban áll az írott források elemzésével és a nyelvészeti kutatások által felállított tudományos modellel.
A honfoglalás kori hagyaték régészeti és bioarcheológiai vizsgálati eredményei megerősítik, hogy a Kárpát-medencébe beköltözők többgyökerű, összetett népességet alkottak.
Az új eredmények alapján további ásatásokat kell kezdeményezni a Moldovai Köztársaság, a Dnyeszter Menti Moldáv Köztársaság, Ukrajna és Oroszország területén, a helyi régészekkel és antropológusokkal együttműködve.
Modern természettudományos vizsgálatokkal kell kiegészíteni a régészeti kutatásokat: archeogenetikai, radiokarbon-kormeghatározás, valamint oxigén- és stronciumizotópos vizsgálatok szükségesek a korai magyarság történetének teljesebb megismeréséhez. A nemzetközi tapasztalatok e téren módszertanilag is fontosak számunkra, így pl. az indoeurópai nyelvcsaládot alkotó népek őstörténeti kutatásainak módszerei és eredményei.

Új lendületet vett a korai magyar történelem régészeti kutatása

A korai magyar történelem – közkeletűbb nevén a magyar őstörténet – az írott adatokat tekintve igen forrásszegény kutatási terület. Így a régészet mint rohamosan gyarapodó forrásanyagú tudományág kiemelkedő jelentőséggel bírhat e téren. Ez tény akkor is, ha módszertani szempontból a régészeti leletek közvetlen történeti, etnikai értékelése ma már sokkal szigorúbb megítélés alá esik, mint korábban. A régészet a letűnt korok anyagi, tárgyi hagyatékát vizsgálja, ezért a sírokban feltárt egykori népesség pontos etnikai tudatának kérdése kívül esik lehetőségeinek, de céljainak határán is. Ugyanakkor a kelet-európai füves és erdős sztyepp, az erdővidék, valamint ezek mikrorégiói között mutatkozó régészeti kapcsolatok alapos ismerete lehetőséget nyújt még a hagyományos régészeti eszközökkel történő migrációkutatásra is. A temetők és a régészet számára kutatási modellként körvonalazott régészeti kultúrák nem nyelvi és etnikai fogalmak, határaik közvetlenül nem feleltethetőek meg egymásnak. Azonban az is tény, hogy a régészeti kultúrák között mutatkozó markáns eltérések meglepően gyakran esnek egybe a nyelvi és/vagy etnikai határokkal olyan korszakokban, amelyekből ellenőrizhető módon írott forrásokkal rendelkezünk. Napjainkban pedig modern természettudományos módszerekkel kiegészítve vizsgálatainkat jóval több információt nyerhetünk ki a tárgyi hagyatékból, és a bioarcheológia révén közelebb kerülhetünk a magyarság etnogenezisének megismeréséhez.

Az eddigi archeogenetikai vizsgálatok arra mutattak rá, hogy a honfoglalás kori Kárpát-medencei és a honfoglaló jellegű leletekkel feltárt egyes kelet-európai sírok között eltérő szinten, de biológiai kapcsolat mutatkozik. Vagyis a magyar jellegű leletek keleti elterjedése nem pusztán kereskedelmi/kommunikációs kapcsolatok eredménye; további gyűjtésük és vizsgálatuk megalapozott.

A régészet sokáig az írott források és a nyelvészeti adatok alapján megrajzolt magyar őstörténeti modellhez igazította vizsgálódásait. Azt kerestük, hogy a nyelvészeti érvek alapján feltételezett nyugat-szibériai őshazától (ahol a magyar nyelv kialakult, és az etnogenezis legkorábbi korszaka lezajlott) nyugatra, az Uráltól a Kárpát-medencéig terjedő térség (ahol a vándorlás végbement) régészeti anyagából mi kapcsolható a magyarság korai történetéhez. Ebben a munkában mindig alapvető támpont volt a honfoglalás kori régészeti hagyaték, melynek keleti gyökerei és kapcsolatrendszerének vizsgálata adja a modern őstörténeti régészeti kutatások gerincét. Mivel a régészeti források folyamatosan bővülnek tőlünk keletre is, ezt az összehasonlító munkát időről időre újra el kell végezni. De nemcsak nyugati, hanem keleti irányból megközelítve is. Az írott forrásokból ismert kelet-európai szállásterületek lokalizálását ugyanis a Volgától keletre fekvő területek kora középkori régészeti leleteinek feltűnésétől várhatjuk, elsősorban pl. a Dnyeper és a Dnyeszter térségében.

Forrás: Türk Attila: A honfoglalás kori régészeti hagyaték keleti kapcsolatrendszere. Rubicon 2016/7

A korai magyar történelem régészeti kutatása az elmúlt évtizedben a Dnyeper folyó és az Urál hegység térségében előkerült kora középkori leletek kapcsán új lendületet vett. Sikerült újra szoros együttműködést kiépíteni az orosz, ukrán és moldáv régészekkel, hiszen a magyar őstörténet ezen országok történelmének is egy-egy apró szelete, vagyis nem magyar belügy, hanem nemzetközileg releváns tudományos kérdés. Régészeti szempontból azt mondhatjuk, hogy a Kárpát-medence 10. századi anyagi műveltségének keleti gyökerei továbbra is a kelet-európai erdős sztyepp és a Volga–Dél-Urál térségébe vezetnek. A növekvő leletszám ugyanakkor sokkal megalapozottabb következtetések levonását teszi lehetővé: ma már ott sűrűsödnek, ahol korábban még csak feltételeztük. A legfrissebb eredményeket is figyelembe véve a következőkben foglalhatjuk össze a régészeti leletekből kirajzolódó magyar őstörténeti képet, nyugatról keleti irányba haladva.

Kárpát-medence és Etelköz

A magyar honfoglalást – mint az őstörténetet lezáró eseményt – hagyományosan 895-re tesszük. Azonban az írott források adatai mellett néhány újabb hazai lelet is arra utal, hogy a honfoglalás kori anyagi kultúra már ezt megelőzően is feltűnt a Kárpát-medencében. Napjainkban erre utal (pl. Szeged környékén) néhány kis sírszámú temetőből származó honfoglalás kori sír radiokarbonos kormeghatározása. Amennyiben a későbbiekben ezek az adatok tovább gyarapodnak, akkor újabb érv szól majd amellett, hogy a honfoglalást ne kizárólag egy-két év eseménytörténetének tartsuk, hanem sokkal inkább egy néhány évtizedes, a 860-as évektől kezdődően a 907-es pozsonyi csatával bezáruló történelmi folyamatnak. De ez természetesen nem jelent kettős honfoglalást (ez utóbbi közismert elméletet továbbra sem támasztja alá semmilyen régészeti adat).

Keleti irányban a Dnyeper középső folyása mentén, a mai Krivij Rih, Kirovohrad, Dnyipro, Kremencsuk térségében, illetve a Dnyeszter alsó folyása mentén kerültek elő olyan leletek, melyek feltehetően az etelközi szállásterület emlékei. Ezt a leletkört régészetileg – az első, névadó lelőhelyük alapján – Szubbotyici-horizont néven tartjuk számon, és radiokarbonos kormeghatározással is a 9. század második felére keltezhetők.

A Dnyeszter folyó és a Szubbotyici-horizont jellegzetes leletei Szlobodzeja lelőhelyről

Forrás: Boldog Zoltán – Petkes Zsolt – Sudár Balázs – Türk Attila: Az Őshazától a Kárpátokig – a leletektől a viseletekig. Magyar Régészet, 2015 ősz

A leletanyagban a Kárpát-medencei 10. századi leletek anyagi műveltségével közeli párhuzamot mutató ékszer- és lószerszámtípusok mellett azok alapanyaga (aranyozott ezüst), palmettás díszítése, a sírok nyugat–keleti tájolása, valamint a lábhoz tett, nyúzott lóbőrős temetkezési rítus jelez egyértelmű kapcsolatot. Ugyanakkor világosan tükröződnek e hagyatékban a helyi szláv kapcsolatok (pl. a késő Luka–Rakoveckaja-kultúra kerámialeletei). Továbbá megjelennek a Krímből származó bizánci selyem- és kerámia-, sőt még a Volga-vidéki eredetű kerámialeletek is. Mindez meglepő összhangban áll az írott forrásoknak az etelközi magyarokról szóló adataival és időrendjével, miszerint a magyarok a 9. század középső harmada előtt nem tűnnek fel a Volgától nyugatra. Etelközben megtelepedvén pedig kereskedtek Bizánccal, és kapcsolatba kerültek a szlávokkal, de a Kárpát-medencével is, melyre egy másodlagos felhasználásban itt előkerült jellegzetes morva díszgomb utal.

Levédia egyelőre kérdéses

A Dnyeper és a Volga folyó közti terület napjainkban a korai magyar történelem régészeti kutatásának talán legnagyobb fehér foltja. Mindössze a vorobjovkai sírt említhetjük a Don vidékén. Itt a Kazár Kaganátushoz köthető szaltovói kultúrkör hatása mutatható ki, azonban a temetkezésből ismert csat és néhány más jellegzetesség annak egyértelműen Volga–Urál-vidéki eredetére utal. A Don és Szeverszkij Donyec vidékén a 8. század közepétől feltételezett Levédia régészetileg jelenleg nem igazolható. Itt sem a Kárpát-medenceiekkel rokon, sem – ami még fontosabb lenne – Volga–Urál-vidéki eredetű leletek nem tűnnek fel, ami talán nem meglepő, ha tekintetbe vesszük a térségben az alán (iráni nyelvű) népesség igen sűrű megtelepedését a vizsgált időszakban. Régészetileg tehát jelenleg semmi jele annak, hogy a 7. századtól a 9. század elejéig terjedő időszakban a Volga keleti partjáról egyáltalán bármilyen népesség is Európába költözött volna.

Ez összhangban áll a Kazár Kaganátusról szóló írott források adataival. A Volgán való nyugati irányú átkeléssel kapcsolatban a kronológia kismértékű változása (a 8. század közepe helyett a 9. század első fele) azonban nem kardinális kérdés, ráadásul a rövidebb ideig tartó vándorlásra is vannak történeti adatok. A Levédia elhelyezkedéséről szóló vita (Don-vidék, Etelköz keleti része vagy még a Volgától keletre) természetesen nem a kazár–magyar kapcsolatok tényét tagadja, pusztán az írott forrásokban megőrződött egykori érintkezés földrajzi helyét kell átgondolnunk. Fontos hangsúlyozni, hogy a kazárokkal való hosszabb együttélés (a Kaganátus területén belül) korábban azért kerülhetett előtérbe, hogy meg lehessen magyarázni a magyar–ótörök nyelvi kapcsolatokat. A Kazár Kaganátus régészeti kutatásának eredményei azonban ezt a lokalizációt nem erősítették meg.

Átkelés a Volgán

A Volgán való átkelésre valószínűleg a szamarai Volga-könyöknél kerülhetett sor, itt az ún. zsiguli átkelőhely használatára már a bronzkortól kezdődően vannak adatok.

A Volga folyó a szamarai Volga-könyöknél

Fotó: Szöllősi Mátyás

Ezen a hatalmas folyón nem lehetett bárhol átkelni, a középkorban igazolhatóan használt gázlók és átkelőhelyek ismerete alapvető fontosságú, és támpontot adhat. A Volga bal partján pedig hat-hét olyan, 8–9. századi lelőhelyet ismerünk (pl. Nyemcsanka, Proletarszkoje gorogyiscse, Vlaszty truda stb.), melyek magyar szempontból figyelemre méltóak. Itt a fémleletek mellett az uráli jellegű kerámialeletek feltűnése a meghatározó jelenség (Bakalszkaja-, illetve kusnarenkovói és karajakupovói kultúra). A folyó bal partjának kora középkori leleteiből látható, hogy a hun kortól a 9. századig két-három időszakban is történt uráli eredetű betelepülés. A folyó jobb partján pedig a Kazár Kaganátus belső területeiről ideköltöző, valószínűleg török nyelvű népeket (Novinki-horizont) ma már a 8. század elejétől valószínűsít a kutatás. Azt, hogy a magyarok mikor és főként miért keltek át a Volgán, és költöztek nyugatra, ma még nem tudjuk. Azonban joggal feltételezzük – miként később a besenyők esetében erről az írott források is beszámolnak –, hogy erre az eseményre valószínűleg nem kerülhetett sor a kazárok közreműködése, hozzájárulása, szövetsége nélkül. Okként a Dél-Urál előterében a 8–9. század fordulóján déli irányból feltűnő besenyő, esetleg a keleti irányból feltételezhető kimek törzsek (régészetileg: Szrosztkinszkaja-kultúra) „hatása” tűnik valószínűnek. Időrendileg pedig a 9. század eleje ‒ középső harmada jöhet szóba.

Az Urál térségében

A Dél-Urál térségében a baskíriai és kelet-tatárföldi 6–10. századi, ún. kusnarenkovói és karajakupovói régészeti műveltségek azok, melyeket a magyarok elődeivel kapcsolatba hozott a kutatás. E kultúrák lelőhelyei újabban a korábbiaknál délebbre, az orenburgi füves pusztákon (Filippovka), illetve keletebbre, az Urálontúl erdős sztyeppéin (Szinyeglazovo újabb leletei és Ujelgi) is előfordulnak, helyenként még a 10. századba is belenyúlva. A magyarság elődeinek feltűnését az Urál nyugati oldalán többnyire az I. Türk Kaganátus létrejöttével kapcsolatba hozható népmozgások északi hatásaként értelmezték.

Az ujelgi temető helyszíne, feltárása és leletei

Forrás: Boldog Zoltán – Petkes Zsolt – Sudár Balázs – Türk Attila: Az Őshazától a Kárpátokig – a leletektől a viseletekig. Magyar Régészet, 2015 ősz

Fontos megemlítenünk az Urál keleti oldalán a közelmúltban a magyarokkal összefüggésbe hozott Bakalszkaja-kultúrát (4–6. század), mely kapcsolatot mutat a hegység nyugati előterében ismert kora középkori kultúrákkal. A Bakalszkaja-kultúra új kutatási eredményei az Urálontúl erdős sztyeppi területén azért jelentősek számunkra, mert sikerült vele kitölteni azt az időrendi hiátust (4–6. század), amely a térség legjelentősebb vaskori eredetű kultúrájának, a szintén a magyarok elődeivel „gyanúba hozott” szargatkai kultúra megszűnésénél jelentkezett. A Bakalszkaja-kultúrában kimutatható a szargatkai tradíciók továbbélése, kusnarenkovói kapcsolatai szintén egyértelműek. Noha a nyugat-szibériai őshaza kérdése még jócskán igényel további kutatásokat, az biztos, hogy időben és térben is ez a legtávolabbi pont, ameddig a honfoglalás kori hagyatékból kiindulva több-kevesebb biztonsággal vissza tudunk nyúlni. A térség kora vaskori, bronzkori előzményeit természetesen lehet vizsgálni, akárcsak a magyar nyelv kialakulását megelőző időszak uráli régészeti kultúráit. Azonban a legtöbb kutató ma már úgy gondolja, hogy az önálló magyar nyelv kialakulása (Kr. e. 1000–500) előtti történések és régészeti leletek már nem tekinthetőek a magyar őstörténet részének.

A régészeti adatokat összefoglalva fontos hangsúlyozni, hogy az eredmények lényegében azonos területre vezetnek, mint a történeti-nyelvészeti koncepció, és ugyanez mondható el eddig az archeogenetikai vizsgálatok eredményeiről is. Mindez együtt biztos alapot ad a további vizsgálatokhoz. A magyarság eredetével kapcsolatban az elmúlt tíz év szerencsés leleteinek köszönhetően megkezdődtek a modern régészeti és bioarcheológiai kutatások, és a nemzetközi módszertani trendek (pl. az indoeurópai nyelvek és népek őstörténeti kutatása) messzemenő figyelembevételével folynak a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészettudományi Intézetének és a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának összefogásával.

(A tanulmány az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.)

[A fenti írás eredetileg a tudomany.hu oldalon jelent meg, szerzője Türk Attila.]

———————————————————————————————————————————————————

(Bejegyzésünkben a tudomany.hu Türk Attila által jegyzett cikkét a Creative Commons Nevezd meg! Így add tovább! licence alapján vettük át, és tartalmi változtatás nélkül közöltük. A szerkesztés során esetleg mégis összejövő hibák vagy hiányosságok (kézzel és mezei HTML-kódokkal dolgozunk) nem szándékos torzítások, amint észrevesszük, javítjuk őket.)

———————————————————————————————————————————————————
Fergeteg megj.

Két videót is ajánlunk Olvasóink szíves figyelmébe Türk Attilától, egy rövidebbet és egy hosszabbat.
Olvasóink egy része sajnos hajlamos az efféle írásokat egy világösszeesküvés darabkáinak tekinteni, így az ő kedvükért csak annyit tehetünk, hogy kijelentjük: erről szó sincs. Nem vagyunk zsidók, gyíkemberek, cionisták, filoszemiták, gonoszzsidó-imádók, szabadkőművesek stb. Az ezzel kapcsolatban felmerülő gondokat jellemzően az elhamarkodott ítéletek, a félreértések, a megbízható ismeretek hiánya, valamint a gombamód szaporodó, Akadémiát ostorozó és történelemhamisítást prédikáló guruk vallásosan mély dogmái okozzák. Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Magyar Őstörténeti Témacsoportja a jelek szerint végre nyitott a szélesebb olvasóközönség felé is, és elkezdte azt a hosszú munkát, amire valószínűleg sokan vártunk. A tudomany.hu összefoglaló cikksorozatát a tervek szerint mi is figyelemmel kísérjük majd, és ha a Bal-Rad olykor helyet ad, ismeretterjesztés és olvasói megvitatás céljából továbbközlünk egyet-egyet a magyar nyelvűek közül. Az őstörténeti sorozat korábbi darabja (Klima László tollából) itt érhető el.

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton!

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Magyar őstörténet – honnan hová?

Klima László írása a tudomany.hu-ról

Klima László nyelvész-régész, az ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet Finnugor Tanszék vezetőjének írása.

Legfontosabb állítások

A magyar őstörténet művelése, az őstörténeti ismeretek átadása a jövendő nemzedékeknek csakis tudományos eredményeken alapulhat.
Egy nép kialakulása, etnogenezise több szálon fut, és sohasem lezáruló folyamat. Emberi közösségek kommunikálnak egymással, kulturális és gazdasági kapcsolatokat létesítenek, kisebb csoportok, emberek jönnek és mennek, beolvadnak egy népességbe, avagy kiválva belőle egy másik nép történetének részeivé válnak. E folyamatok eredményeképpen a modern kori népek nyelvi, kulturális és genetikai kapcsolatai rendkívül szerteágazóak.
Másfél évszázada bizonyosan tudjuk, hogy nyelvünk a finnugor nyelvek közé tartozik. A finnugor egy nyelvészeti szakkifejezés – nyelvekre alkalmazható, de népekre nem. Vagyis nem mi vagyunk finnugor eredetűek, hanem a nyelvünk.
A magyar őstörténet kutatásában több tudomány működik együtt. A 19. század második felétől a 20. század közepéig a nyelvészet és a történettudomány szerepe volt a meghatározó, a 20. század közepétől a régészet, napjainkban pedig az paleogenetika eredményei irányítják az őstörténészek figyelmét egyre újabb kérdések felé.

Hunor, Magor és a korabeli politika

Anonymus, a 13. század elején élt magyar történetíró a magyar királyok dinasztiáját Attilától, a hun birodalom legnagyobb uralkodójától származtatta. Pár évtizeddel később Kézai Simon krónikájában a hun és a magyar nép közös származásáról írt. Hunor és Magor, a csodaszarvas mondája Kézai krónikája nyomán vált magyarságtudatunk alapjává.

A szarvast üldöző két testvér története egész Eurázsiában elterjedt. Nemcsak a füves puszták nomádjai ismerték, hanem a tundrai rénszarvaspásztor lappok is. Feltehetőleg a magyar mondakincsben is szerepelt. Anonymus és Kézai Simon művelt emberek voltak. Krónikáikkal elsősorban királyukat kívánták szolgálni, Anonymus művéből azonban kiolvasható a régi magyar nemzetségek védelmének szándéka is. Az Árpád-házi királyok Attilától való származtatása talán keleti eredetű hagyomány, hiszen a dunai bolgárok uralkodói is Attiláig vezették vissza a családfájukat.

Kézai Simon IV. László udvari papja volt. Királya a hatalmi játszmákban a keletről érkező kunok barátságát kereste. Ezért is fordulhatott krónikaírója a hunok felé. Az máig vitatott kérdés a magyar történettudományban, hogy Kézai idején a magyar hagyomány őrizte-e a hun rokonság tudatát, vagy az teljes mértékben a nyugat-európai krónikás hagyomány átvétele. Amint a fentiekből látható, már első krónikásaink is közvetlen politikai célok szerint formálták a magyarság eredetének történetét. A politikai szándék azóta is jelen van sok őstörténeti munkában. A magyar őstörténet művelése, az őstörténeti ismeretek átadása a jövendő nemzedékeknek azonban csakis a tudományos eredményeken alapulhat.

„Habsburg-ügynökök”: a finn nyelvrokonság gondolata

A 18. században érkeztek Magyarországra az első hírek arról, hogy a magyar nyelv talán a finn nyelvvel áll közelebbi kapcsolatban. 1769–1770 között Sajnovics János nyelvész, matematikus, csillagász egy csillagászati expedíció tagjaként a Lappföldön járt, és tudományos értekezést adott ki a magyar és a lapp nyelv rokonságáról. A lapp–magyar rokonságról írt művét Orczy Lőrinc magyar főispán, tábornok és költő (1718–1789) politikai szempontból értékelte: idegen hatalmak érdekeit sejtette mögötte, és megkérdőjelezte Sajnovics magyarságát.

A magyar közélet más képviselői is elutasították a rokonságot a „barbár és műveletlen” lappokkal. Horvát István, a magyar őstörténet kutatója pedig a reformkor nemzeti hevületétől eltelve 1825-ben megjelent könyvében már arról írt, hogy a magyar a bibliai ősnyelv, és a magyarság mint a szkíták leszármazottja valójában Európa ősnépe, így minden más nép tőle származik. Ugyancsak nála jelenik meg először az a gondolat, hogy a finnekkel és a lappokkal való rokonságot a németek akarják a magyarokra erőltetni.

A 19. század második felében a tudományos gondolkodás magasabb szintre lépett. A tudósok, így a történészek, nyelvészek is immár kellő forráskritikával közelítették meg adataikat. Magyarországon a finnugor nyelvek rokonságát hirdető tudósok a hunpárti magyar társadalom egyre nagyobb ellenállásába ütköztek. Az 1850-es években terjedt el az a hamis legenda, hogy a finnugristák („finnisták”) Habsburg-ügynökök. Az 1870–1880-as években a tudományban és a közéletben is élénk vita folyt a magyar nyelv és a magyar nép finnugor avagy török eredetéről.

A nyelvtudomány a 19. század második felében számos nyelvet összehasonlított egymással, és vizsgálatai során sok lehetőséget elvetett. Európai tudósok megvizsgálták a sumer–finnugor (és azon belül a sumer–magyar), valamint az etruszk–finnugor (és azon belül az etruszk–magyar) nyelvrokonság kérdését, de elvetették ezt a lehetőséget. A korabeli tudományos vita a magyar őstörténet iránt érdeklődő amatőr kutatók érdeklődését is felkeltette. Műveikből látható, hogy a szabályos hangmegfelelésekre alapozott nyelvészeti módszer, amely lehetővé teszi a rokon nyelvek közös szókincsének, közös nyelvtani elemeinek megállapítását, a közvélemény számára nehezen érthető. Ugyanez állapítható meg a magyar–örmény vagy a magyar–görög nyelvrokonságot hirdető művekből is. Ezek az írások a tudomány fejlődéséről tudomást sem szerezvén ugyanazon a szinten állnak, mint Otrokocsi Fóris Ferenc 17. századi héber–magyar nyelvhasonlításai.

A lényeg: nem mi vagyunk finnugorok, hanem a nyelvünk finnugor eredetű

A vita a tudomány terén már a 19. század végére eldőlt. Azóta a tudományos világban nem folyik vita a finnugor nyelvek összetartozásáról. A magyar nyelv finnugor eredetű. A finnugor és a szamojéd nyelvek együtt alkotják az uráli nyelvcsaládot. A finnugor nyelvrokonságot elfogadó külföldi tudósokról abszurd feltételezés azt állítani, hogy magyarellenes érzelmeiktől vezérelve erőltetik ránk véleményüket. A tudományos közélet nyitott a vitákra: a finnugor nyelvrokonság természetéről, jellegéről szóló ismereteink folyamatosan gyarapodnak, a szakmai párbeszéd során módosulnak, finomodnak.

A kiegyezéstől a millennium idejéig zajló nyelvészeti/őstörténeti vita fontos eredménnyel járt: a vitázó felek megállapították, hogy a nyelv és a kultúra fejlődése különböző hatások alatt különbözőképpen zajlik. Nyelvünk finnugor eredetű, de a magyar nép nem nevezhető finnugornak.

Ez a több mint százéves felismerés még mindig nem eléggé ismert a magyar közvéleményben, sajnos még egyes természettudósok körében sem. A „nem vagyunk finnugorok” típusú mondattal kezdődő szenzációhajhász újságcikkek és áltudományos művek egy nem létező állítással szemben indulnak rohamra, miként Don Quijote a lovagoknak nézett szélmalmok ellen. Ebbe a körbe tartozik, hogy természetesen az Árpád-házi királyok csontmaradványainak genetikai kutatásából sem vonható le következtetés arra vonatkozóan, hogy finnugorok vagyunk-e, vagy sem. Őstörténet-kutatásunk elismert szakemberei mutattak rá: nem mi vagyunk finnugorok, hanem a nyelvünk finnugor eredetű.

A történeti nyelvészet és a nyelvrokonság

Az összehasonlító történeti nyelvészet a nyelvek közti kapcsolatokat vizsgálva egyes nyelveket nyelvcsaládokba sorol, és megkísérli a nyelvcsalád közös ősnyelvének (alapnyelvének) lehető legteljesebb rekonstrukcióját. A magyar nyelv az uráli nyelvek családjába tartozik. E nyelvcsalád két fő ága a finnugor és a szamojéd.

A nyelvek közötti rokonság akkor áll fenn, ha az egy csoportba sorolt nyelveknek van közös alapszókincsük, és a közös eredetűnek meghatározott szavak között jelentésbeli kapcsolat van, továbbá igazolható, szabályos fonetikai (hangtani) eltérések mutathatók ki.

Nem tekinthető tudományos módszernek a különböző nyelvek hasonló hangzású szavainak rokonítása a hangtani kapcsolatok kifejtése és elemzése nélkül. Látszólagos hasonlóságok a világ bármely két nyelve között kimutathatók. A szabályos hangmegfelelésekre bőven idéznek példákat a finnugor nyelvrokonságot ismertető könyvek (pl. Nyelvrokonaink, szerk. Nanovfszky György, Budapest: Teleki László Alapítvány, 2000; Finnugor kalauz, szerk. Csepregi Márta, Budapest: Medicina, 2001) és újságcikkek. Sokak előtt már ismert lehet, hogy a finn koti magyar megfelelője a ’ház’, a kala ’hal’, a käsi pedig ’kéz’. E szavakból látható a hangmegfelelések rendszerének bonyolultsága is: a finn k hangnak a magyarban h felel meg, de csak mély hangrendű magánhangzók (a, o, u) előtt. Magas hangrendű magánhangzók előtt a k nem változik. A finnugor nyelvek közös szókincsébe, a hangváltozások rendszerébe nyújt bepillantást az Uralonet című internetes oldal (http://www.uralonet.nytud.hu/).

Az alapszókincsbe tartoznak a névmások, a rokonság különböző fokait jelölő szavak, a testrésznevek, a számolás szavai, az alapvető igék, a földrajzi környezet, a növény- és állatvilág szavai. Minden nyelv folyamatosan változik, egyes szavak kikopnak belőlük, és új szavak is keletkeznek. Ennek ellenére a finnugor alapszókincs ma is meghatározó eleme a magyar nyelvnek. A számítógépes statisztikák szerint a mai magyar beszélt nyelvben és az írott szövegekben is 50% fölötti arányban vannak jelen a finnugor eredetű szótövek (kb. 650-700 tőszó) és a belőlük képzett szavak.

A közös nyelvcsaládba sorolt nyelveket összekötő, szabályszerűen ismétlődő fonetikai jelenségek felhasználásával következtetni lehet az egyes rokon nyelveknek a közös alapnyelvükből eredő grammatikai egyezéseire is. Nyelvünk e téren is számos finnugor eredetű elemet őriz.

A honfoglalás előtt a magyar nép egy nyugati ótörök nyelvet beszélő népességgel került szoros kapcsolatba. Török eredetű szavaink (kb. 350-400 szó) a fejlett állattenyésztéssel és földműveléssel (ekés gabonatermelés, kertkultúra, szőlőtermelés) való megismerkedésről tanúskodnak. Ez török hatásra ment végbe a magyarság körében. A török szavak jelentésükkel is bizonyítják, hogy későbbiek, mint a finnugor eredetű magyar szavak, mert azok a halászatra, vadászatra és gyűjtögetésre utalnak. Török eredetű nyelvtani elemek a magyarban lényegében nincsenek, míg finnugor eredetű bőven van. Vagyis a török hatásról vallott tudományos vélemény erősíti azt, hogy a magyar nyelv nem a török, hanem a finnugor nyelvek közé tartozik.

A különböző vadregényes őstörténeti elképzelések az elmúlt évtizedekben egységes koncepcióvá értek össze. E koncepció alapját az a Horvát Istvántól eredő gondolat alkotja, hogy a magyar ősnyelv, a magyar ősnép. Ez az elmélet mindent magába fogad – azt is, hogy a magyarság a Marsról vagy a Szíriuszról származik, azt is, hogy létezett egy ősi kontinens, ahonnan a magyarság szétszóródott a világ minden tájára, azt is, hogy a sumerek, az etruszkok, a szabirok, a hunok, a görögök stb. rokonai vagyunk. E koncepció történeti és nyelvi alapja is teljesen elhibázott. A naiv őstörténeti koncepciók alkotói olykor el nem hangzott mondatokra hivatkoznak, vagy összeesküvés-elméleteket gyártanak igazuk bizonyítására. Eddig nem ismert annak bizonyítéka, hogy a „finnugor hazugságot” 1821-ben a Habsburgok találták volna ki, miként Trefort Ágoston sem mondta és írta sehol, hogy kötelességünk a finnugor rokonságot hirdetni. A legendák körébe tartozik, hogy Hunfalvy Pál és Budenz József Habsburg-ügynök lett volna, Kőrösi Csoma Sándor pedig nem írt naplót, így azt sem írta le, hogy a magyar nép igenis Attila népe.

A legtöbb genetikai nyom az eurázsiai sztyeppére vezet

A magyar őstörténet kutatásában több tudomány működik együtt. A 19. század második felétől a 20. század közepéig a nyelvészet és a történettudomány szerepe volt a meghatározó, a 20. század közepétől a régészet, napjainkban pedig az archeogenetika eredményei irányítják az őstörténészek figyelmét egyre újabb kérdések felé. Az archeogenetika eredményei egyesek számára meglepőek lehetnek.

A mai magyarság az elmúlt évszázadok során befogadott menekültek (pl. kunok, jászok, rácok) és a gazdasági érdekből betelepített, különböző szláv nyelveket és német dialektusokat beszélő emberek által elveszítette eredeti genetikai jellegét, szinte teljesen kicserélődött. A betelepült népesség azonban asszimilálódott – átvéve a magyarság nyelvét és kultúráját –, és magyarrá lett.

Az archeogenetikai kutatások azonban azt is kimutatták, hogy a honfoglalás korában élt őseink sem egy helyről származtak. A legtöbb genetikai nyom az eurázsiai sztyeppe különböző régióiba vezet, de a honfoglalás idején a Kárpát-medencében élt népesség is beolvadt a magyarságba. A történeti források alapján az is feltehető, hogy honfoglaló elődeink különböző csoportjai nemcsak magyarul, hanem egy vagy több másik nyelven is értettek, beszéltek. Adatok hiányában valószínűleg soha nem tudjuk eldönteni azt a kérdést, hogy a 895-ös honfoglalás előtt éltek-e a Kárpát-medencében magyarul beszélő emberek. Ha magyarul beszéltek is, valószínűleg nem nevezték magukat magyarnak. Csupán annyi tekinthető bizonyosnak, hogy az Árpád vezetésével betelepült népesség nevezte magát magyarnak, ez a népesség alapított magyar államot, és hagyott ránk magyar nyelvű nyelvemlékeket. És mi ezt a magyarnak nevezett nyelvet beszéljük itt, a Kárpát-medencében immár több mint ezer éve.

[A fenti írás eredetileg a tudomany.hu oldalon jelent meg, szerzője Klima László.]

—————————————————————————————————————————————————————————–

(Bejegyzésünkben a tudomany.hu Klima László által jegyzett cikkét a Creative Commons Nevezd meg! Így add tovább! licence alapján vettük át, és tartalmi változtatás nélkül közöltük. A szerkesztés során esetleg mégis összejövő hibák vagy hiányosságok (kézzel és mezei HTML-kódokkal dolgozunk) nem szándékos torzítások, amint észrevesszük, javítjuk őket.)

—————————————————————————————————————————————————————————–
Fergeteg megj.

Olvasóink egy része sajnos hajlamos az efféle írásokat egy világösszeesküvés darabkáinak tekinteni, így az ő kedvükért csak annyit tehetünk, hogy kijelentjük: erről szó sincs. Nem vagyunk zsidók, gyíkemberek, cionisták, filoszemiták, gonoszzsidó-imádók, szabadkőművesek stb. Az ezzel kapcsolatban felmerülő gondokat jellemzően az elhamarkodott ítéletek, a félreértések, a megbízható ismeretek hiánya, valamint a gombaként szaporodó, Akadémiát ostorozó és történelemhamisítást prédikáló guruk vallásosan mély dogmái okozzák. Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Magyar Őstörténeti Témacsoportja a jelek szerint végre nyitott a szélesebb olvasóközönség felé is, és elkezdte azt a hosszú munkát, amire valószínűleg sokan vártunk. A tudomany.hu összefoglaló cikksorozatát a tervek szerint mi is figyelemmel kísérjük majd, és ha a Bal-Rad olykor helyet ad, ismeretterjesztés és olvasói megvitatás céljából továbbközlünk egyet-egyet a magyar nyelvűek közül. A közeljövőben itt is várható írások Türk Attila és Mende Balázs Gusztáv tollából születtek, ezeket (is) le fogjuk majd hozni, természetesen a megjelenés eredeti helyére történő hivatkozással.

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton!

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!