1

(idézet: Ellenforradalom tollal és fegyverrel 1956 – Berecz János)

AZ ÚJ FORRADALMI KÖZPONT
MEGALAKÍTÁSA

1956. november 4-én hajnali 5 órakor rádióadás útján ország-világ értesült arról, hogy megalakult és működni kezdett a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány. Az új kormány, katonai segítséget kérve a Szovjetunió kormányától, hozzálátott a fegyveres ellenforradalom felszámolásához, hogy megvédje, megszilárdítsa a néphatalmat, és megteremtse a szocializmus építése folytatásának a feltételeit. Ezt a magyar nép nemzeti sorsát alapvetően meghatározó lépést sok nehéz egyéni és kollektív döntés előzte meg. A nem könnyű döntések meghatározója, lényege a forradalmi szakítás volt.

Az október 23-át követő első napokban az események irányát nagyon nehéz volt pontosan felmérni. Egyidejűleg jelentkeztek ugyanis a Rákosi-Gerő-klikknek a szocializmus, a hazafiság eszméit megsértő politikai vonala elleni jogos felháborodás megnyilvánulásai, a párt- és államélet lenini normáinak helyreállítását célzó követelések, valamint a kapitalizmus, sőt a kizsákmányoló nagybirtokrendszer visszaállítására irányuló előbb burkolt, leplezett, majd mind nyíltabb törekvések. Az események egyre gyorsabban peregtek, és mind határozottabban domborodtak ki az ellenforradalom lényegi vonásai.

A tömegek között felmérhetetlen volt a zűrzavar. Százezrek hitték, hogy követeléseik, jogos igényeik kielégítéséért folyik a harc. Az ellenforradalmi erők kezdetben jól álcázták igazi céljaikat; jelszavaik a szocializmus megtisztításáról, szocialista felvirágzásról, a nemzeti szuverenitás, a szabadság és a demokrácia győzelméről szóltak. Mindezt hangzatos hazafias szóáradattal bővítették, nacionalista uszítással tűzdelték. A fehérterror megdöbbenést váltott ki ugyan, de az atrocitásokat a szükséges megtisztulás elkerülhetetlen megnyilvánulásaiként magyarázta a minden eszközzel és nagy hangerővel dübörgő propaganda.

A szocialista forradalom tudatos híveit, a helytállásra kész kommunisták tízezreit tehetetlenségre kárhoztatta ez a lehetetlen helyzet. Akik harcoltak és harcolni akartak a munkáshatalom védelméért, nem kaptak megfelelő útmutatást, nem volt irányító központjuk. Október 28-án a Nagy Imre-kormány forradalminak nyilvánította az eseményeket, s így azok váltak ellenforradalmárokká, akik a szocialista Magyarországért, illetőleg védelméért küzdöttek. A pártot feloszlatták, újjászervezéséről csak egy nyilatkozat szólt.

Nehezítette a tisztánlátást az is, hogy a nemzetközi kommunista mozgalom és a szocialista országok első megnyilatkozásai sem voltak egyértelműek, miként maguk az események sem. Világos értékelésük csak október végén november első napjaiban született meg, de hazánkban akkor sem vált széles körben ismertté.

Október 30-án az ellenforradalmár csoportok heterogén összetételű, de központosított osztagai megostromolták a Magyar Dolgozók Pártja budapesti székházát a Köztársaság téren. A több órás tűzharc az ellenforradalmi fegyveres erők magasabb fokú szervezettségéről tanúskodott: a támadás irányított volt, és nehézfegyvereket is bevetettek. A székház elfoglalása után a védők közül 25 személyt kegyetlenül legyilkoltak, és halálosan megsebesítették a pártbizottság köztiszteletben álló, a szocialista gyakorlat tényleges megújításán fáradozó titkárát, Mező Imrét. Ez az ostrom jeladás volt. Ettől kezdve az ellenforradalmi fegyveres bandák a pártházak elfoglalását, a helytálló kommunisták üldözését, a szocializmus híveinek megfélemlítését tekintették fő feladatuknak.

Az események valódi jellegét változatlanul palástolta, hogy az ország élén kommunisták vezette kormány állott. Nagy Imréről, a sűrűn, két-három naponként változó kormány elnökéről köztudott volt, hogy négy évtizede harcosa a magyar kommunista mozgalomnak, és részt vett a Komintern munkájában is. Joviális fellépése, szép magyaros beszédstílusa, a személyi kultusz káros következményei elleni korábbi fellépései nagy tekintélyt kölcsönöztek személyének. Ő pedig október 30-án kezet nyújtott a budapesti pártház ostromát irányító Dudás József ellenforradalmi vezérnek. Az új helyzetnek azzal kívánt nemzetközi biztosítékokat szerezni, hogy október 31-én bejelentette Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből, és kinyilvánította az ország örökös semlegességét. A feltételek biztosításáért a tőkés nagyhatalmakhoz fordult. Ekkor már nyilvánvalóvá vált, hogy vele tovább haladni nem más, mint a szocializmus eszméinek elárulása, hozzájárulás a munkáshatalom felszámolásához.

Az ellenforradalmi veszélyt Nagy Imre környezetében is egyre többen kezdték felismerni. A vele együtt haladó, tekintélyes régi harcos, Szántó Zoltán november 2-án azzal a kéréssel fordult a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság akkori budapesti nagykövetéhez, D. Soldatichoz, hogy veszély esetén kaphatnak-e menedékjogot a nagykövetség épületében „a pogromokat rendező ellenforradalmárok elől, akiknek akciói ebben az időben dühöngtek”. November 3-án meg is kapta az igenlő választ.* D. Soldatic visszaemlékezései. Vjesnik, 1977. XI. 28. * Nagy Imre közvetlen munkatársa, a személyi kultusz időszakában meghurcolt Losonczy Géza államminiszter november 3-án sajtóértekezletet tartott a Parlamentben. Ezen az összejövetelen kijelentette: „A kormány véleménye szerint az országban meglehetősen elevenek az ellenforradalmi erők. A magyar kormány ezért szükségesnek látja teljes egészében kijelenteni, hogy az elmúlt tizenkét esztendő olyan eredményeiből, mint a földreform, az államosítás és a szociális vívmányok, semmit sem kíván feladni. … nem fogja tűrni a kapitalizmus restaurációját Magyarországon.”** Egyetemi Ifjúság, 1956. XI. 4. *

Az ilyen beismerések és fogadkozások csak tovább ködösítették a helyzetet, mert a kormány intézkedései éppen az ellenforradalom következményeit stabilizálták és nemzetközi védelmét szolgálták. Nem tettek tényleges lépéseket az ellenforradalommal szemben. Ezzel a politikával és magatartással szakítani kellett, mert ez az árulás útja volt. Ugyanakkor az ellenforradalommal szemben a személyi kultusz időszakának a politikája nem lehetett alternatíva, és személyi garnitúrája sem lehetett az új forradalmi központ kezdeményezője.

1956. november 1-én Kádár János és Münnich Ferenc megállapodott abban, hogy az új forradalmi központ megszervezése létkérdés. Az esti órákban elhagyták Budapestet, és hozzáláttak a forradalmi ellentámadás előkészítéséhez. November 2-án, Nógrádi Sándor altábornagy szervezésében, Marosán György, Apró Antal, Kiss Károly és más elvtársak is követték Kádár Jánost.

A szakítás és az ellenforradalommal való szembefordulás rendkívül nehéz körülmények és feltételek közepette ment végbe. A Magyar Dolgozók Pártja két ismert vezető gárdájának bukását jelezték az események, de a csőd ekkor még kevesek előtt volt nyilvánvaló. A „baloldali” gárda, a Rákosi-klikk a válság előidézője volt a törvénytelenségek elkövetésével, helytelen intézkedésekkel, hiú féltékenységével és a saját pozícióikhoz való vak ragaszkodással. Személyi hatalmukat a szocializmus előfeltételének tekintették, és éppen ezzel ásták alá annak alapjait. Az MDP-nek ez a régi vezetése nem lehetett új központ, mert elvesztette a párttagság és a dolgozó tömegek bizalmát, saját maga is felelős volt a kialakult helyzetért, és képtelen volt programot adni a kivezető útra.

A „jobboldali” gárda, Nagy Imre központja megmámorosodott a változásoktól és a hatalom megragadásától. Miközben az utcákon az ellenforradalmi terror dühöngött és az intézményekben a szocialista-ellenes erők vették át a hatalmat, miközben üldözték a szocialista hazafiakat, ők rohantak az események után, és közben azt képzelték, hogy irányítják azokat. Mindenben kielégítették az ellenforradalom politikai igényeit, és úgy tettek, mintha – a néphatalom felszámolásának időszakában – valamiféle ünnepélyesen kinyilvánított és abszolutizált nemzeti szuverenitás volna a legfontosabb. Az eltávolításukat tervező ellenforradalmárok mögéjük felzárkózva és segítségükkel jutottak be a hatalom, a kormányzás sáncaiba, és így a törvényesség látszatával takaróztak. Fordulatot végrehajtani már nem tudtak, és nem is akartak.

Igen nehéz helyzetben voltak azok, akik a forradalmi szakítást kezdeményezték és végrehajtották. Mindvégig betartották a párt szervezeti szabályzatának előírásait: megelőzően nem szervezkedtek, nem alakítottak csoportot vagy frakciót. Tudtak egymásról, de szervezeti kötelékek nem voltak közöttük. Kádár János elvtárs mondotta az Országgyűlés 1957. május 11-i ülésén: „Meg kell őszintén mondanom, hogy a vezetésnek ez a része azokban a nehéz napokban súlyos zavarban volt. Legalábbis én, a magam nevében mondhatom, hogy az események sodrában nem volt egyszerű dolog megérteni, hogy mi történt. És a következő lépés, hogy mit kell tenni, még nehezebb volt. Tehát nehéz volt felismerni, hogy mi történik, és nehéz volt meglátni, hogy mit kell tenni. Ezért bizonytalanság volt a vezetés jobbik és tisztességes részéről.”* Kádár János: Szilárd népi hatalom: független Magyarország. Kossuth Könyvkiadó 1962. 134. old. *

Tovább növelte az új forradalmi központ megszervezésének és fellépésének nehézségeit, bonyolultságát a dolgozó tömegek hangulata és politikai szétszórtsága. A nagy tömegek megmámorosodtak jogos követeléseik beteljesedésének reményétől, de cselekvőképességüket zavarodottság és félelem bénította. A Kádár János vezetésével megalakult forradalmi központ nehéz választás előtt állt. Mit tegyen először: ismerje el a munkásosztály jogos követeléseit és fokozatosan vegye fel a harcot az ellenforradalommal, vagy az ellenforradalom leverésére összpontosítsa először erejét, még ha kezdeti értetlenséggel, a félrevezetett emberek meg nem értésével találkozik, és utána, konszolidált körülmények között lásson hozzá a munkások jogos követeléseinek teljesítéséhez? A Magyarországon kialakult, a szocializmust alapjaiban veszélyeztető helyzetből kiindulva, és figyelembe véve a nemzetközi munkásmozgalom tapasztalatait, olyan döntés született, hogy először az ellenforradalmat kell leverni, mert enélkül a munkásosztály és a dolgozók semmilyen jogos óhaját és követelését sem lehet teljesíteni.

Az akkori eseményeknek és döntéseknek van egy elvi jelentőségű tanulsága. A marxista-leninista élcsapatnak mindig a munkások, a dolgozó tömegek alapvető érdekeiből kell kiindulnia, figyelembe kell vennie a néptömegek helyzetét, felkészültségét, tettrekészségét, szervezettségét, politikai hangulatát stb. A helyzet akkor válik igazán nehézzé, ha ellentmondás keletkezik a dolgozó tömegek hosszú távú érdekei és pillanatnyi hangulata között. 1956 október-novemberében az ellenforradalom nacionalista uszítása és a revizionizmus demagógiája által felkorbácsolt tömeghangulat ellentmondott az ország, a dolgozók tartós érdekeinek. A Kádár János vezette forradalmi központ történelmi érdeme, hogy felismerte ezt a helyzetet, és volt bátorsága szembeszállni az ellenséges hangulatkeltéssel; fellépésével a dolgozó magyar nép tartósan érvényesülő, alapvető nemzeti és osztályérdekeit szolgálta. Az új forradalmi központ bízott abban, hogy a szocializmus építésének nagy eredményei, a népi Magyarország tizenkét éve mély nyomokat hagyott a néptömegekben. Erről szólt Kádár János 1957. január 26-án a Szakszervezetek Országos Tanácsa X. ülésén: „Amikor november 3-án ennek a kormánynak a létrehozásán gondolkodtunk, azt hiszik, nem tudtam azt, hogy nem virágkoszorúkkal fognak minket fogadni? Nagyon jól tudtam, de meg voltam győződve igazságunkról és arról, hogy a nép meg fogja érteni tettünket, helyeselni és becsülni fogja, hogy az ellenforradalmi áradattal szembeszegültünk, és megmentettük a magyar proletárdiktatúrát.”* Ugyanott. 19. old. * Az Országgyűlés már idézett ülésén pedig így fejezte ki ezt: „… abban is biztos voltam, pedig akkor nem úgy festett a helyzet, hogy a magyar nép óriási tömegei meg fogják érteni, hogy szakítanunk kellett, és az egyenes harc útjára kellett lépni.”** Ugyanott. 135. old. *

A Kádár János vezette forradalmi központ Szolnokon november 3-án megalakította a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt. Nem tartózkodott a kormány minden tagja Szolnokon, de az elhatározottságban egységesek voltak. Négyen írták alá a „Nyílt levél a magyar dolgozó néphez!” címzésű dokumentumot, amely így kezdődött: „Alulírottak, Apró Antal, Kádár János, Kossa István és Münnich Ferenc miniszterek, Nagy Imre kormányának volt tagjai bejelentjük, hogy 1956. november 1-én megszakítva ezzel a kormánnyal minden kapcsolatunkat, kiléptünk a kormányból és kezdeményeztük a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakítását.”*** Szabad Nép, 1956. november 6. *

Az új kormány összetételét és céljait egy másik dokumentum, a „Felhívás a magyar néphez!” jelentette be. A kormány összetétele a következő volt: Kádár János miniszterelnök, dr. Münnich Ferenc miniszterelnök-helyettes, a fegyveres erők és közbiztonsági ügyek minisztere, Marosán György államminiszter, Horváth Imre külügyminiszter, Kossá István pénzügyminiszter, Apró Antal iparügyi miniszter, Dögei Imre földművelésügyi miniszter, és Rónai Sándor kereskedelemügyi miniszter.* Ugyanott. *

Kádár János és Münnich Ferenc Szolnokon, a Vörös Hadsereg úti laktanyában tartózkodtak, ahol a szovjet csapatok parancsnokságával együtt megtervezték és irányították a fegyveres ellenforradalmi bandák felszámolására irányuló hadműveleteket. Münnich Ferenc kapta azt a feladatot, hogy biztosítsa: a Magyar Néphadsereg még együtt lévő egységei megértsék az új helyzetet és támogassák a szovjet csapatok műveleteit.

Apró Antal és Marosán György a Szolnok megyei tanács épületében (Kossuth Lajos u. 1.) szervezték a kormány polgári feladatainak ellátását, és felvették a kapcsolatot a forradalmi fellépést támogató személyiségekkel. Kiss Károly a párt szervezésének megindítását készítette elő. Velük volt Nógrádi Sándor és más elvtársak. Munkatársaik közül Simon Ferenc a Szolnoki Rádió adásait szervezte, Erdélyi Károly pedig Kádár János munkatársa volt. Horváth Imre külügyminiszter, mivel Bécsből nem tudott eljutni Budapestre, Prágába utazott, és ott kezdte meg az új kormány külügyi munkáját: a harcot a nemzetközi diplomáciai elismertetésért, és az ENSZ tájékoztatását. A többi miniszter Budapesten készítette elő a kormány tevékenységét, Uszta Gyula altábornagy vezetésével pedig a Honvédelmi Minisztériumban szervezkedett egy tiszti csoport, amely november 4-én támogatta az új forradalmi központ katonai akcióit.

Az új forradalmi központ ideiglenes, átmeneti székhelynek tekintette Szolnokot, amit Kádár János el is mondott a szolnoki pártaktívának november 4-én. A találkozóra délután öt óra tájban került sor a városi pártbizottság (Beloiannisz u. 22. sz. alatti) épületében, mintegy 25-30 fő részvételével. Kádár János tájékoztatta a résztvevőket a kialakult helyzetről, az új kormány megalakításáról, céljairól, és akkor szinte hihetetlennek tűnő optimizmussal beszélt a kibontakozás lehetőségeiről. Az oldott légkörre, az elvtársias hangulatra jellemző, hogy a részt vevő kommunisták sok-sok feltett kérdése közül jó néhány Kádár János elvtársnak az ötvenes években elszenvedett meghurcoltatására és börtönéveire vonatkozott. Ezekre is nyíltan válaszolt, hangsúlyozva: az egyéni sérelmeket is csak a szocialista törvényesség és rend helyreállításával lehet orvosolni.* E könyv szerzője 1971-1972-ben gyűjtőmunkát folytatott a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulása körül tevékenykedő személyek között. Ennek alapján rendelkezik Demcsák Katalin, Feleki István, Fodor Mihály, Hudák László, Kálmán István, Simon Ferenc, Szabó József, Szekeres László, Szepesi Károly, Szepesi Károlyné, Varga Viktória és más elvtársak nyilatkozataival személyes tapasztalataikról és akkori tevékenységükről. *

A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány formális jogi törvényességét biztosította, hogy tagja volt az Országgyűlés elnöke, az Elnöki Tanács elnöke, Dobi István pedig támogatta a szakítást Nagy Imre kormányával, és jóváhagyta az új kormány megalakulását, személyi összetételét. Az új kormány november 7-én a Parlament épületében, Dobi István jelenlétében letette az esküt.

SaLa

Kérem, anyagilag támogass aa Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb sarkában látható    piktogrammra felső felső Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter  2747 Törtel,  Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a  „Köszönjük” – rovatban tájékoztatjuk!  balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De minimum LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!

2

(idézet: Ellenforradalom tollal és fegyverrel 1956 – Berecz János)

AZ ELLENFORRADALOM
FEGYVERES FELSZÁMOLÁSÁNAK NEMZETKÖZI
KÖRÜLMÉNYEI

A magyarországi ellenforradalom idején (1956. október-november) kialakult nemzetközi helyzet a szocializmus és a béke erői számára igen kedvezőtlen képet mutatott, mert a nemzetközi reakció támadásban volt, és a háborús veszély közvetlen közelbe került. De november első napjaiban már olyan lényeges tényezők bontakoztak ki, és olyan összefüggések érvényesültek, amelyek lehetővé tették a haladás erőinek ellentámadását, és megalapozták a Szovjetunió gyors intézkedéseinek eredményességét.

A háborús veszély elhárításában, a magyarországi ellenforradalom leverésében a legfontosabb nemzetközi tényező a szocialista országok többsége által támogatott Szovjetunió határozott, internacionalista fellépése volt.

1956 októberének utolsó napjaiban a Szovjetunió vezetői több kísérletet tettek a magyar helyzet normalizálásának elősegítésére. Amíg volt remény, még a katonai erő felvonultatásával és mozgatásával is a politikai megoldás érdekében tevékenykedtek. A belső ellenforradalmi erők, valamint az imperialista körök azonban vérszemet kaptak, és fokozták támadásukat. Mivel a segítségnyújtás addigi módjai nem vezettek eredményre, aktív beavatkozásra volt szükség.

A Szovjetunió kormányának október 30-i nyilatkozata állást foglalt a szocialista országok kapcsolatainak alapelvei mellett, felsorolva közöttük az állami függetlenség és szuverenitás tiszteletben tartásának az elvét is. De két nap múlva a történelem feladta a leckét: milyen szuverenitást és függetlenséget kell tiszteletben tartani? Nézheti-e a Szovjetunió lábhoz tett fegyverrel, hogy ellenforradalmi bandák megsemmisítsék egy nép 12 év alatt elért eredményeit, és felszámolják a szocializmus vívmányait Magyarországon? Hogyan értelmezzék a szuverenitást: burzsoá vagy proletár módon, tértől és időtől függetlenül, vagy osztályharcos alapon, a történelmi körülmények által meghatározottan?

Az erős és agresszív imperialista világrendszer létezésének idején a szocializmus sorsa egyik vagy másik országban nem lehet független a többi szocialista ország sorsától. A szocialista Magyarország függetlensége forgott kockán, mert a külső és belső ellenség összehangolt csapásai veszélyeztették! A „szuverenitás” jelszava már az előretörő burzsoá restauráció, a revizionista árulás védelmét szolgálta. Helyre kellett állítani a munkáshatalom biztonságát, és ezzel függetlensége és szuverenitása is helyreállt.

A Szovjetunió vezető szervei – számolva a meg nem értéssel is – a proletár internacionalizmus lenini elveit figyelembe véve döntöttek: fegyveres segítséget nyújtottak az ellenforradalom leveréséhez. A Szovjetunió szándékait a Pravda november 4-i „El kell torlaszolni a reakció útját Magyarországon!” című vezércikke így határozta meg: „A népi Magyarország olyan napokat él át, amelyek döntőek lesznek sorsának további alakulására. A kérdés most az: tovább halad-e Magyarország a szocialista fejlődés útján, vagy győznek a reakciós erők, amelyek olyan rendszert akarnak visszaállítani, amely évtizedekre visszavetné az országot?

A demokratikus erők győzelme, élén a munkásosztállyal, biztosítja Magyarországnak a tényleges nemzeti függetlenséget, a nép teljes demokratikus szabadságát, együttműködését a szocializmus összes országaival, a jogegyenlőség, a nemzeti szuverenitás tiszteletben tartása és a kölcsönös testvéri segítségnyújtás lenini elvei alapján. A népi Magyarország csak ilyen körülmények között fejlesztheti gyors léptekkel gazdasági és kulturális életét, emelheti a nép jólétét, nyerheti el a nemzetközi kérdésekben a kellő tekintélyt, és mozdíthatja elő a béke megszilárdításának ügyét.”

Csehszlovákia, Románia, Bulgária és a Német Demokratikus Köztársaság hasonló módon ítélte meg a helyzetet. A veszély láttán nem volt közömbös számukra, hogy egy testvéri országban milyen fordulatot vesznek az események, milyen lesz egy testvéri nép sorsa. „Nem mindegy nekünk, hogy mi történik közvetlen szomszédunk, a Magyar Népköztársaság területén, mert ez az ország a szocializmus táborához tartozik éppúgy, mint a mi köztársaságunk” – írta október 31-én a csehszlovákiai Új Szó. A testvéri országok hivatalos szervei és dolgozói mélységes aggodalommal tekintettek Magyarország felé, ezért támogatták teljes egyetértéssel és megkönnyebbüléssel a Szovjetunió katonai segítségnyújtását. Ez a támogatás erősítette a magyar forradalmi erők fellépését és újjászerveződését is.

A külső és belső reakció azt remélte, hogy ellentétek keletkeznek a szocialista országok között a szovjet katonai egységek fellépése és a magyarországi helyzet megítélésében. Ha szakításról nem is álmodoztak az imperialisták, de az egység megbomlásától céljaik későbbi megvalósulását várták.

Az amerikai imperializmus vezetői elsősorban a Szovjetunió és Kína közötti ellentétekre építettek. 1956. október 25-én az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Tanácsának 201. ülésén Allen Dulles számolt be a magyarországi eseményekről. A CIA főnöke figyelemre méltónak tartotta azt a tényt, hogy Kína még nem adott ki nyilatkozatot, és hallgatott az eseményekről. Ő így vélekedett: „A kínai kommunisták nyilván nem éppen boldogtalanok a magyarországi események miatt. Ha ez így van, ez kezdete lehetne az első törésnek Kína és a Szovjetunió között.”* D. D. Eisenhower: Id. mű. 67. old. *

A reakció reményei azonban nem váltak be. Az ellenforradalom kirobbantásának első napjaiban valóban eltérések voltak az egyes szocialista országok között az események megítélésében és az okok keresésében. Ez egyáltalán nem meglepő, mert Nagy Imre és híveinek fellépése még nem lepleződött le, jelszavaik még szocialista jelzőkkel voltak teletűzdelve. November első napjaiban azonban kialakult a szocialista országok teljes egysége az alapvető kérdések megítélésében és a szükséges intézkedések kidolgozásában.

A Kínai Kommunista Párt lapja, a Zsenmin Zsipao november 3-i vezércikkében teljes egyértelműséggel állt ki a Szovjetunió mellett: „A Szovjetunió körül tömörülő szocialista országok egysége az emberiség békéjének és haladásának leghatalmasabb bástyája …”

A nemzetközi imperializmus a magyarországi események idején reményeket fűzött a lengyelországi változásokhoz is. Ha október utolsó napjaiban már tudták is, hogy Lengyelországot nem sikerül kiszakítani a szocialista országok közösségéből, de számítottak „külön” útjára, valamiféle tartós lengyel-szovjet nézeteltérésre, ellentétekre. Azt különösen biztosra vették, hogy Lengyelországban másként ítélik meg a magyarországi helyzetet, mint a Szovjetunióban és a többi szocialista országban, és hogy a magyarországi fegyveres harcok élénkítőleg hatnak majd a lengyel reakciós elemek magatartására.

November 2-án a Lengyel Egyesült Munkáspárt felhívással fordult a lengyel munkásosztályhoz és a lengyel néphez, és őszinte aggodalmának adott hangot a magyar reakció előretörése miatt: „A magyarországi események új, veszélyes szakaszba léptek. Mindinkább világossá válik, hogy a reakciós elemek felülkerekednek. A szocialista rendszer alapjait veszély fenyegeti. A zűrzavar és az anarchia kiterjed az egész országra. Reakciós bandák lincseléseket követnek el, és bestiális módon gyilkolják a kommunistákat. A lengyel munkásosztály, egész népünk a legnagyobb aggodalommal figyeli az eseményeknek ilyen fordulatát. Lengyelországban határozottan elítélik a reakciós erőket, amelyek szerencsétlenségbe sodorhatják Magyarországot.”

Ugyancsak sokat vártak az imperialisták Jugoszlávia magatartásától és állásfoglalásától. A Jugoszláv Szövetségi Népköztársasággal szemben sok sértést és igazságtalanságot követett el a Rákosi-Gerő-féle pártvezetés, és a kapcsolatok javítása is felemásan, fenntartásokkal történt. Jugoszláviában is sok bizalmatlanság rakódott le a magyar párttal szemben, ami 1956 nyarán oldódni kezdett. Ennek jele volt a Gerő Ernő vezette párt- és kormányküldöttség fogadása október 14. és 23. között. Nagy Imre és csoportja azonban nagyobb szimpátiának örvendett egyes jugoszláv szervek és ideológiai körök előtt. Nagy Imrét és körét „antisztálinizmusa” miatt „haladónak” tartották, s így egyes jugoszláv diplomatákon keresztül aktív kapcsolatokat tartottak velük. A fehérterror azonban megdöbbenést váltott ki a jugoszláv vezetésből és az egész jugoszláv népből. November 4-én a jugoszláv kormány támogatásáról biztosította az új forradalmi központ megalakulását, és egyetértett az ellenforradalom leverésének szükségességével, támogatta a szovjet katonai egységek akcióját és segítségnyújtását.* Magyar Szó (Novi Sad), 1956. november 5. A TANJUG november 4-i nyilatkozata. *

Végül figyelemre méltó és szükséges felidézni Palmiro Togliatti álláspontját a szovjet katonai segítségnyújtásról, amely a l’Unitá 1956. november 6-i számában jelent meg. Togliatti nyílt őszinteséggel és mély internacionalizmussal támogatta a Szovjetunió fellépését a magyarországi ellenforradalommal szemben, amelyet „A szabadság és a béke védelme” című cikkében fogalmazott meg. „Lehet, hogy az ellenség féktelen propagandájának hatása alatt egyesek ingadoznak, reszketnek, hibáznak. Később vissza fogják nyerni biztonságukat. Nem különös és nem is új dolog az, hogy vannak a munkásmozgalomban olyanok is, akik csak néhány hónapi, sőt néhány évi késéssel értik meg a dolgok lényegét. De az események lényege világos … A Szovjetuniónak kötelessége megakadályozni azt, hogy határain katonai provokációk tűzfészkei keletkezhessenek. Kötelessége, különösen a jelen pillanatban, megvédeni mindazokat a hadállásokat, amelyek a béke frontjának szerves részét alkotják, kötelessége megakadályozni, hogy ezeket a hadállásokat áttörjék, vagy akár csak kismértékben is meggyöngítsék. Kötelessége ez nemcsak saját magával, vagy a kelet-európai országokkal és népekkel szemben, hanem velünk és az összes népekkel szemben is.”

November 2-án és 3-án a magyar forradalmi munkás-paraszt kormány vezetői részben közvetve, részben közvetlenül tárgyalást kezdtek a testvéri országok vezetőivel. A szocialista országok vezetői támogatták az új kormány megalakítását, és a súlyos helyzetre való tekintettel egyetértettek azzal, hogy a szovjet csapatok segítsék a magyar kormányt az ellenforradalom leverésében. A döntés meghozatalánál különböző megfontolásokból indulhattak ki a szocialista országok, de a lényeg egy volt: mind támogatta a forradalmi munkás-paraszt kormányt, és a szovjet csapatok segítségnyújtását internacionalista forradalmi tettnek értékelte. Ezzel súlyos csapás érte a nemzetközi imperializmus reményeit.

A Szovjetunióra nagy terhek hárultak 1956 novemberében a békéért és haladásért folytatott harc másik frontján is. A Magyar Népköztársaságban folyó küzdelemmel párhuzamosan folyt Anglia és Franciaország agresszív támadása Egyiptom ellen. A kapitalisták profitját jelentősen veszélyeztette a Szuezi-csatorna államosítása, aminek példája buzdítólag hatott a gyarmati országok nemzeti felszabadító küzdelmére is. Az imperialista nagyhatalmak fontos stratégiai területnek is tekintették a Közel-Keletet. Az ezen a területen elhelyezett támaszpontok közvetlen közelről fenyegették a szocialista országok biztonságát, valamint a nemzeti függetlenségért harcoló arab országok népeit. Ezért az imperializmus közös érdekeit tükrözte az a törekvés, hogy visszaszerezzék a Szuezi-csatorna feletti uralmat, és katonai csapással megrendszabályozzák Egyiptomot. Ezzel akarták alapos leckében részesíteni a nemzeti felszabadító mozgalmat általában is. Ilyen okok miatt az Egyesült Államok hallgatólagosan támogatta az angol-francia fenyegető és megtorló lépéseket.

Miközben 1956 nyarán és őszén tárgyalások folytak a szuezi vita békés rendezéséről az ENSZ kereteiben és azon kívül is, az angol és a francia kormány lázasan készítette elő a katonai akciót. Faltörő kosként Izraelt használták fel. Szeptember és október folyamán Izrael a Jordánia ellen irányuló provokációval élezte ki a helyzetet Közel-Keleten. Anglia látszólag megtorlással fenyegette Izraelt, a valóságban pedig Franciaország – közös megegyezés alapján – fegyvereket szállított Izraelnek. Együttesen állították össze a katonai akció forgatókönyvét is.

A francia külügyminiszter, Ghristian Pineau, október 23-án Londonba repült, ahol jóváhagyták a terveket, és megindították az akciót. Október 25-én Izrael általános mozgósítást rendelt el, október 29-én pedig megtámadta Egyiptomot. Az angol és francia kormány „a Szuezi-csatorna forgalmának védelmében” október 30-án ultimátumot intézett a szemben álló felekhez, és követelte, hogy azok vonják vissza csapataikat 10 mérföldnyire a csatorna mindkét oldaláról. Ez a különös ultimátum azt követelte Egyiptomtól, hogy saját határaitól 100 mérföldnyire vonja vissza haderejét. Egyiptom elutasította ezt a szégyenteljes ultimátumot. Október 31-én hajnalban az angol-francia csapatok levegőben és tengeren megtámadták Egyiptomot, behatoltak a csatornaövezetbe.

Az angol-francia agresszorok gyors eredményre számítottak. Éppen azt az időpontot választották ki a támadásra, amikor úgy vélték, hogy a nemzeti felszabadító forradalom segítségnyújtásra képes és kész szövetségesét, a szocialista világrendszert, és elsősorban a Szovjetuniót nagyon lekötik a magyarországi események. Erre utalnak a dátumok is, amelyek teljesen egybeestek. Október 23-án kezdődött mind a két akció. Október 28-án az angolok tűzették napirendre a Biztonsági Tanácsban az ún. „magyar kérdést”, miközben az utolsó biztatást adták az izraeli támadás megindításához, amely 29-én be is következett. Október 31-én a magyar reakció már győzelmet ünnepelt, amikor az angol-francia imperializmus kiszélesítette az Egyiptom elleni agressziót.

Az angol-francia reakció arra számított, hogy 2-3 nap alatt (október 29-31.) sikerül megtörni Egyiptomot, és mire a világ haladó erői felocsúdnak, a harc már a gyarmatosítók győzelmével végződött. Kezdetben ezzel számoltak az Egyesült Államok kormánykörei is, de november 1-re már oly módon változott meg a helyzet, hogy az USA fontos lépéseket tett az angol-francia-izraeli támadás megállítására, és a helyzetnek saját javára történő kihasználására.

November első napjaiban az amerikai imperializmus biztosítani szerette volna a reakció győzelmét Magyarországon. Ezt tartotta a legfontosabb és fő kérdésnek. Általános és konkrét érdekei elsősorban azt kívánták meg, hogy a szocializmusra mérjenek csapást, és a szocialista országok sorait gyengítsék. Az Egyesült Államok vezetői világosan látták, hogy a fő front, a szocializmus és kapitalizmus között folyó ütközet a fontosabb számukra. November 1-én 9 órakor, az Eisenhower dolgozószobájában tartott értekezleten John Foster Dulles külügyminiszter alábbi megállapítása teljes egyetértésre talált a résztvevők között: „Rendkívül tragikus, hogy éppen olyan időpontban, amikor óriási és régen remélt, a kelet-európai szovjet gyarmatosítás fölötti győzelem előtt állunk, dönteni kényszerülünk, hogy vagy az afrikai és az ázsiai angol-francia gyarmatosítás nyomdokain haladjunk, vagy ettől független úton induljunk el.”* D. D. Eisenhower: Id. mű. 83. old. *

Az USA vezetőit ekkor már bosszantotta az angol-francia lépés sikertelensége, illetve az akció elhúzódása. Az egyiptomi nép hősiesen ellenállt. Ez a tény harcra mozgósította az egész arab népet, és több arab ország – Szíria, Jordánia, Libanon – mozgósította haderejét, szolidaritást vállalva a harcoló Egyiptommal. Ez a körülmény új lépésre serkentette az Egyesült Államok vezetőit. Eisenhower egy Edenhez címzett, el nem küldött levelében figyelmeztette az egész imperializmus pozícióját veszélyeztető helyzetre: „Meg kell állapítanom, nehezemre esik bízni egy olyan vállalkozás jó kimenetelében, amely maga után vonja a veszélyt, hogy az egész muzulmán világot ellenségeinkké tesszük. Beláthatatlan következményekkel járna, ha az összes arabok úgy reagálnának, mint az észak-afrikaiak a franciákkal szemben.”* Ugyanott. 80. old. *

Az amerikai kormány különösen félt attól, hogy az arab világ hathatós segítséget kap a Szovjetuniótól, s ez jelentősen gyengítené az imperializmus pozícióit Közel-Keleten. „Nem engedhetjük meg, hogy a Szovjetunió vegye át a vezetést a közel-keleti erőszak alkalmazása elleni harcban, ezáltal megnyerje a világ újonnan függetlenné vált nemzeteinek bizalmát. Másrészt viszont természetesen semmiképpen sem akartam, hogy az angolokat és franciákat mint puszta agresszorokat bélyegezzék meg.”** Ugyanott. 83. old. * Ezért az amerikai kormány gyors intézkedéseket tett, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetében magához ragadja a kezdeményezést a szuezi agresszió elleni akcióban.

November 2-án hajnalban az ENSZ-közgyűlés jóváhagyta az Egyesült Államoknak az azonnali tűzszünet megteremtésére vonatkozó határozati javaslatát. A határozat felszólította a feleket az ellenségeskedés haladéktalan beszüntetésére, és elrendelte, hogy az agresszorok azonnal vonuljanak vissza az 1948-as izraeli-arab fegyverszüneti vonal mögé. A Szovjetunió, amely élesen elítélte az agressziót, támogatta ezt a határozatot, mert kedvező volt a hősiesen harcoló Egyiptom számára. Ezzel az a sajátos helyzet állt elő, hogy az ENSZ-ben, különböző meggondolásból, a Szovjetunió és az Egyesült Államok együtt szavazott az Egyiptom elleni támadás kérdésében, ugyanakkor élesen szemben álltak a magyarországi helyzet megítélésében és a magyar nép sorsához való viszonyban.

Az angol-francia-izraeli vezetők nem vették figyelembe az ENSZ döntését és az USA magatartását. Tovább bombázták Egyiptom városait, és ejtőernyősök szálltak le Port Saidban; a háború további kiterjesztésével lehetett számolni.

A szocialista országok által támogatott Szovjetunió ekkor döntő lépésre szánta el magát. Miközben november 4-én a magyar forradalmi munkás-paraszt kormány kérésére a szovjet csapatok megkezdték az ellenforradalmi fegyveres bandák felszámolását a szocializmus védelmében, a szovjet kormány november 5-én utolsó figyelmeztetést intézett az Egyiptomra támadó agresszorokhoz. Bulganyin, a Szovjetunió minisztertanácsának elnöke levelében így fogalmazta meg a súlyos figyelmeztetést: „A szovjet kormány el van tökélve, hogy erőszakot alkalmazzon az agresszorok szétzúzására, a Kelet békéjének helyreállítására.”

November 6-án Anglia és Franciaország bejelentette, hogy elfogadják a tűzszünetet. Az agresszió nemcsak lelepleződött, de súlyos kudarccal is végződött.

A történelem mind a két területen a Szovjetuniót, a szocializmus híveit és az imperializmus elleni harcban egységre lépő haladó erőket igazolta.

SaLa

Kérem, anyagilag támogass aa Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb sarkában látható    piktogrammra felső felső Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter  2747 Törtel,  Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a  „Köszönjük” – rovatban tájékoztatjuk!  balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De minimum LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod tá mogatni!

1

(idézet: Ellenforradalom tollal és fegyverrel 1956 – Berecz János)

1956 novemberének első napjaiban súlyos helyzetbe került a szocializmus ügye Magyarországon. Az ellenforradalmi restaurációs erők nyíltan, valóságos érdekeiket már nem is leplezve törtek a hatalom felé. Az ellenforradalmi fegyveres csoportok képviselői Király Béla tábornok speciális stábjának vezetésével szervezték az egységes ellenforradalmi fegyveres erőket és a szovjet csapatok elleni harcot. Lényegében új háborús tűzfészek alakult ki Magyarország területén, fenyegetve nemcsak a magyar nép jövőjét, hanem Európa, sőt az egész világ békéjét és biztonságát is.

A haladás, a szocializmus erői a megdöbbenés és a zavar állapotában voltak az egész világon, de főleg Európában. A kommunista és munkáspártok soraiban egyesek meginogtak, terjedt a kishitűség. Voltak olyanok – elsősorban értelmiségiek -, akik elbódultak az ellenforradalmárok és a revizionisták jelszavaitól. Tetszettek nekik a „szocializmus megtisztításáról”, a „független és önálló szocializmusról”, a „szocializmus nemzeti demokratikus formáiról” szóló jelszavak, ezért a Szovjetunióval szemben foglaltak állást, letértek a proletár internacionalizmus elvi alapjairól. Nem tűnt fel nekik, hogy a szocializmus megtisztításának milyen módja lehet az, amelyet az egész nemzetközi reakció örömujjongva fogad és támogat. A párt aktivistái, általában a munkások világosabban ismerték fel az események lényegét.

A reakció, a hidegháború szervei és képviselői támadásba lendültek. A világreakció diadalt ült. Dicsőítették a „hős magyar szabadságharcosokat”, fokozták az antikommunista, szovjetellenes propagandát, temették a szocializmust. Világszerte felbátorodtak a terrorista erők, megtámadták a kommunista pártok székházait, tüntetéseket szerveztek reakciós jelszavak alatt, éltették a „magyar forradalmat”, Nagy Imrét.

A nemzetközi imperializmus két osztaga, a nagytőkés érdekeket kifejező angol és francia kormány – felhasználva az izraeli reakciót – október 29-én katonai agressziót kezdett Egyiptom ellen a Szuezi-csatorna visszaszerzése érdekében. A gyarmatosító erők nyílt fegyveres rablótámadása volt ez, amely konkrétan a nemzeti függetlenségre törekvő Egyiptom ellen irányult, de veszélyeztette a nemzeti felszabadító mozgalom általános ügyét is. Ezzel egy újabb háborús tűzfészek jött létre Afrika északi partjain, közel Európához. A háború szele végigfutott a világon.

A magukat győztesnek érző magyar ellenforradalmárok, a revizionista árulók támogatásával, október két utolsó és november első napján olyan lépéseket tettek, amely leleplezte őket. Október 30-án a budapesti pártháznál megkezdték a kommunisták legyilkolását. Ugyanezen a napon Nagy Imre kormányfő bejelentette a többpártrendszeren alapuló, koalíciós kormányzás bevezetését. Október 31-én délután az ellenforradalmi csoportok követeléseit teljesítve, kihirdette a Varsói Szerződésből való kilépést, és november elsején Magyarország semlegességét.

1956. november 4-én új szakasz kezdődött az ellenforradalommal szembeni harcban. A magyar szocialista erők, a Szovjetunió közvetlen segítségével, hozzáláttak az ellenforradalmi lázadás és következményeinek a felszámolásához.

Felmerül a kérdés, hogy milyen feltételek és körülmények tették lehetővé, hogy a súlyos helyzet ellenére viszonylag rövid idő alatt sikerült felszámolni az imperialista támadás két gócpontját. Meg kell vizsgálnunk, milyen okok tették lehetővé, hogy hosszú harc nélkül sikerült leverni a fegyveres ellenforradalmi bandákat Magyarországon, és miért nem következett be a nemzetközi imperializmus érdekeltsége és aktív beavatkozása ellenére háborús konfliktus. Kétségtelen, hogy helyes taktikáról volt szó, amelynek a sikerét sajátos belső és külső körülmények tették lehetővé.

AZ ELLENFORRADALOM LEVERÉSÉNEK
BELSŐ KÖRÜLMÉNYEI

Az ellenforradalom fegyveres erőit külső segítséggel, a szovjet csapatok igénybevételével zúztuk szét Magyarországon, ami kedvező lehetőségeket, feltételeket teremtett a szocializmus belső erői számára a politikai, eszmei, ideológiai harc megvívásához.

Az ellenforradalom leverésében döntő szerepet játszott az a körülmény, hogy 1956. november 2-án és 3-án megszerveződött a magyar szocialista erők forradalmi központja, a magyar forradalmi munkás-paraszt kormány, újjáalakult a Magyar Szocialista Munkáspárt Intéző Bizottsága, majd ideiglenes Központi Bizottsága is.

A Nagy Imre vezette kormány megtagadta azokat a célokat, amelyek védelmére megbízatást kapott az Elnöki Tanácstól, és elárulta azokat a szocialista eszméket, amelyekre felesküdött. A Nagy-kormány a szocializmus védelme helyett statisztált annak felszámolásánál. A rend, a nyugalom és a közbiztonság megteremtése helyett eltűrte a zűrzavart, a fegyveres bandák terrorját, sőt feloszlatta azokat a fegyveres szerveket, amelyekre támaszkodhatott volna a törvényes rend visszaállításában. Nagy Imre – megfelelő felhatalmazás nélkül – felrúgott fontos nemzetközi szerződéseket, és a magyar nép igaz barátaival szemben ellenség módjára járt el.

Nagy Imre hívei sokat írtak, nyilatkoztak arról, hogy ezek a lépések a nép követeléseinek teljesítése érdekében történtek. Ezekhez hasonlatos követelések valóban elhangzottak, de azok az ellenforradalmi árral felszínre került kisebbség érdekeit tükrözték. A reakció képviselői – minden propagandaeszközt felhasználva – mint a „nép hangját” terjesztették saját vágyaikat. A magyar dolgozók igazi érdekei a szocializmushoz fűződtek, ők a hibák kijavítását, a törvényesség betartását és a szocializmusnak – a mi körülményeinknek megfelelő – építését követelték. Nagy Imre tettei éppen ezeknek a népi követeléseknek a megvalósítását tették lehetetlenné. Ez a tény akkor még nem lepleződött le teljes egészében a tömegek előtt, az ellenforradalmi propaganda, az árulás lélekmérgezése elködösítette agyukat és szemüket.

Ebben a rendkívül nehéz helyzetben fogta össze a magyar hazafiak egy csoportját Kádár János, és alakította meg a magyar forradalmi munkás-paraszt kormányt. Nyílt levelükben így indokolták tettüket: „Erre a felelős lépésünkre annak felismerése késztetett, hogy a reakció nyomása alá került és tehetetlenné vált Nagy Imre kormányán belül nem volt többé semmi módunk cselekvésre a népköztársaságunkat, a munkás-paraszt hatalmat, szocialista vívmányainkat megsemmisítéssel fenyegető, mind nagyobb erővel jelentkező ellenforradalmi veszéllyel szemben …”

A forradalmi munkás-paraszt kormány megszervezése és a Magyar Szocialista Munkáspárt újjászervezése forradalmi tett volt. A kormány jellegét alapvetően az határozta meg, hogy forradalmi, kommunista kormány volt, amely nyíltan szakított az árulással, és egyértelműen fordult szembe az ellenforradalmi árral. Ezzel létrejött az ellenforradalom leverésének és a szocialista rend visszaállításának legfontosabb belső feltétele: a forradalmi erők harci központja.

Az új kormány a Magyar Népköztársaság alkotmánya szellemében és védelmében kezdte meg tevékenységét. A kormány megalakulását olyan miniszterek kezdeményezték, akik szakítottak az árulás útjára csúszott Nagy Imrével, és esküjükhöz híven a néphatalom védelmében léptek fel. Ezt a kormányt támogatta a Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke és a parlament elnöke is. Az új forradalmi központnak a magára vállalt felelősség és a nép tartós alapokon nyugvó, valóságos érdekeinek szolgálata adott erőt a nehéz harc megvívásához, az ellenforradalom áradatával való szakításhoz.

A forradalmi központ célja röviden így foglalható össze: szétverni az ellenforradalmat, rendet teremteni az országban, újjászervezni a szocialista forradalom erőit, és biztosítani a szocializmus építésének folytatását. A kormány és a párt első dokumentumaiban olyan programot vázolt fel, amely a magyar dolgozók legszélesebb rétegeinek érdekeit fejezte ki, függetlenül azok pillanatnyi állapotától és hangulatától.

A helyes célok azonban óhajok maradtak volna az ellenforradalmi fegyveres csoportok felszámolása nélkül. A forradalmi munkás-paraszt kormánynak és az MSZMP Intéző Bizottságának döntenie kellett, hogy vállalja-e a polgárháború kitörését az ellenforradalom leverése során, vagy más utat választ. A polgárháború hosszú, sok áldozatot követelő küzdelmet jelentett volna. Az országban ezerszám várták a kommunisták, a szocialista hazafiak a harci felhívást, és nem kétséges, hogy harcra keltek volna Budapesten a munkásnegyedekben, Angyalföldön, Csepelen és más helyeken.

Az előretörő ellenforradalommal szemben elsősorban a kommunista munkások kezdtek szervezkedni. Kispesten, a Vörös Csillag Traktorgyárban – példaként említve – október utolsó napjaiban illegális kommunista szervezet alakult öttagú vezetőséggel az élén. A X. kerületben fegyveres munkások szervezkedtek az ellenforradalom ellen, a Sörgyár területét használva fedőhelyként. A XIII. kerület több üzemében folytatták a harci szervezkedést a kerületi pártvezetők a budapesti pártszékház feldúlása után is. A VIII. kerületben a MÁVAG és a Ganz Vagongyár kommunista munkásai, pártmunkások szervezkedtek, és Jánosi Ernő őrnagy, a kerületi kiegészítő parancsnokság vezetője látta el csoportjaikat igazolvánnyal és fegyverrel. Királyerdőn 13 csepeli kommunista alakított fegyveres csoportot, és hozzáláttak a néphatalomhoz hű munkások felkutatásához, harcra mozgósításához. A III. kerületi kommunisták egyes csoportjai is szervezetten keresték a kiutat ebben a súlyos helyzetben. Nógrád megye bányászai egy napra sem hagyták abba az ellenforradalommal szembeni harcot. Karancslapujtő kommunista aktívája (30-40 fő) november 1-én megbeszélést tartott, és hívó szavukra november 2-án több mint 500 ember gyűlésen tett hitet a szocializmus ügye mellett. Baglyasalja, Salgó, Karancslapujtő, Nagybátony stb. bányászai fegyverkeztek, és az általuk megalakított munkásőrség 83 főnyi brigádja foglalta vissza a megye székhelyét, Salgótarjánt az ellenforradalmároktól november 4-én. Hasonlóképpen szervezkedtek a bányászok Baranya megyében, Pécsett és Komlón is. Kaposvárott a Cukorgyár kommunistái végig fegyverrel védték a gyárat, és november 1-én éjszaka tartott gyűlésükön nagy jelentőségű határozatot hoztak, amelyben kimondották: „… az ellenforradalom nem speciálisan magyar ügy, a nemzetközi imperializmus provokációja, amelynek kifejlődése nem közömbös a szocialista tábor országaira. Ki kell a végsőkig tartani!”

Békés megye volt agrárproletárjai sem voltak tétlenek. Szarvason november 2-án 35 fő, 4-én pedig 50 fő állt fegyverbe a munkáshatalom visszaállítására. November 4-re virradó éjjel a pártszervezet határozatba foglalta a feladatokat: „Az ellenforradalmat, amely hazánkra, népünkre, városunkra, pártunkra, a szocialista népi hatalomra tört, haladéktalanul le kell verni. Az ellenforradalom szolgálatába állt nemzetőrséget le kell fegyverezni, és Szarvas objektumait, utcáit birtokba kell venni. A népi hatalmat helyre kell állítani.”* Varga Dezső: Id. mű. 95., 68-69. old. * November 5-én estig már a járás területén is végeztek az ellenforradalom fegyveres erejével. A november 4-e utáni négy nap alatt már 550 tagja volt a Magyar Szocialista Munkáspártnak. Tótkomlóson az első napokban 220 fő tömörült a kommunisták pártjának zászlaja alá. Az ország sok-sok termelőszövetkezetében 10-20 főnyi, vadászfegyverrel vagy éles szerszámmal felfegyverzett brigádok védték a közös vagyont, az új életet. Kunszentmártonban a Zalka Máté Termelőszövetkezetben november 1-én 60 taggal alakult meg a kommunista párt. Hasonló kiállást tanúsítottak a kisújszállási Budakalász, a karcagi Lenin, a mezőtúri Rákóczi, a barcsi Vörös Csillag stb. termelőszövetkezetek öntudatos tagjai. Rakamazon (Szabolcs megye) a Szikra Termelőszövetkezet 20 felfegyverzett tagját „rakamazi ellenállóknak” nevezték. Szabadiban (Somogy megye) szintén egy harcos pártszervezet akadályozta meg az ellenforradalom felülkerekedését. Ezek csak kiragadott példák az ellentámadásra szervezkedők még szétszórt, de már előretörő csapatából.

A hadsereg több alakulatánál, valamint a Határőrségnél és a volt karhatalmi alakulatoknál a néphatalomhoz hű elemek szintén szervezkedtek, és kiutat kerestek a súlyos helyzetből. A szocialista forradalom védelmére bár szétszórt, de jelentős erő volt az országban. Megszervezésük és harcba vetésük azonban sok időt és még nagyobb károkat okozó, súlyos vérveszteséget követelő utat jelentett volna. Ezért döntött úgy a forradalmi munkás-paraszt kormány, hogy testvéri internacionalista segítséget vesz igénybe a fegyveres harc eldöntéséhez, és a rend helyreállítása után szívós politikai és ideológiai harc közben szervezi újjá a forradalmi erőket, és vívja ki a dolgozó nép bizalmát. Ezért: „A magyar forradalmi munkás-paraszt kormány népünk, munkásosztályunk és hazánk érdekében azzal a kéréssel fordult a szovjet hadsereg parancsnokságához: segítsen népünknek a reakció sötét erőinek szétverésében és abban, hogy helyreállíthassuk a rendet és a nyugalmat hazánkban” – jelentette be a hazafiak nyilatkozata.

A Szovjetunió kormánya eleget tett a magyar kérésnek, és csapatai felszámolták az ellenforradalmi fegyveres gócokat. A fegyveres harc zömmel november 8-ra, néhány helyen november 10-re véget ért. Egyes kisebb csoportok és orvlövészek még több mint egy hónapig zavarták a lakosság nyugalmát, de az már nem jelentett összefüggő harcot, velük a magyar karhatalom egységei számoltak le.

Széles körű az az imperialista propaganda által terjesztett hiedelem, hogy a november 4-e utáni harcok több áldozatot követeltek, és súlyosabbak voltak, mint a november 4-e előttiek. A valóság éppen az ellenkezője ennek: „… az október-november havi sebesülések kétharmad része november 3-ig, egyharmad része november 4-e után történt”*. Fontosabb adatok az 1956. október-decemberi időszakról. KSH, Budapest 1957. 47. old. * Néhány kórházi adat is hasonló képet mutat: tíz budapesti kórházba (Szövetség utcai, Schöpf-Merei, István, Bakács téri, János, Balassa, Tétényi úti, Bajcsy-Zsilinszky, Szabolcs utcai, Koltói-klinika) október 24-én 298, október 25-én 266 sebesültet szállítottak be. A sebesültek száma ezután fokozatosan csökkent, november 3-án mintegy harminc fő volt. November 4-én már 93-at, 5-én 116-ot, 6-án 105 sebesültet szállítottak a fenti kilenc kórházba, majd fokozatosan kevesebbet, és 10-én a sebesültek száma ismét harmincra csökkent. Hasonló képet mutatnak a többi kórházak adatai is. A Péterfy Sándor utcaiba október 23-án 28, 24-én 31, 25-én 15 sebesültet vittek, 4-én egyet sem, 5-én 10-et, 6-án 15-öt, s ezután több sebesültet nem szállítottak ebbe a kórházba. A Sport-kórházban 25-én 11, 26-án 15, 27-én 26, 4-én 4, 5-én 10 és 6-án 16 volt az odaszállított sebesültek száma, a következő napokban pedig csak 1-2. Jellemző még a Trefort utcai rendelő kimutatása, amely több sebesültet látott el, mint a többi kórházak együttvéve. Október 23-án és 24-én

*

1700, 25-én és 26-án 500 és a későbbi harcok során naponta átlag 70-80 embernek nyújtottak ebben a rendelőintézetben orvosi segítséget.

Az ellenforradalmi fegyveres csoportok gyors szétzúzásában alapvető szerepe volt a szovjet csapatok jól megválasztott harci taktikájának. Emellett feltétlenül szerepet játszott az a helyzet, hogy a lakosság nem fogott fegyvert az ellenforradalmi bandák mellett, és érdemleges támogatásban sem részesítette őket. Vidéken alig beszélhetünk összefüggő vagy jelentős ütközetekről, ott inkább gerillataktikát alkalmaztak az ellenforradalmárok. Hatékonyan hozzájárul a fegyveres harc gyors befejezéséhez az a tény is, hogy a Magyar Néphadsereg egyetlen egysége sem harcolt szervezetten a szovjet csapatok ellen. Ez igen fontos körülmény volt, mert a kiképzett és jól felszerelt egységek harcba lépése megnehezítette és jelentősen késleltette volna az ellenforradalom szétzúzását.

Az ellenforradalom hazai és nemzetközi irányítói elbízták magukat, amikor azt gondolták, hogy a Magyar Néphadsereg 80-90%-a őket támogatja. November 1-én még az igen tapasztalt kémfőnök, Allén Dulles is azt jelentette Eisenhower elnök dolgozószobájában egy értekezleten, hogy a „magyar hadsereg 80%-a átállt a lázadókhoz”.* D. D. Eisenhower: Id. mű. 82. old. * Egyes tisztek és katonai tanácsok, főleg a Dunántúlon tartózkodó egységeknél valóban csatlakoztak a felkelőkhöz. Sok ellenforradalmi fegyveres csoportban harcoltak katonák is, s az ő magatartásuk alapján ítéltek az egész hadseregről. Király tábornok parancsnokságának működése is arra utalt, hogy jelentős katonai egységek felkészítésére és mozgósítására számítottak. De november 4-én és 5-én, a valóság próbáján, másként alakultak az események. Nem akadt egyetlen olyan magyar katonai egység sem, amely átgondolt és szakszerűen irányított harcba lépett volna a szovjet csapatok ellen. Lövöldözés volt néhány laktanya körül 4-én kora reggel, pl. Kaposvárott, Békéscsabán, Záhonyban, Szolnokon és Budapesten a Petőfi-, a Mátyás-laktanya stb. környékén. De ezek a lövöldözések zömmel félreértésből keletkeztek, és nem tartottak másfél, két óránál hosszabb ideig. Dunapentelén (Sztálinváros) néhány tüzérüteg állt az ellenforradalmárok mellé, és a november 6-án odaérkezett szovjet és magyar tisztekből álló parlamenterek felszólítására sem tették le a fegyvert. November 7-én délelőtt szovjet harckocsik akciót indítottak az ütegek ellen, és 16,30-ra az ellenállás már felbomlott, a magyar katonák elhagyták állásaikat. Így itt is megszűnt a fegyveres harc.

Annak ellenére tehát, hogy Király tábornok általános tűzparancsot adott, és sok vidéki laktanyához csak november 5-én, 6-án, sőt néhányhoz csak november 7-én érkeztek szovjet egységek, a magyar katonák nem vették fel a harcot. Így lényegében megpecsételődött az ellenforradalmi bandák sorsa: a katonai egységek nem álltak melléjük, a lakosság nem támogatta fegyveres harcukat, ezért gyorsan el kellett bukniuk.

Mivel magyarázható, hogy az ellenforradalmat aktívan támogató tisztek sürgés-forgása és szervezkedése ellenére sem sikerült mozgósítani a hadsereget a szovjet csapatok ellen? Első helyen vagyunk kötelesek adózni azon tisztek hősiességének és helytállásának, akiket korábban megbénított az árulás és a felső vezetés tehetetlensége, de november 4-én hajnalban, a döntő pillanatokban helyén volt a szívük, az eszük, és megakadályozták a fegyverbarátok elleni harcot. Mind a Honvédelmi Minisztériumban, a fegyvernemi parancsnokságokon, mind a magasabbegységek parancsnoki törzseiben és lent, a kisebb egységeknél ott voltak a néphez hű tisztek, és fellépésükkel megakadályozták a tragédiát. A tisztek egy része talán csak a realitásokkal számolt, de becsületesen viselkedett, és nem támogatta a szövetségesekkel szembeni ellenállást. Azokban a súlyos napokban százával akadtak névtelen, becsületes tisztek és honvédek, akik egyszerűen megtették a kötelességüket: esküjükhöz méltóan cselekedtek.

November 4-én hajnalban, amikor a Honvédelmi Minisztériumban tartózkodó főtisztek értesültek a forradalmi munkás-paraszt kormány megalakulásáról, többen érintkezésbe léptek a hozzájuk tartozó katonai egységekkel és megtiltották a harcot. Ugray ezredes például telefonon kapcsolatot teremtett a tatabányai páncéltörő tüzérezreddel, a Cegléden székelő tüzérhadosztály-törzzsel és más egységekkel, és közölte, hogy megalakult az új kormány, a szovjet csapatok segítséget nyújtanak, koordinálják tevékenységűket a szovjet parancsnoksággal. A 3. hadtest törzsében (Kecskemét) Havas Rudolf ezredes, főügyeletes azt a parancsot adta november 4-én az alegységeknek, hogy lőni nem szabad, a szovjet csapatokkal együtt kell működni. A különböző csapategységeknél is sok parancsnok és tiszt hasonló módon járt el. A példa kedvéért soroljuk fel az alábbi eseteket.

Baján a Bajcsy-Zsilinszky-laktanyában az úgynevezett forradalmi katonai tanács és a parancsnokság együttesen döntött úgy, hogy Nagy Imre érdekeiért nem fognak fegyvert a szovjet csapatok ellen. Kalocsán már október 3-tól szervezkedtek a kommunista tisztek az ellenforradalom ellen. November 5-én a helyőrségi tiszti klubban megbeszélést tartottak, és megalakították a helyi karhatalmat. A 44 főnyi karhatalmi egység vállalta, hogy a forradalmi munkás-paraszt kormány mellett, a szovjet csapatokkal együtt harcolnak az ellenforradalom teljes megsemmisítéséért, a rend helyreállításáért. Az aszódi gépkocsizó ezred Budapesten tartózkodó egységénél november 3-án este tiszti gyűlés volt, ahol egységesen úgy döntöttek, hogyha a szovjet csapatok bevonulnak Budapestre, nem harcolnak ellenük.

A ceglédi tüzérezred több tisztje november 5-e után lövegeket és 4 gépkocsi lőszert szállított Budapestre, a harcoló szovjet tüzérek részére. A hatvani harckocsizó zászlóalj parancsnokai november 5-én hajnalban megegyeztek a szovjet egységek parancsnokával, hogy Hatvan város területén a rend helyreállítását és biztosítását a magyar és a szovjet katonák együtt lássák el. A magyar egység vállalta a Mátravidéki Erőmű és a helyi postahivatal őrzését. Gyöngyösön már november 3-án késő este létrejött hasonló megállapodás a szovjet és a magyar katonai parancsnokság között. A honvédség Komló Pf. 4066. alakulat tisztjei november 5-én 3 tagú küldöttséggel keresték fel a szovjet katonai parancsnokságot Pécsett azzal a kéréssel, hogy segítsék meg Komlót, mivel ott kb. 700 rabot engedtek ki, és részben fel is fegyvereztek az ellenforradalmárok. Egy szovjet páncélosegység és mintegy 70 főnyi magyar karhatalom biztosította Komló rendjét és nyugalmát. November 5-én, Kiskunhalason, Dombóváron, Pécsett, november 6-án Jánoshalmán, Keszthelyen, Mezőtúron, Debrecenben stb. megszerveződtek a forradalmi munkás-paraszt kormányt támogató első tiszti karhatalmi egységek.

Elsősorban tehát a szocializmushoz hű tisztek tevékenységének köszönhető, hogy a Magyar Néphadsereg egésze nem emelt kezet a népi hatalomra. De ahhoz már nem volt elég erejük, hogy a hadsereg felbomlását megakadályozzák. November 5-től a katonák ezrei távoztak el a laktanyákból, és tértek haza lakóhelyeikre. Az országutak tele voltak hazafelé tartó magyar katonákkal. November 9-től azonban a fegyveres erők parancsnokságán, dr. Münnich Ferenc elvtárs felhívására, az egész országban elkezdődött a karhatalom megszervezése, amelynek egységei 1956. december közepéig fokozatosan mindenütt átvették a rend fenntartását, a szocializmus fegyveres védelmét, és alapul szolgáltak a hadsereg újjászervezéséhez.

Az ellenforradalom katonai vezetői nagy erőfeszítéseket tettek, hogy fegyveres csoportjaikat felkészítsék és harcra lelkesítsék. Az ún. Nemzetőrség lobogója alatt próbálták meg reguláris egységekbe szervezni és modern fegyverekkel is ellátni őket. E tevékenységet az áruló Király Béla tábornok irányította, akit a Nagy-kormány a Nemzetőrség országos parancsnokának és Budapest főparancsnokának nevezett ki. Az ő parancsnoksága irányította a fegyveres csoportok felszerelését és katonai szervezését.

A rendelkezésre álló adatok szerint Budapesten november 4-re mintegy 9-10 ezer lehetett az ellenforradalom fegyveres csoportjainak létszáma, ennek legalább kétharmadát lumpen- és bűnöző elemek alkották.* Molnár János egyik tanulmányában írja: „Budapesten november 4-re kb. 8-10 ezer lehetett a fegyveres ellenforradalmi csoportok taglétszáma; nem kétséges, hogy ezeknek kb. 70%-a lumpenelem volt.” Századok, 1966. 6. sz. * A főbb csoportok a Nagykörút mentén helyezkedtek el, tereken vagy a fontosabb kereszteződések középületeiben (szálloda, kórház, iskola stb.). Létszámra a legnagyobb a Corvin közi csoport volt, mintegy háromezer fővel. Fegyverzetükhöz ebben az időben már golyószórók, géppuskák, néhány páncéltörő ágyú és tarack is tartozott. A Széna téri központtal működő budai csoport létszáma is megközelítette a háromezret. A nehézfegyvereken kívül birtokukban volt mintegy 50 személy- és tehergépkocsi, amelyekkel a szervező, utánpótló munkát végezték. Ez a két fegyveres egység állt a nyugatiak érdeklődésének középpontjában is. Elsősorban hozzájuk látogattak el a nyugati követségek beosztottjai és az újságírók. Közöttük voltak a legnagyobb számban nyugatról visszatért magyar fasiszták, kiképzett imperialista ügynökök. Ok kapták a legtöbb vöröskeresztes szállítmányt is. Ezeken kívül még sok kisebb-nagyobb fegyveres csoport létezett. A IX. kerületi bandákat Király Béla parancsára november 3-án látták el modern fegyverekkel a honvédség fóti fegyverraktárából: kaptak géppisztolyt, golyószórót, géppuskát, kézigránátot és tankelhárító fegyvert. A Baross téri csoport is november 1-én és 2-án kapott fegyverszállítmányt.

A szovjet csapategységek november 4-én hajnalban egyszerre több oldalról kezdték meg felszámoló akcióikat. A külföldi propagandaszervek, főleg a Szabad Európa Rádió, minden biztatást és ígéretet megadtak, hogy a felfordulás, a fegyveres harc minél tovább tartson. De az imperialisták reményei ebben sem valósultak meg: a fegyveres harc lényegében néhány nap alatt befejeződött.

November 4-én és 5-én igen kemény és elkeseredett harc folyt a fegyveres ellenforradalmi gócok környékén. A néhány napos hatalomtól megittasult bandák nagy erővel vetették magukat a harcba, remélve, hogy a lakosság megfelelő támogatásban részesíti őket, és nyugatról megkapják az ígért segítséget. Nagy Imre bejelentette, hogy „csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van”, kérte az ENSZ-t és a nyugati hatalmakat, hogy küldjenek segítséget – majd eltávozott a Parlamentből a jugoszláv nagykövetségre. Az ellenforradalmi csoportok minden erőfeszítést megtettek, hogy segítségnyújtásra biztassák nyugati szövetségeseiket, gazdáikat. A Baross téri csoport parancsnoka, Nickelsburg László november 4-én délután sajtótájékoztatót tartott, és a nyugati újságírókon keresztül katonai segítséget kért az imperialista kormányoktól. A különböző elnevezésű rádióadók (Rákóczi, Csokonai, Róka stb.) mind-mind drámai hangú felhívásokkal fordultak a Nyugathoz, hogy küldjék a fegyvereket, a katonai segítséget, mert a szovjetek elleni harc közös ügy. A nemzeti lobogó és a sokat hangoztatott nemzeti jelszavak ekkor már elhalványodtak, és nyíltan fordultak az imperialistákhoz segítségért, felidézve még a világháború veszélyét is.

A Szabad Európa Rádió azzal biztatta az ellenforradalmárokat, hogy csak néhány napig kell kitartani, és akkor az Egyesült Államok kormánykörei még a világháborút is vállalják értük. November 4-i adásában – sajtószemle ürügyén – így fordult híveihez: „Ha a magyarok ki fognak tartani két-három napig, akkor az Egyesült Államok kormányára gyakorolt nyomás, hogy katonai segítséget küldjön a szabadságharcosoknak, ellenállhatatlan lesz” – idézi az Observerből. Az újság megjegyzi, hogy az amerikai Kongresszus nem szavazhatja meg addig a háborút, amíg az elnökválasztásokat meg nem tartották. Az elnökválasztás napja november 6-a volt. A cikk így folytatja: „Ha a magyarok szerdáig folytatják a harcot, akkor közelebb leszünk a világháborúhoz, mint bármikor 1939 óta.”

Az első két napon ezek a remények éltették a jól ellátott ellenforradalmi csoportokat. Vezetőik erőfeszítéseket tettek, hogy koordinálják a harcot, és szervezetten elnyújtsák az ellenállás idejét. Király Béla tábornok november 4-én hajnalban megbeszélést tartott parancsnokságának tagjaival a Budapesti Rendőr-főkapitányságon. A helyzet elemzése után úgy döntöttek, hogy meg kell szervezni az ellenállást. Király parancsot adott a stáb áttelepítésére a János-hegyre. A megbeszélés után az amerikai követségre ment, majd az áttelepített „főhadiszállásra” távozott, és az oda kiszállított 4 adó-vevő rádióval próbált utasításokat adni a katonai egységeknek és az ellenforradalmi csoportoknak. November 5-én még megkísérelte, hogy a Csillebércre telepített légvédelmi ütegekkel lövesse Budapestet, ezzel lelkesítse híveit. De az üteg parancsnoka még a halálos fenyegetés ellenére sem volt hajlandó végrehajtani ezt a parancsot. Panaszkodott is az áruló tábornok az Új Látóhatár 1966. októberi számában: „A sztálinista erők ellenforradalmi ténykedése a hadseregen belül olyan hatékony volt, hogy meghiúsította a néphadsereg egységes vezetését.” Neki mindenki sztálinista volt, aki nem értett vele egyet.

November 6-án és 7-én az ellenforradalmi bandák felmorzsolódtak és széthullottak. A harc hevessége csökkent, de még tartott ekkor is. A szovjet csapatok határozott fellépéséből világos volt, hogy a fegyveres ellenállás kilátástalan. A várt imperialista segítség nem érkezett meg. Az „ENSZ-csapatok” nem bombázták Budapestet. A szervezett és megrögzött ellenforradalmárokat kivéve a harcolók fokozatosan dobták el a fegyvert. Az addig félrevezetett és kihasznált fiatalok is szétszóródtak. A nagy létszámú Corvin közi csoportból már csak kisebb csapat maradt együtt.

Ebben az időben a létszámcsökkenés miatt a fegyveres ellenforradalmárok igyekeztek új harci taktikát alkalmazni. Nem egy-egy épületet tartottak megszállva, hanem változtatgatták harci bázisaikat. A képzett ellenforradalmárok kisebb létszámú brigádokba szervezkedve orvul tüzeltek a szovjet katonákra, majd gyorsan helyet változtattak. Kirabolták az áruházakat, raktárakat, üzleteket és szállodákat, többet felgyújtottak közülük, majd fokozatosan kihúzódtak a város peremére és a hegyekbe. Csoportokba verődve gépkocsikat szereztek, és nyugat felé vették útjukat. A Royal Szállót megszállva tartó csoport kirabolta és felgyújtotta az épületet, és november 9-re virradó éjjel eltávozott nyugat felé.* Budapesti Főv. Bír. T. B. XVI. 9264/1961. sz. * Útközben is raboltak, terrorizáltak, amíg össze nem akadtak a szovjet egységekkel. A Dudás vezette bandából pl. mintegy 60-70 fő gépkocsikon Ausztria felé távozott, de november 9-én Tatánál szovjet katonák szétverték őket.** Budapesti Katonai Bíróság. B. II. kt. 047/1959. sz. *

Király Béla is fokozatosan kiszorult Budapest környékéről. November 7-én és 8-án már Nagykovácsiban volt a „főhadiszállása”, ahol elég erős nemzetőrség állt rendelkezésére. „Kapcsolatot vettünk fel a Nagykovácsitól 4 kilométerre levő határőrkiképző-táborral is, de ezek együttműködés helyett elárulták a szovjet parancsnokságnak, hogy a Nemzetőrség Főparancsnoksága Nagykovácsiban rendezkedett be” – vallotta előbb idézett írásában. Nem maradt más hátra, mint hogy november 9-én elmeneküljön az országból, a megérdemelt büntetés elől. Ennek ellenére a nyugati rádiók – főleg a Szabad Európa Rádió – még hosszabb ideig olyan híreket közöltek, mintha Király Béla Magyarországon nagy létszámú erőkkel harcot folytatna a hegyekben.

A szétvert bandák azt az útmutatást kapták nyugatról, hogy húzódjanak a hegyes vidékekre, és kezdjenek partizánháborút. A „felszabadítás” bajnokai azt gondolták, hogy hónapokig elhúzódhat a fegyveres harc Magyarországon, hosszú ideig tart még a zűrzavar, a felfordulás. De szétszóródott és elcsüggedt híveiket november folyamán lényegében a hegyekből is kiverték a szovjet csapatok által támogatott és újjászervezett magyar karhatalmi egységek.

SaLa

Kérem, anyagilag támogass aa Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb sarkában látható    piktogrammra felső felső Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter  2747 Törtel,  Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a  „Köszönjük” – rovatban tájékoztatjuk!  balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De minimum LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod tá mogatni!