(idézet: Rákosi Mátyás – Válogatott beszédek és cikkek)

2

Nézzük meg ezután, hogy állnak azok a döntő kérdések, amelyek az Ideiglenes Nemzetgyűlés, a nemzeti kormány célkitűzései közé tartoznak.

Vegyük a legsürgősebb kérdést, a földkérdést.

Meg kell mondanom, Elvtársaim, annak ellenére, hogy minden párt szóval a földkérdés megoldását és radikális földreformot hirdet, a kérdés még mindig nem jutott dűlőre. Egyik-másik párt még mindig nem mondta meg, hogy e kérdésben mit akar. Pedig a magyar nép nagyon várja véleményüket. Közeledik a vetés ideje és a falu tudni akarja, hogy kinek szánt, kinek vet. Ha a faluban bizonyos egyhelybentopogás tapasztalható s van bizonyos elégedetlenség, akkor ennek egyik döntő oka az, hogy a falu széles tömegei, a nincstelenek, a szegény parasztok nem tudják, hogy mi lesz a földdel. És tudni szeretnék, mi lesz a földdel. Ebből a szempontból döntő fontosságú, hogy ez a kérdés minél előbb tető alá kerüljön.

Gyakran beszéltek arról, hogy egy jó földreform felér egy honfoglalással. Ha ez a megállapítás régente igaz volt, ma százszor igazabb.

Ha a falu dolgozói, a sok százezer földnélküli és szegényparaszt tudni fogja, hogy a nyár folyamán a nagybirtokok az ő kezébe mennek át, akkor ezzel az egész magyar nemzet demokratikus frontja óriási lendületet nyer, mert ezek a jövendő gazdák minden erővel bele fognak feküdni, hogy a magyar demokrácia alapjait — annak a demokráciának alapjait, mely őket földhöz juttatja — a faluban megerősítsék. És ha a demokrácia megerősödik a faluban, akkor megerősödik a városban is. Ezért kell a városi munkásságnak legalább oly erővel, mint a falu szegénységének, követelni a földreform gyors és becsületes megoldását. (Éljenzés, taps.)

A Magyar Kommunista Párt lekötötte magát ahhoz, hogy a földreformnak ez év október 1-ig be kell fejeződnie. (Felkiáltások: Késő!) Ezt a programot ma is álljuk és kérjük Debrecen munkásságát, hogy ennek a programnak megvalósítása céljából teljes erejével támogasson bennünket és utasítson el minden olyan kísérletet, amely a földreformot újra el akarja sikkasztani.

A másik nagy kérdés: harc a fasizmus és a reakció ellen.

A papíron ebben a kérdésben sincs semmi hiba. Minden demokratikus párt egyaránt hirdeti, hogy teljes erővel kell harcolni a reakció és a fasizmus ellen. A gyakorlat azonban, sajnos, e téren nem egyszer eltér az elmélettől.

Mindennapos eset, hogyha hírhedt reakcióst vagy fasisztát elcsíp a rendőrség, valóságos mentőakció és mentőexpedíció indul kimentésére.

A debreceni Nemzeti Bizottság éppen tegnap hozott nagyon helyesen olyan határozatot, hogy ezentúl ilyen mentőexpedíciónak a vezetői kötelesek írásban beadni azt, amit az illető javára állítanak és ha kiderül, hogy igazi fasisztát vagy reakcióst akarnak kihúzni a csávából, akkor őket is felelősségre kell vonni. (Helyeslés. Felkiáltások; Népbíróság elé a fasiszták védelmezőivel!)

Hozzá kell még tennem, hogy bár a népbíróságok meg vannak szervezve, törvényerőre emelkedtek, lényegében még mindig csak papíron működnek. Az egyetlen Budapest kivételével, ahol a főváros népe példát mutatott az országnak, a többi helyen a népbíróság még mindig inkább csak a jövő zenéje. (Követeljük a népbíróságok azonnali felállítását!)

Átmegyek most egy másik nem kevésbbé fontos kérdésre, az új magyar hadsereg kérdésére. (Éljenzés.) Elvtársaim! Ez az egyik kérdés, ahol kétségkívül az összes pártokban megvan az egység. A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front minden pártja érzi, hogy az erős, ütőképes, demokratikus új magyar hadsereg létrehozása egyenesen nemzeti becsület kérdése. Ez az egység rendkívül egészséges tünet. Mi azonban, kommunisták, itt is szembenézünk a tényekkel. Tudjuk, hogy a falvakban és városokban is unják a háborút. A megelőző rendszer másfélmillió magyar katonát áldozott Hitlernek. Nem lehet ezekután csodálkozni, hogyha a férfinemzedék kissé húzódozik a katonai szolgálattól. Ebből az következik, hogy a pártok, a demokratikus pártok és elsősorban a Kommunista Párt, minden erejüket összpontosítsák arra, hogy ezt a hangulatot megszüntessék és megértessék a magyarsággal, hogy az új demokratikus hadsereg létrehozása a nemzetmentés egyik legfontosabb kérdése.

Meg vagyunk győződve róla, hogy ezt a mi elvtársaink és rajtuk keresztül az egész munkásság megérti és helyesli. Mi a Pártunk tagjait felszólítjuk arra, hogy a legjobb erőket adják önként az új hadsereg rendelkezésére és hassanak oda, hogy a többi pártok, a falu és a város népe, kövessék ezt a példát. Mi az új hadsereg rendelkezésére bocsátjuk a Párt kipróbált, katonailag képzett erőit, rendelkezésükre adjuk a sokszáz magyar kommunista partizánt, azokat, akik az elmúlt hónapokban már megmutatták, hogy nemcsak szóval, de vérük hullásával is tudnak harcolni a magyar nemzet felszabadításáért. (Éljenzés.) Az új hadsereg rendelkezésére bocsátjuk a Párt régi spanyolországi önkénteseit, akik már 8—9 évvel ezelőtt felismerték a fasizmus elleni fegyveres harc szükségességét és ezt a felismerést tettekkel és önkéntes vállalkozásukkal aláhúzták.

Meg vagyok győződve róla, hogy az új hadsereg felállítását Debrecen városa és a hajdúság a legnagyobb erővel támogatni fogja. Néhány nappal ezelőtt értesültem róla, hogy Szeged és környéke elhatározta, hogy az új hadseregben külön szegedi hadosztályt fognak felállítani. (Éljenzés.) Remélem, hogy Debrecen nem fog elmaradni Szeged mögött és a hajdúk, apáik hagyományaihoz híven, Rákóczi kurucainak, Kossuth honvédéinek példájára, szintén fel fognak állítani legalább egy új hadosztályt és harcolni fognak azért, hogyha már a magyar hadsereg talán nem lehet ott Berlin ostrománál, de a dicső Vörös Hadsereg oldalán ott legyen Bécs vagy München ostrománál.

Amilyen egyöntetű most ebben a kérdésben az összes demokratikus pártok összefogása, annyira aggasztó, hogy ezen a téren is lesznek gyanús jelenségek. Az utolsó napokban például újra felmerültek a régi rendszer ismert generálisai, akiket nem annyira harctéri működésükről ismertünk, mint inkább azokról a fényes győzelmekről, amelyeket részvénytársasági igazgatóságok busás jövedelmeiből folyó harcban szereztek. (Felkiáltások: Le velük!) Felmerült egy olyan tábornok neve, kiről többször hallottunk, amikor Berlinbe ment Göbbelshez tanácsért, vagy akinek hangját négy hónappal ezelőtt hallottuk utoljára a rádióban, amikor érces hangon szólított fel csendőröket és Gestapo-ügynököket, hogy harcoljanak vérebeikkel és farkaskutyáikkal a magyar nemzet legöntudatosabb katonái, a magyar partizánok ellen.

Azt hiszem, Elvtársaim, hogy nem olyan hadsereget akarunk felállítani, ahol ilyen embereknek helye van. A Magyar Kommunista Párt, a magyar munkásság és vele együtt az egész magyar demokrácia olyan hadsereget akar, melynek katonái, tisztjei és tábornokai jó hazafiak, gyűlölik a németeket, értik a mesterségüket, bátrak és megértik az új idők szellemét. A Kommunista Párt minden erejével támogat egy ilyen hadsereget, mert meg van győződve róla, hogy csak ily hadsereg képes lemosni a nemzetről azt a gyalázatot, amelyet a 25 esztendős reakció rákent.

Most nézzük, hogyan állunk a demokratikus berendezésekkel.

A magyar demokrácia azon áll vagy bukik, hogy mennyire tudjuk áthatni az egész ország közéletét, az egész közigazgatást, a közoktatást demokratikus szellemmel, a legalsóbb szervektől a legfelsőbbekig. Mindenütt a demokratikus népi erőnek kell érvényre jutni. Ha csak a szavaikat nézzük, e téren szintén nincs baj, nincs panasz.

A gyakorlat azonban itt is eltér az írott szótól. Egyre-másra kapunk híreket, hogy falusi jegyzőségekben, sőt magasabb helyeken is ottmaradtak először meglapulva, de aztán egyre elevenebb tevékenységet kifejtve, a régi rendszer képviselői. Nagy meglepetéssel olvastam például a „Népszava” egyik riportjában, hogy a Nyírségben még a vasútállomásokon kakastollas csendőrök állnak. A „Néplap” mai számából értesültem, hogy ugyanakkor, amikor a munkásság béreinek kifizetésénél a legnagyobb nehézségek vannak, amikor a debreceni rendőrséget nem tudják rendszeresen fizetni, ugyanakkor a csendőrök szépen megkapták a nyugdíjaikat. Azt hiszem Elvtársaim, hogy ezek a tények azt mutatják, hogy a demokratikus berendezések terén még csak a kezdet kezdetén állunk és szükség van a munkásosztály, az egész magyar demokrácia éberségére és egységes közbelépésére, ha azt akarjuk, hogy a betűből, szóból tett is váljék.

Térjünk át egy másik kérdésre: a vetés kérdésére.

Mindnyájan tudjuk, hogy őszi élelmünk elsősorban attól függ, hogy vetünk-e most? Amit most vetünk, azt fogjuk learatni. Ezen a téren aggasztó tünetek vannak. Minden oldalról halljuk azt a hírt, hogy a vetés elhúzódik. Mégpedig elhúzódik nemcsak azért, mert nagyon sok helyen nehézségek vannak az igával vagy vetőmaggal, hanem azért is, mert sokan akadnak, akik szándékosan elhúzzák a vetést. Akik arra spekulálnak, hogyha ősszel éhség lesz és nehézségek lesznek, ezeket a nehézségeket a fiatal demokrácia és persze elsősorban a Kommunista Párt nyakába lehet varrni. Ezért a munkásosztály, de a magyar demokrácia feküdjön bele ebbe a munkába.

Az utolsó napokban módomban állott az ország minden részéből való földmívesekkel és kommunistákkal beszélni, akik falun dolgoznak. Egyik-másik helyen meglepő példáját láttam annak, hogy milyen áldozatkészséggel, munkaszeretettel és a feladat nemzeti jelentőségének milyen megértésével dolgoznak a kommunisták és hogyan biztosítják a legprimitívebb eszközökkel, hogy minden talpalatnyi területet bevessenek. Kérem a debreceni munkásságot, hogy ebben a kérdésben teljes erővel támogasson minden kísérletet, minden szándékot, mely arra irányul, hogy biztosítsuk őszre a legnagyobb nehézségek árán is a nemzet élelmezését. (Helyeslés.)

Még egy kérdés, amely újsütetű, de eléggé veszedelmes. Ez a korrupció kérdése. Ahová néz az ember, mindenütt megvesztegetést, lopást és visszaélést tapasztal. A fiatal magyar demokráciának ez a legveszedelmesebb ellensége.

Én a Magyar Kommunista Párt nevében kijelentem, hogy mi a magunk soraiban nem tűrjük a korrupciót, de azonkívül is a legkíméletlenebb eszközökkel fogunk e téren küzdeni.

Nem tűrünk magunk között olyat, akihez a korrupciónak még csak az árnyéka is fér és gondoskodunk róla, hogy a magyar közéletet is áthassa a korrupció elleni harc, a polgári demokratikus becsület érzése.

Befejezésül egy kérdésről szólok, ami az utolsó hetekben merült fel, de aminek jelentőségét nem lehet eléggé aláhúzni: ez Budapest lakosságának a helyzete. Azok a hírek, Elvtársaim, amelyeket Budapestről hallunk, mind azt mutatják, hogy Debrecennek, a magyar népnek, sőt talán a kormánynak nincs eléggé tudomása arról a szörnyű helyzetről, amelyben Budapest lakossága sínylődik.

A viszonyok szinte leírhatatlanok. A szenvedés, amely fővárosunk lakosságát most sújtja, a kibírhatatlanság határához közeledik.

Félre kell verni a harangot és meg kell mondanunk, hogy amit ezen a téren eddig tettünk, bármilyen jószándékú is legyen, ez lényegében még csak egy csepp a tengerben.

És ha nem akarjuk, hogy Budapest házainak szétbombázása és szétrombolása után, a hidak elpusztítása után a lakosság jelentékeny része az éhínség és járványok következtében elpusztuljon, akkor minden erőnket mozgósítanunk kell Budapest lakosságának megmentésére. Nem szabad megengednünk, hogy hetek vagy hónapok múlva súlyos szemrehányás érhesse a magyar népet azért mert közönyösen nézte végig Budapest lakosságának szörnyű szenvedéseit.

A Kommunista Párt, mint mindenütt, ezen a téren is az első sorba lép és felhívja saját szervezeteit, a munkásosztályt és az egész nemzetet, hogy teljes erejével siessen a szenvedő, borzalmas viszonyok között élő budapesti lakosság segítségére. (Felkiáltás: Segélyakciót Budapestnek!)

Elvtársak! Érintettem a legfontosabb kérdéseket, amelyek ma nemzetünket foglalkoztatják. Nem kendőztem el semmit. Nevén neveztem a gyermeket. Ott, ahol kellett, megmutattam a sikereket, de felhívtam a figyelmet a nehézségekre is. Kétségkívül szükség van arra, hogy a demokrácia első sikerei után újabb lendületet adjunk a magyar népnek, hogy most, amikor új fejezet kezdődik, amikor a szóról a tettre kell áttérni, akkor újra megtalálja magában a rendkívüli nehéz idők ellenére, azt az erőt, amely e nagy feladatok elvégzésére alkalmassá teszi. Nekünk, kommunistáknak, 2—3 hónappal ezelőtt, amikor a testvérpártok még gyengék és elaléltak voltak, az a szép és történelmi szerep jutott, hogy bár magunk is ezer sebből véreztünk, segítségére siettünk a demokratikus pártoknak, hogy minél hamarabb magukhoz térjenek, erőt gyűjthessenek és beállhassanak a nemzeti felépítés frontjába.

Ma Pártunk újra hasonló feladat előtt áll. Ha látjuk, hogy van egy bizonyos megtorpanás, akkor az a feladatunk, hogy ezen segítsünk és előrelendítsük az építés ügyét, miután előrelendítettük az útkeresés és a célkitűzés ügyét. Erre a célra a Kommunista Párt ma is mint 3—4 hónappal ezelőtt, legjobb eszköznek tartja az összes nemzeti erők összefogását. Ebben a tekintetben célkitűzésünk egy hajszálnyit sem változott. A mi véleményünk az, hogy azok a demokratikus pártok, amelyek a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front keretén belül találkoztak, történelmi missziót végeztek, és hogy ez a nemzeti összefogás nem pillanatnyi vagy átmeneti jelentőségű, hanem hosszú időre szól. Meg lehet mondani előre, hogy minél tovább haladnak kart-karban, annál gyorsabban fog haladni a nemzet újjászületése és felemelkedése.

Ezért a Magyar Kommunista Párt ma is, mint fellépésének első pillanatában, változatlanul hangoztatja az összes demokratikus erők összefogását. Mi nem húnyunk szemet a nehézségek előtt, de meg vagyunk győződve róla, hogy ezek a nehézségek nem lehetnek akadályai annak, hogy az összes demokratikus hazafias erőket összefogjuk. Ebben a kérdésben nincs különbség magyar és magyar között. Meg vagyunk győződve róla, hogy ebben a kérdésben velünk van minden párt becsületes, haladó, hazáját szerető többsége és ez a tudat ad nekünk erőt arra, hogy a kétségkívül mutatkozó nehézségek dacára, változatlanul vigyük a nemzeti összefogás vonalát.

Erősít ebben a tudatunkban, ebben a véleményünkben az is, hogy a történelem folyamán először vágnak egybe a magyar demokrácia célkitűzései a világ hatalmas, demokratikus államainak, a nagy Szovjetuniónak (éljen!) célkitűzéseivel.

Mi nem tudjuk, hogy miről tárgyalnak a Fekete-tenger partján az orosz nép nagy vezére, Sztálin (felkiáltások: Éljen!), Churchill és Roosevelt, de biztos, hogy tárgyalásuk főpontja az, hogy hogyan mérhetik a legmegsemmisítőbb csapást a német fasizmusra és hogyan hozhatnak oly rendszabályokat, amelyek egyszersmindenkorra megszabadítják a világot a fasiszta mételytől.

A mi erőkifejtéseinket még egy körülmény támogatja. Bármennyire nehéz a magyar nemzet helyzete, saját erejéből ki tud lábolni a bajból. Ne legyünk csodavárók, ne várjunk különösebb segítséget sem a Szovjetuniótól, sem Amerikától vagy más államtól, amikor elhatározzuk, hogy haladéktalanul megkezdjük a felépítés nagy munkáját. Mi nagyon jól tudjuk, hogy addig, amíg a német fasizmus megsemmisítve nincs, a demokratikus nagyhatalmak minden gazdasági forrását a hitlerizmus megsemmisítésére kell összpontosítani.

Ebből a tudatból kiindulva, mi elsősorban a saját erőnkre akarunk támaszkodni. Ha valaha igaz volt az a mondás, hogy segíts magadon, az Isten is megsegít, úgy ez a mai magyar viszonyokra még jobban áll.

Tekintsünk előre néhány hónapra. Ha néhány hónapon belül sikerül jól megszerveznünk a vezetést, akkor őszre biztosítva van az ország élelmezése és egy csapásra megszűnnek azok a nehéz gondok, amelyek ma a hiányzó kenyérrel, zsírral, cukorral kapcsolatban a munkásságot annyira gyötrik. Ha néhány hónapon belül fel tudjuk állítani azt a nyolc hadosztályt, melyek létrehozására a fegyverszüneti szerződésben köteleztük magunkat és ez a nyolc hadosztály úgy fog harcolni, mint ezt tőle várni lehet, ahogyan ez a régi magyar katonai erényeknek megfelel, miként Rákóczi kurucai és Kossuth honvédéi harcoltak, akkor ezen a téren is néhány hónapi erőfeszítéssel évtizedek bűneit és hibáit hozzuk helyre. Ugyanez áll a földreformra is. Ha az idei nyáron tető alá tudjuk húzni a földreformot, akkor oly művet fejeztünk be, melynek elérésére évszázadok óta sóvárog a magyar parasztság.

Amit mi, magyar kommunisták Pártunktól, a magyar munkáságtól, a magyar parasztságtól, a haladó intelligenciától kérünk, az az, hogy ezekben a döntő hónapokban, amikor végre van alkalmunk megmutatni a haladó nemzeteknek, hogy mi a magyar nép igazi arculata, hogy a magyar nemzetet nem a régi, letűnt reakciós rendszer képviseli, hanem az új, a demokratikus, a népi, ha ezt a feladatot meg tudjuk oldani — és meg tudjuk oldani! — akkor győztünk!

Én azt kérem Debrecen dolgozó népétől és rajta keresztül az egész országtól, hogy érezze át ennek az időnek történelmi jelentőségét. Néhány hónapi megfeszített munkát követelünk csak és már túl vagyunk a nehezén. Semmi kétségem, hogy Pártunk, amely az első pillanattól kezdve az élen állott, amely mindenütt ott küzdött, ahol a munka neheze volt, amely nem kímélt a múltban és nem kímél a jelenben sem áldozatot, ebben a harcban ugyancsak az élen fog járni.

Legyen büszke minden kommunista arra, hogy ő hozza a legnagyobb áldozatot hazájának talpraállításáért és adjon neki erőt ez a tudat abban a harcban, melynek végső célja, hogy minden nehézség ellenére megvalósuljon és létrejöjjön, amiért annyit véreztünk, annyit szenvedtünk: az új, szabad, demokratikus és független Magyarország! (Tomboló taps és éljenzés.)

(A Magyar Kommunista Párt debreceni nagygyűlésén 1945 február 11-én tartott beszéd.)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: Rákosi Mátyás – Válogatott beszédek és cikkek)

1

Debrecen dolgozó népe! Elvtársak!

Köszönöm az üdvözlést és úgy a magam, mint a Magyar Kommunista Párt nevében rajta leszek, hogy megfeleljek mindazoknak a várakozásoknak, amelyeket Debrecen népe és a magyar nép a Kommunista Párthoz és hozzám fűz. Mint eddig, ezután is élen akarunk haladni ott, ahol munkáról, áldozatról van szó a magyar nemzet újjáépítéséhez, felemelkedéséhez vezető úton.

Engedjétek meg, elvtársaim, hogy röviden visszatekintsek az elmúlt három hónapra (halljuk, halljuk!) és megnézzük azt az utat, amit ez alatt az idő alatt a magyar nemzet megtett. Három hónappal ezelőtt az ország romokban hevert, kormánya nem volt. Egy maroknyi németbérenc, náciszuronyokon ülve, azt állította, hogy ő a nemzet képviselője. A politikai pártok szét voltak verve, a nemzet irányítás, vezetés és program nélkül állott. A legsürgősebb feladat ebben a helyzetben egy olyan szervezet létrehozása volt, amely kifejezést ad a magyar nép kívánságának, mely köré odagyűlhet minden a magyar népben egészséges erő és amely a magyar nemzet élniakarását képviseli. A feladat nem volt könnyű, de visszatekintve megállapíthatjuk, hogy sikerült.

A magyar népi erőnek, a magyar demokráciának első nagy győzelme az, hogy néhány héttel az október 15-i szörnyű összeomlás után már megtalálta a kivezető utat és létre tudta hozni az Ideiglenes Nemzetgyűlés, majd az Ideiglenes Nemzeti Kormány formájában azt a szervet, amely hivatva van az országot abból a mélységből kiragadni, ahová a 25 esztendős reakció taszította.

Mindnyájan emlékezünk ezekre a napokra, hiszen alig hetek választanak el bennünket tőlük. Az egész országban, mintegy varázsütésre, újra megindult a vérkeringés. Az emberek érezték, hogy újra van összefogó erő, van zászló, amely köré csoportosulni lehet, van útmutatás, amelynek irányában ki lehet jutni abból a szakadékból, ahová a reakció lökte az országot! A Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontban egyesült demokratikus pártoknak első jelentős győzelme volt ez a lépés. Ennek a lépésnek a hatása alatt, mintegy varázsütésre, újra kezdődött szerte az országban az élet. Megszerveződtek a politikai pártok, a szakszervezetek, amelyeket annyiszor megpróbáltak eltiporni, újra megmutatták, hogy mély gyökerük van a munkásságban és virágzásnak indultak. Megindult a gazdasági élet, a rombadőlt gyárakat elkezdték építeni, megkezdődött a munka a falun, rendbejöttek a klinikák; ahová az ember nézett, mindenütt látta, hogyan hajt ki a romokon az új élet. Ez kétségkívül hatalmas eredmény, első győzelme a fiatal magyar demokráciának és mutatója annak, hogy meg vannak benne azok az erők, amelyek ki fogják vezetni a nemzetet ebből a katasztrófából.

Az új demokratikus élet melegétől életrekaptak azok a szervezetek is, amelyekről azt hittük, hogy többé nem találkozunk velük. Látjuk napról-napra, hogy gombamódra új pártok és pártocskák keletkeznek, amelyek mind odabiggyesztik nevük elé a demokratikus jelzőt. Feléledtek az olyan szervezetek, mint például a „Hivatásszervezet” és kapcsolt részei, amelyekről annakidején sohasem tudtuk, hogy hol végződik a hivatás és hol kezdődik a fasizmus. Ma ezek újra megjelentek a politikai hadszíntéren. Találkoztunk már olyan csodabogarakkal is, mint a „pártonkívüliek pártja” (tetszés) és néhány nappal ezelőtt felhívták figyelmemet arra, hogy az egyik alföldi községben az ezüstkalászos gazdák, akik nemrégiben karlendítéssel és „éljen Szálasi”-val köszöntötték egymást (felkiáltások: Népbíróság elé velük!), most megalakították az „ezüstkalászos gazdák szakszervezetét” és mint demokratikus szakszervezet jelentkeztek a Nemzeti Bizottságnál. Mindezeknek az új „demokratikus” alakulatoknak az első teendője rendszerint az, hogy részt kérnek a hatalomból. Természetesen mi jól tudjuk, hogy kit és mit képviselnek ezek, de maga az a körülmény, hogy e paraziták is életrekeltek, mutatja azt, hogy milyen hatalmas munkát végzett a demokrácia, melynek életet sugárzó melegétől, csak úgy mellékesen, ezek is újra elkezdtek nyüzsögni.

Elvtársaim! A magyar demokrácia munkájának első szakasza, mely abban állott, hogy létrehozzon egy központi szervet és megoldja a legsürgősebb feladatokat, elsősorban azt, hogy az országot elrántsa Hitler mellől és átvigye a demokratikus hatalmak oldalára, hogy fegyverszünetet kössön és programot adjon — az új magyar demokrácia feladatának ez az első fejezete sikeresen befejeződött. A német fasisztáktól elszakadtunk, hadat üzentünk nekik, fegyverszünetet kötöttünk a szövetségesekkel, oly fegyverszünetet, amelyet minden becsületes magyar méltányosnak és jónak tart. (Úgy van!) A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front pártjai, az Ideiglenes Nemzetgyűlés, az ideiglenes Nemzeti Kormány olyan programot adott, mely mögé minden becsületes, hazáját szerető magyar egyöntetűen felvonulhat.

A feladatnak ez a része befejeződött. Most kezdődik az új fejezet. Kezdődik az az idő, amikor a szóról rá kell térnünk a tettre (úgy van!), amikor a papírról az életbe kell átültetni a programpontokat és követeléseket.

Ebben a helyzetben már mutatkoznak az első nehézségek. Amilyen sikeres és eredményes volt az első fejezet, annyira nehéznek látszik a következő lépés. Miben állnak ezek a nehézségek? Aki jól megfigyeli a felszabadított magyar területek életét, a városét csakúgy, mint a faluét, észreveszi, hogy az első nekilendülés után bizonyos megtorpanás, bizonyos tétovázás mutatkozik. Vannak sokan, akik megijednek az eléjük tornyosuló nehézségek és bajok láttán. Vannak mások, akik nem bírják követni az iramot, amit az események diktálnak. Vannak olyanok, akik látják, hogy a dolgok nem mennek olyan simán, mint ahogyan elképzelték. És bizony egyre több helyről halljuk, hogy a munka nem halad előre, hogy a dolgok egyhelyben topognak. Ennek a jelenségnek sok oka van. Nézzük sorra ezeket az okokat.

Az egyik alapok kétségkívül a tényleg meglevő nehézségekben rejlik. A háború még mindig hazánk területén folyik. A rombolások olyan óriásiak voltak, hogy hatásukat még hosszú ideig éreztetni fogják és gátolni fogják a demokrácia kifejlődését. Ezenfelül meg kell vallanunk, hogy népünkben sokkal több a reakciós elem, mint ahogyan azt eredetileg gondolták. (Úgy van!) Az a 25 év, ami a nemzeti katasztrófát megelőzte és különösen az utolsó 6—8 évnek mélyreható fasiszta agitációja nem múlt el nyomtalanul népünk felett, sokakat megzavart.

A városokban, de a falvakban is sokan vannak, akik ellenségesen vagy legalább is értetlenül nézik az új helyzetet s ezeknek az ellenségeskedése vagy megnemértése természetesen gátolja és fékezi a demokratikus erők kifejlődését.

Magunkban is vannak hibák. Gyakorlatlanok vagyunk azoknak a lehetőségeknek kihasználásában, amelyeket a demokrácia számunkra nyújt. Huszonöt esztendeig éltünk elnyomva, csendőrszuronyok között és a börtön fenyegető árnyékában. Nem szoktunk hozzá, hogy a magunk dolgát magunk intézzük és természetes, hogy ez a gyakorlathiány kisebb-nagyobb hibákban és nehézségekben mutatkozik. De ahogyan hozzászoktunk az új viszonyokhoz, ahogyan megismerjük az új lehetőségeket, úgy fogjuk kiküszöbölni azokat a hibákat, amelyek saját gyakorlatlanságunkból, a demokrácia eszközeivel való élés nemismeréséből folynak.

Ezeket a bajokat hamarosan és tartósan át fogjuk hidalni. Ezzel kapcsolatos az is, hogy maguk között a demokratikus pártok között gyakran vannak kisebb-nagyobb súrlódások. Ezt nyíltan meg kell mondani. Mi kommunisták vagyunk és szembenézünk a dolgokkal. (Helyeslés.) Ezeken a súrlódásokon nincsen semmi csodálnivaló. Más dolog papíron kidolgozni a programot és más dolog azt a programot az életben végrehajtani. Súrlódások nélkül ilyen program végrehajtása nem lehetséges. A Magyar Kommunista Párt a maga részéről minden erővel odahat, hogy ezen a területen a bajok, a súrlódások a minimumra csökkenjenek.

Van még egy baj, ami szintén a demokratikus pártokban rejlik. Ez az a körülmény, hogy még nem szoktunk eléggé hozzá, hogy a régi, elnyomott ellenzéki pártokból most országot vezető, az ország sorsáért felelős pártokká váltunk. A demokratikus pártok a 25 esztendős reakció alatt hozzászoktak ahhoz, hogy a parlamentben vagy egyebütt akármit mondanak, az a reakció szemében nem bírt jelentőséggel, se nem osztott, se nem szorzott, olyan volt, mint a falrahányt borsó. Ez a körülmény hozzászoktatta a demokratikus pártok egy részét ahhoz, hogy nem nagyon nézték saját szavuknak és tettüknek súlyát. Ma azonban a helyzet egészen más. Az az öt párt, amely a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontban egyesült, minden szavával és minden tettével felelős a nemzet előtt. Amit mond és amit tesz, az ma árt vagy használ a magyar nemzetnek. És-ez a körülmény fokozott felelősségre készteti őket. Semmi kétségem, hogy ez a felelősségérzet a feladatokkal, a tapasztalatokkal együtt nőni fog. És azok a nehézségek, amelyek ma ebből a kérdésből fakadnak, az idők folyamán vesztenek jelentőségükből.

Nagy nehézségeket okoznak az illúziók is, azok a vágyálmok, amik gyakran nem vágnak össze a valósággal. Ezeket az illúziókat a régi rendszer nagy körültekintéssel és ügyességgel ápolta. Emlékezzünk csak vissza Elvtársaim, hogy a háború kezdete, 1941 óta a Kommunista Párt és a többi demokratikus párt is, hányszor próbálta figyelmeztetni a nemzetet arra az örvényre, amely felé rohant és hányszor kapták a legilletékesebb helyekről azt a választ: „Nézzetek körül a világon. Mindenütt tűzvész, rombolások, légitámadás. Magyarország pedig a rend és a boldogság szigete.” Ez az illúzió még a demokratikus tömegekbe, még a munkások közé is behatolt és gyakran hallottunk figyelmeztető szavunkra ilyen válaszokat. Ma már a vak is látja, hogy ez a „boldogság szigete” tulajdonképpen a pusztulás felé rohant.

Az ilyen illúziók más téren is megvoltak. Gondoljunk csak azokra, akik megesküdtek rá, hogy a Kárpátokon a Vörös Hadsereg nem tud átjönni. Elterjedt illúzió volt ez a „Tisza-vonallal” kapcsolatban is. Most Budapestről azt mondják az elvtársak, hogy azért menekültek százezrek oda, mert egy ilyen modern várost lehetetlen hadszíntérré változtatni.

Az ilyen illúziók ezreket és százezreket tettek ki véres gyötrelmeknek és kínoknak. Szembe kell néznünk most a tényekkel, nehogy az új, demokratikus Magyarország is ilyen illúzió áldozatává váljék.

Az illúzióhoz tartozik a csodavárás is. Nagy meglepetéssel tapasztaltam, amikor visszajöttem hazámba, hogy az emberek között van bizonyos csodavárás. Valahogyan azt várják, hogy a sültgalamb a szájukba repüljön. Például nagyon gyakran kérdezték tőlem, mit adhat a Szovjetunió élelmezésben most a magyar népnek? És mikor elkezdtem faggatni őket, kiderült, hogy mindenkinek a határában száz és ezer hold számra ott áll a letöretlen kukorica, ezer és ezer asztag kicsépeletlen búza és mégis azt várják, hogy a Szovjetunió Szibériából vagy Kubánból fog ide küldeni búzát, kukoricát.

Ugyancsak ilyen illúzió például az a vélemény, amit nem minden tendencia és nem minden mellékszándék nélkül hallottam itt-ott, hogy „haj, egészen más volna itt a helyzet, ha nem az oroszok, hanem az amerikaiak szállták volna meg az országot. Akkor, bezzeg, volna itt minden, bőségben úsznánk”.

Erre vonatkozóan legjobb, hogyha idézem Balogh István államtitkár szavait, aki nemrégiben Moszkvában járt és ott alkalma volt többször az olaszokkal beszélni, akiknek hazáját, Olaszországot, tudvalevőleg nem a Vörös Hadsereg, hanem az amerikaiak és az angolok szabadították fel. Legjobbnak tartom, ha szóról-szóra felolvasom beszámolóját, amely a „Délmagyarország”-ban jelent meg:

„Néhány ábrándozót kell még álmából felkelteni. Vannak közöttünk olyanok, akik látván saját nyomorúságunkat, olyan országok felé áhítoztak, amelyeket az angolszász nagyhatalmak szabadítottak fel. Ezek bizonyára nagy jólétben élnek — gondolják ők — és nincsen semmiféle gondjuk. Tájékoztatásul csak néhány adat: Amint nálunk a Vörös Hadsereg nyomott pengőt, úgy az angolszászok Olaszországban nyomták a lírát. Nem tudom mennyit, de azt tudom, hogy január 1-ig a megszálló csapatok által forgalombahozott líra 31 milliárd volt. Rómában éhínség dühöng és Róma milliós lakosságának ellátása attól a 200 ezer munkanélkülitől függ, akik napszám ellenében reggelenként kimennek a környező falvakba, tanyákra, hogy felássák a krumplit, zöldséget, amelyet azután bevisznek Rómába közellátás céljaira. A kenyér napi fejadagját csak a napokban emelték fel 20 dekára.”

Ilyen a helyzet ott, ahol az angolszászok és nem a Vörös Hadsereg szabadított fel egy országot, aminek oka egyszerűen az, hogy a háború vastörvényei mindenütt azonosak. Magyarországon csakúgy, mint Olaszországban, mint Franciaországban. Meg kell szabadulnunk azoktól az illúzióktól, hogy valaki nekünk a sültgalambot majd a szánkba röpíti. Magunknak kell dolgoznunk, ha hazánkat fel akarjuk építeni.

A legsúlyosabb illúzió azonban, amivel újabban különösen itt, Debrecenben találkoztunk, hogy a demokrácia jobbszárnyán sokan nem ismerik fel azt a hallatlan vereséget, melyet a régi reakciós rendszer múlt év október 15-én szenvedett. Nem ismerik fel, hogy milyen szörnyű hatása, lesújtó, megsemmisítő hatása volt ennek a vereségnek. Csak össze kell hasonlítanunk Magyarországot Romániával, vagy Finnországgal, ahol meg tudták csinálni azt, hogy a háború nem hosszú hónapokig pusztította az ország szívét, hanem végigszáguldott fölötte, mint egy vihar és lényegében érintetlenül és épségben hagyta a nemzet javait. Csak össze kell hasonlítanunk ezt azzal, ami hazánkban történt. Ha Magyarország ma romhalmaz, ha a Tisza—Duna összes hídjai fel vannak robbantva, ha Budapest nyomorgók, éhezők városa, ahol nincs egy ép ház és ha a Dunántúlra ugyanez a sors vár, úgy mindezért azok felelősek, akik tavaly október 15-ig vezették az országot. (Helyeslés.) És akiknek tehetetlensége és saját népüktől való félelme okozta ezt a katasztrófát. Megkell értenie mindenkinek, hogy a magyar nemzet soha meg nem engedi többé, hogy ezeknek az embereknek valami köze is legyen a kormányzáshoz. (Úgy van, úgy van! Taps.) Elég volt az, hogy egy emberöltőn belül kétszer döntötték szakadékba nemzetünket! Többet nem kérünk belőlük! Ezt meg kell mondanunk és külön alá kell húznunk, mert látunk olyan kísérleteket, amelyek a letűnt rendszernek nem túlságosan kompromittált elemeit most egy kis demokratikus átfestéssel megint vissza akarják csempészni az ország vezetésébe.

Én hallottam mélyreható politikai fejtegetéseket arról, hogy a Nemzetgyűlés összetételét egy kicsit meg kell változtatni. Arra gondoltam, hogy talán balra akarják tolni, de kiderült, hogy fordítva. Erősíteni akarják azokat az elemeket, amelyek kicsit kevesebb földreformot akarnak, talán nem is akarnak földreformot, amelyek nem akarják a fasizmust annyira üldözni stb., stb. (Felkiáltás: Halál a fasizmusra!) Találkoztam olyan véleménnyel is, hogy a Nemzetgyűlésnek ilyen enyhe jobbratolására legalkalmasabb lesz a budapesti, vagy dunántúli választások felhasználása. (Felkiáltás: Soha!)

Én azt hiszem, hogy azok, akik erre spekulálnak, alaposan csalódni fognak. Minden hírünk azt mutatja, hogy Budapest meggyötört lakossága izzó gyűlölettel fordul mindenki ellen, aki szörnyű szenvedéseinek okozója volt és eszeágában sincs újra azokat visszasegíteni, akik tulajdonképpen útcsinálói voltak Szálasinak.

Budapest sokat szenvedett lakossága — és semmi kétség, hogy a nemsokára felszabaduló Székesfehérvár, Győr, Szombathely, Nagykanizsa és Sopron lakossága is — azt követeli, hogy minél kíméletlenebbül folytassuk a harcot a fasizmus ellen, nehogy mégegyszer végig kelljen szenvednie mindazt a poklot, amit Budapest és a Dunántúl népe átélt.

Erre mutatnak különböző tényeink is. Néhány nappal ezelőtt megjelent nálunk az újjászervezett Szociáldemokrata Párt vezetőségének két kiküldöttje és közölte velünk, hogy az utolsó hónapok tapasztalatai alapján a párt vezetői elhatározták, hogy az eddiginél sokkal szorosabban fognak együttműködni a Kommunista Párttal (Éljenzés.) Meg vagyok győződve róla, hogy amennyiben a Nemzetgyűlés összetételében változás áll be, annak a változásnak mozgatója egészen más tényező lesz. A változás aszerint fog megtörténni, hogy ki hogyan dolgozik, ki hogyan harcol a fasizmus ellen, ki hogyan harcol a földreformért.

Ezek lesznek azok a támpontok, amelyeknek alapján a magyar nemzet változásokat eszközöl az Ideiglenes Nemzetgyűlés összetételében. Ez ma a helyzet. A Nemzetgyűlés működését és benne a dolgozó demokratikus pártoknak a működését az ország elsősorban abból fogja megítélni, hogyan harcolnak a fasizmus ellen, mit tesznek az új nemzeti hadsereg létrehozásáért, mit tesznek a földreformért, hogyan gondoskodnak róla, hogy a város lakossága végre megkapja elemi élelmiszerszükségleteit, hogyan hozzák rendbe végre a pénzügyeket. Ezek lesznek azok a szempontok, amelyeknek alapján a magyar nemzet az Ideiglenes Nemzetgyűlés pártjainak működését meg fogja ítélni.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!