Betlen Oszkár

2

(idézet: Ellenforradalom Magyarországon – 1956)

A JOBBOLDALI CSOPORTOSULÁS MÓDSZEREI

Mi volt a Nagy Imre—Losonczy-csoport platformja? Ennek meghatározása nem volt egyszerű. Megnehezítette, hogy általában nem lépett fel nyíltan színt vallva. Szinte valamennyi fellépését a ködös fogalmazások, kétértelműségek jellemzik. A csoport főleg azt hangsúlyozta, mit nem akar, de nyílt programot nem adott. Főleg arról beszélt, mit csinált rosszul a pártvezetés, de arról nem, vagy csak homályosan, hogy mit és hogyan kellene csinálni. Ilyenformán a jobboldali csoport fellépésének egyik jellegzetes vonása a tagadás volt, annak tagadása, elítélése, ami folyik. Ellenzéki hangulatot terjesztett, de nem szabta meg az ellenzékiség kereteit, világos irányát, így igyekezett bizalmat kelteni maga iránt rendkívül különböző politikai rétegekben: becsületes, de a pártvezetés hibáit felismerő kommunistákban és a népi demokráciával szemben ellenséges rétegekben egyaránt. Ezzel a taktikával igyekezett a Nagy Imre körül csoportosuló jobboldal egy visszájára fordított „népfrontot” teremteni, amelyben együtt vannak a helyes utat kereső kommunisták és a szocialista rendszer tudatos ellenségei. Nagy Imréék ügyeltek arra, hogy a Rákosi-féle vezetés hibáinak állandó éles bírálata együtt tartsa és növelje ezt a tábort, s egyúttal elhomályosítsa kommunista követői előtt a csoport igazi, revizionista, ellenforradalmi céljait.

Vegyük elő például Háy Gyulának, a jobboldali csoport egyik ismert alakjának vezércikkét, amelyet az írók 1956 szeptemberi közgyűlése elé írt. Háy ebben a következőket írja:

„… az írónak is, mint bárki másnak, minden korlátozás nélkül szabad legyen megmondani az igazságot: kritizálni akárkit és akármit; szomorkodni; szerelmesnek lenni; a halálra gondolni; nem mérlegelni, hogy egyensúlyban van-e művében a fény és az árnyék; hinni isten mindenhatóságában; istent tagadni; kételkedni bizonyos tervszámok helyességében; nem marxista módon gondolkodni; marxista módon gondolkodni akkor is, ha az így születő gondolat még nem szerepelt a kötelező erővel megállapított igazságok közt; alacsonynak találni olyan emberek életszínvonalát is, akik fizetésének emelése még nincs tervbe véve; igazságtalannak találni, amit hivatalosan még igazságosnak mondanak; nem szeretni egyes vezetőket; dilemmákból olyan becsületes kiutat ajánlani, amelyet politikai és gazdasági vezetőink irreálisnak tartanak (még akkor is, ha utóbb kiderül, hogy az írói elképzelés valóban irreális volt); a bajokat ábrázolni, anélkül, hogy a megoldás receptjét mellékelnénk; csúfnak találni a műemléknek nyilvánított New York-palotát, tekintet nélkül arra, hogy már ráköltötték a milliókat; észrevenni, hogy pusztul a város, mert nincs pénz a házak tatarozására; elítélni némely vezető ember életmódját, beszédmodorát, munkastílusát; az emberiességért síkraszállni ott is, ahol kevésbé érzékeny lelkek nem vesznek észre embertelenséget; szeretni Sztálinvárost; nem szeretni Sztálinvárost; szokatlan írói stílust alkalmazni; szembehelyezkedni az arisztotelészi dramaturgiával; ragaszkodni az arisztotelészi dramaturgiához; rossznak találni írásokat, amelyeket tekintélyes emberek példamutatóknak ítéltek és viszont; szóhoz juttatni bizonyos irodalmi ítéleteket; fütyülni bizonyos irodalmi ítéletekre stb. stb. stb.”* Irodalmi Újság, 1956 szeptember 8. *

Ezek a sorok eléggé jellemzőek a Nagy Imre-csoportra tartalmilag is, stílusában is. Nemcsak a „ma minden rosszat” hirdeti ez az írás, de stílusának bizonyos kétértelműségével a rendszert is tagadja. A szavak tetszetősek, úgy tűnnek, mintha valóban az igazság, az emberi szabadság nevében hangzanának el. De éppen azzal, hogy Háy bizonyos dolgokat csak félig mond ki, hogy a sorok közt helyet hagy a befejezetlen gondolatok olyan befejezésére, amilyent leírni, kinyomtatni nem akar — éppen ezzel kap az írás különösen éles támadó jelleget. Ezek az írások nem a szabad vita termékei, mert nem kifejtett eszméket, elveket tartalmaznak, hanem kitérnek a nyílt vita elől. Ha Háy Gyula leírta volna, hogy ebben az országban semmi szabadság nincs, minden rossz, akkor sokan felháborodva szálltak volna vitába ezzel. Megírták volna, mennyivel jobb az életük, mint a múltban, bebizonyították volna, hogy Háy rágalmaz, valótlant állít. Háy nem írta ezt meg nyíltan és kereken. De sorainak mégis ez az értelme. Persze — gondolja az olvasó —, miért ne legyen bárkinek joga csúfnak tartani a műemléknek nyilvánított New York palotát? De az írás igazi mondanivalója az a valótlanság, hogy nálunk még annyi szabadsága, joga sincs az embernek, hogy csúfnak tartsa ezt a palotát.

Sokat lehetne még mondani erről az egy írásról is, de talán ennyi is illusztrálja, mi volt az, ami a Nagy Imre-csoportra, s különösen újságíróinak és íróinak írásaira általában jellemző volt: az a mód, ahogyan (az idézett cikkben is) gúnyosan és teljes egyoldalúsággal beszélnek a párt- és az államvezetés tényleges és konstruált hibáiról. Nagy Imréék negatívizmusa, destruktív, programtalan ellenzékisége ütközik ki ebből az írásból. Az írás — mint általában a Nagy Imre csoporthoz tartozó írók és újságírók írásai — a sorok között arról próbálja meggyőzni az olvasót, hogy a rendszer rossz, embertelen, korlátolt, tehát nincs létjogosultsága.

Ez a destrukció sokkal kifejlettebb és félreismerhetetlenebb formában található meg Tardos Tibornak „A tengervíz sós” című írásában.

„… ez a kiváló és kifogyhatatlan lengyel, ez az Adam Wazyk* Adam Wazyk a Legyei Egyesült Munkáspárttal szembeforduló és Gomulkát támadó lengyel írók csoportjának ismert tagja. A „Költemény felnőtteknek” című versét, melyet Tardos idéz, magyar fordításban a Szabad Európa Rádió népszerűsítette. * írja egy helyütt költeményében:

Az álmodozó Fourier bájosan megjósolta, hogy a tengerekben limonádé lesz. És vajon nem így van? Isszák a tengervizet, kiáltoznak: limonádé! Lopva mennek haza hányni, hányni.

Elgondoltam részleteiben, mi történhet ennek a tengernek a partján. A kiabálók hazaszaladnak hányni, rendben van; de akik ott maradtak, azokkal mi történik? Alighanem csapatostól, gyermekestől, anyástól belegázolnak a vízbe. Két kezük teli csöbrökkel, poharakkal, kannákkal. Nagy zajt csapnak és jókedvűen illetlenkednek; mert nép ez, és a nép örvend a rég jósolt s a végre limonádévá vált tengernek. S akkor egyszerre kiáltás harsan fel valahonnan és káromkodás: »Hogy a nyavalya enné meg, de hiszen ez …!« Mások is megkóstolják azonnal. Kétségkívül: sós. Sós. Igazi tengervíz. Egymásra néznek. Már-már felzúg a csalódott moraj, hogy: »Megőrültek? Felnőtt emberekkel akarják elhitetni, hogy a tengervíz nem sós, hanem édes és citromos?« — amikor közéjük cikáznak a hangszórós motorcsónakok és hangszórójuk fáradhatatlanul ismétli:

— Töltsük meg edényeinket szaporán az üdítő itallá vált tengerből és adjuk át helyünket másoknak! Századunk vívmányából, a limonádéból mindenki joggal szeretne részesülni. Töltsük meg edényeinket limonádéval és adjuk át helyünket! Legyünk fegyelmezettek!

A családok fáradtan legyintenek; titokban kiöntik a félig már megtöltött kannák tartalmát és csendben kilábolnak a partra. Nem tudnak mit mondani. Némán átadják mind a helyüket, és hazaviszik, otthon meglötyögtetik a kannát. Kis sósvíz tapadt a peremére, néhány tengeri moszat, más semmi. Fásultan néznek egymásra. A kannát kimossák és kútvizet isznak, mint eddig. De jókedvük nincsen. A mólóról idehallatszik még, elmosódottan, a hangszórók recsegése: »Limonádé a tengerben, limonádé, limonádé!«”* Irodalmi Újság, 1956 június 16. *

Ez — Tardos szerint — a magyar népi demokrácia képe. Az élet elkeserítő, eredményei nincsenek, csak a propagandában, de az annál hangosabb, annál hazugabb. S az emberek fásultak, tehetetlenek. Olyan kép ez, amilyet a nyugati imperialista propaganda sem mert Magyarországról adni, hiszen még az is elismert eredményeket, haladást, attól félve, hogy egyébként hatástalan marad. Tardosnak nincsenek ilyen aggályai és gátlásai. Cikke, melyben azt írja, hogy a teljes emberi igazságot keresi — letagad minden jót, minden eredményt. Az igazságkeresés jelszava itt nála ugyanolyan hazug, mint egész cikke. Az igazi „program” itt: a népi demokratikus rendszer gyűlölete. S a cikk stílusa, a képekben való írás itt is azt célozza, hogy elkerülje a vitát, megfoghatatlanná és cáfolhatatlanná tegye a valótlanságokat. De ez a stílus a szenvedélyek felkorbácsolására is sokkal alkalmasabb, mint a világos, félreérthetetlen beszéd.

Ez a negatívizmus jellemezte — főleg 1956 nyarától — szinte az egész sajtót, amely ekkor jelentős részben már Nagy Imre híveinek kezében volt. Mint valami sajátos ragály, úgy terjedt el az írók és újságírók közt az a nézet, hogy az ország életének derűs oldalait és eredményeit mutató írás csak „sematikus”, érdektelen lehet, s az a bátor, igaz és érdekes írás, amely csak hibákról, bajokról, igazságtalanságokról ír. A magyar sajtó hasábjairól, a magyar rádió adásaiból kivesztek a nép nagyszerű alkotásait, eredményeit bemutató írások.

A bíráló, a hibákat tárgyaló írások zöme persze nem volt olyan vakon gyűlölködő, mint Tardos idézett cikke. Sok igazságot is feltártak ezekben a cikkekben. De az összkép nem az igazság, hanem annak durva eltorzítása volt. A hibák egyoldalú ábrázolása — ami a Nagy-csoport taktikájának egyik alapvonása volt — a politikailag iskolázatlan tömegekben azt a benyomást keltette, hogy az ország nem fejlődik, hanem visszaesik; a szocialista rendszer veti vissza.

A népi demokrácia eredményeinek teljes tagadása, a párttal és a rendszerrel szembeni destruktív állásfoglalás nemcsak taktika volt. Ez volt a legkonkrétabb, legkézzelfoghatóbb megnyilvánulási formája a Nagy—Losonczy-csoport revizionizmusának, a proletárdiktatúrát, a szocialista rendszert elvető álláspontjának. Igaz, szavakban a szocializmus mellett foglaltak állást — október végéig. Szavakban mellette, a gyakorlatban azonban ellene, mert ez a teljes negatívizmus, az eredmények letagadása — szocialistaellenes állásfoglalás volt, olyan propaganda, amely a kapitalizmus visszaállítása irányában hatott.

S nemcsak szocialistaellenes propaganda erejével bírt ez, de szocialistaellenes meggyőződésről is tanúskodik. Az a szenvedélyesség és megszállottság, ahogyan a hibákat állandóan „premier planba” helyezték, azt is jelzi, hogy ezek az emberek azonosítják a népi demokratikus rendszerrel annak hibáit, harcukat már nem a magyar népi demokratikus rendszer hibái, hanem a népi demokrácia ellen vívják; kialakult bennük az a meggyőződés, hogy a „másik” rendszer, a burzsoá demokratikus rendszer „mégis jobb”.

Ezeknek a Tardos-féle írásoknak az ismeretében különösen világossá válik, milyen komolytalan az az állítás, hogy Nagy Imre csoportjának tagjai, akik októberben az ellenforradalom mellett színt vallottak, október előtt még jó kommunisták voltak, s csak az októberi „megrázkódtatás” sodorta őket máról holnapra a burzsoázia táborába. Nem, sokkal korábban, s nem egyik napról a másikra kerültek szembe a szocializmus eszméjével!

A Nagy Imre—Losonczy-csoport megítélését szinte mindvégig megnehezítette az egészséges és egészségtelen elemek keveredése. De talán éppen ebben, a népi demokrácia és a pártvezetés bírálatában volt a legzavaróbb ez az összekeveredés. Hiszen Nagy Imréék egyben vagy másban gyakran foglaltak el helyes álláspontot. S minthogy a párttagok és pártonkívüli szimpatizánsok tömegei szinte szomjazva keresték a párt súlyos problémáinak megoldását — Nagy Imréék kritikus fellépéseinek érthetően nagy visszhangjuk volt, s nem mindig, sőt többnyire nem ismerték fel, hogy ezek a fellépések egyáltalán nem a kivezető utat jelzik.

Ha ma vizsgáljuk azt a módot, ahogyan a Nagy Imre—Losonczy-csoport 1956 tavaszán és nyarán bírálta a népi demokratikus rendszer hibáit, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a bírálók mivé fejlődtek 1956 októberében. Akik néhány hónappal előbb még a szocializmus építését gátló visszásságok elleni harc lobogóját lengették, sőt a legigazabb leninistáknak nevezték magukat, azok közül sokan októberben már nyíltan az ellenforradalom eszmei platformján álltak. Ekkor már 12 éves rabságról, önkényuralomról beszéltek, népellenesnek nevezték a népi demokratikus rendszert és szabadnak a kapitalista világot — egyszóval: a jobboldali frakció gubójából kibújt az ellenforradalom hernyója.* Jellemző példa erre a következő: Az írószövetség 1956 szeptemberi közgyűlésén Komjáti István élesen bírálta a gyermeknevelés hibáit, s megemlítette, hogy „a felszabadulás után több mint 10 évvel csupán három gyermeklap szolgálja a milliós gyermektábor igényeit, szemben például az 1938-as esztendő 40 gyermeklapjával”. Komjáti a gyermekirodalom haladó hagyományainak ápolására javasolta „a régi, népszerű »Én Újságom« feltámasztását” az Írószövetség lapjaként. Valóban nehéz lett volna Komjáti felszólalását a szavak és érvek alapján reakciósnak bélyegezni. De november legelején, az ellenforradalom napjaiban megjelent az „Én Újságom” első (és utolsó) száma, Komjáti szerkesztésében. A szeptemberi közgyűlésen Komjáti azzal sürgette ezt a lapot, hogy „nem tartható fenn tovább az az áldatlan helyzet, hogy gyermekeinket továbbra is megfosszuk a demokratikus nevelés, ízlésre, művészi igényességre, erkölcsre való nevelés ezen alapvető tényezőjétől”. A másfél hónappal később megjelenő „Én Újságom” minden írása, kivétel nélkül, a gyermekeknek a fegyveres harcokban, az ellenforradalomban való részvételét dicsőítette. Ez lett a „demokratikus nevelésből”, a „művészi igényességből”, ez lett a „gyermekirodalom haladó hagyományaiból”! … *

Ezért, ha most visszapergetjük az eseményeket, nem lehet a kezdeti jelenségeket olyan ártatlannak ítélni, mint amilyennek akkoriban oly sokan látták. Nem hatalmas szakadékok vannak a Nagy Imre-csoport októberi nyílt ellenforradalmi álláspontja és korábbi fellépései közt, hanem csupán lépcsőfokok, s a köztük levő eltérés nemritkán csak taktikai jellegű. Már korábban is rajta volt az ellenforradalmi agitáció jegye legtöbb fellépésükön, akkor is, ha bírálatuk egyúttal sok igazat is tartalmazott. A részigazságoktól nem lettek igazak ezek a fellépések. Ellenkezőleg: éppen a látszatigazságok vagy részigazságok tették hatékonyabbá az ezekkel össze vegyített hazugságokat. A pártellenes, az antiszocialista demagógia és tömegbecsapás fő vonása volt az igazságok és hazugságok összekeverése, az igazság és becsület zászlajának lobogtatása igazságtalan, rossz célok érdekében.

Mi tette pártellenessé és ellenforradalmi jellegűvé ezeket a fellépéseket? Az, hogy egyben-másban „elcsúsztak”, túl élesek vagy igazságtalanok voltak? Nem. Aki szól, tévedhet is. A tévedés azonban csak addig tévedés, amíg jellemző vonássá nem válik. A Nagy Imre-csoport fellépéseinek pedig jellemző vonásává vált az eredmények elhallgatása és tagadása. Ha csokorba foglalta valaki ezeket a fellépéseket és megkérdezte: hasznosak-e ezek, erősítik-e a szocializmus pozícióit, utat mutatnak-e kommunistáknak — úgy a válasz csak tagadó lehetett. Ezek a fellépések ártalmasak, a szocializmustól való elfordulás termékei voltak.

Egészséges viszonyok közt nem lehetett volna a Nagy Imre-csoport fellépéseinek oly romboló hatásuk — mint amilyen volt. De az egészséges viszonyok feltételezik, hogy a párt újra és újra megütközik ezekkel a fellépésekkel, s a közvélemény előtt legyőzi őket. Nálunk ezek az alapvető feltételek hiányoztak. A pártvezetésnek 1956 júliusáig nem volt megfelelő elképzelése, megfelelő terve politikájának megjavítására. A régi vezetés viszolygott az addigi politika komoly, marxista elemzésétől — s nem tudott hatásosan szembeszállni a sajtóban, a rádióban és értelmiségi fórumokon folyó jobboldali támadásokkal. Nem harcolhatott eredményesen a jobboldalt nézetek ellen, ha maga sem szabadult meg a baloldali szektás hibáktól, ha nem ragadta el Nagy Imrééktől a „baloldaliság” elleni harc zászlaját. Ezt pedig nem ragadta kezébe, hanem átengedte a jobboldalnak, s engedte, hogy a „baloldal” és a kommunisták elleni harc egyazon zászló alatt folyjék; hogy a „baloldaliság” elleni harc örve alatt a marxizmus—leninizmust támadják.

De volt egy másik, alapvető oka is annak, hogy oly mély volt a Nagy Imre-csoport fellépéseinek romboló hatása.

Ez az volt, hogy a közvélemény formálásának fő eszközei a párt kezéből fokról fokra átcsúsztak a Nagy Imre-csoport kezébe. A sajtó, az irodalom, a könyvkiadás posztjainak jelentős részét ez a csoport töltötte be, s ezt a monopolhelyzetét nagyon határozottan érvényesítette. A vita szabadsága, amelyért a Nagy—Losonczy-csoport annyi hévvel szállott síkra, lényegében csak a párt politikájával szemben vitatkozók szabadsága lett. Ez a helyzet a magyarázata annak, hogy a nyugati reakciós körökben is elismerést keltett az a mód, ahogy a sajtó a magyar néphatalom államáról írt. A „Die Welt” című nyugat-németországi lap 1956 október közepén az „újságírók és lapszerkesztők hadjáratáról” ír. „A lapok — írja — a múlt hibáinak gúnyos hangú feltárásával gyengítik a magyarországi sztálinisták létét … A közvélemény egész gyűlöletét a kommunista felső tízezer ellen irányítják.” A Szabad Európa Rádió szeptember végén így nyilatkozik: „Dehogy is kell titkos jelentés, rejtjeles beszámoló. Elég az, amit nap mint nap a kommunista újságokban olvasunk és a vörös rádióban hallunk, hogy megtudjuk: a rendszer katasztrófába vezetett.” Az írószövetség hangadó köreinek politikai szereplését így dicsérték meg Angliában: „Múlt évben egy pár vers kivételével a magyar írók nem alkottak nagy irodalmat: de egy hatalmas forradalmat hoztak létre … A magyar írók tevékenysége az elmúlt években inkább a történészek, mint az irodalomtörténészek ügye …”* The Times Literary Supplement, 1957 augusztus 16. * 1957 elején az Amerika Hangja egyik adásában Enczi Endre és Aczél Tamás, beszélt arról, hogy az ellenforradalom előkészítésében milyen nagy szerepet játszott az „Irodalmi Újság” meg a „Béke és Szabadság”. De ezt az imperialista propaganda által szentesített dicséretet ki lehet terjeszteni a sajtó legnagyobb részére.

Meg kell említeni itt azt is, hogy a Nagy Imre—Losonczy-csoport fellépését 1956-ban rendkívül nagy türelmetlenség, az ellenvélemények erőszakos elhallgattatása jellemezte. A vitában nem kevésbé használták a gyanúsítgatás, a rágalmazás, a fenyegetés hangját, mint a személyi kultusz virágzása idején ennek fő képviselői. Az érveket az ökölrázás szorította ki.

Togliatti az „Irodalmi Újság”-ról szóló tanulmányában megemlíti, milyen vak türelmetlenséggel támadják Gergely Sándort, aki felmeri vetni, hogy mikor Háy Gyula „gyökeres változást” követel, az olvasó burzsoá restaurációra gondolhat. Gergely támadói kihasználják az író cikkének hibáit, türelmetlen hangját. De bőven kijut a támadásból az Ifjúsági Könyvkiadó két munkatársának is, akik egyáltalán nem türelmetlen hangon vetik fel: „Háy elvtárs akarva-akaratlanul tápot ad annak a felfogásnak, amely szerint mi nem hibákat követtünk el egy helyes út megvalósítása közben, hanem lényegében minden vagy majdnem minden, ami nálunk a szocializmus építése során történt, hibás és elvetendő.” Az 1956-os „játékszabályok” nem tűrik, hogy valaki büntetlenül vitatkozzék egy Háy Gyulával és felvesse — később beigazolódott — aggodalmait. A „Művelt Nép” egyik számában Pongrácz Zsuzsa „Belemagyarázgatunk, belemagyarázgatunk?” című írásában rögtön az elmúlt évek súlyos törvénytelenségeinek elkövetőivel hasonlítja össze Háy Gyula két bírálóját: „Olyan gondolatokat valakinek a szájába adni, amelyeket az illető se nem gondolt, se nem mondott … Ezzel a módszerrel az elmúlt években embereket tettek tönkre, becsületeseket becstelenekké, kommunistákat ellenforradalmárokká kiáltottak ki …”* Művelt Nép, 1956 május 27. *

Hasonló hangon lép fel az írószövetség közgyűlése a „Délmagyarország” ellen, amely egyik cikkében ezeket írja: „A XX. kongresszus óta sokkal inkább, de azelőtt is adva volt íróink számára elegendő »alkotói szabadság«. A sajnálatos események és szomorú tények egész sora igazolja, hogy mennyien visszaéltek íróink közül a kapott és meg nem érdemelt »szabadság« lehetőségével.”

Ezzel a cikkel lehetett volna vitatkozni, több állítását helyesbíteni. De ehelyett az írószövetségben így beszéltek a cikkről: „Ilyen aljas hang”, „íróellenség” (!), „vonja a párt szigorúan felelősségre.”* A Magyar Írók Szövetsége 1956 szeptember 17-i közgyűlésének jegyzőkönyve. PI Archívum. írószövetség MDP szervezetének irattára. *

Joggal írta Palmiro Togliatti a tárgyilagosságot és vitakészséget teljesen nélkülöző magatartás láttán:

„Mindez megütközést kelt és meglep, annál is inkább, mivel olyan írók teszik, akiket Európa-szerte a vitatkozás szabadságának bajnokaiként emlegetnek, itt ellenben úgy tűnnek fel, mintha fogalmuk sem volna arról, hogyan kell nyugodt, tárgyilagos hangon vitatkozni. Ha végig figyelemmel kísérte az ember ezt a kíméletlen, durva hangú polémiát, mindjárt jobban megérti, hogy a hírhedt Petőfi-körben mennyire nem volt meg a szólásszabadság az ellenfeleknek, vagyis azoknak, akik nem értettek egyet a pártvezetők elleni lázító hadjáratot irányító csoporttal.”** Nemzetközi Szemle, 1957 május. *

Ez a sajátos terror és erőszak, amely a Nagy—Losonczy-csoport tagjainak és követőinek fellépését jellemezte, arról is tanúskodik, — amire már Togliatti céloz —, hogy a szavak és a tettek között nem csekély szakadék tátongott Nagy Imrééknél sem. Azokat a politikai és erkölcsi normákat, amelyeket Nagy Imre csoportja zászlajára tűzött, s amelyek bizony sokakat vonzottak — maguk Nagy Imréék nem akarták követni. A „tiszta demokrácia” és a „teljes szabadság” bajnokai tétovázás nélkül nyúltak az erőszak, megfélemlítés és rágalmazás eszközeihez.

Jóllehet a Nagy—Losonczy-csoport nem lépett kialakult programmal a nyilvánosság elé, s inkább azt lehetett megtudni, mit nem akar, mintsem azt, hogy mit akar — fellépéseiből mégis körvonalazható állásfoglalásának a lényege. Ezt a következő pontokban lehetne összefoglalni:

1. A pártról szóló lenini tanítások elvetése.

2. Állásfoglalás a szocialista tábor egysége ellen, a szocializmus magyar útjának propagálása címén szovjetellenes, nacionalista nézetek terjesztése. Törekvés a magyar—szovjet kapcsolatok lazítására, azzal a céllal, hogy ennek „belpolitikai vetülete” legyen: Magyarország elvesse a szocializmus építésének alapvető tapasztalatait.

3. A marxi—lenini államelméletnek, a proletárdiktatúráról szóló elméletnek az elvetése.

 

SaLa 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Betlen Oszkár

1

(idézet: Ellenforradalom Magyarországon – 1956)

NAGY IMRE PÁRTELLENES CSOPORTJÁNAK KIALAKULÁSA

Nagy Imre—Losonczy-csoport: ez az elnevezés az októberi ellenforradalom után igen közismert lett. Lényegében az 1956 októberi ellenforradalom előtt Nagy Imre körül csoportosuló revizionistákat értjük, ha a Nagy Imre—Losonczy-csoportról beszélünk; azokat a személyeket, akik mint párttagok (s részben mint kizárt párttagok), Nagy Imrével együtt jobboldali frakciós csoportot alkottak, s akik októberben, novemberben már a szocializmus eszméjének nyílt megtagadásáig jutottak el.

1956 októbere előtt azonban nagyon sok kommunista és pártonkívüli esküdött Nagy Imrére, s azt az embert látta benne, aki kitudja vezetni a pártot és az országot a súlyos politikai válságból. De ezeknek óriási többsége nem zárkózott fel a Nagy Imre—Losonczy-csoporthoz, és nem is lehet Nagy Imre volt híveinek tekinteni őket. Nem Nagy Imrének, hanem a szocializmus fejlődésének voltak a hívei, olyan helyes törekvéseknek a hívei, amelyeket — tévesen — Nagy Imre személyéhez fűztek. Nagy Imréék taktikája és a pártvezetés hibái zavarták meg őket, ezért támogatták Nagy Imrét, s fogadták el egyben-másban a Nagy—Losonczy-csoport jobboldali nézeteit is. De nem követték Nagy Imrét, Losonczyt a nyílt osztályárulás, az osztályellenséggel való nyílt szövetkezés útján. Ezeket a személyeket — még ha esetenként a Nagy—Losonczy-csoport nézeteinek hirdetőivé váltak is — nem lehet ehhez a csoporthoz tartozónak tekinteni.

A Nagy Imre—Losonczy-csoportban azonban nem is a személyek szerepe a leglényegesebb (bár maga Nagy Imre nagyon is fontos szerepet vitt), hanem a csoport vonala, taktikája, ténykedése — s ennek a vonalnak, taktikának és ténykedésnek az alakulása. A Nagy—Losonczy-csoport platformjának és tevékenységének lényegéhez tartozik, hogy kezdetben egészen más arculattal lépett fel, mint amilyennek később, s különösen az ellenforradalom idején mutatkozott. Ez a változás egyrészt a csoport „fejlődését” tükrözte: a jobboldali, opportunista állásponttól a marxizmus alaptételeit támadó revizionizmusig, majd az ellenforradalomig. De volt ebben az arculat-változásban taktikai változás is: a Nagy—Losonczy-csoport — amely mindvégig többé vagy kevésbé álcázta tényleges nézeteit — kezdetben sokkal óvatosabban lépett fel, mint később, 1956-ban. Sokáig a pártvezetésnek olyan ellenzékeként szerepelt, amelyet a vezetés dogmatizmusa és szektás hibái taszítanak ellenzékiségbe, s amely a helyes, következetes marxi—lenini vonalat követi. Ez a szerepük megjátszott, nem valóságos szerep volt, mert Nagy Imre és közvetlen követői már kezdettől fogva. a marxista—leninista tanításoktól eltérő, jobboldali álláspontot foglaltak el. De ez a szerep mégis hatásos volt. Azért hatott, mert a pártvezetés hibái megnehezítették, hogy a búza elváljék a konkolytól, hogy a szektás hibák helyes és a párt érdekében elhangzó bírálatát meg lehessen különböztetni a revizionista, a párt eszmei és szervezeti ereje ellen irányuló fellépésektől.

*

Az októberi ellenforradalom napjaiban a magyar népi demokrácia ellenségei Magyarországon és külföldön egyaránt azt hangoztatták, hogy „a rendszer az első csapásra széthullott”. Ez nem igaz. Már csak azért sem igaz, mert nem október 23. volt az ellenforradalmi támadás kezdete. Az ellenforradalmi erők Magyarországon — jelentős külföldi támogatással — már hosszú-hosszú ideje támadásban voltak, s hol leplezettebben, hol nyíltabban készültek a magyar népi demokratikus rendszer megdöntésére. Kidolgozott stratégiájuk volt: a fő figyelmet a pártra, a párt belső gyengítésére fordították, mert tudták, hogy ha a párt erős marad, semmiféle ellenforradalmi mozgalom nem számíthat sikerre. Ezért számukra különösen fontos, sőt döntő jelentőségű volt, hogy megtalálják a párt soraiban az ellenforradalom lehetséges szövetségeseit, azokat, akiket politikai állhatatlanságuk, jobboldali nézeteik folytán szembe lehet fordítani a párttal és a néphatalommal. Ezek segítségével belülről bomlasztották a pártot, annak egységét és fegyelmét, a párt soraiba szocialistaellenes nézeteket, nacionalista mételyt csempésztek be.

Az imperialisták már rég felismerték, hogy a szocialista országok leigázására irányuló terveikben különleges figyelmet kell szentelniük a párt és a pártvezetés egységének bomlasztására. Ez nemcsak valami általános, „elvi” felismerés, amelyet gyakorlati következtetések nem kísérnek nyomon. A pártegység megbontásának kérdésével, a pártban és a pártvezetésben levő lehetséges szövetségeseik kérdésével az imperialisták s ezek ideológusai már hosszú-hosszú évek óta foglalkoznak. James Burnham erről „A kommunizmus közelgő veresége” című könyvében a következőket írja:

„A kommunizmus legyőzésének a lehetősége totális háború nélkül végső soron attól függ, hogy a Szovjetunió belsőleg ilyen vagy olyan forradalmak által kellő mértékben felőrlődjék; olyan politikai nyugtalanságok által, melyek — egyre megy, hogy kik szítják és mik azoknak a célja — legalább egy repedést idézhetnek elő a Kreml jól összetartott önkényuralmán.”* James Burnham. The coming defeat of communism. New York 1950. *

Az a gondolat, amelyet Burnham itt kifejt, nem egészen ismeretlen. Már hallottuk valahol ezt: „egyre megy, hogy kik szítják és mi azoknak a célja” — csak „legalább egy repedést” idézzenek elő. Lenin a fehérgárdisták ellenforradalmi taktikáját festette le így: „támogassunk bárkit, még az anarchistákat is, támogassunk bármiféle szovjethatalmat, csak döntsük meg a bolsevikokat, csak hozzuk létre a hatalom eltolódását! Mindegy, hogy a hatalom jobbra vagy balra, a mensevikek felé vagy az anarchisták felé tolódik-e el, csak a bolsevikok kezéből vegyék el a hatalmat; a többit — a többit »mi«, Miljukovok, »mi«, kapitalisták és földbirtokosok »magunk« elintézzük …”* Lenin Művei. 32. köt. Szikra 1953. 385. old. *

Burnham azonban más időszakban, a szovjet rendszer negyedik évtizedében fejti ki az imperializmus taktikáját. Ezért határozottan megállapítja, hogy a belső bomlasztás nemcsak jó, előnyös, hanem az ellenforradalom nélkülözhetetlen feltétele: „Nem lehetséges forradalom semmilyen jól megalapozott csoporton belül, amíg nem előzi azt meg egy hasadás az uralkodó rétegen belül.”** James Burnham. The coming defeat of communism. *

A továbbiakban még azt is hozzáfűzi, hogy az „uralkodó rétegen” belüli hasadás nélkül (s ezalatt a párt hasadását, egységének megbomlását érti) semmiféle belső nehézség és elégedetlenség nem vezethet az ellenforradalom sikeréhez.

„Egyre megy, hogy látszólag mennyire »elviselhetetlen« a tömegek helyzete. A templomi rabszolgák helyzete a régi Egyiptomban majdnem elképzelhetetlen módon volt borzalmas, azonban ez nem tudta megakadályozni azt, hogy évszázadokon át rabszolgák maradjanak. Az amerikai négerek 1860 előtt olyan körülmények között éltek, amelyek a XIX. század szemszögéből nézve elviselhetetlennek látszottak, azonban ezekben a körülményekben csupán akkor ment végbe lényeges változás, amikor az amerikai felső társadalmi réteg megoszlott. A parasztok és a munkások vigasztalan helyzete Franciaországban nem volt elegendő ahhoz, hogy a francia forradalmat előidézze.”*** Ugyanott. *

Figyelemre méltóan fejtegeti az imperializmus taktikáját Burnham a következő sorokban:

„A szovjet rendszer belső megváltozása egy belső ellenzék kifejlődésétől függ. Egy ilyen ellenzék kialakulása a Kommunista Párt szakadásától függ. Erre a szakadásra nem kerülhet sor, ha azoknak a személyeknek, amelyek ezt létre tudnák hozni, nincsen pozitív kilátásuk, azaz nincsen mit nyerniük. Ilyen kilátásokat egyedül az Egyesült Államok tud nyújtani. Az Egyesült Államoknak ki kell jelentenie ezeknek a személyeknek, a lehetséges ellenzék e tagjainak: készek vagyunk arra, hogy háború nélkül megegyezzünk.”* Ugyanott. *

Itt Burnham már világosan utal arra, hogy az amerikai imperialistáknak keresniük kell és meg kell nyerniük egy esetleges „pártellenzék” szövetségét, együtt kell kidolgozniuk az ellenforradalom taktikáját és vonalát.

Nehéz határozott választ adni arra a kérdésre, hogy mikor kezdődött hazánkban az ellenforradalom előkészítése. Nyilvánvaló, hogy az imperialista hatalmak és a magyar ellenforradalmi erők kezdettől, a magyar népi demokrácia első napjaitól fogva törekedtek ennek megdöntésére, ellenforradalomra. De ezt a törekvést még nem lehet az ellenforradalom közvetlen előkészületének nevezni. Kezdetben az imperialisták „egyenes” ellenforradalmi propagandát folytattak, nyíltan a kapitalista rendszer visszaállításáért szálltak síkra. Később, különösen 1956 tavaszától azonban bizonyos taktikai fordulatot hajtottak végre. Ennek a taktikai fordulatnak az a felismerés volt az alapja, hogy a népi demokratikus országok alapvető szocialista és demokratikus vívmányai (az üzemek államosítása, a földreform stb.) s maguk a szocialista eszmék olyan népszerűek, hogy nem célszerű nyíltan támadni ezeket. Az imperialista propagandaszervek ezért a nyílt szocialistaellenes agitációról áttértek ennek burkoltabb formájára, kidolgozták a népi demokratikus rendszer két szakaszban való megdöntésének taktikáját. Ezt fejezte ki az amerikai imperializmus egyik vezető publicistájának, Walter Lippmann-nek híressé vált tétele:

„Minden okunk megvan azt hinni, hogy a »csatlósok« felszabadulása kétszakaszos. Az első szakasz a titóizmus, vagyis a nemzeti szabadság, amely nem kommunistaellenes, és amely megmarad a szovjet katonai és politikai befolyás övezetében. A második szakasz a teljes szabadság, bel- és külpolitikailag.”** New York Herald Tribune, 1956 november 11. *

Erre a taktikai fordulatra jellemző az is, hogy a Szabad Európa Rádió, amely azelőtt csak a legvéresebb kommunistaellenes uszítás hangján tudott megszólalni, új műsorszámot iktatott magyar adásaiba: „A kommunista párt tagjaihoz” címmel. Megkezdődött az imperialista propagandaszervek agitációs munkája a párttagok között is, a gyengék, az állhatatlanok, a burzsoá nézetekre hajlamosak megnyerésére, a párt belső aláaknázására.

A Lippmann által vázolt „kétszakaszos” taktika az imperialisták számára szükségessé tette, hogy magában a pártban és az ország társadalmi életének különféle területein kikristályosodjanak azok az erők, amelyek vezetni képesek a harcot az első szakaszért, az úgynevezett „nemzeti kommunizmusért”. A dolgok logikájából ered, hogy objektíve együttműködésnek kellett kialakulnia a „nemzeti kommunista” irányban vagy más hasonló revizionista irányban haladó párton belüli erők és a kártyájukat erre a „nemzeti kommunista” irányra feltevő imperialista szervek, meg ezek ügynökei közt. Ez az együttműködés később világosan lemérhető azon az összhangon, amely egyfelől az Amerika Hangja, a Szabad Európa Rádió adásai, másfelől az „Irodalmi Újság”-ban, a „Béke és Szabadság”-ban és más lapokban megjelent írások, a Petőfi-körben és hasonló fórumokon elhangzott felszólalások között volt.

Ha nem is lehet pontosan megállapítani, mikortól számíthatjuk az ellenforradalom közvetlen előkészületeit, annyi nyilvánvaló, hogy amikor a jobboldali elemek a pártban és a párt körül már határozott frakciós csoportot alkottak, s amikor ezek elképzelése, állásfoglalása revizionista jelleget öltött és találkozott az imperialista szervek „kétszakaszos” taktikájával — ettől kezdve már a népi demokratikus rend megdöntésének, az ellenforradalomnak az előkészületei folytak.

A Magyar Dolgozók Pártjában a jobboldali opportunizmus, természetesen, nemcsak egy bizonyos időszakban ütötte fel a fejét. Nem lehet például 1953-tól, Nagy Imre miniszterelnökségének kezdetétől számítani az opportunizmus jelentkezését az MDP-ben. A jobboldali opportunizmus, amely a munkásmozgalomban a burzsoáziának, a burzsoá ideológiának a hatását fejezi ki, már a felszabadulás előtt, majd 1945-ben is utat talált a Kommunista Párt soraiba, és az elégtelen ideológiai harc folytán erősödött 1948-ban, a Kommunista és a Szociáldemokrata Párt egyesülése, az MDP megalakulása után.

Kétségtelen azonban, hogy a szervezett jobboldali frakciós csoportosulás 1953 júliusa után kezdődött meg. Ebben az időben kezdtek kialakulni a körvonalai annak a jobboldali csoportnak, amely 1956-ban oly nagy szerepet játszott a párt ideológiai és szervezeti erejének szétrombolásában, az októberi ellenforradalom előkészítésében.

Ezzel kapcsolatban fel lehet tenni a kérdést, hogy vajon Nagy Imrének, Losonczy Gézának és csoportjuknak frakciós tevékenysége kezdetétől fogva tudatosan a burzsoá rend visszaállítására, tehát ellenforradalomra irányult-e. Az ma nyilvánvaló, hogy az egész csoport eljutott az ellenforradalom melletti nyílt színvallásig. Nagy Imrénél, Losonczynál, Kopácsinál, Vásárhelyinél és másoknál október végi, november eleji tetteik és nyilatkozataik jelzik ezt. Méray Tibor, Aczél Tamás nyíltan az imperialista propagandaszervek szolgálatába állt. Mégsem lehet azt állítani, hogy már frakciós tevékenységük kezdetétől fogva valamennyien tudatosan törekedtek ellenforradalomra, tudatosan keresték az imperializmus szolgálatát. Lehet, hogy voltak köztük ilyenek, sőt, lehettek közöttük beszervezett imperialista ügynökök is. De a csoport többsége kezdetben nem volt ellenforradalmár. Nem volt az — de még kevésbé volt marxista—leninista. Kispolgári volt a szemlélete, s amikor nehézségekkel és bajokkal találkozott, mindinkább szembekerült a marxi—lenini alapelvekkel. Ha voltak is korábban kötelékek, amelyek a Nagy—Losonczy-csoport tagjait a munkásmozgalomhoz, a szocializmushoz fűzték — az események megmutatták, hogy erősebbek azok a kötelékek, amelyek a burzsoá gondolkodáshoz fűzik őket.

Voltak, akik csak a Horthy-rendszer teljes restaurációját, az államosítás és a földreform felszámolását tekintették ellenforradalomnak, s ezért egyáltalán nem hitték el, hogy Nagy Imre és csoportja tudatosan állt át az ellenforradalom oldalára. Az ellenforradalom azonban nem a Horthy-rendszer visszaállításával kezdődik. Sőt, az ellenforradalom fő erőinek mai programjában ez (legalábbis nyíltan) nem is szerepel. De az ellenforradalomnak is van minimális programja. Ebben benne van a föld szabad adásvételének visszaállítása, s ezzel együtt a szabad kulákosodás. Benne van a minimális programban a kisebb üzemek magánkézbe juttatása stb. Ilyen gazdasági programmal együtt, amely a kapitalizmus fokozatos újjászületését jelentené városban és falun, különös jelentőséget kapnak az olyan politikai követelések, mint a többpártrendszer, a munkásosztály háttérbe szorítása, vagy nemzetközi síkon a szocialista táborhoz fűződő kapcsolatok lazítása. Ezeknek a követeléseknek érvényesítése megteremtené annak feltételeit, hogy az újjászülető kapitalista elemek a politikai életben is erőre kapjanak, és elragadják a hatalmat a munkásosztálytól. Ezzel az ellenforradalmi „minimális programmal” a Nagy—Losonczy-csoport nem állt szemben, idővel el is fogadta azt, s így egy platformra került azokkal a nyílt ellenforradalmi erőkkel, amelyek csak átmenetileg és taktikai okokból vették le a napirendről az üzemek kapitalista kézbe való visszaadásának, a földreform érvénytelenítésének programját. Ezért — bár Nagy Imréék nem akartak horthysta restaurációt — nem lehet tagadni, hogy a leninizmus alapvető tanításainak megtagadása során az ellenforradalom oldalára jutottak el.

*

A Nagy Imre-csoport kialakulása 1953-ban kezdődött, akkor, amikor a pártban a vezetés többé-kevésbé nyíltan két szárnyra szakadt, s amikor élesen vetődött fel a kérdés: milyen irányban kell a pártnak és a magyar népi demokráciának haladnia?

1953 júniusában a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének ülése megteremtette az objektív feltételeit annak, hogy a párt és a kormány politikájában egészséges fordulat következzék be. Ezen az ülésen feltárták a gazdaságpolitika súlyos hibáit: a szocialista iparosítás ütemének túlfeszítését, a fogyasztási cikkek termelésének viszonylagos elmaradását, a munkás-paraszt szövetség politikájának megsértését a termelőszövetkezeti mozgalomban és a dolgozó parasztság túlzott megterhelésében. Kifogásolták a kollektív vezetés hiányát, az elburjánzott személyi kultuszt, a pártdemokrácia fejletlenségét s az állami és pártélet több más hibáját, közöttük a szocialista törvényesség sorozatos megsértését.

Amikor a júniusi határozatok rendkívüli jelentőségét hangsúlyozzuk, nem hallgathatjuk el — mint ez a múltban történt —, hogy ezeknek a határozatoknak komoly hibái is voltak. A júniusi határozatok nem a teljes valóságnak megfelelően értékelték a párt és a népi demokrácia addigi munkáját, az eredményeket és a hibákat, hanem egyoldalúan az utóbbiakat állították előtérbe. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy júniusi ülésén a Központi Vezetőség, néhány szükséges szervezeti változtatás mellett, súlyosan hibás, a pártvezetést gyengítő intézkedést is hozott, amikor — Rákosit, Gerőt és Nagy Imrét kivéve — lényegében minden régi munkásmozgalmi vezetőt (Apró, Kiss Károly, Révai stb.) visszahívott a Politikai Bizottságból, s helyükbe több olyan tapasztalatlan fiatal pártfunkcionáriust választott meg, akinek alkalmatlansága és politikai ingadozása később jelentősen hozzájárult a pártvezetés tekintélyének leromlásához.

A júniusi határozatok alapgondolatai azonban feltétlenül helyesek és iránymutatóak voltak, s valóban a fejlődés új szakaszát nyithatták volna meg. De az országgyűlés júliusi ülésszakán Nagy Imre, a Minisztertanács új elnöke, éppen a júniusi határozatok hibás vonásait hangsúlyozta, s lényegesen eltorzította a határozatokat a hibák túlzó, egyoldalú hangsúlyozásával. S minthogy ez már nem zárt ülésen, hanem az ország nyilvánossága előtt hangzott el — súlyos következményekkel járt. Nagy Imre kormány-nyilatkozatát a kulákok és más szocialistaellenes elemek biztatásként fogták fel. Megkezdődtek az erőszakoskodások a termelőszövetkezetek ellen, a kommunistaellenes kilengések, volt csendőrök és más reakciósok nyílt fellépései.

Figyelembe kell venni, hogy ebben az időben a Magyar Dolgozók Pártja mintegy 900 000 tagot számlált; a lakosságnak egytizede, a felnőtt lakosságnak pedig még jóval nagyobb része párttag volt. A 900 000-es párttagságban ott volt a magyar munkásosztály színe-java, a dolgozó parasztság és az értelmiség politikailag leghaladóbb része. De maga a 900 000-es szám is bizonyítja, hogy a párttagság egy részét semmiképp sem lehetett az élcsapathoz számítani. Sok olyan tagja volt a pártnak, akit csak a sikerek vittek oda, de akinek szocialista, kommunista meggyőződése felszínes, ingatag volt, és egy nehezebb próbát már nem állt ki.

A párttagság indokolatlan megnövekedésében nagy része volt annak, hogy a magyar nép a proletárdiktatúrát nem fegyveres harcban vívta ki, a népi demokrácia úgy nőtt át proletárdiktatúrába, hogy eközben a burzsoázia, az ellenforradalom erőivel semmiféle fegyveres harcra nem került sor. A felszabadulás után sokakat fasisztaellenes érzelmük vitt a pártba. Ezek egy része azonban polgári demokratikus nézetekkel csatlakozott a munkásmozgalomhoz, s a szocialista fejlődéssel nem tudott lépést tartani. A viszonylag békés hatalomrajutás, a forradalmi harcok nagy iskolájának és próbájának hiánya elősegítette, hogy sokan jussanak be a pártba olyanok, akik egy forradalmi próba rostáján semmiképp sem kerültek volna át, s akik az ingadozás, a politikai bizonytalanság elemeit vitték magukkal a pártba.

A párttagság szilárdságának bizonyos próbájává vált az 1953-as esztendő: a párt addigi munkájának és vezetésének éles bírálata, valamint az osztályellenség támadása miatt. E támadás hatására a párttagság bizonytalan, konjunkturális elemei meginogtak, s egy részük elfordult a szocializmustól. A jobboldali opportunizmus erői pedig — melyek eddig is benn voltak a pártban, de nem mindig voltak láthatók — az osztályellenség nyomására aktivizálódtak, kezdtek nyíltabban fellépni.

Szinte törvényszerű volt, hogy a kialakuló jobboldali csoportosulás vezére Nagy Imre lett. Nagy Imre egyrészt tekintélyes ember volt: régi párttag, a földreform idején ő volt a földművelésügyi vagy (az akkori agitáció nyelvén szólva) a „földosztó” miniszter.* A parasztság, de még a párttagság sem tudta, hogy Nagy Imre 1945-ben ellenezte a földbirtokok azonnali felosztását, s úgy vélte, hogy a földreform végrehajtásához legalább két évre van szükség. * Növelte tekintélyét, hogy a kormány feje lett, s a Központi Vezetőség őt bízta meg az 1953 júniusi, rendkívül fontos és népszerű határozatok ismertetésével. Így a közvélemény ezeket a határozatokat Nagy Imre nevével kapcsolta össze. Másrészt Nagy Imre a jobboldali opportunizmus régi képviselője volt. A Kommunisták Magyarországi Pártja már 1930-ban, a párt II. kongresszusán megbírálta őt jobboldali opportunista hibái miatt, s nem választotta be a Központi Bizottságba. 1948-ban ő lépett fel azzal az elmélettel, hogy a népi demokrácia nem munkáshatalom, nem proletárdiktatúra, hanem a kapitalizmus egyik válfaja, amelynek gazdaságában az államkapitalista szektor az uralkodó. Ugyancsak 1948-ban ő helyezkedett arra az álláspontra, hogy a mezőgazdaságban (a kulák-kapitalista gazdaság kivételével) a nem szövetkezeti szektor is a szocializmus felé halad.* Idézi Farkas Mihály a Társadalmi Szemle 1953 decemberi számában. *

De a döntő az volt, hogy Nagy Imre az 1953 júniusi központi vezetőségi határozat után olyan irányt képviselt, amely e határozatoktól jobbra tért el, a városi és falusi burzsoá elemeket bátorította, szocialistaellenes és nacionalista nézeteket táplált. Ezért őt tekintették vezérüknek az ingadozó és jobboldali elemek, körülötte kristályosodott ki a jobboldali csoportosulás.

Nagy Imre és az új csoportosulás jobboldali nézeteit le lehetett volna leplezni, ha Rákosi Mátyás és az egész pártvezetés szilárdan marxista—leninista vonalon haladt és a júniusi határozatok végrehajtásáért harcolt volna. Ez azonban nem így volt. Rákosi és a pártvezetés egy része nemcsak az 1953-as júniusi határozatok helyes alapelveinek jobboldali eltorzítása ellen harcolt, hanem ezeknek az alapelveknek az érvényesülését is gátolta. Nagy Imre a szocialista iparosítás, a mezőgazdaság szocialista átalakulásának kérdésében és más kérdésekben jobboldali opportunista álláspontot képviselt, Rákosi viszont igyekezett a pártot a régi szektás hibák és a dogmatizmus vonalára visszavezetni. Ez megkönnyítette a Nagy Imre-csoport helyzetét. A párttagság és a pártonkívüli dolgozók tömegei szemében Nagy Imre úgy tűnhetett fel, mint a népszerű júniusi határozatok igaz harcosa.

Nagy Imre maga is arra törekedett, hogy a Központi Vezetőség 1953 júniusi határozatait az ő művének tekintsék, s elhallgatta, hogy milyen szerepe volt abban az egész pártvezetésnek, továbbá az SZKP tanácsainak. Nagy Imrének ez a magatartása is mutatja, hogy hiúságában és önhittségében egyéni céljait és érdekeit a párt és a nép érdekei fölé helyezte. Amikor Nagy Imre a júniusi határozatokat saját művének tüntette fel, ezzel már megkezdte a párttól elkülönülő, vele szemben álló tevékenységét, s megalapozta pártellenes, frakciós működését.

A Központi Vezetőség júniusi ülése után a párttagság azt várta, hogy gyors ütemben ki is javítják a párt politikai és gyakorlati munkájának fő hibáit. Ehelyett áldatlan huzavona kezdődött, s a párttagságnak a vezetés iránti bizalmát ez még inkább megingatta, mint a korábban elkövetett hibák. A párttagok mind nagyobb része jutott arra a meggyőződésre, hogy a régi vezetés nem képes gyökeresen szakítani a hibás módszerekkel és elgondolásokkal. Ez különösen kitűnt 1955 elején, amikor a pártvezetés — hosszas ingadozás után — végre határozottan fellépett Nagy Imre és csoportja jobboldali nézetei ellen, s lehetőség nyílott a jobboldali veszély visszaverésére, Nagy Imre és csoportja teljes elszigetelésére. Ehhez arra lett volna szükség, hogy Rákosi és az egész pártvezetés végre határozottan felszámolja a régi hibákat, kiküszöbölje azokat a bajokat, amelyek meglazították a párt tömegkapcsolatait. Arra volt szükség, hogy a jobboldali jelenségek elleni harc mellett a baloldali szektás hibák ellen is határozott harc folyjék. Ez a pártvezetés mellé állította volna azokat a szocializmushoz hű tömegeket, amelyeket éppen ezek a hibák kapcsoltak Nagy Imréhez.

A pártvezetés 1955 márciusa után lényegében beérte azzal, hogy szervezeti rendszabályokat hozott Nagy Imre és akkori fő segítőtársa, Farkas Mihály ellen, majd később néhány „Nagy Imre-párti” újságíró és író ellen. Eszmei harc alig folyt a jobboldallal szemben, és még kevésbé a baloldali nézetek ellen. Mindez a kezére játszott a jobboldali csoportnak, de különösen az a módszer, hogy jobboldalinak bélyegezték a pártvezetés hibáinak bírálóit is. A bírálat visszautasításának, elfojtásának ez a gyakori módszere a jobboldal hálójába lökte a párttagság és a pártonkívüli dolgozók egy részét, s bizonyos nimbuszt adott a „jobboldali” jelzőnek. A pártvezetés e hibája egyik oka volt annak, hogy elmosódtak a határok a párt politikájának és munkamódszereinek megjavításáért harcoló becsületes kommunisták és a Nagy Imre-csoport között, amelynek a párt hibái csak ürügyül szolgáltak arra, hogy antimarxista, jobboldali, sőt revizionista eszméket terjesszen, s a pártot dezorganizálja. Az akkori pártvezetés valósággal szállította ezzel a kádereket Nagy Imrének és csoportjának.

A Nagy Imre-csoport 1956 első felében rendkívüli erővel fokozta aktivitását. Ez a fokozott aktivitás egybeesett az imperializmusnak a kommunista mozgalom elleni nemzetközi méretű támadásával. Az imperialisták — mint emlékezetes — a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusa után hatalmas erőfeszítéseket tettek, hogy aláássák a szocialista tábor egységét, eltántorítsák a Szovjetuniótól a többi szocialista országot, bizalmatlanná tegyék iránta és gyengítsék a kommunista pártokat. Ekkor kezdte az imperializmus propagandája nagy erővel a „sztálinizmus” elleni kampányt, megkísérelve, hogy a „sztálinizmus” elleni harc hazug jelszavával megbontsa a kommunista pártok egységét.

A „sztálinizmus” elleni harc a hivatalos imperialista propagandának (Szabad Európa Rádió stb.) és a munkásmozgalomban fellépő revizionista irányzatnak egyaránt a fő jelszava lett, ködfüggöny, amelynek homályából támadták a szocializmus alapvető tanításait, s felállították új vagy felújított revizionista tételeiket. Kihasználták azt a helyzetet, hogy a kommunista pártok az új módszerek, új utak kutatásának, a hibás és elavult módszerek leküzdésének periódusában vannak. A revizionisták úgy tüntették fel magukat, mint akik a legrátermettebbek és leghatározottabbak ennek az újnak a keresésében, a XX. kongresszus iránymutatásának követésében. De a revizionizmus nem újat adott, hanem a burzsoázia válaszát közvetítette a nehézségeikkel küzdő kommunista pártok kérdéseire. Ez a válasz — bármennyire is burkolták — a valóságban így hangzott: El a proletárdiktatúra lenini útjától, el a szocializmustól!

Kétségtelen, hogy a Nagy Imre—Losonczy-csoport objektíve „a sztálinizmus elleni harc” zászlaja alatt, a kommunista pártok egységét támadó imperialista taktikának a szolgálatába állt. Ezt elősegítette a pártvezetés húzódozása attól (és ebben különösen nagy szerepe volt Rákosi Mátyás ellenállásának), hogy a XX. kongresszus elvi megállapításait mélyen elemezze és a hazai viszonyokra helyesen alkalmazza. Nagy Imre és csoportja magát tüntette fel a XX. kongresszus politikája igaz képviselőjének — holott ebben az időben már kidolgozott revizionista, szovjetellenes platformja volt.* A revizionista, szovjetellenes platformot Nagy Imre úgynevezett emlékiratában dolgozta ki, amely ebben az időben a párt előtt nem volt ismeretes. *

 

SaLa 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Vadai György

5

(idézet: Ellenforradalom Magyarországon – 1956)

HARC AZ ÁLMUNKÁSHATALOMÉRT

„Nincs senki a világon, akinek joga lenne akár csak tanácsot is adni a magyar népnek. A magyar nép közvetlenül látja az ellenség erejét és gyengeségét, tudja, hol, milyen eszközökkel vegye fel a harcot, és milyen elszántsággal szálljon szembe” — harsogott a Szabad Európa Rádió 1956 november közepén, a magyarországi fegyveres ellenforradalom leverése után.

Kicsit meglepő, hogy az a szerv, amely az utolsó évtizedben a legrosszabb tanácsokat sugározta Magyarország felé, amelynek ügynökei az ellenforradalom idején a fegyveres harc szervezésén túl „ellenkormány” alakításáig is elmerészkedtek, most ily patetikusan tilt el mindenkit attól, hogy „akár csak tanácsot is” adjon. Talán bűnbánat szállta meg a müncheni bűntanya lakóit, s így tesznek erős fogadást, hogy többé nem vétkeznek? Nem, ezt nem nekik találták ki. Ezért nem fizetnének sem dollárban, de még márkában sem. (A müncheni gyászmagyarok között ugyanis nincs egyenlősdi. A „sztárok” dollárban, a kisebb hazaárulók nyugatnémet márkában kapják a júdáspénzt.)

Hol keressük az okát a fenti nagyhangú nyilatkozatnak?

Ebben az időben sokan támadták a SZER-t Nyugaton is. A Nyugatra özönlő magyar ellenforradalmárok — Kéthly Annáék, Király Béláék stb. — keserű szemrehányásokat tettek, hogy a SZER becsapta őket a Nyugatról ígért segítséggel. Válaszul a SZER szemérmetlenül letagadta hazugságait, s hogy lássák, mennyire tiszteletben tartja a nemzetközi jogot — másokat is eltanácsolt a tanácsadástól. Mindez persze nem akadályozta meg a nyugati rádióadókat, hogy a beavatkozást tovább folytassák, sőt, egy új, egészen eredeti manővert hajtsanak végre, természetesen a magyarországi ellenforradalmárokra támaszkodva. A fegyveres ellenforradalom leverése után a forradalmi munkás-paraszt kormánnyal szemben kiadták az új jelszót: minden hatalmat a „forradalmi munkástanácsoknak”.

Október 23-a előtt a munkástanácsokban sokan az üzemi demokrácia jövendő szerveit látták. Október 23-a után azonban sok helyen a munkástanácsok mint a fegyveres ellenforradalmi felkelés szervei, mint az ellenforradalom üzemi bázisai jöttek létre. Az ellenforradalmárok gondoskodtak arról, hogy a munkástanácsokba kommunisták ne kerüljenek be, s ha mégis bekerültek, ne legyen szavuk ott.

A munkástanácsokba befészkelt ellenforradalmárok novemberben általános rohamot indítottak a forradalmi munkás-paraszt kormány, az éppen újjászervezendő proletárdiktatúra ellen. Ehhez a támadáshoz újra csak a SZER adta meg nekik az alaphangot. November 15-i adásában felszólította a munkástanácsokat, követeljék a hatalmat Nagy Imrének. Követeljék a többpártrendszert és a szabad választásokat. Ennek feltétele — oktatta a munkástanács-beli követőit a SZER — csak a mai rendszer felszámolása lehet. Követeljék a munkástanácsok — folytatta — a szovjet csapatok kivonulását az országból, s a semlegesség deklarálását, egyszóval a teljes ellenforradalmi programot.

A novemberi, decemberi időkből tudjuk, hogy a SZER tanácsai visszhangra találtak egyes munkástanács-tagoknál. A londoni rádió december 3-án büszkén jelenti: „A politikai ellenállás a forradalmi munkástanácsokon keresztül jut kifejezésre.” Persze, ad tanácsot London is a munkástanácsoknak: követeljék, hogy tárgyalhassanak Nagy Imrével. (Nagy Imre sorsa fölött semmiképpen sem akartak napirendre térni, pedig akkor már nem is volt az országban.) London tanácsolja a munkástanácsoknak: követeljenek lapot maguknak. (Követeltek is!) Örömmel jelenti, hogy Borsodban a munkástanács vezetésével „önálló köztársaság alakult”. Sokat ígérően közli a „The Economist”, hogy „a szabad világ néhány sakkhúzása nagymértékben hozzájárulhat a magyarok kitartásához”.

A kitartás, ez volt akkor a legfontosabb a Nyugat számára, mert tudták, hogy a „munkástanácsok” ereje véges. Tudták, hogy rövidesen sor kerül a lézengő ellenforradalmárok lefegyverzésére is. És a munkástömegek? … December 5-én a londoni rádió még így vigasztalja magát és ellenforradalmár hallgatóit: „Semmi jel nem mutat arra, hogy a munkások komoly kísérletet tesznek a termelés megindítására. Az adott helyzetben nagyon is jó kifogásuk van. A bányákból nem jön szén, a villamosművek nem adnak elég áramot, a gyárakban nem lehet üzemben tartani a gépeket”. Ilyen módon rágta szájukba a sztrájkot erőszakolóknak: milyen kifogásokat mondjanak a munkásoknak, akik — ezt a nyugati propaganda is tudta — sürgették a munka megindítását.

A külföldi és a hazai támogatás azonban nem volt elég ahhoz, hogy a „munkástanácsok” nevében az ellenforradalom győzzön. Az utolsó nagystílű manőver, a munkástanácsok nevével való visszaélés az ellenforradalmárok csúfos vereségével végződött.

 

FUTNAK A PÉNZÜK UTÁN.

Decemberben, januárban a nyugati rádióadók alapjában véve még a hatalom visszaszerzésében látták a közvetlen feladatot. Ezért támasztottak olyan követeléseket, mint: koalíciós kormány (lehetőleg Nagy Imrével), többpártrendszer, „szabad” választások (lehetőleg ENSZ-ellenőrzéssel), a párttól független tömegszervezetek, a szovjet csapatok kivonása, a Szovjetunió vezető szerepének tagadása. De később arra kényszerülnek, hogy fokozatosan áthangolják propagandájukat. Úgy tesznek, mintha már nem akarnának „történelmet”, „forradalmat” csinálni, egyelőre megelégszenek kisebb célokkal is.

Egyik cél — harc a „sztálinisták” vagy a „rákosista restauráció” ellen. De ebben a kérdésben is ellentmond önmagának a nyugati propaganda. Hol azt állítja, hogy az MSZMP vezetői és a forradalmi munkás-paraszt kormány tagjai maguk is „sztálinisták”, hol arra szólítja fel hallgatóit, hogy ne engedjék vissza a sztálinistákat.

A sztrájkra uszító propaganda már nem sok kilátással kecsegtet. A gazdasági összeomlást is megjósolták, mégsem következett be. Változtattak tehát az értékelésen. Azt híresztelték, hogy Magyarországon gazdasági csoda történt, az önköltség csökkentésére tett erőfeszítések pedig teljesen fölösleges „neosztálinista kísérletek”. Máskor meg nagy örömmel üdvözölték az ellenforradalom okozta átmeneti munkanélküliséget, mint annak bizonyítékát, hogy a munkanélküliség „nemcsak a kapitalista országok privilégiuma”. De ez az öröm sem tartott sokáig.

A SZER „munkás-szerkesztője” minden teljesítménybér visszaállítása ellen tiltakozik „a fáradt, elcsigázott munkások szemszögéből”. Úgy látszik, nem járt még nyugat-európai üzemekben, s nem beszélt azokkal a magyar menekültekkel sem, akik pár nap alatt rájöttek arra, hogy az itthoni munkatempó üdülés ahhoz a hajszához képest, amelyet a nyugati üzemekben tapasztaltak.

A SZOT januári plénuma is lehangolta a „müncheni magyarokat”, mert „újra visszatértek a Szaktanácsban a leninizmushoz”. A SZER hírmagyarázója felháborodik, hogy Magyarországon 1957-ben a szakszervezeti politikában „nem Széchenyi, Kemény vagy Eötvös politikai és szellemi örökségét tartják irányadónak”. (Kár, hogy a SZER mind a mai napig nem ismertette velünk, mi volt Széchenyi, Kemény és Eötvös szakszervezeti politikája!) De a „nemzeti egység” politikájának új müncheni értelmezésére is érdemes felfigyelni. Február 13-i adásában a parasztok ellen igyekszik fordítani a SZER a munkásokat. Azt állítja, hogy a munkásoknak kell majd megfizetni azt az 5 milliárd forintot, amely a begyűjtés eltörlése következtében a parasztoknál megmarad. Lám, mi maradt a „magyar nemzeti egységből”, amelyet annyit hangoztattak! …

Az is tanulságos, ahogy a nyugati rádió a falusi propagandát áthangolja. Tudvalevő, hogy az ellenforradalomnak nem sikerült maga mellé állítani a dolgozó parasztságot. A SZER-nek is meg kellett állapítania december 28-án, hogy „a falu népe a körülményekhez képest megőrizte nyugalmát”. De mindjárt reménykedve hozzátette, hogy most majd „a falvakban nyugtalanság jelentkezik”. A nyugtalanságot a SZER a feloszlott termelőszövetkezetek közös vagyonának elosztásától és attól várta, hogy a kormány a túlzott paraszti követeléseket nem teljesíti. Bár e problémákat nem volt könnyű megoldani, ez a „nyugtalanság”, amelyet a SZER oly hőn várt, nem következett be, itt is át kellett térni a zavarkeltés hétköznapi munkájára.

A munkás-paraszt kormány nagy súlyt helyezett arra, hogy végre valóban megteremtse a falun a termelés biztonságát. Ezt akarta megzavarni a SZER, amikor kiadta a jelszót: „Vissza a földet!” Mindenki kapja vissza azt a darab földet, amelyet elvettek tőle — követeli. (De nem mondja ki azt, amit pár héttel azelőtt még kimondott, hogy ebbe beleérti a régi birtokosok, nagybirtokosok, kulákok földjét is.) Védelmébe veszi azokat a kulákokat és nagybirtokosokat, akik az ellenforradalmi napokban „igyekeztek maguknak elégtételt szerezni”, s figyelmezteti az illetékes szerveket, hogy az október 23. előtti viszonyok visszaállításával „ne nyesegessék a forradalom vívmányait”. Nyilvánvaló, hogy túlságosan leleplezné magát a nyugati rádió, ha csak a volt kulákok érdekében emelne szót. Beszél tehát a termelőszövetkezetekből kilépettek nevében is, követeli, hogy „az önállósult gazdáknak ne kelljen különböző kölcsönöket visszafizetniük, adót, géphasználatot sem”. (Londoni rádió, Gondos Péter gazdarovata.) De azokkal is foglalkozik, akik bentmaradtak a termelőszövetkezetekben. Számukra olyan alapszabályt követel, mely lehetővé teszi, hogy „mindenki beléphessen, ősszel pedig kiléphessen”, „a részesedés a bevitt tőke arányában történjen”, „ne zsákmányolhassa őket ki a gépállomás”, élvezhessék a nagybani eladás, piacra termelés minden előnyét. E követelések iránya nyilvánvaló: a szocialista termelőszövetkezeteket — ha már nem lehet egyszerűen szétverni — fokozatosan, de céltudatosan kapitalista részvénytársaságokká szeretné változtatni.

Mint láttuk, az ellenforradalom napjaiban a nyugati rádióállomások a fő célra összpontosították erejüket: arra, hogy a „forradalmi tanácsok és bizottságok” segítségével a régi rend emberei kaparintsák kezükbe a fegyveres erőket, a kormányt, az államapparátust, az üzemeket, a falut. Mióta pedig helyreállt nálunk a békés élet, a rádiók újra széleskörű, az egyes rétegek szerint „szakosított” propagandát folytatnak.

Mint köztudomású, a SZER a fegyveres harcok napjaiban azzal biztatta a felkelőket, hogy Nyugatról fegyveres segítséget kapnak. Azt is tudjuk, hogy ez a segítség nem volt olyan méretű, amilyent a SZER ígért és az ellenforradalmárok vártak. A fegyveres harcok befejeztével a nyugati propaganda újból igyekezett összefonni a szertefoszlott remények szálait. Ezúttal azonban csak diplomáciai segítséget ígértek, amely majd utólag hozza meg a „felkelés gyümölcsét”. Mikor ez a remény is lassan szertefoszlott, a londoni rádió 1956 december 19-én mentegetőzve mondta: „A szabad világ szóvivői a magyar üggyel kapcsolatban már szinte kimerítették az együttérzés és az erkölcsi felháborodás egész szótárát.” Hogy ennek mi az értéke, azt Walter Lippmann amerikai publicista december közepén már világosan megmondta: „Semmit sem ér, sőt kínos zavart okoz az a magatartás, hogy most nem teszünk semmit, csak sértéseket vagdosunk Kádárhoz és a Szovjethez, közben pedig biztosítjuk őket, hogy nem fogunk harcolni.”

Mindezek után maradt — az ENSZ ötös albizottsága. Ezt — mint ismeretes — az Egyesült Államoknak az ENSZ-ben működő szavazógépezete hozta létre, hogy a magyar kérdést napirenden tartsák, ne engedjék elaludni. Az albizottság Nyugaton utazgatott és hallgatta ki a magyar események „szemtanúit”. E tanúk „élményei” adják újabban a nyugati rádiók híranyagát, és maga az ötös bizottság jelentése, a hazugság-gyártásnak ez a legújabb rekordja. No, meg a „menekültek”. A legtöbb helyet e műsorok keretében Kéthly Anna, Kővágó József és Király Béla kapták. Ma ők az új, a „forradalmi”, a még szereplő, jobban mondva a még szerepeltetett emigráció; a többiek „mandátuma már lejárt”, ahogy Kovács Imre őszintén beismerte. De mind az új emigráció, mind a nyugati propaganda beállt már a „higgadt” politikai vonalba. Egy disszidens így beszélt 1957 február 25-én a Szabad Európa Rádió hullámhosszán: „A rideg valóságban kell haladnunk napról napra, hónapról hónapra, talán évről évre. Az új idő könyörtelen tenyérrel lesodorja helyéről a vakmerő bajnokot, és felszólítja a higgadt értelmet, hogy vegye a kezébe a gyeplőt.” De a Szabad Európa Rádió, akárcsak az Amerika Hangja, a BBC és a többiek munkatársai nem a józan ész szavára hallgatnak. Nekik azok diktálnak, akik a „Keresztes Hadjárat a Szabadságért” elnevezésű és a többi hasonló szervezetet is pénzelik, azért, hogy megkíséreljék rabságba taszítani a 900 milliós, szocializmust építő tábort, s rabságban tartani azokat, akik még a tőke jármában nyögnek. Vérszemet kaptak magyarországi átmeneti sikerüktől, de nem akarnak tanulni abból, hogy utána mégis csúfos vereséget szenvedtek. Sőt. A nyugati rádióadásokból értesültünk, a szocialista országok elleni aknamunkára még egy újabb szervezetet is alakítottak Amerikában: a „Citizens’ Foreign Relations Committeet”, a Polgárok Külföldi Kapcsolatainak Bizottságát. A szervezet célja: „A magyar események tanulságaiból nagytávlatú koncepciót kialakítani, önkéntes szabadságharcosokat toborozni, demokratikus felforgató sejteket és csoportokat létrehozni a vasfüggönyön túli országokban stb.” A szervezetnek több Republikánus párti képviselő, egy kormányzó és egy tábornok is tagja. A szervezet új, de a célok, a részvevők — a régiek. Az érdekeltek is ugyanazok. A Rockefellerek, a Fordok, a Dullesek és imperialista társaik. Ők diktálnak a Szabad Európa Rádiónál, az Amerika Hangjánál, a BBC-nél stb. Diktálnak és álmodoznak újabb felkelésekről, ellenforradalomról, vérfürdőkről, háborúkról. — Futnak a pénzük után!

 

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Vadai György

4

(idézet: Ellenforradalom Magyarországon – 1956)

AZ ELLENFORRADALOM TRÓJAI FALOVA

Az 1956 október 23-ára szervezett politikai tömegtüntetés ellenforradalmi fegyveres felkelésbe ment át. Az MDP Központi Vezetősége a kispolgári revizionisták, „ellenzékiek” ismert vezérét, Nagy Imrét tette miniszterelnökké akkor, amikor Nagy Imre hívei, a nyílt ellenforradalmárokkal szövetségben már fegyverrel támadták a proletárdiktatúrát. Ez volt az ellenforradalom első nagy győzelme. A trójai faló története korszerű formában megismétlődött. Nagy Imrének és csoportjának ezután módja és alkalma volt döntően beleszólni az ország ügyeibe, az ellenforradalom hatalomra törekvését elősegíteni.

Közel állt a beteljesüléshez, amit a nyugati rádiók és gazdáik jósoltak, hirdettek és előkészítettek. A nyugati rádióadók a számukra oly örvendetes esemény kezdetével, természetesen, nem pihentek meg babérjaikon. Ellenkezőleg, úgy „dolgoztak”, mint ezelőtt még soha. Megszűnt adásaik zavarása. Sőt, nemsokára az ellenforradalmi „honi” rádióadók, a „szabad” Kossuth Rádió, a győri, a dunapentelei, a miskolci, nyíregyházi stb. „szabad” adók is a nyugati adókhoz igazodtak, s velük együtt az egész magyar sajtó. Híranyagukat, politikai vonalukat, jelszavaikat, a nevük elé biggyesztett „szabad” jelzőig a nyugati imperialista adóktól kölcsönözték. Az egyes írók, újságírók által követelt „teljes szabadság” az imperialista zsoldban álló Szabad Európától való teljes függésnek bizonyult.

Egyes írók, újságírók, politikusok, akik annak idején kézzel-lábbal tiltakoztak a pártirányítás ellen, most készségesen elfogadták a „müncheniek” vezetését. A dunapentelei rádió egyik munkatársának az Amerika Hangjában december 30-án megjelent nyilatkozata erről így beszélt: „A dunapentelei szabad rádió két vevőkészüléke állandóan a nyugati rádiók magyar és idegen nyelvű adására volt beállítva. A híreket gyorsírással felvettük, s a közérdekű és fontos híreiket mi is sugároztuk.” Sturcz Edit, a Tóth Ilona és társai elleni bűnper egyik vádlottja szerint, ellenforradalmi csoportjuk november 4-e után is a Szabad Európa Rádió és az Amerika Hangja híranyagából szedte össze és terjesztette illegális kiadványokban „az eredeti hazai híreket”. Az együttműködés nem korlátozódott éteri kapcsolatokra. A „New Statesman” december 3-i száma szerint „a Szabad Európa a rádiópropagandisták csapatát küldte Győrbe. Egyszersmind harcokra bujtogató felhívásokat adott le szakadatlanul müncheni rádióállomásáról, és megbízható német források szerint folyton nyugati katonai segítséget ígért.” De ennél a tevékenységénél is fontosabb szerepet játszott a magyar ellenforradalom napjaiban az az agitáció, amellyel a tömegeket igyekezett megtéveszteni, s a szinte részletekbe menő taktikai irányítás, amit az ellenforradalmárok számára nyújtott.

A hónapokig tartó előkészítés, a párt és az államhatalom bomlasztása, a legkülönbözőbb rétegek félrevezetése ellenére — nem volt könnyű az ellenforradalmároknak leküzdeni a kommunisták és demokraták felháborodását, amelyet az október 23-i brutális támadás keltett. Október 24-én, 25-én a SZER úgy látta, legfőbb feladata megakadályozni, hogy a párt, a nép e vérlázító provokációira talpra álljon és csírájában fojtsa el az ellenforradalmat. Ahhoz, hogy az ellenforradalmárok, a lakosság törpe kisebbsége mégis győzzön, nagy szükség volt nyugati segítségre, a lélektani háborúnak az előkészítésben bevált módszereire.

A gondosan előkészített támadást a SZER és a többi nyugati rádió úgy igyekezett beállítani, mint az ifjúság spontán tüntetését a lengyel—magyar barátság, a demokrácia mellett. A fegyveres támadást azzal magyarázták, hogy azt a Gerő-beszéd provokálta ki (bár azt a felvonulók nem is hallgatták). A Rádió, a telefonközpont, a laktanyák ellen intézett ellenforradalmi támadást úgy magyarázták, mint az ÁVH brutális, támadó fellépését az ifjúság ellen. A nyugati adók és hazai szövetségeseik a fegyveres harccal egyenlő fontosságot tulajdonítottak annak, hogy a népet a történtekről ők tájékoztassák. Az ellenforradalmárok ezért igyekeztek a Rádiót, a nyomdákat hatalmukba keríteni, a népi demokratikus sajtót elhallgattatni. Ugyanakkor az összes kapitalista adók ontották a hazugságokat.

Mikor aztán Nagy Imréék dicsőséges szabadságharcnak, függetlenségi harcnak, nemzeti demokratikus forradalomnak kiáltották ki az ellenforradalmat — az imperialista zsoldosok Münchenben is, másutt is gratuláltak maguknak. A lélektani háború egyik legnagyobb győzelme volt ez a nyilatkozat. A csalás sikerült. A népi demokráciához hű erőket megbénította Nagy Imréék hivatalos bejelentése. A hősökké, szabadságharcosokká minősített ellenforradalmárok pedig gátlás nélkül szervezhették, gyakorolhatták a fehérterrort, egy maroknyi, jól felfegyverzett, mindenre elszánt csoport diktatúráját a dolgozó nép túlnyomó többsége felett.

 

IMPERIALISTA BEAVATKOZÁS
A „NEMZETI FORRADALOMRA ÉPÍTETT EGYSÉG” KÖDÉBEN

Az átmenet a kapitalizmusból a szocializmusba bonyolult, nehéz, a kizsákmányolók számára fájdalmas folyamat. De a múlt évi október végi, november eleji napok azt is bizonyítják, hogy ez az út visszafelé, a szocializmusból a kapitalizmusba, a dolgozók számára nehéz, gyötrelmes kálvária. Hiába igyekeztek a „szabad rádiók” e napokat „a nemzeti forradalomra épített egység” rózsaszínű ködébe borítani. Szó sem volt itt a függetlenségről és szabadságról. Osztályharc dúlt, a leggyilkosabb, a legpusztítóbb osztályharc. Horthyék fehérterrorjának napjai ismétlődtek meg. A fegyver a gyalázatos árulás eredményeképpen újból az ellenforradalmárok kezébe került. Nagy Imréék azzal, hogy hozzájárultak a fegyveres hatalom átjátszásához, kedvezőbb feltételeket teremtettek a volt kizsákmányolók, a hazaáruló imperialista ügynökök magyar nép elleni harcához.

E gyalázatos árulás után az ellenforradalmárok természetesen elvárták Nagy Imrétől, hogy őket támogassa. Elvégre, nekik is közük volt ahhoz, hogy újból miniszterelnök lehetett. Az ellenforradalmárok nem voltak szerények. Benyújtották számlájukat, követeléseiket.

A nyugati adók már 1956 augusztusában bejelentették és örömujjongva üdvözölték, hogy a párt rehabilitálta Nagy Imrét. Teljes mértékben számítottak rá, és érthető, hogy nagy csalódást keltett Nagy Imre október 25-i, az MTI-nek adott nyilatkozata, amelyben „élesen megbélyegezte az ellenforradalmi provokációt”. E nyilatkozat hallatára Varga Béla, a Nyugaton működő Magyar Nemzeti Bizottmány elnöke, egyik nyilatkozatában „a magyar történelem legnagyobb, legsötétebb árulójának” nevezte Nagy Imrét. Hamar kiderült azonban, hogy Varga Béla megbélyegző véleménye elsietett, „igazságtalan” volt. Kéthly Anna erről így nyilatkozott: „A hazafiak (értsd: ellenforradalmárok) támogatták Nagyot, miközben követeléseket állítottak fel, hogy kormányát nemzeti és demokratikus (értsd: ellenforradalmi) kormánnyá alakítsa át. Ezt csak lépésről lépésre lehetett elérni, és minden lépésnek a nemzeti demokratikus forradalom nyomása alatt kellett állni. Volt összjáték Nagy és a felkelők között.”* Der Spiegel, 1956 december 12. *

Az „összjátékban”, a nyomás gyakorlásában természetesen részt vettek a SZER és a lélektani hadviselés más szervei is. „Nagy Imre tűzszünetet jelentett be” — adta hírül október 28-án a kormány kapitulálását. „A Nagy Imre-kormány által elfogadott pontok világosan mutatják — folytatta —, hogy a nemzeti szabadságharc erői jelentékeny meghátrálásra kényszerítették a kormányt A bejelentés után azonban — tette hozzá figyelmeztetően — még semmi sem dőlt el.” Majd felsorolta a további követeléseket: „a szovjet haderőnek nem egy későbbi, hosszas tárgyalások után történő, hanem azonnali kivonulását, a szabad választásokat, mely majd eldönti a magyarországi társadalmi forma kérdését”. Követelte, hogy Nagy Imre kezdjen tárgyalásokat a budapesti felkelők küldötteivel, közösen alakítsanak kormányt. A szovjet csapatok kivonásával egyidejűleg a kormány mondja fel a Varsói Szerződést. Követelte, hogy adják át a Kossuth Rádiót a magyar írók kezébe, javasolta, hogy a fenti követelések teljesítéséig a felkelők ne tegyék le a fegyvert, a munkások ne termeljenek, ne szállítsanak szenet, olajat stb.

Hasonló követelésekkel léptek fel a hazai „forradalmi bizottmányok”, mindenekelőtt a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága. Így a SZER-nek megvolt az az előnye, hogy nyilvánvalóan az imperialisták érdekeit szolgáló jelszavait mint a magyarországi „forradalmi bizottságok” követeléseit terjeszthette elő. Igyekezett fokozni a „nyomást” Nagy Imrére kívülről is, belülről is. S hogy a belső nyomás erősebb legyen, a SZER nem érte be az eszmei irányítással, hanem ügynököket is küldött Magyarországra, akiknek az volt a feladatuk, hogy vezessék a „forradalom és a szabadságharc” továbbfejlesztéséért folyó harcot. Így Győrbe küldte Somogyvári Lajos volt horthysta tisztet, azzal a megbízással, hogy ott ellenkormányt alakítson. A győri ellenkormány az imperialisták terveiben azt a célt szolgálta, hogy egyrészt rajta keresztül nyomást tudjanak gyakorolni a Nagy Imre-kormányra, másrészt, amennyiben az egész országot nem sikerülne imperialista támaszponttá kiépíteni, legalább a Dunántúlt sikerüljön megkaparintaniuk és Dél-Korea sorsára juttatniuk.

A SZER így jelentette október 29-én saját kiküldöttének programját: „Győrben a Nagy Imre-kormánnyal szemben megalakult a Magyar Nemzeti Tanács. Ez nem hajlandó semmiféle engedményre és félmegoldásra. Az ellenkormány egyik tagja, Szabó György, rögtönzött sajtóértekezletet tartott a Győrben összegyűlt külföldi újságírók előtt. Bejelentette, hogy a győri nemzeti tanács négy pontban foglalta össze legsürgősebb követeléseit. Ezek a következők: 1. A nyugati minta szerint létesített demokratikus Magyarország. 2. Az összes pártok részt vehessenek a szabad választásokon és az alkotmány kidolgozásában. (Az összes pártok, tehát nemcsak az 1945 után működő demokratikus pártok!) 3. Szabad választások. 4. Fegyverszünet, amelynek során a szovjet csapatoknak minden feltétel nélkül ki kell takarodniuk Magyarországról.”

A SZER ugyanakkor nagy súlyt helyezett arra, hogy a felkelők a tűzszünet után se tegyék le a fegyvert. Bár Nagy Imre hajlandó teljesíteni követeléseiket — a SZER óva inti az ellenforradalmárokat, ne tegyék le a fegyvert. Balogh Balázs, a SZER munkatársa október 29-én megmagyarázza mindenkinek, akit illet: „Értsék meg végre, hogy a nép az egész kommunista rendszer ellen lázadt fel. Ezt akarja megdönteni, és nem őrült meg, hogy önként kiadja kezéből a fegyvert.”

Ezért mondja Bell ezredes, hogy „a tűzszünet éppen olyan veszélyes, mint a trójai faló”. Tudja, hogy az ellenforradalmárok — bár „szabadságharcosokká” léptette őket elő Nagy Imre — törpe kisebbségben vannak az ország dolgozó, szocializmust akaró millióihoz képest. Ha nem támadnak, ha nem verik teljesen szét a népi demokratikus államapparátust, a pártot, a tömegszervezeteket, ha nem fegyvereznek le minden kommunistát a „sztálintalanítás” ürügyével, ha nem érik el a szovjet csapatok kivonását az országból és „az ENSZ védelmét”, akkor ügyük — Nagy Imrével vagy Nagy Imre nélkül — elveszett. Ezért egyrészt örvendenek a Nagy Imre meghirdette tűzszünetnek, mert az a népi demokráciához hű fegyveres erőket tétlenségre kárhoztatja; másrészt félnek, hogy az ellenforradalom megreked, nem éri el végcélját. Ezért utasítják az ellenforradalmárokat, hogy ne tartsák be a tűzszünetet. Ellenkezőleg. Támadjanak, támadjanak, támadjanak! Gallicus — a SZER egyik legféktelenebb uszítója — így beszélt október 29-én a tűzszünetről: „A szabadságharc katonailag győzött, de politikai céljait még távolról sem érte el.” Rettegve beszélt arról, hogy „Münnich megkezdte az új rendőrség szervezését”. Mikor hírül adta, hogy a Győr megyei nemzeti tanács — amelyben (mint láttuk) SZER-emberek is aktívan közreműködtek, és tűzszünet ide, tűzszünet oda — a budapesti felkelők segítségére csapatokat akart küldeni, Gallicus, SZER-ügynök, lelkesen így kiáltott fel: „így helyes, így igaz, így magyar!!!”

Az ellenforradalom közvetlen célja tehát ekkor a fegyveres erők teljes megkaparintása volt. „A magyar fegyveres erők éléről el kell távozniuk azoknak a kommunista vezetőknek, akiknek ott eddig sem volt semmi keresnivalójuk” — mondta a SZER hullámhosszán „Bell ezredes”. Majd így folytatta: „Szabadságharcos bajtársak! Követeljétek azonnal magatoknak a honvédelmi tárcát, a főparancsnoki és a vezérkari főnöki tisztséget! Ez lenne a legnagyobb szavatosságotok!” Mint tudjuk, a „szabadságharcosok” követelték is, és meg is kapták Nagy Imrétől e tisztségeket. Így kerültek a magyar fegyveres erők vezető posztjai a Maléterek és a Király Bélák kezébe.

A SZER azonban nemcsak a fegyveres erők meghódítására biztatott. Állandóan követelte a kommunisták eltávolítását a naponta átalakuló Nagy-kormányból. Balogh Balázs október 28-án szemrehányást tett Nagy Imrének, hogy „nincs bátorsága a nép (értsd: ellenforradalmárok) követelését teljesíteni”. „Ha még mindig nem tudja Nagy Imre, hogy miről van szó, megmondjuk újra, a magyar nép egészen máshol akarja látni az ún. új Nagy Imre-féle kormány tagjait és az új pártvezetőséget.” Mint tudjuk, Nagy Imre hallgatott a „jó szóra”, újból átalakította kormányát, létrehozta a kis kabinetet. De a SZER másik ügynöke, Janus, mégis így rikoltozott november 1-én, a szűk Nagy Imre-kabinet megalakulása után: „A kis-kormány (értsd: a kabinet) semmire sem garancia — átmenetileg sem lehet elfogadni! A legfontosabb teendő, miként azt a szabad rádiók követelik, hogy alakítsanak haladéktalanul új ideiglenes nemzeti kormányt a teendők elvégzésére. Ebben csak a pártok igazi képviselőinek és a szabadságharc tényleges vezetőinek lehet helye.”

És Nagy Imre újból engedett: november 2-án a szűk kabinet már el is határozta, hogy a kormányba bevonják az ellenforradalmi fegyveres csoportok képviselőit is. Hogy milyen lett volna ez az új ideiglenes kormány összetétele, arra elég megjegyezni, hogy a Szabad Európának ebben az időben már Tildy Zoltán is „veterán kommunista” volt.

 

A SZABAD EURÓPA RÁDIÓ HÁBORÚT AKAR

Somogyvári Lajos — a SZER már előbb említett ügynöke — a győri rádióban a következőképpen beszélt: „Mi mindent megteszünk, hogy a külföldön élő magyarok önkéntes szabadságharcos ezredeket szervezzenek és küldjenek, mert minden perc drága. Az a kérésem, és ezt kérjük mindenkivel és a Szabad Európával is közölni, keressenek összeköttetést a Somogyvári Lajos vezetése alatt felállítandó győri forradalmi minisztériummal és a hadműveleti kormánybiztossággal.” A SZER Magyarországra nemcsak horthysta tiszteket és nyilasokat, hanem „máltai lovagokat”, régi orosz emigránsokat is küldött. Röpcédulákat terjesztett magyar és orosz nyelven. A magyar ellenforradalmárokat azzal biztatta, hogy „a Budapesten kitűzött harcias szabadságlobogó Moszkvában is látható lesz” — majd felhívta őket: szólítsák fel a szovjet katonákat, hogy álljanak át az ő oldalukra. A magyar röpcédulákra orosz nyelven nyomtatott felhívás a szovjet katonákat és tiszteket szólítja fel, hogy hallgassák a „Szabad Oroszország” -adó (a Szabad Európa orosz fiókja) hullámhosszán az orosz emigránsok „forradalmi” törzskarának utasításait. Ez a röplap is világos, letagadhatatlan bizonyíték arra, hogy a Szabad Európa Rádió és az ellenforradalom külföldi irányítói között szervezett összeköttetés állt fenn, hogy a Szabad Európa maga is irányította az ellenforradalmárokat, harci utasításokat adott nekik.

Aki a politikában még csak az ABC-nél tart, az is tudja, hogy háborús bűnös horthysta tisztek, tömeggyilkos nyilas disszidensek, a sötét középkorból visszamaradt, ősreakciós máltai lovagok, évtizedek óta idegen zsoldban élő orosz fehér emigránsok nem azért sereglettek Magyarországra, hogy a szocialista demokrácia „kiszélesítésén” munkálkodjanak, hogy a „szabadságot”, a „semlegességet” megvédjék. Az ő szabadságuk — magyarázta november elején a londoni rádió — „csupán akkor következik be, ha a szovjet csapatok kivonulásával egyidejűleg lerombolják az egész kommunista államapparátust”. Ehhez jöttek segíteni a Szabad Európa zsoldosai. De ez távolról sem elégítette volna ki őket. A SZER november 1-én sokat sejtetően jósolta: „… elkerülhetetlennek látszik, hogy a magyarországi példa a többi vazallus országban is iskolát fog csinálni” — sőt, mint előbb láttuk, a SZER beígérte szabadságharcosainak Moszkvát is …

A „nagy háború” kirobbantásához arra volt szükség, hogy Nagy Imre felmondja a Varsói Szerződést. Nagy Imre ebben a kérdésben is megkapta a várt támogatást kívülről és belülről egyaránt. A SZER mint „illetékes” kijelenti: a magyar nép sohasem ismerte el a Varsói Szerződést. „Azok a kormányok, amelyek a szerződéseket megkötötték, nem képviselték a magyar nép akaratát. Most nem az az eset, hogy a kormányok nemzetközi megegyezései az utódot is kötelezik.”

Nagy Imre nem sokáig váratott magára. 1956 november 1-én jogtalanul, egyoldalúan felmondta a Varsói Szerződést. Követelte, hogy hagyják el az országot a szovjet csapatok, az egyetlen szervezett katonai erő, amely még megvédhette a békét és a dolgozó magyar népet az országban garázdálkodó ellenforradalmi különítményekkel és a külföldről beözönlő imperialista zsoldosokkal szemben. Nagy Imre ezzel kinyitotta a sorompót a „nagy háború” megszállottjai előtt.

S ekkor újból előtérbe lépett a SZER katonai tanácsadója, „Bell ezredes”, hogy az éter hullámain szervezze a háborút. A SZER november 3-i adásában a következőket mondta: „Magyarország egyes vidékein a szovjet csapatok ellen a magyar csapatok fegyveres tűzharcban állanak. Olyan a kép, mintha az egyes helyőrségek, méginkább az egyes forradalmi tanácsok, saját szakállukra viselnének háborút a szovjet egységek ellen. A hír szinte hihetetlen. A katasztrófa szándékos előidézéséről vagy egyszerűen hozzánemértésről, tehetetlenségről van szó?” Ez a hír ugyan nem volt igaz, mert ekkor a szovjet csapatok semmiféle tűzharcban nem álltak, de a hazugság arra jó volt, hogy ennek kapcsán a SZER az ellenállás lehetőségeit propagálhassa, az ellenállás megszervezését elősegítse. „Nem a szovjet csapatokkal való ellenállás feladását akarjuk pártolni, ellenkezőleg” — mondotta Bell ezredes, majd sokat mondóan hozzátette: „Nem lenne ez az ellenállás kilátástalan”. Ezután, mint akire a fegyveres ellenállás megszervezésének felelőssége nehezedik, aprólékosan kifejtette, hogy „elszigetelt vidéki egységek minden ellenállása, ha még oly hősies is, értelmetlen”. Majd így folytatta: „Az ország elvárhatja, hogy ebben a kérdésben a kormány intézkedjék, s ezzel kapcsolatban haladéktalanul értesítse az ország lakosságát … mindenkinek tudnia kell, miként viselkedjék.” Íme: a SZER már november 3-án követelte, hogy a Nagy-kormány szervezzen „általános háborút” a Szovjetunió csapatai ellen. A SZER elégedetlen volt a katonai tevékenységgel: „Miért béna a szovjettel szemben a legfelső katonai vezetés? Szakadék van a csapat, a fiatalabb tisztikar és a felsőbb vezetés között? Az új csapatban az erkölcsi, testi rátermettség lehet csak a zsinórmérték. Nem szabad meghagyni azokat az egyéneket, akik karrierjüket az eddigi rendszer (értsd: a munkáshatalom) kiszolgálásának köszönhetik.” Az utasítás világos: le kell váltani a munkásokból, parasztokból lett tiszteket, és helyükbe régi tiszteket, meg az októberi vérengzések „hőseit” kell állítani. S Bell ezredes a SZER hullámain át sejttette, hogy mindehhez amerikai segítség várható, tehát „az ellenállás nem lesz kilátástalan”…

A SZER november 4-i adása úgy tájékoztatta magyar hallgatóit, hogy „Magyarország sorsa ma éjjel 2 órakor dől el, amikor az Egyesült Nemzetek Szervezetének teljes ülése megvitatja az amerikai javaslatot”. És a bemondó sokat sejtetően hozzátette: „Ez előtt az időpont előtt, tehát éjjel 2 óra előtt nem küldhetnek Magyarországnak semmilyen katonai segítséget.” Más szóval — csak éjjel 2 óráig kell várni, és jön az amerikai segítség. Ezt minden Nyugatra szökött ellenforradalmár így értette, s átkok és szitkok özönét zúdították később a Szabad Európa Rádióra, amiért ilyen gyalázatosan becsapta őket … A Szabad Európa munkatársai akkor, a novemberi napokban azt hitték, mindent szabad. Azt hitték semmi sem fog kiderülni. Hazudtak nemcsak Magyarországnak, de Nyugatnak is. B. Jorgensen dán újságíró november 4-én este látta az osztrák—magyar határon azokat a hordozható amerikai rádióadókat, amelyek teherautókra szerelve cirkáltak a magyar—osztrák határ mentén, és önmagukat „szabadságadóknak” titulálva szólították fel Nyugatot: „Küldjetek ejtőernyős csapatokat!” „Küldjetek bombázókat és tankokat!” — A magyar ellenforradalmároknak a nyugati kormányok nevében ígértek, a nyugati kormányoktól a magyar nép nevében kértek fegyveres beavatkozást … Egy fegyverük maradt: a hazugság, s ezt forgatták Kelet és Nyugat felé egyaránt.

A november 4-ét követő napokban a nyugati rádióadók mindenekelőtt a fegyveres ellenállásra buzdítottak. Bár a szovjet csapatok ellen alig egy maroknyi ellenforradalmár és börtönből szökött bűnöző harcolt, ezek is néhány nap alatt megadták magukat — a SZER, akárcsak az egész imperialista propaganda-apparátus —, hetekig tömeges ellenállásról, partizánharcokról regélt. Azt terjesztette, hogy fiatalemberek ezrei vették be magukat az erdőkbe az ország számos pontján — és a „végsőkig” harcolnak.

A SZER november 28-án a következőket adta hírül: „Egy tizenöt főből álló szabadságharcos csoport hamis papírokkal ellátva, orosz ruhába öltözött. Több orosz páncélossal körülzárták a börtönt, amelyben Malétert fogva tartották. Hamis papírjaikkal elérték, hogy Malétert kiadták nekik a börtönből. A magyar tábornok jelenleg egy tízezer harcosra tehető ellenálló hadsereget irányít Magyarországon.” Király Bélát a pilisi, Maléter Pált a bakonyi ellenálló hadseregek vezetőivé léptette elő a SZER. A pilisi és bakonyi karhatalmi egységek valóban el is fogtak a novemberi és decemberi napokban szökött fegyenceket, kóbor ellenforradalmárokat, akik a nyugati rádióra hallgatva, csatlakozni kívántak Király Bélához, illetve Maléterhez. A nyugati propaganda ezúttal is rossz szolgálatot tett nekik — visszakerültek a börtönbe, és ott valóban „csatlakozhattak” vezetőikhez.

A fegyveres harcra való buzdítás kudarca után a nyugati propaganda teljes erővel átkapcsolt a tömeges deportálásokról szóló rémhírekre. E rágalomhadjáratnak nagy része volt abban, hogy tízezrek menekültek november és december hónapokban Nyugatra, akiknek jelentékeny része valóban ma is a deportáltak életét éli — ott a táborokban. A SZER emellett koncentrált támadást indított a proletárdiktatúra hatalmi szerveinek újjászervezése, mindenekelőtt a tiszti karhatalmi századok felállítása ellen. Újból és újból ellenállásra, sztrájkra buzdított, és terjesztette a rémhíreket.

Az ellenforradalmárok által szervezett december elejei nőtüntetésről így beszélt: „Az oroszok tüzelnek, midőn a nők felvonulnak Budapesten”, „harmincezer nő dacol a vörös ágyúkkal”. Mindez persze csak a vérontást óhajtó nyugati ügynökök vágyálma volt, itthon mindenki tudja, hogy az ellenforradalmárok által félrevezetett nők tüntetése ellen nem vonultattak fel ágyúkat, és nem tüzeltek rájuk.

A SZER védelmébe vette természetesen az ártalmatlanná tett ellenforradalmárokat, és mint „nemzeti hősökről”, mártírokról beszélt róluk. Dudást, a volt rendőrbesúgót, aki különítményével gyilkolt, rabolt, fosztogatott, nemzeti hősnek nyilvánította. Fenyegetésekkel megkísérelte, hogy nyomást gyakoroljon a bírákra és ügyészekre. 1957 február 25-én egyenesen megfenyegette mindazokat, akik a biztonsági őrizetbe vétellel kapcsolatban tevékenykednek: „Senki sem futhat le a térképről” — mondta fenyegetően. A hadsereg újjászervezésével kapcsolatban lakonikusan megállapította, hogy „hadsereg nincs, nem is lesz.” Éles hangon uszított a munkásőrség ellen is.

Mi volt a céljuk ezeknek az elkeseredett, zavarkeltő támadásoknak? Világos választ ad erre a „Paese Sera” című olasz lap. Egy amerikai tiszt — írja a lap bécsi tudósítója —, aki kapcsolatban áll illegális magyar csoportokkal, elmondta, hogy mindent megtesznek „a magyarországi akció” folytatására. Mikor a tudósító megjegyezte, hogy ennek már nincs sok értelme és ez csak az áldozatok számát fogja növelni, az amerikai tiszt ezt válaszolta: „Pár ezer újabb áldozat végeredményben nem nagy ár ahhoz, hogy a magyar kérdést, amilyen hosszú ideig csak lehet, az Egyesült Nemzetek Szervezete Közgyűlésének napirendjén tartsuk”

Ahogy szilárdul a népi hatalom, a nyugati propagandának is kénytelen-kelletlen le kell mondani a nagy tétről. Leveszi napirendről a hatalom közvetlen megdöntésének követelését, a fegyveres harcra, ellenállásra való felbujtási, és újra rátér korábbi taktikájára: az egyes intézmények lejáratására, a rendeletek értelmének, céljának félremagyarázására, a zavarkeltésre, a szürke, hétköznapi ellenforradalmi agitációra. Erre a régi, ellenforradalom előtti taktikára kell visszahangolnia magyarországi követőit is, mert a frontális támadás folytatása megsemmisüléssel fenyegeti őket. A Bell ezredes hirdette „forradalmi bátorság” helyett a Szabad Európa Rádió februárban már „józan magatartásra” szólítja fel híveit, mert így lehet a „felesleges megpróbáltatásokat” elhárítani, „önmagukat megóvni.” Még a MUK-nak* MUK— a „márciusban újra kezdjük” jelszó rövidítése, amelyet az ellenforradalmárok 1957 januárjában adtak ki. A márciusra tervezett akcióból, persze, semmi sem lett. * sem tudtak már odaát szívből örvendezni. Hiába — be kell látniuk, egy kicsit elszámították magukat. Nagyobb tömegbázist reméltek idehaza, és nem gondolták, hogy a belső rend ilyen gyorsan megszilárdul, a munkás-paraszt kormány új karhatalma és a munkásőrség ilyen gyorsan talpraáll. Mindez nehéz dilemma elé állította a „MUK-osokat”: ha kimennek az utcára, jó alkalmat adnak, hogy ártalmatlanná tegyék őket; ha nem mennek ki, ország-világ előtt lelepleződik gyengeségük. A két rossz közül mégiscsak az utóbbit választották. A MUK csődje is arra tanította a nyugati propagandaszerveket, hogy jobb lesz itt kevesebbel is beérniük. És a SZER, csakúgy mint a nyugati propaganda egész apparátusa, újból politikája „fájdalmas átértékelésére” kényszerült.

 

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!