(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság 1919 – Szikra)

 

Új világnézetet!

(Vörös Újság 1919 ápr. 11)

A versaillesi királyi palotában, ragyogó és bűnös múltra emlékeztető pompás termekben fáradt, elnyűtt emberek éjjel-nappal dolgoznak, a térkép fölé hajolnak, határokat rajzolnak, büntetnek és fölmentenek, összeadnak és kivonnak. Likvidálnak egy régi vállalkozást, amelyet egykoron (anno 1914—1918) közösen alapítottak.

Míg Versaillesben az öregek likvidálják a győzelmet, azalatt keletről vészesen dübörgő léptekkel rohan nyugat felé az ifjú bolseviki óriás. Még csak tegnap ért hozzánk s ma már bajor földre lépett mérföldes léptekkel; holnap megveti a lábát a nagy Németországban s holnapután leteperi az egész győzelmes nyugati kapitalizmust … Ők még nem tudják, de mi már tudjuk: győzni fog.

Nincsen az emberiség történetében még egy példa arra, hogy szellemi erők ilyen rettenetes, szuronyok millióival, ágyúk, géppuskák, tankok ezreivel fölszerelt hadsereget le tudtak volna győzni. Most szemünk előtt hatalmasodik az égig és temet be hadseregeket a szellemi erők minden akadályt leküzdő félelmetes ereje.

A kapitalizmus, amely értett az uralkodáshoz, jól tudta, hogy ha tökéletesen le akarja verni, tehetetlen, engedelmes szolgálójává akarja tenni a bérmunkást, nem utolsósorban a lelkét is rabságba kell, hogy ejtse. Csatasorba állította a dolgozó proletariátus ellen az államhatalom egész elnyomó szervezetét, bíróságot, rendőrt, csendőrt, katonaságot, hogy szuronnyal és golyóval kergessék munkába a lázadozókat. A „munka szabadsága” frázis volt és a bérmunkás valójában épp olyan rabszolga volt, mint a rabszolga. Tudatosan, mesterségesen belenevelték a népbe, az osztályöntudatra még nem ébredt dolgozó milliókba, hogy az ő világrendjük jó és igazságos. Megmérgezték a dolgozók egész ideológiáját, amely ilymódon a kapitalizmus egyik erőssége lett.

Ezzel a hazug ideológiával végzett az ötödféléves világháború. Míg az európai militarizmusokat felőrölte a rettenetes öldöklés, a hazugságot lassan-lassan felismerte a háború molochjának prédául odadobott millióknak mindenike, a legtudatlanabbja is. És a kapitalizmus elvesztette mindkét támaszát, összeomlott. Hogy soha többé ne kaphasson ismét erőre, biztosítani kell azt, hogy a népek millióinak lelkében gyökeret verjen az a fölfogás, hogy az átkos régi rend igazságtalan volt, a régi világnak minden igazsága hazugság volt.

Az „áldott munka”, a „munka becsülete”, a munka „elmaradhatatlan jutalma”: ez volt a régi rend alapvető hamis igazsága. A munka becsületéről beszéltek azok, akik nem dolgoztak, akik röstelltek dolgozni, akik legfeljebb ha titokban dolgoztak. Mert a munka valójában szégyen volt, a munkást megvetették. Ki korán kel, aranyat lel — mondották egymás között azok, akik sohase leltek aranyat, mert minden arany az úré volt. Közmondásokkal, népdalokkal, csacska dajkamesékkel ringatták bele kifosztott áldozatukat a hamis igazság kábító álmába. S a szegény lelkeket rabul ejtette az áfium.

„Jogegyenlőség” volt és gondoskodtak róla, hogy a nép vérébe menjen át az a tudat, hogy mindenütt egyenlő elbánásban részesül az úrral, a munkás a munkaadójával. Mindenki tartozott katonáskodni (hogy az úrfi lovon járt, a baka pedig térdig kutyagolt a sárban, az mellékes). Ha a népet külellenség fenyegette s háborút kellett üzenni az ellenségnek, mindenki köteles volt bevonulni. Ki a harctérre ment meghalni, ki a trénhez jóllakni. Mindenki tartozott adót fizetni, csak éppen hogy a szegény ember a vánkosát rótta le adóba, a gazdája pedig egy garast a lopott aranygarmadából. Az igazságot egyenlően mérték. Arról senki sem tehetett, hogy szegény emberrel bizony sokszor szóba sem álltak, hogy az ügyefogyott ember igazát senki se védte a tekintetes törvényszéknél, hogy a polgári per drága volt, csak ügyvéddel lehetett megnyerni. A proletár felmondhatott a háziúrnak, a háziúr is neki. Igazságosabb már igazán nem lehetett az a gyönyörű polgári rend! (Hogy a proletár nem sokra ment jogával s a háziúr annál többször használhatta fel stájgerolásra, a proletár kiuzsorázására ezt a felmondási jogot, az különálló dolog.)

A magántulajdon, a grófi rablók és a tőkés értéktöbblet-sikkasztók magántulajdona szent volt; igaz, a proletár fekete kenyerét se vehette el senki. De nem volt szent az a tulajdon, amelyet ők el nem ismertek: nem volt szent a munkásnak joga munkája gyümölcséhez. Szent volt a szerződés is, szentté avatták, hogy kényelmesen, az óramű biztonságával osztozkodhassanak a prédán, hogy egymást, de csak egymást meg ne károsítsák. És szent volt még az a szerződés is, amely igába hajtotta a mezőgazdasági cselédet.

„Szegény emberek”, Edisonok, Carnegiek, Lánczy Leók karriert csináltak, s újságcikkek, könyvek légiói hirdették, hogy íme, olyan nagy az igazság a földön, hogy a nincstelen boltosinas és a gyári szolga éppen olyan sokra viheti, mint a selymes ágyban születettek. A sajtó, az irodalom, a művészet is a kapitalista-feudalista hazugság szolgálatába szegődött. Az iskolában a lázadó Dózsa György gyalázatát hirdették, a hatalmasok tiszteletét, a szegények alázatosságát prédikálták. Ügyvéd, bíró, hivatalnok, kereskedő, művész, tanár, pópa, — mind kórusban zengte a hamisság dicséretét s az istenadta nép bevette a maszlagot.

A hazugságok egész fegyvertárát halmozták fel, a hazug istenek egész légióit sorakoztatták fel, hogy buta elégültségbe fojtsák a dolgozó nép lelkét. Nehéz is volt a lelkek fölszabadítása. De jött a háború és a hazugságot nem lehetett többé leplezni. Az irtózatos szenvedések felnyitották a legelmaradottabb, a legsötétebb lelkeket is, a világosság lopva besurrant az agyakba. A felvilágosítás munkája most már gyorsabb tempóban mehetett, a lelkek mélyén rejtőzött forradalmi tűz lángra lobbant s az öntudatra vergődött milliók minden ellenállást letörő lendülettel kivívták felszabadításukat. Győztünk.

Tanulnunk kell a múltból. A hazugság ejtette rabságba a dolgozók millióit. A mi igazságunk legyen ezután úr a lelkek fölött. Ha a jövő munkása oly szentül fog hinni az új igazságban, mint amennyire hitt bárgyú hittel a múlt öntudatlan dolgozó rabszolgája a régi hazugságban: a mi hatalmunk, a mi boldogságunk biztosabb lesz, mint volt a kapitalizmus istentelen nagy hatalma.

Gyökerestől ki kell irtani a régi ideológiát, annak minden csökevényét. Tapasztalás szerint az emberek ideológiáját, világszemléletét legalább oly nehéz átformálni, mint a gazdasági viszonyokat. A gazdasági viszonyok forradalmi átalakítása, felforgatása sikerült és sikerülni fog az új világszemléletnek a lelkekbe plántálása is. Ezt a célt szolgálja a szocializmus propagandája.

 

(Mit adott a forradalom? — A Közoktatásügyi Népbiztosság kiadványa — 1919 máj.)

A szellemi munka megbecsülése

Van egy tévhit, amely éppúgy belecsimpaszkodik az emberekbe, amikor a kommunizmusról beszélnek, mint ahogy a bogáncskóró akad bele a mezőn járó ember ködmönébe. Ez a makacs tévhit a szellemi munkának a kommunista államban betöltött szerepére vonatkozik. Sokan ugyanis azt hiszik és hirdetik, hogy a kommunista államban nincs szükség szellemi munkára s az elméleti képzettséggel bíró emberek most már mehetnek krumplit kapálni.

Nos, ez aztán alapos tévedés. Való igaz, hogy a gazdasági rend hirtelen megváltozása igen sok olyan embert tett állástalanná, akiknek soha kasza-kapa vagy kalapács a kezükben nem volt és akik abból éltek, hogy a kapitalistákat tollal, szóval és egyéb, fizikai erőfeszítést nem igénylő munkával szolgálták. Ezeknek az átmeneti állástalanságából azonban azt a következtetést vonni le, hogy ezentúl nincs szükség szellemi munkára, legalábbis tudatlanság és felületesség.

Éppen ellenkezőleg áll a dolog. A kommunista termelés igen nagy pontosságot és rendszerességet követel, alapos adatgyűjtésre, szabatos számításokra, bonyolódott elosztásra van szükség. Ebben a hatalmas szerkezetben jóval nagyobb szerep jut az elméleti képzettségnek, mint jutott a kapitalista világban, amely talán még a testi munkánál is sokkal inkább kizsákmányolta a szellemi munkát. Az bizonyos, hogy azért, amiért valaki írni-olvasni tud, nem fog egészen különleges helyzetet betölteni a kommunista társadalomban, mert hiszen írni-olvasni mindenki fog tudni. A fölösleges hivatalnokok sem fognak packázni senkivel, mert a hivatalokat választás útján töltik be s a hivatalnokok tolla segítője, nem pedig gyilkosa lesz a proletárnak.

De ezenkívül is: mennyi tanult emberre van szükség egy olyan társadalomban, amely általánossá akarja tenni a tudást és mindenkiből tanult munkást akar csinálni. A tanítók számára valóságos megváltás a proletárdiktatúra. A régi világban a proletársors legjellemzőbb képviselői a tanítók voltak. Messze vidékeken elhagyottan, szegénységgel és nélkülözéssel küzdve törtek utat a művelődésnek és nem volt, aki mostoha sorsukon enyhített volna. A tanácskormány megértéssel karolta fel a tanító elvtársak sorsát és a népfelvilágosításban való részvételüket havi külön 250 koronával díjazza. Ezenkívül a státusrendezés befejezéséig fejenként ezer korona előleget kapott minden óvónő, elemi iskolai tanító, gazdasági szaktanító és középfokú oktatási alkalmazott. Ez a szeretetteljes gondoskodás bizonyára lelkesítőleg fog hatni a tanító elvtársakra, akiket a tanácskormány arra kötelez, hogy résztvegyenek a földkérdés rendezésében, a termelés biztosításában, az írni-olvasni nem tudók oktatásában is. A státusrendezés folyamán különben a tanítók a jobban díjazott szakmunka bérében részesültek. A köztisztviselők fizetésének rendezése szintén a munkásokéval egyenlő táblázat szerint rendeződik, bizonyságául annak, hogy a proletárállam nemcsak, hogy nem nyomja el a szellemi munkát, hanem a lehető legméltányosabb elbánásban részesíti.

 

A szólás, sajtó, egyesülés és gyülekezés szabadsága

Forradalmi időben, amikor a harc életre-halálra megy, az ellenségtől el kell venni fegyvereit. Ilyen fegyver a sajtó, az egyesülés és a gyülekezés szabadsága. A proletárállamnak ellensége a burzsoázia, a burzsoáziától tehát el kell venni sajtóját, egyesületeit, gyülekezeteit. A magyarországi tanácsköztársaság ezt megtette, illetőleg a burzsoázia sajtóját, egyesüléseit és gyülekező helyeit a proletárság szolgálatába állította. Visszaadta a sajtónak azt a hivatását, hogy becsületes tájékoztató és oktató intézmény legyen, nem pedig buta pletykák és alattomos félrevezetések lerakodóhelye. A forradalom a sajtót teljes egészében a dolgozó népnek adta, ma Magyarországon a proletár minden újságot nyugodtan a kezébe vehet, nem talál közöttük olyat, amelyben meg ne bízhatnék. A sajtó teljesen a proletárdiktatúra szolgálatában áll, mert a tanácsköztársaság diktátori hatalmával kiirtotta az ostoba, az alattomos és a szennyes újságokat. Proletár anya, ma nyugodtan adhatsz gyermeked kezébe újságot, nyugodtan viheted sétálni az utcára: a nyomtatott betű újságban és plakáton nem mérgezi meg többé gyermeked ártatlan lelkét.

Nekünk adta a proletárforradalom a munkáltatók és a mágnásherék egyesületeit is. Ahol eddig béklyókat kovácsoltak a dolgozó proletárok számára és azon fáradoztak, hogy minél jobban lekössék a munkást, ott most proletárok tanyáznak és proletár-testvérek sorsát intézik. A mágnások, dologtalan gentryk és egyéb naplopók hajlékait, ahol eddig a dolgozó emberek rovására szerzett pezsgőket, italokat, ínyenc falatokat fogyasztották, szintén lefoglalta a forradalom. Egyelőre mutogatni való múzeum lesz belőlük, de azután majd felhasználjuk az épületeket szórakoztató és művelő intézmények céljaira.

 

A színház is a népé

Ezentúl a dolgozó munkásságnak is meglesz a lehetősége arra, hogy olcsón és könnyen jusson színházjegyhez. A forradalmi kormányzótanács lefoglalta, köztulajdonnak nyilvánította a színházakat és a jegyek többségét leszállított áron a dolgozó munkásság részére tartotta fenn. A leszállított árú jegyeket a munkásság szakszervezetek útján kapja meg. Azokban a páholyokban, ahol eddig a pénz és a születés gőgje terpeszkedett szélesen, ezentúl a dolgozó proletárok fognak ülni. A gazdagok és naplopók nem sajátíthatják ki többé maguknak a színházat, csak az a jegy lesz övék, amelyet a munkásság meghagy számukra. A petyhüdt idegzetű, ostoba burzsoázia számára írt darabok eltűnnek a színpadról, az igazi művészet, szív és lélek igaz szórakozása kerül az eddigi ostoba ömlengés és idegcsiklandozás helyére. Az a körülmény pedig, hogy a tanácsköztársaság köztulajdonba vette a mozgófényképszínházakat és filmgyárakat, egy népszerű és kedvelt szórakozásnak az igazi szórakozás és az igazi művészet szolgálatába állítását jelenti.

De a művészet többi terméke is a dolgozóké. A forradalmi kormányzótanács lefoglalta a magántulajdonban levő műkincseket, hogy a múzeumok számára biztosítsa a képeket, szobrokat és más művészi értékeket. Budapesten és a vidéken, a nagytőkések és a mágnások palotáiban rengeteg műkincset foglaltak le a tanácsállam megbízottjai. Ezeket leltározzák és a múzeumokban gyűjtik össze, az ország minden részében, hogy a proletárállam minden tagja megtanulja ismerni és becsülni a szépet. Az eddigi múzeumok máris engedtek arisztokratikus elzártságukból, a forradalom óta mindennap és vasárnap is, délelőtt-délután nyitva vannak, hogy a dolgozó proletár napi munkája után a múzeumokban is gyarapíthassa ismereteit és szórakozást is találjon.

 

A lelkek felszabadulása

A burzsoázia jól értette a módját, hogy elhomályosítsa a nép öntudatát. A burzsoázia arra nevelte a tömegeket, hogy ne gondolkozzanak, alkalmassá tette őket arra, hogy rabságban éljenek tovább.

… A kommunista államnak az elve az, hogy az egyházat el kell választani az államtól, másrészt biztosítani kell a hitvallás szabadságát. A magyarországi tanácsköztársaságban ez meg is történt. Minden egyházi vagyon az államé lett, és az állam megvonta az egyházaktól mindazokat az előjogokat, amelyekkel eddig rendelkeztek. Nincsenek többé kötelező egyházi adók és díjak, papok követeléseiért ezentúl senkinek sem fognak végrehajtót küldeni a nyakára. Mindenki szabadon gyakorolhatja vallását, de az állam nem engedi, hogy bárkire is rátukmáljanak bármilyen vallási meggyőződést, vagy bármilyen hókuszpókusszal félrevezessék. A vallásszabadság fennáll a legteljesebb mértékben: a tanácsköztársaság mindenki számára teljes vallásszabadságot biztosít, a papokat vallásos ténykedésükben, vallási szertartásaik elvégzésében senkisem zavarhatja; a templomok és vallásos célokat szolgáló egyéb épületek (kápolnák, kegyhelyek stb.) ezentúl is kizárólag vallásos célokat fognak szolgálni.

 

Az iskola a dolgozók tulajdonában

A burzsoázia uralma alatt az iskola inkább arra szolgált, hogy a tömeget az engedelmesség szellemében nevelje, ne pedig józanul és világosan oktassa. Minden iskolakönyv is a szolgaság szellemének ápolására szolgált. A középiskolába, vagy pláne az egyetemre és műegyetemre jutás az egyszerű nép elől általában véve el volt zárva, úgy, hogy a burzsoázia jóformán művelődési egyedáruságot teremtett a maga osztálya számára.

A tanácsköztársaság az oktatás ügyét állami feladatnak tekinti és ezért általánossá és kötelezővé teszi az oktatást. A nem állami nevelési és oktatási intézeteket, minden ingó és ingatlan vagyonukkal együtt köztulajdonba vette s úgy a gyermekek, mint a munkásság művelődésének emelésére minden eddiginél nagyobbszabású oktató és nevelő-munkát szándékozik végezni. Nem lesznek többé analfabéták, mert a tanácsköztársaság rövid időn belül megtanít mindenkit írni, olvasni, akit eddig a letört kapitalista rendszer bűnös módon szellemi vakságra kárhoztatott. A közoktatásügyi népbiztosság nagyszabású politikai felvilágosító propagandát kezdeményez, a kormányzótanács pedig kimondotta, hogy a szocializmus állami propagandájának céljaira munkásegyetemeket és a középfokú oktatás keretében előkészítő tanfolyamokat rendez. Az ifjúmunkások nevelési és oktatási ügyei ezentúl a közoktatásügyi népbiztosság hatáskörébe tartoznak és a 16 éven aluli ifjúmunkások részére oktatási alkalmak létesülnek. A mester pofonjai és a mesterné asszony fülhúzásai helyett az ifjúmunkások ezentúl megfelelő oktatásban részesülnek, hogy mire felnőnek, minden tekintetben tökéletes tagjai legyenek a proletártársadalomnak.

Az iskolákban nagyszabású reformokat vezetett be a proletárforradalom. Az összes iskolában megszüntették a vallástan tanítását és a felszabaduló órákat részben a mai társadalmi viszonyok ismertetésére, részben közismeretű tárgyak tanítására fordítják. Új tantervek, új tankönyvek készülnek: az iskola ezentúl valóban az életre fog nevelni.

A proletárállam a művelődés ügyét hasonlíthatatlanul fontosabb feladatnak tekinti, mint tekintette azt a korábbi osztályállam. Elrendelte tehát a Forradalmi Kormányzótanács, hogy a munkás-, katona- és földművestanácsok kebelében művelődési osztályok alakuljanak. Ezeket az osztályokat az illető tanácsok irányítják. A művelődési osztályokba a tanácsok arányosan küldenek ki szülőket és a művelődéssel hivatásosan foglalkozókat (tanítókat, orvosokat stb.). A művelődési osztályokba a közoktatási népbiztosság Budapesten és a nagyobb vidéki városokban művelődésügyi megbízottakat delegál.

A közoktatásügyi népbiztosság végül még elrendelte az összes oktatási vagy kulturális célokat szolgáló épületeknek, iskoláknak, múzeumoknak, internátusoknak, diákmenzáknak állami kezelésbe való átvételét. Ez a rendelet kiterjed olyan penziókra is, amelyekben eddig túlnyomóan diákok laktak.

 

Eötvös Lóránt temetése

(Pesti Hírlap 1919 ápr. 12)

Vörös lobogóval temette pénteken délután a munkásság Eötvös Lórántot, a világhírű tudóst. A Forradalmi Kormányzótanács közoktatásügyi népbiztossága a dolgozó társadalom halottjának tekintette a nemzetközi tudománynak ezt a fényeselméjű munkását, és gondoskodott a temetéséről, amelyen impozánsan nyilvánult meg a gyász és a részvét. A múzeum előcsarnokában ravatalozták fel a nagy halottat. A koporsót az élővirágkoszorúk tömege borította be. A tudományos és erkölcsi testületek nagy számban képviseltették magukat a végtisztességen. A gyászszertartás után a forradalmi kormányzótanács nevében Lukács György közoktatásügyi népbiztos tartott gyászbeszédet.

— Szimbolikus tény — mondotta —, hogy az első halott, akit a győzelmes proletariátus saját halottjának tekint, a legnagyobb magyar tudós. Szimbolikus azért, mert az a küzdelem, melyet a proletariátus folytatott, a tudomány jegyében indult. Tudjuk, hogy Eötvös nem volt politikus; az ő élete a tudományos zseni élete volt, ki nem tekintve egyéni érvényesülést, osztályérdeket, csak a tudománynak élt, csak a tudományért küzdött és dolgozott. Végtelen fájdalommal és szomorúsággal tölt el bennünket az a tudat, hogy az új állam küszöbén nélkülöznünk kell Eötvös lángeszét és munkáját. A világ proletariátusának zászlaját hajtjuk meg a tudomány előtt, midőn Eötvös Lórántot, a proletárállam első halottját búcsúztatjuk.

A tudományos testületek gyászát Frőhlich Izidor tolmácsolta. Bartoniek Géza az Eötvös Kollégium képviseletében, és Petró Dezső a volt tanítványok nevében mondott búcsúztatót. Majd az érckoporsót a hat fekete ló által vont gyászkocsiba tették és megindult a gyászmenet a Kerepesi-temetőbe, ahol a szertartás alatt a Vörös Őrség díszcsapata teljesített szolgálatot. A sírnál a szocialista diákok országos szövetsége nevében Ferenczy Pál mondott gyászbeszédet, majd elföldelték a halottat.

Tóth Árpád: Az új isten

(Nyugat 1919 ápr. 1)

 

Új isten szól hozzátok emberek! Nem templomok setét hajóin úszó Tömjén között ragyog fel tűz-szeme, Barnult szentképek arany keretéből, Nem oltárok gyertyái közt fehérlik Alabástrom közönnyel hallgatag, Hívők csókjától koptatott szobor, Nem méla, hosszú, vont litániák Cukros hullámát untan szürcsölő Egek lakója! Nem! Új isten ez! Új isten szól hozzátok, emberek! Nem ég szülötte Ő! Nem mennyben él, Nagymessze tőlünk, titkos ismeretlen, Ki arca elé vonta az eget, Mint egy hűvös, nagy, kékselyem palástot, Nem! Oh, de nem is föld bálványa Ő, Mint ama Mammon, aki ült hízott Gőggel rajtunk s szájától milliom Élősdi csáp kígyózott szerteszét S a szürcsölő, szívó karok befonták A szüzek testét s feltörték finom Velőért a költő zengő agyát S a gyárak vak, mély kéményén benyúlva Átkúsztak a robotos termek odván S felitták mind a könnyet és az átkot S a lomha Rémben mind aranyra vált ez És új éhséggé, bár a telt belek Már a nehéz aranytól eldugultak S a rothadó nagy testre már kiültek Félelmes és aranyló hullafoltok … Most új isten szól néktek, emberek!

A véres földnek vére szülte Őt, A sok kiomlott, sűrű, keserű Vér összeállt a fájó földeken, Testté tapadt, alakká tornyosult, Vérszínű, nagy mezítelen alakká, Ki országlépő tágra tárja lábát S földet rengésre tépő hangja zeng Piros Keletről a sápadt Nyugatnak: „Ím eljöttem! Eljött a Vörös Isten!” És megy. S dörgő léptére messze reszket A sárga Szajna s medréből kicsap, Jerichós visszhangot ver vén Westminster S az Óceán zöld üvegén vörösen Előre rezg ezermérföldes árnya S átfogja a Fehér Ház vak falát … Hozsánna néked, új isten, hozsánna! Ismerj meg minket, tieid vagyunk! A szíved hajtó élő, drága nedv, A diadalmas vörös lüktetés A mi bús vérünktől is gazdagult S világra ömlő harsonád sodrába Gyötört torkunk reszkető hangverése Szerényen s mégis segítve simul: A kicsiny, árva magyar jaj-patak A messzezengő, nagy moszkvai árba, Mely most tisztára mossa a világot: Hozsánna néked, új isten, hozsánna! Legyen szavad teremtés új igéje, Formáld át sáros, bűnös, ócska bolygónk, Mit elrontott sok régi, úri isten, Te istenek közt új és proletár Formáld boldoggá pörölyös kezeddel, — Emelj minket roppant tenyereidre És a magad képére gyúrj át minket!

 

A történelmi materializmus funkcióváltozása

(Lukács György cikke — Internationale 1919 júl.)

A proletariátus győzelemre jutása magától értetődő feladattá tette számára, hogy azokat a szellemi fegyvereket, melyekkel eddig osztályharcát vívta, most, mikor minden a kezében van, a lehetőségig tökéletesítse. Ezek között természetszerűleg első helyen áll a történelmi materializmus.

A történelmi materializmus egyik legerősebb harci eszköze volt a proletariátusnak elnyomatása idején, mi sem természetesebb, minthogy a történelmi materializmust átviszi magával a proletariátus most, amikor a kultúrát újra akarja felépíteni. Ezért kellett megteremteni ezt az intézetet, amelynek feladata a történelmi materializmus módszerét az egész történelemtudományra alkalmazni, megszüntetni azt az állapotot, hogy a történelmi materializmus kitűnő harci eszköz, de a tudomány nézőpontjából tekintve, puszta program legyen, meghatározása annak, hogy miként kellene a történelmet megírni. Most az a feladatunk, hogy az egész történelmet valóban újra megírjuk, a történelmi materializmus nézőpontjából rendezve, csoportosítva és megítélve a múltak eseményeit. Mi tehát a történelmi materializmust a tudományos kutatás, a történelemtudomány módszerévé akarjuk tenni.

Felmerül itt mindjárt az a kérdés, hogy miért lehetséges ez csak most, miért van éppen most az az időpont, amikor ez lehetséges? Felületesen nézve a dolgokat, azt lehetne mondani, hogy ez azért lehetséges éppen most, mert most ragadta kezébe a proletariátus az uralmat, mert a régi társadalomban azok az eszközök, azok a fizikai és szellemi erők, amelyek erre a célra szükségesek, nem állottak volna rendelkezésére.

A történelmi materializmus a proletariátus számára sokkal több volt, mint a tudományos kutatás egy módszere. A harci eszközök egyik leglényegesebbje volt. Mert a proletariátus osztályküzdelme a dolog lényegét tekintve, a proletariátus öntudatának felébredését jelentette. Ennek az öntudatnak felébredése azonban egyesegyedül a való helyzet, a valóságos történelmi összefüggések igaz felismeréséből fakadt. Az összes osztályharcok közül a proletariátus osztályharcát az teszi egészen különlegessé, hogy ebben az osztályharcban csakugyan az igazi tudomány, a valóság igaz felismerése az osztályharc leghatalmasabb fegyvere. Míg a régi osztályharcokat mindenféle ideológiák, vallásos, erkölcsi és másfajta érzelmi jelszavak alatt vívták meg, addig a proletariátus osztályharcában, az utolsó elnyomott osztály felszabadulási harcában a legdöntőbb fegyver a valóság leplezetlen megismerése volt. A történelmi materializmus tehát azáltal, hogy a történelem igazi mozgatóerőire rámutatott, a proletariátus osztályhelyzete következtében harci eszközzé vált. A történelmi materializmus a kapitalisztikus társadalmi rend önismeretét és önbírálatát jelenti. A történelmi materializmusnak legelső feladata: bírálatot mondani a kapitalisztikus társadalmi rend fölött, leleplezni a kapitalisztikus társadalmi rend lényegét. A történelmi materializmust a proletariátus osztályküzdelmében arra használták fel — és joggal, helyesen és a legnagyobb sikerrel használták fel hogy minden esetben, amikor a burzsoázia a legkülönfélébb ideologikus elemekkel leplezte el a valóságos helyzetet, az osztályharc tényleges helyzetét, a történelmi materializmus a tudomány fényével rávilágítson ezekre az ideologikus burkokra, megmutassa, mennyiben hamisak, mennyiben megtévesztők, mennyire az igazi valóságtól eltérők voltak.

 

Szakasits Árpád: A műcsarnokba

(Új Idők, 1919 júl. 10)

minő megtiszteltetés érte ezt a viharosmúltú építményt — szédítő és káprázatos művészi kincs hordódott össze. A dús reneszánsz-on át a forradalmas máig ahány izzó, messzirevilágító művészi lélek megnyilatkozott, mind együtt van.

A fehérremeszelt falakról csudák sugárzanak, elmúlt forradalmak lángja csap felénk.

Mennyi kincs! Mennyi szépség!

Négy fal közé zárta néhány szempár gyönyörűségére a gőgös jóllakottság.

A forradalom vihara most összehordta késői igazságszolgáltatással, mindenki számára azokat a kincseket, amelyek mindenki számára teremtődtek.

Hány művészi élet pusztult el, hány csudálatos tehetség égett ki meddő küzdelemben, mennyi értékes, művészi lélek maradt rejtve, mert egy keskenyrétegű osztály kénye-kedvének volt kiszolgáltatva az emberi kultúra, az örök művészet is.

A bányák sötét mélyén, a gyárak robotoló, füstös világában élő milliók számára a legkülönb emberi dokumentumok maradtak rejtve.

Veronese, Tintoretto, Greco, s a többi nagyok a maguk mondanivalóit hitvány garasokért, néha — ha a beérkezettek közé kerültek — egynéhány csengő aranyért árulták, adták el, s századok múlva is hitvány kalmárok élősködtek rajtuk.

S mennyi maradt közülük hosszú időkre el nem ismert, s életében nyomorgó, szűkös koldus, s hánynak kellett megalkudnia.

Most csodájára járnak képeiknek a munkások s gyönyörködve nézik Manet, Renoir, Van Gogh, Gauguin alkotásait, akiket csak hírből ismertek eddig.

Új renaissance kezdődik most. Termékenyebb a voltnál.

A forradalmas művészet összetalálkozik a forradalmas néppel s e találkozásból csudák születnek …

 

A tudományos irodalom fejlesztése.

(Fogarasi Béla cikke – Vörös Újság 1919 júl. 30)

Szellemi életünk felszabadulásával egyidejűleg aktuálissá váltak a tudomány fejlesztésének és népszerűsítésének végtelenül elhanyagolt feladatai is. Tudományos folyóiratainkat, melyeknek legnagyobb részét eddig a kapott cikkek összevisszasága, a teljes tervszerűtlenség és ötletszerűség jellemezte, új vezetők fogják irányítani, akiknek eddigi munkássága komoly garanciákat nyújt a tudomány számára. A nemzetközi érdeklődést és értékelést kiálló dolgozatok külön számokban idegen nyelven is meg fognak jelenni. Lehetetlen lesz ezentúl, hogy helyi tekintélyek tudományos vezetőszerepet töltsenek be, ha nem merték munkáikat az európai közvélemény bírálata elé vinni.

Ám a tudományos irodalom átszervezésében a folyóiratok kérdései csak egy mozzanatot jelentenek. Égető szükségünk van tudományos standard-irodalomra valamennyi tudományszakból. Nincsenek a mai tudomány színvonalán álló főiskolai tankönyveink, általánosan tájékoztató munkáink. A népszerűsítés és a pedagógiai szükségletek mellett pedig elsőrangú fontosságú a tudományos kutatás legfontosabb szükségleteinek megállapítása.

Ezt a munkát végzi a közoktatási népbiztosság tudományos csoportja. A sürgős feladatok között első helyen áll a főiskolai tankönyvek dolga. Néhány kész munkán, fontos orvosi és természettudományi könyveken kívül, melyek már nyomdában vannak, a legagilisabb munkaerők megbízásokat kaptak és vállaltak természettudományi, technikai szakmunkák elkészítésére vagy lefordítására. Készülnek a munkásegyetem tankönyvei. A szellemi tudományok és a társadalomtudományok terén is teljes intenzitással megindult a munka. A szorosan vett szocializmus tudományos irodalmának kivételével, mely a propaganda ügykörébe tartozik, a tudományos csoport megbízásokat, ad ki a modern tudomány legfontosabb műveinek lefordítására. Intenzív anyaggyűjtő munka indul meg a történelem terén, ahol a szocializált levéltárak feldolgozása új fényt fog vetni az egész magyar történelemre és a társadalomtudományok terén, ahol az adatgyűjtés még a kezdet kezdetén van. Állapotainkra a szellemi tudományok terén jellemző, hogy a hivatalos magyar irodalomtörténet nem győzte a magyar nemzeti géniusz kinyilatkoztatásait csodálni, de Arany János kéziratai még ma is kiadatlanul hevernek a Nemzeti Múzeumban. A tudományos csoport megbízást adott sürgős publikálásukra. S mindezen munkálatokban tudományról lévén szó, valamennyi komoly írónk egyformán szóhoz juthat, mindenkit, aki tudományosan dolgozni tud és akar, politikai vagy társadalmi szereplésére való tekintet nélkül felhívunk, hogy vegye ki a maga részét a kollektív munkából.

 

A pártiskola új programja

(Vizsga a pártiskola első tanfolyamán.)
(Vörös Újág 1919 júl. 31)

A szocializmus állami propagandájában igen fontos szerep jutott a szocialista-kommunista munkások pártjának égisze alatt működő pártiskolának, amely az elméleti tudás és a gyakorlati tapasztalatok fegyvereivel felszerelt új harcosokat, megbízható, lelkes agitátorokat képez ki a munkásmozgalom számára. A közoktatásügyi népbiztosság tudományos és népszerű propaganda csoportja most fejezte be az első pártiskolai tanfolyamot, A tanfolyam 7 hétig tartott s a következő tárgyköröket ölelte fel:

1. A szocializmus gazdaságtana. Előadó: Varga Jenő. 2. Állam és forradalom. Előadó: Rudas László. 3. A XIX. sz. politikai története, különös tekintettel a forradalmakra. Előadó: Varjas Sándor. 4. A Kommunista Kiáltvány taglalása. Előadó: Bolgár Elek. 5. A szocialista elméletek és mozgalmak története. 6. A Tanácsköztársaság alkotmánya.

A pártiskola első tanfolyamának befejező vizsgáit most tartották meg s a vizsgálaton 31 elvtárs számolt be tudományos és gyakorlati készültségéről.

A vizsgázók valamennyien fizikai munkások: vasasok, szabók, festők, famunkások stb. általában megfelelő készültséget mutattak fel, úgyhogy nagyrészüknek tudását és megbízhatóságát kitűnően hasznosíthatjuk a proletárdiktatúra szolgálatában. A vizsgát tett elvtársak legtöbbje már meg is kezdte munkáját a szak- és pártmozgalomban.

A vizsga befejezése után a pártiskolában újabb tanfolyam fog megnyílni.

A pártiskola programját a pártélet gyakorlati szükségleteihez szabja, célja: a proletárdiktatúrában nélkülözhetetlen közigazgatási, politikai és előadói funkciók ellátására alkalmas elvtársak nevelése és kiképzése.

 

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!