(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság 1919 – Szikra)

… Lenin, a bolseviki párt fejlődésével kapcsolatban elmondotta, milyen áldozatok és szenvedések árán kovácsolódott ki a bolsevizmus forradalmi elmélete: „Vagy félévszázadon át, körülbelül a múlt század 40-es éveitől a 90-es évekig a haladás eszméje Oroszországban példátlanul vad és reakciós cári elnyomás alatt sóvárogva keresett helyes forradalmi elméletet és csodálatos buzgalommal és alapossággal kísérte figyelemmel ezen a téren Európa és Amerika minden „legfrissebb szavát”. „A marxizmust, mint az egyedül helyes forradalmi elméletet, Oroszország valóban kiszenvedte magának félszázados hallatlan kínok és áldozatok, példátlan forradalmi hősiesség, hihetetlen energia és korlátot nem ismerő kutatás, tanulás, gyakorlati kipróbálás, csalódások, Európa tapasztalatainak megvizsgálása és a mienkkel való összehasonlítás árán” … „Másrészről a bolsevizmus, mely ezen a gránitkemény elméleti alapon keletkezett, 1903-tól 1917-ig oly tizenötéves gyakorlati történelmet élt át, melynek a tapasztalatok gazdagságát tekintve, az egész világon nincsen párja”.

A magyar kommunisták távolról sem rendelkeztek ilyen múlttal. Ők lényegében az ausztro-marxizmusnak, a megalkuvó szociáldemokrata gyakorlatot forradalmi frázisokkal elfödő, Ausztriában nagyranőtt és Magyarországra átplántálódott mozgalomnak voltak neveltjei. Az orosz forradalom tanai és tapasztalatai magukkal ragadták őket. De ahhoz, hogy a marxista-leninista elmélet egy párt vérébe és velejébe menjen át, sok tényező kell, többek közt idő.

A bolsevista elmélet nem hatott a magyar kommunistákra elég mélyen és elég hosszú ideig ahhoz, hogy a Tanácsköztársaság nehéz viszonyai között minden kérdésben helyesen és jól tudták volna alkalmazni.

Így történhetett aztán, hogy a hatalom megragadása után egy sor döntő hibát követtünk el. A legsúlyosabb hiba az volt, hogy a Kommunista Párt az egyesülés címén lényegében beolvadt az opportunistáktól és árulóktól meg nem tisztított szociáldemokrata pártba. Az új, egyesült pártban csakhamar erőre kaptak a megalkuvók, a fegyverletétel hívei. A párt ezzel alkalmatlanná vált arra a vezető szerepre, melyet egy valóban marxista-leninista pártnak a forradalomban vinnie kell. Nem kevésbé súlyos hibának bizonyult az, hogy az ezerholdakat nem osztották fel.

(Részlet Rákosi Mátyás beszédéből. Nagybudapesti
pártfunkcionáriusok ünnepi értekezlete, 1948 nov. 20)

A két párt egyesülése

(Rákosi Mátyás védőbeszédéből — 1935)

… Maga a két párt egyesülése még nagyobb hiba volt. Az történt, hogy a szociáldemokrata pártnak akkor már hétszázezer tagja volt. Már pedig a kommunista pártnak, vagy a proletárforradalmat vezető pártnak a proletariátus válogatott élcsapatának kellett volna lennie. Magyarországon pedig nem volt 700.000 élcsapatra alkalmas proletár, talán 70.000 lett volna, úgyhogy egy ilyen forradalmat vezető munkáspártnak legalább egytizedére kellett volna csökkennie, hogy feladatainak megfeleljen, hogy vezetője, agya, központja legyen a forradalomnak.

Ezt a lehetőséget mi magunk ütöttük agyon, hogy egyesültünk. A szociáldemokrata párt az egyesülésnél intakt párt volt, ezer és ezer szervezettel, a kommunista párt pedig földalatti párt, amely nem egyesült a szoc.-dem. párttal, hanem egyenként belépett a szoc.-dem. pártba. Ez volt a komműn bukásának legfontosabb központi oka.

A párt és a szakszervezetek a diktatúra időszakában

(Rákosi Mátyás beszéde a III. Internacionále II. kongresszusán Moszkva, 1920 júl. 23)

… A Magyar Tanácsköztársaság minden tekintetben fejlettebb viszonyokat talált, mint Szovjetoroszország. Az ország jobban központosított volt, a vasút jobban kiépített, az utak jobb állapotban, a mezőgazdaság magasabb fokon.

Minden viszonylatban közelebb állottunk a nyugati államokhoz, mint Szovjet-Oroszországhoz. Tapasztalataink azonban mégis minden ponton az oroszoknak a kommunista pártokról alkotott felfogását erősítik meg. Mindaddig, amíg a mi kommunista pártunk az orosz minta szerint erősen centralizált, szigorúan fegyelmezett volt és tagjai csak egy bizonyos kipróbálás után vétettek fel és szigorúan kezelték őket, — pártunk, éppen úgy, mint az orosz párt, a proletariátus élcsapatát jelentette. Abban a pillanatban, amidőn pártunk egyesült a szociáldemokratákkal, és ezáltal a proletariátus hátramaradt részeit és a kispolgárság egy nagy részét, amely a Szociáldemokrata Pártba be volt szervezve, befogadta, a part ezt a jelentőségét elveszítette.

Ezenkívül a diktatúra megalapozásához óriási szükség volt osztálytudatos, önálló káderekre. Kényszerítve voltunk az egyesült párt minden használható erejét a különböző szovjetekben elhelyezni. Ezáltal a párt teljesen elerőtlenedett. Így kénytelenek voltunk, még olyan politikai kérdésekben is, amelyekkel az egész proletársághoz kellett volna fordulnunk, — az ezt csaknem teljesen átfogó szakszervezeteket igénybevenni. Ezáltal olyan helyzet állott elő, hogy a szakszervezet teljesítette a párt feladatait is. Kiderült, hogy a diktatúrával a szakszervezetek működésében és feladataiban óriási változás állt elő. — A szakszervezeteknek új feladatok egész sorát kellett megoldaniok, mint a termelés újjászervezése, a munkafegyelem helyreállítása stb.; de annyira igénybe voltak véve az új tagok áradatának felvételével, hogy még azt sem tudták kellőképpen megoldani.

Magyarországon a párt alkalmatlansága folytán kényszerítve voltunk ezeken a feladatokon kívül még egyéb feladatokat is, mint a Vörös Hadsereg megalakítása, iskolaügy, élelmiszerellátás stb., átadni a szakszervezeteknek. — Kiderült azonban, hogy ezeket a kérdéseket képtelenek megoldani. — Átvették ugyan a feladatokat, de egyetlen területen sem tudtak megközelítően sem kielégítő megoldást találni, nemcsak azért, mert többnyire reakciósak voltak, — néhány szakszervezet már a diktatúra előtt forradalmi beállítottságú volt, — hanem azért is, mért nem politikai feladatok megoldására alakultak. Néhány hónap múlva előttünk állott az elkerülhetetlen szükségszerűsége egy erős, új kommunista párt megalapításának. — Ezáltal kényszerítve voltunk más súlyos feladatok mellett, amelyeket a diktatúra hozott magával —, még egy újat is megoldani, olyant, amely Oroszországban már a diktatúra előtt meg volt oldva azáltal, hogy ott már volt kommunista párt.

Kényszerítve voltunk rövid idő alatt egy olyan új pártot kiépíteni, amely minden vonatkozásban az orosz mintát volt hivatott követni. A belső összeomlás és a katonai vereségek ezt a tervünket meghiúsították.

De még egyszer hangsúlyoznom kell, hogy a Magyar Tanácsköztársaság tapasztalatai minden vonatkozásban megerősítették az orosz tapasztalatokat és ahol eltértünk azoktól, hibákat követtünk el, amelyekért szörnyű áldozatokkal kellett megfizetnünk. Utólag, amidőn már erőink újraszervezése felé haladtunk, a magyar tanácsuralom legnagyobb hibáját abban láttuk, hogy a diktatúra folyamán nem rendelkeztünk erősebb, szervezettebb párttal. Ekkor kezdtük el egy szigorúan centralizált, vasfegyelmű párt kiépítését. Meg vagyok győződve arról, hogy az új párt az orosz kommunista párt irányvonalát folytatva, az orosz tapasztalatokat fogja megerősíteni és támogatni.

Kommunista Párt hiánya a diktatúrában

(Új Március 1926 ápr.)

… Az egyesülés következménye az lett, hogy a diktatúrában nem volt párt. Hiányzott a diktatúra gerince, hiányzott az egységes akarat, a kollektív erő, mely vezetni tudta volna a munkástömegeket, mely össze tudott volna olvadni velük, hogy a forradalmi energiákat a proletárállam megvédésére mozgósítsa, és amely szükség esetén átmenetileg a maga vállára tudta volna venni a diktatúra megvédelmezésének egész terhét is.

A vezető kommunista párt hiánya a diktatúrában ez volt a diktatúra főgyengesége, főhibája —, melynek nyomát a diktatúra minden részlethibájában meglelhetjük. A magyar proletárdiktatúra főtanulsága, hogy vezető kommunista párt nélkül a proletariátus nem tudja megvalósítani, megtartani a maga politikai uralmát. Ebből persze nem következik az, hogyha lett volna párt, akkor nem követtünk volna el hibákat. A párt is tévedhet, a párt sem csalhatatlan. De mert nem volt párt, nem volt meg a kollektív önkritikának, a hibákból való kollektív okulásnak, a hibák kollektív korrigálásának lehetősége.

Mert az egyesülésnek az volt a következménye, hogy a kommunisták szétszóródtak, atomizálódtak. Az egyes kommunisták emberfeletti munkát végeztek a hadseregben, a közigazgatásban stb., de megszűnt köztük a tervszerű, a szervezett, a pártszerű együttműködés. Ha pedig a kommunisták szervezett, kollektív munkája lehetetlenséggé vált, akkor ebből szükségszerűen következett az is, hogy a kommunisták befolyásának szervezett biztosítása a tömegekre szintén lehetetlenséggé vált. Nem voltak szervezeteink, melyek összekapcsolhattak volna bennünket a tömegekkel, hiányzottak azok a szervek, melyek hozzánk juttatták volna a tömegek hangulatát, kívánságait, és amelyek a tömegekhez juttathatták volna álláspontunkat, jelszavainkat. Az egyes kommunisták közötti szervezett kapcsolat meglazulása és lehetetlenséggé válása egyszersmind arra vezetett, hogy meglazult és lehetetlenné vált a kommunisták és a tömegek közötti kapcsolat is.

Párt hiányában a kommunisták és a tömegek viszonya nem a kölcsönhatáson alapuló vezetésnek volt a viszonya. Párt hiányában nem tudtuk megtartani és elmélyíteni azt a befolyást, melyet a Károlyi-éra alatt szereztünk, nem tudtuk a szociáldemokráciának a tömegektől való izolálását folytatni és befejezni; ellenkezőleg: mi magunk izolálódtunk a tömegektől. Az egyesülés következtében félbeszakadt a munkásság kivonásának munkája a szociáldemokrata befolyás alól, sőt közvetlenül a diktatúra kikiáltása utáni időben nekünk kellett megvédelmezni a szociáldemokrata vezéreket a tömegek bizalmatlanságával és gyűlöletével szemben.

A kommunisták atomizálódásával szemben a szociáldemokraták ellenforradalmi szervezettsége szinte érintetlen maradt. Ez biztosította ellenforradalmi aknamunkájuknak a fölényt a kommunisták ellenrendszabályaival és önfeláldozó munkájával szemben. Ennek a helyzetnek a következménye a legélesebben a szakszervezetekben nyilvánult meg. A Károlyi-éra viharos osztályharcai és hatalmas szervezetlen tömegeknek a szakszervezetekbe való betódulása következtében az opportunista vezetők szinte minden befolyásukat elvesztették. A tömegek ellenük fordultak. A szociáldemokrata párttal való egyesülésünk azonban megkötötte a kezünket és lehetetlenné tette, hogy a tömegek meghódítását a diktatúra előtt befejezzük, és megkoronázzuk a szakszervezetek meghódításával a diktatúra alatt. Nem lévén párt, mely ezt a munkát el tudta volna végezni, a tömegeket ilymódon szinte mi magunk helyeztük vissza a szakszervezeti vezetők befolyása alá, mi magunk tettük lehetővé, hogy a szakszervezetekből, melyekből eleinte a mi forradalmi munkánk hatalmas hátvédjét lehetett volna csinálni, később a szociáldemokrata ellenforradalom bástyái lettek.

A szakszervezetek maradtak meg a diktatúra alatt a munkásság egyedüli tömegszervezetének, ami mutatja, hogy a két párt egyesülése miatt (és a szakszervezeti vezetők befolyásának ebből folyó konzerválása miatt) a diktatúra sem tudott változtatni — a kommunisták ilyenirányú kísérletei ellenére sem — a magyar munkásmozgalom hagyományos szerkezetén. Nem a munkástanácsokhoz, hanem a szakszervezetekhez kellett menni, ha a diktatúra válságos pillanataiban a tömegek áldozatkészségére akartak apellálni a kommunisták. A dicsőséges május 2 megmutatta ennek a helyzetnek minden előnyét, de később, amikor a szakszervezeti bürokraták mind nyíltabban szervezték az ellenforradalmat, kiderült minden hátránya is annak a helyzetnek, hogy az ellenforradalmi vezetés alatt álló szakszervezetek voltak a vörös hadseregnek is a káderei.

Ugyanez a helyzet nyomta rá bélyegét a diktatúra alatt a munkástanácsokra is. A magyarországi munkástanácsok a háború alatt a nagy 1918-as sztrájkok tüzében születtek meg, és minden szociáldemokrata kiherélési igyekvés ellenére forradalmi szervek voltak. Még a Károlyi-uralom alatti budapesti munkástanácson is, melyben pedig a szociáldemokrata bürokrácia vitte a szót, és amelyből a kommunisták kidobásával az osztályegyüttműködés szervét akarták csinálni, meglátszott, hogy a munkástanács intézményét a proletárforradalom hozta létre. Még ebben a munkástanácsban is benne volt mellékkormány-mivoltának egy eleme, hisz a Károlyi-kormányzat alatt sem történhetett semmi ennek az opportunista vezetés alatt álló munkástanácsnak az akarata ellenére. A diktatúra kikiáltása és a szociáldemokrata budapesti munkástanácsnak feloszlatása után a kerületekben mindenütt forradalmi munkástanácsok alakultak, melyek kommunisták vezetése mellett hatalmi szervek feladatait végezték. A két párt egyesülésének szomorú konzekvenciája volt, hogy ezekben a munkástanácsokban kifejeződő spontán forradalmi energiákat nem tudtuk hasznosítani. A szervezett szociáldemokrata ellenforradalom egész dühe mindjárt kezdettől fogva ellenük fordult, és ezek a forradalmi kerületi munkástanácsok a hivatalos munkástanácsok megalakulásával elhaltak. Az új munkástanácsok viszont — szervezett kommunista vezetés nélkül — nem tudtak proletártömegszervezetekké lenni, nem voltak a tömegeket egyesítő harci szervek, és tevékenységük tisztára közigazgatási térre szorítkozásával hovatovább mindjobban elszakadtak a tömegektől. Felelevenítésük, újjászervezésük — melyet a kommunisták a diktatúra utolsó szakaszában tervbevettek — maga is a kommunisták és a tömegek közötti kapcsolatnak felelevenítését feltételezte volna, a tömegekkel összenőtt kommunista párt létét követelte volna meg.

A kommunista párt hiánya odavezetett, hogy a kommunisták izolálódtak a tömegektől, hogy a munkásság — kommunista vezetés nélkül — a szociáldemokraták ellenforradalmi, defetista demagógiájának lett a szabad prédájává. A kommunisták harcai — mert nem volt párt — a szociáldemokrata szabotázs ellen csak gerillaharcok voltak és nem tudták felvenni a tömegek színe előtt a tömegekért folytatott nyílt, elvi harc formáját.

A párt hiánya tette lehetővé a kommunisták izolálódását a tömegektől, a szociáldemokraták ellenforradalmi befolyásának megerősödését, a párt hiánya tehát a főoka a diktatúra bukásának, mert hiszen magának a proletárságnak áldozatkész támogatása nélkül nem állhatott meg a proletárság diktatúrája.

A párt hiánya, a tömegek áldozatkészségének megcsappanása a diktatúra bukásának főoka — ez azonban nem jelenti azt, hogy a diktatúra bukásáért a munkástömegek „felelősek”. Az ilyen kérdésfeltevés nem kommunista, nem bolseviki. Mert a kommunista vezetés nélkül maradt, úgyszólván magukra hagyott tömegektől azt követelni, hogy „spontánul”, „önmaguktól” érjék el és tartsák meg a forradalmi öntudatnak és áldozatkészségnek azt a fokát, melyet csak kommunista vezetés mellett érhettek volna el és tarthattak volna meg — ez a tömegek után való kullogásnak, a párt vezetőszerepéről való lemondásnak az álláspontja. Ennek az álláspontnak még a csíráit is ki kell hogy irtsa magából a Kommunisták Magyarországi Pártja a maga dicső múltjának forradalmi önkritikája kapcsán.

… Végzetes hiba volt …

(Andics Erzsébet: Demokrácia és szocializmus 1918—19-ben)

A magyar kommunistáknak kétségtelenül nem egy olyan tévedése volt, amely hozzájárult a munkásforradalom sikertelenségéhez. A „baloldaliság gyermekbetegsége” bizony nagyon erős volt a magyar kommunisták között, akik egész sor alapvető jelentőségű elvi és politikai kérdésben 1918—19-ben nem rendelkeztek azzal a forradalmi, marxista tisztánlátással, amely Lenin és az orosz kommunista párt politikáját ilyen legyőzhetetlenné tette.

Mindenekelőtt végzetes hiba volt az akkori helyzetben a kommunista párt egyesülése a szociáldemokrata párttal, ami az adott körülmények között a kommunista párt de facto feloszlatásával volt egyenlő. Ebből a tényből a helytelen lépések egész sora következett. Hibásan értelmeztük a munkás-paraszt szövetség gondolatát is, amelyet pedig Lenin a munkásosztály politikájának egyik alapvető pillérévé tett. Ha 1919-ben felosztottuk volna az úri birtokokat a parasztság között, hatalmas szövetségesre találtunk volna a földműves milliókban, e helyett helytelen parasztpolitikánkkal — a nagybirtokoknak szocialista termelőszövetkezetekké való átalakításával — ezeket egyenesen az ellenforradalom karjaiba hajtottuk. Földosztással valószínűleg meg tudtuk volna akadályozni az ellenforradalom győzelmét. De még ha másképp fordult volna is, a feudális nagybirtok szétverésével olyan tény elé állítottuk volna az ellenforradalmat, amelyet aligha tudott volna egészen visszacsinálni és a magyar parasztságban a munkássággal való szövetség erős hagyományait tudtuk volna megteremteni. Mint tudjuk, mindennek az ellenkezője történt. Helytelen volt ugyancsak, hogy az „azonnali szocializmus” káros illúzióját osztottuk. A túl-nagy méretű „szocializálás” megoldhatatlanul nehéz feladatok elé állította az államot, növelte a gazdasági bajokat, elidegenítette tőlünk a város dolgozó rétegeit — kisiparosokat, kiskereskedőket —, amelyeket helyesebb politikával meg lehetett volna és meg kellett volna nyerni.

A mellett ezek a hibák nem voltak csupán a „baloldaliság gyermekbetegségének” a megnyilvánulásai, legalábbis ami a kommunista párt legismertebb vezetőjét, Kun Bélát illeti. Kun Béla valójában nem Lenin, hanem Bucharin tanítványaként működött. „Radikalizmusa” leplezett opportunizmus volt, a lenini forradalmi marxista politika teljesen idegen maradt számára, rengeteg kárt okozott a magyar kommunista pártnak és végülis a forradalmi munkásmozgalom ellenségeinek soraiba került.

Tiszta proletárpolitikát!

(Révai József cikke – Vörös Újság 1919 ápr. 4)

… Egyre-másra érkeznek hírek arról, hogy különösen vidéken a burzsoázia élénk „részt” kér magának a munkából. Feldugják fejüket a kispolgárok, a kispolgári gondolkozású polgári intellektuelek tömegei, az ügyvédek, a cégvezetők, mind kéri a maga „részét” a munkából.

A forradalmi proletariátus lemond erről a részvételről.

Tiltakozunk az ellen, hogy újra polgári Mitläuferek tömegeivel mocskolódjék be a Magyarországi Szocialista Párt tiszta proletárpolitikája! A szakszervezetekbe ijedt kapitalisták nyájai tódulnak be. Rémült parazita elemek szakszervezeteket alakítanak. A pártszervezetekben még mindig nem történt meg a kispolgári és nagypolgári elemek kitessékelése.

Mi féltjük a proletariátus forradalmi diktatúrájának komolyságát ezeknek az elemeknek a romboló és az építőmunkában való részvételétől.

A proletariátus tanuljon a múltból! Lássa meg, hogy a munkásmozgalom minden eddigi akadálya, eltévelyedése, célkitűzéseinek hibája, tömegeinek egymással szembekerülése, a célokhoz érkezés idején a megtorpanás, minden kétség és tisztázatlanság, mind abból eredt, hogy a munkástömegek mozgalmába belekerültek a kispolgárok tömegei és a proletariátus forradalmi politikáját megzavarták apró-cseprő reformista céljaikkal, szentimentális sóhajaikkal, emberbaráti szemforgatásaikkal. Az utolsó hónapok keserű mozzanatai, a testvérharc kilátása, a proletárpártok szembekerülése mind abból eredt, hogy a proletártömegek egy részének politikája nem ezeknek a tömegeknek a politikája volt, hanem a mozgalomba betódult kispolgári csőcselék által diktált politika.

A testvérharcot sikerült elkerülni. A munkástömegek forradalmi nyomása és a forradalmi pillanat objektív, tárgyi szükségszerűsége arra kényszerítette az egyik munkáspárt vezetőit, hogy a szubjektív erőnek és az objektív szükségszerűségnek behódoljon. A forradalmi cselekvés egyesítette a két táborban lévő munkástömegeket. Az egyesülés megtörtént a forradalmi platform alapján. Azonban külső, tényleges erőszak alkalmazása nélkül.

Hangsúlyozandó az „azonban” szó, mert a diktatúra vér nélküli megteremtésének minden kívánatos és jó oldala mellett, rossz és nem kívánatos mellékzöngéi kezdenek lenni. Oroszországban az erőszaknak tisztító szerepe nyilvánvaló volt. Ott a forradalom mozdonyáról lemaradtak azok, akik osztályhelyzetüknél fogva nem akarhatták a forradalmat.

Csak a forradalmi proletariátus csinálta a forradalmat, rombolt és épített. Itt azt fogják ellenvetni, hogy hiszen Lenin is kényszerült később kibékülni ezekkel az intellektuelekkel és kényszerült részt adni nekik a munkából. Csakhogy elfelejtik, hogy először is nem Lenin kényszerült, hanem éppen ezek az elemek kényszerültek a kibékülésre és hogy amíg a kibékülés megtörtént, addig alapos idő telt el. Ez idő alatt a termelési és tulajdoni viszonyoknak roppant méretű felforgatása történt meg. Megszűnt a munka bérmunka lenni és minden termelő eszköz köztulajdonba ment át. Úgyhogy a forradalom útjáról és munkájáról lemaradt elemek már nem voltak a burzsoázia tagjai vagy szolgái. Ez alatt az idő alatt a burzsoázia megszűnt a termelésben osztályként szerepelni és ideológiáját is kényszerült feladni. Az oroszországi proletárforradalomban, mert ezek az elemek nem vettek részt benne, nem is kellett tekintettel lenni rájuk. Nem kellett tekintettel lenni arra, hogy a bürokrácia tömegei, a fölöslegessé vált termelési bürokrácia egy része miből fog meg élni, hogy fog elhelyeződni? A proletariátus mehetett céltudatosan a forradalom útján.

A forradalom kegyetlen, de a forradalom roppant érdekeit egyes emberek érdekeiért nem szabad feláldozni. Ha a forradalom politikája filantróp szempontokból a termelésből egyelőre kívülrekedt elemek érdekeit is tekintetbe venné, akkor ez nem történhetne meg a nélkül, hogy a forradalom egyetemes érdekei ne kerülnének veszedelembe, hogy a tempó ne lassúdna és végül talán egészen megakadna, útjából kitérne. A forradalomnak ez a filantrópiája veszedelmesen emlékeztet a védővámos kapitalizmusnak arra a filantrópiájára, amely a kevésszámú ember megmentéséért nagy tömegek életstandardját szállította le. Természetellenesen prosperáló iparok védelmének ürügye alatt, sőt az ezekben az iparokban dolgozó munkások kenyerének megvédése címén, nagy tömegek kenyere drágult hallatlan arányokban. Osztályoknak nem lehetnek filantróp szempontjaik. Mert minden filantrópia, minden olyan cselekvés, amely szem előtt tartja más osztályok érdekeit is, visszavág a harcoló osztályra. Más osztálynak való kedvezés csak a proletariátus érdekei egy részének föláldozása útján lehetséges.

Ha a kispolgári tömegek, akiknek a forradalom nyilvánvalóan nem érdeke, tömegesen kapaszkodnak rá a forradalom lokomotívjára, akkor a lokomotív járása meglassúdik, vagy kisiklik a vágányáról.

Nem mondjuk azt, hogy a jelenlegi burzsoázia majd ne vehessen részt a termelő munkában. De gondolni kell arra, hogy a házak, a bányák, a gyár, a föld, a kereskedelem köztulajdonbavétele ellenére ma még azért burzsoázia a burzsoázia. Még fogcsikorgatva tűrik a proletariátus diktatúráját, még bíznak az antant katonáiban, még remélik a kapitalizmus feltámadását. Az ideológiájuk még ép! Még osztály a burzsoázia és mint osztálynak megvannak az osztályérdekei. Ha résztvesznek a forradalom munkájában, akkor cselekvésüket osztályszempontok fogják irányítani.

Ez ellen tiltakozunk a forradalom érdekében. Ennek a betódulásnak, a forradalmi politika ezen beszennyeződésének kell elejét venni. Céltudatosnak kell lenni a forradalom érdekében.

Tiszta proletárdiktatúrát!

(Hozzászólások Révai József cikkéhez – Vörös Újság 1919 ápr. 5, 10)

Révai József elvtárs „Tiszta proletárpolitikát” című cikkéhez az elvtársak tömegesen hozzászólnak. Ezért csak fontosabb szempontú hozzászólásokat közölhetünk és egyes cikkekből szemelvényeket.

Magyari Ferenc elvtárs többek között ezt írja:

— Révai elvtárs cikke, azt hiszem, a kommunista elvtársak közhangulatát fejezi ki és akkor jött, amikor már éppen időszerű volt ennek a kérdésnek a felvetése.

Helytelennek és elítélendőnek tartom, hogy a szak- és pártszervezetek a burzsoázia menedékházai legyenek. Ha ennek rövidesen véget nem vetünk, úgy bekövetkezik az a helyzet, hogy három hónap múlva Lenin harci térképe mellékutak berajzolásával lesz elcsúfítva …

Román Imre elvtárs ezt írja:

— Ma, amikor a proletariátus az ő nagy szervezettségénél és az ebből eredő forradalmi fellángolásánál fogva rálépett arra az útra, amely a proletariátust a szocializmus végcéljához vezeti de csak abban az esetben, ha ezen az úton nyílegyenesen halad előre, nem nézve semmi útjába jövő akadályt —, nem szabad azt ma eltűrni, hogy a lelkes proletártömegek tömött soraiba nem odavaló elemek férkőzzenek, mert ezek, ha jelenleg még megakadályozni nem is tudják a proletariátust forradalmi tetteiben, de igyekeznek forradalmi fellángolásaikat csillapítani.

Steif Antal elvtárs:

— Első pillanatra a látszat az, hogy a harcnak már vége. A polgárság hallgat és fizet; gyűlölettel, tehetetlen dühvel, elkényszeredett mosollyal megtesz mindent, amit neki parancsolnak.

De a harcnak nincs vége, a harc csak most jön.

Ne mondja azt senki, hogy a polgárság beözönlése nem lehet veszedelmes, mert mi vagyunk többségben. Többségben mindig az a rész van, amely cselekszik.

Mi a burzsoáziát meg akarjuk szüntetni, azt akarjuk, hogy ne legyen. Vigyázzunk, nehogy a „szakszervezet” név tabuja alatt tovább éljen s az új rend felépítésének örve alatt a maga ideológiáját ezer és ezer proletár testvérünk nyakába varrja, hogy aztán ismét akadjon proletár, aki proletár ellen emel fegyvert.

Szerkesztő Elvtársak! A „Tiszta proletárpolitikát” című cikk csak a proletárok ellenségeinek lehet ellenszenves. Ha e cikk gondolatmenete a proletáruralom tökéletes kiépítésében egy percre sem lesz szem elől tévesztve, biztosítva van és hamar kiépül jövőnk.

A proletárforradalmat — a termelést, a javak elosztását stb. — tisztán csak proletár lehet hivatva lefolytatni és érvényre juttatni. A középosztálynak — a bürokráciának, intelligenciának, kispolgárságnak és kereskedőknek azt a nagy részét, amely eddig a kapitalizmusnak a szolgálatába szegődött, a mi szolgálatunkba kell állítani, de politikai megbízhatóságuk kétségbevonása mellett, mindaddig, míg kétségtelen jelét nem adják annak, hogy tökéletesen átváltoznak, átszellemültek a mi politikai állásfoglalásainkra. Ha ezt nem tudjuk elérni, csak célunk szolgálatára kényszeríthetjük őket, legszigorúbb politikai ellenőrzés mellett mindaddig, míg mi egy új generációt nem nevelünk.

Kérjük a szerkesztőséget, hogy eddigi irányelveinket támogató hasonló szellemű cikkeknek ezután is mindig helyt adni szíveskedjék lapunkban.

A legbensőbb elvtársi üdvözlettel a B. E. V. V. budai főműhely összmunkásai nevében: Keresztes Béla, Szilágyi András, Bálint József, Nemetz Jeromos, Helyi György, Légrády Bertalan stb. …

Lényeg és forma

(Rudas László cikke — Internationale, 1919 jún.)

… Az egyesülés elvi és elméleti alapon történt, a kommunizmus elvi és elméleti alapján. A szociáldemokraták fogadták el a kommunisták elvi és elméleti alapjait, nem pedig megfordítva. Elfogadták az imperializmus értékelését, a proletárdiktatúrát a burzsoádemokrácia helyett és a Tanácsköztársaságot a burzsoá köztársaság helyett. Minden lényeget elfogadtak, csak egy kis formaságot utasítottak vissza: ez volt a párt neve. Elfogadták a kommunizmus elméletét a kommunista jelző nélkül. Az új pártot szocialista pártnak nevezték el.

Midőn a magyar proletárforradalomnak és a két párt egyesülésének híre az orosz forradalom szívébe, Moszkvába érkezett (éppen ott tartózkodtam, mint a Kommunisták Magyarországi Pártjának küldöttje a kommunista III. Internacionále első nemzetközi kongresszusán), Lenin örömét a forradalom újabb térhódításán ez a név igen megzavarta. Nem tudta megérteni, hogy hogyan lehetséges az, hogy minden lényeg nem nyomott annyit a latban, mint ez a kis külsőség, a párt neve. Hogyan lehet az, kérdezte, hogy a szociáldemokrata párt minden lényeges dolgot elfogad és éppen ilyen külsőségen akad fenn, amelynek megvan ugyan a maga jelentősége, de kétszeresen van meg — mint látni fogjuk — akkor, ha visszautasítom.

A magyar proletariátus akkor, mikor a proletárdiktatúra kimondásával rálépett a forradalom útjára, belekapcsolódott az orosz és ukrán proletariátus forradalmába. Legelső lépése az kellett, hogy legyen a Magyar Tanácsköztársaságnak, hogy a cselekvő proletárszolidaritás elvét proklamálja s az Orosz Tanácsköztársasággal véd- és dacszövetségre lépjen. Ugyanennek a forradalmi összetartozásnak a kifejezése volt az, hogy az újonnan egyesült szocialista párt a II. Internacionáléból kilépve a III. Internacionáléhoz csatlakozott.

Ennek a III. Internacionálénak pedig legfontosabb jellemzője, a leglényegesebb elválasztója a II. Internacionálétól, úgyszólván a jogalap, mely megalakulását jogossá és szükségessé tette, a következő: Ez nem papirosnemzetköziség, amely bizonyos időközökben összeülő kongresszuson hozott határozatokban merül ki, a kongresszusok közt pedig minden ország proletariátusa éli a maga külön életét, úgy, ahogy akarja, hanem ez a nemzetköziség eleven, élő nemzetköziség, mely az egész világ proletariátusának fegyveres szolidaritására támaszkodik. Ez a III. Internacionále éppúgy, mint ahogy egy világproletariátust ismer csak, mely ma egy világforradalmat csinál, egy pártot ismer csak, a kommunisták pártját, mely ezt a világforradalmat vezeti.

Ne tévesszen meg senkit az, hogy ez az egy kommunista párt nemzeti keretekre oszlik. A proletariátus világforradalmának is nemzeti keretek között kell megindulnia. Kapitalista örökség ez. A kapitalista piac nemzeti szaggatottsága nem tűnhetik el máról holnapra, hiszen az egész kapitalista termelő rend felszámolása hosszú fejlődési folyamat során fog csak megtörténni. A proletariátusnak nincsenek nemzeti piacai s a nemzeti sajátosságok, miután gazdasági érdekellentéteket nem takarnak, nem fognak szétválasztólag hatni. A nemzeti sajátosság megmaradhat majd a nélkül, hogy nemzeti ellentétekké fajulna.

Ennek a nemzetköziségnek, ennek a nemzetközi egységességnek, mely egyelőre csak lehetőségeiben van meg (bár ez a lehetőség szükségszerűen bekövetkező lehetőség), az előrevetítése a párt egységessége. A párt az osztály legöntudatosabb és legértelmesebb előcsapata kell, hogy legyen. Csak természetes, hogy amit az osztály a maga küzdelmes harci útján csak lassan, lépésről lépésre haladva valósíthat meg, azt a párt, az osztály vezető része, előbb ismeri fel és ismeri el. A proletariátusnak egyesülése a nemzetközi forradalom útján, amely maradandó egység marad a forradalom után, — előreveti árnyékát (inkább fényét) a párt egységében.

Aki nem ismeri el a párt egységességét — jól értsük meg, minden ország kommunista pártjainak egységes voltát —, az tagadja magának a forradalomnak egységességét. S amikor a magyar proletárforradalom vezető pártja habozik magát kommunista pártnak nevezni, nem ezt az egységet töri-e meg az eltérő szocialista névvel? Vagy akármilyen más névvel, mely nem a kommunista név? Csak nem a proletárforradalom egysége ellen merül fel kétség, aggály, vagy kifogás? Ha pedig nem, ha ezt a forradalmi osztályegységet elismerjük és valljuk és vállaljuk: miért akkor visszariadni ez egység külső kifejezésétől, a kommunista névtől?

Íme, amit külsőségnek láttunk első pillanatra, arról kitűnik, hogy nem is annyira külsőség. A párt egységének tagadása a forradalom egységének a tagadása. S ki tagadhatja, hogy ez magára a forradalomra nézve veszélyes? Hogy ez a forradalom zavartalan menetét alkalmas gátolni?

Az elfogadott lényeges alapelvek leglényegesebb betetőzése a párt neve. Szimbólum ez, de olyan szimbólum, amely egyszersmind program. A forradalom programja.

A párt kommunista nevének ez a jelentősége. S ha azt mondtuk, hogy ennek a jelentősége kétszeressé válik, ha visszautasítom, az a mondottak után magától értetődik. Aki a pártot nem akarja kommunista pártnak nevezni, akinek nem volt szava a lényeges alapelvek ellen, de akadékoskodik a párt nevénél, az annak a gyanúnak teszi ki magát, hogy az alapelveket is csak fenntartással fogadta el, vagyis csak úgy tett, mintha elfogadná, vagy elfogadta a kényszerítő helyzet súlya alatt — de ezt a helyzetet nem tekinti véglegesnek s a párt nevében hátsó kaput hagy nyitva —, talán az elszakadásra.

Nem volna szerencsétlenség, akármi volna a párt neve, ha a párt a forradalomnak nem volna a vezető eleme. A vezető elemnek pedig tisztán kell látnia a társadalom hatóerőit, a célhoz vezető eszközöket és módokat. Amint a párt programjának tisztának és világosnak, azt mondhatjuk, tudományosan megalapozottnak kell lennie, úgy a párt nevének is olyannak kell lennie, amely programot adjon. A szocialista név kifejezi ugyan a mai történések első célját, a szocialista társadalmat, de nem fejezi ki az e célhoz vezető egyetlen utat, a proletáregységet, az orosz forradalomhoz kapcsolódást, nem fejezi ki a második célt: a kommunista társadalmat. S nagyon is hasonlít a II. Internacionále Scheidemannjai, Noskejai stb.-jei által kompromittált szociáldemokrata névhez. Csak annak tetézhetik ez a név, aki a szociáldemokrácia s a kommunizmus között még mindig csak taktikai különbséget tud látni, vagy akinek a proletárgyilkos Scheidemann és Noske pártja még mindig „proletárpárt”, forradalmi párt.

… Kitört a világháború, a kapitalizmus csődje nyilvánvalóvá lett, nyomon követte ezt az orosz proletárforradalom s ehhez a forradalomhoz, a világforradalom első etapjához, csatlakozott a magyar proletariátus, mint e világforradalom második etapja. Ezek a történelmi erők kérlelhetetlenek. Kérlelhetetlenül eggyé kovácsolják majd minden ország proletáriátusát a forradalomban.

Alpári Gyula felszólalása
a Szocialista-Kommunista Munkások Magyarországi Pártja Pártgyűlésén

(Vörös Újság 1919 jún. 14)

— Tisztelt elvtársaim! Azzal, hogy a proletariátus a proletárdiktatúrára tért át, a legérzékenyebben, életterében támadta meg a burzsoáziát. Elvette a burzsoáziától vagyonát, elvette tőle kényelmes életét, amelyben eddig élt. Ezzel a ténnyel, elvtársaim, a burzsoáziát elkeserítette, és természetesen ellenforradalmárrá tette. A burzsoáziának meg kell minden alkalmat ragadni, hogy a régi állapotot visszacsinálja. Már mostan a diktatúra módszereitől függ az, hogy a burzsoázia lábrakaphat-e, lábrakaphat-e az ellenforradalmi cselekvés, amelyre a burzsoázia mindenképen törekszik.

Amint megengednénk annyit a módszer kezelésében a burzsoáziának, hogy gyülekezhessék, hogy a burzsoázia ellenforradalmat csinálhasson, arra lennénk majd kényszerítve, hogy ezt az ellenforradalmat a legerélyesebben elnyomjuk, ez pedig vérontás nélkül alig fog sikerülni, (Úgy van! Úgy van!) Ha fegyvert adunk a burzsoázia kezébe, akkor elő segítjük magunk is az ellenforradalmat. Ha azonban nem akarjuk ezt elősegíteni, akkor konzekvensen, szilárdul, keményen kell kezelnünk a diktatúrát. (Élénk helyeslés.) Természetesen ezzel nem mondom, hogy fölösleges vérontást csináljunk, nem mondom, hogy tyúkszempolitikát folytassunk, hanem azt mondom, hogy konzekvensen és erélyesen ragaszkodjunk a diktatúra szigorú módszereihez.

Kunfi elvtárs ajánlotta először, hogy tartsuk meg a szocialista nevet. Miért nem vesszük föl egyszerre azt a nevet, amely megillet bennünket, amely a mostani mozgalmat a leghívebben kifejezi: a kommunista nevet? (Éljenzés és taps.)

Én azt hiszem, elvtársaim, ha dolgozni akarunk, és lehetővé akarjuk tenni a munkásság számára azt, hogy ne veszekedjenek egymással, hanem dolgozzanak, akkor rendeznünk kell ezt a névkérdést is, mert ha nem, akkor a viszály meg fog maradni a munkásság közt és akkor nemcsak teoretikus jelentősége lesz, hanem praktikus jelentőséget is kap, amely csak hátráltatni fogja a diktatúrát munkájában.

Rónai elvtárs tegnapi felszólalása során rámutatott arra, hogy a programban nem emeltük ki kifejezetten azt, hogy mi a nemzetközi forradalomra építünk, holott ez tevékenységünk fő alapja. Nos hát rendben van. Emeljük ki a programban, hogy mi a nemzetközi forradalomra támaszkodunk. Azonban a forradalmat csinálják, a forradalmat pártok készítik elő. Melyek azok a pártok, amelyek nyugaton a forradalmat előkészítik? Mindenütt a kisebbségben lévő kommunista pártok. Már most, ha mi nem vesszük föl azt a nevet, amelyet ők felvettek, ezzel mi megtagadjuk a közösséget velük. Azonkívül van ennek még egy másik oka is.

Mindenütt hirdetik azt, hogy ez a mostani állapot nem átmeneti állapot a szocializmushoz, hanem átmeneti állapot egy tiszta „szocialista” kormányhoz, átmenet a visszatéréshez, oda, ahonnan kiindultunk és amelyet otthagytunk március 21-én. Ezt nemcsak itt terjesztik, hanem különösen külföldön, és ez nagyon megnehezíti a Tanácsköztársaság külpolitikai helyzetét az antantéval szemben. Az antant még ma is reméli, hogy azt, amit saját fegyvereivel és zsoldosaival nem tudott elérni, azt eléri azáltal, hogy a volt szociáldemokraták meg fogják dönteni a diktatúrát. Tisztelt elvtársaim, nagyon használna a mi ügyünknek, ha ez a párt egységesen odakiáltaná az antantnak: mi kommunisták vagyunk, az egész párt kommunista párt, mitőlünk semmit sem remélhetnek.

Rákosi Mátyás felszólalása a Szocialista-Kommunista Munkások Magyarországi Pártja országos pártgyűlésén

(Vörös Újság 1919 jún. 14)

— Két kérdés foglalkoztat bennünket ezidőszerint: a párt neve, és a diktatúra módszerei. Az első kérdés, bármilyen kényes, kevésbé fontos, mint a második, A helyzet az, hogy „szocialistának” nevezik magukat alapjában véve azok is, akiknek soraiból a „muníciós miniszterek” kerültek ki, és „szocialistának” nevezi magát Franciaországban az a párt, amely a nagytőkét képviseli. Mindenesetre erős csalódást fog kelteni, ha kommunista testvéreink Oroszországban azt látják, hogy hozzájuk fordulunk tanácsért és mikor ezt meg kaptuk, akkor negligáljuk. Azonkívül legyünk tisztában azzal is, hogy ezt a kérdési úgy saját burzsoáziánk, mint a külföldi sajtó megfelelően fogja kiélezni.

A második kérdés a diktatúra módszere. A magyar proletárdiktatúra módszere nem lehetett más, mint amilyen volt. Mindent elkövetünk, hogy a diktatúrát a túlzásoktól megmentsük. Ami történt, az feltétlenül szükséges volt, és kizárólag a burzsoázia provokációjának ellenhatása volt.

Legyünk tisztában azzal, hogy az osztályharc rajvonalai között nem lehetséges semleges zóna. Ha valahol visszavonjuk osztályharci vonalainkat, ott a burzsoázia diadalittasan fog utánunk nyomulni. Ha önként visszavonjuk itt, vagy ott vonalainkat, ez beismerése vagy gyengeségünknek, vagy annak, hogy nincs bennünk elszántság arra, hogy a kitűzött célt kérlelhetetlenül elérjük. Ezzel erőt adunk a burzsoázia kezébe arra, hogy harcát ellenünk még erősebben folytassa. Nagyon csodálom, hogy Kunfi elvtárs az, aki saját szerzett tapasztalatain nem okul.

Figyelmeztetem az elvtársakat arra az eljárásra, amit a burzsoázia sajtójával szemben igyekeztünk végrehajtani.

Nem szüntettük be a burzsoázia lapjait és eredménye az lett, hogy elfogyott a papír nemcsak burzsoálapok számára, de a Népszava és a Vörös Újság számára is. Figyelmeztettem az elvtársakat arra, hogy midőn szabadon eresztettük a túszokat, hogy ezáltal a burzsoázia jóakaratát magunknak megnyerjük, a burzsoázia jóakarata egy hét múlva vasúti sztrájkban nyilvánult meg. (Élénk tetszés.) Engedékenységgel osztályharcot megvívni nem lehet. Azzal mindannyian tisztában vagyunk, hogy most jutottunk arra a pontra, arra a pihenőre, ahol megállhatunk a nagy rohamban, és körülnézhetünk, és megállapíthatjuk, hogy hol történtek hibák, mit csináltunk rosszul. Tanulhatunk a hibából és igyekszünk a jövőre nézve jobb utakat előkészíteni. Ez azonban semmiesetre sem jelentheti azt, hogy az eddigi erélyes módszeren enyhíteni kell.

Ha valaki valami biztosítékot tudna nekünk nyújtani arra, hogy a diktatúra enyhébb kezelése esetén jobb lesz a munkafegyelem, megjavul az élelmezés, csökkenni fog a burzsoázia ellenállása, akkor talán lehetne erről szó. Erre nézve azonban sem Kunfi elvtárs, sem egyetlen ember semmiféle garanciát nem adhat. Semmi néven nevezendő engedményt visszafelé abban az irányban, ahogy Kunfi elvtárs ezt nekünk javasolja, nem tarthatunk jónak. Ennek eredménye éppen az ellenkezője lesz. Vérszemet kap a burzsoázia, az osztályharc erősebb lesz ellenünk és ellenkezője fog bekövetkezni annak, amit Kunfi elvtárs óhajt a proletárdiktatúra érdekében. Kérem az elvtársakat, semmiféle engedményre ebben az irányban ne adják oda magukat.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!