(idézet: Münchentől Nürnbergig – 1963)

1

Kaltenbrunner és a náci tábornokok

1945. december 10-én a Nemzetközi Katonai Törvényszék tárgyalótermében jelenlevők a vádlottak padján lejátszódó igen érdekes jelenetnek lehettek tanúi. Amikor a vádlottak reggeli után már a helyükön ültek, egy amerikai tiszt először vezette a vádlottak padjára Ernst Kaltenbrunnert, a hitleri Gestapo főnökét. A fasiszta hóhér gyengélkedett, s ezért nem állították elő a tárgyalás első napjaiban.

Kaltenbrunner azt várta, hogy vádlott-társai ugyanolyan szívélyesen fogadják, mint sok éven át tartó szoros együttműködésük idején mindig fogadták. De már amikor a tárgyalóterembe lépett, a vádlottak padjáról rideg pillantásokkal méregették, s úgy érezte magát, mintha nyitott ajtón át beáramló fagyos levegő csapta volna meg.

Üdvözölni akarta a vádlottak padján ülő barátait. Jodl tábornok felé fordult, hogy kezet szorítson bele, de ő tüntetőén elhárította a kézfogást, bár régebben — Kaltenbrunner erre jól emlékezett — megtiszteltetésnek tartotta. Keitel mellé ültették, akivel — mint a Gestapo főnöke a Wehrmacht vezérkari főnökével — sok évig együttműködött. Megpróbált szót váltani vele, de Keitel úgy tett, mintha nem hallaná. Ezután Raeder, majd Dönitz tengernagy felé fordult, de ők sem leplezték, hogy nem kívánnak beszélgetni a véres kezű hóhérral.

Ennek az egész jelenetnek szemtanúi nem is sejtették, hogy éppen akkor született meg az a később széltében terjesztett dajkamese, amely szerint a német tábornoki karnak nem volt része a német fasizmus által a második világháború idején elkövetett kegyetlenségekben és erőszakosságokban.

Keitel, Jodl, Raeder és Dönitz azzal, hogy elfordultak Kaltenbrunnertól, azt akarták mondani, hogy a számtalan gaztettet — a koncentrációs táborokban végrehajtott tömeggyilkosságokat, a hadifoglyok tömeges kivégzését, a hazafiak halálra gyötrését a Gestapo és az SS követte el, s hogy nekik, a német tábornokoknak, mindehhez egyáltalán semmi közük sem volt.

A Nemzetközi Katonai Törvényszék tárgyalótermében, mint már mondottuk, a tárgyi bizonyítékok között a fasiszta rémtettek szemléltetésére bemutattak egy náci felvételekből összeállított dokumentumfilmet. A bemutatás után Keiteltől megkérdezték, hogy milyen benyomást gyakorolt rá a film, mire ő a következőket válaszolta: „Szörnyű! Ezt mind a piszkos SS-disznók követték el (az én kiemelésem — A. P.). Ha tudtam volna erről, azt mondtam volna a fiamnak: »Inkább agyonütlek, semmint megengedjem, hogy belépj az SS-be.« De nem tudtam.”

Akkor, 1945-ben, Keitel és Jodl komédiázása a Nemzetközi Katonai Törvényszék tárgyalótermében nem járhatott a várt eredménnyel. Csak azt bizonyította, hogy ezekben a hitlerista tábornokokban, egyéb tulajdonságaik mellett, jó adag képmutatás is van. A tárgyalóteremben mindenki nagyon jól tudta, hogy Kaltenbrunnert egyáltalán nem véletlenül ültették Keitel és Rosenberg közé. Mindegyikük hóhérszerepet töltött be a hitleri klikk embergyűlölő terveiben, s valamennyien a legszorosabb kapcsolatban álltak egymással.

De alig néhány évvel később, a világhelyzet gyökeres megváltozásával, a hitlerista tábornokok, különösen azok, akik „keleti tapasztalatokkal” rendelkeznek, nagy becsre tettek szert a reakciós nyugati körök előtt. Az agresszív Bundeswehr soraiba tömegesen léptek be egykori náci tábornokok és más tisztek. Ez erélyes tiltakozásra késztette a közvéleményt, hiszen mindenki jól emlékszik a német szoldateszka kegyetlenkedéseire és erőszakosságaira.

Éppen emiatt, a hitleri tábornoki kar erkölcsi rehabilitálása céljából, eszelték ki azt a dajkamesét, hogy a fasiszta tábornokoknak nem volt részük a második világháború idején folytatott náci terrorpolitikában.

A német militarizmus mai ideológusai nem tagadják a kegyetlenkedéseket és erőszakosságokat, de azt állítják, hogy elkövetésükben csak az SS és a Gestapo bűnös — a német tábornokok lelkiismerete tiszta.

Igaz, a Nemzetközi Katonai Törvényszék ítéletében megbélyegezte a német szoldateszkát, s számtalan tényt sorakoztatott fel a német tábornokok szörnyű gaztetteinek bizonyítására. Megállapította, hogy „nagymértékben felelősek voltak azokért a bajokért és szenvedésekért, amelyek a férfiak, nők és gyermekek millióira zúdultak. Szégyent hoztak a tisztes katonai hivatásra”, s „kétségtelenül, egy kíméletlen katonai kaszt képviselői voltak”.¹ – A nürnbergi per anyaga. II. köt. Goszjurizdat 1954. 1044. old.*

De az egykori náci tábornokok rehabilitálásán mesterkedő imperialista propaganda szemrebbenés nélkül elveti, megalapozatlannak nyilvánítja a Nemzetközi Katonai Törvényszék ítéletét. Az „Anklage” című nyugatnémet folyóirat a nürnbergi pert „a legaljasabb történelemhamisításnak” nevezte.² – A nürnbergi per anyaga 7. köt. Goszjurizdat 1961. 668. old.* A hitlerista katonai klikk egyik védelmezője, Maurice Bardéche, „Nürnberg vagy az ígéret földje” című könyvében a következőket írta: „Könyvem célja — meggyőzni a világot, hogy nem szabad vakon hinni a győztesek által aláírt ítéletben …

Nürnbergben a németeket szócsavarás és hazugság alapján ítélték el.”³ – Az idézet forrása G. Sawicki: From Nuremberg to the New Wehrmacht (Nürnbergtől az új Wehrmachtig). Varsó 1957. 40. old.*

Bardéche állítása szerint a német főparancsnokságnak semmi köze a Gestapo által elkövetett rémtettekhez. „Ha alaposabban elemezzük az okmányokat — írja —, arra a következtetésre jutunk, hogy a felelősség nem a német főparancsnokságot terheli, hanem azokat az egyes tiszteket, akik a partizánoknak és az ellenállási mozgalom részvevőinek provokációi miatt nem tudtak uralkodni magukon, illetőleg nem tudták fegyelmezni katonáikat.”⁴ – Ugyanott.*

A hitleri tábornoki kar egyik szenvedélyes védelmezője, Montgomery Belgion, már idézett könyvében azt írta, hogy „a német hadsereg a második világháborúban sokkal jobban viselkedett, mint az elsőben”.⁵ – M. Belgion: Victor’s Justice (A győztes igazságszolgáltatása). London 1949. 9. old.* Manstein perének idején Paget angol parlamenti képviselő, Manstein ügyvédje, tagadta védencének bűnösségét, s a bíróság előtt arcátlanul kijelentette: „Amikor a Wehrmachttal Afrikában, Olaszországban és Franciaországban találkoztunk, arra a következtetésre jutottunk, hogy a német katonák nagyon rendes emberek.” Az elkövetett kegyetlenkedések közismert tényeit illetően cinikusan azt mondta, hogy „ezek nincsenek bizonyítva”. A hitlerista tábornokok többi védőjéhez hasonlóan, igyekezett minden bűnt az SS-re és a Gestapóra hárítani, a német tábornokokról pedig azt állította, hogy a harcok során „jelentős önuralmat és fegyelmet tanúsítottak” és a humanizmus elszánt bajnokai voltak.

A hitlerista tábornokok emlékirataikban váltig azt hajtogatják, hogy a német tábornoki kar nem vétkes a szörnyű bűncselekményekben, sőt, minden lehető módon szembehelyezkedett Hitlernek a nemzetközi jogot sértő parancsaival és szabotálta a végrehajtásukat. Halder, Guderian, Tippelskirch, Kesselring, Manstein és Blumentritt egybehangzó állítása szerint a német tábornokok a hadviselés nemes és lovagias hagyományain nevelkedtek, s hogy semmi sem ellenkezik annyira a tábornokok meggyőződésével, mint a nácizmus ideológiája.

Állításaik azonban kártyavárként omlanak össze, mihelyt szembekerülnek a tényekkel, a történelmi valósággal. Nem vitás, hogy a német tábornoki karnak megvannak a maga hagyományai, amelyek sokkal a fasizmus uralomra jutása előtt alakultak ki. Már Marx is írt róluk. Különösen szembetűnően érvényesültek ezek a hagyományok a francia—porosz háború idején. Kirívóan nyilvánultak meg az első világháború idején is. Csak egyetlen példát hozunk fel. A német militarizmus egyik oszlopa és ideológiai vezére, Sekt tábornok, 1915-ben memorandumot írt, amelyben megfogalmazta az Oroszország ellen viselt háború céljait. Arról ábrándozott, hogy Oroszország területén óriási, 10 000 négyzetmérföld kiterjedésű tartományt létesítenek, ahonnan az orosz lakosságot elűzik. Németország háborús veszteségeinek ismertetése után a következőket írta: „Mit jelent ezzel összehasonlítva 20 millió ember (orosz ember — A. P.) elűzése, akik között sok a zsidó, lengyel, mazuri, litván, lett, észt és más söpredék … A 400 000 négyzetmérföld területtel rendelkező Oroszországnak bele kell törődnie a területveszteségbe … Mindenesetre, szerintem könnyebb elűzni a 20 millió oroszt, mint megemészteni 7,5 millió belgát.”

Vajon különbözik-e a fentebbi program bármiben is attól, amit Hitler a „Mein Kampf”-ban írt? És nem helyénvaló-e az a következtetés, hogy a hitleristák éppen a német militaristák hagyományainak forrásából merítettek ösztönzést agresszív politikájukhoz, s ugyanígy embergyűlölő fajelméletük kialakításához és megvalósításához?

Nem véletlenül jelentette ki Rundstedt a nürnbergi per során, hogy a nemzetiszocialista eszmék a német militaristák számára semmi újat sem jelentettek. Ezek, mondotta, „a régi porosz időkből átvett eszmék voltak, amelyeket mi a nemzetiszocialisták nélkül is régóta ismertünk”.⁶ – A nürnbergi per anyaga. II. köt. 883. old.*

Nem helyénvaló-e mindezek után az a megállapítás, hogy Hitler, amikor hatalomra került, nem ütközött a német tábornoki kar ellenállásába, hanem a német militaristák háborús ideológiáját folytatta? A hitlerista klikk hatalomra jutva azonnal támaszra talált a német szoldateszka már kialakult nézeteiben és erkölcsi felfogásában.

A Nemzetközi Katonai Törvényszék a dokumentációs anyagok és a rendkívül fontos vallomások egész tömegével rendelkezett, amelyek mind azt bizonyították, hogy a hadviselés általánosan elismert törvényeinek és szokásainak galád megsértéséért, a békés lakossággal szemben elkövetett szörnyű kegyetlenkedésekért és erőszakosságokért korántsem csupán az SS-t, az SD-t és a Gestapót terheli felelősség, hanem semmivel sem kisebb mértékben a hitleri Németország fegyveres erőit is.

Már mondottuk, hogy Keitel a nürnbergi per során jámbor együgyűséget színlelt, „felháborodott” a nácik gaztettein, mindent egyedül az SS rovására írt. De mihamar lelepleződött. Kitűnt, hogy amikor egyes hitlerista tábornokok olyan jelentést küldtek a Wehrmacht főparancsnokságának, amelyben esetleges felelősségre vonástól félve, bírálták a szovjet hadifoglyok barbár kezelését, tényeket közöltek a szovjet hadifoglyokkal és polgári személyekkel szemben elkövetett szörnyű aljasságokról, s rámutattak, hogy mindez a legdurvább módon sérti az általánosan elfogadott nemzetközi jogszabályokat, Keitel a következőket írta rá: „Ezek a jogszabályok a hadviselés lovagias módszereinek megfelelő katonákra vonatkoznak. Itt (a Szovjetunió ellen folyó háborúban — A. P.) viszont egy egész világnézet megsemmisítéséről van szó. Ezért én ezeket az intézkedéseket helyeslem és fedezem.”⁷ – A nürnbergi per gyorsírásos jegyzőkönyve. 19. köt. 10. old. (oroszul).*

Aligha kell bővebben magyarázni, hogy Keitel e sorai egymagukban halomra döntik a német militarizmus jelenlegi védelmezőinek minden olyan állítását, amely szerint a náci tábornokok nem felelősek az elkövetett kegyetlenkedésekért és erőszakosságokért.

„Nem szabad nekik megkegyelmezni …”

A náci bandák azonban korántsem csupán szovjet polgárok ellen követtek el súlyosabbnál súlyosabb gaztetteket. Most a Nyugat és a német militarizmus új szövetségének ideológusai azt igyekeznek bizonyítani, hogy a hitleristák elkövettek ugyan kegyetlenkedéseket és erőszakosságokat, de csak Keleten, s hogy a németeknek a Nyugattal érzett „európai sorsközössége” még Hitlert sem vitte rá arra, hogy háborús bűncselekményeket kövessen el a nyugati országok hadseregei és lakossága ellen. K. Tippelskirch náci tábornok egyenesen azt írja, hogy a hitleri hadseregnek Franciaországban tanúsított magatartása annyira korrekt és előzékeny volt, hogy a franciák, amikor német katonákkal szóba elegyedtek, a „Monsieur német katona” megszólítást használták.

Frederic Rochet, az amerikai hadsereg őrnagya, aki a háború idején katonai ügyész volt, írásos tanúvallomást terjesztett a Nemzetközi Katonai Törvényszék elé, s ebben olyasmit közölt, ami semmiképpen sem támasztja alá a jelenlegi nyugati propaganda állításait. Vallomásában Anton Dostler német tábornok bűnügyének bírósági tárgyalását ismertette. Ezt a náci banditát amerikai bíróság ítélte el Olaszországban, 1945 októberében. A tárgyaláson a vádat Rochet képviselte. A bűnösség megállapítása és az ítélet a következőképpen hangzott:

„A bűnösség megállapítása: Dostler tábornok, én mint a bíróság elnöke köteles vagyok közölni önnel, hogy a bíróság zárt tanácskozáson, írásos titkos szavazás után, a bíróság tagjainak legalább kétharmados szótöbbségével, önt a vád valamennyi pontjában bűnösnek nyilvánította.

Ítélet: A bíróság ugyancsak zárt tanácskozáson és titkos szavazás után, a bíróság tagjainak legalább kétharmados szótöbbségével, önt golyó általi halálra ítéli.”⁸ – A nürnbergi per anyaga. 6. köt. Goszjurizdat 1960. 259. old.*

Ennek a bírósági tárgyalásnak előzményeiről Rochet tanúvallomásában a következő részleteket közölte:

„1944. március 22-én éjjel az amerikai hadsereg 2677-es számú különleges felderítő zászlóaljának két tisztjét és tizenhárom katonáját egy amerikai hadihajóról az olasz partvidéken, Stazione di Framura közelében, partra tették. Mind a tizenöten tényleges katonák voltak, s az Amerikai Egyesült Államok hadseregében felderítő szolgálatot teljesítettek … Valamennyien az amerikai hadsereg előírásszerű tábori egyenruháját viselték, s nem volt náluk semmilyen polgári öltözet. Azt a megbízást kapták, hogy robbantsák fel a La Spezia—Genova vonalon a vasúti alagutat. A német fegyveres erők ugyanis ezen a vasútvonalon látták el a cassinói fronton és az anziói felvonulási területen levő csapataikat.

1944„ március 24-én reggel egy fasiszta katonákból álló járőrcsapat az egész csoportot elfogta … La Speziában mind a tizenöt embert vallatóra fogták, majd 1944. március 26-án reggelig fogva tartották, s akkor valamennyiüket kivégezték. Előzőleg nem állították őket bíróság elé, bíró ki sem hallgatta őket, s ügyükben nem tartottak bírósági tárgyalást. Kivégzésüket Anton Dostler, a 75-ik hadtest akkori parancsnoka rendelte el. Amikor Anton Dostlert ebben az ügyben vád alá helyezték, vallomásában előadta, hogy a tizenöt amerikai katonát Hitlernek a »különítmények« elleni harcról szóló 1942. október 18-i parancsa alapján végeztette ki, amely meghagyta, hogy a »különítmények« tagjait ki kell végezni, s még abban az esetben sem szabad hadifogolyként kezelni, ha már kihallgatták őket. Vallomásában arra is hivatkozott, hogy hadbíróság elé állították volna, ha nem teljesíti Hitler parancsát.”⁹ – Ugyanott, 258—259. old.*

Dostlert agyonlőtték. Ám Dostler korántsem az egyetlen, aki a nyugati szövetséges hadseregek foglyul ejtett katonáit és tisztjeit kivégeztette.

Dostler gaztettének alapjául a német főparancsnokságnak 1942. október 18-án kiadott parancsa szolgált, amelyet Hitler írt alá. Ez a parancs kimondta, hogy a „különítmények” foglyul ejtett tagjait minden esetben feltétlenül agyon kell lőni.

A nürnbergi tárgyaláson a német tábornokok védői úgy tüntették fel a dolgot, hogy a szóban forgó parancs a „különítmények” tagjain olyan embereket értett, akik polgári ruhában hajtottak végre diverzáns cselekményt, s akiket ilyenformán nem illettek meg a hadifoglyoknak biztosított jogok. De a felelősség elhárítására tett szánalmas kísérletüket meghiúsította az a tény, hogy a vád képviselői előterjesztették az eredeti parancsot, amelynek 3. pontja így hangzott:

„3. Ezért megparancsolom, hogy mostantól kezdve az Európában vagy Afrikában úgynevezett »különítmény«-küldetést teljesítő ellenséges ügynököket a német csapatok kezére kerülésük esetén egytől egyig fel kell koncolni, még akkor is, ha katonai egyenruhát viselnek, illetőleg reguláris robbantó alakulathoz tartoznak, s tekintet nélkül arra, hogy van-e náluk fegyver vagy nincs, hogy harcolnak-e vagy futásban keresnek menekülést. Egyre megy, hogy tengeri hajóról szállnak partra vagy repülőgépről ejtőernyővel ereszkednek le küldetésük teljesítése végett. Általában nem szabad nekik megkegyelmezni még akkor sem, ha felfedezésük alkalmával egészen nyilvánvaló, hogy meg akarják adni magukat. Minden egyes esetről részletes jelentést kell küldeni a Wehrmacht főparancsnokságának, hogy nyilvánosságra hozhassa a fegyveres erők hivatalos közleményében.”¹⁰ – Ugyanott, 251. old.*

Nem nehéz megállapítani, mennyire leplezetlenül bűnös parancsról van szó, hiszen a német főparancsnokság még olyan hadifoglyok kivégzését is megkövetelte, akik megadták magukat, s így kerültek fogságba.

A felkoncolási parancs kiadásának igazi oka a szövetséges hadseregek katonáinak elrettentése volt. A német vezérkar a „különítmények” tagjairól szóló parancs végrehajtásával kapcsolatban feltett kérdésekre magyarázatul a következőket válaszolta:

„2) A »különítmény«-küldetést teljesítő egyéneket még abban az esetben is ki kell végezni, ha katonai egyenruhát viselnek, önként megadják magukat és kegyelmet kérnek.

Másrészt, ha diverziós csoportokat harci művelet során semmisítenek meg, ezt nem kell titokban tartani, hanem ellenkezőleg, rendszeresen meg kell írni a Wehrmacht főparancsnokságának közleményében.

Ezeknek az intézkedéseknek célját, nevezetesen az elrettentést, nem érhetjük el, ha a »különítmények« akcióinak végrehajtásában részt vevő egyének nem tudják meg, hogy biztos halál vár rájuk, nem pedig biztonságos fogság.”¹¹ – Ugyanott, 256. old.*

Amikor az angol és az amerikai csapatok 1944-ben partra szálltak Franciaországban, s a szövetséges főparancsnokság nagy ejtőernyős alakulatokat vetett harcba, egyes német parancsnokokban aggályok támadtak abban a tekintetben, hogy kell-e alkalmazni az új feltételek között a „különítmények” tagjaira vonatkozó parancsot. Ezzel kapcsolatban a német főparancsnokság 1944. június 25-én a következő parancsot adta ki: „A Führer 1942. október 18-i parancsa az angoloknak és az amerikaiaknak Franciaországban végrehajtott partszállása után is teljes mértékben érvényben marad.

Azokkal az ellenséges katonákkal szemben, akiket a felvonulási övezetben harc során elfognak, ha egyenruhát viselnek is … az 1942. október 18-i parancs 5. pontjának megfelelően kell eljárni.”

A nyugati országok népei és hadseregei ellen véghezvitt gaztettekről szólva, nagy számban nevezhetnénk meg más olyan parancsokat is, amelyek alapján súlyosabbnál súlyosabb bűncselekményeket követtek el (az „Éjszaka és köd” fedőnéven ismert parancs, a szövetséges repülők felkoncolásáról szóló parancs stb.). Hivatkozhatnánk azokra a parancsokra, amelyeket a hitleri hajóhad főparancsnoksága adott ki, s amelyek értelmében minden figyelmeztetés nélkül süllyesztettek el szövetséges és semleges kereskedelmi és személyszállító hajókat, a hajók személyzetét és utasait pedig kivégezték.

De a hitleristák a legsúlyosabb gaztetteket keleten, a Szovjetunió ellen viselt háborúban, abban a háborúban követték el, amelyben Keitel szavai szerint „egy egész világnézet megsemmisítéséről” volt szó.

Éppen ezért a hitleristák ezeknek a méreteiket és jellegüket tekintve szörnyű gaztetteknek előkészítéséhez különösen nagy körültekintéssel láttak hozzá. Mindent előre, jóval a háború megindítása előtt, részletekig menően kiterveltek. Ilyenformán a keleten elkövetett háborús bűncselekmények a „Barbarossa terv” szerves részét alkották.

A Wehrmacht főparancsnoksága már 1941. május 12-én kiadta „Az elfogott szovjet politikai és katonai biztosok kezeléséről” szóló parancsot, amely előírta, hogy a szovjet hadsereg foglyul ejtett politikai biztosait ki kell végezni. A parancs így hangzott:

„1. A felelős politikai funkcionáriusokat és a politikai vezetőket (a biztosokat) likvidálni kell…

3. A csapatokhoz beosztott politikai vezetők nem tekintendők foglyoknak, s legkésőbb az átmenőtáborokban megsemmisítendők.”¹² – A nürnbergi per anyaga. 3. köt. Goszjurizdat 1958. 94. old.*

A Nemzetközi Katonai Törvényszék a náci bandáknak a szovjet katonákkal szemben elkövetett szörnyű gaztetteiről ítéletében megállapította: „A szovjet hadifoglyokkal különösen embertelenül bántak. Sokan haltak meg közülük nemcsak az őrség egyes tagjainak kegyetlenkedései, illetőleg a fogolytáborok szörnyű körülményei következtében, hanem a gyilkosságokra kidolgozott terv rendszeres végrehajtása következtében is.”¹³ – Ugyanott, 7. köt. 375. old.*

Az általánosan elismert nemzetközi jogszabályok durva megsértésének kirívó példáját szolgáltatták azok a rendelkezések, amelyeket a Wehrmacht főparancsnoksága 1941. szeptember 8-án adott ki a szovjet hadifoglyok kezelésére vonatkozóan. E rendelkezések értelmében „a bolsevik katona elvesztette azt a jogot, hogy tisztességes ellenségként, a genfi egyezmény szabályainak megfelelően kezeljék…”

A náci főparancsnokság rendelkezései előírták, hogy kíméletlenül le kell számolni a „bolsevista fanatikusokkal”, ha az engedetlenségnek akár a legkisebb jelét mutatják: „Az engedetlenséget, az aktív vagy passzív ellenállást fegyveres erővel haladéktalanul le kell törni.”

S a náci főparancsnokság jól meg akarta értetni a Wehrmacht tisztjeivel, hogy a „fegyveres erővel” kifejezés nem puszta frázis, s ezért a rendelkezésekben külön megmagyarázta, hogy a fegyveres erőn „szurony, puskatus és lőfegyver” értendő.¹⁴ – Ugyanott, 376. old.*

Ugyanakkor félreérthetetlenül kimondta, hogy engedetlenség vagy ellenállás esetén fegyveres erő alkalmazására senkitől sem kell engedélyt kérni, s hogy „mindazokra, akik ennek a parancsnak végrehajtása során nem használják, vagy nem elég erélyesen használják fegyverüket, büntetés vár”.¹⁵ – Ugyanott.*

1941. május 13-án a Wehrmacht főparancsnoksága egy további rendeletet adott ki, „Katonai bíráskodás alkalmazása a »Barbarossa« területén” címmel. Ez a rendelet békés szovjet polgárok tömeges kivégzését irányozta elő, s a kivégzések egyik „indokaként” a békés lakosság és az ellenállási mozgalom kapcsolatát jelölte meg.¹⁶ – Lásd Anyagok a nürnbergi perhez. A Szovjetunióra vonatkozó dokumentumok — 68.*

A szóban forgó rendelet a következőképpen hangzott:

„1. Külön rendelet kiadásáig a hadbíróságok és a tábori bíróságok ne foglalkozzanak olyan bűncselekmények tárgyalásával, amelyeket az ellenséges lakosság polgári személyei követtek el.

2. A csapatok számoljanak le könyörtelenül a partizánokkal, tekintet nélkül arra, hogy harcoló vagy pedig visszavonuló partizánokról van-e szó.”

De ki döntsön a nácik által önkényesen letartóztatott szovjet emberek sorsáról, ha a tábori bíróságok nem foglalkoznak „bűncselekményeik” tárgyalásával? A rendelet kimondta: „A bűncselekménnyel gyanúsított (az én kiemelésem — A. P.) személyeket haladéktalanul tiszt elé kell vezetni. Ez a tiszt dönt a kivégzés kérdésében.”

Bármelyik, bármilyen rangot viselő tiszt felhatalmazást kapott a kivégzés kérdésének eldöntésére, ugyanis a rendeletnek csak a következő, más természetű felhatalmazásra vonatkozó pontja határozza meg az illetékes tiszt rendfokozatát.

A nemzetközi jog tudvalevőleg kategorikusan tiltja, hogy békés lakossággal szemben kollektív felelősségre vonást és megtorlást alkalmazzanak. Ezt azonban a német militaristák, a nemzetközi jog sok más követelményéhez hasonlóan, semmibe vették, s az önkény és a terror legkegyetlenebb formáit alkalmazták. Az 1941. május 13-i rendelet 4. pontja kimondja:

„A legalább zászlóaljparancsnoki rangban levő tiszt parancsára haladéktalanul könyörtelen kollektív rendszabályokat kell alkalmazni az olyan helyek lakosaival szemben, amelyeknek területéről előre megfontolt támadásokat intéztek a fegyveres erők ellen…”

Napjaink történelemhamisítói a német militarizmus tisztára mosása érdekében a történelmi tények kiforgatásával azt állítják, hogy ha a német hadsereg a háború folyamán egyes esetekben megsértette a nemzetközi jog szabályait, ezt a szovjet hadsereg még súlyosabb jogsértései idézték elő.

Ám a nürnbergi per dokumentumai meghazudtolják ezt az állítást. Meghazudtolja már egymagában az a tény, hogy a német főparancsnokságnak a háborús bűncselekményeket előíró és szentesítő főbb rendelkezéseit az agresszív „Barbarossa tervvel” egyidejűleg, annak elválaszthatatlan részeként dolgozták ki, s többnyire még a háború előtt kiadták. Ezek közé tartozott a „Katonai bíráskodás alkalmazása a »Barbarossa« területén” címmel 1941. május 13-án kiadott, s fentebb már ismertetett parancs. A szovjet területek kifosztásáról szóló parancsot, a „Barbarossa terv” kiegészítéséül, 1941. március 13-án, a szovjet hadsereg politikai biztosainak meggyilkolására vonatkozó parancsot pedig 1941. május 12-én adták ki.

Ilyenformán ez a körülmény már egymagában is meghazudtolja azt a napjainkban hangoztatott állítást, amely szerint a náci főparancsnokságnak a nemzetközi jogot lábbal tipró intézkedései „ellenrendszabályok” voltak.

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!