(idézet: A magyar függetlenségi mozgalom 1936-1945 – Kállai Gyula)
16. A Szociáldemokrata Párt
és a Független Kisgazdapárt szövetsége.
Megalakul a Kisgazdapárt Polgári Tagozata.
Bajcsy-Zsilinszky Endre memoranduma
1943 nyarán a Szociáldemokrata Párt és a Független Kisgazdapárt vezetői hosszú ideig tartó tárgyalásokat folytattak, majd Mussolini bukása után hirtelen bejelentették, hogy szövetségre lépnek egymással.
A két nagy legális ellenzéki párt szövetségéhez hamarosan csatlakozott a Polgári Demokrata Párt is. Végre úgy látszott, hogy megkezdődik a demokratikus erők szervezeti együttműködése, s széles tömegeket mozgósító szabadságfront alakul ki, amely elsöpri a talaját vesztett Kállay-kormányt. Úgy látszott, hogy az olasz fasizmus összeomlásával adódott kedvező alkalom nem marad kihasználatlanul, s a Hitler kiszolgálására kényszerített magyar nép a nemzeti felemelkedés útjára lép.
A kommunisták örömmel üdvözölték az ellenzéki pártok szövetségét. Felhívták a népet, sorakozzék fel az ellenzéki pártok szövetsége mögé, támogassa a demokratikus erők nemzetmentő harcát.
A Békepárt ebből az alkalomból külön röpcédulát adott ki, amelyben kifejezte azt a reményét, hogy „a magyar nemzet a helyes útra tér és megszabadul a háborús élet minden szenvedésétől, a különféle rekvirálásoktól, a drágaságtól, az éhségtől”. Örömmel üdvözölte az ellenzéki erők összefogását a Kossuth rádió is, és sürgette, hogy az ellenzéki pártok forduljanak nyílt és félreérthetetlen nyilatkozattal a magyar néphez.
Hamarosan kiderült azonban, hogy ez a szövetség nem tud élni a kínálkozó kedvező alkalommal.
Miért?
Először is azért, mert a Szociáldemokrata Párt és a Független Kisgazdapárt szövetsége nem az antifasiszta koalíció egészére, annak egységére, közös harcára, hanem egyoldalúan csak kapitalista szárnyára, az angolszász hatalmakra akart támaszkodni. A két ellenzéki párt szövetségének külpolitikai alapja az ország angolszász megszállására irányuló spekuláció volt. Ez felelt volna meg legjobban politikájuknak.
Ez a hibájuk súlyos volt, mert nem vették vagy nem akarták tudomásul venni, hogy az antifasiszta koalíció fő ereje a Szovjetunió, amely nélkül vagy ellenére a háború egyetlen kérdését sem lehet megoldani.
Nem válhatott a Szociáldemokrata Párt és a Független Kisgazdapárt szövetsége a magyar nép függetlenségi harcának komoly tényezőjévé azért sem, mert támadó éle döntően nem a háborús kormány megbuktatására, hanem a függetlenségi mozgalom balszárnya, elsősorban a kommunisták elszigetelésére irányult. A két legális ellenzéki párt továbbra sem mert és nem akart a fasizmus elleni harc legkövetkezetesebb és legbátrabb erejével, a kommunistákkal szövetkezni. Márpedig a fasizmus elleni harcban a kommunistákra nem támaszkodni, velük nem szövetkezni — lemondást jelent a fasizmus elleni meg nem alkuvó, következetes harcról. Kommunisták nélkül nincs igazi antifasiszta függetlenségi mozgalom.
A Szociáldemokrata Párt elnöksége szeptember elején tartott ülésén testvéri üdvözletét küldte az olasz népnek, mely „annyi szenvedés és áldozat után elérkezett a béke kapujához”. Az elnökség megállapította, hogy „Olaszország kilépése a háborúból új helyzetet teremtett, amelynek, az ország életbevágó érdekeinek megfelelő, sürgős mérlegelése a magyar kormány feladata”. Ugyanakkor hangzottak el a Független Kisgazdapárt kijelentései: „A miniszterelnök úrral a nemzeti egység érdekében tökéletesen egyetértünk”, és „kormányzónk mögött áll a mi népünk!”. A tengely széttörésének pillanatában nem gyengíteni, hanem erősíteni akarták Horthy rendszerét. A két párt szövetsége tehát nem a rendszer megdöntésére, hanem annak átmentésére irányult.
A Szociáldemokrata Párt és a Független Kisgazdapárt vezetői közös fellépésüket nem a tömegek harci erejére támaszkodva, hanem a háborús kormánnyal egyetértésben hajtották végre. A Szociáldemokrata Párt előbb említett elnökségi ülése felhívással fordult az ipari munkássághoz, hogy „őrizze meg nyugalmát és fegyelmét”, s kérte a munkásságot, hogy a legszigorúbban őrködjék a rend fenntartásán. A Független Kisgazdapárt még ennél is lényegesen messzebb ment. Nemcsak a belső rend „minden eszközzel” való fenntartását követelte, hanem „megtorlását minden olyan cselekménynek, amelynek elkövetői túltették vagy túlteszik magukat a törvényeken és a törvényes rendelkezések szellemén”. Tehát a kormányt védték a néppel szemben.
Ezek voltak a főbb okai annak, hogy az olasz fasizmus bukása után bekövetkezett új helyzet nem teremtette meg a magyar politikai élet régóta esedékes fordulatát: nem vágta ketté a Magyarországot és Németországot összekötő végzetes szövetséget, s nem fordította szembe Magyarországot a fasiszta Németországgal.
Mindez persze természetesen korántsem jelentette azt, hogy a két párt szövetségén belül nem jelentkeztek — és bizonyos mértékben érvényesültek is — a komolyan és következetesen demokratikus erők. Ellenkezőleg: maga a szövetség is részben a két párton belül működő igazán és mélyen demokratikus erők munkájának az eredménye. A Szociáldemokrata Párt baloldali tömegei ebben az időben is a kommunisták befolyása alatt állottak, s az ő útmutatásaikat követték. A Békepárt a két legális ellenzéki párt szövetségét bázisként használta fel tömegbefolyásának növelésére, s az antifasiszta függetlenségi mozgalom szervezeti és politikai megerősítésére.
A kommunisták helyes és céltudatos politikájának eredményeként 1943 nyarán már a Független Kisgazdapártban is fellépett a balszárny, azoknak a fiatal értelmiségieknek — Barcs Sándor, Mihályi! Ernő, Ortutay Gyula, Tolnai Gábor stb. — személyében, akik testületileg jelentették be csatlakozásukat a párthoz, s megalakították a párt Polgári Tagozatát. A balszárnynak nagy szerepe volt abban, hogy a Független Kisgazdapárt nagyválasztmánya jóváhagyta a Szociáldemokrata Párttal kötött szövetséget.
A Polgári Tagozat komoly támaszt nyújtott a függetlenségi mozgalom kiterjesztéséhez.
Bajcsy-Zsilinszky Endre Mussolini bukása után történelmi jelentőségű memorandummal fordult a kormányhoz. Ez a memorandum mély előrelátással és tiszteletreméltó bátorsággal követelte, hogy:
„ … Magyarországnak minden politikai, jogi igazságával és katonai erejével szembe kell szállnia nemcsak egy esetleges német megszállás kísérletével, hanem még egy német katonai átvonulással is, még akkor is, ha milliós haderőnk hiányos felszerelésével nem volna elég erős egy átmeneti német megszállás elhárítására.”
Sajnos, Bajcsy-Zsilinszky Endre memorandumának nagy erényei mellett megvoltak a maga gyengéi és korlátai is. Fő gyengesége az volt, hogy az ország függetlenségét és szabadságát veszélyeztető erőt nem csak a németekben látta, hanem a Szovjetunióban is feltételezte, s az uralkodó osztályok angolszász illúzióitól még ő sem tudott teljesen megszabadulni.
„Erre a magyar katonai erőre — írta a memorandum — bizonyos angol sajtóbeli példálózgatások szerint esetleg nemzetközi rendfenntartó feladatok is hárulhatnak egy netán bekövetkező közép- és dél-európai káosz közepette.”
Bajcsy-Zsilinszky memorandumának másik gyönge pontja az volt, hogy mint kérő szó a kormány asztalára került, nem pedig mint harci riadó a magyar nép elé.
Az általános külpolitikai és belpolitikai helyzet, amely a német szövetséggel való szakítást egyre sürgetőbb feladattá tette, továbbá a Szociáldemokrata Párt és a Független Kisgazdapárt szövetsége, Bajcsy-Zsilinszky Endrének a németekkel való nyílt szakítást követelő memoranduma azt mutatták, hogy nem kellett mindennek feltétlenül úgy történnie, ahogy történt. Magyarország történelme 1943 őszén másként is alakulhatott volna!
A kommunisták látták, hogy a Szociáldemokrata Párt és a Független Kisgazdapárt szövetsége nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, s azonnal jelezték a veszedelmet:
„Szükséges a demokratikus pártok szövetsége, de nem elég. Nem elég a helyes követelésekkel Kállaynál előszobázni, nem történelmi alibi kell, a tömegek erejével kell súlyt adni és érvényt szerezni a nemzet érdekeinek” — írta a Békepárt szeptemberben megjelent röpirata.
A reakció 1943 őszén, az angolszász megszállás vágyálmának szertefoszlása után azzal az „érvvel” próbálta befolyásolni a magyar politikai élet pártjait, hogy „Magyarország nem ugorhat ki a háborúból, s ha mégis megteszi, területe véres csatatérré válik”. Ezzel az érvvel a reakció el akarta hitetni a néppel, hogy „a kormány kényszerhelyzetben van”. Azt akarta elhitetni, hogy az ellenzék önálló fellépése felfordulást és anarchiát idézne elő, ezzel szemben a kormány bölcs és megfontolt politikája megrázkódtatás nélkül vezeti át az országot a háború véres fordulóin.
A kommunisták leleplezték a reakció érveinek hazugságát és aljasságát. Felhívták az ellenzéki pártok figyelmét, milyen súlyos következményei lesznek annak, ha egy percig is hitelt adnak a reakció álnok és hitszegő szavainak. Röpirataikban és rádióadásaikban hangsúlyozták, hogy a felfordulást nem az antifasiszta erők, hanem maga a kormány idézi elő azzal, hogy húzza, halasztja a döntést a németekkel való szakítás kérdésében, s így izzásig fokozza a nép türelmetlenségét és elkeseredését. A kommunisták kimutatták, hogy az egyetlen kivezető út ebből a helyzetből a tömegek cselekvő fellépése és a már nagyon is időszerű demokratikus nemzeti kormány kiharcolása.
A kommunisták leleplezték a reakciónak és az ellenzéki pártok jobboldali vezetőinek a háborúból való kiugrás kérdésében folytatott ideológiai szélhámosságait is. A Kossuth rádióban és röpirataikban állandóan hangoztatták, hogy még a német megszállás is kisebb rossz, mint a vereség Hitler oldalán. A német megszállás legfeljebb néhány hónapig tartana, a vereség következményeit azonban esetleg évtizedekig viselni kell.
Az ellenzéki pártok jobboldali vezetői azonban nem tudtak, s nem is akartak a nemzetmentés egyetlen helyes útjára lépni. Nem tudtak felsorakozni a nemzeti szabadságharc arcvonalán.
A katasztrófa pedig veszedelmesen közeledett. Jól látta ezt a reakció is, de a közeledő katasztrófától nem az ország és a nép, hanem csak a maga sorsát féltette. Minden gondja az volt, hogyan tudja átmenteni népelnyomó rendszerét, ha kell, az egész ország teljes pusztulása árán is. Az a mód, ahogyan ezt a „fordulatot” a magyar reakció ideológiailag és politikailag végrehajtotta, olyan becstelenség volt, amilyenre csak a népet halálosan gyűlölő és a lelkűk mélyéig rothadt uralkodó osztályok képesek.
17. A magyar reakció „védekező háborúja”.
A Békepárt memoranduma.
Az ellenzéki pártok a kormány háborús politikájáról.
Terrorhullám a baloldali erők ellen.
A reakció jobb- és baloldali erőtartaléka
Részletesen ismertettük Kállay Miklósnak azokat az 1942-ben tett kijelentéseit, amelyekben a háborúban való részvétel önkéntességéről, a háborúban való részvételhez fűződő „magyar érdekekről” és a háborúért vállalt kormányzati felelősségről beszélt.
1943-ban Kállay szemrebbenés nélkül mindennek pontosan az ellenkezőjéről kezdett szónokolni. Már 1943. május 29-én elkezdte a mosakodást: „Nem az én kormányom döntötte el, hogy részt veszünk az 1942-es orosz hadjáratban.” Augusztus 20-i rádióbeszédében így mondotta: „Nem mi gyújtottuk meg a világégés máglyáját, és mi nem is tudjuk eloltani.” Kállay szerint Magyarország már nem megelőző, hanem védekező háborút folytat: „Egyetlen érdekünk, hogy békében éljünk szomszédainkkal.”
A reakció a parlamentben és a sajtóban a kis népek védelmezőjének próbálta feltüntetni magát. S ugyanakkor, amikor egy 200 milliós népnek, a föld egyhatodrészére kiterjedő nagyhatalomnak nem ismerte el a nemzeti léthez való elemi jogát, szemérmetlenül arról fecsegett, hogy „a kis népeknek joguk van úgy berendezni államukat, ami hagyományaiknak és kívánságaiknak leginkább megfelel”. Kállay az 1943-as költségvetési vita során kijelentette: „A kis nemzetek természetesen nem folytathatnak provokáló politikát, a kis nemzetek egzisztenciális, nem pedig hatalmi politikát folytatnak.” Egyben a Szovjetunió felé felújította a régi reakciós jelszót: „Európa az európaiaké!”
Kállay arcátlanságát betetőzte az a beszéd, amelyet a magyar nép és a velünk együtt élő nemzetiségek lemészárlására alakult fegyveres ellenforradalmi szervezeteket egyesítő Nemzetvédelmi Egyesület zászlóavató ünnepségén 1944. február 20-án mondott:
„Magyarország a legbékésebb nemzet a világon. Békében akar élni ezen a földön, egy igazi Európában, a régi kultúráját akarja tovább fejleszteni, népeinek szabadságát, egyenlőségét, szociális jólétét kívánja előrevinni … Ameddig bennünket nem bántanak, mi sem bántunk senkit.”
A reakciónak ez a hangja már nem az 1942-es oroszlánbőgés, hanem a sarokba szorított kutya keserves vonítása.
1943 őszén több mint hathónapi szünet után összeült az országgyűlés a következő évi állami költségvetés megtárgyalására. Az uralkodó osztályok minden erejükkel arra törekedtek, hogy a parlament ülése a külföld és a belföld felé egyaránt a „nemzet egységét” dokumentálja. A tárgyalások alaphangját a miniszterelnök megnyitó beszéde adta meg. Kállay három kérdésben látta a helyzet kulcsát:
1. a „hagyományos, a nemzet érdekeinek és becsületének egyedül megfelelő politika” változatlan fenntartásában;
2. „politikai, katonai, gazdasági, társadalmi és lelki erőink teljének és egységének” kiépítésében;
3. „a defetizmus hordozójának, a legalacsonyabb embertípusnak, a közveszélyes bacilushordozónak” eltiprásában.
A Békepárt közvetlenül a parlament összehívása előtt körlevéllel fordult a képviselőház és a felsőház németellenes beállítottságú tagjaihoz. Felszólította őket: lépjenek sorompóba, tiltakozzanak a háború folytatása ellen, követeljék a nyilas pártok és szervezetek azonnali feloszlatását, követeljék a nemzeti kormány megalakítását és a Hitlerrel való szakítást.
Ezt a körlevelet nemsokára a Békepárt 64 oldalas memoranduma követte, amelyet megkaptak az országgyűlés németellenes beállítottságú tagjai, a demokratikus gondolkodású közéleti férfiak, az ipari munkásság és a parasztság képviselői, a Földmunkás Szakosztály országos és helyi vezetői és a Szabad Szó parasztlevelezői.
A Békepárt memoranduma leleplezte a kormány nemzetvesztő politikáját. Rámutatott az ellenzék tehetetlenségére, s a néptömegeket harcra szólította fel a közeledő veszély elhárítására és az ország megmentésére, megmutatta a népi demokratikus Magyarország gazdasági és politikai fejlődésének perspektíváját.
„Kállay politikája csődöt mondott — állapította meg a memorandum. — A szövetségesek hangja fenyegetőbb irányú ma, mint valaha. A reakció külpolitikájának eredményeként nemcsak a demokratikus nagyhatalmak, hanem még szövetségeseink jó része is ellenségünk. S a nemzet életének ebben a hallatlanul súlyos órájában nincs a világon segítő kéz, amelyet megragadhatnánk. Nem is lesz mindaddig, amíg a nemzetet a világ felé az a reakció képviseli, amelynek elvetemültsége kihívta ellenünk a népek ellenszenvét. A reakció és a nemzet útja végérvényesen és visszavonhatatlanul kettévált, együtt tovább nem élhetnek, valamelyiknek pusztulnia kell.”
Mi volt a Békepárt felhívásának a visszhangja?
Az ellenzék az 1943-as költségvetési vitában fellépett a háború ellen. Ezekben a fellépésekben tükröződött a memorandum, valamint az országban kialakult helyzet, a tömeghangulat, a háborúval való elégedetlenség hatása az ellenzéki képviselőkre. Az ellenzéki képviselők a kormány háborús politikájával kapcsolatban megállapították, hogy
1. Magyarországot nemzetközi szerződések nem kötelezték a Németország oldalán való harcba lépésre;
2. Magyarország az országgyűlés megkérdezése nélkül, tehát alkotmányellenesen üzent hadat Jugoszláviának, majd a Szovjetuniónak és a szövetséges nagyhatalmaknak;
3. a keleti frontra korszerű felszerelés nélkül küldte a kormány a magyar csapatokat.
Bajcsy-Zsilinszky Endre a költségvetési vita során keményen ostorozta azt a politikát, „amely nemcsak kiküldötte kellő, modern felfegyverzettség nélkül a 2. hadsereget a szovjet-orosz frontra, hanem még akkor sem tartotta parancsoló szükségességnek onnan való visszahívását, amikor kiderült, hogy nem teljesült amaz ünnepélyes ígéret, hogy odakinn a fronton fogják pótolni a magyar hadsereg számára a hiányzó gépesítést”.
Ez a fellépés a demokratikus, háborúellenes, a nemzeti függetlenségért harcoló erőket segítette, tehát alapjában pozitív lépés volt. Az akkori helyzetben azonban már arra lett volna szükség, hogy az ellenzéki pártok a háborúval elégedetlen, a független, demokratikus Magyarország gondolatát magáénak valló, érte áldozatokra is képes tömegekkel együtt lépjenek fel a kormány háborús politikája ellen. Erre azonban akkor, az 1943-as költségvetési vita során még az ellenzék legmarkánsabb képviselője — a kormányzó személyéhez fűződő illúziók, a kommunisták s a Szovjetunió politikájával szemben érzett alaptalan fenntartásai miatt —, Bajcsy-Zsilinszky Endre sem volt képes. Felszólalásában érzékeltette is ezt, mondván, hogy a korszerűen és állig felfegyverzett hadseregre azért lett volna szükség, hogy „Magyarország minden elkövetkező eshetőséggel és veszedelemmel dacolni tudjon”, holott az ország, a nemzet jövőjét egyetlen „eshetőség és veszedelem” fenyegette: a teljes pusztulás a németek oldalán vívott értelmetlen nemzetvesztő háborúban.
Az ellenzék többi vezetőjének kritikája, fellépése meg éppenséggel nem elégíthette ki Magyarország szabadságharcos erőit. A Szociáldemokrata Párt vezérszónoka, Peyer Károly „bátor kritikájáért” bőven kárpótolta a kormányt politikailag. Megállapította, hogy a hadüzenet terén „hiányok történtek”, de aztán hangsúlyozta azt a határozott felfogását is, hogy „ebben a háborúban Magyarország megtette a kötelességét”, s a végén felajánlotta a kormánynak azt „a szolgálatot és támogatást, amelyet az országnak nyújtani tud”.
Hasonló szellemben beszélt Apponyi György gróf is. Ő is feltette a kérdést: helyes volt-e a magyar hadsereget kiküldeni az orosz frontra?
„Ami azonban megtörtént, megtörtént — borított fátyolt az engedékeny Apponyi gróf a múltra —, és most itt állunk százezer embernél többet, a legkülönb, legvitézebb, katonailag legkiválóbb embereket elveszítve, itt állunk egy olyan ponton, ahol igenis többféle veszedelem fenyegeti az országot. Az első, amit egyáltalán nem akarok lekicsinyelni, a mostani háború elejétől fogva fennálló — akár részt veszünk a háborúban, akár nem —, a mindig fenyegető orosz veszedelem.”
A szélsőjobboldal természetesen távolról sem volt ilyen óvatos és megértő az ellenzékkel szemben, sem kritikájában, sem magatartásában.
A nyilasok a parlamentben pergőtűzszerű támadást indítottak az ellenzéki pártok ellen, azzal rágalmazva és gyanúsítva őket, hogy felfordulást idéznek elő az országban. Élesen támadták a Szociáldemokrata Párt és a Független Kisgazdapárt szövetségét. Követelték, hogy oszlassák fel a Szociáldemokrata Pártot és a szakszervezeteket, amelyekben — ahogy mondták — teljesen a kommunisták az urak, s ahol „Peyeréknek már 10 fillért érő szavuk sincs”. Elkeseredetten sürgették a Parasztszövetség feloszlatását is, amely Jaross szavai szerint „csupán egyetlen dologra alkalmas, arra, hogy abba benyomuljanak a radikális agrárbolsevista elemek”.
A nyilasok támadása a legális ellenzéki pártok ellen egy valóban meglevő tényt is tükrözött: azt, hogy a munkás- és parasztszervezetekben a nemzeti függetlenségi mozgalom erői megnövekedtek, s az opportunisták befolyása csökkent. Ez arra kényszerítette a kormányt és a szélsőjobboldali pártokat, hogy feladják látszólagos ellentéteiket, és újra egységbe tömörüljenek a függetlenségi mozgalom erőivel szemben. A költségvetési vita eredménye egy újabb „történelmi kézfogás” volt. Kállay Miklós és Imrédy Béla a parlament nyílt ülésén a kormánypárti és a szélsőjobboldali képviselők nagy tapsa között tettek hitet a magyar ellenforradalmi politika változatlan fenntartása és célkitűzései mellett.
A képviselőházban lejátszódott „felemelő” jelenet mögött azonban mint drámai háttér ott sötétlett a kifosztott és ezer sebből vérző népnek a nemzet becsületéért, életéért és fennmaradásáért vívott küzdelme.
A reakció terrorja ezekben a napokban nem ismert határt. 1943 őszén újabb hajtóvadászatot indítottak a függetlenségi mozgalom harcosai ellen. Keresztes-Fischer belügyminiszter eltávolíttatta a baloldali érzelmű vezetőket a Parasztszövetség vidéki szervezeteinek éléről. Az ipari munkás-, paraszt- és az értelmiségi ifjúság 1943 őszén nagyszabású ankétra készült, hogy kidolgozza közös akcióprogramját, megteremtse a kapcsolatot a különböző ifjúsági szervek és csoportok között, megvitassa az ifjúság egységes harci frontjának és fellépésének kérdését. Az ifjúsági ankét ügyét a Szociáldemokrata Párt és a Független Kisgazdapárt vezetősége is kénytelen volt támogatni. Az ankét mégsem jöhetett létre. A defenzív osztály pribékjei az előkészítő bizottságot letartóztatták, és utána százával hurcolták a fiatalokat, köztük a baloldali érzelmű egyetemi hallgatókat, a soroksár-újtelepi vallatóhely kínzókamráiba.
A reakciót 1943 végén leginkább a Békepárt egymás után megjelenő, nyomdai úton előállított röpcédulái, felhívásai és körlevelei idegesítették. A Szociáldemokrata Párt tömegeinek balratolódásából, a Független Kisgazdapárt Polgári Tagozatának és a Parasztszövetség Földmunkás Szakosztályának megalakulásából meglepetéssel és aggodalommal eltelve látta, hogy az ellenzéki pártok — vezetőik további behódolása és áruló magatartása ellenére — nem válhatnak igazán az ellenforradalmi rendszer tartalékerőivé.
Ezt a számára lesújtó tényt a kommunisták növekvő befolyásával magyarázta, s ez az értékelés helyes is volt. A Békepárt munkájának eredményeként 1943 őszén ismét harcos, antifasiszta, háborúellenes tömegmegmozdulásokra került sor. Szeptemberben körülbelül 5000 munkás sztrájkolt a Csepeli Weiss Manfréd-üzemekben. 1943. október 6-án a Batthyány-örökmécsesnél, november 1-én a Kerepesi temetőben Kossuth és Táncsics sírjánál újból harcos, antifasiszta tömegtüntetésekre került sor. Élükön mindenütt kommunisták állottak. 1943 őszén megalakult a Békepárt Központi Bányászbizottsága, amely kapcsolatot létesített a tatabányai, dorogi, salgótarjáni és pécsi bányavidékekkel. A három—öttagú bányász akciógárdák röplapok készítésében és terjesztésében, sztrájkok előkészítésében, fegyverek gyűjtésében töltöttek be fontos szerepet.
A Gestapo és a defenzív osztály minden erejét a Békepárt felkutatására összpontosította. A házkutatások és letartóztatások egymást érték. A hajsza nem is volt eredménytelen. A Békepárt több vezetőjét kézre kerítették és borzalmasan megkínozták. 1944 februárjában a Békepárt négy harcosát — Tonhauser Pált, a Központi Bizottság tagját, Pataki Lászlót és Szirmai Hédit, a pártnyomda kezelőit és Szekeres Sándort — a honvéd vezérkar különbírósága Székesfehérvárott halálra ítélte. S nem a reakción múlt, hanem az ellenzéki pártok egyes vezetőinek és a munkásság határozott tiltakozásának volt köszönhető, hogy a kormány a halálos ítéleteket életfogytiglani fogságra kényszerült változtatni.
1943 végén tömeges letartóztatások folytak Dél-Szlovákiában és Észak-Erdélyben is. Kassáról és Losoncról több mint száz magyar hazafit hurcoltak Budapestre s kínoztak hónapokon keresztül azért, hogy vallomást csikarjanak ki belőlük, milyen utasításokat kaptak Budapestről, a Békepárt vezetőségétől. Még nagyobb arányúak voltak az észak-erdélyi terrorakciók. A letartóztatottakat Szamosfalvára hurcolták és embertelenül megkínozták. Ott halt mártírhalált a „tisztogató bizottságok” hóhérlegényeinek embertelen kínzásai következtében Józsa Béla, az erdélyi szabadságmozgalom nagy harcosa, aki a román és a magyar dolgozókat egyaránt elnyomó reakció elleni küzdelemre szervezte és vezette a tömegeket.
Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter a költségvetési vita során mondott beszédében a következő figyelemreméltó kijelentést tette: „Hosszú tapasztalat alapján meg kell állapítanom, hogy mindig erősebb mértéket kellett alkalmaznom azokkal a pártokkal szemben, amelyeknek a csillaga felfelé ment, és gyengébb mértéket alkalmazhattam azokkal a pártokkal szemben, amelyeknek a csillaga hanyatlóban volt.”
Mit mutatott ez a kijelentés?
A Horthy-reakció szerette volna elhitetni, hogy taktikai vonala a „baloldali” és a jobboldali ellenzéki erők egyensúlyban tartása. Keresztes-Fischer az „egyenlő” mérték elvének alkalmazására nagyon kínosan vigyázott, mert a politikai egyensúly taktikája érvényesülésétől a reakció igen kedvező eredményeket remélt: ezzel akarta magát látszólag elhatárolni a szélsőjobboldaltól, s azt a látszatot igyekezett kelteni, mintha közte és a szélsőjobboldal között mélyreható ellentétek volnának. E taktika alkalmazásával el akarta érni azt is, hogy az ellenzéki pártok tömegeik előtt a reakció fő erejeként ne a Horthy-rendszert, hanem a különböző nyilas mozgalmakat tüntessék fel. Ezzel akarta leplezni a tömegek előtt, hogy a szélsőjobboldali mozgalmakat tekinti tényleges támaszának, az ellenzéki pártokat pedig tényleges erőtartalékainak, amelyek az ellenforradalmi rendszer „második vonalát” képezik.
A szélsőjobboldalra szüksége volt a reakciónak, mert azok
1. féktelen hajszát folytattak a kommunisták és minden valóban baloldali demokratikus erő ellen;
2. a kormány, a rendszer kommunista- és szovjetellenességén messze túlmenő demagóg módon és olyan társadalmi rétegekben (lumpenproletariátus, agrárproletariátus legelesettebb rétegei stb.), ahová a kormány maga nem jutott el, ellenséges hangulatot igyekeztek szítani a Szovjetunióval, a kommunistákkal és minden haladó törekvéssel szemben;
3. előre hajtották az országot a fasiszta háborús politika, az ország teljes kiszolgáltatása és kirablása útján;
4. a fasiszta, nemzetvesztő háborúért teljes mértékben vállalták a felelősséget, s Horthyék számára lehetővé tették, hogy háborús politikájukban külső kényszerre hivatkozzanak.
A „baloldali” erőtartalékra szüksége volt a reakciónak, mert az:
1. azt a káros illúziót igyekezett kelteni a népben, hogy a háború katasztrófájából a Horthy-rendszer is ki tudja vezetni az országot;
2. visszatartotta a tömegeket a rendszer és a háború elleni határozott fellépéstől;
3. a külföld előtt azt a látszatot keltette, hogy Magyarországon az ellenforradalmi rendszer politikáját a nép támogatja;
4. szükség esetén ellensúlyozta a nyilas mozgalmakat, amelyek elsősorban nem a magyar, hanem a német fasizmus érdekeit képviselték;
5. lehetőséget biztosított a rendszer átmentésére.
A reakció a jobboldali és a „baloldali” erők billentyűjén játszva igyekezett folytatni háborús politikáját. Az egyensúly-taktika alapján ő maga „akart” békepolitikát folytatni, ő maga „kereste” a háború poklából a kivezetőt utat, ugyanakkor, amikor az ország egész gazdasági, politikai és erkölcsi erejét feláldozta Hitler háborújáért, s a háború ellen küzdő hazafiakat tűzzel-vassal pusztította.
Ez volt az oka annak, hogy a kötéltáncos Kállay „békepolitikája” XII. Pius pápától mindenkire épített, csak a békére szomjazó népre nem. Szűk látókörű spekulációk, apró cselszövések, ostoba diplomáciai sakkhúzások és ugyanakkor a magyar nép békevágyának és szabadságmozgalmának kíméletlen vérbe fojtása jellemezte Horthy és Kállay „kiugrási kísérleteit”. A nép szenvedő testén és hulló vérén keresztül így jutott el az ország történelmi létének egyik legsúlyosabb állomásához.
1944. március 19-én hajnalban a német csapatok átlépték a magyar határt …
Fotó: t.me/milinside
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
Dmitrij Peszkov