(idézet: Münchentől Nürnbergig – 1963)
5
Eichmann közvetlenül letartóztatása után a rá váró sors tudatában kijelentette, hogy kész „segítséget nyújtani, és történelmi szempontból megvilágítani a második világháború eseményeit, amelyekben bizonyos szerepet játszott”. De elhatározásában váratlanul igen lényeges változás következett be, s ez miért, miért nem, időbelileg egybeesett Servatius doktor úrnak Tel Avivba érkezésével.
1960 december elején egy izraeli lap, a „Jediot Aharonot”, „Eichmann már nem válaszol a vizsgálóbíró kérdéseire” című cikkében azt írta, hogy Eichmann magatartása megváltozott. Mindaddig, állapította meg a szóban forgó lap, részletesen válaszolt a vizsgálóbíró kérdéseire, s hosszasan ecsetelte bűncselekményeinek részleteit, most pedig hallgat. Magatartásában a változás röviddel azután következett be, hogy találkozott védőjével, Servatius nyugatnémet ügyvéddel.
Servatius az első, de nem az egyetlen eszköz volt Bonn kezében az Eichmann-per számára veszélyes alakulásának megakadályozására.
Lévai Jenő magyar újságíró egy bőrönddel, amelyben Globke és Eichmann Magyarországon együtt elkövetett bűncselekményeit bizonyító okmányok voltak, repülőgépen útnak indult, hogy tanúskodjon a perben. Az athéni repülőtéren azonban a bőröndöt „ismeretlen tettesek” ellopták. Amikor Lévai megérkezett Jeruzsálembe, Servatius villámgyorsan reagált a lopásra: tiltakozott azellen, hogy a magyar újságíró a bíróság előtt tanúvallomást tegyen, s azzal érvelt, hogy ez a tanú nem tudja vallomását okmányokkal alátámasztani. Elképzelhetjük, milyen zavarba jött Servatius úr, amikor kiderült, hogy az ellopott bőröndben az okmányoknak csak a másolatai voltak …
Servatiusnak az Eichmann-per során követett taktikája egyetlen célt szolgált: a per számára Bonn és Washington részéről megszabott keretek túllépésének megakadályozását. Servatius tudta, hogy ebben a törekvésében nem lesz egyedül. A per napjaiban a „Jerusalem Post” című lap közölte H. Jahilnak, az izraeli külügyminisztérium főosztályvezetőjének következő érdekes beismerését: „Az Eichmann-per előkészítése folyamán egész sor politikai problémával találtuk szemközt magunkat, s ezért felvetődött a kérdés, hogy kell-e bővíteni a per kereteit, össze kell-e kapcsolni a náci kormány tevékenységét bizonyos jelenlegi kormányokkal … A bírósági eljárást sok tanácskozás előzte meg, s végül úgy döntöttek, hogy a pert kizárólag Eichmann bűnügyének tárgyalására korlátozzák …”
És csakugyan, a per egész lefolyása megfelelt az ismertetett előzményeknek. A tárgyalási idő legnagyobb része azzal telt el, hogy a bíróság kihallgatta a tanúkat, s a vád képviselője és a védő előterjesztette bizonyítékait. Eichmann hálát sugárzó szemmel figyelte védőjének fáradozását, és méltán. Servatius minden tőle telhetőt megtett érdekében. Még arra is felhívta a bíróság figyelmét, hogy milyen jó véleménnyel voltak védencéről a múltban. Ezzel kapcsolatban felolvasta Eichmann minősítési lapját, amelyet annak idején a náci biztonsági rendőrség felügyeleti szerve állított ki. Hadd idézzük ennek a minősítési lapnak egy részét:
„Szolgálati és szolgálaton kívüli magatartása — korrekt, feddhetetlen.
Pénzügyekben — kínosan pontos.
Családfői magatartása — jó.
Egyéni tulajdonságai — aktív, kitartó, bajtársias, célratörő.
Szellemi frissessége — mindenben ragyogóan megmutatkozik.
Világnézete — helyes.
Gyenge oldalai, hibái (áthúzva).”
Kiderült, hogy Eichmann, a „halál könyvelője”, szerette a zenét, s talán Auschwitzban ezért kergették az áldozatok ezreit a fogoly zsidókból alakított zenekar közreműködésével a gázkamrákba. Egyébként Eichmann ezekről a zenészekről sem feledkezett meg: az áldozatok utolsó csoportjával követték a halálba fogolytársaikat.
A jogtudományban szerepel a közvetlen és a közvetett tanú fogalma. Közvetlen tanúk azok, akik maguk, saját szemükkel látták a bírósági eljárás tárgyát képező eseményeket, közvetett tanúk pedig azok, akik mások szavai alapján tudnak ezekről az eseményekről. Az Eichmann-perben egészen sajátos tanúk tettek vallomást. Olyanok, akik nemcsak fül- és szemtanúi voltak a tárgyalt eseményeknek, hanem a „halál könyvelőjének” kimutatásaiban úgy szerepeltek, mint akiket már alávetettek „a kérdés végleges megoldásának”. Olyan emberekről van szó, akik vértől borítva, hullahegyeken átvergődve, csodával határos módon életben maradtak, erdőkben kerestek menedéket, majd alkalomadtán előjöttek és bosszút álltak a náci gyilkosokon. Egy ilyen tanú, Joszelevszkaja, vallomásában a következőket mondta: „Hullák közé kerültem, s úgy éreztem, hogy megfulladok, mert emberek zuhantak rám … Azt kívántam, bárcsak egy második golyó véget vetne gyötrelmeimnek … Amikor sikerült feltápászkodnom, éreztem, hogyan ragadnak meg a még élők kezei, hogyan húznak vissza a mélybe …”
A történelem gondoskodott róla, hogy ezeknek az embereknek 1961-ben módjuk legyen emlékeztetni a világot a fasizmus borzalmaira. És emlékeztették is.
Freiberg, a sobibóri haláltábor egykori foglya, tanúvallomása során elmondta, hogy szemtanúja volt, amint a nőket és a gyerekeket mindjárt megérkezésük után elkülönítették a férfiaktól, s nyomban gázkamrába küldték. Egy SS-legény halálba küldésük előtt azzal szédítette őket, hogy „Ukrajnába mennek munkára”, de előbb a zuhanyozóban meg kell fürödniük. Szavai annyira meggyőzőek voltak, hogy a szerencsétlenek még mindig reménykedve léptek be a „zuhanyozóba”— a gázkamrába. Látta, amint az SS-őrök arra kényszerítettek zsidó foglyokat, hogy négykézláb ugrálva, ugassanak és harapják meg társaikat. Látta, amint foglyokat a legkisebb vétségért véresre vertek és felakasztottak. Látta, amint a zsidó zenekarokat kényszerítették, hogy vég nélkül indulókat játsszanak, miközben a meztelenre vetkőztetett foglyok hosszú sorokban halálukba mentek. Beszélt éjjeli „koncertekről”, amelyek abból álltak, hogy az SS-legények zsidó foglyokat antiszemita dalok éneklésére kényszerítettek. Előadta vallomásában, hogy egy SS-tiszt a kutyáját „Mensch”-nek („ember”-nek) nevezte el, és betanította arra, hogy harapja meg a „kutyákat”, értsd a zsidókat.
„Ez a kutya engem kétszer harapott meg — mondotta Freiberg. — Igen gyakori volt az öngyilkosság. Éjszakánként a félig eszüket vesztett emberek százai rohantak a nagyfeszültségű árammal telített drótkerítéseknek.”
Azokban az időkben hiánycikk volt — a méreg. Az emberek nem akarták alávetni magukat SS-ek kísérleteinek, és méreg után kutattak. Élelmes kereskedők, a nagy keresletet látva, mohó nyerészkedési vágyukban a mérget is hamisították. Azok közül, akik ilyen mérget vettek be, sokan iszonyú kínokat szenvedtek. Ezért mondta az egyik gettóban egy szerencsétlen szülő, aki gyermeke számára akart mérget venni: „Nekem valódi méreg kell, saját fiamnak veszem.”
A tárgyalás során egy levelet terjesztettek a bíróság elé, amelyet 1942 végén a strasbourg-i náci „fajkutató” intézet küldött Karl Brandt SS-főorvosnak, s amelyben kérte, hogy küldesse el az intézet részére 150 „alsóbbrendű lény” csontvázát. Brandt továbbította ezt a kérést Eichmann-nak, s ő a legközelebbi transzporttal érkező zsidókat a kért csontvázakká változtatta. 1944-ben a Strasbourg-t felszabadító francia csapatok megtalálták ezeket a csontvázakat.
Eichmann nemcsak a kapott parancsok buzgó végrehajtójának, hanem ügyes kereskedőnek is bizonyult. Erről többek között 1944-ben Magyarországon kifejtett tevékenysége tanúskodott.
1941—1944-ben Magyarországon nem tartózkodtak náci csapatok, s a zsidó lakosság ellen nem folyt tömeges hajtóvadászat. Ezért Magyarország olyan hely lett, ahová a zsidók igyekeztek eljutni a náci megszállás alá került területekről — Lengyelországból, Csehszlovákiából és más országokból. 1944-ben azonban megváltozott a helyzet.
1944. március 19-én a nácik megszállták Magyarországot, s Eichmann is oda sietett a zsidókérdés „végleges megoldására”. Elkezdődött a magyarországi zsidó lakosság tömeges deportálása, az auschwitzi gázkamrákba hurcolása.
A különböző országokban azok a zsidók, akiknek csodák csodájára sikerült kicsúszniuk Eichmann pribékjeinek karmai közül, ezerszámra csatlakoztak az ellenállási mozgalomhoz, s országuk kommunista pártjának vezetése alatt honfitársaikkal vállvetve harcoltak a második világháború éveiben a hitleristák ellen. És egészen természetes volt, hogy erre az útra léptek.
De sokan más, a polgári cionista vezetők szűk csoportjának megfelelőbb utat választottak — a nácikkal folytatott tárgyalások, alkudozások útján próbálták megmenteni életüket. 1944-ben Eichmann Budapesten is folytatott tárgyalásokat cionista vezetőkkel. Felajánlotta, hogy egy millió zsidó számára lehetővé teszi a náci megszállás alatt álló területek elhagyását, ha cserébe 10 000 teherautót és 1000 tonna teát vagy kávét kap. Mint mondotta: „Árut emberi életért, emberi életet áruért.” Brandt, a cionisták ügynöke, sietve a Közel-Keletre utazott, s közölte az alku feltételeit lord Moyne-nal, aki azonban elutasítóan válaszolt: „Egy millió zsidó! Hol helyezzem el őket?” Ezután a cionista vezetők Eden angol külügyminiszterhez fordultak. Közben telt az idő. Eichmann megismételte ajánlatát. De az üzlet csak nem jött létre.
Erre a nácik, a nyilasok közreműködésével, megkezdték a zsidók tömeges deportálását Auschwitzba. A magyarországi zsidók zöme is a hitleri megszállás alatt álló többi ország zsidóságának sorsára jutott.
Csak a szovjet hadsereg hősi harca, gyors előrenyomulása vetett véget Eichmann hóhérkodásának. A náci haláltáborok életben maradt foglyai könnyes szemmel mondtak köszönetét a szovjet katonáknak.
De térjünk vissza Eichmann-nak a jeruzsálemi perben elhangzott vallomásához.
Ez volt a pernek az a szakasza, amikor a bíróság hasznára lehetett volna az emberiségnek, az egész világ zsidóságának, amelynek sorsát az izraeli kormány szavakban annyira szívén viseli. S a bíróságtól a népek nem is kívántak sokat. Csupán azt kívánták, hogy ne tömjék be, s ne engedjék meg, hogy a védőügyvéd betömje Eichmann száját.
Helytelen lenne azt hinni, hogy Eichmann a tárgyaláson következetesen kitartott a hallgatás mellett, hogy a másvilág kapujának átlépése előtt nem próbálta meg fellebbenteni a függönyt, megnevezni azokat, akik nála nem kevésbé rászolgáltak, hogy Servatius doktor bírósági tárgyaláson védje őket. Az üvegcellában Eichmann az üvegen keresztül világosan látta, hogy mit akarnak, helyesebben — mit nem akarnak tőle. Különösebb intuíció nélkül is kitalálta, hogy Servatius megbízóinak kívánsága értelmében mindent magára kell vállalnia, és senkit sem szabad belekevernie az ügybe azok közül, akik nálánál jobban rendezték be életüket.
A vallomásokból ítélve, Eichmann időnként kikelt magából, felháborodott azon, hogy tőle nagyobb önfeláldozást kívánnak, mint amilyent Nürnbergben maguk a náci birodalom vezetői tanúsítottak. Nem felejtette el, hogy egymásra igyekeztek hárítani a felelősséget, Schacht szitkokkal halmozta el Ribbentropot, Streicher pedig Göringet.
És Eichmann először kezdte elszólni, de csak elszólni magát.
A per folyamán Globke neve ugyanolyan gyakran szerepelt, mint valamikor a náci újságokban, amelyek dicsőítették a náci fajüldöző politika e teoretikusának és gyakorlati végrehajtójának buzgó szolgálatait.
Bonnban mindent elkövettek, hogy Adenauer kancellárnak a náci gaztettek mocsarában nyakig elmerült bizalmas munkatársát kihúzzák a csávából. Von Preuschen, a Német Szövetségi Köztársaságot a jeruzsálemi perben képviselő különmegbízott, azt erősítgette, hogy Globke a zsidóság legjobb barátja volt, és — a római katolikus egyház utasítására maradt Hitler szolgálatában. Ez az elképesztő hazugság Goebbelsnek is „becsületére” vált volna. A bonni propaganda, amely egyre újabb szenzációkkal árasztotta el a világot, azt a hírt kezdte terjeszteni, hogy Globke részt vett a Hitler ellen 1944. július 20-án elkövetett merényletben. Mint mondják, maga Globke is elpirult, amikor értesült életének erről a mindaddig előtte ismeretlen részletéről.
A „Parlamentarisch-Politischer Pressedienst” című bonni sajtóhíradó 1961 márciusi különszámában a következő közlemény jelent meg: „Szövetségi kormánykörök semleges forrásokból származó értesülése szerint Eichmann, egykori SS-Obersturmbannführer Izraelben világosan és félreérthetetlenül kijelentette, hogy nem ismeri Hans Globke doktort, a szövetségi kancellári hivatal államtitkárát. Az említett hírforrások szerint Eichmann azt a kijelentést tette, hogy szolgálatilag nem volt dolga Globkéval, és sohasem látott olyan okmányt, amelyen Globke aláírása szerepelt volna.”
Eichmann eleinte egyáltalán nem ismerte be bűnösségét. Köntörfalazott, terjengősen magyarázgatta, hogy a náci apparátuson belül a gyilkosságokra parancsot adó szervek egész rendszere létezett.
És éppen ezzel kapcsolatban szólta el magát, mégpedig olyanformán, hogy megemlítette Globke nevét. „A felügyeletem alá tartozó osztály hatáskörének kiterjesztése — mondotta — kétségtelenül a belügyminisztérium ama osztályának kezdeményezésére történt, amelynek élén a zsidók német állampolgárságának megszüntetésével és vagyonuk elkobzásával foglalkozó Hans Globke állt.”
Itt azonban mintha elvágták volna, semmit sem mondott többé. A bíróság, a vád képviselője, s annál inkább a védelem, óvakodott attól, hogy Globkéra vonatkozóan kérdést tegyen fel neki.
Ma ez az egykori náci bandita Adenauer jobbkeze. És Eichmann sokat mondhatott volna róla. Elmondhatta volna, hogyan készítette elő Globke a véres terror és kegyetlenkedések alapjául szolgáló hírhedt „nürnbergi törvényt”. Eichmann jól tudta, milyen nagyra értékelte a hitleri klikk Hans Globke szolgálatait. Tudomása volt arról, hogy Frick náci belügyminiszter, akit 1946-ban Nürnbergben felakasztottak, Hessnek küldött levelében Globke szolgálati előléptetését javasolta, s ezzel kapcsolatban a következőket írta:
„Globke doktor államfőtanácsos kétségtelenül minisztériumom legtehetségesebb és legbuzgóbb hivatalnokai közé tartozik.”
Eichmann azonban hallgatott. De Globke, Schröder és Seebohm bezzeg nem hallgattak. Ezek a bonni államapparátusban helyet foglaló hétpróbás nácik továbbra is seregszemléket szerveztek, amelyeken a revansisták ezrei hangos szóval követelték a Szudéta-vidék visszaadását, hogy újból tömeggyilkosságokat rendezhessenek, városokat és falvakat perzselhessenek fel, röviden szólva — sokszorosan megismételhessék a Lidice fogalmához tartozó rémtetteket. A revansisták seregszemléiken arcátlanul „önrendelkezést” követelnek. De ugyan mit értenek „önrendelkezésen”? Ez világosan kitűnik 1961 májusi kiáltványukból, amelyben kijelentették: „Nekünk csehek és kommunisták nélküli haza kell.” Lengyelek nélküli Lengyelországot, oroszok nélküli Oroszországot, csehek nélküli Csehszlovákiát akarnak.
De mi köze volt mindehhez a jeruzsálemi pernek? Hiszen az kizárólag Eichmann ügyével foglalkozott.
Izrael reakciós kormánykörei előtt sokkal fontosabbnak tűnt, hogy fenntartsák jó kapcsolataikat a Rajna menti urakkal, semmint hogy azok múltjában turkáljanak. A pénznek nincs szaga! Ezt Tel Avivban már régen jól megtanulták. Miért emlékeztessék a világot arra, hogy Krupp és más iparbárók száz- meg százmillió márka hasznot vágtak zsebre az auschwitzi, a treblinkai és más koncentrációs táborok foglyainak kizsákmányolásából? Hiszen ma az izraeli államkincstár a zsidóságnak a háború alatt okozott károk fejében „jóvátétel” címén nagy összegeket kap a nyugatnémet monopóliumoktól. 1944-ben Eichmann azt javasolta a cionista vezetőknek, hogy cseréljék ki a koncentrációs táborok szerencsétlen foglyait gépkocsikra. „Árut emberi életért, emberi életet áruért” — mondta cinikusan. Ma Ben Gurion és kompániája „pénzt a kiontott vérért” jelszóval túllicitálja Eichmannt.
Ben Gurion, az 1944. évi alkudozások „dicső” hagyományait folytatva, 1961-ben megígérte Adenauernak, hogy az Eichmann ellen indított bírósági eljárás „objektív” lesz, nem fogja csorbítani Bonn érdekeit. A nyugatnémet „Spiegel” annak idején idézte Ben Gurion következő szavait: „Nem arról van szó, hogy megbüntessük Eichmannt. Számára nincs büntetés. Különös, hogy egyesek ebben a perben a bosszú motívumait látják … Én elvből ellene vagyok a halálos ítéletnek.”
Mennyire meggyalázták ezek a szavak a halálba küldött milliók emlékét, mennyire sértették azokat, akik csodával határos módon megmenekültek, s akiket a sors azért kímélt meg, hogy beszámolhassanak a világnak az eichmannok rémtetteiről. Egyébként közülük sokkal kevesebben maradtak életben, mint a náci hóhérok közül.
Napokon át tartott Eichmann vallomása. Amíg a tanúkat, a szerencsés véletlen folytán életben maradt embereket hallgatták ki, ez a náci gonosztevő viszonylag nyugodtan viselkedett. Közömbösen nézte őket ugyanakkor, amikor vallomásuk a tárgyalóteremben mindenkit lelke mélyéig megrázott.
Más tanúk azonban egyenesen ingerelték. Miért csak tanúk ezek az egykori cimborák, miért éppen csak őt ültették üvegpáholyba”?
Leplezetlen düh és irigység tükröződött arcán, amikor a bíróság előtt hétpróbás SS-banditák tettek vallomást. És szemlátomást azok voltak számára a legkínosabb percek, amikor ezekről a Nyugat-Németországban jól elhelyezkedett címeres náci gonosztevőkről a tárgyaláson kijelentették, hogy menlevelet kaptak az izraeli hatóságoktól — garantálták számukra a szívélyes magatartást, sőt még a kiküldetési díjat is.
És itt Eichmann idegei kezdték felmondani a szolgálatot. Ingerültségében olyan neveket említett, amelyek hallatára Servatius ügyvéd úr meghökkent. Védence kezdte kiszolgáltatni Globkét, s megnevezett olyan diplomatákat, akik annak idején hűséggel szolgálták Ribbentropot, most pedig fontos tisztségeket töltenek be Brentano külügyminiszter úr hivatalában. Elhangzott Werner von Bargennek, a nácik egykori belgiumi követének, a Német Szövetségi Köztársaság jelenlegi iraki követének neve. Hans Schwarzmannról, a Német Szövetségi Köztársaság libanoni követéről kiderült, hogy a múltban Eichmann franciaországi cinkosa volt. Lelepleződött, hogy Kurt Becher egykori SS-Standartenführer annak idején Eichmann bűntársa volt a magyarországi zsidók deportálásában, most pedig a Német Szövetségi Köztársaságban nagyvállalkozó, s 200 millió márka tőkével rendelkezik. Ezt a náci banditát mindig szívesen fogadják a bonni kormánykörökben, mert bőkezűen finanszírozza Adenauer pártját.
Más „patinás” nevek is elhangzottak. Eichmann azonban mihamar észrevette, hogy ezekkel az emberekkel kapcsolatos vallomása nemigen érdekli a bíróságot. Ezután Eichmann 716 oldalas visszaemlékezései kerültek sorra, amelyeket Eichmann cinkosainak hosszú névjegyzéke egészített ki. A névjegyzéken szereplők közül sokan aggódva várták, hogy nem ültetik-e őket rövidesen a vádlottak padjára. Aggodalmuk azonban fölösleges volt: az izraeli bíróság a visszaemlékezésekből csak 83 oldalt fogadott el, 633 oldalt a névjegyzékkel együtt elutasított … Nyugat-Németországban tapsoltak a bíróság „leleményességének” és „objektivitásának”.
A „Haolam Hase” című folyóirat magyarázatképpen a következőket írta: „Érthető, hogy amennyiben ezeket a bűnösöket az Eichmann-per során lelepleznék, ez megronthatná Izrael kapcsolatait Nyugat-Németországgal és az Egyesült Államokkal, mert ártana a NATO presztízsének, s Nyugat-Németország felfegyverzésének kérdését is megnehezítené.”
Eichmann sajátságos módon reagált a bíróság magatartására. „Remélem — jelentette ki —, perem befejezése után megengedik nekem, hogy könyvet írjak. Akkor nem fogok félni nevükön nevezni a dolgokat. Könyvem tanulságul szolgál majd a jövendő nemzedékek számára.”
Eichmann e fenyegetőzése azonban pusztába kiáltott szó maradt. A jeruzsálemi bíróság következetesen tartotta magát előre megfogalmazott formulájához: „Az Eichmann-ügy kizárólag Eichmann ügye.”
Jean Guelevits francia professzor már a per elején elítélte ezt a formulát, és teljes joggal jelentette ki: „Ha a per azzal végződik, hogy minden felelősséget egyedül Eichmannra hárítanak, akkor többet fog ártani, mint használni.”
A bonni kormány sietett megerősíteni ezeket a szavakat olyanformán, hogy 1961. június 29-én a parlamenttel póttörvényt fogadtatott el, amely szerint az SS-alakulatok egykori tagjai „amennyiben 1945 májusában betöltötték tízéves szolgálati idejüket, jogosultak a nyugdíjellátásra”. A nyugatnémet államnak közel 600 millió márkára van szüksége ahhoz, hogy folyósítsa a felemelt nyugdíjakat több mint 20 000 náci banditának. Hadd hangsúlyozzuk, hogy ezek az emberek az SS-nek, a történelem legnagyobb gyilkosbandájának, annak a szervezetnek alakulataihoz tartoztak, amelyet már a nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék bűnös szervezetnek nyilvánított. Igaza volt Kurt Meiernek, az SS-tankcsapatok hírhedt tábornokának, amikor kijelentette: „A Német Szövetségi Köztársaság — hazája valamennyi egykori SS-szolgálatosnak.”
Eichmann ismételten beszélt vallomása során arról, hogy a foglyok tömeges megsemmisítésére Cyklon-B gázt alkalmaztak, s egy alkalommal kijelentette: „Itt sokak érdekei ütköztek össze … Mindenki beleszólt ebbe az ügybe. Egyesek hasznot akartak húzni belőle, és előterjesztették ajánlatukat.” Saját felelősségét sem tagadta. „Elismerem — mondotta —, hogy helyettesem, Günther révén tudomásom volt a Cyklon-B szállítmányokról.”
Ezt a gázt a koncentrációs táborok számára tudvalevőleg az I. G. Farbenindustrie konszern szállította, amely ma is él és virul a Német Szövetségi Köztársaságban — ugyanazok vezetése alatt, akik Eichmann idején előbb az auschwitzi foglyok kizsákmányolásán, majd a megsemmisítésükhöz felhasznált Cyklon-B gáz szállításán gazdagodtak.
A reakció mindent megtett annak érdekében, hogy az Eichmann-per ne kompromittálja a bonni militaristákat. Ámde a német militarizmus hivatalos és nem hivatalos szószólóinak nem sikerült elpalástolniuk a tényeket. Az Eichmann-per — szervezőinek akarata ellenére — megvilágította a bonni hivatalok egyes rejtett zugait, s a népek újra meggyőződhettek arról, hogy mennyire visszataszító és veszélyes a bonni rendszer.
Az Eichmann-per során elhangzott vallomások hangos szóval vádolják a nyugatnémet militarizmus vezető köreit, a hitleristák útján haladó bonni kormányt.
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
Fotó: Képek
