(idézet: Münchentől Nürnbergig – 1963)

3

1938. március 12-én a német csapatok bevonultak Ausztriába, március 13-án pedig a náci kormány kihirdette az Ausztriának Németországhoz csatolásáról szóló törvényt. Minden egyéb már pusztán technikai kérdés volt. Hermann Göring közbelépésére a Creditanstalt gyorsan belátta, hogy a berndorfi üzemet el kell adnia Kruppnak, mégpedig a német kormány utasítása értelmében nem az értékének megfelelő, hanem névleges áron. Mint később kiderült, az üzem háromszor annyit ért, mint amennyit Krupp fizetett érte.

Ilyenformán Hitler megadta a monopóliumoknak azt, amivel tartozott nekik. Persze, a nácik a világ előtt a németországi és az ausztriai németek egyesülési törekvéséről szavaltak, s ezt tüntették fel az „Anschluss” okának, de Krupp és a többi monopolista nagyon jól tudta, mi volt az ország elfoglalásának tényleges célja.

Krupp a berndorfi üzem megkaparintásával egyúttal ennek a részvénytársaságnak tulajdonában levő három másik vállalatot, egy olaszországi, egy svájci és egy ugyancsak ausztriai üzemet is hatalmába kerített, s ez lehetővé tette számára, hogy erős pozíciókhoz jusson az osztrák Creditanstalt bankon belül.

Később, a náci Németországnak Csehszlovákia ellen intézett támadása után, Krupp — Göringgel együtt — lényegében megkaparintotta a hatalmas Skoda-műveket, továbbá az Egerländische Erzbergbau AG bányaüzemet.

Tehát a náci agressziós politika minden egyes lépése óriási haszonnal járt a német monopóliumokra nézve. Kell-e külön magyarázgatni, miért támogatták már kezdettől fogva ezt a politikát?

1940 májusában a náci haderők megtámadták a semleges Hollandiát és Belgiumot, s megkezdődött ezeknek az országoknak tervszerű kifosztása. Speer náci fegyverkezési miniszter mindenekelőtt Krupphoz fordult, s kérte, hogy küldjön szakembereket Hollandiába, és szállíttassa el a holland üzemekből a vállalatát érdeklő berendezéseket. Krupp sietett eleget tenni a kérésnek. Két megbízottja — Koch és Hening — Hollandiába utazott, ahol a német kormány hágai és rotterdami képviseletétől megkapták a hajógyárak és más üzemek jegyzékét, megvizsgálták gépi berendezésüket és anyagkészletüket, s intézkedtek Németországba szállításukról. Így látott hozzá Krupp a holland ipar szervezett kifosztásához. Az ilyen és ehhez hasonló módszerek eredményeként a háború folyamán hónapról hónapra növekedett üzemeinek kapacitása, és csak csillagászati számokkal kifejezhetően növekedett a profitja.

Hollandiában már régóta működött a fogaskerekek gyártására szakosított Rademacher üzem, amely a háború előtt a holland piacon erősen konkurrált Krupp-pal. Mihelyt a német csizma Hollandia földjére lépett, Kruppnak nyomban lehetővé tették, hogy a Rademacher üzembe elküldje a megrendelések és a szállítások ellenőrzésére feljogosított megbízottjait. Ez azonban Krupp előtt kevésnek tűnt. Ahogy a háború elhúzódott, s egyre kevesebb esély volt arra, hogy Németország győzelmével fog végződni, Krupp egyre többet gondolt a jövőre. Elhatározta, hogy megsemmisíti konkurensének pozícióit. 1944-ben, egy szeptemberi napon, a Rademacher üzem vezetőihez beállított Gerosa úr, a birodalmi hadiipari minisztérium rotterdami képviseletének vezetője, és felmutatta az üzem berendezésének elkobzására vonatkozó — saját aláírásával ellátott — végzést. Mindjárt ezután megjelentek az üzemben Krupp Essenből érkezett szakemberei, s megkezdődött a berendezés elszállítása. Krupp az üzemben talált nyersanyagot sem vetette meg. Az elszállítást irányító képviselője büszkén jelentette, hogy Hollandiából 21, gyári berendezéssel és nyersanyaggal megrakott vasúti szerelvényt indított útnak Essenbe.

A Jugoszlávia megtámadása előtti napokban nemcsak a német vezérkar Bändlerstrasse-i épületében, hanem Essen-ben is lázas készülődés folyt. Krupp Jugoszláviával kapcsolatos tervét dolgozták ki. A Wehrmacht vezérkarának stratégiai tervét a Ruhr-vidéki iparmágnások gazdasági tervével kellett kiegészíteni. Ami Kruppot illeti, már régen szerette volna megkaparintani a jugoszláviai krómérc-bányákat. Most, amikor vágya megvalósuláshoz közeledett, gondoskodni kellett lehető legteljesebb kiaknázásukról. Jó ércet rejtegetnek ezek a bányák, s nagy szükségük volt rá Krupp, sőt nemcsak Krupp üzemeinek. Ezért úgy kellett intézni a dolgot, hogy Jugoszláviában elsősorban Krupp, nem pedig más monopóliumok érdekeit vegyék figyelembe.

Krupp erre a kérdésre vonatkozóan már régen elkészítette saját szervezeti tervét, amelynek lényege az volt, hogy a délkeleti hadigazdálkodási törzskar főnökének és a Krupp-konszern képviselőjének tevékenységi körét egy ember kezében kell egyesíteni.

Ez az ember Georg Ufer lett, aki a háború után eskü alatt a következőket vallotta:

„Jugoszláviában a katonai igazgatás tanácsosaként kezdtem tevékenykedni, s mint tanácsos Belgrádban tartózkodtam és Braumüller ezredesnek, a délkeleti hadigazdálkodási törzskar főnökének voltam alárendelve. Ezzel egyidejűleg Kruppék képviselőjeként a Jugoszlávia területén levő krómércbányáknál fejtettem ki tevékenységet. A Kruppék részére végzett tevékenységemet a katonai igazgatás tanácsosává való kinevezésem időpontjától 1944 júniusáig folytattam, s ezalatt katonai egyenruhát viseltem …”²⁵ – Az SS akcióban. Az SS gaztetteinek dokumentumai. Izdatyelsztvo Inosztrannoj Lityeraturi 1960. 601. old.*

Mindenesetre Kruppnak nem sikerült valamennyi jugoszláviai krómérc-bányát monopolizálnia. Szemben találta magát egy másik rablóval — a Hermann Göring-konszernnel, kénytelen-kelletlen beleegyezett a „Jugochrom” részvénytársaság megalakításába, olyanformán, hogy a részvények 50 százalékával ő, 50 százalékával pedig Göring rendelkezett.

Krupp az első kínálkozó alkalommal a zsidóktól és a nácizmus politikai ellenségeitől elkobzott vagyont is a maga kezébe kaparintotta. Így például megszerezte a Chromassko bányatársaságot, jóllehet ismerte az „átruházás” körülményeit. A már említett Ufer tanúvallomása során ezzel kapcsolatban kijelentette: „Kruppék előtt is, előttem is ismeretes volt az a tény, hogy a zsidó Moses Assco elkobzott vagyonáról volt szó.”²⁶ – Ugyanott, 603. old.*

Különösen óriási arányokat öltött a Krupp-konszern rablótevékenysége akkor, amikor a nácik alattomosan a Szovjetunióra törtek.

A hitleri klikk a Szovjetunió kirablásának (tervét már jóval 1941. június 22-e, a szovjet terület ellen irányuló hitszegő támadás megindítása előtt kidolgozta. Még a rablás jogi „megindokolására” is kísérletet tett. A német birodalmi kormány egyik rendelete ugyanis kimondta:

„Ami a hágai egyezménynek a szárazföldi hadviseléssel kapcsolatban valamennyi idegen hadviselő hatalom által megszállt terület igazgatására vonatkozó megállapításait illeti, a Szovjetunióra nem érvényesek, mert a Szovjetuniót feloszlottnak kell tekinteni, s ezért a német államnak az ország lakossága érdekében a megszállt területeken meg kell szüntetnie a kormányszerveket és valamennyi többi hatalmi szervet. Ennélfogva megengedhető minden olyan intézkedés, amelyet a német igazgatási szervek eme átfogó terv végrehajtása érdekében szükségesnek és megfelelőnek tartanak.”²⁷ – Ugyanott, 617. old.*

Göring a Gauleiterek értekezletén elég világosan megmondta, mit vár a hitleri klikk a megszállt területekre küldött ügynökeitől. Elősorolta, milyen kincsek találhatók ezeken a területeken, majd így kiáltott fel:

„Az istenbe is, értsenek végre szót! Nem azért küldtük oda magukat, hogy a gondjukra bízott népek javán munkálkodjanak, hanem azért, hogy mindent elvegyenek, amit csak lehet …”²⁸ – A nürnbergi per anyaga. 3. köt. Goszjurizdat 1958. 425. old.*

S hogy a Gauleiterek egészen világosan lássák, mit akar a főnökük, egy cseppet sem feszélyezve magát, így folytatta:

„Az a szándékom, hogy raboljak, mégpedig kiadósan … Legyenek olyanok, mint a vadászkutyák. Ahol még van valami, amire a német népnek szüksége lehet, villámgyorsan ragadják meg. Szedjenek össze mindent a raktárakból, és küldjék ide.”²⁹ – Ugyanott, 427. old.*

Ám Göringnek a „német nép” volt a legkisebb gondja. Sokkal jobban érdekelte az, hogy minden szükségessel ellássa a német monopóliumokat. Persze saját magáról sem feledkezett meg. Egymás után kaparintott meg és egyesített saját konszernjével, a Hermann Göring-konszernnel különböző üzemeket. Emellett a múzeumokról sem feledkezett meg. Teketóriázás nélkül elrabolta belőlük a legértékesebb képeket.

Röviden, a nácik az átmenetileg elfoglalt szovjet területeken nyomban hozzáláttak a tervszerű rabláshoz. S mondani sem kell, hogy a rablásból derekasan kivették részüket a legismertebb német monopóliumok, köztük is elsősorban Kruppék.

A Nemzetközi Katonai Törvényszék ítélete a szovjet területek kirablásával kapcsolatban megállapította:

„Sok megszállt keleti és nyugati országban a megszálló hatóságok igyekeztek fenntartani azt a látszatot, hogy megfizetnek az elvett javakért …

A megszállt keleti országokban többnyire a törvényességnek még erre a látszatára sem ügyeltek; a gazdasági kiaknázás előre megfontolt kirablássá változott …

A szovjet területek megszállását előre megfontolt és rendszeres rablás jellemzi.”³⁰ – Ugyanott, 7. köt. 388. old.*

A Szovjetunió megtámadása után a hitleri kormány nagy számban hozott létre félhivatalos monopoltársaságokat a szovjet gazdaság kiaknázása céljából. Az egyik legnagyobb a Berg- und Hüttenwerke-Ost volt. E rablókonszern tevékenységében igen aktív szerepet játszott Alfried Krupp, a konszern igazgatóságának tagja. A náci kormány abban a törekvésében, hogy minél kedvezőbb lehetőségeket teremtsen a német monopóliumok számára a szovjet gazdaság kiaknázásához és kirablásához, a Berg- und Hüttenwerke-Ost konszernt feljogosította az ellenőrzése alá tartozó gyárak és bányák bezárására, bérbeadására, illetőleg más társaságoknak való átadására.

Kruppék természetesen a legtevékenyebben részt vettek ebben a rablásban. Alfried Krupp, aki ma kényére-kedvére uralkodik a Német Szövetségi Köztársaságban, Pleigerrel, a Berg- und Hüttenwerke-Ost igazgatójával folytatott megbeszélése során — nürnbergi vallomása szerint — kijelentette:

„Mindjárt Ukrajna elfoglalását követően (1942 tavasza körül) az egyik berlini kormányintézmény … megkérdezett bennünket, hogy közre akarunk-e működni az ukrán vas- és acélipar beindításában …”

Alfried Krupp a közreműködéshez nem járult hozzá csak úgy egyszerűen. Azt akarta, hogy a német monopóliumok közt a szovjet területek minél alaposabb kirablásáért megindult konkurrencia-harcban neki jusson a legzsírosabb falat. „Cégünk igazgatótanácsának akkori tagjaival és apámmal egyetértésben — mondotta vallomása során —, hozzájárulásunkat attól tettem függővé, hogy milyen üzemeket kell beindítanunk és milyen formában történik majd a felhasználásuk.”

A továbbiakban Krupp elmondta, hogyan indult Pleigerrel együtt szemleútra Ukrajnába, s így folytatta: „Miután 1942 júniusában vagy júliusában Pleigerrel együtt Sztálinóban, Mariupolban, Kramatorszkban és e városok környékén sok üzemet megtekintettem, a Kramatorszki Gépgyár és a mariupoli Iljics Kohászati Üzem gondozásba vételét javasoltam munkatársaimnak.”

„Gondozásba vételét!” A szovjet emberek hamarosan megtudták, mit jelent Krupp nyelvén a „gondozásba vétel”. Krupp hozzálátott az üzemek „birtokba vételéhez”. Nem arról van szó, hogy mindjárt elszállíttatta ezeknek az üzemeknek berendezését. Azt remélte, hogy hosszú időre szólóan berendezkedhet Ukrajna területén. Tetszett neki, hogy a német puskák gyorsan és jól megoldják a munkaerő kérdését. Kedvére volt, hogy az orosz munkások ellátásának kötelezettségét úgy értelmezte, ahogy akarta. Az meg egyenesen gyönyörűséggel töltötte el, hogy rövidesen óriási hasznot vágott zsebre az elfoglalt gyárak munkásainak kizsákmányolása révén. Már más ukrajnai nagyüzemek felé is nyújtogatta csápjait.

Ám a német konszernek közt azokban a napokban elkeseredett konkurrenciaharc dúlt az ukrajnai üzemek és nyersanyagok megszerzéséért. Mindegyik árgus szemmel figyelte konkurrenseinek minden egyes lépését, mindegyik törekedett a legnagyobb üzemek „gondozásba vételére”, A Krupp-konszern igazgatóságának egyik tagja a Dnyepropetrovszki Acélszerkezet Gyárral kapcsolatban bizalmas jelentést küldött Kruppnak:

„Szigorúan bizalmasan — írta — Berlinben megtudtam a következőket: az a vélemény látszik felülkerekedni, hogy a nyersanyagipar — a szénbányák, a villamos erőművek és a kohászati üzemek — helyreállításának előfeltétele olyan szerelő és javító üzemek bekapcsolása, amelyek vállalják a helyreállítási munkák elvégését — német irányítással, orosz munkaerővel …

Érdekünk (az én kiemelésem — A. P.) elsősorban a Dnyepropetrovszki Acélszerkezet Gyárhoz fűződik, amely embereink leírása szerint megfelelne számunkra: magas gyárhelyiségek, a közelben hajózható folyó, mintegy 5000 tonna termelési kapacitás …”

Így kufárkodtak a német monopolisták a szovjet emberek kezemunkája nyomán létrejött gyárakkal és más üzemekkel.

Krupp a Wehrmacht főparancsnokságának legmesszebbmenő támogatásával hozzálátott egy „Iván program” fedőnéven előkészített újabb nagyszabású akcióhoz, amelynek keretében hadiüzemeket szándékozott építeni Ukrajna megszállt területén. Kezdeményezésére egy új „társaság” alakult. Az építkezés finanszírozását a náci szárazföldi fegyveres erők főparancsnoksága vállalta magára. A megállapodás feltételei értelmében az építendő lőszergyáraknak a háború után teljes egészükben Krupp tulajdonába kellett átmenniük.

Alfried Krupp erősen hitte, hogy Németország uralma a megszállt területeken örökös lesz, s ebben a hitében a Krupp-konszern élén lázas tevékenységet fejtett ki Ukrajna természeti kincseinek és üzemeinek „hasznosítása” terén. Szakemberei kíséretében egyre gyakrabban jelent meg ukrajnai városokban a Krupp-konszern „saját” üzemeinek ellenőrzésére.

1943 őszén azonban már bárki könnyen felismerhette, hogy a németek uralma egyáltalán nem lesz örökös. A szovjet hadsereg a sztálingrádi győzelem után hatalmas csapásokkal vetette vissza nyugat felé a német fasiszta csapatokat. Ukrajnában a német monopolisták lába alatt forró lett a talaj, s Krupp levonta a szükséges következtetéseket. Fő gondja immár az volt, hogyan tud minél több vasúti kocsit előteremteni. Ügynökei gyors ütemben szállították el a szovjet üzemek berendezését. Egyik tehervonat a másik után indult útnak Mariupolból, Kramatorszkból, Sztálinóból és Dnyepropetrovszkból — turbinákkal, szerszámgépekkel, nyersvassal, acéllal és más rakománnyal. Krupp most már csak rabolni, mégpedig Göringhez hasonlóan — „kiadósan rabolni” akart az átmenetileg megszállt szovjet területeken, amelyeken a náci uralom a végéhez közeledett.

De a német imperializmus e vámpírjának súlyos bűncselekményei nem merültek ki a rablásban. Egyik legszörnyűbb gaztettét azzal követte el, hogy üzemeiben (Németországban és a megszállt kerületeken egyaránt) tömegesen alkalmazott rabszolgamunkát. A náci basák 70 000 embert hurcoltak el a megszállt területekről, s kényszerítettek leírhatatlanul súlyos körülmények között végzett rabszolgamunkára Krupp üzemeiben.

1942. április 14-én Krupp új ágyúk modelljeit mutatta be Hitlernek, köztük a Krupp-féle 41-es légelhárító ágyú modelljét. A náci klikk igen nagyra becsülte Kruppnak a náci hadsereg felszerelése érdekében tett erőfeszítéseit, s ő igyekezett ezt minél alaposabban kihasználni. Az új ágyúk modelljeinek bemutatását alkalmas időpontnak tartotta ama kérésének előterjesztésére, hogy segítsék őt munkaerővel. Előadta, hogy nagyon jó lenne, ha az SS együttműködne vele, s lehetővé tenné számára a koncentrációs táborok foglyainak messzemenő felhasználását. Ilyenformán például az egyik Szudéta-vidéki koncentrációs tábor területén gyárat létesíthetne. Ezzel kapcsolatban a bemutató után tárgyalásokat kezdett a szárazföldi fegyveres erők gazdasági igazgatóságának egyik tisztjével, Layers ezredessel. „A már említettek alapján — táviratozta neki — nagyon kérem Layers ezredes urat, hogy foglalkozzon a Krupp-cég részére az egyik Szudéta-vidéki koncentrációs táborban létesítendő üzem kérdésével …”

Azok az egykori náci tábornokok, akik ma Hitler ellenségének igyekeznek feltüntetni magukat, s a hitleri rendszer minden gaztettéért kizárólag az SS-t okolják, akkor, 1942-ben, a legnagyobb figyelemmel kezelték Krupp kérését. Persze, felmerültek a hadsereg főparancsnoksága és Krupp között nézeteltérések is, de ezek nem érintették azt a kérdést, hogy szabad-e éheztetéssel, hideggel, erőt meghaladó munkával halálra gyötörni a koncentrációs táborok teljesen ártatlan foglyait. Ebben a tekintetben, akárcsak azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy helyes-e alkuba bocsátkozni a koncentrációs táborokat, ezeket a halálgyárakat igazgató Gestapóval, sem Kruppnak, sem a tábornokoknak nem voltak aggályaik. A nézeteltérések abban nyilvánultak meg, hogy Krupp a Szudéta-vidéki koncentrációs táborok foglyait akarta felhasználni, a hadiipar minél hatalmasabb arányú fejlesztésében érdekelt német tábornokok pedig Auschwitzot ajánlották, mert az ottani koncentrációs tábor nagyobb volt, több volt benne a fogoly, s az SS jobban szervezte meg a felhasználásukat.

Így azután Krupp Auschwitzban kezdte meg egy fegyvergyár építését — a német főparancsnokságnak azzal az írásos biztosítékával a kezében, hogy „az auschwitzi koncentrációs tábor rendelkezésére bocsátja majd a szükséges munkaerőt”. A gyár, amelynek építésére vonatkozóan megállapodás jött létre Krupp és az SS között, 1943 júniusában elkészült, s a Krupp-féle halál-futószalagra ráléptek a koncentrációs tábor szerencsétlen foglyainak első ezrei. Gyermekeket és aggastyánokat is munkára kényszerítettek — oroszokat, zsidókat, franciákat, lengyeleket, cseheket és hollandokat egyaránt. A faji kérdést egyetlen törvénynek rendelték alá — termelj, dolgozd magad halálra, biztosíts Kruppnak óriási osztalékot a náci hadseregnek szállított fegyverek révén, amelyekkel a szövetséges hadseregek katonáit a frontokon, a békés lakosságot pedig a varsói gettóban, Lidicében és Oradourban gyilkolták. Bizony, Kruppnak volt mivel dicsekednie Hitler előtt!

Végül, Krupp segített Hitlernek a tömeges emberirtásban is. A Nemzetközi Katonai Törvényszék adatai szerint több mint 10 000 férfi, nő és gyerek pusztult el Krupp gyáraiban az embertelen munkafeltételek következtében. Krupp nemcsak az auschwitzi koncentrációs tábor foglyait használta fel. Amikor rájött, hogy milyen előnyös számára a koncentrációs táborok szerencsétlen foglyainak dolgoztatása, rendszeresen együttműködött az SS gazdasági igazgatóságával, s egyre több fogoly szállítását követelte. Összeköttetésbe lépett többek közt a Gross Rosen-i koncentrációs tábor SS-parancsnokságával is, amely a tárgyalások során vállalta, hogy 1943. december 1-ig Fünfeichenben egy 4000 fogoly elhelyezésére alkalmas fiók-tábort rendez be neki.

Jellemző, hogy 1944. február 2-i keltezéssel ellátott folyamodványában, amelyben az illetékes kormányszervtől engedélyt kért egy acélöntöde építésére Markstettenben, a következőket írta: „Az építkezésnél a fő szempont az, hogy ott van egy 4000—5000 fogoly elhelyezésére alkalmas koncentrációs tábor, s ebben jelenleg csak 1200 embert tartanak fogva.”

Kruppék bűnös tevékenységének mindeme és ezekhez hasonló tényeit széles körben ismerték. Ezért nem véletlen, hogy amikor a háború véget ért és napirendre került az agresszió elindításáért, a német fasizmus szörnyű gaztetteiért való felelősség kérdése, senki sem kételkedett abban, hogy Kruppnak Göring és Himmler mellett a helye.

Oda is került. A német háborús főbűnösök ügyében kiadott vádirat Göring, Ribbentrop, Hess és Rosenberg mellett Gustav Kruppot is a vádlottak közé sorolta.

Az imperialista monopóliumok ideológiai fegyverhordozóinak állítása szerint a német monopoltőke nemhogy elősegítette volna Hitler hatalomra jutását, hanem ellenkezőleg, mindent megtett a megakadályozása érdekében, ami pedig a hitleri agressziókat, vagy különösen a fasizmusnak a második világháború folyamán elkövetett gaztetteit illeti, mindehhez a német monopoltőkének semmi köze. Valótlan állításaikkal szemben hasznos dolog lesz emlékeztetni arra, hogy mit mondott a német háborús főbűnösök ügyében kiadott vádirat Gustav Krupp egyéni felelősségével kapcsolatban. Ezt a vádiratot hatalmas levéltári anyag tanulmányozása alapján az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Anglia és Franciaország legtekintélyesebb jogászai, köztük Robert Jackson, az Egyesült Államok legfelsőbb bíróságának tagja, sir David Maxwell Fyfe, Nagy-Britannia főügyésze (jelenleg Kilmuir lord néven Anglia lordkancellárja) és mások állították össze.

„Krupp vádlott — olvassuk a nürnbergi vádiratban — az 1932-től 1945-ig terjedő időszak folyamán a Friedrich Krupp-konszern feje volt … Krupp vádlott személyes befolyását és a Führerrel való kapcsolatát oly módon használta fel, hogy előmozdította a náci összeesküvők hatalomra jutását és Németország fölötti hatalmuk megszilárdítását … hozzájárult a háború előkészítéséhez … részt vett katonai és gazdasági tervek kidolgozásában, továbbá a náci összeesküvők agresszív háborúinak, a nemzetközi szerződéseket, egyezményeket és biztosítékokat lábbal tipró háborúknak előkészítésében … szentesítette és irányította a háborús bűncselekményeket … az emberiség ellen elkövetett bűncselekményeket … köztük különösen emberek kizsákmányolását és olyan munkára való felhasználásukat, amely az agresszív háborúk viselését szolgálta, s részt vett ezekben a bűncselekményekben.”³¹ – A nürnbergi per anyaga. 1. köt, Goszjurizdat 1957. 150—151. old.*

Ezért nem véletlen, hogy amikor a Nemzetközi Katonai Törvényszék Gustav Krupp sorsának kérdését tárgyalta, éppen Jackson amerikai fővádló tett rá vonatkozóan olyan kijelentéseket, amelyek nem hagytak kétséget aziránt, hogy a konszernjéhez tartozó háborús bűnösök elnyerik megérdemelt büntetésüket. Jackson kijelentései a német védők arra irányuló kísérleteivel kapcsolatban hangzottak el, hogy a vád képviselői vonják vissza a Krupp ellen emelt vádat.

„A társadalom érdekei, amelyek minden egyéni megfontolásnál előbbre valók, azt követelik, hogy Krupp von Bohlen ne mentesüljön a bírósági eljárástól …

Ez a család több mint 130 éven keresztül az Európa békéje szempontjából legveszedelmesebb erők szimbóluma volt.”³² – Ugyanott, 170—171. old.*

Jackson a tények egész tömegével bizonyította Krupp és a hitleri rendszer szoros szövetségét, kimutatta, hogy Hitler Krupp és a vele egy húron pendülők nélkül nem kerülhetett volna hatalomra, s gondolni sem mert volna agressziós programjának valóra váltására, majd megállapította:

„Gustav Krupp von Bohlen, s ugyanígy Alfried Krupp is, nevét, tekintélyét és pénzét vetette latba avégett, hogy hatalomra juttassa a német államban a náci pártot, amely nyíltan egy újabb háború kirobbantását írta programjába …

Mindkét Krupp — Alfried és Gustav von Bohlen —, mihelyt megkezdődött a háború, amelyért közvetlenül felelősek voltak, a német ipart a szerződések és a nemzetközi jog megszegésének útjára terelték …”

Jackson a továbbiak során — a világközvéleménynek a német nagyiparosok gaztettei miatt érzett nagy felháborodását figyelembe véve, s a rengeteg bizonyíték kényszerítő hatására — a következőket jelentette ki: „Az Amerikai Egyesült Államok mindenkor úgy vélekedett, hogy a német nagyiparosok ugyanolyan mértékben vétkesek a vádiratban felsorolt bűncselekményekben, mint Németország politikai vezetői, diplomatái és katonái.”³³ – Ugyanott, 174. old.*

Az amerikai fővádló Nürnbergben elhangzott beszédeiből azért idézünk oly bőven, mert manapság, amikor az amerikai imperializmus agresszív törekvései során nemcsak egykori hitlerista tábornokokkal szűri össze a levet, hanem a német monopolistákkal is, éppen az Egyesült Államokból garmadával indulnak ki a történelemhamisítások. Céljuk a német monopóliumok (különösen az amerikai monopóliumokkal szoros kapcsolatban állók) rehabilitálása, továbbá mentesítésük (tehát egyszersmind az amerikai monopóliumok mentesítése) a háborúért való felelősségtől.

Ez a helyzet ma. Akkor — 1945-ben — azonban Jackson a Nemzetközi Katonai Törvényszék tárgyalásán, mint az Egyesült Államokat képviselő fővádló, kijelentette:

„Ha a Törvényszék most helyénvalónak tartja a Krupp-család akár egyetlen tagjának mentesítését a törvényes üldözéstől (a bírósági eljárástól) … az Egyesült Államok egyik fő célja megy veszendőbe …” Lehet vitatkozni azon, hogy helyesen látta-e Jackson, mi „az Egyesült Államok célja” ebben a kérdésben, de nem ez a fontos, hanem valami más: az amerikai fővádló kénytelen volt súlyos bűncselekménynek minősíteni a német fegyvergyárosok tevékenységét.

Befejezésül Jackson teljes joggal állapította meg: „Az »igazságszolgáltatás érdekei« csorbát fognak szenvedni, ha nem veszik figyelembe négy nemzedék embereinek, azoknak az embereknek érdekeit, akiknek életét Krupp fegyvereivel oltották ki vagy veszélyeztették, továbbá, ha nem veszik figyelembe a jövő népeinek érdekeit, hiszen a népek nem érezhetik magukat biztonságban, ha Kruppot és a hasonszőrűeket egy ilyen perben nem ítélik el.”³⁴ – Ugyanott, 175. old.*

Aligha kell mondanunk, hogy a szovjet küldöttség erélyes nyilatkozatokban foglalt állást Krupp bírósági felelősségre vonása mellett.

A végeredmény tudvalevőleg az lett, hogy Gustav Krupp nem került a Nemzetközi Katonai Törvényszék elé, fiát — Alfriedot pedig egy amerikai törvényszék úgy ítélte el, hogy nemsokára ismét megszokott karosszékében ült, mint a Német Szövetségi Köztársaság legnagyobb hadiipari konszernjének osztatlan ura, Nyugat-Németország leggazdagabb embere.

Hogyan és miért történt ez annak idején Nürnbergben Kruppékkal?

Robert Jackson a fentebbieket a Nemzetközi Katonai Törvényszék előtt azért mondta, mert a védők kérték, hogy Gustav Kruppot, súlyos betegségére való tekintettel, töröljék a vádiratban felsorolt vádlottak jegyzékéből. Ezellen a Szovjetuniót, az Egyesült Államokat, Angliát és Franciaországot képviselő vádlók egyaránt határozottan tiltakoztak. Jackson követelte, hogy Gustav Krupp helyett fiát, Alfried Kruppot állítsák a Nemzetközi Katonai Törvényszék elé, mint olyan embert, aki erőteljesen támogatta a náci rendszert, és lényegében bűnrészes a gaztetteiben. A Szovjetuniót, Angliát és Franciaországot képviselő vádlók csatlakoztak ehhez a követeléshez, amelyet azonban a Törvényszék elutasított. Így azután Kruppék nem kerültek a Nemzetközi Katonai Törvényszék ítélőszéke elé.

Mit szóljunk hát az amerikai fővádlónak oly sokatmondó kijelentéseihez? Ezek látszólag nem hagytak kétséget aziránt, hogy az Egyesült Államok akarja Krupp megbüntetését, ámde puszta szavaknak bizonyultak, a felháborodott közvélemény megnyugtatását szolgálták. A nemzetközi reakciónak létfontosságú érdeke fűződött ahhoz, hogy megakadályozza a monopóliumok tevékenységének leleplezését.

Az amerikai imperializmus mindjárt a háború befejezése után Nyugat-Németországra tette fel kártyáját, mert tudta, hogy szovjetellenes politikájának készséges eszköze lesz. Így már kezdettől fogva elhatározta a német hadiipar helyreállítását. Ehhez azonban — akárcsak a hitleri hadsereg újjászervezéséhez az egykori náci tábornokokra és más tisztekre — szüksége volt a hadiipari monopóliumokra. Ezért, amikor a nyugatnémet ipar remilitarizálásának útjára lépett, szilárdan elhatározta a német ágyúkirályok — Krupp és a többiek — felhasználását.

Mindezt magától értetődően nem tehette nyíltan és egy csapásra. A közvéleményt annyira felháborította a német monopóliumoknak a nácik gaztetteiben játszott szerepe, hogy a kruppokat és a flickeket nem lehetett csak úgy egyszerűen szélnek ereszteni. Éppen ezért a német monopolisták megmentésének első szakasza az volt, hogy letartóztatták őket. Ám a letartóztatás nem egyértelmű a bíróság elé állítással, ez pedig nem egyértelmű a példás megbüntetéssel.

A német iparmágnások megmentésének feladata az amerikai Themiszre hárult. Az első lépés ezen az úton Schacht jogtalan felmentése volt. Ha a nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék bűncselekménynek minősíti Schachtnak Németország újrafegyverkezése, az agresszióra való felkészülése érdekében kifejtett tevékenységét, akkor a német monopolisták felelősségének kérdése is múlhatatlanul felvetődött volna, hiszen Schacht az ő nevükben és az ő érdekükben járt el. Ha pedig a Törvényszék a monopóliumoknak az újrafegyverkezés érdekében kifejtett tevékenységét bűncselekménynek minősíti, ez korántsem csupán a német monopóliumok elítélését jelentette volna.

Mint már mondottuk, a nyugati bírák az ítéletben — a Nemzetközi Katonai Törvényszék szovjet tagjainak tiltakozása dacára — kimondták, hogy „az újrafegyverkezés önmagában véve nem bűncselekmény”. Ezáltal lényegében megteremtették az előfeltételt mindazon német hadiiparosok megmentéséhez, akik előmozdították Németország felkészülését az agresszióra és a háborús bűncselekmények elkövetésére.

Hogy ez így lesz, világos volt már attól a perctől kezdve, amikor a felmentett Schacht, búcsúpillantást vetve a vádlottak padjára, elhagyta a nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék tárgyalótermét. S hogy csakugyan így lett, az amerikai bírák rövidesen ítéleteikkel bizonyították.

Az amerikai kormánykörök a világközvélemény nyomására 1947-ben kénytelenek voltak bíróság elé állítani Alfried Kruppot és igazgatóit (Gustav Krupp erre az időre meghalt).

A per jellemző módon azzal kezdődött, hogy Krupp amerikai ügyvédet követelt a bíróságtól, mégpedig a Foley ügyvédi iroda jogászai közül. A bíróság megtagadta követelésének teljesítését, mire az említett ügyvédi iroda az amerikai sajtóban kirohanásokat intézett ellene, s azzal fenyegetőzött, hogy Washingtonban kezdeményezni fogja „a német nagyiparosok ellen indított valamennyi per beszüntetését”.

Alfried Krupp védője az olvasó előtt már ismert Kranzbühler, a náci hajóhad egykori bírája lett, aki már Dönitz tengernagy védelmével kellőképpen „kitűnt”.

A Kruppnak és igazgatóinak védelmével megbízott ügyvédek, a Schacht-ügy bírósági tárgyalásán szerzett tapasztalatok folytán, igen bizakodó hangulatban voltak. Az egyik ügyvéd, bizonyos amerikai vádlók erőfeszítései láttán, gúnyosan azt a sokatmondó megjegyzést tette, hogy a vád „csákánnyal akar lerombolni felhőkarcolót”.

Az amerikai bíróság washingtoni utasításra felmentette Kruppot a legsúlyosabb bűncselekmény — a béke elleni összeesküvés és az agresszióra irányuló hitleri tervekben való bűnrészesség vádja alól, amikor is precedensként alkalmazta Schacht felmentő ítéletének indokolását.

De az amerikai bírák ugyanakkor, amikor Kruppot és igazgatóit a vád fő pontjaiban felmentették, kénytelenek voltak börtönbüntetésre ítélni őket olyan bűncselekményekért, amelyekre még a furfangos amerikai jogászok sem tudtak mentséget találni. De „raboskodásuk” nem tartott sokáig. Az amerikai imperialistáknak újból szükségük volt Kruppra és konszernjére — egy újabb világháború előkészítéséhez.

1950 augusztusában az amerikai megszálló hatóságok büntetésének letöltése előtt szabadlábra helyezték a Krupp-konszern igazgatóját, Heinrich Lehmannt. 1950. december 14-én az ADN hírügynökség Bonnból a Krupp-ágyúkonszern újjáalakulását jelentette. A bonni parlament a Krupp-művek bővítésére első kiutalásként 11 millió márkát szavazott meg. A hírügynökség jelentésében közölte, hogy a konszernt az „egyelőre” börtönben levő Alfried Krupp és hét igazgatója fogja vezetni.³⁵ – Lásd Pravda, 1950. december 15.* McCloy nyugat-németországi amerikai főbiztos ezzel kapcsolatban kijelentette, hogy ő „mélységes megértést” tanúsít Alfried Krupp ügye iránt.

A „megértés” következményei nem sokáig várattak magukra: 1951. január 31-én McCloy elrendelte az amerikaiak által 1948-ban 12 évi börtönre ítélt Alfried Krupp szabadon bocsátását. Háromévi úgynevezett „börtönbüntetés” után Alfried Krupp újra szabadlábon volt.

És mi történt Krupp üzemeivel, hatalmas ipari birodalmával, amely sok évtizeden át kovácsolta az agresszió fegyverét? Az amerikai hatóságok jól tudták, hogy a tartós béke egyik feltétele a német gazdaság lehető legrövidebb időn belüli decentralizálása — „avégett, hogy megszűnjön a gazdasági erő túlzott összpontosulása, ami különösen kartellek, szindikátusok, trösztök és más monopolista egyezmények formájában jelentkezik …”

Ez látszólag nemcsak a szovjet hatóságok előtt volt világos, amelyek Németország keleti övezetében a lehető legrövidebb idő alatt megtették a szükséges intézkedéseket a német gazdaság dekartellizálására, hanem az Egyesült Államok kormánykörei előtt is. Hadd idézzünk ezzel kapcsolatban egy jellemző párbeszédet, amely 1945. június 22-én folyt le az amerikai szenátus hadügyi albizottságában, Kilgore szenátor és Bemard Baruch, a Wall Street egyik legismertebb képviselője közt.

„Kilgore szenátor: Baruch úr, osztja-e ön a náci rendszer fejlődésére vonatkozó értesülései alapján azt a nézetet, hogy Krupp és más ipari vezetők tevőlegesen részt vettek a jelenlegi agresszív háború kitervelésében? Milyen mértékben felelősek az ön véleménye szerint ezek az emberek a nácik által elkövetett bestialitásokért és egyéb bűncselekményekért?

Baruch: Igen, részt vettek.

Kilgore szenátor: Tehát semmi kétség …

Baruch: A legkisebb kétség sem fér ahhoz, hogy összeesküvést szerveztek, illetőleg kovácsolták a fegyvert, hogy bűnösek a gyilkosságokban … Feltételezem, hogy a Krupp-művek vagy más hasonló jellegű üzemek meghagyása senkinek sem jut eszébe, hacsak nem őrült.”

„Hacsak nem őrült” … De mit mondhat ezzel kapcsolatban az, aki ma a düsseldorfi Breite-Strassén, a nyugatnémet Wall Streeten végigmenve azt látja, hogy vakítóan sziporkáznak az I. G. Farbenindustrie, a Krupp, a Flick és a náci borzalmakat átélt emberek előtt jól ismert többi monopólium baljós neonreklámjai? Hiszen az emberek nem felejtették el, hogy éppen ezeknek a német monopóliumoknak a cég jegye volt a hitleri Wehrmacht fegyverein.

Csak egyet mondhat. Az amerikai és az angol kormányköröknek, amelyek meg akarják ismételni Münchent, szükségük volt a német imperialistákra mint szövetségesekre. Márpedig a cél tudvalevőleg meghatározza az eléréséhez igénybe vett eszközöket. A nyugati imperialisták arra az útra tértek, amelyen haladva a nyugatnémet militarizmust Európában messzemenően az agresszió fő erejeként használják fel.

Az imperialista reakció annak érdekében, hogy elfelejtesse a népekkel a német imperializmus gaztetteit, történelemhamisításhoz folyamodik. A német monopóliumok ellen lefolytatott bírósági eljárások éppen ezt a célt szolgálták.

„A náci államnak nem volt olyan gaztette, gondoljunk akár a rablásra, akár a leigázásra, amelyben Krupp részt nem vett volna.” Taylor amerikai fővádlónak a Krupp-per tárgyalásán elhangzott e szavait az imperialisták már régen elfelejtették.

A háború utáni első években az amerikai és az angol külpolitika vezetői a közvélemény nyomására nagyhangú nyilatkozatokat tettek, lépten-nyomon hangoztatták, hogy a német agresszió előkészítését és megindítását mindenkor szorgalmazó német nehézipar dekartellizálására törekednek.

Ernest Bevin 1946-ban kijelentette: „Az angol kormány azt akarja, hogy Németország nehéziparát államosítsák.” Hasonlóképpen nyilatkozott Clement Attlee angol miniszterelnök is: „Szó sem lehet arról — mondotta —, hogy Krupp ismét tulajdonjogot vagy ellenőrzési jogot szerezzen az egykori Krupp-iparbirodalomra.”

Mindezek a kijelentések azonban csak szavak, hazug ígéretek voltak — hamis váltók, amelyeknek hamisságát a csak valamelyest figyelmesen szemlélődő emberek már kiállításuk pillanatában világosan felismerték.

Clay tábornok, az Egyesült Államok nyugat-németországi katonai kormányzója, már 1947-ben úgy módosította a Krupp ügyében hozott, s jóváhagyás végett eléje terjesztett ítéletet, hogy ezzel az első csapást mérte a dekartellizálással kapcsolatos potsdami döntésekre, s jelentős mértékben hozzájárult a Krupp-konszern feltámasztásához. Az ítéletet ugyanis, amely minden fogyatékossága mellett kimondta az egész Krupp-vagyon elkobzását a Szövetséges Ellenőrző Bizottság javára, olyanformán módosította, hogy a szövetséges hatalmak mind a négy főparancsnokának jogában áll a saját megszállási övezetében levő Krupp-vagyon elkobzása. Ez a döntés először is az ítéletből folyó kötelezettséget a szövetséges hatalmak puszta jogának nyilvánította, másodszor pedig a Szovjetuniót, amely minden más országnál több kárt szenvedett a hitleri agresszió és személy szerint Krupp rablása következtében, megfosztotta az egész konszern vagyonának ellenőrzésében való részvétel jogától.

A kötelezettség joggá változtatása oda vezetett, hogy a nyugati hatalmak saját övezetükben gyakorlatilag nem hajtották végre a Krupp-konszern dekartellizálását.

Egyik-másik üzemet ugyan leszerelték, de nem azért, hogy ezzel megszüntessék Krupp gazdasági hatalmát, hanem azért, hogy bizonyos területeken gyengítsék versenyképességét a nyugati hatalmak iparával. A Szovjetunió Külügyminisztériumának 1947. március 11-i nyilatkozata ezzel kapcsolatban megállapította: „Olyan üzemóriásokat, amelyeket kifejezetten az agresszió céljaira létesítettek, például Hermann Göring, Krupp, Robert Bosch, az I. G. Farbenindustrie bizonyos üzemeit és a trösztök, kartellek, s egyéb ipari monopóliumok alapjául szolgáló más üzemeket, Nyugat-Németországban érintetlenül hagynak, vagy csak részben jelölnek ki elkobzásra, s ez megteremti előző haditermelési kapacitásuk és jelentőségük gyors helyreállításának feltételeit.”³⁶ – Pravda, 1947. március 12.*

A Szovjetunió erélyesen tiltakozott azellen, hogy a nyugati hatalmak semmibe veszik a potsdami döntéseknek a dekartellizálásra vonatkozó pontját. A külügyminiszterek tanácsának 1947. április 14-i ülésén ismét kategorikusan követelte, hogy „az üzemeket vegyék el a német monopóliumoktól és adják át a német államnak, amelyet a négy szövetséges hatalom ellenőrzése alatt demokratizálni kell”.³⁷ – Lásd Pravda, 1947. április 16.*

A nyugati hatalmak válasza a Szovjetuniónak a német konszernek megszüntetését sürgető ismételt követelésére az volt, hogy Kruppot büntetésének letöltése előtt kiengedték a börtönből, ahonnan egyébként módjában állott vezetni üzemeit.

1951-ben Krupp már szabadlábon volt, 1953-ban pedig hosszú alkudozások eredményeként, amelyek során a nyugati hatalmak már „magas szerződő félnek” tekintették, megállapodás jött létre a Krupp-konszern újjászervezésére vonatkozóan. A megállapodással a nyugati hatalmak félre akarták vezetni a közvéleményt, azt a benyomást akarták kelteni, hogy nem feledkeztek meg ígéreteikről. A szóban forgó megállapodás értelmében Krupp kötelezte magát, hogy 1953-tól kezdődően öt év alatt a kohászati iparban és a szénbányászatban felszámolja tulajdonának 74 százalékát. Ez azt jelentette, hogy 160 millió font sterlingnek megfelelő vagyont kellett értékesítenie. Az ellenőrzés során azonban kiderült, hogy a jelzett idő alatt ténylegesen csak 5,3 millió font sterlingnek megfelelő vagyont értékesített. Amikor az ötéves határidő lejárt, az angol, az amerikai és a francia kormány — a nyugati sajtó közlése szerint — úgy döntött, hogy Kruppnak, saját kérése alapján, egyévi haladékot ad egyes objektumok eladására. A France-Presse hírügynökség közleménye szerint Krupp arra hivatkozott, hogy szénbányáira és kohászati üzemeire — nem tud vevőt találni.

Egy évvel később Krupp a világpolitika alakulásának megfigyelése nyomán arra a következtetésre jutott, hogy nem kell többé álcáznia magát, s a „New York Herald Tribune” tudósítójának adott interjújában kijelentette, hogy nem szándékozik teljesíteni a nyugati szövetségesek 1953. évi rendelkezését, amelynek értelmében el kellene adnia üzemeit.

Kijelentette továbbá, hogy az 1953. évi rendelkezés az üzemek eladásának kérdését — abban az esetben, ha ő, Krupp, a rendelkezést nem teljesítené — a nyugatnémet kormány belátására bízta, s hogy a nyugatnémet kormány nem rendelkezik olyan eszközökkel, amelyekkel őt a teljesítésre kényszeríthetné.

De interjújának legjelentősebb része az a kijelentése volt, hogy véleménye szerint „az Egyesült Államok kormányának gyakorlatilag többé már nem érdeke a szóban forgó rendelkezés teljesítése”.

Ami igaz, az igaz. Az amerikai kormánykörök manapság Európában éppen Nyugat-Németországra teszik fel legfőbb ütőkártyájukat. Szükségük van Speidelre és Heusingerre, s nagyon kell nekik Krupp is, aki ezeknek az egykori hitlerista tábornokoknak gyilkos fegyvert ad a kezükbe.

Krupp ugyan a börtönből való szabadulása után azt mondta, hogy nem szándékozik többé fegyvert gyártani, de ez nem volt egyéb megtévesztő fogásnál. Mihelyt Nyugat-Németországban romlani kezdett a gazdasági helyzet, mihelyt a láthatáron megjelentek az első fellegek — a háború előhírnökei, Krupp hozzálátott megszokott munkájához. Ezzel kapcsolatban a „Spiegel” című folyóirat a következőket írta: „A Krupp-pal kötött 103 oldalas megállapodásban egyetlen szó sincs arra vonatkozóan, hogy Krupp ne gyártson ismét ágyúkat és harckocsikat.” S a megállapodás nem véletlenül hallgatott erről. Krupp nemsokára a Marshall-terv alapján az Egyesült Államok kormányától hiteleket kapott, s ezek segítették a stratégiai anyagok gyártásának bővítésében.

Krupp manapság, akárcsak Hitler idején, az ország leggazdagabb embere. Vagyonát 2,5 milliárd nyugatnémet márkára becsülik. Nyugat-Németország újrafegyverkezésének fokozódása révén a haszonszerzés még nagyobb lehetősége nyílik meg számára.

Krupp egyre erőteljesebben kapcsolódik be az atomiparba. Más német konszernekkel együtt részt vesz az atomenergia terén folyó kutatómunkákban. A „Sunday Express” című angol lap közlése szerint a Krupp-konszern hidrogénbomba-alkatrészek gyártásának megkezdését tervezi.

A Krupp-konszern a múltban sok évtizeden át Németország hadiipari potenciáljának legfontosabb eleme volt, s most ugyanezt mondhatjuk róla Nyugat-Németország viszonylatában.

Krupp mentesítése a második világháború során elkövetett szörnyű bűncselekményekért rá háruló felelősségtől, konszernjének a háború utáni helyreállítása — mindez egy-egy szakasza az imperializmus újabb agresszió kirobbantására irányuló politikájának.

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!