III. RÉSZ
ELSŐ KÖNYV
FORRADALOM ÉS ELLENFORRADALOM
(idézet: A Nagy Összeesküvés – Szikra)
1. Massino úr belépője
A forradalmi Pétervár, amelyet kívülről külső ellenség ostromolt és belülről ellenforradalmi összeesküvések fenyegettek, elrémítő város volt 1918-ban. Élelem alig akadt, tüzelőről, közlekedési eszközről nem is beszélve. Rongyokba öltözött férfiak és asszonyok dideregtek végtelen sorokban, kenyérre várva a zord, szennyes utcákon. A hosszú fehér éjszakák csendjét ágyúlövések zaja hasította át. A szovjet rendszer törvényeit semmibevevő rablóbandák kószáltak a városban, kirabolva és rémületbeejtve a lakosságot.1 Felfegyverzett munkásosztagok jártak házról-házra, hogy felkutassák az élelmiszerspekulánsok rejtett raktárait és foglyul ejtsék a fosztogatókat, valamint a terroristákat.
A szovjet kormány még nem volt teljesen ura a helyzetnek. A cári luxus maradványai furcsa ellentétben állottak az általános elszegényedéssel. A szovjetellenes újságok továbbra is megjelentek és naponta bejósolták a szovjet rendszer küszöbön álló bukását. Az előkelő éttermek és szállodák, ahol jólöltözött férfiak és asszonyok pukkadásig jóllakhattak, még mindig nyitva voltak. Az éjszakai mulatók zsúfolásig megteltek, a vendégek ittak és táncoltak és a zsúfolt asztaloknál cári tisztek, balett-táncosok, hírhedt feketézők és szeretőik izgalmas rémhíreket suttogtak egymás fülébe: A németek Moszkva jelé vonulnak! — Trockij letartóztatta Lenint! — A szovjet kormány lemondott! — A vad remények és hazugságok áradata olyan szabadon folyt, mint a vodka. Az intrika dagadt és nőtt …
Ezen a tavaszon egy bizonyos Massino úr tűnt fel Pétervárott. „Török és keleti kereskedő”-nek nevezte magát. Negyven év körüli, sápadt, hosszúarcú, komortekintetű ember volt, magas, rézsútos homlokkal, nyugtalan, sötét szemekkel és érzéki ajakkal. Délceg, majdnem katonai tartással, gyors, érdekesen hangtalan lépéssel lépdelt. Gazdagnak látszott. A nők vonzónak találták. Az ideiglenes szovjet főváros szorongó légkörében Massino úr különleges magabiztossággal járt a dolgai után.
Esténkint Massino gyakori látogatója volt a kicsiny, füstös Balkov-kávéháznak, a pétervári szovjetellenes elemek kedvenc találkozóhelyének. A tulajdonos, Szergej Balkov, különleges tisztelettel köszöntötte. A kávéház mögöttes részében, egy lakószobában Massino titokzatos férfiakkal és nőkkel találkozott, akik halk hangon beszélgettek vele. Voltak, akik oroszul szóltak hozzá és voltak olyanok, akik franciául vagy angolul. Massino sok nyelven beszélt …
A fiatal szovjet kormány nagy erőfeszítéseket tett, hogy a káoszból rendet teremtsen. Ez a hatalmas szervezési feladat még szövevényesebbé vált azáltal, hogy állandóan jelen volt az ellenforradalom halálos fenyegetése. „A burzsoázia, a földbirtokosok és az összes birtokos osztályok kétségbeesett erőfeszítéseket tesznek arra, hogy aláaknázzák a forradalmat” — írta Lenin. Egy különleges szabotázsellenes és kémelhárító szervezetet alkottak a szovjet védelmére, hogy el tudjanak bánni a belső és külső ellenséggel. Ezt a szervezetet orosz nevének kezdőbetűi után CSEKÁ-nak hívták.2
1918 nyarán, amikor a szovjet kormány, német támadástól tartva, Moszkvába költözött, Massino követte. De Moszkvában a kellemes, gazdag levantei kereskedő külső megjelenése furcsa változáson ment át. Bőrkabátot vett és fejébe a munkások ellenzős sapkáját nyomta. Ellátogatott a Kremlbe. Amikor a kapunál az egyik fiatal lett nemzetiségű kommunista gárdista megállította — ezek alkották a szovjet kormány védelmére kirendelt őrséget — az egykori Massino egy hivatalos szovjet okmányt húzott elő. Az okmány Sidney Georgijevics Relinszkij, a pétervári Cseka bűnügyi nyomozójának nevére szólt.
— Mehet, Relinszkij elvtárs — mondotta a lett gárdista.
Moszkva egy másik részében, Dagmara K. népszerű balett-táncosnő luxuslakásában, Massino, alias Relinszkij elvtársat Constantine úrnak, a brit titkos szolgálat ügynökének ismerték.
A brit követségen Bruce Lockhart tudta, hogy mi az igazi neve: .,Ő volt Sidney Reilly, a brit titkosszolgálat rejtélyes embere, akit «a kémek fejedelmé»-nek neveztek.”
2. Sidney Reilly
Mindazon kalandorok között, akik az első világháború alatt a cári Oroszország politikai alvilágából felmerültek, hogy a bolsevizmus elleni nagy kereszteshadjárat élére álljanak, senkisem volt színesebb és különösebb egyéniség, mint Sidney George Reilly kapitány, az angol titkosszolgálat ügynöke. „Ezt az embert napoleoni ércből öntötték!” — kiáltott fel Bruce Lockhart, akit Reilly az európai történelem legveszélyesebb és legfantasztikusabb vállalkozásába vont éppen bele.
Hogy hogyan került Reilly először érintkezésbe a brit titkosszolgálattal, az egyike marad ama számtalan titokzatosságoknak, amelyek ezt a titokzatos és nagy kémszervezetet körülveszik. Sidney Reilly a cári Oroszországban született. Apja ír hajóskapitány volt, anyja orosz nő. Odessza kikötőjében a Fekete-tenger partján nőtt fel. Az első világháború előtt Mandrohovics és gróf Csuberszkij szentpétervári nagy cári hajóépítő vállalatának volt az alkalmazottja. Már akkor is rendkívül bizalmas jellegű munkát végzett. Összekötő volt az orosz cég és néhány német ipari és pénzügyi érdekeltség között, beleértve a híres hamburgi Blohm und Voss hajóépítő vállalatot is. Közvetlenül az első világháború kitörése előtt értékes híranyag kezdett befutni a londoni tengernagyi hivatalhoz. A híranyag a német tengeralattjáró és hajóépítő programra vonatkozott. A forrás Sidney Reilly volt.
1914-ben Reilly mint az Orosz-Ázsiai Bank „bizalmi embere” Japánban tűnt fel. Japánból az Egyesült Államokba hajózott át, ahol amerikai bankárokkal és hadianyaggyárosokkal tanácskozott. Ekkor már a brit titkosszolgálat kartotékjai között az „I Esti” titkos megjelölés alatt megtalálható volt Sidney Reilly neve. És úgy ismerték, mint nagyon vakmerő és leleményes titkos ügynököt.
Nagyszerű nyelvérzéke volt és hét nyelvet beszélt tökéletesen. így hát Reillyt, fontos európai munkára, átrendelték az Egyesült Államokból. 1916-ban a svájci határon keresztül Németországba ment. Német tengerésztisztnek álcázva behatolt a német tengernagyi hivatalba, megszerezte és Londonba szállította a hivatalos német haditengerészet titkos szolgálatának sifrjét. Minden valószínűség szerint ez volt az első világháború titkos szolgálatának legnagyobb bravúrja.
1918 elején Reilly kapitányt, mint a brit titkosszolgálat vezetőjét Oroszországba irányították. Számos személyi összeköttetése, széleskörű üzleti kapcsolatai és az orosz ellenforradalom belső köreinek alapos ismerete ideálisan,alkalmassá tették erre a feladatra. Az orosz küldetés azonban mély személyi jelentőséggel is bírt Reilly számára. Feneketlen gyűlölet égett benne a bolsevikok és általában az egész orosz forradalom ellen, őszintén ki is nyilvánította ellenforradalmi céljait:
„A németek emberi lények. Még azt is megengedhetjük magunknak, hogy legyőzzenek bennünket. Itt Moszkvában az emberi faj ősellensége nő nagyra. Ha a civilizáció nem csap le idejekorán és nem zúzza össze ezt a rémet, akkor ez végül is elhatalmasodik majd a civilizáción.”
A brit titkosszolgálat londoni főhadiszállására küldött jelentéseiben Reilly ismételten síkraszállt amellett, hogy kössenek azonnal békét Németországgal és szövetkezzenek a császárral a bolsevik veszély ellen.
— Ezt a fajzatot, amely most Oroszországban megszületett — mondotta — mindenáron meg kell semmisíteni. Békét Németországgal! Igen, békét Németországgal, békét mindenkivel! Csupán egy ellenség van; az emberiségnek Szent Szövetségbe kell tömörülnie az éjszaka eme lidércnyomása ellen!
Alighogy megérkezett Oroszországba, Reilly azonnal fejest ugrott a szovjetellenes összeesküvésbe.
Bevallott célja a szovjet kormány megdöntése volt.3
3. Pénz és gyilok
1918-ban a számbelileg legerősebb bolsevikellenes párt a Szociálforradalmárok Pártja volt. Borisz Szavinkovnak, az elvetélt Kornyilov-puccsban résztvett egykori hadügyminiszterhelyettesnek a vezetésével a harcos szociálforradalmárok az antibolsevik érzelmi hullám mozgatóerőivé váltak. Szélsőséges módszereik és propagandájuk folytán tekintélyes támogatást nyertek azoktól az elszaporodott anarchista elemektől, akiket a cári elnyomás nevelt ki Oroszországban. A szociálforradalmárok régebben használták a terrorizmus fegyverét a cár ellen. Most ugyanezt a fegyvert a bolsevikok ellen akarták fordítani.
A szociálforradalmárok a francia titkos szolgálattól kaptak pénzügyi támogatást. Borisz Szavinkov a Noulens francia követ által személyesen átadott pénzzel, az „Orosz Újjászületés Ligájá”-nak fedőneve alatt megszervezte Moszkvában a szociálforradalmár terrorista központot. Céljuk Lenin és más szovjet vezetők meggyilkolása volt. Sidney Reilly ajánlatára az angol titkos szolgálat, terroristák kiképzése és felfegyverzése céljából szintén pénzügyi támogatást nyújtott Szavinkovnak.
De Reilly, aki a cárizmus lelkes híve volt, nem bízott a szociálforradalmárokban, különösen ha arról volt szó, hogy a szovjet rendszer helyén egy új orosz kormányt kell majd alakítani. Szavinkovtól eltekintve, akit teljesen megbízhatónak tartott, Reilly úgy érezte, hogy a baloldali szociálforradalmárok nem kívánatos radikális erőt képviselnek. Néhányukról köztudomású volt, hogy kapcsolatban állnak Trockijt követő ellenzéki bolsevikokkal. Reilly fel akarta használni őket saját céljaira, de el volt tökélve arra, hogy a radikalizmust kiirtja Oroszországban. Katonai diktatúrát akart, amely első lépés lett volna a cárizmus visszaállítására. Ennek megfelelően, miközben tovább is pénzelte és bátorította a szociálforradalmár terroristákat és más radikális szovjetellenes csoportokat, az angol kém gondosan felépítette a saját összeesküvő apparátusát. Reilly később emlékirataiban maga is fölfedte ennek működését:
„Fontos volt, hogy az általam felépített orosz szervezet ne tudjon túlságosan sokat és hogy egyetlen része se lehessen abban a helyzetben, hogy a másikat elárulhassa. Ennek megfelelően az apparátus az „ötös” rendszer alapján dolgozott és minden résztvevő csupán négy másik személyt ismert. Jómagam, aki az egészet összefogtam és a piramis tetején helyezkedtem el, valamennyit ismertem; nem személyesen, de név és cím szerint. Ez később nagyon hasznosnak bizonyult … Ilyképpen, ha bárki bármit elárult, nem mindenkit fedeztek fel és a leleplezést lokalizálni lehetett.”
Miután kapcsolatot teremtett a Cári Tisztek Szövetségével, a régi cári titkos rendőrség, a sötétemlékezetű Ohrana maradványaival, Szavinkov terroristáival és hasonló ellenforradalmi elemekkel, Reilly szervezete csakhamar gombamódra tenyészett Moszkvában és Pétervárott. Reilly számos cári időkből való barátja és ismerőse csatlakozott a szervezethez s valamennyi nagyon „értékesnek” bizonyult. Ezek közé tartozott Csuberszkij gróf, a hajóépítő mágnás, akinél Reilly, mint a német hajóépítő cégek és a gróf vállalata közötti összekötő, valaha alkalmazásban állott; Jugyenyics cári tábornok; Szergej Balkov a pétervári kávéháztulajdonos; Dagmara, a balett-táncosnő, akinek lakásán moszkvai főhadiszállását felütötte; Grammatyikov a gazdag ügyvéd és az Ohrana volt titkos ügynöke, aki most főközvetítő volt Reilly és a szociálforradalmár párt között és Venyeszláv Orlovszkij, egy másik volt Ohranaügynök, akinek sikerült elérnie, hogy a pétervári Cseka kötelékébe kerüljön s akitől Reilly azt a bizonyos, Sidney Georgijevics névre szóló Cseka-igazolványt kapta, amelynek segítségével szabadon járhatott-kelhetett Szovjetoroszországban.
Ezek és más ügynökök, akiknek még a Kremlbe és a Vörös Hadsereg vezérkarába is sikerült becsempészniük magukat, Reillyt a szovjet kormány minden intézkedéséről részletesen tájékoztatták. Az angol kém azzal kérkedhetett, hogy a Vörös Hadsereg lepecsételt parancsait „már akkor olvassák Londonban, amikor Moszkvában még fel sem nyitották”.
Reilly műveleteinek pénzügyi fedezésére több millió rubelre rúgó pénzkötegek voltak elrejtve Dagmara balett-táncosnő lakásán. Hogy a pénzt szaporítsa, Reilly a brit követség anyagi forrásait is igénybevette. A pénzt Bruce Lockhart szedte össze és Hicks kapitányon, a brit titkos szolgálat tagján keresztül juttatta el Reillynek. Lockhart, akit Reilly belevont az ügyekbe, már említett könyvében később felfedte a pénz megszerzésének módját:
„Számos olyan orosz akadt, akinek rejtett rubelraktára volt. Ezek csak örültek annak, ha a pénzüket egy londoni kifizetésre szóló kötelezvény ellenében odaadhatták. Hogy minden gyanút elkerüljünk, a rubeleket egy moszkvai angol cég útján gyűjtöttük össze. Ez a cég tárgyalt az oroszokkal, határozta meg az átváltási árfolyamot és adta át a londoni utalványt. Minden egyes tranzakciónál hivatalos garanciát adtunk, hogy az angol cég jó a Londonban kifizetendő összegre. Az összeszedett rubeleket az amerikai főkonzulátusra vitték, ahol azután átadták Hicksnek, aki viszont eljuttatta a megfelelő címzetteknek.”
Végül az angol kém, kinek figyelme minden apróságra kiterjedt, részletes tervet dolgozott ki a szovjet kormány eltávolítása után nyomban hatalomba ültetendő kormány számára. Személyes barátainak Reilly fontos szerepet szánt az új rendszerben:
„Minden intézkedés megtörtént egy ideiglenes kormány létesítésére. Kitűnő barátomat és szövetségesemet, Grammatyikovot szemeltem ki belügyminiszternek. A rendőri ügyek és a pénzügyek az ő ellenőrzése alá kerülnek. Csuberszkij, régi barátom és üzlettársam, aki Oroszország egyik legnagyobb kereskedelmi vállalatának a feje, közlekedésügyi miniszter lesz. Jugyenyics, Csuberszkij és Grammatyikov ideiglenes kormányt alakítanak, melynek az lesz a szerepe, hogy az ilyen forradalmat elkerülhetetlenül követő anarchiának véget vessen.”
A szovjetellenes kampány során elsőnek Szavinkov terroristái léptek „akcióba”.
1918 június 21-én Volodarszkij sajtóügyi népbiztost, amikor a pétervári Obuhov-gyár munkásgyűléséről távozott, egy szociálforradalmár terrorista meggyilkolta. Ezt két héten belül, július 6-án Moszkvában, Mirbach német követ meggyilkolása követte. A szociálforradalmárok célja az volt, hogy rémületet keltsenek a bolsevik sorokban és egyidejűleg siettessék a német támadás megindítását, amelyről azt hitték, hogy megadja a kegyelemdöfést a bolsevik rendszernek.4
Azon a napon, amikor a német követet meggyilkolták, az ötödik Összorosz Kongresszus éppen a moszkvai Operaházban ülésezett. Az aranyozott páholyokban szövetséges megfigyelők hallgatták a szovjetküldöttek beszédét. A tárgyalások feszült légkörben folytak. Amikor Sidney Reilly belépett, Bruce Lockhart, aki más szövetséges ügynökökkel és diplomatákkal az egyik páholyban ült, tudta, hogy valami rendkívüli történt. Az angol kém sápadt és izgatott volt. Sietve Lockhart fülébe súgta, hogy miről van szó.
Az a lövés, amely Mirbachot leterítette, jeladás lett volna a disszidens bolsevik elemek által támogatott, egész országra kiterjedő, általános szociálforradalmár felkelésre. Felfegyverzett szociálforradalmároknak meg kellett volna támadniok az Operaházat, hogy ott letartóztassák a szovjetküldötteket. Ám valami baj volt a kréta körül. Az Operaházat most a Vörös Hadsereg katonái vették körül. Az utcákon lövöldözés zaja hallatszott, de nyilvánvaló volt, hogy a szovjet kormány ura a helyzetnek.
Miközben Reilly beszélt, a zsebeiben kompromittáló iratok után kutatott. Egyet talált is; darabokra tépte és aztán a papír szeleteket lenyelte. Egy francia titkos ügynök, aki Lockhart mellett ült, ugyanezt cselekedte.
Néhány órával később egy szónok az Operaház színpadáról bejelentette, hogy a Vörös Hadsereg és a Cseka levert egy puccsot, amely a szovjet kormány fegyveres megdöntésére irányult. A puccsisták nem találtak semmiféle támogatásra. Egy csomó bombával, puskával és gépfegyverrel felfegyverkezett szociálforradalmár terroristát lefüleltek és letartóztattak. Sokat közülük megöltek. Vezetőik halottak, vagy bujkálnak, vagy szökésben vannak.
Az Operaházban tartózkodó szövetséges megbízottakkal tudatták, hogy most már biztonságban visszatérhetnek követségükre. Az utcákon teljes rend uralkodik.
Később híre jött, hogy Jaroszlávlban a Vörös Hadsereg ugyancsak elfojtott egy felkelést, amely a moszkvai puccsal összhangban állt. A szociálforradalmárok vezetője, Borisz Szavinkov, aki személyesen irányította a jaroszlávli fölkelést, csak az utolsó pillanatban kerülte el, hogy a szovjet katonák kezébe jusson.
Reilly nagyon dühös és csalódott volt. A szociálforradalmárok a rájuk jellemző türelmetlenséggel és ostobasággal dolgoztak! Mindazonáltal — mondotta — az az alapgondolatuk, hogy akkor kell a puccsot megindítani, amikor a legtöbb szovjet vezető valami kongresszusra vagy ülésre egybegyűl, éppenséggel nem mondható rossznak. Annak a gondolata, hogy valamennyi bolsevik vezetőt egycsapásra meg lehet fogni, megfelelt Reilly „napoleoni” képzeletének …
Komolyan hozzákezdett e terv kiviteléhez.
4. A lett összeesküvés
1918 augusztusának válságos hónapjában a Szövetségesek oroszországi beavatkozására vonatkozó tervek napvilágra kerültek. Augusztus másodikán, azzal a bevallott célzattal, hogy megakadályozzák „a hadianyag német kézre jutását”, Arhangelszkben partraszálltak. Augusztus 4-én a britek elfoglalták Bakut, a kaukázusi olajközpontot. Néhány nappal később brit és francia csapatok kötöttek ki Vladivosztokban. Augusztus 12-én egy japán hadosztály, majd augusztus 15—16-án a Fülöp-szigetekről átirányított két amerikai ezred követte őket.
Szibéria tekintélyes része már a szovjetellenes erők kezében volt. Ukrajnában a németek által támogatott cári tábornok, Krasznov, véres szovjetellenes hadjáratot vívott. Kievben Skoropatszkij hetman, a németek bábja, hatalmas vérfürdőket rendezett és halomszámra gyilkolta a kommunistákat és a zsidókat.
Az új Oroszország ellenségei északról, délről, keletről és nyugatról készültek Moszkva bekerítésére.
Az a néhány szövetséges megbízott, aki még Moszkvában tartózkodott, előkészületeket tett az elutazásra. A szovjet kormányt nem értesítették erről a tényről. Ahogy Bruce Lockhart később megírta: „Rendkívüli helyzet volt. Nem volt hadüzenet és mégis a harc a Dvinától a Kaukázusig terjedő arcvonalon mindenütt folyamatban volt.” És Lockhart hozzáfűzte: „Több megbeszélésem volt Reillyvel, aki elhatározta, hogy elutazásunk után is Moszkvában marad.”
Augusztus 15-én, azon a napon, amikor az amerikaiak Vladivosztokban partraszálltak, Bruce Lockhartnál fontos látogatók jártak. A jelenetet Lockhart később emlékirataiban megörökítette. A brit követség közelében levő lakásán ebédelt, amikor csengettek és az inas „két lett úriembert” jelentett be. Az egyik egy alacsony, sápadtarcú, Smidhen nevű fiatalember volt; a másik egy magas, jólmegtermett férfi, éles vonásokkal, acélos szemmel. Az utóbbi, mint Berzin ezredes, a Kreml lett gárdájának parancsnoka mutatkozott be.
A látogatók levelet hoztak Cromie kapitánytól, a pétervári brit tengerészeti attasétól, aki rendkívül tevékenyen részt vett a szovjetellenes összeesküvésben. „Miután mindig résen voltam beugrató ügynökökkel szemben — jegyzi fel Lockhart — gondosan megvizsgáltam a levelet. Semmi kétség: Cromie-tól származott.” Lockhart megkérdezte látogatóit, hogy mit kívánnak.
Berzin ezredes, aki, mint a Kreml-gárda parancsnoka mutatkozott be, közölte Lockharttal, hogy noha a lettek támogatták a bolsevik forradalmat, nem áll szándékukban a Poole tábornok vezetésével a minap Arhangelszkben partraszállt brit haderő ellen harcolni. Készen állnak arra, hogy a brit ügynökkel megegyezzenek.
Mielőtt Lockhart választ adott volna, megbeszélte az ügyet Grenard-ral, a francia főkonzullal, aki — amint Lockhart írja — azt tanácsolta neki, hogy tárgyaljon Berzin ezredessel, de „vigyázzon arra, hogy mi magunkat ne kompromittáljuk”. Másnap Lockhart ismét találkozott Berzin ezredessel és egy írást adott át neki. Az íráson ez a szöveg állt: „Kérem engedjék át e sorok vivőjét az angol vonalakon, mert fontos üzenete van Poole tábornok számára.” Ezután Lockhart összehozta Berzin ezredest Sidney Reillyvel. „Két nappal később” — jegyzi fel Lockhart — „Reilly jelentette, hogy a tárgyalások simán haladnak előre és a letteknek eszük ágában sincs együtt pusztulni a bolsevikokkal. Meglobogtatta annak a lehetőségét, hogy a mi elutazásunk után, lett segítséggel esetleg képes lesz ellenforradalmat csinálni Moszkvában.
1918 augusztusának vége felé egy kis csoport szövetséges megbízott bizalmas tanácskozásra gyűlt egybe a moszkvai amerikai főkonzulátus egyik szobájában. Azért választották az amerikai főkonzulátust, mert minden más külföldi központ szoros szovjet ellenőrzés alatt állott. A szibériai amerikai partraszállás ellenére, a szovjet kormány még mindig barátságos magatartást tanúsított az Egyesült Államok irányában. A Woodrow Wilson elnök tizennégy pontját feltüntető plakátokat Moszkvában mindenütt feltűnő helyen kiragasztották. Raymond Robins küldetésének öröksége nem ment teljesen veszendőbe.
Az amerikai főkonzulátuson megtartott tanácskozáson a francia főkonzul elnökölt. Az angolokat Reilly és George Hill kapitány, a Reilly mellé beosztott angol titkos szolgálatbeli tiszt képviselte. Számos más Szövetséges diplomáciai és titkos szolgálatbeli ügynök volt jelen, köztük René Marchand, a párizsi „Figaro” moszkvai tudósítója.
Sidney Reilly emlékirataiban tett vallomása szerint az ülést azért hívták össze, hogy szovjetellenes működésének haladásáról jelentést tegyen. Közölte a szövetséges megbízottakkal, hogy „megvásárolta Berzin ezredest, a Kreml-gárda parancsnokát”. Az ezredes ára „kétmillió rubel volt”. Orosz pénzben 500 000 rubel előleget fizetett Reilly Berzin ezredesnek; az összeg hátralevő részét angol fontban kell majd kifizetni, ha majd Berzin ezredes, szolgálatának elvégzése után, az arhangelszki brit vonalakat eléri.
„Szervezetünk most hihetetlenül erős” — jelentette Reilly. „A lettek velünk vannak s a nép is velünk lesz, mihelyt először lesújtottunk.”
Ezután Reilly bejelentette, hogy augusztus 28-án a moszkvai nagyszínházban a bolsevik Központi Bizottság rendkívüli ülést tart. Ezen az ülésen a szovjet állam összes vezetői egybegyűlnek ugyanabban az épületben. Reilly terve vakmerő volt, de egyszerű …
Előírt szolgálatuk során, a lett gárdisták a színház minden bejáróját és kijáróját őrizni fogják a bolsevik ülés alatt. Berzin ezredes erre az alkalomra „teljesen megbízható és ügyünknek elkötelezett” embereket fog kiválasztani. Az adott jelre a Berzin-gárdisták bezárják majd az ajtókat és a színházban levőket fegyverükkel sakkban tartják. Azután egy „különleges osztag”, amely magából Reillyből és „az ő legbelsőbb összeesküvőiből” áll, felrohan a színpadra és letartóztatja a bolsevik párt Központi Bizottságát!
Lenint és a többi szovjet vezetőt azonnal agyonlövik. Mégis, kivégzésük előtt, nyilvánosan végigdíszelegnek velük Moszkva utcáin, hogy „mindenki saját szemével lássa: Oroszország zsarnokai foglyok”.
Ha Lenint és társait eltávolítják az útból, a szovjet rendszer kártyavárként omlik majd össze. „Hatvanezer tiszt van Moszkvában — mondotta Reilly — akik azonnal készen állnak a mozgósításra. Csak jelt kell adni nekik, hogy hadsereget alkossanak s a városon belül harcba szálljanak, miközben a szövetséges erők kívülről támadnak. Ennek a titkos szovjetellenes hadseregnek a vezetésére „a jól ismert cári tisztet, Jugyenyics tábornokot” szemelték ki. Egy második hadsereg Szavinkov „tábornok” vezetése alatt Észak-Oroszországban sorakoznék föl és „mindaz, ami a bolsevikokból megmaradna, a két malomkő között őrlődnék fel”.
Ez volt Reilly terve. Mind a brit, mind a francia titkos szolgálat támogatta. Az angolok szoros kapcsolatban álltak Jugyenyics tábornokkal és előkészületeket tettek arra, hogy ellássák fegyverrel és felszereléssel. A franciák Szavinkovot támogatták.
Az amerikai főkonzulátuson egybegyült szövetséges megbízottaknak megmondták, hogy mit tehetnek az összeesküvés megsegítése érdekében, mint mozdíthatják elő a sikert kémkedéssel, propagandával és a Moszkvát s Pétervárt összekötő életfontosságú vasútvonal hídjainak felrobbantásával, hogy ezzel elvágják a szovjet kormányt a segítségtől, amit az ország más részeiből a Vörös Hadsereg esetleg megpróbálna hozzá eljuttatni …
A fegyveres puccs napjának közeledtére Reilly találkozott Berzin ezredessel és ketten gondosan kidolgozták az összeesküvés minden részletét. Előkészületeket tettek minden várható eshetőségre. Éppen a végső tervek kidolgozásával foglalatoskodtak, amikor megtudták, hogy a bolsevik Központi Bizottság ülését augusztus 28-áról szeptember 6-ára halasztották. „Nem bánom” — mondotta Reilly Berzinnek. — „Több az időnk a végső elrendezésre.” Reilly elhatározta, hogy Pétervárra utazik és egy utolsó szemlét tart az ottani apparátus felett.
Néhány nappal később Reilly azzal a hamis útlevéllel, amely őt mint Sidney Georgijevics Relinszkijt, a Cseka ügynökét tüntette fel, vonaton Pétervárra utazott.
5. Sidney Reilly eltűnik
Pétervárott Reilly egyenesen a brit követségre ment, hogy jelentést tegyen Cromie kapitánynak, a brit tengerészeti attasénak. Reilly gyorsan ismertette a moszkvai helyzetet és elmagyarázta a felkelés tervét. „Moszkva a kezünkben van !” — mondotta. Cromie el volt ragadtatva. Reilly megígérte, hogy részletes jelentést ír majd, melyet titokban Londonba küldenek.
A következő reggelen Reilly hozzálátott a munkához és érintkezést keresett a pétervári szervezet vezetőjével. Délben telefonált Grammatyikovnak, a volt Ohrana-ügynöknek.
Grammatyikov hangja rekedtnek és természetellenesnek tűnt. „Ki az?” — kérdezte.
— Én vagyok, Relinszkij — mondotta Reilly.
— Kicsoda? — kérdezte Grammatyikov.
Reilly megismételte álnevét.
— Van valaki nálam, aki rossz híreket hozott — mondotta hirtelen Grammatyikov. — Az orvosok túlságosan hamar kezdtek hozzá az operációhoz. A beteg állapota súlyos. Ha látni akar, jöjjön azonnal.
Reilly Grammatyikov lakására rohant. Grammatyikov lázasan ürítgette fiókjait és papírokat égetett el a tűzhelyen.
— Azok az őrültek túlságosan hamar csaptak le! — kiáltott fel Grammatyikov, mihelyt Reilly a szobájába lépett. Urickij halott, ma délelőtt 11 órakor meggyilkolták a hivatalában.
Miközben beszélt, Grammatyikov tovább szakítgatta és égette a papirosokat. — Rendkívül kockázatos továbbra is itt maradnunk. Én persze már gyanú alatt állok. Ha bármit is megtudnak, az elsősorban a maga és az én nevem lesz.
Amikor Reilly Cromie kapitányt az angol követségen felhívta, megtudta, hogy az már hallott a gyilkosságról. Urickijt, a pétervári Cseka fejét egy szociálforradalmár terrorista lelőtte. Azonban, ami Cromie-t illeti, minden rendben van. Reilly körültekintően azt ajánlotta, hogy „a szokott helyen” találkozzanak. Cromie megértette. A „szokott hely” a Balkov-kávéház volt.
A közbülső időt Reilly különböző veszedelmes és felesleges okmányok megsemmisítésére és sifrjeinek, valamint más papírjainak gondos elrejtésére használta fel…
Cromie nem jelentkezett a kávéházban. Reilly elhatározta, hogy megkockáztatja s elmegy az angol követségre. Elmentében néhány figyelmeztető szót súgott Balkov fülébe. — „Lehet, hogy valami baj van, készüljön fel Pétervár elhagyására. Igyekezzék majd átcsúszni a finn határon …”
A Vlagyimirovszkij-körúton Reilly szaladó férfiakat és nőket látott. Kapualjak mögé és a mellékutcákba menekültek. Hatalmas gépek zúgását lehetett hallani. Egy vörös katonákkal zsúfolt autó rohant el mellette, majd egy másik és egy harmadik.
Reilly meggyorsította lépteit. Már majdnem szaladt, amikor annak az utcának a sarkához ért, ahol az angol követség volt. Hirtelen megállt. A követség előtt néhány holttest feküdt. A szovjet rendőrség emberei voltak. A követséggel szemben négy autó sorakozott fel és végig az utcán vörös katonák kettős sorfala vont kordont. A követség kapujának sarka ki volt emelve.
— Nos Relinszkij elvtárs, eljött megnézni a sikerünket?
Reilly megfordult és egy fiatal vöröskatonát látott maga előtt, akivel mint Relinszkij elvtárs, a Cseka tagja, többízben is találkozott. — Mondja elvtárs, mi történt? — kérdezte Reilly, sebtében.
— A Cseka valamilyen Sidney Reilly nevű egyént keres — felelte a katona.
Reilly megtudta, hogy mi történt. Urickij meggyilkolása után a pétervári szovjet hatóságok a Cseka embereit kiküldték az angol követség körülzárására. Odafönn, a követség személyzete, Cromie kapitány vezetésével, kompromittáló iratokat égetett. Cromie kapitány lerohant a lépcsőn és a szovjet titkosrendőrök orra előtt bezárta az ajtót. Betörték a kaput és a kétségbeesett brit ügynök a lépcsőn várta őket egy-egy automata browning-pisztollyal a két kezében. Cromie agyonlőtt egy rendőrbiztost és néhány más hivatalos személyt, a Cseka-rendőrök visszatüzeltek, Cromie kapitány golyót kapott a fejébe és összeesett …
Reilly ezt az éjszakát egy Szergej Dornoszkij nevű szociálforradalmár terrorista lakásán töltötte. Reggel elküldte Dornoszkijt, hogy puhatolózzék. Dornoszkij a hivatalos kommunista napilap, a Pravda egy példányával tért vissza. — „Vér fog folyni az utcákon — mondta. — Valaki Moszkvában Leninre lőtt, de nem találta el!” Átnyújtotta Reillynek a lapot. Lángoló, nagybetűs cím számolt be a Lenin elleni merényletről.
Előző este, amidőn Lenin elhagyta a Michelson-gyárat, ahol egy gyűlésen beszélt, Fánya Kaplan, szociálforradalmár terrorista nő közvetlen közelről két lövést adott le a szovjet állam vezetőjére. A golyók mérgezve és reszelve voltak. Az egyik lövés a szív fölött a tüdejébe hatolt, a másik a nyakán érte, a főütőér közelében. Lenin nem halt meg, de az élete állítólag veszélyben forog.
A pisztolyt, amit Fánya Kaplan Leninre sütött, Reilly cinkostársától, Borisz Szavinkovtól kapta. Később Szavinkov „Egy terrorista emlékiratai” című könyvében ezt meg is írta.
Reilly minden eshetőségre felkészülve egy önműködő pisztolyt rejtett a kabátujja alá és azonnal elutazott vonaton Moszkvába. Útközben, másnap, a klini állomáson vett egy újságot. A hírek a lehető legrosszabbak voltak. Részletes jelentés volt benne Reilly egész összeesküvéséről, beleértve azt a tervet, hogy Lenint és a többi szovjet vezetőt megölik, Moszkvát és Pétervárt elfoglalják s Szavinkov és Jugyenyics vezetésével katonai diktatúrát állítanak fel. Reilly növekvő rémülettel olvasta a híreket.
De a végső csapás csak azután jött.
Berzin ezredes a lett gárda parancsnoka, megnevezte Sidney Reilly kapitányt, az angol ügynököt és elmondotta, hogy kétmillió rubellel akarta megvesztegetni őt arra az esetre, ha csatlakozik a szovjet vezetők meggyilkolására irányuló összeesküvéshez. A szovjet sajtó közzétette azt a levelet is, amit Bruce Lockhart adott neki, hogy azzal átjuthasson a brit vonalakhoz Arhangelszkbe.
Lockhartot a Cseka Moszkvában letartóztatta, más szövetséges hivatalos megbízottakat és ügynököket előállítottak és őrizetbe vettek.
Reilly személyleírását Moszkvában mindenütt falragaszok hirdették. Különböző álneveit — Massino, Constantine, Relinszkij — közzétették és kihirdették, hogy törvényen kívül helyeztetett.
A nyilvánvaló veszély ellenére Reilly továbbutazott Moszkvába. Egy Vera Petrovna nevű nő lakásán felkutatta Dagmarát, a balett-táncosnőt. Ez a nő Lenin merénylőjének, Fánya Kaplannak a cinkosa volt.
Dagmara elmondotta Reillynek, hogy a Cseka néhány nappal ezelőtt rajtaütött a lakásán. Neki sikerült kétmillió rubelt ezerrubeles bankjegyekben elrejtenie. Ez Reilly összeesküvésre szánt pénzének egy része volt. Nem tartóztatták le. Nem tudja miért. Talán arra gondoltak, hogy rajta keresztül rábukkanhatnak! Sidney Reillyre.
Ám Dagmara kétmillió rubeljével Reilly nem volt könnyű eset. Hol görög kereskedőnek, hol volt cári tisztnek, hol hivatalos szovjet személyiségnek, hol pedig egyszerű kommunista munkásnak álcázva járkált tovább és sikerült a Cseka elől kitérnie.
Egyik nap találkozott volt moszkvai segédjével, George Hill kapitánnyal, az angol titkosszolgálat tagjával, akinek eddig sikerült megmenekülnie a bolsevikok elől. A két ügynök név- és címlistákat vizsgált felül. Reilly felfedezte, hogy szovjetellenes szervezetének tekintélyes része még érintetlen. Úgy érezte, hogy még mindig van remény.
Hill kapitány azonban, Reillyvel ellentétben, úgy vélekedett, hogy a játszma elveszett. Tudomására jutott, hogy a szovjet és az angol kormány között megegyezés jött létre a foglyok kicserélésére. Az oroszok szabadon bocsátják Lockhartot és a többi angol foglyot és ennek ellenében az angolok szabad utat engedélyeznek különböző, az angol hatóságoktól letartóztatott szovjet megbízottak részére.
— Megyek és feladom magam — mondotta Hill kapitány és ugyanazt tanácsolta Reillynek.
Reilly nem volt hajlandó beismerni a vereséget. — Én majd hazajutok a vörösbőrűek engedélye nélkül is — mondotta Hill kapitánynak. Fogadást kötött cinkosával, hogy két hónap múlva Londonban, a Savoy-hotelben találkoznak.5
Reilly még néhány hétig Oroszországban maradt. Kémkedési anyagot gyűjtött s tanácsot és bátorítást adott azoknak a szovjetellenes elemeknek, akik tovább folytatták a munkát. Miután többször csak hajszál híján menekült meg a leleplezéstől, hamis német útlevéllel sikerült Bergenbe (Norvégia) jutnia. És innen Angliába hajózott …
Visszatérve Londonba, Reilly kapitány jelentést tett az Intelligence Service-nél feletteseinek. Mélyen sajnálta az elmulasztott alkalmakat, „ha Berzin nem gyulladt volna be … Ha az expedíciós hadsereg gyorsan előrenyomult volna Vologda irányában … Ha össze tudtam volna játszani Szavinkovval …”
De egy dologról meg volt győződve Reilly: hiba, hogy Anglia még mindig háborúban áll Németországgal. Azonnal meg kell szüntetni az ellenségeskedéseket a nyugati fronton és koalíciót kell alkotni a bolsevizmus ellen. Sidney George Reilly kapitány meggyőződéssel kiáltotta: „Békét, békét mindenáron és azután egységfrontot az emberiség igazi ellenségei ellen!”
JEGYZETEK
1. Raymond Robins és Bruce Lockhart személyes nyomozás alapján egybehangzóan megállapították, hogy e szovjetellenes bandafőnökök közül sokan — némelyikük anarchistának nevezte magát — a német titkosszolgálat zsoldjában állottak. Pénzt kaptak arra, hogy zavarokat és felkeléseket szítsanak és ezzel ürügyet szolgáltassanak a németeknek a beavatkozásra.
2. 1922-ben a Csekát megszüntették és helyére az OGPU (Állami Politikai Főigazgatóság orosz nevének kezdőbetűi) került. 1934-ben az OGPU-t a szovjet belügyi népbiztosság közbiztonsági osztálya, az NKVD váltotta fel.
3. Ebben a fejezetben éppúgy, mint a könyv más helyein, a szerzők felhasználják Sidney Reilly kapitány színes történetét, mint jelképét annak a tevékenységnek, amelyet a nyugati szovjetellenes koalíció folytatott. Ezt a koalíciót abban az időben az angol konzervatívok és a francia reakció vezették. Habár a Reilly-nek tulajdonított akciókat és véleményeket ő cselekedte és ő mondta, teljesen nyilvánvaló, hogy Reilly maga nem volt abban a helyzetben, hogy ilyen vagy olyan politikát indíthasson el, de abban az időben és később is a legelszántabb és legmerészebb eszköze volt a kívülről Oroszország ellen irányuló szovjetellenes összeesküvésnek.
4. Mirbach gyilkosa a szociálforradalmár terrorista Blumhin volt. A német követségre úgy nyert bebocsátást, hogy Cseka-tisztnek adta ki magát, aki figyelmeztetni akarja Mirbachot egy összeesküvésre, amely az életére tör. A német követ megkérdezte Blumkint, hogyan tervezik a gyilkosság végrehajtását? „így!” – kiáltotta Blumkin. Előrántotta a revolverét és lelőtte a követet. Blumkin az ablakon keresztül menekült el és egy ott várakozó gépkocsi elrobogott vele. Valamivel később a gyilkos Blumkin Trockij személyi testőre lett. (Lásd 174. oldal.)
5. Angliába való visszatérése után George Hill kapitányt az angol titkosszolgálat, a Szovjetoroszország elleni intervenciós hadjárat idejére 1919-ben összekötő tisztként Anton Djenyikin tábornok fehérorosz hadseregéhez küldte. Később Hill kapitány, mint speciális titkos megbízott lépett Sir Henri Deterding szolgálatába. A híres európai olajmágnás rögeszméjévé vált, hogy elpusztítja Szovjetoroszországot. Pénzelte Hitler uralomrajutását is. Az angol kormány a továbbiakban is felhasználta George Hillt fontos „diplomáciai” feladatokra Kelet-Európában. 1932-ben Londonban megjelent Hill könyve, melyben néhány szovjetoroszországi kémkalandját írja le. Menj, kémleld ki az országot! — Az angol titkosszolgálat I. K. 8. számú ügynökének kalandjai címen. 1945 tavaszán a Churchill-kormány George Hillt, aki időközben dandárparancsnoki rangot ért el az angol hadseregben, szemelte ki rendkívüli kiküldöttnek Lengyelországba. Hill tábornok a magyarázat szerint angol megfigyelőként működött volna Lengyelországban és az akkor zavaros lengyel helyzetről küldött volna jelentéseket Londonba. A varsói ideiglenes kormány azonban nem adott engedélyt Hill tábornoknak a Lengyelországba való beutazásra.
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
