VII. RÉSZ

ELSŐ KÖNYV

FORRADALOM ÉS ELLENFORRADALOM

(idézet: A Nagy Összeesküvés – Szikra)

A két és fél éves véres intervenciós és polgárháború hétmillió orosz férfi, nő és gyermek életébe került, akik harcban vagy éhségtől és járványoktól pusztultak el. Az ország anyagi veszteségét később a szovjet kormány hatvanmilliárd dollárra becsülte, amely összeg többszöröse volt a Szövetségeseknek járó cári adósságoknak. A megszállók semmiféle jóvátételt nem fizettek.

A Szövetséges adófizetőknek kevés hivatalos számadattal szolgáltak arról, hogy mibe került az Oroszország elleni háború. Egy memorandum szerint, amelyet Winston Churchill 1919 szeptember 15-én bocsátott ki, Nagybritannia eddig a napig százmillió és Franciaország harminc-negyvenmillió angol fontot költött csupán Djenyikin tábornokra. Az északi angol hadjárat tizennyolcmillió angol fontba került. A japánok elismerték, hogy kilencszázmillió yent költöttek a Szibériában állomásozó hetvenezer katona ellátására.

Mi volt e hiábavaló és költséges, hadüzenetnélküli háború mozgatórúgója?

A fehér tábornokok őszintén harcoltak az ő saját Nagyoroszországuk visszaállításáért, a nagybirtokukért, profitjukért, osztályelőjogaikért és vállrojtjaikért. De a fehér hadsereg zöme azokból az elemekből állott, akik jellegzetes típusai voltak a később Közép-Európában felszínre került fasiszta tiszteknek és kalandoroknak.

A Szövetségesek oroszországi háborús céljai kevésbé voltak világosak.

Végülis a Szövetségesek szócsövei a fegyveres beavatkozást, amennyiben annak indítóokairól egyáltalán beszéltek, úgy állították be, mint a bolsevizmus elleni politikai kereszteshadjáratot.

Az „antibolsevizmus” azonban a valóságban másodlagos szerepet játszott. Az olyan tényezők, mint az északoroszországi fa, a Donyec-medence szene, a szibériai arany és a kaukázusi olaj sokkal súlyosabban estek a latba. Azután meg olyan hatalmas imperialista érdekek is közreműködtek, mint a brit terv: létrehozni egy transzkaukázusi föderációt, amely elzárná Indiát Oroszországtól és lehetővé tenné, hogy a közelkeleti olajmezőkön Anglia kizárólagos joggal uralkodhassék; vagy mint a japán terv Szibéria meghódítására és gyarmatosítására; vagy a francia terv a Donyec-medence és a Fekete-tenger térségének ellenőrzésére és a messzetekintő, becsvággyal teli német terv a Balti államok és Ukrajna megkaparintásáról.

A szovjet kormány egyik legelső cselekedete volt, hogy nacionalizálta a cári birodalom gazdasági trösztjeit. Az orosz bányákat, malmokat, gyárakat, vasútvonalakat, olajforrásokat és minden nagyobb ipari vállalatot a szovjet nép állami tulajdonává nyilvánítottak. A szovjet kormány nem vállalta a cári rendszer külföldi adósságait. Ezt részben azzal indokolta, hogy ezek a pénzek kifejezetten abból a célból folyósíttattak, hogy a cárizmust a népi forradalom elnyomásában támogassák.¹

A cári birodalom, bőségének és gazdagságának minden külső látszata ellenére, valójában angol-francia és német pénzügyi érdekeltségek félgyarmata volt. A francia tőkebefektetések a cárizmus idején tizenhétmilliárdötszázkilencvenegymillió frankra rúgtak. Az angol-francia érdekeltségek az orosz szén, vas és acél nem kevesebb mint hetvenkét százaléka felett gyakoroltak ellenőrzést. Az orosz olaj ötven százalékát birtokolták. A cárral szövetséges külföldi érdekeltségek évenkint néhány százmillió frankot és fontot profitáltak osztalékokban, nyereségben és kamatokban abból, amit az orosz munkások és parasztok termeltek. A bolsevik forradalom után a londoni tőzsde 1919-es évkönyve „Orosz számlák” címszó alatt a következőket jegyezte fel: „Az 1918-ra esedékes és az azóta járó kamatok hátralékosak.” Egy angol képviselő, Cecil L’Estrange Malone alezredes, 1920-ban az oroszországi szövetséges politikáról folytatott heves vita során a következőket mondotta az alsóházban:

„Vannak ebben az országban csoportok és egyének, akiknek pénzük és részvényeik Oroszországban fekszenek. Ezek azok, akik a bolsevik rendszer megdöntésén dolgoznak és ellene intrikálnak… A régi rendszer alatt lehetséges volt tíz- meg húsz százalék hasznot húzni orosz munkások és parasztok kizsákmányolásából, de a szocializmusban ez valószínűleg egyáltalában nem lesz lehetséges és az a helyzet, hogy ebben az országban csaknem minden tőkeérdekeltség így vagy úgy, de kapcsolatban áll Oroszországgal.”

— Az 1918-as orosz évkönyv — folytatta a szónok — a brit és francia közös beruházásokat Oroszországban hozzávetőlegesen egymilliárdhatszázmillió angol fontra, vagyis közel nyolcmilliárd dollárra becsülte. Ha mi arról beszélünk …, hogy Foch tábornagy és a francia nép ellenzi a békét Oroszországgal — mondotta Malone alezredes — nem a francia demokráciát értjük ezen, nem is a francia parasztokat vagy munkásokat, hanem a francia részvénytulajdonosokat. Legyünk ezzel tisztában. Azokat értjük ezen, akiknek rosszul megérdemelt vagyonából tevődött össze az az egymilliárdhatszázmillió font, ami Oroszországban elveszett. Itt van a Royal Dutch Shell Oil Company, amelynek orosz érdekeltsége magábafoglalta az Ural Kaspi Olajtársaságot, az Észak-Kaukázusi olajmezőket, a New Shibareff petróleumtársaságot és sok más olajkonszernt; aztán itt van a nagy angol fegyvertröszt, a MetroVickers, amely a francia Schneider Creusot-val és a német Krupp-Művekkel együtt lényegében ellenőrzése alatt tartotta a cári hadianyagipart; azután itt vannak a nagy angol és francia bankházak: a Hoares, a Baring Brothers, a Hambros, a Crédit Lyonnais, a Société Générale, a Rotschildok és a Comptoir National d’Escompte de Paris, amelyek mind nagy összegeket fektettek be a cári rendszerbe … Mindezek a nagy érdekeltségek — közölte Malone alezredes az alsóházzal — egymással összeszövődtek. Mindannyian érdekelve vannak abban, hogy Oroszország ellen a háború tovább folyjék … Ezeknek az érdekeltségeknek és pénzembereknek — akik a Ház másik oldalán ülnek — a szárnyai alatt húzódnak meg az újságok és egyéb propagandaszervek, amelyek a közvéleményt csinálják ebben az országban.

Néhány Szövetséges politikus egyáltalán nem leplezte, hogy miért támogatja a fehér hadseregeket Oroszországban.

Sir Francis Baker, a Vickers-Művek európai ügyvezetője és az Orosz-Angol Kereskedelmi Kamara végrehajtóbizottságának elnöke 1919-ben a brit-orosz klub bankettjén — amelyen résztvettek London vezető iparmágnásai és politikusai is — ezekkel a szavakkal köszöntötte a megjelenteket:

„Sikert kívánunk Kolcsak tengernagynak és Djenyikin tábornoknak és azt hiszem a legszebb pohárköszöntő, ha rájuk ürítem poharamat és Önöket is arra kérem, hogy igyanak Kolcsak tengernagy, Djenyikin tábornok és Jugyenyics tábornok egészségére. Oroszország nagy ország. Üzleti életünkben bensőséges kapcsolat fűzte Önöket hozzá; mindannyian tudják hát, hogy milyen lehetőségei vannak ennek az országnak, akár a gyáripart, akár a bányakincseket tekintjük, vagy másmilyen szempontból nézzük is, mert Oroszországban minden van …”

Miközben az angol-francia katonaság és a hadianyag özönlött Szibériába, a British Federation of Industries, a brit gyáriparosok leghatalmasabb szövetségének értesítője, így írt:

„Szibéria a leghatalmasabb lelet, amelyet a civilizált világ Amerika felfedezése óta látott!”

Amidőn a szövetséges csapatok betörtek a Kaukázusba és elfoglalták Bakut, az angol kereskedelem lapja, a The Near East — a Közelkelet — kijelentette:

„Baku olaja páratlan … Baku nagyobb, mint a világ bármely más nagy olajvárosa. Ha az olaj a király, Baku a trónja!”

Amidőn Djenyikin tábornoknak a Szövetségesektől támogatott fehér hadserege elárasztotta a Don szénmedencéjét, az R. Martens and Co. Ltd., a nagy angol széntröszt „Oroszország” című kereskedelmi jellegű publikációjában bejelentette:

„Oroszországnak olyan felderített széntartalékjai vannak, amelyek megközelítik az Egyesült Államokéit. A Nemzetközi Geológiai Kongresszus által közzétett becslésnek megfelelően a Donyec-medencében (ahol Djenyikin tábornok most harcol) a nagybritanniai antracit-tartalékok háromszorosa található, majdnem kétszerese annak a mennyiségnek, ami az Egyesült Államok rendelkezésére áll.”

És végül a Japán Kereskedő című újság mindezt összegezte:

„Oroszország a maga száznyolcvanmilliós népével, Közép-Európától Ázsián keresztül a Csendes-óceán partjáig s a Jeges-tengertől a Perzsa-öbölig és a Fekete-tengerig terjedő termékeny földjével … olyan piaclehetőségeket nyújt, amelyekről a legderűlátóbbak sem mertek volna álmodni …
Oroszország potenciálisan és ténylegesen a világ magtára, halastava, fűrésztelepe, szén-, arany-, ezüst- és platinabányája!”

Az angol, francia és japán beözönlőket vonzották azok a gazdag zsákmánylehetőségek, amelyek Oroszország meghódítójára vártak. Az Egyesült Államok indítóokai azonban nem voltak ilyen egyöntetűek. Volt olyan felfogás, amely — amint azt Woodrow Wilson és a hadügyminisztérium kifejezésre juttatták — barátságot kívánt Oroszországgal, mint potenciális szövetségessel a német és a japán imperializmus ellensúlyozására. Az amerikai beruházások a cári Oroszországban kicsinyek voltak, de a külügyminisztérium tanácsára később többszázmillió dollárt fektettek be, csakhogy életet öntsenek a halódó Kerenszkij-rendszerbe. A külügyminisztérium továbbra is istápolta Kerenszkijt, sőt még néhány évvel a bolsevik forradalom után is anyagilag támogatta a washingtoni „orosz követséget”. A külügyminisztérium néhány hivatalos embere a fehér tábornokokkal, az angol-francia, valamint japán intervencionistákkal is együttműködött.

A legismertebb amerikai, aki azonosította magát a szovjetellenes háborúval, Herbert Hoover, az Egyesült Államok eljövendő elnöke volt, aki ekkor az amerikai élelmiszeradminisztrátor szerepét töltötte be.

A volt bányamérnök, aki az első világháború előtt angol vállalatok alkalmazásában állt, személyesen érdekelve volt az orosz olaj forrásokban és bányákban. A korrupt cári rendszerben csakúgy nyüzsögtek a magasrangú tisztviselők, őrgrófok és arisztokraták, akik készen álltak arra, hogy áruba bocsássák országuk gazdaságát és munkaerejét, külföldi baksis vagy megfelelő részesedés ellenében. Hoover már 1909-ben, amikor Majkopban a forrásokat megnyitották, érdekeltséget vállalt az orosz olajiparban. Egy éven belül nem kevesebb, mint tizenegy olajtársaságban biztosított magának érdekeltséget:

Nyeftyanoj Szindikátus
Sirvanszkij Olajtársaság
Apseron Olajtársaság
Általános Petróleumtröszt
Olaj- és Petróleumtermékek
Majkopi Olajtársaság
Majkopvölgyi Olajtársaság
Majkopi Olajközösség,
Majkopi Hagyenszkij Szindikátus
Majkopi Újratermelők Társasága
Egyesült Majkopi Olajmezők Ltd.

1912-ben a volt bányamérnök, a híres angol multimilliomossal, Leslie Urquhart-tal három új társaságot alapított. Ezek a társaságok fakitermelésre és bányászatra kaptak koncessziókat az Uralban és Szibériában. Ezután Urquhart megalapította az Orosz-Ázsiai Részvénytársaságot és tárgyalásba kezdett két orosz bankkal, amely tárgyalások azt eredményezték, hogy minden, ezekben a térségekben fellelhető bánya kihasználási joga az övé lett. Az Orosz Ázsiai Rt. részvényei az 1913-as 16,25 dolláros árfolyamról 1914-ben 47,50 dollárra emelkedtek. Ugyanebben az évben a részvénytársaság három új, hasznothajtó koncessziót kapott a cári rendszertől. Ezek magukban foglaltak:

2 500 000 hold kiterjedésű földet, beleértve hatalmas erdőterületeket és vízierőt, valamint 7 262 000 tonnára becsült arany-, réz-, ezüst- és horganytartalékokat;

12 már feltárt és berendezett bányát;

2 rézolvasztót;

20 fűrészmalmot;

400 km hosszúságú vasútvonalat;

olvasztókemencéket, malmokat, kénsavgyárakat, aranyfinomítókat, nagymennyiségű széntartalékot.

Ennek a vagyonnak teljes értékét egymilliárd dollárra becsülték.

1917-ben Hoover kivonult az Orosz-Ázsiai Részvénytársaságból és eladta orosz részvényeit. A bolsevik forradalom után Hooverék valamennyi régi koncessziója megszűnt és a bányákat a szovjet kormány kisajátította.

— A bolsevizmus — mondotta Herbert Hoover a párizsi békekonferencián — rosszabb mint a háború!

Egész életére a Szovjet egyik legelkeseredettebb ellenfele maradt. Mellékes, milyen személyi indítékok vezették, tény, hogy az amerikai élelmiszer a fehérgárdista oroszokat támogatta és Európa legreakciósabb rendszereinek azokat az ellenforradalmi csapatait táplálta, amelyek akkor az első világháború után feltörő demokráciák elfojtásával voltak elfoglalva.² Így az amerikai segély az európai népmozgalmak elleni fegyverré vált.

„A fegyverszünet után az egész amerikai politika abból állott, hogy minden lehető módon megakadályozza Európa bolsevizálását vagy a bolsevik hadsereg által való lerohanását” — jelentette ki később Hoover, Oswald Garrison Villardhoz intézett 1921 augusztus 17-i levelében. Az ő meghatározása a „bolsevizmus”-ról megegyezett Foch, Pétain, Knox, Reilly és Tanaka fogalmazásával. Mint kereskedelmi miniszter, mint az Egyesült Államok elnöke és később, mint a republikánus párt izolacionista szárnyának vezetője, fáradhatatlanul harcolt azért, hogy megakadályozza a barátságos kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatok létrejöttét Amerika és a Szovjetunió között.

Az oroszországi fegyveres beavatkozás nem csupán az újonnan megszerzett szabadságukat védelmező szovjetoroszországi népek példanélküli testvéri együttérzésén és hősiességén feneklett meg, de azon a támogatáson is, amelyben a demokratikus tömegek szerte a világon a fiatal Szovjetköztársaságot részesítették. Franciaországban, Angliában és az Egyesült Államokban az öntudatra ébredt közvélemény erőteljesen ellenezte, hogy a szovjetellenes oroszországi hadseregeknek katonát, fegyvert, élelmet és pénzt küldjenek. „El a kezeket Oroszországtól!” névvel mindenütt bizottságok alakultak. A munkások harcot indítottak és a katonák fellázadtak a vezérkarok beavatkozó politikája ellen. A Szovjetunió nyíltan be sem jelentett és indokolatlan megtámadása a demokratikus érzelmű értelmiségi rétegekből is tiltakozást váltott ki.

Sir Henry Wilson, a brit vezérkari főnök őszintén be is ismerte, hogy a Szövetségesek beavatkozó politikáját a közvélemény semmiféle támogatásban nem részesíti. 1919 december 1-én a hivatalos Kék Könyvben a brit vezérkari főnök a következőket írta:

„Miután egyetlenegy Szövetséges országban sem volt olyan megfelelő súllyal rendelkező közvélemény, amely egy döntő jellegű fegyveres beavatkozást igazolni tudott volna, az antant nehézségei az oroszországi politika körvonalazásánál valóban áthidalhatatlanoknak bizonyultak. Ez azután elkerülhetetlenül visszahatott a katonai hadműveletekre, amelyek minden egyöntetűséget és tervszerűséget nélkülöztek.”

Ilyképpen a Vörös Hadseregnek az ellenségei felett aratott győzelme egyúttal minden ország demokratikus népének nemzetközi győzelmét is jelentette.

A beavatkozás kudarcának egyik oka a támadók közötti egység hiánya volt. A beavatkozás sugalmazói a világ reakciójának koalícióját képviselték, de ez a koalíció nem tudott igazi együttműködést létrehozni. Az imperialista ellentétek megosztották az imperialista koalíciót. Az angolok féltékenyen nézték, hogy a franciák szemet vetettek a Fekete-tenger és a németek a Balti-tenger térségére. Az amerikaiak szükségesnek tartották, hogy keresztülhúzzák a japánok szibériai számításait. A fehér orosz tábornokok összeverekedtek a zsákmányon.

Az intervenciós háború homályban és becstelenségben fogant és szégyenteljes vereséggel végződött.

Gyűlöletet és bizalmatlanságot hagyott ránk örökül és ez a következő negyedszázadra megmérgezte Európa levegőjét.

JEGYZETEK

1. A szörnyű 1906-os antiszemita pogromok után, melyeket a „Fekete Százak” a cári titkosrendőrséggel karöltve hajtottak végre, Anatole France élesen megtámadta azokat a francia pénzembereket, akik továbbra is kölcsönökkel segítették a cári rendszert. „Legyen végre fülük honfitársainknak, hogy halljanak” — mondta a híres francia író. — „Vigyázzanak, mert nagyon rossz napok jöhetnek számukra, ha ismét pénzt kölcsönöznek az orosz kormánynak, hogy az sortüzet vezényelhessen, akaszthasson, mészárlásokat rendelhessen el, kénye-kedvére fosztogathasson és megölhesse a szabadságot és a civilizációt szerte hatalmas és boldogtalan birodalmában. Francia polgárok, ne adjatok több pénzt újabb kegyetlenségekhez és őrültségekhez; ne adjatok újabb milliárdokat számtalan ember mártíromságához.” De a francia pénzembereket nem hatotta meg Anatole France szenvedélyes panasza. Továbbra is milliókat fektettek be a cárizmusba.

2. Herbert Hoovernek, mint az élelmezési segélyek adminisztrátorának, minden tevékenysége arra irányult, hogy a fehér oroszoknak segítséget nyújtson és a készleteket visszatartsa a Szovjettől. Százezrek haltak éhen szovjetterületen. Mikor Hoover végülis engedett a közvélemény nyomásának és küldött némi élelmiszert a Szovjetnek — a Közelkeleti Segélyezési Bizottság egyik hivatalos alkalmazottjának állítása szerint, amely a New York World 1922 áprilisi számában látott napvilágot — továbbra is „akadályozta az éhségsújtotta Oroszország számára szánt alap összegyűjtését”. 1922 februárjában, amikor Hoover kereskedelmi miniszter volt, a New York Globe vezércikkeben ezt írta: „Az igazságügyi, külügyi és kereskedelemügyi minisztériumokban a bürokraták reklámcélokból magánháborút vezetnek a bolsevik kormány ellen … A washingtoni propaganda fenyegető méreteket öltött … Hughes, Hoover és Dougherty urak jól tennék, ha megtisztítanák a házuk táját, mielőtt még a közvélemény haragja nagyon magasra csap. Az amerikai nép nem sokáig fogja tűrni azt a hivalkodó bürokráciát, amely a maga nyomorúságos céljai miatt ártatlan emberek millióit hagyja elpusztulni.”

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!