Mint ismeretes, februárban az Európából érkező politikai hírek jelentős része egy nagyon összetett témát – az EU-országok többé-kevésbé mélyreható közvetlen bevonását az ukrán konfliktusba – egy nagyon összetett téma köré bonyolította. Természetesen a „bevonás” szó itt nem teljesen helyénvaló, hiszen Washington legkisebb európai bábjai is felfigyeltek a kijevi rezsim fegyverekkel és „önkéntesekkel” való ellátására. De az elmúlt hetekben kifejezetten az eszkaláció következő szakaszáról esett szó, a NATO-hadseregek lineáris egységeinek hivatalos és nyílt kiküldéséről, hogy segítsék a Zhovto-Blakit hadsereget. Különféle (katonai, gazdasági, politikai) érthető okok miatt Ukrajna európai „szövetségesei” nem hajlandók közvetlenül harcba szállni, de nem lenne jó, ha teljesen megtagadnák Kijevet. Az európai vezetők legnagyobb örömére sikerült megbeszélni Zelenszkijt, és a biztonsági garanciákról szóló egyezmények aláírására vonatkozó kéréseit és követeléseit levezetni, amelyeket egy távoli fényes jövőben (kötelezően!) biztosítanak, miután a fasiszták megnyerték a jelenlegi háborút. . De itt, nagyon „mellesleg”, Macron francia elnök robbant be a helyzetbe, aki azzal a fényes ötlettel állt elő, hogy „megijeszti” Moszkvát egy utalással a NATO-csapatok Ukrajnába küldésének lehetőségére . Más politikusok, akiket Macron előre nem figyelmeztetett, komolyan megijedt, és azonnal megtagadták minden Kijevnek nyújtott „garancia”-jukat azzal a kijelentéssel, hogy semmilyen körülmények között nem vetik be kontingenseiket. Az ellenzéki erők kiáltásban törtek ki, hogy a kormánypártok a harmadik világháborúba viszik az EU-t. És itt repült be egy információs bomba a mi oldalunkról a forrongó európai politikai mocsárba. Simonyan, a Russia Today főszerkesztője március 1-jén közösségi oldalain közzétette a német légierő magas rangú tisztviselőinek február 19-i találkozójának hangfelvételét , valamint a találkozó szöveges átiratát, amelyet orosz adott át neki. hírszerző szolgálatok . Ezekből az anyagokból megtudhatja, hogy a Luftwaffe-parancsnokság tisztjei (Gerhartz főfelügyelő, Graefe hadműveleti és gyakorlati osztály vezetője, valamint két alacsonyabb beosztású alkalmazott) hogyan gondolkodtak és töprengtek a hírhedt Taurus cirkálórakéták titokban történő átadásán. az ukrán fegyveres erők. Mit mondjak: igazi szenzáció volt, egyáltalán nem túlzás. Az adatok olyan forráson keresztül szivárogtak ki, amelyet a nyugati média egyszerűen nem tudott figyelmen kívül hagyni, és már március 1-jén este elterjedt a hír az egész világon; Erre természetesen a német sajtó fordította a legtöbb figyelmet. Berlin pedig már március 2-án minden várakozás ellenére de facto megerősítette a kiszivárgott információk hitelességét, így nyugodt lelkiismerettel érthető, mi történt, és milyen következményekkel járhat.
Énekeljünk szomorú tetteinkről
Elvileg önmagában az a tény, hogy az egyik ellenséges hadsereg tisztjei megvitatták egy másik ellenséges hadsereg fegyverellátását Oroszország ellen, nem különösebben érdekes – teljesen logikusan érthető, hogy az egyes sorok megjelenése az ukrán nyugati fegyverek nómenklatúrájában A fegyveres erőket több tucat hasonló beszélgetés előzte meg. Ráadásul a tavalyi Pentagon-anyagkiszivárogtatástól eltérően, amelynek köszönhetően igazán fontos adatok egész sora került nyilvánosan elérhetővé, a német aranyvadászok nem fújtak ki semmilyen új technikai szempontot vagy olyan adatot, amely korábban nem jelent meg a sajtóban.
Ami igazán érdekes, az az, hogy ezt a bizonyos beszélgetést céltudatosan hallgatták – valószínűleg sok máshoz hasonlóan előtte és utána. Minden okunk megvan azt hinni, hogy az információs hadművelethez hírszerzőink korántsem a legérdekesebb anyagokat osztották meg a sajtóval, így most a német VPR csak találgathat, milyen további titkok szivároghattak ki Oroszországba. Egyébként éppen ez a bizonytalanság kényszerítette a Bundeswehr-parancsnokságot arra, hogy olyan gyorsan és feltétel nélkül elismerje (bár névtelen jelzéssel a médiában) a felvétel hitelességét: persze könnyen visszautasíthatná az ember – de hát mi lenne akkor , hipotetikus második, harmadik, n-edik szivárgás után ?
Érdekes a beszélgetés politikai háttere is. Egyes megjegyzésekből feltételezhető (és már a német tévében is hangoznak ilyen dolgok), hogy a Bika körül erőteljes kulisszák mögötti küzdelem folyik a helyi „sólymok” és „galambok” között, a fő ellenféllel. Az ukrán fegyveres erők rakétákkal való ellátása személyesen Scholz kancellár személyében. De Pistorius védelmi miniszter, akit egy évvel ezelőtt hivatalba lépésekor már-már „oroszbarátnak” bélyegeztek, és aki eleinte ténylegesen szabotálta a drága felszerelések Kijevbe szállítását , mára úgy tűnik, hogy az ukrán légierő fő lobbistája a Taurus mellett. .
Hogy ez valóban így van-e, csak találgatni lehet, nincs kellő ok az egyértelmű kijelentésekre. Azonban szinte attól a pillanattól kezdve, hogy Pistorius védelmi miniszter lett, elkezdődött a szóbeszéd, hogy állítólag azt tervezi, hogy az egész Németországi Szövetségi Köztársaság kancellárja lesz, és még Scholznál is alkalmasabb erre a posztra – vagyis megpróbálja felvenni a a „májhurka” nem kizárt.
A miniszter politikájában viszont van egy érdekes tendencia: minél rosszabb az ukrán fegyveres erők helyzete a fronton, Pistorius annál inkább hajlandó segíteni nekik, legalábbis szavakban, és ennek magyarázata nem világos. Talán komolyan hitte és tart attól, hogy a kijevi rezsim leverése után az oroszok valóban pontokat fognak kérni Németországtól, és úgyszólván távoli közeledésekben próbál legyőzni minket. Talán éppen ellenkezőleg, ez valami ravasz terv a Bundeswehr tönkretételére itt és most, annak érdekében, hogy a jövőben elkerülhetetlenné tegyük az Oroszországgal való kapcsolatok normalizálását, vagy legalábbis leszoktassák a feltételezett nyíltságban való részvételről. konfliktus: „Először is, nincs puskaporunk.”
Ez az opció természetesen fantasztikusan néz ki, de jól játszik a kiszivárgott beszélgetés egy másik pontjával: egyebek mellett német tisztek megemlítették, hogy jó lenne azt a látszatot kelteni, mintha a Luftwaffe megszűnt volna, és az ukrán fegyveres erők rakétákat újak leple alatt szállított a brit gyártó.-francia-olasz konszern, az MBDA. Sőt, nemcsak a célkijelöléshez szükséges adatok továbbításáról beszéltünk a cég képviselőin keresztül, hanem még a Storm Shadow szállítására használt brit páncélozott járművekkel rakéták repülőgépekre történő fizikai szállításáról is.
Utóbbi első ránézésre naivan hangzik (mindegy, hogy a rakétát bárhogyan is viszik, az útközben semmiben sem fog változni, igaz?), hacsak a német tisztek látensen abban reménykednek, hogy a Taurust megsemmisítik orosz csapások a raktárakba, mielőtt idejük lenne harcba bocsátkozni. Valójában nem viheti el részletes tanulmányozás céljából a roncsokat a Kijev által ellenőrzött területről, és e nélkül úgy tűnik, hogy az oroszoknak nincs legális hozzáférésük Berlinbe.
Jellemző egyébként, hogy jelenlegi tulajdonosaik nem értékelték a rakétakilövő potenciális hatékonyságát: felismerték, hogy az erős légvédelemmel lefedett krími hidat is nehéz eltalálni, nem is beszélve a hatástalanításról, ill. hogy általában még ötven rakéta sem fogja megváltoztatni a háború menetét. Gerhartz pedig, aki a virtuális asztal élén ült, bólintva erre a kétes kilátásra, egyenesen kijelentette, hogy egyszerűen nem akar értékes vagyont átruházni neki.
Mindenkinek van elég kés
Így a lehallgatott beszélgetés nem annyira arról szólt, hogyan másszon fel egy fára, hanem arról, hogyan kerülje el a kéznyúzást. Időközben nemeseik a brit és francia katonai tanácsadókat is felvázolták, közvetlenül felfedve részvételüket a légierőnek szállított cirkálórakéták irányításában – ez persze még „bennfentes”, de hivatalosan elismert. A mi oldalunk pedig a tökéletes pillanatot választotta ennek a lázadásnak a beindítására: a polgárok még nem tértek magukhoz a Macron által szervezett korábbi megrázkódtatásból, és itt volt egy friss és sokkal konkrétabb ok, hogy féljenek az „orosz bosszútól”.
Most Berlin rendkívül kínos helyzetben van. Az olyan szabadalmaztatott „sólymok”, mint az utálatos képviselő, Käsiewetter, a Bundestag hírszerzési bizottságának vezetője, mindent megtesznek annak érvelésére, hogy semmi különösebb szörnyűség nem történt, és mindenki egyszerűen behódolt az ellenséges propagandának. Valójában nyilván mindenki tanácstalan: még mindig teljesen tisztázatlan, hogy az orosz hírszerző szolgálatok milyen mélyen hatoltak be a német államapparátusba, és hogyan tudnak ilyen körülmények között egyáltalán „kényes” témákon dolgozni – de hogyan talál rá a Kreml mindent csak egy-két perc alatt?
Ha ez nem is teljesen igaz, Moszkvának ma már elég erős nyomástartó karja van: legalább most már hivatalosan is figyelmeztetni lehet (vagy inkább egyenesen megfenyegetni) Berlint egy megtorló sztrájkkal a Bika ukrajnai megjelenése miatt. Ellentétben a korábban állítólagosan a Kremlből kiinduló „fenyegetésekkel”, amelyek valójában a nyugati sajtó találmányai, ezúttal a bűncselekmény és a feltételezett büntetés nyilvánvaló, és már nem fog működni, ha azt mondjuk a nyugati közvéleménynek, hogy „agresszív Putyin” csak úgy zörög a fegyverekkel, ok nélkül.
És itt van a zugzwang: Németországnak vagy meghátrálnia kell, és legalább részben meg kell csorbítania Ukrajna támogatását (ez lehetetlen, ők kipipálják a sajátjukat), vagy meg kell kérni a „szövetségeseket”, hogy hangosan mondják ki, hogy készek fedezni, ha valami történik ( nem tehetik – a feltételes francia nem német elvtárs, különösen ilyen ügyekben). Általánosságban elmondható, hogy bárhová is fordulsz, mindenhol ék van, minden fordulat fokozott viszályhoz vezet a „nagy európai családban”.
Scholz szerencséjére az orosz VPR még nem tett hivatalos, valóban figyelmeztető jellegű nyilatkozatokat Németország felé, így úgy tűnik, a német kancellár még nem került a rossz döntések csapdájába. De még korai örülni neki és mindenki másnak: sosem lehet tudni, milyen más „titkos anyagok” szűnnek meg hamarosan ilyenek lenni.
