III FEJEZET – 7

(idézet: A magyar függetlenségi mozgalom 1936-1945 – Kállai Gyula)

7. 1944- október 15-e.
Horthy és a magyar uralkodó osztályok felelőssége.
A Kommunista Párt „nyílt levele”

1944. október 15-én Horthy kiáltvánnyal fordult a nemzethez:

„Elhatároztam, hogy a magyar nemzet becsületét megőrzőm a volt szövetségessel szemben is — mondja többek között a kiáltvány —, amidőn az a kilátásba helyezett megfelelő katonai segítség helyett a magyar nemzetet a legnagyobb kincsétől, szabadságától, függetlenségétől akarja végleg megfosztani. Ezért közöltem a Német Birodalom itteni képviselőjével, hogy ellenfeleinkkel előzetes fegyverszünetet kötünk, velük szemben minden ellenségeskedést megszüntetünk.”

A kiáltványt a kormányzó hadparancsa követte, amelyben kijelentette, hogy „Hőn szeretett hazánk szívében folyó pusztító harctól, a küzdő erőket számba véve, immár döntő, az országra nézve kedvező fordulatot nem várok. Ezért elhatároztam, hogy fegyverszünetet kérek.”

Ez a kiáltvány és hadparancs nem harci riadó, hanem elégia volt, s nem a németek elleni harc eltökélt szándéka húzódott meg mögötte, hanem újabb árulás a magyar nép ellen.

Proklamációját Horthy nem azért adta ki, hogy szembefordítsa a hadsereget a magyar nép legádázabb ellenségével, a német fasizmussal. Esze ágában sem volt megnyitni a frontot a szovjet hadsereg előtt. Célja csak az volt, hogy a németekkel való látszatszakítás által a német fasizmus közeli összeomlása után az angolszász hatalmak segítségével a magyar uralkodó osztályok ellenforradalmi rendszerét átmentse. Az ország területén folyó német hadműveleteket már csak azért sem akarta akadályozni, mert még mindig bízott abban, hogy az angolszász csapatok megérkeznek Magyarországra, még mielőtt a szovjet hadsereg az egész országot felszabadítja. Ez a magyarázata annak, hogy a proklamációt semmiféle katonai intézkedés nem előzte meg, noha világos volt, hogy így az egyetlen „eredmény” csak a nyilasok puccsa lehet.

A kormányzónak október 15-én tulajdonképpen csak 200 főnyi, az őrségváltás parádéjához szükséges, de harcra teljesen alkalmatlan fegyverekkel felszerelt darabonttestőrség, egy 643 főnyi önálló zászlóalj és a 800 főből álló, úgynevezett őrzászlóalj állott rendelkezésére.

Nem gondoskodott Horthy arról sem, hogy a honvédség alakulatai a szovjetek oldalára való átállást végrehajthassák. Vörös János, Horthy vezérkari főnöke, a felszabadulás után a Szálasi-perben tett tanúvallomásában ezeket mondotta: „ Én október 14-ről 15-ére virradó éjszaka érdeklődtem a katonai előkészületekről a kormányzónál, aki azt mondta, hogy azokkal most nem is törődik, különben is Vattay mindent elintézett …”

Kiegészíti ezt az 1. magyar hadsereg volt vezérkari főnökének, Kéry ezredesnek a vallomása: „Október 15-én és 16-án a hadsereg parancsnokságnál tájékoztatás híján voltunk. Az eseményekről a vezénylő tisztek is csak a rádióból értesültek. Természetes, hogy ilyen körülmények között még a Horthyhoz hű tisztek véleménye is az volt, hogy a kormányzónak tett korábbi esküjük csak részben kötelező.”

Amennyire nem gondoskodott Horthy arról, hogy megfelelő haderő álljon rendelkezésére a várható német és nyilas ellenrendszabály visszaverésére, éppannyira nem gondoskodott arról sem, hogy a ténylegesen rendelkezésére álló katonai erők tudomásul vegyék és végrehajtsák azt, amit kiáltványa és hadparancsa tartalmazott. Még kevésbé gondoskodott arról, hogy a hadsereg — ha szükséges — harcba lépjen a német fasiszták és a nyilasok ellentámadásával szemben.

Lakatos Géza miniszterelnök már október 15-én délután úgy látta, hogy nem szükséges a németek ellen harcolni, mert „új lehetőségek adódtak”. 16-ára virradó éjszaka azt telefonálta a Budapest védelméért felelős területi karhatalmi parancsnoknak, Lázár altábornagynak, hogy „egy lövésnek sem szabad esnie, mert a megállapodás megvan a németekkel”. Majd később még hangsúlyozottabban: „Nem szabad egy lövésnek sem eldördülnie, mert borzasztó dolgok történnek.” Október 16-án hajnalban a kormányzó is parancsot adott: „Ellenállást nem szabad kifejtem!”

Így kezdődött Horthyék „szembefordulása” a németekkel, és a kezdethez teljesen méltó volt a befejezés is.

Horthy és a kormány csak újabb fügefalevelet keresett a becstelen árulás leplezésére, s újabb ürügyet a németek további kiszolgálásának igazolására. Amikor a kormányzónak az ellenállás beszüntetésére irányuló parancsát a hadsereg tagjaihoz közvetítették, ugyanakkor kérték a németeket, hogy „a szélsőjobboldali elemek erőszakos beavatkozását és a vérontást tegyék lehetetlenné”. Lakatos közbenjárására a kormányzót és családját német birodalmi védőőrizet alá helyezték. Szóval: a német erőszak leleplezése helyett a német erőszak takargatása, a német rablások, fosztogatások és gyilkosságok elleni harc helyett a németek felkérése a rend fenntartására, a német erőszak elleni harc helyett a német birodalom védelme alá való helyezkedés következett be.

De az árulás és becstelenség teteje még csak ezután következett. A németek megígérték Horthynak, hogy szabadon engedik fiát, akit október 15-én reggel letartóztattak, neki magának pedig „fejedelmi bánásmódot” biztosítanak, ha három követelésüket teljesíti. Ezek: 1. a kormányzó forma szerinti lemondása; 2. Szálasi miniszterelnöki kinevezése; 3. az előző napi proklamáció visszavonása, azzal, hogy ez csak a nevével való visszaélés volt, s a csapatok kötelesek a németek oldalán tovább harcolni.

A németek feltételeit 16-án kora délután Lakatos Géza továbbította a kormányzóhoz, akinek rövid válasza ez volt: „Nem bánom!” Az okiratot, amelyben a kormányzó bejelenti, hogy tisztségéről lemond, s egyidejűleg Szálasi Ferencet a „nemzeti egység” kormányának megalakításával megbízza, Rahn német nagykövet fogalmazta meg és Veesenmayer budapesti német követ és Lakatos miniszterelnök vitte aláírás végett a Várba. A „drámai” pillanatot Lakatos Géza a Szálasi-perben tett tanúvallomásában így örökítette meg:

„Veesenmayer autóján magával vitt a királyi palotába, ahol a kormányzó magánholmiját csomagolta. Piszkos német katonáktól hemzsegett a palota. Nyilasokat ott nem láttam. Betereltek egy üres szobába, azt hiszem, fürdőszoba volt, ott előadtam a kormányzónak a dolgot. Az első kérdése az volt: »Mi van a fiammal?« Azt válaszoltam, legfeljebb a német követ tudja garantálni, aki itt áll kinn. Behívtam, mire a kormányzó kérdésére fölényes mosollyal válaszolt. Erre a kormányzó rámnézett, mire azt mondtam, hogy a német követ kijelentését nincs jogom kétségbe vonni. Erre a kormányzó ezt a történelmi dokumentumot ott, a fürdőszobában aláírta.”

Horthy lemondása és Szálasi kinevezése valóban stílusosan történt. A „történelmi dokumentum” aláírása és annak körülményei hűen fejezték ki az egész Horthy-korszak lényegét és belső tartalmát.

A horthysták a felszabadulás után az október 15-i gálád árulásért Horthy védelmére két érvet hoztak fel. Az egyik érv az volt, hogy a kormányzó október 15-én cselekvési szabadságában már erősen korlátozva volt, a másik pedig, hogy október 15-én a nyilas csőcselék erőszakkal ragadta magához a hatalmat. E hazug érvekből kialakult reakciós Horthy-mentő legenda szétverése megér annyit, hogy néhány mondatban utaljunk a tényekre.

Ami az első érvet illeti, megállapítható, hogy a március 19-én bekövetkezett német megszállás és a március 19-e és október 15-e közötti időszak lényegében alig érintette a kormányzó cselekvési szabadságát.

Mint kimutattuk, a németek sem március 19-én, sem október 15-én nem akarták Horthyt az útból félreállítani. Ha egyáltalán kényszerről lehet beszélni, a németek semmi esetre sem arra kényszerítették Horthyt, hogy távozzék a kormányzói székből, hanem arra törekedtek, hogy maradjon a helyén. A németek előtt is Horthy személye garantálta a magyar fasizmus folytonosságát, a háborúban való további részvételt és a magyar nép maximális véráldozatát a rablóháború szolgálatában. Kétségtelen, hogy a magyar politikai élet kulcsa a német megszállás ideje alatt is Horthy kezében volt.

A német megszállás alatt bekövetkezett súlyos veszteségekért, katonáink borzalmas lemészároltatásáért, városaink lerombolásáért, a magyar hazafiak tömeges kiirtásáért közvetlenül Horthyt terheli a felelősség. Ő a felelős 1944 második gyásznapjáért: október 15-ért is. Ő a felelős Szálasi kormányra jutásáért, a nyilasuralom véres napjaiért, az ország és a főváros kirablásáért és rombadöntéséért.

Maga az a tény, hogy Horthy az ország megszállása után is a helyén maradt, azt jelentette, hogy hatalommal rendelkezett, hogy a magyar reakció fő ereje továbbra is az ő kezében volt. Sztójay kormánya bábkormány volt, de Horthy a reakció tényleges ura, a magyar ellenforradalom és fasizmus tényleges vezére volt. Az volt Horthy még a német megszállás idején is.

Ha nem lett volna az, nem csaphatta volna el Sztójay bábkormányát és Lakatossal nem alakíthatta volna meg a hintapolitika új kormányát. Ha nem lett volna hatalom a kezében, a szeptember 15-i koronatanács nem határozhatta volna el Magyarországnak a háborúból való kiválását, amit aztán másnap a minisztertanács leszavazott. Ha nem lett volna hatalom a kezében, nem kezdhetett volna fegyverszüneti tárgyalásokat a Szovjetunióval. Ha cselekvési szabadságában a németek komolyan korlátozták volna, fegyverszüneti tárgyalásokat sem kezdhetett volna. Ha cselekvési szabadságában a németek komolyan korlátozták volna, nem kezdhetett volna tárgyalásokat a Magyar Fronttal. S legfőképpen: ha cselekvési szabadságát a németek korlátozták volna, október 15-én nem olvastathatta volna fel emlékezetes kiáltványát a rádióban.

Mindezek a tények, azt hisszük, eléggé bizonyítják, hogy Horthy cselekvési szabadsága a német megszállás egész ideje alatt is biztosítva volt.

Épp ilyen szemérmetlen hazugság az a másik állítás is, hogy Horthy október 15-én csak a német és a nyilas erőszaknak engedett.

Ismertettük már, hogy ami október 15-én a minisztertanácson és a koronatanácson történt, szabályos árulás volt. Horthy úgy „szállt szembe” a németekkel, hogy katonáinak megparancsolta: „Egy lövésnek sem szabad eldördülnie.” Horthy a németek legbecstelenebb követeléseire azt válaszolta: „Nem bánom!” Hol van itt a német és nyilas erőszak? De még ha lett volna is, az erőszakkal szembe lehetett volna és október 15-én szembe is kellett volna szállni! Ilyen erőszak azonban október 15-én nem volt. A nyilasok vezetői 1944 októberében már nem annyira a hatalom átvételén törték a fejüket, hanem azon, hogyan tudnának minél gyorsabban kereket oldani. A demokrácia elleni összeesküvés miatt elítélt Szentiványi Domokos, az egyik koronatanú, ezt mondotta:

„Szálasi már szeptember vége óta német őrizet alatt állt s 16-án egy gellérthegyi villában ülve, meglepetéssel hallotta a rádióból saját kiáltványát. Beregffy Siófokon csak október 15-én értesült a rádió útján, hogy jelenléte szükséges Budapesten. Szöllősi teljesen meglepetve a kormányzói kiáltvány meghallgatása után, megrettenve csomagolt és a Dunántúlra akart szökni.”

1944. október 15-ért teljes mértékben Horthyt terheli a felelősség.

Október 15-e azonban nemcsak azt mutatta meg, hogy Horthy az utolsó csepp véréig reakciós, hogy fél a néptől, hogy még a nagy nemzeti katasztrófa árnyékában sem mer a népre támaszkodni. Horthy október 15-én nem a németellenes tömegekkel, nem az ipari munkásság és a parasztság harci szervezeteivel, nem a Magyar Fronttal lépett szövetségre, s ezzel önmaga ásta meg a németekkel való szakítás sikerének sírját. Ez igaz. De igaz az is, hogy a magyar demokratikus erők a reakciónak ezt a bizonytalan, a németellenes harc számára objektíve mégiscsak kedvező lépését nem tudták kellőképpen kihasználni.

Nemzeti felkelés idején, forradalmi harcban a szövetség nem feltétlenül úgy jön létre, hogy a küzdő felek előzetesen megállapodnak egymással. A közös cselekvés létrejöhet előzetes megállapodás nélkül is. Létrejöhet úgy is, hogy a közös ügyért vívott harcban a küzdő felek találkoznak és a tények erejénél fogva szövetségesei lesznek egymásnak. A Horthy-proklamáció a magyar demokratikus erők fellépése számára kétségkívül kedvező helyzetet teremtett, a baj az volt — s ezért megint csak Horthyt és klikkjét terheli a felelősség —, hogy a kormányzó proklamációja nemcsak váratlanul, hanem készületlenül is érte a baloldali frontot.

Ez az oka annak, hogy a Magyar Front nem tudta október 15-én a tömegeket mozgósítani. A város néhány helyén sor került kisebb összetűzésre a nyilasok és munkások között, de a hazafias tömegek fegyveres felkelése mégsem következett be. Október 15-ét a felszabadulás ünnepnapjává csak a hadsereg és a magyar nép közös fellépése és együttes, elszánt fegyveres harca tehette volna. Horthy árulása azonban ezt az együttműködést eleve meghiúsította, s ezzel október 15-ét a nemzeti szégyen és gyász napjává tette.

A Kommunista Párt Horthy szánalmas kiugrási kísérletének meghiúsulása után „nyílt levélben” fordult a nemzethez.

A „nyílt levél” a magyar nép előtt őszintén feltárta azokat az okokat, amelyek miatt — az olasz, román, bolgár és finn sikeres fordulat után — Magyarországon a németekkel való szakítás kísérlete nem az ország felszabadulását, hanem újabb gyalázatot, történelmének legsúlyosabb megpróbáltatásait zúdította a magyar népre. A „nyílt levél” a magyar nép egyetlen és legfőbb feladatát október 15-e után a bátor és kíméletlen németellenes fegyveres harcban jelölte meg.

„A Magyar Front és a Magyar Kommunista Párt külön is, két ízben is leszögezte, hogy az ország kivezetése a háborúból nem lehet egyszerű rádiószózat kérdése. A német megszálló csapatok és az általuk felfegyverzett nyilas bandák puccskészülődései szükségessé teszik a fegyverszünet komoly és alapos katonai előkészítését, legelsősorban a honvédség átszervezését, a nácibarát tisztek leváltásával a felelős helyekről, a honvédség tervszerű együttműködésének előkészítését a Vörös Hadsereggel, végül a munkásság és a demokratikus erők felfegyverzését. Horthyék ugyan belátták a háború továbbfolytatásának nemzetgyilkos jellegét, de 25 esztendős reakciós felfogásukat nem tudta áttörni még a magyar nemzet egyetemes érdekeinek követelménye sem. Katonailag ki akarták vezetni az országot a háborúból, de politikailag féltek a Vörös Hadseregtől és a magyar nép demokratikus erőitől. A honvédség átszervezésének mellőzésével és a magyar demokratikus erők kikapcsolásával akarták végrehajtani vállalkozásukat. Ez okozta próbálkozásuk szánalmas összeomlását. Emiatt érte utol őket is végzetük. Emiatt sodródott Magyarország is a legsúlyosabb és a legtragikusabb válságba …

Ezekre a kérdésekre nem adhatnak kielégítő választ a Horthyval és kormányával kapcsolatban tett megállapítások. De nem adhatnak választ e kérdésekre a nyilasok erőviszonyai sem. Ha a nyilasok számottevő erővel rendelkeztek volna, március 19-e után a nácik nem kísérleteztek volna magával a tehetetlen Sztójay-féle tömörüléssel, hanem egyenesen a nyilasok kezébe rakták volna le a magyar államgépezet kiépítésének feladatát a háború megalkuvás nélküli folytatására. Most is csak azért támogatták őket a hatalom elnyerésében, mert más elvetemült pojácatársaságot nem találták e szégyenteljes szerep eljátszására. Hogy a magyar társadalom milyen tömegei állnak befolyásuk alatt, elég utalnunk a halálfejes légió söpredékére, akik a párt fegyveres csapataként a zsidó lakások rablásaiban tombolták ki magukat. A magyar társadalom minden rétege, beleértve a honvédség és a tisztikar nagy részét is, idegenül, sőt ellenségesen állt szemben a nácibérenc gyilkos horda nemzetellenes politikájával. A nyilasok erőviszonyai tehát a kérdésekre nem adnak választ.

De nem adhat választ csupán a német megszálló csapatok túlereje sem. Románia éppen úgy német megszállás alatt volt, mint Magyarország. Romániában a Vörös Hadsereg még távolabb állott Bukaresttől, amikor ott elhangzott a rádiószózat, mint Magyarországon állott október 15-én Budapesttől. Sőt, Romániában a rádiószózat elhangzásakor a Vörös Hadsereg még nem jutott túl a katonailag legnehezebb terepszakaszon és védővonalakon. Magyarországon pedig október 15-re már feltörte mindenütt a záróvonalakat, és küszöbön állott elsöprő offenzívája a sík alföldi terepen. És mégis, Románia úgyszólván napok alatt felszabadult. A német megszálló csapatok túlereje tehát egymagában szintén nem adja meg kérdéseinkre a kielégítő magyarázatot. Miért sikerülhetett Romániában még nehezebb előfeltételek mellett is az ország gyors felszabadítása? Először azért, mert megvolt a háborúból való kilépés tervszerű előkészítése: együttműködés a Vörös Hadsereggel. Másodszor azért, mert a tömegek békevágya mellett megvolt a tömegek harckészsége és a tömegek harcos, szervezett összefogása és irányítása. Románia esete világosan mutatja: nem elég pusztán a tömegek békevágya, nem elég pusztán a tömegek áldozatkészsége és harcolni akarása sem. Ahhoz, hogy tudjanak is harcolni s a harcot tudják győzelemre vinni, elengedhetetlenül szükséges a harcos erők szervezeti összefogása és irányítása. Szervezett összefogás és biztos, határozott vezetés hiányában a legvakmerőbb élcsapatok is tanácstalan tétlenségre kényszerülnek. Szervezett összefogás és határozott, biztos vezetés mellett a nép dolgozó milliói csodákat művelnek és reménytelennek látszó ügyet is biztos győzelemre visznek. Ez az, ami Romániában megvolt — és győztek! Ez az, ami Magyarországon hiányzott — és vereséget szenvedtünk. Magyarországon megvolt ugyan a tömegek békevágya, de nem volt meg a kellő harckészsége és az áldozatot vállalni merése. A magyar tömegek széles rétegei, beleértve a munkásság rétegeit is, túlságosan bíztak egyrészt Horthy béketapogatódzásaiban, másrészt a Vörös Hadsereg gyors lerohanásában. Azt hitték, áldozatok hozatala nélkül is meg lehet húzódni arra a kis időre a háborús események viharában. A Magyar Kommunista Párt több alkalommal felhívta a dolgozó tömegek és a magyar nép figyelmét arra, hogy hiszékenysége végzetes. Rámutatott arra, hogy a békéért harcolni kell, mert a béke, a felszabadító Vörös Hadsereg várása nem az áldozatok elkerülését jelenti, hanem hatványozódását, mert a háború pusztításai így egyenként, faluról falura, városról városra fogják elérni országunk egész területét. Sajnos, a Magyar Kommunista Pártnak igaza lett.

Hiba lenne azonban a demokratikus pártok és szervezetek részéről, ha a tömegek harckészségének hiányát túlságosan előtérbe állítanák, hogy ezzel eltakarják saját hibáikat és elkövetett mulasztásaikat. Hiszen a tömegek harckészsége mindig szervezettségük függvénye. Harckészségük ott és akkor nyilvánul meg legjobban, ahol és amikor saját erejük tudatára ébrednek. Erejük pedig szervezettségükben rejlik! Szervezetten végrehajtott csatározásokban acélosodnak meg a tömegek, hogy képesek legyenek döntő vállalkozások sikeres megvívására is. A demokratikus pártokat és szervezeteket a legsúlyosabb hiba és a legnagyobb mulasztás terheli a szervezés terén. Nem elég pusztán a propaganda a tömegek harcba lendítéséhez. A propagandát nyomon kell követnie a szervezés aprólékos, türelmes, szívós munkájának. A Magyar Front ezt a munkát nem végezte el, igen nagy részben ezért hiányzott és hiányzik ma is a tömegek kellő harckészsége. És sajnos, ettől a hibától a Magyar Kommunista Párt sem volt teljesen mentes.

A Magyar Frontnak ma súlyos történelmi feladata, hogy ettől a hibától megszabaduljon …

Az általános nemzeti ellenállás a Vörös Hadsereg támogatására, országunk és népünk felszabadítására, ma elsősorban a fegyveres harc, a partizánharc vállalását jelenti.

A Magyar Kommunista Párt vezetősége fegyverbe szólítja a magyar nép legjobb fiait!

A magyar népnek meg kell alakítania saját önálló harcos és fegyveres csapatait — a partizánok szabadcsapatait. Mindenki, aki fegyverrel a kezében vállalja a harcot a nácik gyilkos bandája és nyilas bérenceik ellen, a magyar nép szabadságharcosa.

Magyarország válságos helyzetét éppen az jellemzi, hogy két hadviselő hatalom fegyvereinek ütközőpontjába került. A döntő szó itt a fegyvereké. A nemzeti ellenállás mozgalmaiban is a döntő szó kétségtelenül a fegyvereké. Éppen ezért a Magyar Kommunista Párt vezetősége legelsősorban a honvédséghez és a tisztikarhoz fordul felhívással. A honvédség és a tisztikar nem tagadhatja meg saját népét, hazáját, apáit és gyermekeit. Nem tiporhatja lábbal 1848 dicső szabadságharcának hagyományait s a magyar nép jelenlegi szabadságharcát.

A Magyar Kommunista Párt vezetősége tudatában van annak, hogy ma nem vihető keresztül a honvédség egyidejű és egyöntetű felkelése a német megszállók ellen a Vörös Hadsereg oldalán. A Magyar Kommunista Párt ezt ma még nem is várja a honvédségtől és a tisztikartól. De megvan rá a mód, hogy a honvédség és a tisztikar legelső helyen vegye ki a részét a magyar nép harcából. Először is: a fronton meg kell szervezni mindenütt a honvédség tudatos szabotázsakcióit. Meg kell bontani az ellenállás és az utánpótlás tervszerűségét. Meg kell rongálni és használhatatlan állapotba kell hozni a harci eszközöket, tankokat, harckocsikat, lövegeket és automata-fegyvereket. Tönkre kell tenni a német gépesített erők visszavonulási útszakaszait. Végül meg kell szervezni, hogy a honvédség a frontokon adott kedvező helyzetekben letegye a fegyvert, megnyissa a frontokat, vagy váratlan mozdulattal a német csapatok oldalába, hátába támadjon. Ne lőjenek a Vörös Hadseregre és egyénenként vagy csoportonként álljanak át a Vörös Hadsereg oldalára. Másodszor: a hátországban és a közvetlen frontmögötti területeken partizáncsapatok megszervezése a döntő cél, melyeknek feladata, hogy megsemmisítsék a frontokra irányuló utánpótlási küldeményeket, továbbá, hogy a fegyveres ellenállási gócok kiépítésével szétzúzzák és lekössék a német csapatmozdulatokat. És végül: tervszerű előkészítését Budapest megmentésének s Budapest megmentésével keresztülhúzni a náci vezérkarnak azt a számítását, hogy a Duna-vonalon hatékony ellenállást fejthessen ki a Vörös Hadsereggel szemben. Éppen ezért, valamint a partizáncsapatok felfegyverzése érdekében, a honvédségnek és a tisztikarnak kell elsősorban gondoskodnia a munkásság és a parasztság felfegyverzéséről.

A nemzeti ellenállás kialakításában azonban a legdöntőbb feladatok elvégzése továbbra is a munkásság vállain nyugszik. A munkásosztály egységes, egyetlen harci frontja képezheti csak azt a szilárd pontot, amely köré kiépülhet és felsorakozhat a magyar nép összes harcos ereje, beleértve a honvédséget is. Amilyen nagy vagy kicsi a munkásosztály politikai befolyása, vagy harcos, szervezett frontjának a terjedelme, olyan nagy vagy kicsi a munkásság és honvédség közös harci frontja is. A honvédség fiai a nép gyermekei, a munkásosztályé és a parasztságé. Nem a tisztikarnak, hanem a munkásságnak és a parasztságnak van meg hozzá az élő, eleven, vérségi és osztálykapcsolata. A honvédség megszervezése, beállítása a fegyveres nemzeti ellenállás frontjába, nem annyira a tisztikar készségén múlik, hanem a munkásosztályon.

Munkások! A Magyar Kommunista Párt vezetősége felhívással fordul hozzátok.

Legdöntőbb, legnagyobb és legsürgősebb feladatunk a munkásság és honvédség közös harci frontjának kiépítése. A legdöntőbb, legnagyobb és legsürgősebb feladatunk a honvédség és munkásság együttműködése alapján a nemzeti ellenállás partizáncsapatainak megszervezése. A párt magasra tartja a partizánok szabadságzászlaját. Sorakozzatok fel alája — a harcra!”

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!