(idézet: Szálasi naplója – A nyilasmozgalom)

18

Koalíciós alkudozások
több változatban
– Winkelmann és Veesenmayer
közreműködésével

Az 1944. július 20-i Hitler elleni merénylet várható következményei tekintetében Szálasi és alvezérei meglehetős bizonytalanságban voltak. Az mindenesetre nyilvánvalóvá lett, hogy a legfelsőbb német katonai vezetésben súlyos ellentétek vannak, de ennek méreteit és kiterjedését, az erőviszonyok átrendeződését, főként Himmler előtérbe nyomulását nem ismerték. Csak így érthető, hogy Szálasi még 1944. július végén is változatlanul a Horthy-Sztójay-Veesenmayer „háromsághoz” ragaszkodott, ahhoz, hogy e három tényező segítségével kerüljön be a hatalom sáncaiba. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalom vezetői nem szorgalmazták a szorosabb kapcsolat kiépítését Winkelmann tábornokkal, a magyarországi SS és rendőri egységek parancsnokával. (Itt különben közrejátszhatott az is, hogy 1944. március 19. után Winkelmann Bakyt, Himmler régi, megbízható emberét favorizálta, az viszont nemigen óhajtotta egyengetni gyűlölt ellensége útját az SS tábornokához.)

A magyarországi helyzet 1944 nyarán mind nagyobb aggodalommal töltötte el Veesenmayert Budapesten, illetve főnökeit a Wilhelmstrassén. Majd négy és fél hónap telt el a március 19-i német megszállás óta, és a Harmadik Birodalom szempontjából annyira fontos magyarországi haditermelés felére csökkent, a vidéki zsidók deportálása itthon, de még inkább a semleges külföldön rendkívül kedvezőtlen visszhangot váltott ki; a gondos szemlélő előtt az sem lehetett titok, hogy a magyar nép többsége inkább a háborúból való kiválást, mintsem a Németország oldalán folytatandó, napról napra kilátástalanabb harcot választaná – ha ilyen választásra alkalma és módja lenne.

Horthy, Bethlen tanácsára, katonai kormány kinevezésével akart új irányt szabni a kül- és belpolitikának. Az elgondolás kiindulópontja, alapfeltétele az volt, hogy az ún. magyar tábornokok, a többi között Vörös, Csatay, Lakatos, Béldy, Bakay, minden körülmények között híven és feltétel nélkül teljesítik a kormányzó parancsait. De Horthy már az első próbálkozásnál szinte a parancsmegtagadással egyenlő (vagy annál is rosszabb) magatartást volt kénytelen tapasztalni; a miniszterelnöki posztra kiszemelt Lakatos tábornok habozott, pontosabban: kinevezését Berlin hozzájárulásához kötötte!

Sztójay, a hivatalban levő miniszterelnök még élvezte a németek bizalmát és szuronyaik támogatását. De azt Sztójay is, Veesenmayer is tudta, hogy egyrészt a március 22-i koncentrációs alapot szélesíteni kell – a szélsőjobb, vagyis Szálasi és a Baky-Pálffy-párt felé, másrészt meg kell szabadulni a kényelmetlenné vált Imrédy-Kunder-Rátz-féle társaságtól.

A belpolitikai „Kuhhandel” (Veesenmayer jelentésében található ez a kifejezés a miniszteri tárcák újrafelosztása körül kialakult „marhavásár”-ról) 1944. július végén érte el tetőpontját. A háttérben Veesenmayer is, Winkelmann is mozgatta a bábukat, nem is mindig tökéletes összhangban.

*

A koalíciós alkudozásokon kívül két érdekes, 1944. július végén lezajlott tárgyalást rögzített a Napló. Mindkettő figyelemreméltó, a partnereket is, a megbeszélés témáit tekintve is, mert a szóban forgó magas rangú személyek sem akkor, sem később nem tartották szükségesnek e tárgyalások nyilvánosságra hozatalát.

A Napló szerint a kezdeményezés az első találkozó létrejöttére Vöröstől indult ki – éspedig ily módon:

Vitéz Vörös János üzent Szálasi Ferenc PV tv.-nek, hogy szeretne vele alkalmilag találkozni. 1944. VI. 22-én délben Vajna képviselő Vörös vezérezredesnél járt, s átadta Szálasi üdvözletét. Megkérdezte, hogy hol gondolja a találkozást Szálasival? S egyben felajánlotta Csaba u. 15. sz. alatti lakását. Vörös vezérezredes kijelentette, hogy ő legszívesebben Szálasit délben szeretné a Vezérkar főnöke hivatalos helyiségében (Honvédelmi Minisztérium volt főparancsnoksági része) fogadni, hadd lássák az emberek. Ő nem titkolja Szálasi iránti szimpátiáját [kiemelés az eredetiben – A szerk.], arra kérte, hogy Szálasival ezt a találkozást ily értelemben beszélje meg. Egyben üzeni Szálasinak, hogy rendfokozata (visszaadása végett intézkedni fog.

Három héttel a Vörös-Vajna-megbeszélés után, július 13-án Csia felkereste Vörös vezérkari főnököt a Szálasival való találkozó helyének és idejének rögzítése céljából. Csia jelentése szerint a tábornok igen szívélyesen fogadta a nyilas alvezért, a Hungarista Mozgalomról, de különösen a PV személyéről elismerően nyilatkozott. („A ti Pártotok volt az, amelyik tulajdonképpen elindította nálunk az új eszmét s ti mindig egyenes, becsületes úton jártatok”, továbbá: „Szívesen beszélek a pártok vezetőivel, különösen Szálasi Ferivel, akihez régi ismeretség fűz s akit igen nagyra becsülök.”) Vörös a mintegy negyedórás beszélgetés során közölte: „Most szemlére utazik, ha onnan visszajön, megüzeni Vajna Gáborral, hogy mikor tudna rendelkezésére állni [Szálasinak].”

Csia véleménye:

Vörös János túl sokat beszél, szinte fecseg, minek folytán azt a látszatot kelti, hogy nem határozott, nem egyenes és nem erélyes; PV legyen óvatos a vele való találkozás alkalmával az Imrédy-kérdést illetően, mert véleménye szerint Imrédy és Rátz hozták Vörös Jánost.

Ilyen előzmények után került sor két hét múlva a Vörös-Szálasi-találkozóra.

*

PV beszélgetést folytatott Vörös Jánossal, a vezérkar jelenlegi főnökével, hivatalos helyiségében, a Dísz téren, július 29-én reggel 9,30 h-tól közel 10,30 h-ig; [a] beszélgetés lényege:

PV: ismerteti a Mozgalom harcát a hatalom birtokbavételéért, fontosabb állomásait; különösen kihangsúlyozza, hogy az Államfő és a Nemzet közös akaratából akarja még most is a kibontakozást végrehajtani: tart azonban attól, hogy a Kormányzó elfárad és lemond, így PV nagy munkáját nem tudná úgy befejezni, ahogyan szeretné;

Vkf.: szigorúan bizalmasan közli PV-vel a következőket:

három-négy héttel ezelőtt a Kormányzó kifejezésre juttatta előtte, hogy le akar mondani, éspedig olyképpen, hogy vissza akarta adni megbízatását az országgyűlésnek, mert tőle kapta; Vkf. kijelentette, hogy az Államfőnek nem szabad ezt megtennie, mert ezzel a lépéssel a Nemzetnek nem használ, viszont alátámasztja azt a lehetőséget, hogy a németek teljesen megszállnak és mindenkorra elveszik a Nemzet önállóságát és függetlenségét; a Nemzetben két szilárd pont van: a Legfelsőbb Hadúr és a hadsereg; ha a Kormányzó elmegy, a hadsereg is szétzüllik, mert kire tegye le a hadsereg esküjét; a pártvezérekre nem teheti, nem teheti a Vkf.-re sem, ebből csak zűrzavar származik, beláthatatlan következményekkel, éppen abban az időben, amikor a Szovjet ellen a Kárpátokban harcol a honvédség;

a Kormányzó hallgatott a rábeszélésre; egy idő múltán kijelentette, hogy úgy akarja megoldani a kérdést, hogy csak a Legfelsőbb Hadúri jogokat tartaná meg, a kormányzói jogkör politikai részét azonban teljesen átadja és visszaadja; Vkf. erről a tervéről is lebeszélte, úgyhogy jelenleg az Államfő kijelentette, hogy helyén marad;

PV: zavarónak tartja azt a körülményt, hogy a természetes és egészséges kibontakozást különböző hírekkel zavarják és teszik nehézzé; ilyen többek között az is, hogy a Kormányzó ki akar alakítani egy katonai kormányt;

Vkf.: erről tényleg szó volt; ugyancsak bizalmasan közli, hogy e tárgyban Csatayval együtt fenn volt a Kormányzónál, aki felvetette előttük a kérdést, hogy a hadsereg ellent tudna-e állani a németeknek abban az esetben, ha a németek megkérdezése nélkül vagy tiltakozása dacára katonai kormányt állítana be; Csatay kijelentette, hogy a hadsereg erre képes; Vkf. határozottan tiltakozott ez ellen, és kifejtette nézetét, hogy ez teljesen lehetetlen helyzetbe sodorná az országot és az Államfőt is; az államfő végre hallgatott a józan szóra, és egyelőre elejtette a katonai kormány tervét;

PV: tudomására adja, hogy örökké hálás lesz a Kormányzónak azért, hogy a kibontakozás szempontjából két hatalmas alapot bocsátott rendelkezésére, amelyiken most nyugodtan verekedhet;

az egyik alapot május 3-án adta, amikor is tudomásul vette PV-nek azt a bejelentését, hogy az Államfő és a Nemzet közös akaratából történő kibontakozás érdekében belpolitikailag és külpolitikailag kezdeményezni fog, különösen a németek felé;

a másik alapot július 24-én adta meg számára, amikor PV kérésére Sztójaynak kijelentette, hogy nincs kifogása az ellen, ha a PV és a Nyilaskeresztes Párt részt vesz a kormányban és a kormányzatban;

ezek alapján ugyanis a Nyilaskeresztes Párt minden egyes kezdeményezése kormányzói jóváhagyáson és tudomáson nyugszik, kormányzói akaratból is történik; a kormányban való részvétele nem a németektől függ, nem tőlük kapja a megbízatást, mint ahogyan a többi pártok mind a németektől kapták, hanem a Kormányzótól; ennek végeredményben azonban az a kihatása és eredménye lesz, hogy lassan bár, de visszavonhatatlanul az Államfő és a Nemzet akarata találkozni fognak, és ki fogják alakítani az egészséges és végső kibontakozást közös akaratukból;

vélemény: a Kormányzó magatartásával kapcsolatosan március 19-től kezdődően az alábbi fejlődési fokok alakíthatók ki az elmúlt események összképéből;

1. az első hetekben az Államfő nem törődött a kormány dolgaival, hagyott mindent a maga útján, és várta a dolgok fejlődését;

2. a kormány tehetetlenségének és képtelenségének, valamint a német vezetésben felismert egyenetlenségnek kihasználásával mind erősebben nyúlt bele az állami dolgok vitelébe; tevékenységének erőteljesebb irama június végével kezdődik;

3. július első napjaiban puccskísérlet a honvédség karhatalmi alakulatainak felhasználásával, ürügyül szolgák az Imrédy-Jaross-Baky-féle puccskísérlet a Kormányzó közvetlen környezete ellen;

4. a honvédséggel végrehajtandó puccskísérletről letér, amikor a német SS-alakulatok Magyarországra bevonulnak és olyan katonai kormány kialakítását szorgalmazza, mely angolszász beállítottságánál fogva alkalmas az ügyek vezetésére, mindaddig, amíg az európai helyzet végleg és egyértelműen nem tisztázódik;

5. a katonai kormány kialakításával megbízott Lakatos vezérezredes javaslatára és tanácsára azonban ebbeli kezdeményezéséhez Hitler jóváhagyását is kéri; e célból Hitlerhez küldi Miklós Béla altábornagyot; a Hitlertől kapott válasz alapján akar azután a továbbiakban dönteni;

6. a válasz Hitlertől nem elégíthette ki, mert le akar mondani; lemondásával akarja Magyarországon a belpolitikai és katonapolitikai zűrzavart tetőpontjára vinni; ez a kezdeményezése sem ér el sikert, belátja, hogy ezt ilyen formában nem teheti és ezért

7. a Legfelsőbb Hadúri jogokat megtartva, méltóságának többi jogáról akar csupán lemondani; miután ennek a keresztülvihetetlenségéről is meggyőzik, határozza el, hogy egyelőre marad, és beleegyezését adja, hogy a Nyilaskeresztes Párt is részt vehet a kormányban és kormányzatban.

feltétlen bizonyossággal feltételezhető, hogy az Államfő ezeket a lépéseket nem saját kezdeményezéséből tette, hanem a körülötte levő cimboraság sugalmazására, amelyik az Államfő személyét akarta és

akarja még ma is felhasználni alantas céljaira.

Ugyanerről a tárgyalásról Vörös vezérezredes így ír naplójában: „Megjelent nálam Szálasi Ferenc, a Nyilaskeresztes Párt vezetője, aki arról biztosított, hogy a Párt mindenben azon lesz, hogy az ország békéje a mostani nehéz napokban ne boruljon fel. Különösen kiemelte, hogy a hadsereget minden eszközzel támogatni fogják. Személyemmel kapcsolatban megjegyezte, hogy talán csak az egyedüli vagyok, akinek hivatalban maradásához pártkülönbség nélkül mindenki ragaszkodik.”

Mintha Szálasi és Vörös nem ugyanazon tárgyalás lényegét örökítette volna meg az utókor számára …

*

A másik ügy: 1944. július 29-én Csia Sándor találkozott bárcziházi Bárczy István miniszterelnökségi államtitkárral.

Csia Sándor pt. szóbelileg jelentést tesz PV-nek arról a beszélgetésről, amelyet július 29-e folyamán lefolytatott bárcziházy Bárczy államtitkárral: a beszélgetés lényegesebb részeinek összefoglalása:

Bárczy kijelentései:

1. szó sincs róla, hogy a Kormányzó lemondjon vagy helyettest állítson; ellenkezőleg, nagy erővel bele akart és akar is nyúlni a dolgokba;

2. Imrédy, Jaross, Rátz és Kunder ellen kimondottan dühöng Bárczy; Bakyt és Jarosst két kalandornak nevezi, Lángot és Görgeyt szélhámosoknak;

3. megdöbbent attól a cirkusztól, amit a Láng-Görgey-féle statáriális bírói tárgyalás alkalmából tapasztalt, és teljesen megrendült hite a kérdésekre választ adna.

4. szerinte Budinszky igazságügy-miniszterségét emlegetik és Bonczos belügyminiszterségét; Jarosst kultuszminiszternek, amit abszurdumnak tart;

5. úgy véli, nem volna helyes, ha a Párt gazdasági tárcákban akarna részt venni: felfogása szerint a miniszterelnök-helyettesi méltóságra semmi szükség nincs, igaz, hogy egy bizonyos csoport Pálffy Fidélt szeretné idejuttatni;

6. véleménye szerint a MÉP-ben a legelfogadhatóbbak Szász Lajos, Hunyady, Buzás, Huszovszky Lajos és Jurcsek Béla: ezek azok, akikkel érdemes szóba állni és akiknek tekintélyük van a MÉP-ben;

Csia Sándor pt. szóbeli javaslata PV-nek a Bárczyval való beszélgetés alapján:

1. Javasolja, hogy a Párt a következő miniszterségekre tartson igényt: belügy, igazságügy, kultusz, amire Szőllősi Jenő pt.-ot találná igen jónak, és a propagandát; gazdasági tárcákat ne vállaljon a Párt;

2. meggondolandó volna, hogy nem kellene-e Jurcsek Bélát vagy Szász Lajost megkérni, hogy PV számára értelmiségi megbeszélést hozzanak össze tíz-tizenöt MÉP-képviselő jelenlétével, melyen PV feltett kérdésekre választ adna.

Szálasi azonnal elfogadta Csia második javaslatát, amíg az első pontra csak annyit jegyzett meg, hogy „gondolkozik felette és majd a helyzetnek megfelelően annak idején dönteni fog”.

Nehéz eldönteni, mi célja lehetett Bárczy államtitkárnak, mit óhajtott elérni ezekkel a közlésekkel, javaslatokkal – éppen Csiánál, Szálasi egyik alvezérénél? Nem vitás, hogy 1944. július végén a Nyilaskeresztes Párt kormányba való bevonásának eszméjét – Sztójay nélkül – a kormánypárt jobboldali szárnya is elfogadta, csakhogy Szálasi segítségével megszabaduljanak gyűlölt riválisaiktól, az Imrédy-Jaross-párttól, és ha lehet, a Baky-Pálffy-Hubay-féle társaságtól is.

Bárczy és a MÉP jobbszárnyának általa említett képviselői, mint Szász, Huszovszky és Jurcsek arra számítottak, hogy a Nyilaskeresztes Párttal alkotott koalíció révén ellensúlyozni tudják más szélsőjobboldali ellenzéki pártok, csoportok hatalmi törekvéseit. Tekintettel arra, hogy ezt a tárgyalást Bárczy folytatta, az a Bárczy, aki majdnem áldozatul esett a június 28-i merényletnek, feltehető, hogy a merénylet értelmi szerzőit, a Magyar Megújulás Pártja és a Magyar Nemzeti Szocialista Párt egyes vezetőit és e pártokat is éppen Szálasi segítségével akarta távol tartani a koalícióban való részvételtől. Szálasi mindkét párt vezető garnitúráját eléggé gyűlölte ahhoz, hogy erre a szerepre szívesen vállalkozzék – vélte Bárczy, nem is alaptalanul. De Bárczy és társai politikai elemzése nem volt pontos: egyrészt túlértékelték a Nyilaskeresztes Párt súlyát, másrészt nem vették figyelembe, hogy a döntő pillanatban az utolsó szót úgyis az Uri utcai német birodalmi követségen mondják ki …

Szálasi pedig, mint annyi más alkalommal, ezúttal is csak a kellemesnek, biztatónak látszó lehetőségekre figyelt, messze túlbecsülve saját jelentőségét. Éppen ezért az alábbi „véleményt” szűrte le a Csia-Bárczy-beszélgetésből:

Bárczynak az a javaslata, hogy a Párt ne vegyen részt gazdasági tárcákban, valószínűen nem takar mást, mint azt a kísérletet, hogy a jelenleg legfontosabb tárcákban a Párt szabotáljon és ne bocsássa rendelkezésére a kormánynak szakembereit és a munkásság vezetését; a Pártnak azonban elsőrendű feladata és kötelessége, hogy elsősorban a legsürgősebb kormányzati teendőkben legyen segítségre, ennek megfelelően is követeli helyét a kibontakozásban; ügyes politikai sakkhúzásra adódik azonban alkalom, melynek segítségével a belügyminiszterséget feltétlenül meg tudja kapni a Párt: a gazdasági tárcákra olyan pt.-okat kell javaslatba hozni, akik mint párttagok nem ismertek, de évek hosszú Sora óta a Párt országépítésében tevékenyen részt vettek; az így beállított ismeretlen pt.-oknak egész szakigazgatását ugyanilyen formában be lehet állítani.

Ami itt a legfigyelemreméltóbb: ismét előbukkan az „Országépítés”, a Nyilaskeresztes Párt gondosan titkolt szervezete, amelynek Szálasi, mint láttuk, kezdettől fogva fontos szerepet szánt a hatalomátvétel előkészítésében és megragadásában.

De ennek még nem érkezett el az ideje. Szálasi nem szólíthatta porondra féltve őrzött szakembereit, az alkudozások magasabb szinten, rajta kívül, mondhatni úgy is: az ő kizárásával folytak.

1944. július végén nagyobb erővel lépett akcióba Winkelmann tábornok, pontosabban: a szigorúan vett biztonsági rendőri feladatok mellett erőteljesen igyekezett hatni az új magyar belpolitikai képlet kialakítására. Az első akció így jelentkezik a Naplóban:

Winkelmann július 29-én délelőtt felkereste hivatalában Hellebronth Vilmos vezérőrnagyot, és arra kérte, keresse fel Magyarossy altábornagyot Pomázon, és kérdezze meg tőle, vajon elvállalná-e és milyen körülmények között a miniszterelnökséget, mert Sztójay beteges, most is negyedik napja fekszik, lázas meghűléssel, és nem remélhető, hogy a nagy iramot bírja, ezért egy erőteljes ember kellene az ügyek élére: Winkelmann szerint miniszterek lennének: kultuszminiszter: Jaross, honvédelmi miniszter: Ruszkay, propagandaminiszter: Hubay, pénzügyminiszter: Szász Lajos, külügyminiszter: Bárdossy, Bakynak bent kell maradnia a kormányban, Imrédy semmi szín alatt sem jöhet tekintetbe.

Hellebronth kijelenti Winkelmann-nak, hogy az iparügyi miniszterséget csak úgy tudná elvállalni, ha Szálasi a munkásságot hozná és a belügyet biztosítaná, mert enélkül nincs termelés és nem hajlandó magát kompromittálni; Ruszkayra kijelentette, hogy szerencsétlensége lenne a honvédségnek, mert Ruszkay építősen sohasem tudott dolgozni, bosszúálló és gyűlöletet tartó embernek ismeri, a honvédségben egyáltalán nem örvend rokonszenvnek;

Hellebronth Hubayról csak annyit mondott, hogy jó lenne róla Miskolcon tudakozódni;

vélemény: Winkelmann, még mindig politikailag ténykedik; elgondolásai egészen szerencsétlenek.

Ezután, július 30-án kereste fel Magyarossy tábornokot Hellebronth vezérőrnagy, hogy eleget tegyen Winkelmann kérésének.

Hellebronth a tárgyalásról tájékoztatta Szálasit, a tájékoztatásról a következő feljegyzés került a Naplóba:

Július 30-án Pomázon Magyarossy altábornagy [a] kormányelnökségével kapcsolatos feltételeit az alábbiakban közölte a Mozgalom egyik tagjával;

Magyarossy a miniszterelnökséget a következő feltételek teljesítése mellett hajlandó csupán vállalni:

1. miniszterelnök, egyszemélyben honvédelmi miniszter és vezérkar főnöke akar lenni; PV megjegyzése: Magyarossy előtt úgy látszik a japáni minta lebeg;

2. ha a miniszterelnök parancsolhat a minisztereknek;

3. ha a Kormányzó helyzetét és jogkörét tisztázzák;

4. ha tisztázzák Németország helyzetét Magyarországhoz, éspedig a következő kérdésekben:

a) Németország mit kíván Magyarországtól;

b) ebből Magyarország mit tud adni Németországnak;

c) hogyan lehet a különbözetet kiegyenlíteni;

d) mi lesz Magyarország helyzete a háború után;

e) Hitler kívánságait közvetlenül a miniszterelnökhöz juttassa el, másoknak kívánságaik nem lehetnek;

f) munkatársait ő választja meg; ebbe senkinek nem lehet beleszólása;

kijelentette, hogy hajlandó Winkelmann-nal tárgyalni; nem óhajtja tudomásul venni Endre Lászlót, Bakyt, Ruszkayt és Hubayt, de Szálasival tárgyalni óhajt, ha elfogadják feltételeit;

vélemény: Winkelmann kibontakozási terve ezzel az utolsó kísérlettel, úgy látszik, teljesen csődbe kerül, és talán végre-valahára elérhető, hogy csak az SS ügyeivel foglalkozzék és ne olyan dolgokkal, amelyek egyedül és kizáróan Veesenmayerre tartoznak.

Szálasi ismét rosszul ítélte meg a politikai helyzetet …

Winkelmannt annyira érdekelték ezek a feltételek, hogy megtárgyalásukra ő maga kereste fel lakásán Magyarossyt.

A megbeszélésről – feltehetően Vajna tollából – az alábbi feljegyzés került a Naplóba:

Winkelmann tárgyalása Magyarossy Sándor altábornaggyal, 1944. VIII. 2-án 16-17 h-ig Magyarossy lakásán, Budapesten.

Jelzett időben Magyarossy altábornagynak (a légierők volt parancsnoka) lakásán megjelentek: Winkelmann, Kienast és Hellebronth vezérőrnagy, kit azért kértek magukhoz Winkelmannék, mert ő ismertette össze Winkelmannt Magyarossyval. Hellebronthtal az ismeretség régebbi keletű.

Winkelmann azzal indította el a társalgást, hogy szeretné hallani egy, a hadsereg előtt nagy tekintélynek örvendező tábornok véleményét arról, hogy miiként képzeli el ilyen súlyos időkben Magyarországon az államvezetést. Winkelmann beszélt ui. erről a kérdésről Bárdossyval is, akinek véleménye szerint itt csak egy erélyes tábornok tudna rendet teremteni.

Magyarossy erre kifejtette, hogy már hadiakadémiai tanár korában kialakult benne az a nézet, hogy a második világháború totális háború lesz, mely totális vezetést kíván. Totális vezetést különösen kis államnál másként elképzelni nem tud, mint mikor a politikai és katonai vezetés egy kézben egyesül. Ezért [a] miniszterelnöknek egyúttal honvédelmi miniszternek és vezérkari főnöknek kell egy személyben lennie. A totális vezetés másik alapkövetelménye, hogy a miniszterelnök ne „primus inter pares” legyen [első az egyenlők között], hanem a szakminiszterek neki alá legyenek rendelve, hogy akaratának érvényt tudjon szerezni.

Winkelmann ama kérdésére, hogy az Államfő ebbe beleegyezne-e, és alkotmányunk ezt lehetővé teszi-e, Magyarossy kijelentette, hogy súlyos, válságos időkben kivételes eszközökkel kell élni és a parlament és a politikai párttevékenység megszüntetése után rendeletileg lehet ezt szabályozni. Az eddigi kormányok is bizonyos vonatkozásokban rendelkeztek kivételes hatalommal, így ezt is meg kell valósítani. Más kérdés, hogy az Államfő ebbe belemenne-e. Talán, ha akad valaki, aki ezt neki megfelelően előadja, rá tudná erre venni.

Winkelmann ama nézetének adott kifejezést, hogy ezt feltétlenül magyar oldalról kell az Államfő elé tárni.

Hellebronth erre megjegyezte, hogy nem hiszi, hogy ez lehetséges legyen, mert akik az Államfő előtt ilyen dolgokról beszélhetnének, egészen más politikai beállítottságúak, és ezért nem teszik ezt. Akik megtennék, azokat a környezet tartja távol az Államfőtől.

Winkelmann azt válaszolta, nem tartaná célszerűnek, ha ez német részről történne, mert az Államfő ezt újabb beavatkozásnak tekintené a magyar belügyekbe.

Hellebronth kifejtette, hogy ez nem járható út, és így olyan pártból kell a kormányt megalakítani, melynek oly szervezete van, hogy a hatalmat tényleg át tudja venni. Tájékozottsága szerint a Nyilaskeresztes Párt bír ilyen szervezettel.

Winkelmann nem tartotta ezt valószínűnek, mert a Nyilaskeresztes Párt által benyújtott kormánynévsorban alig van nyilaspártbeli, ellenben szerepelnek: Jurcsek, Imrédy, Endre, Beregfy, Bárdossy, akik mind nem nyilasok, Hellebronth megjegyezte, hogy talán koalíciós kormányalakításról van szó, mert az utolsó napokban mindig csak arról hallott beszélni. Winkelmann szerint ez nem koalíciós kormányra volt javasolva, mert a Nyilaskeresztes Párt arra lett felszólítva, hogy adja be kormánylistáját.

Néhány udvariassági szólammal ezután a megbeszélés befejeződött.

Megjegyzésem: Winkelmann és a német követ valóban két úton jártak, de az utolsó napokban valami egyesség történt köztük. Erre vall az a tény is, hogy a Cherif [Urban német hírszerző fedőneve – A szerk.] felkeresett, s bejelentette, hogy Winkelmann csak rendőri ügyekkel foglalkozik, míg a belpolitikáért egyedül a követ, Veesenmayer felelős. Csúnya játék mindenesetre az, hogy Winkelmann visszaél azzal a listával, s el is ferdíti annak értelmét, amit Szálasi átadott bizalmasan Veesenmayernek. Egyet látok mindezekben: német barátaink kezdenek takarodót fújni. Rádöbbentek arra a sok-sok hibára, ami hírszerzésük, s ennek folytán beállott informálás Berlinben történt [értelmetlen mondat – A szerk.]. Imrédy többé már nem emberük, mert zsidó, viszont a Nyilaskeresztes Párt Winkelmann-nak nem tetszik, mert gerinces. Inkább egy „nagy” egységet szeretne, amelynek égisze alatt elkendőzhetnék Berlin s esetleg a Führer felé is azokat a hibákat, sőt bűnös baklövéseket, melyeket 1944. III. 19. óta elkövettek. Egy katonai kormány, mely az ő vezetésük alatt állana, nekik jól jönne, mert ezzel Berlin felé minden eddigi hazugságot fedezhetnének azzal, hogy a háborús helyzet szülte kényszerviszonyok miatt kellett ehhez az eszközhöz nyúlni. Így talán soha senki felelős tényező nem keresné a politikai pártok mögött rejlő tényeket.

Szükségesnek tartottam (Vi)-t kivinni még este Csobánkára, hogy PV tv. személyesen hallja közvetlenül tőle, a jelenlevőtől Winkelman-néknak ezt az alattomos és egészen sötét eljárását. (Vi) megkérdezte PV-t, vajon ha őt, mint katonát kényszerítenék arra, hogy az iparügyi miniszterséget elvállalja, mit tegyen? Tudna-e a Párttól támogatásra számítani? Szálasi kereken kijelentette, hogy ily esetben nem tudna rendelkezésre állani. (Vi) kijelentette, hogy őt erre eddig még nem kérték fel, de ha felkérik, úgy ily értelemben fog eljárni, vagyis megmondja, hogy csak akkor tudná elvállalni ezt a fontos állást, ha a munkát a Nyilaskeresztes Párt a maga szervezettségével alátámasztaná, s ha olyan belügy- és honvédelmi miniszter jönne, akikkel együtt a nagy kérdéseket, az elsőrangúan fontos háborús termelést meg tudná oldani.

Fenti jegyzethez még feljegyzem a (Vi) által beszélgetés közben elmondott szavait, melyeket talán ő nem tartott szükségesnek feljegyezni, de én annak látok: „Magyarossy azért nem vállalkozik arra, hogy a Kormányzónak ily súlyos kérdéseket megmondjon, mert amikor nyugdíjazták s elment a Főhadsegédhez, hogy bejelentse nyugdíjazását, s megkérdezte, hogy mikor jelenthetné ezt az Államfőnek, a Főhadsegéd közölte vele, hogy ez teljesen fölösleges, tehát az Államfő nem kívánja őt többé látni.”

Imrédyről Winkelmann azt a megjegyzést tette: Er ist ein abgetaner Mann [elintézett, letűnt ember – A szerk.]

Winkelmann mondotta, hogy Bárdossyval beszélgetve, ő egy erélyes tábornokot ajánlott kormányelnöknek, mire Winkelmann azt mondotta: Erélyes tábornok kellene, az jó lenne, de a Führernek nem intenciója!

Vajna jelentéséhez három megjegyzés kínálkozik:

Az első: a „konspiráció”, itt, a Napló e részében nem sikerült valami tökéletesen, hiszen egyrészt kitűnik, hogy Vajnát e Winkelmann-Magyarossy-tárgyaláson „jelenlevő” Hellebronth informálta, akinek a keresztneve Vilmos volt, őt jelölte Vajna a zárójeles Vi-vel.

A második: Vajna kénytelen-kelletlen, de ráébredt arra, hogy Winkelmann is aktív szerepet játszhat a magyarországi belpolitikai kérdések megoldásában, tehát hiba volt annyira elzárkózó magatartást tanúsítani az SS-parancsnokkal szemben a Baky-kérdés miatt.

A harmadik: Winkelmann állásfoglalásából nyilvánvalóvá lett, hogy ő a „kibontakozást” nem a Nyilaskeresztes Pártra óhajtja építeni, vagyis nem Szálasinak szánja a vezéri szerepet.

*

1944- augusztus 1-én Szálasi végre választ kapott Sztójaytól a Nyilaskeresztes Pártnak juttatandó tárcák és államtitkári helyek tekintetében. De a válasz súlyos csalódást jelentett a PV-nek; a hivatalban levő miniszterelnök mindössze az igazságügyi tárcát és egy „tárca nélküli miniszteri helyet”, valamint két államtitkári posztot ajánlott fel a Nyilaskeresztes Pártnak.

Ugyanezen a napon Mocsáry Dániel földművelésügyi államtitkár kereste fel Szálasit és Veesenmayer és Winkelmann közös megbízására hivatkozva, valamivel kedvezőbb ajánlatot tett az új kormány összetételére.

Az új változat szerint a Nyilaskeresztes Párt megkapta volna az igazságügyi tárcán (Budinszky) kívül az iparügyi (Hellenbronth), valamint a Kereskedelemügyi Minisztériumot (Vágó), viszont a belügyminiszter Bonczos, a honvédelmi miniszter Ruszkay, a miniszterelnökségi sajtófőnök Hubay lett volna.

Szálasi úgy vélte, hogy a két ajánlat egyaránt elfogadhatatlan számára, az elutasító válasz közlésével Vajnát bízta meg.

*

Mi történt ezalatt a Magyar Megújulás Pártja, az Imrédy-Jaross-Rajniss-féle párt háza táján?

Augusztus 1-én délután 5 órakor a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség vezetőségi ülésén az egyik alapító és vezetőségi tag kijelentette, nem hajlandó együttműködni Imrédyvel, a KABSZ elnökével, mert az egyrészt „a KABSZ irányításába pártpolitikát visz be”, másrészt azért, „mert minden kétséget kizárólag megállapítást nyert, hogy vitéz Imrédy Béla 25%-os zsidófajú”.

Már többször utaltunk rá: Imrédy 1939. február 16-án azért volt kénytelen lemondani a miniszterelnöki posztról, mert politikai ellenfelei olyan okmányokat produkáltak, hogy Imrédy, aki 1938 decemberében az első fajvédelmi törvényjavaslatot terjesztette a parlament elé, nem „fajtiszta” árja, anyai ágon zsidó ősei vannak. Később, amikor Imrédy új szélsőjobboldali ellenzéki pártot alapított és a Harmadik Birodalom oldalán a feltétel nélküli harcot propagálta, a német birodalmi őskutatási hivatal (Reichssippeamt) olyan okmányok hitelességét ismerte el, amelyek Imrédyt – még a nürnbergi fajvédelmi törvények szerint is – árjának minősítették.

Így lehetett Imrédy 1944. március 19. után a Ribbentrop-Veesenmayer-vonal miniszterelnök-jelöltje, ezért támogatta Veesenmayer, később Imrédy gazdasági csúcsminiszterségét.

Minthogy azonban csökkent a hadiipari termelés, továbbá mert Imrédy és társai, a magyar finánctőke érdekeit védelmezve, sérelmezték az SS-WM-egyezményt, azt, hogy az SS jelentős magyar gyáripari termelőegységek birtokába jusson, és mert belpolitikai elképzeléseik is kudarcot vallottak, úgy tűnik, Veesenmayer 1944. július végén már nem tett ellenvetést Imrédy, Jaross, Kunder mellőzése ügyében.

Ezért juttatott el tehát az SS Bárczyhoz ós Hubayhoz olyan okmányokat, amelyek ezúttal a 25%-os zsidó „beütést” próbálták bizonyítani.

Imrédy a KABSZ elnökségének két tagjával Jaross belügyminiszter előszobájában találkozott; amikor megtudta, hogy az elnökségi tagok az ő származási iratainak dolgában jártak Jarossnál, közölte: kész visszavonulni, egyúttal pedig lemond a KABSZ elnökségéről.

Ezzel az előszobai beszélgetéssel ért véget gyakorlatilag Imrédy politikai pályafutása.

Imrédy nemcsak a KABSZ elnökségéről, hanem a Sztójay-kormányban betöltött tárca nélküli miniszteri posztjáról is kénytelen volt lemondani. Néhány nap múlva követte a példáját Jaross belügyminiszter és Kunder kereskedelemügyi miniszter, a Magyar Megújulás Pártja ezzel újra a hatalom sáncain kívülre került.

*

Vajna augusztus 2-án reggel 9 óra 42 perckor felkereste lakásán Sztójay miniszterelnököt, és közölte vele Szálasi elutasító válaszát azzal, hogy „úgy Szálasi, mint a Párt és a Mozgalom hittel van Sztójay személye iránt, de csakis az ő személye iránt”.

Sztójay – Vajna jelentése szerint – meglepetéssel fogadta a PV elutasító válaszát,

és hangsúlyozta, hogy ő mennyire szeretett volna minket a kormányba bevinni, hogy a minisztertanácson álláspontunkat kifejezhessük, s onnan idővel tovább tudjunk haladni. Minisztertanácsra kellett sietnie, mert ez 10 h-kor kezdődött, s ezért arra kért, hogy ne ez legyen az utolsó szavam. A minisztertanács után – most még nem tudja, hogy mikor lesz vége – fel fog hívni, és délután szeretne velem újból részletesebben beszélni.

Vajna ezután Mocsáry államtitkárhoz ment, hogy tudassa vele:

Szálasi tegnapi álláspontja változatlan, és ha felelősségteljes munkát nem kapunk, úgy inkább nem veszünk részt a kormányban. Mocsáry kijelentette, hogy ezt nagyon sajnálja, mert mint magyar ember, attól fél, hogy a németek esetleg egy erőszakos lépéshez fognak nyúlni és kormányzóságból „főkormányzósággá” fogunk előlépni. [Célzás az ún. lengyel Főkormányzóságra – A szerk.] Ez valóban komoly aggály, de ezért a felelősséget a németek egyedül maguk vállalják, és azok, akik a nyugodt és becsületes kibontakozást megakasztották. Beszélgetésünk csak pár percig tartott.

Délután 16 óra 30 perckor Vajna ismét megjelent Sztójaynál, de tárgyalásuk ezúttal sem járt eredménnyel, mindketten megmaradtak előző, már ismert álláspontjukon. Sztójay hozzátette: annál inkább sajnálja a Nyilaskeresztes Párt távolmaradását, mert

kérdésére Kormányzó úr kijelentette, hogy nemcsak hogy nem ellenzi a kormányzásba Szálasit és Pártját bevonni, hanem kívánatosnak, szükségesnek tartja. Én hangsúlyoztam, hogy mi továbbra is teljes tisztelettel vagyunk a Kormányzó személye iránt, és álláspontunk nem változott.

Vajna a beszélgetés végén újólag felhívta a miniszterelnök figyelmét a Békepárt tevékenységére; ennek az összefogásnak vezetője a KMP és benne maradt még

a Magyarországi Szociáldemokrata, a Független Kisgazda, a Független Földmunkás, Demokrata és részben a legitimista pártok, valamint a volt Parasztszövetség földalatti szervezetei. Újólag kértem, hogy kéresse magához közvetlenül a rendőrség politikai osztályának vezetőjét és baloldali előadóját, valamint a csendőrnyomozó osztály vezetőjét és baloldali osztályának vezetőjét, s tudja meg tőlük, hogy mily komoly földalatti munka folyik, s mennyire fontos és a Nemzet érdekében álló lenne a legerőteljesebb agitáció megindítása a baloldali összefogás ellen.

Sztójay – legalábbis Vajna feljegyzése szerint – e figyelmeztetést válasz nélkül hagyta, búcsúzóul üdvözletét küldte Szálasinak, és azt üzente, hogy a kormányalakítási munkák befejezése után [? – A szerk.] szeretne vele beszélgetni.

*

Augusztus 3-án váratlanul színre lépett Baky, Szálasi ellenlábasa, Höttl támogatásával. Előbb Vágó Pált, Szálasi ismert alvezérét hívta fel telefonon, éjszaka 0 óra 45 perckor, és arra kérte, hogy reggel 9 óra 30 perckor keresse fel a Belügyminisztériumban. Vágó nem utasította vissza a meghívást, de hivatalos elfoglaltságára hivatkozva későbbi időpontot kért.

Baky felbuzdulva azon, hogy Vágó nem mondott kereken nemet, Budinszkyt, a Nyilaskeresztes Párt másik vezetőjét is felhívta telefonon, hogy „lehetőleg azonnal keresse fel a minisztériumban”.

A Napló szerint „Budinszkynak sem volt kocsija kéznél, és így vele is Baky a délelőtt 9 óra 30 perces időpontban egyezett meg”.

Vágó és Budinszky igen kínos helyzetbe került, bár Baky nem közölte velük a megbeszélés tárgyát – legalábbis saját jelentésük szerint nem -, de azt gondolhatták, hogy komoly, feltehetően személyüket érintő ügyben óhajt velük tárgyalni a belügyi államtitkár – éppen a koalíciós kormány-átalakítási alkudozások legforróbb óráiban. Másrészt ismerték Szálasi engesztelhetetlen haragját volt fegyvertársa, Baky iránt, így joggal tartottak attól, hogy a PV nem fogja őket megdicsérni e kapcsolat felvételéért.

Mindketten a legegyszerűbb megoldást választották: Vágó testvér Vajnát, Budinszky testvér pedig Csiát kereste meg augusztus 3-án reggel 7 órakor, hogy tanácsot kérjenek követendő magatartásuk tekintetében.

Vajna tanácsa, helyesebben utasítása Vágónak így hangzott:

Menjen el, hadd tudjuk meg miről van szó. Valószínűleg arról fognak beszélni, hogy lépjen be mint magánember a kormányba, mert a haza veszélyben van, mert a Szovjet a Kárpátok előtt áll stb. Ha ezzel jönnek, mondja meg Bakynak, hogy nagyon sajnálja, de külön utakon nem járhat. Szálasi Ferenc a kibontakozás iránti lépéseit a Kormányzónál, a magyar miniszterelnöknél és a német meghatalmazott követnél megtette, s ha valamit akarnak, úgy ezek az urak forduljanak Szálasihoz. Természetes, hogy felelős tárcák nélkül, ha felelősen nem tudunk beleszólni az ország életébe, nem tudunk szerepet vállalni, mert nem tudjuk nevünket aladárként fedezetül odaadni. Vegye tudomásul, hogy Vajna képviselő tv. 1944. VIII. 2-án, 9,45 h-kor Szálasi tv. megbízásából hivatalosan közölte a miniszterelnökkel, hogy éppen fenti indokok miatt a kormányban szerepet nem vállalunk. Ez legyen számára az irányelv. Ha a megbeszélésnek vége van, kér értesítést. Csia röviden annyit mondott Budinszkynak, hogy

menjen csak el, hallgassa meg, s azután jelentse a PV tv.-nek.

Vajna – Vágó és Budinszky tájékoztatása alapján – így foglalta össze a tárgyalást:

1944. VIII. 3-án 9,30 h-kor találkoztak Bakynál dr. Budinszky és dr. Vágó testvérek, hol Höttl dr. is jelen volt. Elkezdődött a mese az összefogásról, hogy az orosz a Kárpátok előtt áll, hogy Szálasi nem érti meg a helyzetet, mert olyan követelésekkel jön, hogy nem lehet teljesíteni. Ő akarja a kormányt irányítani, de kormányelnökséget nem vállal stb.

Dr. Höttl egy utolsó kísérletről beszélt, s ha ez nem sikerül, úgy más lépések jöhetnek (fenyegetőzés).

Vajnát a Kormányzó nem hajlandó elfogadni belügyminiszternek, mert a Belügyminisztériumot éppen a Jaross-sal szerzett tapasztalatok alapján depolitizálni akarják, s ezért kell Bonczos személyéhez nyúlni. Baky Rajnissról azt mondotta, hogy azért kellett kikapcsolni, mert abban a bizonyos nyilatkozatban, ami a sajtóban is megjelent, aláírta, hogy Imrédy nem zsidó. (Vágó és Budinszky testvérek részletes jelentést tesznek PV-nek.) Budinszkynek felajánlották az igazságügyi tárcát, dr. Vágó tv.-nek pedig a légitámadások előli kiürítéssel és az üzemeknek a föld alá rejtésével foglalkozó tárca nélküli miniszterséget. Mindketten bejelentették, hogy ezeket megjelentik Szálasinak, ők határozni nem tudnak. Testvérek erről Vajna képviselőt azonnal még a Belügyminisztériumból értesítették telefonon, s közölték, hogy azonnal felkeresik.

Vajna jelentése így folytatódik:

Vajna tv. szükségesnek tartotta, hogy ezt a lépést a PV tv.-nek azonnal hozzák tudomására, s ezért nevezetteket gépkocsiján azonnal kiszállította Csobánkára. A jelentések meghallgatása után PV tv. megmondotta, hogyha ezeket a megbízásokat elvállalnák, úgy lépjenek ki a Pártból. Ez természetesen egyiküknek sincs esze ágában. Egyébként a további tárgyalást megtiltotta, s meghagyta, hogy közöljék Bakyval, hogy Szálasi a Kormányzónak, a magyar miniszterelnöknek és a német birodalmi meghatalmazottnak (Veesenmayer követ) megtette a maga javaslatait a kibontakozásra vonatkozólag, s ha ők valamit akarnak, úgy forduljanak ezen urak [így!] Szálasihoz, ki e három tényezőnek mindenkor készségesen rendelkezésére áll.

Csobánkáról hazajövet a helyiérdekű vonat ablakából megpillantottuk dr. Csia tv.-t, ki integetett. A legközelebbi megállónál kocsimba felvettem, s közölte, hogy vitéz Endre László telefonon felhívta és sürgős ügyben akar vele beszélni. Felvittem őt a Belügyminisztériumba, s útközben tájékoztattam a helyzetről s az aknamunkáról, mely megindult Szálasi és a Hungarista Mozgalom kikapcsolására, s arról a döntésről, amit tegnap Szálasi PV tv. megbízásából a miniszterelnökkel közöltem, hogy a kormányban nem veszünk részt s ennek indokolását.

Dr. Csia tv. vitéz Endre Lászlótól Vajna képviselőhöz ment, s elmondotta, hogy Endre először valami egyéb, lényegtelen, nem politikai vonatkozásról beszélt, majd per tangentem [érintőleg] elkezdette mondani a „az oroszok a Kárpátoknál” című mesét, majd rátért a kormányalakítási nehézségekre. Csia tv. őt abban az értelemben tájékoztatta, amint Vajna neki ezt elmondotta a gépkocsin.

Fentieket 15 h-kor PV tv.-nek a Pártban azonnal jelentettem.

Budinszky és Vágó részletes jelentéséből azonban úgy látszik, hogy a csábítás nem volt teljesen hatástalan. Bár mindketten hivatkoztak Szálasi állásfoglalására, hogy a Nyilaskeresztes Párt csak akkor lép be a kormányba, ha megkapja a követelt tárcákat (elsősorban a belügyit), és bár mindketten hangsúlyozták, hogy Baky ajánlatára érdemben csak akkor válaszolhatnak, ha átvették „a Pártvezető erre vonatkozó utasításait”, ugyanakkor Vágó Pál nemigen rejtette véka alá érdeklődését a felkínált pozíció iránt.

Ami egyébként a nekem szánt feladatot illeti, kijelentem, hogy műszaki és szervezésszaki szempontból ez az ügykör érdekel, és kérdést fogok intézni a Pártvezetőhöz a tekintetben, hogy volna-e kifogása az ellen, hogy egy ilyen ügykört nem politikai megbízás, tehát nem miniszteri tárca keretében, hanem teljesen adminisztratív formában, pl. kormánybiztosság keretében vállalhatnék-e. [Vágó Pál jelentése a Naplóban. – A szerk.]

Az sem lehetett véletlen, hogy Budinszky és Vágó meglehetős részletességgel tájékoztatta a PV-t a tárgyalásban részt vett Höttl véleményéről. A Naplóhoz csatolt jelentés szerint

a jelenlevő Höttl az államtitkár előadását a következőkkel igyekezett alátámasztani:

Abban a tényben, hogy az új koalícióban, a mi legnagyobb ellenfelünknek, Imrédy Bélának politikai száműzetése német egyetértéssel jut kifejezésre, német részről is messzemenő közeledés történt nemcsak a Magyar Nemzetiszocialista Párt, hanem a Nyilaskeresztes , Párt álláspontjához is. Hogy Szálasi Ferenc Pártvezetőnek koalíciós javaslatát az ő őszinte fájdalmára mégis el kellett vetnünk, ebben két körülmény volt a döntő: először, mert az Államfő határozott kívánsága a belügyi tárca depolitizálása. Ezért került Jaross Andor, aki pártszempontból túlságosan exponált volt, a kultusztárca élére. Másodszor, általános ellenzékre talált a Pártvezetőnek az az elképzelése, hogy bár ő személyesen nem kívánt a kormány felelősségében osztozni, a tárcák betöltésén keresztül mégis olyan befolyást kívánt a kormány politikai irányításában [így!] gyakorolni, amely mellett a miniszterelnök szerepköre egészen adminisztratív jellegűvé zsugorodott volna össze.

A birodalmi kormány megítélése szerint a jelen nehéz háborús helyzetben olyan mélyreható beavatkozást az ország gazdasági és politikai életébe, mint aminőt a Nyilaskeresztes Pártnak döntő érvényesülése jelentene, az ezzel kapcsolatos megrázkódtatások figyelembevételével el kell kerülni, noha ez az elképzelés hozzá és barátaihoz érzelmileg a legközelebb áll. Ha azonban figyelembe vesszük az általuk is javasolt kibontakozást, el kell ismernünk, hogy a minisztérium személyi összetétele olyan, amely teljesen lehetőséget nyújtana az általunk is kívánt rendszabályok fokozatos megvalósítására. Ezenkívül azt a megszívlelendő előnyt biztosítaná számunkra, hogy álláspontunkat a legilletékesebb helyen, a minisztertanácsban kifejezésre juttathatjuk, ami ma, amidőn a Párt nyilvánossága úgyszólván teljesen szünetel és a pártpolitikai élet korlátozásában még további rendszabályok várhatók, igen figyelemreméltó előnyt jelent. Itt utalt arra, hogy, a Nyilaskeresztes Párt két tárcáján kívül Pálffy, Hubay, Hellebronth és Bonczos olyan politikai magatartást tanúsítottak a múltban, amely világnézeti szempontból a Nyilaskeresztes Párt felfogásához nagyon közel áll, sőt az elmúlt politikai harcokban hosszú időn keresztül azzal azonos is volt. Hangsúlyozni kívánja, hogy ezt az új koalíciót a német kormány most már a háború tartamára véglegesnek tekinti, és a háború végéig támogatni fogja. És a német kormány tudomásul venné azt is, ha a magyar kormány a pártok tevékenységét a továbbiakban fel kívánná függeszteni.

Szálasi és alvezére, Vajna úgy érezte, hogy hiába volt minden eddigi erőfeszítésük a teljes német támogatás elnyerésére, mert Winkelmann, az SS magyarországi főparancsnoka – bizonyára Himmler jóváhagyásával – továbbra is Baky mögött áll; még egyetlen reménység maradt, ahogyan Vajna írta feljegyzésében: „Meg vagyok győződve, hogy ezekről a Führer nem tud!”

Majd alább:

Ennek a német vonalnak úgy látszik nem kell a becsületes és öntudatos magyar nemzetiszocializmus, amit a Hungarizmus fogalma jelöl meg, hanem jobb az őket gerinctelenül kiszolgáló társaság!

Újabb oldalvágás a versenytársaknak!

*

Ezen a napon, 1944. augusztus 3-án még két jelentős találkozóra került sor, amelyekről egy meg nem nevezett hírforrás („Fekete Ember”) a következőket jelentette:

VIII./3. Beregfy a Kormányzónál, aki bizalmáról biztosítja, németeket szidja, kilátásba helyezi, hogy póthds. pk. lesz. Nagykeresztet adományoz.

18 h-kor Beregfy Veesenmayernél (találkozót Fekete Ember hozta össze). Veesenmayer a találkozó célját két pontban foglalja össze:

1. Megismerni óhajtotta Beregfyt, kifejezni nagyrabecsülését, kéri, hogy tekintse meg nem történtnek a vele szemben odakinn tanúsított magatartást, ami egyes összekötő törzsek helytelen tájékozottságára és hatalmaskodására vezethető vissza;

2. véleményt kér a helyzetről. Nem a kat. eseményekről, mert erről Greiffenberg tájékoztatta, hanem a magyar pol. helyzetről, szeretné megismerni Beregfy nézetét.

Beregfy totális hadvezetést lát szükségesnek, ez csak Szálasi elgondolásainak keresztülvitelével lehetséges.

Veesenmayer kijelenti, hogy maga is így látja a dolgokat, nem rajta múlik, hogy jelenlegi helyzetben nem bírta így megoldani a dolgokat. Legnehezebb napjait éli Magyarországon, szeretné a rábízott feladatot megoldani, de annyi faktor játszik közre, hogy ez csak nagy nehézség árán lehetséges. Kéri, hogy Beregfy legyen készenlétben a katonai vonalon, egyben kérdi, hogy mik vele a tervek.

Beregfy közli, hogy póthds. pk.-nak van kiszemelve, de HM helyettességről is szó volt.

V. kéri, hogy ez utóbbit ne vállalja, mire Beregfy kijelenti, hogy míg Csatay a miniszter, erről szó sem lehet. V. szerint ez számításba se jöhet, de mint póthads. pk. várja ki a fejleményeket; a mai beszélgetés legyen jó arra, hogy az ök-t [összeköttetést – A szerk.] mint hű szövetséges szellemű baráttal továbbra is megtartsák.

Beregfy maga is készített feljegyzést a megbeszélésről, ez – a személyére vonatkozó részt tekintve – megegyezik az előbbivel, de a magyar belpolitikai helyzet tárgyalása itt részletesebb; így azt is feljegyezte Beregfy, hogy Veesenmayer élesen kirohant a budapesti viszonyok ellen, szerinte a főváros állapota „lélekölő, elszomorító, nyomasztó, undorító”. Indok:

Még mindig teli zsidókkal, lopják a napot, fogyasztják a magyar kenyeret, bomlasztanak. Zsidókérdés vidéken megoldva, Budapesten maga az Államfő állította le.

Továbbá:

Magyarország min [imálisan] 20%-kal többet teljesíthetne a győzelem érdekében, mind lgv. [légvédelem], mind „vadászterv” megvalósításában. Ma is sok a kihasználatlan üzem, luxuscikkeket gyártó üzem, munkaerő.

Pártok közti „Kuhhandel” [tehénvásár] több hete folyik. Csúnya és könnyelmű eljárás sorsdöntő órákban. Egyik párt sem enged. Mindenki csak hatalomra tör.

Nézete: a háború befejezéséig a pártoskodást be kellene szüntetni, a jobboldaliaknak össze kellene fogni, minden erőt a háború érdekében latba vetni.

Szálasi: Elismeri, hogy a legnagyobb és legfegyelmezettebb tömeggel rendelkezik. Kérdés: rendelkezik-e azonban mindama tényezőkkel, értékekkel, melyek a totális hatalomátvételhez és az eredményes vezetéshez nélkülözhetetlenek? Ezt nem látja bizonyítva. Ellenzékben könnyű a tömegeket megtartani. Kérdés: ha hatalomra jutott, megmaradnak-e mellette a tömegek? Áldozathozatallal és csalódással is kell számolni. Hajlandó-e a tömeg erre? Nagyon olcsó ígéretekkel dolgoznak (ruha, cipő, állás stb.). Kérdés: be tudják-e váltani? Sok értékes emberrel rendelkezik, de értéktelennel is. Magas rangú tisztek is hívei. Az alsóbb réteg talán megmarad mellette, de kérdés a környezete? Hajlandó-e áldozatokban is osztozkodni?

Szálasinak igaza van pártpolitikai szempontból, hogy nem akarja a koalíciós kormány hátrányait vállalni. Állampolitikailag azonban ez az álláspont helytelen. Most, a sorsdöntő órákban, nem szabad önző pártpolitikát folytatni. De a pártra is veszedelmes. Ha párt nélkül sikerül eredményt elérni, és a kérdéseket megoldani, úgy Szálasi örökre el van intézve.

Német áldozathozatal minden vonatkozásban (véres áldozat, munka, gazdasági, otthon, család, életszínvonal stb.) messze-messze túlszárnyalta szövetségeseit. Ennek is azonban határa van. A német népnek ugyan biztosítva van az élelem, de hiába, ha abban nincs meg a kellő mennyiségű zsír, úgy nem várható olyan nagy teljesítmény, az ellenállás, kedv csökken.

A Ribbentrop-Veesenmayer-vonal láthatóan okult az 1944. március 19. óta eltelt időszak magyar belpolitikai eseményeiből; egyre kevésbé számított a szélsőjobboldali koncentráció megvalósítására, lassan-lassan lemondott arról, hogy Imrédyre és pártjára építsen; be kellett látniuk, hogy a Wehrmacht- és az SS-egységek jelenléte 1944. augusztus elején arra ugyan elegendő, hogy megakadályozza az 1943. júliusi olasz kiugrás magyar változatát, de nem sokat ér annak érdekében, hogy Magyarország fokozottabban vegye ki részét a háborús áldozatokból.

Veesenmayer nem becsülte le a magyarországi németellenes erőket; 1943 tavaszán és késő őszén szerzett személyes tapasztalatai óvatosságra intették, de azt hitte, hogy Kállay, Keresztes-Fischer, a legitimista és a liberális politikusok fizikai likvidálása, a Szociáldemokrata Párt és a Kisgazdapárt működésének betiltása, a zsidókérdés brutális „megoldása” megfélemlítő hatással lesz az egész magyar népre.

Veesenmayer meg volt győződve róla, hogy elegendő hatalomra juttatni a Kállay-Keresztes-Fischer-féle konzervatívokkal szemben álló szélsőjobboldali elemeket, máris biztosítva van az ország politikai stabilitása.

Csakhogy néhány hónap alatt kitűnt, hogy sem Sztójay, sem Imrédy, sem Jurcsek nem jelenti az országot, de ekkorra a „civilek” közül már csak Baky vagy Szálasi maradt.

Azt a kockázatot azonban, hogy ezt a szélsőjobboldali garnitúrát ültesse Horthy és Sztójay helyére, Veesenmayer nem merte vállalni. Bakyról tudta, hogy Himmler embere, ami az ő főnökénél, Ribbentropnál jelentett volna nehézséget, de azt sem hagyhatta figyelmen, kívül, hogy a nyugalmazott csendőr őrnagynak, belügyi államtitkári tisztsége ellenére, nincs bázisa az országban; és ha Bakynak az alája rendek csendőrségre volt is befolyása, azzal legfeljebb a fővárosban maradt zsidók deportálását lehetett volna végrehajtani, Magyarország fokozottabb háborús részvállalását már nem.

Szálasáról, erősen túlzott információk alapján, azt hitte, hogy nemcsak a vezérkarban és a felső államapparátusban van számos híve, de amellett nem lebecsülendő a tömegbázisa sem; viszont személyes tapasztalatai elvették a kedvét attól, hogy Berlinnek a Nyilaskeresztes Párt egyedunalmának eszméjét sugallja.

Így jutott Veesenmayer arra a gondolatra, hogy a magyarországi helyzetet csak az SS és a Gestapo újabb, az 1944. március 19-ihez hasonló bevetésével lehet megoldani, amennyiben Horthy „lazítani” akarna, sőt esetleg kiugrani a háborúból.

De az SS magyarországi főparancsnoksága most már nagyobb részt kért a politikai problémák megtárgyalásából és eldöntéséből, annál is inkább, mert – a július 20-i merénylet után – Himmler nemcsak Németországban, hanem Magyarországon is növelte befolyását.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!