BULGÁRIA LERÁZZA
A FASIZMUS BILINCSEIT

(idézet: Antifasiszta népfelkelések – Szemirjaga)

1941-ben, az egyik augusztusi nap kora reggelén, Lukov tábornok, a bolgár vezérkari főnök a szófiai műszaki ezredhez érkezett. Ez nem a szolgálati kötelesség diktálta szokásos szemle volt. A tábornok azokat a nyugtalanító tényeket akarta ellenőrizni, amelyekről a katonai kémelhárítás és a csendőrség egyre többször tett neki jelentést. A Szovjetunió elleni háború megindítása után ugyanis Hitler egyre nagyobb nyomást gyakorolt Borisz cárra, és Bogdán Filov miniszterelnökre, hogy üzenjenek hadat a Szovjetuniónak, és irányítsák csapataikat a keleti frontra. Hitler bulgáriai lakájai készülődni is kezdtek e bűntény elkövetésére, ám nem hagyhatták figyelmen kívül, hogy a nép nem támogatja a Szovjetunió elleni háborút.

A bolgár társadalmat megrázta a hír, hogy a hitleristák hitszegően megtámadták a Szovjetuniót. Noha a háború már két esztendeje folyt Európában, Bulgáriában mégis nagyon távolinak tűnt. A bolgárok arra gondoltak, hogy el fogja kerülni őket. S most a háború közvetlen közelségbe került. A bolgár nép nem tudta és nem akarta megérteni, hogy miért kell rút hálátlansággal fizetnie az orosz „testvéreknek”, akiktől 1878-ban a szabadságát kapta. Hát nem több tízezer orosz katona áldozta életét a testvéri szláv nép szabadságáért? Hát nem a két nép hagyományos barátságára emlékeztetett a bolgár földön álló 500 orosz hősi emlékmű?

Ezek a kérdések merültek fel az emberekben, amikor a hivatalos propaganda arról próbálta meggyőzni őket, hogy az oroszok soha nem voltak barátaik, még kevésbé felszabadítóik. A bolgár rendőrség a Szovjetunió iránti rokonszenv legcsekélyebb megnyilvánulására is lecsapott. Előfordultak anekdotába illő esetek is. Burgasz kerületben például letartóztatták Zs. Abdalov tanítót, mert olyan gimnasztyorkát varratott magának, „amilyet a bolsevikok viselnek”!… Janev, a bolgár parlament külügyi bizottságának elnöke a parlamenti vitában felszólalva elismerte, hogy a bolgár nép körében „kultusza” van Oroszországnak.

Lukov tábornok vezérkari főnöknek azt is tudnia kellett, amit Filov miniszterelnök így jegyzett fel naplójában: „A Szófiából és vidékről érkező hírek szerint a lakosság meglepetten és csüggedten fogadta az Oroszország elleni háború hírét.” Sok katonának hasonló volt a hangulata. Lukov tábornok éppen azért jött, hogy megtudja, hogyan vélekednek a hadseregben az Oroszország elleni háborúról.

Felsorakoztatták az ezredet. A tábornok beszédet intézett a katonákhoz. Hosszan beszélt arról, hogy Bulgáriának „történelmi küldetése” van a Balkánon, hogy német „fegyverbarátaink a nyugati civilizációt védelmezik a barbár oroszokkal szemben”. Majd elérkezett a pillanat, hogy rátérjen arra, amiért tulajdonképpen idejött.

— Egy kérdést szeretnénk intézni magukhoz — mondta a tábornok. — Csak azt kérem, hogy feleljenek őszintén. Szavamat adom, hogy senkinek sem lesz baja belőle. Beszélniük nem kell: aki rokonszenvez a Szovjetunióval, tegyen három lépést előre, aki rokonszenvez Németországgal, maradjon a helyén!

Egy katona kivételével az egész ezred előre lépett.

Az egyenruhába bújtatott bolgár munkások és parasztok ilyen ékesszólóan tettek tanúságot arról, hogy támogatják a kommunisták jelszavát: „Egyetlen katonát sem a keleti frontra!”

A katonák németellenessége aggasztotta a bolgár hadvezetést és a kormányköröket. A bolgár nép határozott nemet mondott, s ez a körülmény arra késztette őket, hogy a hitleristák állandó és egyre fokozódó nyomása ellenére kitérjenek a Szovjetuniónak küldendő hivatalos hadüzenet elől.

Berlinnek csak annyit sikerült elérnie, hogy Bulgária hadat üzent Angliának és az Egyesült Államoknak. Ámde ezért a „jelképes háborúért” is nagy árat fizetett a nép: az angol—amerikai légierő 1943 végén és 1944 elején kegyetlenül bombázta a bolgár városokat.

A bolgár uralkodó körök megszálló csapatokat küldtek Jugoszláviába és Görögországba, hogy a fasiszta fegyveres erők felszabaduljanak és a keleti frontra mehessenek.

Bulgária súlyos gazdasági nehézségekkel küzdött, s ennek következményei elsősorban a dolgozókat sújtották. Az ország ipara teljes kapacitással a németeknek dolgozott. A kormány ellenőrizte a bel- és külkereskedelmet. Bulgária gazdasági életébe mélyen behatoltak a német monopóliumok, a bolgár gazdaság Németország gazdaságának függvénye lett. Ha formálisan nem is, valójában Bulgária megszállt ország volt, mivel gazdaságát, társadalmi és politikai életét ellenőrzés alatt tartották a Gestapo-ügynökök, a hitlerista gazdasági, katonai és egyéb „tanácsadók”.

A bolgár dolgozók elégedetlenek voltak a monarcho-fasiszta rendszer nemzetellenes politikájával. A dolgozók németellenes és kormányellenes hangulata, valamint a népnek a Szovjetunió iránti fokozódó rokonszenve nagymértékben hozzájárult a forradalmi helyzet kialakulásához Bulgáriában. Ámde csupán elutasító magatartással nem lehetett megsemmisíteni a fasizmust, nem lehetett véget vetni a háborúnak. Ehhez aktív fegyveres harcra volt szükség. A kommunisták, különösen a Szovjetunió megtámadása után, állandóan erre szólították fel a bolgár hazafiakat.

A Bolgár Munkáspárt Központi Bizottsága aznap, amikor a hitleri Németország hitszegően megtámadta a Szovjetuniót, felhívást intézett a néphez. Ebben megmagyarázta, hogy a hitleristák által kirobbantott háború a történelemben példa nélkül álló imperialista és rabló háború. Június 24-én ülést tartott a Bolgár Munkáspárt Központi Bizottságának Politikai Irodája, s pontosan megfogalmazta a kommunisták feladatait. Ezek közül a legfontosabb az volt, hogy felkészítsék a népet a fegyveres harcra, kiűzzék a német megszállókat, s megdöntsék bolgár lakájaik rendszerét. E célból a Bolgár Munkáspárt Központi Bizottsága megalakította a Központi Katonai Bizottságot. Katonai bizottságok alakultak a párt kerületi bizottságai mellett is.

Igen fontos feladat volt az összes hazafias nemzeti erők egységének létrehozása a hitlerizmus és a monarcho-fasizmus elleni harcban. A Bolgár Munkáspárt mindig nagy figyelmet szentelt ennek. A kommunisták abból indultak ki, hogy az általános demokratikus feladatok megoldása nemcsak a munkásosztálynak, nemcsak a Bolgár Munkáspártnak, hanem minden bolgárnak is érdeke, természetesen azok kivételével, akik nyíltan vagy titokban eladták magukat a német imperializmusnak.

A bolgár politikai pártok különbözőképpen értelmezték hazájuk társadalmi feladatait, de ez nem lehetett akadálya annak, hogy egyetértsenek a legfontosabb, az egész nemzetet érintő kérdésben, abban, hogy harcolni kell az ország megmentéséért. Így értelmezték a bolgár kommunisták a kialakult helyzetet, s ezért kezdeményezték a Hazafias Front megalakítását. Ehhez Bulgáriában megvoltak mind az objektív, mind a szubjektív feltételek.

A Hazafias Front megalakításának gondolata nem véletlenül született, és nem fentről sugalmazták. Létszükséglete volt a bolgár nép valamennyi hazafias és demokratikus erejének, a nép történelmi tapasztalataiból sarjadt.

Ez az erőegyesítés nem volt könnyű feladat. Egyes ellenzéki polgári politikusok eleinte egyáltalán nem voltak hajlandók tárgyalni a Bolgár Munkáspárttal a Hazafias Front megalakításáról. Mások egyetértettek a kommunisták javaslatával, de a Hazafias Frontban való részvételüket teljesen elfogadhatatlan feltételekhez kötötték. A Bolgár Földműves Népi Szövetségnek azok a vezetői, akik a gazdag parasztság érdekeit képviselték, szintén nem voltak hajlandók együttműködni a kommunistákkal és részt venni a partizánmozgalomban, bár a parasztságnak ez a demokratikus szervezete egészében hű szövetségese volt a Bolgár Munkáspártnak. Mindezen nehézségek ellenére megalakult a Hazafias Front. A Bolgár Munkáspárton kívül tagja volt a Bolgár Földműves Népi Szövetség, a bolgár haladó értelmiség „Zveno” nevű politikai köre, a Szociáldemokrata Párt, tagjai voltak továbbá a forradalmi szakszervezetek és néhány más szervezet.

A Hazafias Front programját 1942. július 17-én a „Hriszto Botev” rádióállomás ismertette. A benne foglalt követeléseket megértették és magukévá tették a bolgár hazafiak. A program követelte, hogy haladéktalanul mondják fel Bulgária és a hitleri Németország szövetségét; űzzék ki a fasiszta megszállókat a hazai földről; akadályozzák meg Bulgária belépését a Szovjetunió elleni háborúba; demokratizálják az ország társadalmi életét, és más szabadságszerető népekkel együtt vegyenek részt a német imperializmus végleges szétzúzásában.

A Hazafias Front alapja a munkás-paraszt szövetség volt, vezető és legaktívabb ereje a Bolgár Munkáspárt, amely a dolgozók antifasiszta harcának ihletője és szervezője lett. A bolgár hazafiak ellenállási mozgalmának fő formája a partizánharc volt.

Az első partizánosztag négy nappal azután indította meg a harcot, hogy a hitleristák megtámadták a Szovjetuniót. Az osztag parancsnoka Nikola Parapunov, a Bolgár Munkáspárt Központi Bizottságának tagja, a Gorno-Dzsumajszk kerületi pártbizottság titkára volt. A következő hónapokban egyre újabb és újabb partizánosztagok és csoportok alakultak. A népi ellenállás más formákat is öltött. 1941 második felében a harci csoportok és a partizánok 150 esetben követtek el szabotázscselekményt és diverziós akciót.

1942 nagyon nehéz esztendő volt a bolgár hazafiak számára. Elesett az antifasiszta harc sok kiváló vezetője. A párt legjobb fiainak elvesztése azonban nem állította meg a felszabadító harcot. 1942 második felétől a Hazafias Front fegyveres erejévé vált partizánosztagok már Bulgária sok vidékén tevékenykedtek.

A bolgár nép felszabadító harcának új lendületet adott a Vörös Hadsereg történelmi jelentőségű sztálingrádi győzelme. A bolgár hazafiak meggyőződtek arról, hogy nincs már messze a hitlerizmus végleges veresége. A bolgár hadsereg vezérkarának egyik titkos okmányában az olvasható, hogy 1943 február—márciusában az országban „valóságos belső front alakult ki”.

A partizánmozgalom további fejlődésének elősegítésére a Bolgár Munkáspárt határozatot hozott arról, hogy egységes katonai szervezetet kell létrehozni. 1943 március—áprilisában valamennyi partizánosztag egyesült a Népi Felszabadító Felkelő Hadseregben, a Központi Katonai Bizottság pedig átalakult a hadsereg vezérkarává. A fegyveres hazafiak akcióinak rugalmasabb irányítása végett az ország területét 12 hadműveleti övezetre osztották fel.

Olyan külső tényezők döntő hatására, mint a Vörös Hadsereg történelmi jelentőségű győzelmei, Bulgáriában forradalmi helyzet volt kialakulóban, vagyis olyan objektív feltételek jöttek létre, amelyek lehetővé tették a tömegek forradalmi megmozdulását. Egyszersmind az országban nagyon kedvezően alakultak a feltételek a Hazafias Front társadalmi bázisának szélesítésére és tevékenységének élénkítésére. Szükségessé vált, hogy a sok helyi bizottság irányítására létrehozzanak egy országos szervet. Ez a szerv a Hazafias Front Nemzeti Bizottsága lett, amely 1943 augusztusában alakult meg. A bizottság tagjai között ott voltak a Bolgár Munkáspárt, a „Zveno”, a Bolgár Földműves Népi Szövetség, a Szociáldemokrata Párt és a függetlenek képviselői.

A Bolgár Munkáspárt azáltal, hogy szervezte a partizánmozgalmat és a harcba bevonta a dolgozók széles rétegeit, létrehozta a forradalom fegyveres erejét. A párt ugyanakkor nagy munkát végzett a bolgár hadsereg katonái között. Felhívta őket, hogy erősítsék a hadsereg és a nép egységét, bátran és elszántan harcoljanak a haza megmentéséért, nyújtsanak segítséget a partizánoknak, álljanak át a szabadságáért küzdő jugoszláv nép oldalára, az egységekben és alegységekben alakítsák meg a Hazafias Front titkos bizottságait, a Bolgár Munkáspárt és az Ifjúmunkás Szövetség sejtjeit. A párt a tisztek körében végzett munkára is nagy figyelmet fordított. Ebben a munkában felhasználta azokat a tiszti köröket is, amelyek kapcsolatban voltak a Borisz cárral szemben ellenzékbe vonuló Katonai Szövetséggel (amelyet Tiszti Ligának is neveztek). A Katonai Szövetség balszárnya a háború éveiben ellenezte a kormány németbarát politikáját, és síkraszállt a bolgár—szovjet barátságért, az aktív antifasiszta harc megindításáért. Vezetője a nagyszerű bolgár hazafi, Vladimír Zaimov tábornok volt, akit a monarcho-fasiszták 1942 júniusában kivégeztek.

A párt munkájának eredményeként megingott a kormány fontos támasza, a hadsereg. Ez többek között abban nyilvánult meg, hogy egyre több katona állt át a bolgár és a jugoszláv partizánokhoz. 1942-ben például 633 katona szökött meg a hadseregből, 1943-ban 667, 1944 első felében pedig körülbelül 1000. 1941 végétől 1944. szeptember 9-ig összesen mintegy 3000 katona állt át a partizánokhoz. 1944-ben a Bolgár Munkáspártnak sok tisztet is sikerült megnyernie. A felkelés megindításakor a párt a hazafias gondolkodású fiatal tisztek jól szervezett csoportjára támaszkodhatott. Ezek a tisztek készen álltak arra, hogy alegységeiket harcba vezessék a monarcho-fasiszta rendszer ellen. A katonai kémelhárítás nyugtalanul jelentette a hadvezetésnek, hogy a katonai egységekben és alegységekben egyre élénkebbé válnak az illegális pártsejtek.

A kommunisták önfeláldozó munkája a fegyveres erőknél két eredménnyel járt: az egyik eredmény az volt, hogy az ország reakciós vezetői egyetlen bolgár katonát sem mertek a keleti frontra küldeni, a másik pedig, hogy később, a fegyveres felkelés döntő pillanatában a hadsereg viszonylag gyorsan csatlakozott a néphez.

A Bolgár Munkáspárt az antifasiszta harcban bevetette a harci csoportokat. A küzdelemben felhasználta mind a bolsevik pártnak a Nagy Októberi Szocialista Forradalomban szerzett tapasztalatait, mind az 1923-as fegyveres felkelésben szerzett saját tapasztalatait. A harci csoportok és általában az antifasiszta mozgalom szervezésében fontos szerepet töltöttek be azok a bolgár kommunisták, akik a Szovjetunióban tettek szert katonai ismeretekre, továbbá azok, akik részt vettek a spanyol polgárháborúban.

A harci csoportokat településeken szervezték, s általában 3—5 emberből álltak. Tagjaik legálisan éltek, szokásos munkájukat végezték, s egyben teljesítették a partizánok különféle megbízásait. Szabotázsakciókat és diverziós cselekményeket hajtottak végre, felderítést végeztek, propagandát folytattak a dolgozók között, agitációs anyagokat terjesztettek, őrizték az illegális gyűléseket és tanácskozásokat, likvidálták a leggyűlöltebb fasisztákat és provokátorokat, ellátták a partizánokat élelemmel.

Az antifasiszta mozgalom fejlődésével párhuzamosan a harci csoportok száma is nőtt. Szófiában például 1943 második felében két tucatnyi ilyen csoport működött. 1944 első felében Pleven térségében a harci csoportokban körülbelül 500 ember harcolt. A csoportokat bátor segítőtársak vették körül, az úgynevezett jatakok. A Népi Felszabadító Felkelő Hadsereg vezérkara rendkívül nagy fontosságot tulajdonított a jatakoknak a partizánosztagok és a harci csoportok tevékenységének elősegítése szempontjából, s 1943 második felében „A harci csoportok segítőtársainak szervezete és feladatai” címmel külön instrukciót dolgozott ki részükre. A partizánmozgalom kibontakozása, a harci csoportok tevékenysége, a pártnak a hadsereget bomlasztó munkája tehát fontos ösztönzője volt Bulgáriában a forradalmi helyzet kialakulásának. 1943 végén súlyos politikai válság tört ki Bulgáriában. A dolgozó tömegeken kívül egyre elégedetlenebb lett a burzsoáziának az a része is, amelynek érdekeit sértették a kormány nemzetellenes intézkedései.

1943 október végén a párt Központi Bizottsága közzétette az 1. számú direktívát, amelyben leleplezte a hitleristáknak azt a törekvését, hogy leghűségesebb szolgáikat, Cankovot, Zsekovot és társaikat állítsák Bulgária kormányrúdjához, és a Hazafias Front zászlaja alá hívott minden hazafit. 1944 elején Bulgária újabb fontos események elé nézett. Nőtt a párt és az általa vezetett Hazafias Front befolyása. 1944 márciusában a Bolgár Munkáspártnak 16 000 tagja volt, szeptemberben viszont már 25 000. A Hazafias Frontnak 1942-ben 100 helyi bizottsága volt, 1943-ban 115, 1944 szeptemberében viszont 678, összesen 3855 taggal.

1943. augusztus 28-án Borisz cár, miután visszatért Hitler főhadiszállásáról, hirtelen elhunyt.

Hatesztendős fiát, Simeont ültették a trónra. A régenstanács tagja lett Borisz cár fivére, Kirill herceg, B. Filov professzor és N. Mihov tábornok, akiknek lojalitásában Hitler nem kételkedett. 1943 szeptember közepén Dobri Bozsilov reakciós politikus vezetésével megalakult az új kormány, amely folytatta a régi, csődöt mondott, nemzetellenes politikát. Látszólag minden maradt a régiben. Valójában azonban az ország politikai helyzetét egyre inkább a tömegek akciói határozták meg. 1944 tavaszára eredménytelennek bizonyultak a kormány próbálkozásai, hogy végezzen a partizánmozgalommal, és május 19-én Bozsilov kénytelen volt lemondani.

A fronton egyre rosszabbodott a helyzet, s ezt látva még Hitler hűséges bolgár csatlósai sem hittek többé Németország győzelmében. Keresni kezdték a zsákutcából kivezető utat.

A kormányválság csaknem két hétig tartott, s ez is a mélyülő belpolitikai válságot mutatta. Csak 1944. június 1-én alakult meg a liberálisnak tartott Ivan Bagrjanov kormánya. Az uralmon levő Hitler-barát klikk ezzel akarta demonstrálni, hogy ezentúl független nemzeti politikát akar folytatni. Bagrjanov nagyon sok beszédet mondott, s nem fukarkodott az ígéretekkel: megígérte a demokratikus jogok visszaállítását, ígért földreformot, béremelést, nyugdíjemelést stb. Mindezt azért tette, hogy megrendítse a Hazafias Frontot, megossza sorait, azután pedig megkísérelje elfojtani a partizánmozgalmat.

Meg kell mondanunk, hogy a Hazafias Front egyes vezetői, még némely kommunisták is, bekapták Bagrjanov demagógiájának horgát. Egyes helyeken parancsot adtak a partizánoknak, hogy szüntessék meg a harcot. A Bolgár Munkáspárt Központi Bizottsága azonban két levélben azt követelte a pártszervezetektől, hogy ne állítsák meg, hanem inkább szélesítsék a partizánmozgalmat.

A Bagrjanov-kormányhoz való helyes viszony kialakításában a párt segítséget kapott Georgi Dimitrovtól. Dimitrov a „Hriszto Botev” rádióban tartott beszédében leleplezte Bagrjanov németbarát politikáját.

Bulgáriában még feszültebbé vált a légkör azután, hogy Románia kilépett a Németország oldalán folytatott háborúból. A régenstanács Bagrjanov részvételével rendkívüli ülést tartott, amelyen megvitatták, hogyan alakulnak a Szovjetunió és Bulgária kapcsolatai abban az esetben, ha a Vörös Hadsereg eléri a román—bolgár határt. A régenstanács kinyilvánította Bulgária semlegességét, és értesítette erről a Szovjetunió és Németország nagykövetségét. A bolgár vezetők azonban nem voltak őszinték. Erről tanúskodik a régenstanács távirata, amelyet Hitlernek küldött, s amelyben könyörgött a Führernek, hogy „a német és a bolgár nép barátsága nevében” vonja ki Bulgáriából a német csapatokat. Hitler azonban nem teljesítette ezt a kérést.

Bagrjanov olyan messzire ment esetlen manővereiben, hogy 1944. augusztus 27-én bejelentette: „A bolgár kormány határozatot hozott Bulgária teljes semlegességéről… a Bulgária határát átlépő valamennyi külföldi csapatot lefegyverzik.” Ez egyértelmű célzás volt arra, hogy ez a sors vár a szovjet egységekre is, ha átlépik a bolgár határt.

Felmerül a kérdés, hogy mi késztette Bagrjanovot ezekre a lépésekre. Elsősorban Németország katasztrofális helyzete a keleti fronton. A szovjet csapatok még 1944 márciusában Románia területére értek, és csak idő kérdése volt Románia kilépése a háborúból. Románia néhány nappal a iasi—kisinyovi hadművelet megindítása után és a fegyveres népi felkelés eredményeként hadat üzent Németországnak. A szovjet csapatok gyorsan közeledtek Bulgária államhatárához.

A másik ok az 1944 augusztusára kialakult belső helyzet volt. Erősödött a partizánmozgalom. A népnek egyre nagyobb tömegei léptek fel a bolgár—német szövetség ellen. Nyilvánvalóvá lett, hogy Bagrjanov fasiszta kormánya nemhogy megoldani, de még enyhíteni sem képes Bulgária mély belső válságát. Végül Bagrjanov 1944. szeptember1-én a Nemzetgyűlésben felolvasta búcsúbeszédét. A teljesen kompromittálódott kormány lemondott.

A reakció, hogy feltartóztassa az események könyörtelen menetét, ezekben a napokban újabb fondorlathoz folyamodott. Arra számítva, hogy szakadást idézhet elő a Hazafias Frontban, felajánlotta, hogy a front képviselői is helyet kaphatnak a kormányban. Ez a próbálkozás azonban kudarccal végződött. A burzsoázia ezek után szeptember 2-án megalakította az új kormányt, amelynek feje K. Muraviev, a Bolgár Földműves Népi Szövetség jobbszárnyának egyik vezetője lett. A nép gúnyolódva beszélt az új kormányról.

Az úgynevezett demokratikus ellenzék képviselőiből alakult új kormány nem tehetett mást, mint hogy kinyilvánította ragaszkodását a „semlegesség” átlátszó politikájához.

A Muraviev-kormány azonban halogatta a Németországgal kötött bűnös szövetség felbontását, noha a szovjet kormány ezt több jegyzékben követelte. A bolgár vezetők csak szeptember 7-én szánták el magukat a cselekvésre. Szeptember 5-ről 6-ra virradó éjszaka közölték a szovjet nagykövettel, hogy Bulgária megszakítja kapcsolatait Németországgal és hadat üzen neki. Ám abban a jegyzékben, amelyet ugyanakkor átadtak a német nagykövetnek, csak a kapcsolatok megszakításáról volt szó. A hadüzenetet a jegyzék egy szóval sem említette. A minisztertanács erre vonatkozó határozata így szólt: 1. hadat kell üzenni a Német Birodalomnak; 2. rendkívül fontos katonai szempontok miatt ez a határozat 1944. szeptember 8-án lép érvénybe.

Muraviev húzta az időt, mert arra számított, hogy konfliktus tör ki a Szovjetunió és nyugati szövetségesei között. A kormány utasította „a bolgár egységeket, hogy ne akadályozzák az orosz csapatokat a határ átlépésében…” „Meg kell mutatnunk — jelentette ki Muraviev képmutatóan —, hogy Bulgária tiszteletben tartja a semlegességet.”

A Muraviev-kormány ugyanilyen népellenes manőverekhez folyamodott a belpolitikában is. A dolgozók nyomására szeptember 7-én amnesztiát hirdetett meg. Az erről szóló határozat azonban, minthogy a régenstanács tagjai szeptember 9-ig nem írták alá, nem emelkedett törvényerőre. Muraviev kénytelen volt feloszlatni a csendőrséget, amelyet annak idején a partizánmozgalom elleni harcra hoztak létre, s amelyet még a kormány némely tagja is „szadisták és hivatásos gyilkosok gyülekezetének” nevezett. Ámde a nép követelése ellenére nem vonta felelősségre a csendőrség és a rendőrség magas rangú vezetőit. Sőt, a kormányhatározat leszögezte, hogy „a csendőrség teljesítette kötelességét”, Szava Kucarov rendőrfőnök pedig, akinek a kezéhez a bolgár nép legjobb fiainak vére tapadt, az új kormány idején is a helyén maradt.

A monarcho-fasiszta rendszer utolsó hónapjaiban rendkívül súlyossá vált az ország amúgy is nehéz gazdasági helyzete, rosszabbodtak a dolgozók életkörülményei. Bulgária bel- és külpolitikai helyzete annyira kiéleződött, hogy már csak a nép forradalmi akciói hozhattak megoldást. Érthető, hogy ezekben a szeptemberi hónapokban forrongott egész Bulgária. A nép türelme elfogyott. Az országban minden pillanatban várható volt a forradalmi robbanás.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!