(1931—1936)

HARMADIK RÉSZ

(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)

3

VI.

Ignacio Hidalgo de Cisnerosról sokat hallottam már. A Cuatro Vientos-i felkelés, 1930 decembere óta Párizsban élt száműzetésben és azzal az emigráns csoporttal jött haza, amely az április 14-i választások eredményét megtudva, visszatért Madridba. Spanyolországban 1931-ben a repülőket még a hősiesség és a legenda egy bizonyos dicsfénye vette körül. De még inkább azokat, akik életüket tették kockára a Köztársaságért.

Bevallom, volt bennem valami kíváncsiság, hogy megismerjem. Ha nem így lett volna, talán visszautasítom Regina húgom meghívását, hogy elkísérjem, töltsünk egy napot Alcalá de Henáres-ben, a katonai repülőiskolában.

— A te párod Hidalgo de Cisnero lesz — mondta húgom —, gyere, tudod, hogy a mama nem engedi, hogy egyedül találkozzam repülőtisztekkel.

Elfogadtam a meghívást azzal a feltétellel, hogy húgom néhány pilóta barátja megsétáltat repülőgépen, mert még soha életemben nem repültem.

— Efelől ne legyen gondod, Hidalgóval majd felszálltok — biztosított húgom, — Fél egykor érted jövünk a kocsiján.

Hidalgo vezette az autót és én mellette ülve jól megfigyelhettem. Húgom élénken csevegett az udvarlójával és egyáltalán nem törődtek velünk.

Csodálkoztam, hogy Hidalgo halántékán annyi az őszülő hajszál. Sovány volt, magas és napbarnított. Felém fordult és szemét barnának, fogait nagyon fehérnek láttam.

Nem tudtam, mit mondjak neki. Cisneros neves ember volt Madridban és biztos voltam, hogy magában ezt gondolja:

„Hogy mit meg nem tesz az ember a barátaiért! Mert ő és én csak azért voltunk ott, hogy húgom udvarlójával szórakozhasson. Elképzeltem magamnak, amint az Aero Club asztalánál ül a Sevilla-utcában és kirándulásunkat meséli társainak. Azonkívül, gondoltam én, ez repülőtiszt, és egy ,forradalmár’ és biztos nagyon sok és fontos más dolga lenne.”

Szerencsére húgom udvarlója az utolsó napok politikai eseményeit kezdte említeni és ezzel általánossá tette a beszélgetést.

Felhasználtam az alkalmat, hogy ezt a nehéz és kellemetlen csendet megtörjem:

— Igen, de én hallottam, amikor Alcalá Zamora a tárgyaláson azt mondta …

— Úgy, szóval ott volt a tárgyaláson? — kérdezte Hidalgo de Cisneros örömmel és bizonyos érdeklődés csengett hangjában.

— Az első sorban ültem minden nap, — válaszoltam.

Attól a perctől fogva elkezdtünk tegeződni.

Amikor Alcalá de Henáresbe megérkeztünk, Hidalgo házában ebédeltünk. Két órával később az ordonánc leszedte az asztalt. Regina és udvarlója az erkélyen kihajolva csevegtek, míg az őrnagy és én továbbra is beszélgettünk és elfelejtkeztünk mindenről, ami körülöttünk történik.

Ismét eszembe jutott, hogy miért is vagyok itt tulajdonképpen.

— Regina, későre jár az idő — mondtam húgomnak és felálltam.

Hidalgo és barátja kivittek bennünket a repülőtérre. Az őrnagy kölcsönadott egy pilótafelszerelést, amelyet ruhámra húztam, beültem egy nyitott gépbe, Hidalgo begyújtotta a motort és elindultunk. Alattunk mintegy varázsszóra feltűntek a Guadalajara-i tartomány arany és vörösszínű tájai. Arcomon éreztem a levegőt és szívem izgatottan dobogott. Azóta is, valahányszor repülőgépre ülök és a gép elhagyja a földet, mindig ugyanazt a hatalmas és túlfeszített érzést érzem.

Az az első repülőutam nagyon rövid volt. A repülőgép mint általában mindazok, amelyek felett a légierők a Köztársaság kikiáltásakor rendelkeztek, öreg volt és rozoga, és oly biztosan mozgott a levegőben, akár egy öreg konzervdoboz.

— Tetszik? — szavait csak szájának mozgásából és arcának kifejezéséből értettem meg, de a nyitott repülőgépben a szél miatt nem tudtam válaszolni.

Elzárta a motort és leszálltunk. A gépészek és katonák siettek, hogy kisegítsenek az ülésből és elcsodálkoztam azon, hogy milyen szeretettel figyelik Hidalgo legkisebb mozdulatát is.

Madrid felé mentünk az autón, amikor felém fordult, hogy megkérdezze:

— Férjnél vagy?

— Különváltan élek a férjemtől, — válaszoltam kicsit mereven.

Egy darabig nemi beszéltünk.

— Akkor hát húgoddal élsz szüleid házában? — folytatta kérdezősködését.

— Nem, — mondtam és egy pillanatig haboztam, mielőtt folytattam volna, mert tudtam, hogy életmódom sokak szemében különösnek tűnik. De aztán nyugodtan tovább beszéltem. — Dolgozom és egyedül élek a leányommal.

Fejével bólintott és azt kérdezte:

— Nehezen megy?

— Inkább vagyok független, semhogy a szüleimmel éljek és ne legyen gondom semmire. — Válaszára vártam, mert ezek a szavak Spanyolországban még a Köztársaság kikiáltása után is nagyon merészen hangzottak egy „jócsaládbólvaló” asszony szájából.

Ignacio feléin fordult és mosolyogva mondta:

— Nagyszerű! Bámullak.

Másnap a szolgáló legnagyobb csodálkozására valahányszor a telefon csengője megszólalt, futólépésben indultam felemelni a hallgatót. De nem Ignacio volt: másnap sem és harmadnap sem … Egy hét múlva minden érdeklődésemet elvesztettem a telefon és a posta iránt és ha csengettek, hagytam, hogy a szolgáló menjen ajtót nyitni. Úgy látszik, ennek az őrnagynak más barátai voltak …

VII.

Spanyolország már Köztársaság volt. Az arisztokraták és a földbirtokosok az első hetekben remegtek a félelemtől s azt hitték, hogy az új kormány szétosztja a földet a parasztok között, bebörtönzi a reakció vezetőit vagy száműzetésbe kényszeríti őket. Egyetlen köztársasági sem volt biztonságban Spanyolországban a monarchia idején, természetesnek tartották volna, hogy ugyanez történjék most a királypártiakkal a Köztársaságban.

De a köztársasági vezetők a „törvényesség” megszállottjai voltak. Ismerték a történelmet — sokan közülük egyetemi tanárok, professzorok voltak — tudták, hogy ment végbe a világban minden forradalom, de azt gondolták, hogy ez a XX század Spanyolországban már nem idejénvaló. Számukra a demokrácia azt jelentette, hogy minden spanyol szabadon kifejthesse véleményét. Nem ez talán a demokrácia lényege? — érveltek a múlt századból ittmaradt liberálisok. Néhányan közülük mégis azt merték javasolni, hogy a demokráciának meg kellene engednie a szabad véleménynyilvánítást mindazok számára, akik hisznek a demokratikus eszmékben, de valamivel kevesebb szabadságot kellene adnia azoknak, akiknek minden vágyuk az, hogy ezeket a demokratikus eszméket elpusztítsák. Akik reálisabban gondolkoztak, azt mondták: engedjük meg mi, a demokrácia hívei, hogy ellenségeink az orrunk előtt pusztítsák el a demokráciát anélkül, hogy valamit is tennénk ennek megakadályozására?

Mégis a minden áron való törvényesség hívei kerekedtek felül. A királypártiak érintetlenül őrizték meg nagy vagyonaik által biztosított hatalmukat, továbbra is tulajdonosai maradtak a legreakciósabb és legnagyobb példányszámú újságoknak. Ezek közé tartozott az El Debate, a Jézus Társaság lapja, amely Spanyolország legmodernebb nyomdagépeinek tulajdonosa volt és az ABC. Ez majdnem naponta jósolgatta, többé-kevésbé burkolt formában, az újszülött Köztársaság közeli bukását. Csaknem naponta közölt érzelmes beszélgetéseket a trónjavesztett uralkodóval vagy a királyi család más száműzött tagjával és a legszemérmetlenebbül nap-nap után közölte olvasóival a spanyolországi és külföldi királypártiak tevékenységét.

A királypártiak látván az új kormánynak irányukban tanúsított elnéző magatartását, egyre szemtelenebbek lettek. A főváros egyik legforgalmasabb útvonalán kibéreltek egy tágas helyiséget, összejöveteleket tartottak, röpcédulákat osztogattak és leghívebb tagjai házainak falára vagy a telkek palánkjaira plakátokat ragasztottak. Minden kiadványukban csak egy dolgot ismételtek: „Le a Köztársasággal! Uralkodjék ismét XIII. Alfonz!”

Május 10-én vasárnap a Köztársaság túlzottan nagylelkű és a törvény betűiéhez ragaszkodó politikája meghozta keserű gyümölcseit. Az arisztokrata „senoritók” egy csoportja kikenve, kifenve hajszálvékony fogkefebajuszukkal puha és kereken begyűrt kalapjaikban, angol szabású világos kabátban vagy felöltőben, kesztyűben és egynémelyik hajlékony bambuszbottal kezében, összegyűlt a monarchista ifjúság új helyiségében, hogy megszervezze a tüntetést, amely májú 17-én XIII. Alfonz születésnapján lett volna esedékes. Az aranyifjak arra készültek, hogy fedezik más, kevésbé elegáns fiatalemberek költségeit — talán néhányan még közülők is kivonultak volna — hogy azok Madrid utcáin 17-én tüntessenek és zavarják a rendet. De ez a vasárnap nyugodtan telt volna el és anélkül, hogy terveikről bárki is tudomást szerzett volna, ha az aranyifjúság nem csap túlságosan nagy zajt és nem nyilvánítja lelkesedését oly féktelenül. Az összejövetelen senki sem háborgatta őket s ez úgy látszik, a fejükbe szállt. Kinyitották az ablakokat és gramofonjukon úgy harsogtatták a királyi Indulót (a királyság himnuszát), hogy a főútvonal járókelői is hallhatták. Utána hangoskodva és kiabálva kivonultak az épületből és azt kiabálták. „Pusztuljon a Köztársaság!”

A taxik szokás szerint a királypárti ifjúság újonnan bérelt helyiségével szemben lévő állomáson álltak sorban. A madridi taxisofőrök az új rendszer lelkes hívei voltak.

„Pusztuljon a Köztársaság!” — kiáltották továbbra is a „senoritók” kifelé tódulva az épületből.

„Pusztuljon a király!” — válaszoltak a sofőrök, s a királyt még néhány kevésbé ildomos jelzővel is illették, ami azonban ugyancsak ízes-zamatos spanyol nyelven hangzott el.

Csakhamar az „éljen és a pusztuljon a Köztársaság” kiáltások visszhangzottak mindenfelé. A zűrzavarban az ABC főszerkesztője, Juan Ignacio Luca de Tena kiválasztotta a hozzá legközelebb álló taxisofőrt és botjával fejbeütötte. A sofőr ájultan terült el a taxi kormánya mögött, de ez elegendő volt ahhoz, hogy a hír elterjedjen: néhány kihívó magatartású királypárti „senorito” minden előzmény nélkül meggyilkolt egy sofőrt, aki kocsijának kormánya mögül védelmezte az alkotmányos rendszert.

Kirándulásból tértem vissza délután autón. A királypártiak gyülekezőhelye közelében két égő kocsit láttunk. A királypárti ifjúság tagjainak autói voltak, amelyeket a történtek miatt megdühödött sokaság felgyújtott. A legnagyobb aggodalomban érkeztem haza. A királypártiak a nép természetes jóságát összetévesztették a gyengeséggel és a gyávasággal. A Köztársaságot már közel egy hónapja kikiáltották, egyetlen csepp vért nem ontottak, egyetlen lövés nem hangzott el. A reakció mégcsak fenyegetve sem érezte magát. És mivel azt hitte, hogy a nép nem is akarja régi kizsákmányolóit elpusztítani, az arisztokraták elhatározták, hogy majd ők pusztítják el mindazt, amit a nép magának felépített.

A királypártiak helyisége előtt összegyűlt tömeg az ABC szerkesztősége felé vonult és egyöntetű szándék vezette az embereket:

„Felgyújtani az ABC-t”. De a csendőrök csapatai már megérkeztek a szerkesztőséghez és ezek megszokták, hogy mindenkor a gazdagok tulajdonát kell védelmezniük. Aki megpróbált volna gyufát gyújtani, hogy láncba borítsa az épületet, ahonnan a népi akarattól életrehívott rendszer ellen a legaljasabb támadások indultak el, a csendőrök azonnal lelőtték volna. De nem volt szükség arra, hogy bárki is gyufát próbáljon gyújtani. Két lövés dördült el a tömeg ellen. A két lövés megsebesített néhány embert. Soha nem tudták megállapítani, vajon a két lövés az újság épületéből vagy a kert fái mögül dördült-e el, ahol két királypárti testvér állt lesben pisztolyokkal felfegyverkezve. A nevük Miralles volt.

Ez már túlsok volt a madridi nép dühének. Megállították a villamosokat a taxisofőrök garázsba vitték autóikat és másnap reggel kitört az általános sztrájk.

A Hivatalos Hétfői Lap csak még jobban növelte a nép haragját. Berenguer tábornokot, a királyság utolsó diktatórikus kormányának miniszterelnökét akit Fermin Galán és Garcia Hernandez haláláért mindenki felelősnek tartott, a Köztársaság ideiglenes kormányának rendelete értelmében szabadlábra helyezték. A törvény holt betűi ismét erősebbek voltak a legelemibb szükséges óvatosságnál.

Hétfőn délben az UGT (Általános Szakszervezeti Szövetség) utasítást adott szakszervezeteinek, hogy a munkások térjenek vissza munkahelyeikre. Madridnak nem minden dolgozója állt az UGT szakszervezeti fegyelme alatt. A szakszervezetek tudtak fegyelmet tartani munkásaik között, de férfiak és asszonyok méltatlankodástól izzó sokasága árasztotta el az utcákat. Passzív szemlélők hatalmas tömege figyelte csendben, amint néhányan felgyújtották a jezsuiták székházát a La Flor-utcában, ahol én először gyóntam életemben.

Az emberek ezrei közül, akik a tüzet végignézték, nagyon kevesen, vagy egy sem vett részt olyasmiben, ami hozzájárult volna ahhoz, hogy az a templom vagy más templomok kigyulladjanak. De nyugodtan és ellenállás nélkül nézték végig égésüket. És amikor a lángoló templomot és kolostort eloltották, a madridiak felháborodott érzelmeikben megnyugodva hazatértek. A templomban műértékek nem voltak. A pénzt és egyéb értéktárgyakat egy közeli órásnál helyezték letétbe. A jezsuita atyák még azelőtt elmenekültek, hogy székházuk kigyulladt volna.

Én magam nem láttam egyetlen tűzesetet sem, noha a lángok egész Spanyolországban hatalmas sebességgel csaptak fel. Ezt a napot Inézzel töltöttem az üzlet fölötti lakásban és félelemmel, aggodalommal gondoltunk a következményekre. A népet addig gyötörték, amíg csak jogos felháborodása kétségtelenül anarchikus formában ki nem robbant. Spanyolországban a társadalmi érintkezés még nagyon kezdetleges fokon állott. A nép valamilyen formában ki kellett, hogy fejezze méltatlankodását és meg kellett védelmeznie magát a provokációk ellen, amelyek alig megszerzett és még oly gyenge lábon álló szabadságát akarták elpusztítani. A kormány csak a fegyverek erejével tudta volna az eseményeket megakadályozni. Ám a Köztársaság kormányzói mindenki szemében a csak nemrégen megszerzett demokráciát személyesítették meg és azokban a percekben, még ha akartak, sem tudtak volna a népre lövetni. A nép maga, azokban a napokban, amikor visszafojtott felháborodása végre kirobbant, nagy igazságérzetről tett tanúságot, de még nagylelkűsége is megmutatkozott az arisztokráciával és a klérussal szemben, amely évszázadok óta tartotta elnyomva. Egyetlen bank, kaszinó vagy palota sem volt a sokaság haragjának célpontja. A legtöbb üzlet nyitva maradt és a legkisebb kárt sem szenvedte. A népet azzal fenyegették meg, hogy elpusztítják az alig megszületett Köztársaságot, amelynek még nem voltak szervezett védelmi eszközei, sem vezetői, akik törekvéseit meg tudták volna valósítani, érthető, hogy méltatlankodását nem tudta más módon kifejezni.

Inézzel megértettük, hogy a tűzesetek a királypártiak kihívó magatartásának elkerülhetetlen következményei voltak, de megértettük azt is, hogy mindez majd súlyos következményekkel jár. Másnap meglátogattam Miguel nagybátyámat, annak a kormánynak belügyminiszterét, amelyet az egész reakció egyhangúan azzal vádolt, hogy nem adott parancsot a csendőrségnek, hogy a népre tüzeljen. Én tudtam, hogy Miguel nagybátyám a tűzeseteket okozó csoportok szétoszlatására több rendőrosztagot küldött ki, de ezek vagy féltek, vagy megértették, hogy hasztalan szállnának szembe a nép akaratával és nem engedelmeskedtek a kapott parancsnak.

Nagybátyámat gondok között találtam és telve borúlátó előérzetekkel. Megértette, hogy soha nem tud majd támogatást kapni azoktól, akikre számított, hogy velük a Köztársaság mérsékelt és konzervatív pártját megalakíthassa.

Míg Spanyolországban csak az elnevezéseket változtatták meg és a Köztársaság ugyanúgy védelmezte a gazdagok érdekeit, mint a királyság tette, sokan voltak hajlandók az új rendszert, ha félénken is, de támogatni. De amikor azt látták, hogy a csendőrség nem védelmezi mindenekfelett a gazdagok vagyonát és a templomok sérthetetlenségét, élet-halál küzdelemre készültek fel a Köztársaság ellen.

Azoktól a napoktól kezdve a szakadék a spanyolok között egyre jobban mélyült. Családok, testvérek, apák, anyák, gyermekek és még házaspárok is, a választás első percei utáni békét kötöttek egymással. Most ismét szemtől-szemben állottak és ez alkalommal úgy látszott, hogy nincs segítség. Családi körben már nem lehetett politikáról beszélni. Az emberek már mint köztársaságiak, vagy királypártiak éltek és lélegzettek. A szabad és demokratikus Spanyolország mellett voltak, vagy ellene.

A nemzet legnagyobb része, a parasztok, a munkások, a szerény kereskedőkből, iparosokból vagy tisztviselőkből összetevődött kispolgárság zöme, a minden rendű és rangú legkiválóbb értelmiségiekkel együtt, készen állt, hogy megvédelmezze a Köztársaságot. A gazdagok és mindazok, akik eddig a hatalom és a pénz által nyújtott előjogokat élvezték, nagyiparosok és bankárok, földbirtokosok és nemesség, vallásos rendek és az egyház magasrangú képviselői, valamint a klérus nagyrésze (noha nem minden falusi pap tartozott ezek közé) a másik oldalon helyezkedett el.

Amikor aznap este Miguel nagybátyám házából hazatértem, már tudtam, hogy sorsomat azokéhoz csatolom, akik készen álltak, hogy Spanyolország szabadságát megvédelmezzék. Akkor éppen úgy meg voltam győződve, mint ma, hogy a szabadság erői végül is győzedelmeskedni fognak, meg voltam győződve arról, hogy a spanyol népet soha többé nemi lehet teljesen leigázni.

Ám megértettem azt is, hogy amíg Spanyolország végre teljesen szabad lesz, nagyon nehéz éveknek nézünk elébe.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!