(1931—1936)
HARMADIK RÉSZ
(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)
2
III.
Szüleim néhány nappal Madridba érkezésem után tértek vissza utazásukról és a legnagyobb meglepetéssel hallották, hogy nem akarok velük élni és nem vagyok hajlandó belenyugodni abba, hogy egész életemet mint szerencsétlenül férjhezment asszony éljem le. Első megdöbbenésükből alig tértek még magukhoz, amikor azt is megtudták, hogy én akarok gondoskodni lányom neveléséről, mert biztos akarok lenni abban, hogy őt nem úgy nevelik majd, mint engem. Mindehhez még, végül ők is tudomást szereztek állítólagos köztársasági érzelmeimről. Ez a tény még csak zavarosabbá tette családunk helyzetét, amely mióta Miguel nagybátyám a királyságellenes árulással és a felkelésben való részvétellel vádoltan a börtönben ült, már eddig is túl zavaros volt. Anyám úgy érezte, még inkább igyekeznie kell kimutatni a rendszer iránti hűséget, meg kell győznie elegáns barátnőit arról, hogy bátyja eszméit nem teszi magáévá. Azt hiszem, csak a koronát oly hűen szolgáló nagyapám emléke akadályozta meg, hogy anyámat a madridi „jótársaság” teljesen kiközösítse soraiból.
Szüleim mindennek ellenére sokkal kevésbé voltak hajlíthatatlanok a Köztársaság eszméje iránt, mint a család többi tagjai. Kivételt csak Miguel nagybátyám és egyik fiatalabb, férjnél lévő húga képezett, aki nyíltan köztársasági érzelműnek vallotta magát. Az a hírnév, amelyet eszméivel Miguel nagybátyám szerzett magának, valamint az én gyakori látogatásom szüleim házában, apámékat arra kényszerítették, hogy tapintatosak legyenek. Hallgatólagos megegyezéssel az étkezések alatt politikáról soha nem esett szó és láthatóan kimutatott szeretetükkel és problémáim megértésével igyekeztek engem magukhoz vonni. Anyám háztartási gondjairól és testvéreimről mesélt nekem s így persze beszédtéma soha nem hiányzott.
Alig rendezkedtünk be Lulival madridi lakásunkban, amikor újabb politikai válság tört ki. Berenguer tábornok kénytelen volt lemondani. A király habozott és aztán, végső engedményképpen, egy olyan volt miniszterelnököt hívott haza, hogy kormányt alakítson, aki a diktatúra idején önkéntes száműzetésbe ment Párizsba. Még arról is beszéltek, hogy a király hajlandó volna a bebörtönzött köztársasági politikusok közül is kinevezni néhány minisztert … De az utolsó pillanatban az uralkodó ama hírhedt koalíciós kormányok egyikével oldotta meg a gordiusi csomót, amelyet annyira szeretett válságok megoldásaként alkalmazni. Kétségkívül emlékezett még rá, mint „mentették meg” hasonló kormányok a koronát 1917-ben és 1921-ben és azt remélte, hogy az új kormánnyal is ugyanezt az eredményt éri majd el.
Nagybátyám, Maura hercege, lett a munkaügyi miniszter és kinevezése mindenféle suttogásra adott okot. Valóban nem volt gyakori eset, hogy a királyi kormány egyik miniszterének öccse árulással vádolva üljön a börtönben. Néhány nappal később nagybátyám házában vacsoráztam és nagyszerűen szórakoztam azon, mint fejtette ki a család fiatalabb férfitagjai előtt véleményét arról, miképpen tudna XIII. Alfonz megmaradni a trónon. Úgy látszott, az összes jelenlévők egyetértettek vele. — Nagybátyám gondolatait olyan hanglejtéssel adta tudtukra, mintha ahhoz semmi kétség nem férne. Az általános elgondolás az volt, hogy ez a koalíciós kormány képes lesz a királyt trónján megtartani. Nagybátyám ekkor még vezetőszerepet játszott a Maurista Fiatalok csoportjában. Ez a csoport csupa érett családapából állt, akik már jó ideje elvesztették ifjonti hevességüket. Most az volt a főprobléma, hogy magamkorabeli fiatalemberek beszervezésével új vért ömlesszenek ebbe a csoportba és azt a monarchia megvédésére használják fel. Maura hercege persze, amióta a „köztársasági veszély” jelentkezett, letett királyságellenes terveiről és azt remélte, hogy a megerősödött Maurista Fiatalok „királypárti fiatalokká” alakulva át, fontos szerepet játszanak majd a következő választásokon.
Mert az új koalíciós kormány az első perctől fogva kénytelen volt megígérni a népnek, hogy megtartja az oly régen követelt, először községi, majd megyei és végül képviselőválasztásokat. És mivel az első kettőnek sohasem tulajdonítottak nagy fontosságot és az előkészületekkel kapcsolatos tevékenységek is hosszabb időt igényeltek, a királyság politikusai úgy vélték, hogy valójában aggodalomra nincs is nagy okuk.
Tervük egyszerűbb már nem is lehetett. A király a képviselőválasztások előtt két népszavazáson próbálja ki az erejét. A nép hangosan követelte, hogy a választáson a képviselőket az Alkotmányozó Nemzetgyűlésbe válasszák. A kormány erre sem igent, sem nemet nem mondott. Tulajdoniképpen ez nem is volt fontos, mivel az uralkodó arra is készen állt, hogy ha a népszavazásokon győzelme nem látszik biztosnak, a végső választásokat teljesen fel is függeszti. Minderről nagybátyám a család férfitagjaival beszélgetett és közben néha-néha gyanakvó pillantásokat vetett rám, merít már az ő fülébe is eljutott köztársasági érzelmeim híre. Ám nagybátyám nem vette komolyan, hogy az ő családjából való asszonyszemély kormányügyek iránt érdeklődjék és még kevésbé azt, hogy a Köztársaság híve legyen. Én figyelmesen hallgattam mindent, amit ezen az összejövetelen mondottak és illedelmesen csendben maradtam. De magamban azt gondoltam, hogy nagybátyám túl sokat tervezget anélkül, hogy számításba venné a nemzet akaratát.
Míg anyám legidősebb bátyja nagy lelkesedéssel igyekezett az uralmon lévő királyságot megmenteni, legfiatalabb öccse a hadbírósági tárgyalására készülődött. A Forradalmi Bizottság tagjait, akik aláírták azt a néphez intézett kiáltványt, amelyben a felkelés célját magyarázzák meg, — s amely soha nem került nyilvánosság elé — a legfelsőbb hadi- és tengerészeti törvényszék elé idézték. A vád ellenük az volt, hogy katonai felkelést szítottak. A tárgyalást március 21-re tűzték ki.
Egész Madridban másról sem beszéltek. Még szüleim házában sem lehetett elkerülni, hogy ebédnél egy-két szót ne ejtsenek a tárgyalásról. Anyám meglátogatta a börtönben öccsét, azt remélve, hogy Maura hercegét és Miguelt sikerül kibékítenie egymással, noha az egyik szolgálta az uralkodót, a másik pedig el akarta űzni a trónról. Ám anyám kísérlete sikertelen maradt és a herceg hallani sem akart öccséről. Amikor a tárgyalás napja elérkezett, nővérei mégis azt remélték, hogy a herceg talál majd valami módot arra, hogy öccsét megmentse.
Március 20-án, a tárgyalás előtti napon szüleimnél ebédeltem. Az asztalnál Maura hercegének egyik lánya ült mellettem és míg vele beszélgettem, nagyszerű ötletem támadt. Feltettem magamban, hogy résztveszek a tárgyaláson, mert meg akartam tudni, mi volt az az ok, amely az olyan embereket, mint nagybátyám és letartóztatott társai — akikről tudtam, hogy jó anyagi körülmények között a legnagyobb kényelemben élnek otthonukban — arra késztet, hogy mindent hajlandók legyenek feláldozni és még a börtönt is vállalják. Pedig ha a királyság mellé állnak, még a kormányban is helyet kaphattak volna. Meg akartam tudni, miért vannak olyan emberek, akik készek még szabadságukat és szükség esetén életüket is adni a Köztársaságért.
Fülembe jutott, hogy a tárgyalásra nagyon sokan kértek belépőjegyet és már napok óta nem lehetett kapni, annak ellenére, hogy a tárgyalást az Igazságügyi Palota egy aránylag nagy termében készültek megtartani. Törtem a fejem, hogy tudnék bejutni a tárgyalásra és unokanővérem láttán hirtelen jó ötletem támadt. Azt javasoltam neki —, titokban ő is nagyon csodálta és szerette Miguel nagybátyánkat —, jöjjön másnap a munkaügyi minisztériumból apja hivatalos autóján az Igazságügyi Palota elé, pontosan abban az órában, amikor a köztársasági politikusok tárgyalása elkezdődik.
Úgy is történt. Másnap unokanővéremmel pontosan megérkeztünk. A jelenlévő fotóriporterek közül persze egy sem mulasztotta el, hogy lefényképezzen bennünket, amint kiszállunk a hatalmas autóból. Mellettünk állt a minisztérium egyenruhájába öltözött sofőr, amint éppen kinyitotta az autó ajtaját. Én eltakartam az arcom, de ártatlan unokanővérem elbájoló mosollyal jelent meg az összes fényképeken. Az összes esti újságok ezeket a képeket közölték. Az egész család meg volt győződve róla — és ebben nem is tévedtek —, hogy ilyesmi csak nekem juthatott eszembe.
De én egyáltalában nem törődtem vele, hogy miniszter nagybátyámat ezzel nevetségessé tettük. Mindenáron be akartam jutni a legfelsőbb bíróság tárgyalására és célomat el is értem. De nemcsak ezen a napon, amikor könnyen ment, hanem a tárgyalás összes többi napján is. Az Igazságügyi Palotában nagyapám házának egy régi inasával találkoztam, aki most altiszt volt az igazságügyminisztériumban. Neki köszönhetem, hogy egy napot sem mulasztottam el.
A tárgyalás első percétől az utolsóig inkább hasonlított politikai nagygyűlésre, mint tárgyalásra. A védelem felszólalásait hatalmas tapsvihar fogadta. A vádlottak méltóságteljesen jelentek meg a tárgyalóteremben és a nyugtalanság vagy a félelem legkisebb jelét sem lehetett látni rajtuk. Valahányszor csak beszélni kezdtek, a közönség tapssal és kiáltásokkal lelkesítette őket.
Az első napi incidens után, amikor is Maura hercege a legszigorúbban megtiltotta lányának, hogy még egyszer betegye lábát a tárgyalóterembe, a családot Miguel nagybátyám felesége, lánya és én képviseltük.
A tárgyalás folyamán világosan látszott, hogy a bíróság, megértve a kormány és maga az uralkodó rettegését, nem mer súlyos büntetést kiszabni a vádlottakra és szó sincs arról, hogy bármelyiküket is halálra ítéljék. Úgy látszott, hogy egész Madrid rokonszenvét akarja kifejezni a vádlottak iránt. Az emberek nagy csoportokban gyűltek össze naponta az Igazságügyi Palota bejáratánál és üdvrivalgással fogadták a foglyokat, amikor beléptek a palotába vagy kivezették őket onnan, hogy a Minta-Börtön celláiba térjenek vissza. A bíróságot alkotó tábornokok és tengernagyok egyre kevesebb támogatást éreztek a közvélemény részéről, míg a védelem napról-napra nagyobb bizalommal és biztonsággal fejezte ki mondanivalóját.
Az ítélet nem volt váratlan: bűnösek voltak, de enyhítő körülmények szóltak mellettük. Három hónap és egy nap börtönbüntetést szabtak ki a tábornokok és a tengernagyok. A Forradalmi Bizottság, amelyből később a Köztársaság ideiglenes kormánya lett, ismét szabadlábra került. Csatlakoztam a lelkes sokasághoz, amely a foglyokat az ítélet kihirdetése után elkísérte. Most már törődhettek a választások előkészítésével. Amikor aznap éjjel hazatértem, meg voltam győződve arról, hogy Spanyolország köztársaság lesz.
A három választás közül az elsőt, a községi választásokat, április 12-re írták ki. Tizenegyedikén a királypártiak még egy utolsó, kétségbeesett erőfeszítést tettek, hogy meggyőzzék a szavazókat arról: XIII. Alfonznak továbbra is uralkodnia kell. A reakció utolsó kiáltásai mindenüvé elhallatszottak, de ez olyan volt már, mint egy haldokló utolsó nyögései. Minden taxira, de még számos magánautóra is a Köztársaság háromszínű zászlóit ragasztották ezzel a szöveggel: „Szavazzatok a Köztársasági-Szocialista Koalícióra”.
A választások előestéjén szüleim házában ebédeltem. És ez az ebéd hevesen és izgalmasan folyt le. Marichu húgom bárgyú és fiatal férje akkor érkezett meg, amikor már az asztalnál ültünk.
— Tudjátok-e, hogy miért késtem el ennyire? — kérdette hetvenkedve, míg leült a gőzölgő levesestányér mellé.
A család türelmetlenül várta, hogy megtudja, mi volt az az ok, amely rendszerint oly hallgatag sógoromat ennyire kizökkentette a nyugalmából. Taxin jött szüleim házához és amikor a kapu elé értek, megtagadta, hogy a sofőrnek kifizesse a viteldíjat. Előbb távolítsa el a kocsi hátsó ablakára ragasztott köztársasági zászlót, — amelyen ezek a szavak voltak: „Szavazzatok a Köztársasági Szocialista Koalícióra”.
— Rendőrt akart hívni — mesélte sógorom, míg sápadt arca kipirult, ahogy dicső tettét tudomásunkra hozta — de én emlékeztettem arra, hogy a rendőrök biztos megtalálják a módját annak, hogy kezeljenek egy olyan sofőrt, aki nem hajlandó levenni a köztársasági zászlót a kocsijáról.
— Akkor a sofőr a foga között morogni kezdett és a királyt szidta, míg végül is elment anélkül, hogy pénzt kapott volna. Biztosítlak benneteket, hogy ez majd meggondolja máskor, mielőtt köztársasági zászlót ragaszt a kocsijára. Csak még két olyan utasa legyen, mint én … És még hozzá a taxióra majdnem öt pezetát mutatott, mert csaknem egész délelőtt taxin mentem.
— Jól tetted — ugrott fel Marichu. A többiek, csendben maradtak, mert meg voltak győződve arról, hogy sógorom tette heves vitákra ad majd alkalmat.
— Gyáva disznó! — kiáltottam. — És ugye most boldog vagy, hogy néhány pezetát elraboltál egy taxisofőrtől csak azért, mert nem úgy gondolkozik, ahogy te …
— Constancia! — vágott szavamba apám, igyekezve lecsillapítani haragomat és megakadályozni azt, hogy a veszekedés folytatódjék.
— Áruló! — válaszolt szintén kiáltva sógorom, de én nem engedtem, hogy folytassa.
— Nagyszerű állásod van a tőzsdén és egy sofőrtől rabolsz el néhány pezetát.
Anyánk először csak könyörögve tekintett ránk, de végül is energikus hangon lépett közbe.
— Nem tűröm, hogy így veszekedjetek az asztalnál! Vége legyen!
Sógorom és én elhallgattunk, noha gyűlöletteljes pillantásokat vetettünk egymás felé. De többé soha nem ültem le egy asztalhoz vele. És azon az április 11-én egész Spanyolországban hasonló jelenetek játszódtak le. Testvérek testvérek ellen, gyermekek szüleik ellen, egész Spanyolország jobboldal és baloldal, király és Köztársaság között oszlott meg. Melyik kerül uralomra?
Másnap reggel nyugalom volt. Inéz, Zenobia és én, Zenobia Fordján jártuk be a szavazókörzeteket. A monarchia alatt az asszonyoknak nem volt szavazati joguk Spanyolországban, ami azonban nem akadályozott meg bennünket abban, hogy az eseményeket ugyanolyan érdeklődéssel kísérjük, mint a férfiak. Észrevettük, hogy az éjszaka folyamán a királypárti plakátok legnagyobb része eltűnt a házak faláról. Letépték vagy átragasztották azokat a koalíció plakátjaival.
Vasárnap volt és úgy határoztunk, hogy egy csendes kis étteremben fogunk ebédelni. A tésztánál tartottunk, amikor belépett az étterembe Miguel nagybátyám a koalíció más madridi képviselőjelöltjeivel.
Elébe mentem, megöleltem és azt kérdeztem tőle:
— Hogy mennek a dolgok?
— Azt hiszem, az összes szavazókörzetekben többségünk van — válaszolt nagyon komolyan.
Inéz, Zenobia és én nem tudtuk visszatartani meghatottságunkat. Felmentünk Inéz lakásába, amely az üzlet felett volt és a délutánt azzal töltöttük, hogy a jövő felett vitatkoztunk. Mit hoz majd a Köztársaság Spanyolország számára? Hosszú órákon át beszélgettünk megállás nélkül. Elképzeltünk magunknak egy új Spanyolországot, amelyben igazság lesz. Elképzeltük magunknak az annyira visszamaradt országot, amint modern nemzetté alakul át, ahol a parasztok is úgy fognak élni, mint emberi lények, nem pedig, mint az állatok. Egy szabad és öntudatos Spanyolországra gondoltunk, amelyben sok-sok iskola lesz. Láttuk a korrupció pusztulását, láttuk, hogy Spanyolországban a halál helyett az élet fog uralkodni …
IV.
A spanyolok már megszokták, hogy a választásokat mindig az a párt nyeri meg, amelyik éppen kormányon van. Mert hát nem ők számolják-e a szavazatokat? De egy egész nép akaratát még egy ilyen romlott rendszer sem tudja elnyomni. Április 12-én késő éjjel, Romanones grófja a kormány nevében, amelynek tagja volt, ezt mondta az újságíróknak: „A választások eredménye számunkra, monarchisták számára, nem lehet lesújtóbb.” És ő jobban tudta ezt, mint bárki más, mert saját választási körzetének parasztjai kijátszva a kortesek éberségét, megkockáztatva, hogy elveszítik napszámaikat és éhenhalnak, szembeszállva a papok tekintélyével, az urnákhoz léptek, hogy Romanones grófja ellen szavazzanak, aki a megye legnagyobb földesura volt.
Hétfőn Madrid csupa pezsgéssel és kósza hírekkel ébredt. A vasárnapi szünnap következményeképpen az egyetlen újság, amely megjelent, a Hivatalos Hétfői Lap volt és ez megerősítette a Köztársasági-Szocialista Koalíció győzelmét. Valaminek történnie kellett és hamar. Maga a miniszterelnök is ezen a véleményen volt. Az újságírók a sarkában jártak, amikor a királyi palotába ment, hogy az uralkodónak a kormány lemondását bejelentse.
— Milyen újabb hírt akarnak még? — válaszolta keserűen a sajtó képviselőinek. — Spanyolország este lefeküdt, mint királypárti és ma reggel mint köztársaságpárti ébredt fel.
Egész nap kósza hírek szállingóztak. A királyt és tanácsadóit pánik fogta el, s ehhez még az a félelmük is hozzájárult, hogy nem tudták, milyen magatartást fog a nép tanúsítani. Határozatlanok voltak és nem tudták, mihez kezdjenek. Még nagybátyám, Maura hercege is úgy vélte, hogy hasztalan szállnának fegyveresen szembe a nemzet akaratával. A hadsereg és a csendőrség lőhetnének a tömeg közé, ölhetnének embereket, de azt már nem tudnák elérni, hogy a választásokból a monarchia kerüljön ki győztesként. A királyi palotában mégis akadtak olyanok, akik nem osztották nagybátyám véleményét.
A Köztársaság ideiglenes kormánya kiáltványt intézett az ország közvéleményéhez. Ezt a kiáltványt órákon, perceken belül mindenki ismerte már:
„A most nagykorúvá lett Spanyolország nevében nyilvánosan kijelentjük: kénytelenek vagyunk gyorsan és energikusan cselekedni. A nemzet köztársaságot akar és ezt a kívánságát teljesítenünk kell.”
A királyi palotából válasz érkezett a kiáltványra: a lehető leghamarabb Alkotmányozó Nemzetgyűlésre fognak képviselőválasztásokat tartani.
De a nép vágyai sokkal gyorsabban haladtak előre, mint a királyi ígéretek, de még a köztársasági vezetők nyilatkozatainál is sebesebben. Madrid aznap éjjel ébren maradt. A nép kiáltásai és örömujjongása szállt a levegőben. Ezernyi rögtönzött dalocska követelte kiáltva a király távozását. A rendőrök ölelkeztek a néppel a Puerta del Sol-on, Madrid szívében, ahol minden népi jellegű megnyilatkozás történni szokott. Néhány csendőr fegyverét használta egy csapat ártatlan tüntető ellen. Egy ember meghalt, egy másik megsebesült. De a monarchiának még ez a tragikus emlékeztetője sem volt elegendő ahhoz, hogy a madridi nép feszült és elégedetlen hangulatát lenyomja.
Április 14-ének reggele hozta a hírt, hogy az Eibar nevű kis baszk ipari községben a választásokon győzedelmeskedő városi képviselőjelöltek hatalmukba kerítették a városházát és kikiáltották a Köztársaságot.
A királyi család, amelyet az utolsó pillanatban majdnem az egész nemesség és barátaik legnagyobb része elhagyott, amikor ezt a hírt megkapta, remegni kezdett a félelemtől. De félelmük alaptalan volt. A forradalom kitört az utcákon, anélkül, hogy a nép részéről egyetlen puskalövés is elhangzott volna. Egyetlen épület — sem középület, sem magánépület, egyházi vagy városi— nem szenvedett kárt. Nem volt támadás, nem volt erőszak, nem hullott vér. A koalíciós pártok ifjúsága emberi láncot vont a királyi palota köré, nem mintha attól féltek volna, hogy valaki is erőszakot akarna alkalmazni a bentlévőkkel szemben, inkább csak meg akarták akadályozni, hogy a nép öröme azokhoz is eljusson, akik a trónjuk és palotájuk elhagyására kényszerültek.
Déltájban Madridban elterjedt a hír, hogy Barcelonában is kikiáltották a Köztársaságot. Délután három óra felé taxin mentem a Cibeles-téren át hazafelé, amikor a főposta épülete elé érve a sofőr élesen fékezett. Hatalmas tömeg állta el az utat. Mindenki a főposta épületének második emeleti erkélye felé nézett. Kidugtam a fejem a taxi ablakán, hogy megtudjam, mi történik és láttam, amint a főposta személyzete kiteszi a középső erkélyre a háromszínű zászlót: a Köztársaság piros-sárga-lila lobogóját.
A sofőrrel együtt kiugrottunk a taxiból és elkeveredtünk a sokaság közt, amely mintegy varázsütésre, percről-percre nőtt. A téren lévő többi középületekről is egymásután vonták be a királyság zászlóit. A sokaság lelkes tapsba tört ki. Néhol már előre gondoskodtak köztársasági zászlóról és azt azonnal fel is vonták. Ez persze újabb okot szolgáltatott arra, hogy a lelkes, mindent elárasztó tapsvihar megismétlődjék … Ahogy tudtam, utat törtem magamnak az ujjongó tömegben, hazafutottam és leültem a telefon mellé. A délutánt néhány barátom körében otthon töltöttem és telefonáltam. Először nagybátyám, a miniszter házát hívtam fel, majd néhány újság szerkesztőségét. A legreakciósabb és a királypárti lapok nem válaszoltak, vagy ha válaszoltak, úgy tettek, mintha nem tudnák, mi történt Madridban. Az új helyzetet örömmel fogadó újságok és a köztársasági vezetők lakásának telefonjai állandóan foglaltak voltak, de végül is sikerült Miguel Maura házával összeköttetést kapnom. A legváratlanabb híreket közölte velünk.
A király már elhagyta Madridot. Még aznap délután, talán éppen akkor, amikor mi azt néztük, hogyan függesztik ki a köztársasági zászlót a főposta épületére, elmenekült a palotából. Autóján egyenesen Cartagénába ment, ahol egy hadihajó várta, hogy Franciaországba szállítsa. Mielőtt a királyi palotát elhagyta volna, aláírt egy okmányt, amelyben ideiglenesen lemondott Spanyolország trónjáról. Maura hercege szerkesztette meg ezt a történelmi okmányt és a király sietve aláírta. Ha a madridi nép akkor politikailag érettebb, észrevette volna, hogy az uralkodó utolsó cselekedete is egy újabb kihívás, szembeszállás a nép akaratával.
Mert Maura, hercege egy olyan okmányt szerkesztett, amelyből világosan kitűnt, hogy a király „minden jogát” fenntartotta a spanyol trónra és nem mondott le egyetlen tulajdonáról vagy előjogáról sem és semmiről, ami mindeddig családjának tulajdonát képezte. Az új köztársasági kormány úgy határozott, hogy az okmány tartalmát titokban tartja, amíg a királyi család minden tagja át nem jutott a határon.
Másnap reggel a királynő összehívta gyermekeit és velük az Escorial-i állomáson, körülbelül negyven kilométerre Madridtól, felszállt a vonatra. Ott egy egész kisszámú arisztokrata csoport és hűséges követőik kíséretében hátat fordítottak Spanyolországnak és elindultak a vonattal Párizs felé.
A vonat, mely a király családját szállította, még nem ért el az iruni határra, amikor egy másik vonattal találkozott, amely szembenlévő irányból jött. A sikertelen decemberi felkelés száműzött politikusai — szocialisták, köztársaságiak, katonák és repülők, akik csak menekülve tudták a halált, vagy a bebörtönzést elkerülni —, amikor a választások eredményéről tudomást szereztek, diadalmasan tértek vissza Spanyolországba. Azok között, akik vágyódva néztek ki a vonat ablakán, hogy meglássák Spanyolország földjét és falvait, ott volt Ignacio Hidalgo de Cisneros is, egyike azoknak a repülőtiszteknek, akik a Cuatro Vientos repülőterén történt felkelésben résztvettek. A hazatérő száműzötteket honfitársaik kitörő örömmel fogadták. Azokon az állomásokon, ahol a vonat megállt, mindegyiküket külön-külön meg akarták ölelni.
Azok a férfiak, akik a száműzetésből tértek vissza, nem feledkeztek meg a nemes spanyol hagyományokról … Utasították a mozdonyvezetőt, hogy változtassa meg a vonat menetrendjét, hogy ne kelljen egy fontosabb állomáson összetalálkozniok azzal a szerelvénnyel, amely a királynőt vitte Párizs felé. Pedig talán az ország szempontjából jobb lett volna, ha a „felséges asszony” saját szemével látja a nép lelkesedését azok iránt, akik ezt sem értékelni, sem megérteni nem tudták és máris elkezdték azt a politikát, amely a Köztársaságot később annyira jellemezte és annyi szerencsétlenséget hozott Spanyolországra. Madrid utcáit csaknem három napon keresztül ünneplőbe öltözött tömeg töltötte meg. Az ideiglenes kormány megszerezte a hatalmat és most már a kormány gyeplőjét kézbevéve, hatalmas problémákat kellett megoldania. Az államgépezet állásait még azok töltötték be, akik hosszú éveken át hűségesen szolgálták a letűnt rendszert. Niceto Alcalá Zamora lett az ideiglenes kormány miniszterelnöke, Miguel nagybátyám, a belügyminiszter. Spanyolország rendzavarás és vér nélkül átalakult Köztársasággá.
V.
Zenobia, Inéz és én, minden lehetőt megtettünk, hogy figyelmünket az üzletre összpontosítsuk és elvonjuk magunkat egy kissé mindattól, ami Spanyolországban történt, de hasztalan. Akaratunk ellenére is időnk legnagyobb részét azzal töltöttük, hogy politikáról beszélgettünk.
Ezekben a napokban majdnem minden spanyollal ez történt. Igaz, hogy nagyon kevés munkánk is akadt. A madridi arisztokrácia vagy polgárság asszonyai, akik az előző évben még eljöttek, hogy megnézzék Maura unokáját, amint éppen egy üzletben „elárusítónő”, ezen a tavaszon nem tértek már vissza. Sokan közülük rémülten menekültek külföldre, és magukkal vitték vagyonukat. Azok pedig, akik az országban maradtak, csak egy módon tudták a rendszer iránti ellenséges érzületüket kimutatni: pénzüket kivonták a forgalomból. Ha étel és ruházkodás nélkül nem is tudtak meglenni, lemondtak a hímzésekről, az agyag- és üvegtárgyakról, a .kerámiákról, amit eddig üzletünkből vásároltak. Gondolták, hogy így majd rájönnek a falvakban, ahol azokat a tárgyakat készítették, amelyeket mi árusítottunk, hogy a Köztársaságban „nincsen, aki vásároljon”. Akármit is inkább, minthogy „ezeknek a köztársaságiaknak” az üzletében vásároljunk!
Inéz, Zenobia és én minden reggel összejöttünk, hogy megvitassuk a legújabb híreket. Emlékszem, egy napon Zenobia bolond örömmel érkezett meg, kezében lobogtatva az újságot:
— Nézzétek, nézzétek — mondta Inéznek és nekem, és ismét kitépte kezünkből az újságot, amelyből még a címeket is alig tudtuk elolvasni, melyek annyi lelkesedéssel töltötték el. — A köztársasági kormány elegendő iskolát fog létesíteni, hogy, minden spanyol legalább elemi oktatásban részesüljön és ezt a tervet öt év alatt fogják végrehajtani. — Zenobia maga olvasta fel nekünk, ami az újságban állt. — „Megszüntetjük az írástudatlanságot”, ez lesz az új Spanyolország jelmondata.
Inéz és én csatlakoztunk lelkesedéséhez.
— Szeretném megcsókolni és átölelni mindazokat a minisztereket, – akik ezeket a rendelkezéseket hozták — folytatta Zenobia. — Boldog vagyok. Spanyolországból új ország lesz …
Akkor mi is osztottuk bizalmát. Elképzeltük Spanyolországban az új iskolák ezreit. Eddig csak nagyon kevés állami iskola tanított s a többi olyan volt, amilyent én ismertem: apácák vagy vallásos szervezetek fennhatósága alatt. Azokra az iskolákra gondoltam, amelyeket anyám „támogatott” és azokra, amelyeket Spanyolországban csak most fognak építeni. Rá kellett jönnöm, hogy Zenobiának igaza volt. Ezek a férfiak végre megértették országunk egyik legnagyobb problémáját, amikor elhatározták, hogy egy év alatt annyi iskolát fognak felállítani, amennyit a monarchia egy negyedszázad alatt épített, — és ezért minden bizonnyal megérdemelték szeretetünket.
Azt hiszem, egyikünk sem igen törődött azzal, hogy az üzlet vevők hiányában tönkremegy. Úgy gondoltuk, hogy az új rendszerben Spanyolországban végtelen lehetőségek nyílnak meg minden olyan jóakaratú ember előtt, aki tudásával és munkájával dolgozni akar. Úgy gondoltuk, hogy hasznossá tehetjük magunkat az ország újjáépítésében. Valóban, nekem hirtelen eszembe jutott, hogy a Köztársaság használhatna engem a Nemzeti Idegenforgalmi Intézetnél, ahová a királyság idejében eszembe sem jutott, hogy elmenjek állást kérni.
A Nemzeti Idegenforgalmi Intézetet az állam szervezte meg és tartotta fenn az idegenforgalom és a spanyolországi utazások ápolására. Térképeket és útleírásokat adott ki utazók és turisták számára, különböző nyelveken írt ismertetőket terjesztett, amelyek az ország szépségeit írták le. Ez a szervezet foglalkozott menedékházak és kilátók építésével és azok berendezésével. A Nemzeti Idegenforgalmi Intézet főfeladata nemcsak abban állott, hogy egyre nagyobb számban hozzon Spanyolországba idegen látogatókat, hanem abban is, hogy magukat a spanyolokat bírja rá: utazzanak és ismerjék meg saját országukat. Ezt az intézetet még Primo de Rivera diktatúrája idején létesítették és már hallottam, hogy a diktatúra bukása óta a Nemzeti Idegenforgalmi Intézet nagy nehézségekkel küzd. Az arisztokraták, a diktátor barátai, akik az adminisztráció vezető állásait megszerezték maguknak, a Köztársaság kikiáltásakor teljes számban külföldre menekültek. Én a spanyolon kívül két idegen nyelvet beszéltem és úgy gondoltam, hogy ezt a tudásomat itt hasznosíthatom. Világosan láttam, hogy milyen fontos ezekben a pillanatokban, hogy külföldieket hozzunk az országba, hogy azok saját szemükkel lássák a Köztársaság tevékenységét. Így kell védekeznünk a rosszakaratú és hamis hírek ellen, amelyeket a királypártiak és propagandájuk terjesztett az Ibériai-félszigeten kívül és belül. Azonkívül régi vágyam volt már, hogy segíthessem népszerűvé tenni a spanyolok közt saját hazájukat. Én magam is többet utaztam külföldön, mint Spanyolországban és úgy véltem, hogy a különböző spanyol tartományok közötti állítólagos rossz viszonyt, nemcsak az uralkodó osztályok érdeke szította, hanem az legalább is részben, a szokások és jellegzetességek kölcsönös nemismeréséből származott. Úgy gondoltam, hogy én is segíthetek felszámolni ezt az örökséget, ha igyekszem a spanyoloknak lehetőséget nyújtani, hogy utazzanak az országban és megismerjék egymást. De hogy ez lehetővé váljék, sokkal olcsóbbá kell tenni a közlekedést és megfelelő olcsó szállásokról is kell gondoskodni a nép számára. Ez így valóságos szociális nevelő ténykedés lett volna, az arisztokrata Nemzeti Idegenforgalmi Intézet pedig csak azzal törődött, hogy a gazdagok kényelmét biztosítsa.
Csupa lelkesedés voltam, amikor megjelentem Rafael Sánchez Guerra, az új miniszterelnök magántitkárának irodájában. Hosszú évek óta ismertem Rafael apját, a volt miniszterelnököt, akit amikor a diktatúra idején önkéntes száműzetésbe ment anyjával, sokszor felkerestünk. Rafael kedvesen fogadott és állást ígért a Nemzeti Idegenforgalmi Intézetnél, de amikor kiléptem irodájából, csaknem biztos voltam benne, hogy látogatásomról azt hiszi, hogy én is csak állást keresek a Köztársaságban és fizetést akarok kapni az államtól.
Néhány nappal később behívtak a Nemzeti Idegenforgalmi Intézetbe. Az irodák egy modern épületben voltak, amelyet az állam csak nemrégiben vett át és ahol azelőtt a madridi jégpálya volt berendezve.
Új munkatársaimban nagyon csalódtam. Néhányuk üzletember volt. Egyikük egy fürdőhely gazdag tulajdonosa, mások köztársasági politikusok testvérei, unokaöccsei vagy rokonai. Nem törődtek azzal, hogy bármit is tegyenek, ami építő munka volna, sem olyat, ami a Nemzeti Idegenforgalmi Intézetet Spanyolország és a Köztársaság számára valóban hasznos intézménnyé tenné. Az adminisztratív tisztviselők a diktatúra idején szintén családi kapcsolataik és protekció révén kerültek az intézetbe és a rendszerváltozás után is majdnem teljes számban ottmaradtak. A tisztviselők legnagyobb részének egyetlen törekvése az volt, hogy jó fizetést kapjanak és minél kevesebbet kelljen dolgozniok.
Elhatároztam, hogy nem engedem magam demoralizálni. Addig erősködtem, amíg főnökeimnél elértem, hogy munkát kapjak. A legjobb akarattal állítottam össze néhány útitervet a spanyol kastélyok látogatására. Történelmi áttekintéseket írtam hozzájuk, valamint egyéb ismertető anyagot szedtem össze, de az útitervek soha nem kerültek kiadásra. Ellenőrző körútra küldtek a Nemzeti Idegenforgalmi Intézet egyik menedékházába, amely egy ízlésesen, noha túlzott fényűzéssel berendezett régi kastélyban volt. Persze állandóan üresen állott és fenntartása hatalmas összegeket emésztett fel. Nem használták semmi másra, minthogy a vadászoknak és annak a márkinőnek és barátainak nyújtson menedéket, aki Primo de Rivera megbízásából a menedékházat ott berendezte.
Visszatértemkor elhatároztam, hogy részletes jelentést készítek, amelyben leírom azt a botrányos és szörnyű pazarlást, amelyet ennek az épületnek a fenntartása jelentett. Egyben javasolni fogom, hogy azonnal zárják be vagy alakítsák át olcsó üdülővé, még akkor is, ha az új lakók nem lesznek annyira elegánsak, mint a régiek. De senki nem mutatott érdeklődést az iránt, hogy az ilyen vagy ehhez hasonló pazarlásoknak végetvessünk. A Nemzeti Idegenforgalmi Intézetben a királyságot túlélő magasrangú tisztviselők éppoly részei és tartozékai voltak e menedékházak berendezésének, mint maguk a bútorok.
Az a menedékház, amelyet én meglátogattam, csak egy volt a sok közül. Az új vezetőket pedig, akik mint köztársaságiak kerültek az intézetbe, aligha érdekelte, hogy ezt a problémát megoldják-e vagy sem. Az intézetben szerzett tapasztalataim valószínűleg ugyanazok voltak, amelyet sokan mások — ugyanolyan jóhiszeműek, mint én — szereztek minisztériumokban és egyéb hivatali központokban. Az állami hivatalok legnagyobb részében az adminisztratív munkát ugyanazok végezték, akik még tegnap a királyság hűséges kiszolgálói voltak. A Köztársaság szelleme valójában soha nem hatotta át az állam adminisztrációját. Nem volt elegendő, hogy a kormányfők és a miniszterek megváltoztak, valami sokkal mélyebb, sokkal drasztikusabb változást kellett volna véghezvinni. De mindenki dédelgette és babusgatta a „törvényességét”, és valami gyermekes büszkeséget éreztek amiatt, hogy a Köztársaság vérontás nélkül került uralomra. Milyen drágán kellett a spanyol népnek megfizetnie az első köztársasági kormányok „tapintatosságát”!
Míg az új rendszer teljességgel elhanyagolta az állami adminisztrációban annyira szükséges reformokat, a törvényhozás terén belekezdett az új alkotmány előkészítésébe. Ám az a sajnálatos körülmény állt elő, hogy senki nem törődött azzal, hogy átalakítsa és megreformálja az adminisztrációt, pedig végeredményben az új alkotmányt annak kellett volna gyakorlatban megvalósítania. Így a törvényhozás reformjai nem voltak jók semmire, és majdnem teljességükben csak papíron maradtak.
Az új alkotmány első lépése egy olyan reform volt, amelyet minden demokratikus ország már hosszú évekkel ezelőtt végrehajtott: az állam és az egyház szétválasztása. A demokratikus rendszer Európa és Amerika csaknem minden államában bevetette ezt a megoldást, és az egyház nem tekintette magát megkárosítva azáltal. A Köztársaság új alkotmányával a spanyolok élvezni fogják a vallásszabadságot: mindenki ahhoz a valláshoz vagy szektához tartozhatik, amelyhez kedve van, vagy ha akarja, egyikhez sem. A katolikus vallást egyetlen pillanatig sem támadta senki. Ellenkezőleg: azok a spanyolok, akik továbbra is katolikusok akarnak maradni, vallásukat teljes szabadsággal gyakorolhatják, azzal a feltétellel, hogy nem zaklatják a többieket. Viszont semmi egyenlőtlen bánásmódot nem engedélyeztek az egyházi és közhivatalok részéről azon polgárok részére, akik más valláshoz akarnak tartozni, vagy egyikhez sem. A hívek feladata, hogy segítsék az egyházat eltartani, ahelyett, hogy ez továbbra is teher maradjon az állam számára. Egyszóval: csak azok a személyek fizetnek, akik azt akarják, hogy a katolikus szertartások Spanyolországban megmaradjanak, nem pedig az összes spanyolok, legyenek ateisták vagy bármilyen más vallásúak. Eddig az történt, hogy a katolikus egyház kiadásai az állam költségvetésének részét alkották.
De még mielőtt az új alkotmánynak ezeket az újításait megszavazták volna, az egyház az ország minden politikai küzdelmében már nyíltan a királyság és a reakció oldalára állott. A szószékről a papok uszították a híveket, hogy a Köztársasági-Szocialista-
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!