(1931—1936)

HARMADIK RÉSZ

(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)

6

X.

Anélkül, hogy észrevettük volna, Ignacióval egyszerre csak nem tudtunk egymásról lemondani. Zenobia megértette ezt és mivel ő is nagyon megszerette Ignaciót, soha többé nem tanácsolta nekem, hogy ne lássam, vagy hogy igyekezzem kimértebbre fogni kapcsolatunkat.

Madridba való visszatérésünkkor elhatároztuk, hogy amint a nemzetgyűlés megszavazza a válási törvényt és én el tudok válni férjemtől, összeházasodunk. Noha megértettem, milyen érzéseket és rosszallást fog ez családomból és barátaimból kiváltani, nem voltam hajlandó meghajolni az olyan emberek véleménye előtt, akik — ezt biztosan tudtam — válásomat és új házasságomat véteknek és erkölcstelennek tekintik. A házasságában csalódott asszonynak nem volt más lehetősége, minthogy beletörődjék sorsába és élete végéig a vallásban találjon vigaszt, hacsak az a szerencse nem érte, hogy férje nála hamarabb halt meg. Ámbár családunkban még özvegység esetén sem nézték jó szemmel a második házasságot és még sokkal kevésbé tanácsolták volna azt valakinek. Egy tisztességes és jámbor asszonynak meg kellett elégednie azzal, hogy egyszer ment férjhez, még akkor is, ha férje egész életére boldogtalanná tette! De én nem tudtam a jövőt ennyire reménytelenül nézni. Meggyőződésem volt, hogy Ignacióval nagyon boldog leszek és elhatároztam, hogy feleségül megyek hozzá.

De hosszú idő múlt még el, amíg a nemzetgyűlésben a válási törvény napirendre került. Ignacio és én egyre türelmetlenebbek lettünk. Elmúlt az ősz, kezdődött a tél és a nemzetgyűlés még mindig az agrárreformot tárgyalta. Mielőtt a válási törvény napirendre kerülhetett volna, ezt meg kellett szavazniok. Végre 1932 február elején megjelentünk a nemzetgyűlés karzatán, hogy meghallgassuk a bennünket annyira érdeklő törvényjavaslat felolvasását.

Üzletünk nagyon közel volt a parlamenthez és én gyakran mentem el még zárás előtt, hogy átszökjem oda. Ignacióval sikerült a külföldi sajtótudósítók karzatára belépőt szereznünk és csaknem minden délután elmentünk meghallgatni a parlamenti vitát. Gyakran történt meg, hogy amikor a karzaton leültem, éppen az ellenzék katolikus pártjainak szónoka beszélt. Ezek voltak az egyetlenek, akik a törvényt ellenezték. Gil Robles, a katolikus és reakciós kisebbség vezére — az arca kerek volt és egészségtelen tésztaszínű — éppen valami levelet írt asztalán, míg a beszédet tartó képviselő közhelyekkel és ismétlésekkel tarkított beszédét egyre tovább nyújtotta, hogy csak minél tovább tartson. Már mindenki tudta, hogy e fennkölt férfiak kedvenc érve az volt: „amit Isten egybekötött, azt nem lehet elválasztani többé”. A kék bársonyüléseken helyetfoglaló miniszterek és a koalíció képviselői közül sokan ismerték Ignaciót és rövid idő elmúltával mi ketten lettünk a parlament legismertebb alakjai, éppen azért, mert „oly nagy érdeklődéssel” vártuk a törvény megszavazását. Néha egy-egy barátunk meglátogatott bennünket vagy az altiszttel üzenetet küldött: valamelyik képviselő ma beszédet fog tartani a törvényjavaslat egy bizonyos paragrafusa mellett és ő garantálja, hogy azt még aznap meg fogják szavazni. Nem hiszem, hogy életemben még egyszer ilyen türelmetlenül fogom várni, hogy egy törvényt megszavazzanak! De a törvényeket nem egy nap alatt dolgozzák ki és az ellenzék minden lehetőt megtett, hogy a vitát elnyújtsa. Mindenre, sokszor még az egyes törvénycikkek pontozására is ellenjavaslatot tettek. Így igyekeztek klasszikus romboló politikájukkal szabotálni a Köztársaság minden reformjavaslatát. Tudtuk, hogy a törvényt végül is megszavazzák, mert ez a többség akarata. De gyakran tréfálkoztunk, hogy ez talán majd csak akkor fog bekövetkezni, ha mind a ketten aggastyánok leszünk. Míg mi egy bennünket ilyen közelről érintő ok miatt estünk kétségbe, az egész nemzetnek tűrnie kellett a reakció szabotálását: ugyanezzel a kétségbeejtő módszerrel húzták el a Köztársaság minden alap- és kiegészítő törvényének megszavazását. Amikor pedig valamilyen módon igyekeztek időben határt szabni a képviselők véget nem érő és haszontalan felszólalásainak, ezek elkezdtek tiltakozni: „Ez nem demokratikus eljárás!” Szokásuk szerint és mikor jónak látták, a demokráciát emelték maguk elé pajzsnak, noha ők voltak az elsők, akik mindent megtettek, hogy ezt az újonnan meghódított demokráciát lerombolják.

Madrid, noha csaknem milliós nagyváros volt, ami a hírek gyors terjedését illeti, mégis kicsinek bizonyult. Néhány héttel azután, hogy Ignacióval állandó látogatói voltunk a parlament üléseinek, a hír már mindazok között elterjedt, akiket ismertünk és ismerték családjainkat. Mindenki tudta, hogy válási kérvényemet készen tartottam, hogy a törvény életbelépésének pillanatában azonnal benyújtsam. Mindenki tudta, hogy a mi házasságunk egyike lesz az elsőknek, ha nem is a legelső azok között, amelyeket Spanyolországban válás után kötnek. Ignacio nővére sietve bejelentette, hogy soha nem lesz képes szóbaállni egy elvált asszonnyal és még kevésbé tud egy elvált asszonyt sógornőjének tekinteni … És mindez még azelőtt történt, hogy a nemzetgyűlés a törvényt megszavazta volna.

Szüleim, azt hiszem, akkor tudták meg szándékomat, amikor már arról mindenki tudott. Ám apám, amikor a hír fülébe jutott, elhatározta, hogy igyekszik lebeszélni tervemről. Amikor anyám és húgaim már leutaztak La Matára, megkért, látogassam meg. A ház üres volt, a bútorokat szörnyű fehér huzat, a csillárokat színes tüll fedte, a szobák képe ünnepélyes és porlepett volt. A házmester, aki a család távollétében a ház összes kulcsait őrizte, bevezetett apám dolgozószobájába. Leültem az egyik bevont karosszékbe, ideges voltam és nem tudva mit mondjak, nézegettem a falon függő képet. Pontosan emlékeztem erre a képre — ezt is fehér vászonhuzat fedte — és míg apám, csakúgy mint én magam, nem merte elkezdeni a beszélgetést, igyekeztem a vászon alatt meghúzódó angol metszet minden kis részletét magamban felidézni.

Később talán éppen a ház csendje, a bútorok szokatlan látványa és az elhagyatottságnak ez az általános érzése késztettek a szokásosnál nagyobb őszinteségre. Mert addig soha nem mertem megmondani apámnak, amit gondoltam.

Elkezdődött a kikérdezés. Apám alig tudta elrejteni szörnyülködését és rossz érzését:

— Igaz …?

— Igen, apám. Amint tehetem, el akarok válni Bolintól és férjhez akarok menni Ignacióhoz.

Az arca elsötétült.

— Nem elég, hogy egyszer követtél el súlyos tévedést életedben?

Végighallgattam apám szájából Ignacio leírását: „Jócsaládból-való”, de vagyontalan katona, akinek szülei és rokonai — mind „a legtiszteletreméltóbb személyek” — éppolyan riadalommal néznek Ignacio új házassága elé, mint az én családom. Ignacio köztársasági volt és szocialista meg kommunista barátai voltak.

Egy pillanatra sem vettem le szemem a fehér vászonnal bevont angol metszetről, de a felháborodásomat így is alig tudtam visszafojtani.

— Ezenfelül még a válás! Tudod te, hogy mit jelent ez a mi családunknak? — folytatta apám. — Nem érted meg, hogy milyen bánatot okozol anyádnak és nekem? Nem elég neked, hogy magad szerencsétlen vagy, azt akarod talán, hogy mindannyian azok legyünk?

Az ujjaimat pattogtattam, gondolva, hogy így könnyebben tudom majd türtőztetni magam.

— Ha szabad akarsz lenni, hogy aztán néhány év múlva ismét férjhezmehess, akkor miért nem kéred az első házasságod egyházi felbontását? A pénzzel ne törődj — folytatta apám, amikor meglátta az arcomon tükröződő furcsa kifejezést —, az anyagi részét az ügynek vállalom. Szívesen adnék harminc vagy negyvenezer pezetát, amibe a házasság egyházi felbontása kerül, ha el tudnám vele érni azt, hogy ismét egyházi házasságot köthess.

— Apám! — kiáltottam, most már véglegesen nem tudva türtőztetni magam, — szóval te, te, kéred, hogy hazudjak és hamisan esküdjem meg arra, hogy első házasságom erőszak útján jött létre vagy bármilyen más hazugságra, amelynek alapján az egyház felbontaná a házasságomat! Te kéred, hogy én megcsaljam az egyházat, hogy azután ismét ugyanannak az egyháznak a szertartásai szerint köthessek házasságot?

— Légy okos, Constancia — vágott szavaimba apám, nem tudva már mit mondani.

— Szóval, ha felhasználom azt az egyházat, amelyben te hiszel, akkor okos vagyok? Ki tiszteli jobban a vallást, ti, akik arra kértek, hogy hamisan esküdjem, hogy megőrizzük az előítéleteket, vagy én, aki nem vagyok hajlandó arra, hogy megtegyem.

Apám ajkába harapott kétségtelenül megértette, hogy ezen a területen csak veszíthet és visszatért Ignacióra. Most azt igyekezett világosan tudtomra adni, hogy ha válásom és polgári házasságom gondolata aggodalommal tölti is el, még nagyobb aggodalommal tölti el az, hogy éppen Ignacióhoz mennék feleségül. Mint nemzedékének legtöbb spanyol férfia, soha nem vette komolyan a politikai eszméket s nem igen törődött azzal, mint gondolkoznak vagy miben hisznek családjának nőtagjai. De az a tény, hogy ahhoz az Ignacióhoz akartam feleségül menni, akiről — hallomásból — tudta, hogy haladó gondolkozású, mindent megváltoztatott. Ez annyit jelentett, hogy én összes cókmókommal odapártoltam, ahol családom ellenséges területet látott. És ez volt az, ami apámat a legnagyobb aggodalommal töltötte el. Soha eszébe nem jutott, hogy talán eszméink, ízlésünk, érzéseink közössége vitt rá, Ignaciót és engem a gondolatra, hogy együtt akarunk élni.

Apám ekkor elkövette azt a szörnyű hibát, hogy elhatározásomat bosszúnak, első házasságom iránti bosszúnak igyekezett tulajdonítani! Nem merte kimondani, amire gondolt, de én, aki tökéletesen ismertem, megértettem, hogy mi forog a fejében, míg úgy beszél hozzám, hogy gondolatait igyekszik elrejteni.

Amikor szavait befejezte, majdnem élveztem, hogy kegyetlenül meg tudom mondani a véleményemet és mindent kifejezhetek szavakban, amit gondolok:

— Én már döntöttem — kezdtem — és amit ti gondoltok vagy tesztek, nem érdekel. A mi életünk most már egészen más lesz. Ti nem tanítottátok meg a lányaitokat arra, hogy boldogok lehessenek és engem még kevésbé, mint húgaimat. Én mostanáig nem tudtam, mit jelent az, boldognak lenni, érted? A kapott nevelés az élet számára teljesen haszontalan hazugság és álszenteskedés volt. Létünk egyetlen célja az volt, hogy az ismerőseink körében férjet találjunk magunknak anélkül, hogy valamit is ismertünk volna az életből, ami ezt a választást megkönnyítette volna. Az egész nevelésünk arra szorítkozott, hogy egy-két hamis eszmét tanultunk meg erkölcsről, társadalmi helyzetről és pénzről. Csak azt tanultam meg, hogy ne tegyek semmit, ne legyek jó semmire, gőgös legyek és büszke. Ezeket az utolsó éveket magamban és függetlenül kellett leélnem, hogy sikerüljön elfelejtenem mindazt, amire megtanítottatok. És éppen ezért nem bántam meg szerencsétlen házasságomat és életem, amelyet ti végleg befejezettnek tekintettetek, a legkevésbé sem teher számomra. Ami a ti szemetekben szörnyű tragédiának tűnt, az egyetlen volt, ami fel tudott ébreszteni és amely fel tudta bennem kelteni az élet valóságának érzését …

— Constancia — könyörgött apám mély szomorúsággal hangjában, de engem már semmi nem tudott visszatartani.

— Megtanítottatok arra, hogy mindig másoktól függjek, soha független ne legyek és ne tudjak önállóan élni. A ti nevelésetekkel egész életemre arra kényszerültem volna, hogy egy férjtől függjek, vagy attól a pénztől, amelyet tőletek kapok. Ti azt hiszitek, hogy a húgaim boldogok lehetnek ezekkel a férjükkel?

Apám már szeretett volna menekülni szavaim elől, de én könyörtelenül folytattam:

— Most idehívatsz magadhoz, hogy tudtomra add, hagyjam ott Ignaciót, amikor örülnötök kellene, ha arra gondoltok, hogy lányaitok közül legalább egy képes volt a dolgokat világosan meglátni és megértem, sajátmagát függetleníteni és olyan férjet keresni, akivel boldog lehet.

Abbahagytam a beszédet és apámra néztem. Mintha csak hirtelen megöregedett volna. Feje lecsuklott, szemeiben szomorúság ült és nagyon fáradtnak látszott. Többet már nem tudtunk beszélni. Felkeltem a karosszékből, megcsókoltam a homlokát és csendben kimentem a szobából. Azzal a kegyetlenséggel beszéltem véle, amelyre csak a fiatal emberek képesek, akik hisznek az életben. Mert apámat változatlanul, továbbra is nagyon szerettem.

XI.

Augusztus 10-én reggel szokás szerint, amikor az üzletbe mentem, megvettem az újságot. Gondosan elolvastam a főcímeket, különösen arra figyelve, hogy a válási törvényről mondanak-e valamit. Vastag fekete címbetűk töltötték meg az első oldalakat. Az éjszaka folyamán monarchista lázadás tört ki és a sajtó ennek sikertelenségét jelentette. Sanjurjo tábornok, Primo de Rivera tábornok meghitt barátja volt a felkelés vezére. A köztársasági csapatok menekülés közben tartóztatták le, amikor Huelva külvárosából Portugália felé indult volna.

A sikertelen államcsíny egész Spanyolországban hatalmas felháborodást keltett. Sanjurjo alig egy évvel azelőtt esküdött hűséget a köztársaságnak. Egyike volt a királyság és a diktatúra azon tábornokainak, akik mindjárt aznap, hogy a Köztársaságot Madridban kikiáltották, látszólag feltétel nélkül álltak az új rendszer szolgálatába. A Köztársaság kormányzói hittek a tábornok szavának és azzal jutalmazták, hogy az egész hadsereg legjobban fizetett helyére állították. Sanjurjo most felkeléssel válaszolt a Köztársaság nagylelkűségére! De ami még ennél is több, annak ellenére, hogy a felkelés élére állt és a haditörvényszék ezért halálra ítélte, halálos ítéletét harminc évi börtönbüntetésre változtatták át. Két évvel később, ezt a tábornokot egy magát köztársaságinak nevező kormány szabadlábra helyezte. Természetes, hogy azt a kormányt, amely ezt a cselekedetet elkövette, valójában a reakció uralta. A tábornok így továbbra is folytathatta összeesküvő tevékenységét a rendszer ellen, amely ilyen balga nagylelkűséggel bánt vele.

A királypárti felkelést követő vasárnap Ignacióval elmentünk meglátogatni Indalecio Prietót, a Köztársaság első kormányának pénzügyminiszterét. A miniszter házában, amely a Guadarrama hegyei között volt, az ebéd alatt a beszélgetés állandóan a kormánynak Sanjurjóval szemben tanúsított gyengeségéről folyt. Ezen az ebéden ismertem meg Prietót. Úgy tűnt nekem, hogy Ignaciót nagyon szereti, de ezen nem is lehetett csodálkozni azok után, hogy a párizsi száműzetésben hosszú hónapokig laktak ugyanabban a szállodában. Prieto két lánya, Concha és Blanca körülbelül velem egykorúak voltak és nagyon szívélyesen fogadtak. Velük és más barátainkkal, akik szintén ott voltak látogatóban, vitattuk meg, hogy mennyire veszélyes enyhén és erélytelenül kezelni a fiatal Köztársaság árulóit. Ebben látszólag mindenki egyetértett, noha maga Prieto egész nap alig szólt tíz szót. Ott ült az asztalnál, mint egy Buddha-szobor, kis szemeit félig lehunyta, kezeit erősen gömbölyű hasán nyugtatta és csak nagyritkán mondott egy-egy szót vagy vett részt a beszélgetésben. Ám amikor száját szóra nyitotta, észrevehettük, hogy egy szótagot vagy egy hangsúlyt sem vesztett el abból, amit körülötte beszéltek. Magatartása egy kissé bosszantott, különösen azért, mert nekem úgy tűnt, hogy nem vette komolyan Ignacio oly őszinte és annyi hévvel kifejtett véleményét a hadseregben szükséges változtatásokról. Egy kicsit azt a hatást keltette bennem, mintha gúnyolódnék egy keveset magában Ignaciónak a Köztársaság iránt érzett igaz hite és lelkesedése felett és amiatt vette fel ezt a vállveregető magatartást …

XII.

Egy reggel, míg a nemzetgyűlésben még mindig a válási törvény felett vitatkoztak, a szolgálólány futva jött szobámba. Szemei kidülledtek és hangja lihegett:

— Asszonyom — mondta remegve — ott kint van a férje két másik úrral. Jaj Istenem! — és zokogásban tört ki.

Nem tudtam elfojtani a mosolyt, amikor arra gondoltam, hogy éppen Bolin az, aki ilyen pánikot kelthet valakiben. Mindazonáltal sietve felöltöztem, mert gyanítottam, hogy a találkozás aligha lesz kellemes. Valószínűleg ő is éppen olyan érdeklődéssel és figyelemmel kísérte a válási törvény vitáját, mint én. Kétségtelenül tudomására jutott, hogy amint lehetséges, ennek a törvénynek a rendelkezéseit alkalmazni is fogom és hogy minden lehetőt kész vagyok elkövetni azért, hogy a lányom feletti gyámságot magamnak szerezhessem meg.

Spanyolországban akkoriban egy özvegy anya csak gyámságot gyakorolhatott gyermekei felett és hivatalos jogait egy úgynevezett „családi tanáccsal” kellett megosztania, amely az elhunyt férj és az anya férfirokonaiból állott. Ilyen visszásságok még a Köztársaság idején is megmaradtak a spanyol törvénykezésben, és abban az esetben, ha a válást kimondják, annak a különleges esetnek a lehetősége forgott fenn, hogy egy elvált asszony, akinek a bíró megítélte azt, hogy gyermekeiről gondoskodhassék, több tekintéllyel intézkedhetett gyermekeinek sorsa felől — anélkül, hogy jogait mással kelljen megosztania — mint egy özvegy anya.

Bolint éppen ez idegesítette. Ha nekem sikerül elérni, hogy lányomat nekem ítéljék, ezzel végérvényesen elveszítené azt a lehetőséget, hogy Lulinak majdan szüleimtől örökölt vagyonát ő kezelhesse. Két éve elmúlt már, hogy sem leányom, sem én nem kaptunk hírt felőle és ezt a hirtelen érdeklődést másképpen magyarázni nem lehetett. Minden bizonnyal azért jött, hogy visszavonja tőlem a meghatalmazást, amelyet malagai elutazásom előtt állított ki. Arra akar kényszeríteni, hogy lányomat neki engedjem át, amíg a válóper véglegesen nem dönt a gyermek sorsáról. Valószínűleg arra gondolt, hogyha a kislány egyszer Malagába kerül az ő szüleinek házába — még ha a törvény módot is nyújtana rá — sokkal nehezebb lesz újra visszaszereznem.

„Majd meglátjuk” — morogtam fogaim között, míg a szoba felé indultam, ahol Bolin várt rám. Amint lassan beléptem a szobába, a két méltóságteljes külsejű idegen férfi — ügyvédek vagy közjegyzők lehettek — felállt s Bolin is abbahagyta a fel-alá sétálást a csöppnyi szobában, amelyet csaknem egyetlen hosszú lépéssel át tudott fogni.

— A törvény nevében — kezdte a jelenlévő urak egyike anélkül, hogy arra is időt engedett volna nekem, hogy leüljek. Hangja mély volt és tekintélyes, kétségtelenül hatni akart rám ezzel. — Azért jöttünk, hogy megparancsoljuk önnek, térjen vissza a házastársi otthonba.

Ugyanezt a mondatot háromszor megismételte. Hála a jelenet nevetséges voltának, visszanyertem hidegvéremet. Nagyon sajnálom, mondtam, de nem vagyok hajlandó engedelmeskedni és az a szándékom, hogy itt maradjak a házamban és függetlenül éljek, amint azt az utolsó két év alatt tettem. Mert — mondottam — ez alatt az idő alatt férjemnek egyáltalán eszébe sem jutott, hogy felesége és lánya is van és a legkevésbé sem törődött azzal, hogy miből tartjuk fenn magunkat.

De az ügyvéd vagy közjegyző, vagy ami éppen volt — soha nem tudtam meg — ugyanazon az ünnepélyes hangon zavartalanul folytatta a beszédét. Kijelentette, hogy ettől a perctől fogva a meghatalmazás, amelyet férjem Malagában kiállított, érvényét veszti és éppen ezért gyámsági jogom lányom felett megszűnt, és így többek között nem írhatok alá szerződéseket, nem rendelkezhetem a pénzem felett és nem utazhatom Bolin engedélye nélkül. Így, amíg csak a válási kérvényt be nem tudom nyújtani, ki voltam szolgáltatva férjem kénye-kedvének. De előbb még meg kell, hogy szavazzák a törvényt …

Az ismeretlen úr következő szavai még ünnepélyesebbek voltak és úgy értek, mint megannyi tőrszúrás.

— Ügyfelem, Bolin úr követeli a leányát és én a törvény nevében megparancsolom önnek, azonnal adja át nekünk a gyermeket, hogy az apjával eltávozhassék.

Teljesen ki lettem volna szolgáltatva Bolinnak és kénytelen lettem volna kívánságának engedni, ha ügyvédem, egy asszony, közbe nem lép és ezeket az urakat meg nem előzi. Az ő tanácsára Lulit az árvaszék gyámsága alá helyeztem. Az árvaszék döntése úgy szólt, hogy amíg házasságunk kérdése nem tisztázódik, a kislány szüleimnél lakjon.

Amikor ezt korareggeli látogatóimmal közöltem, arcukon világosan meglátszott, mennyire meglepi őket ez a hír. Megértettem, hogy nem várták tőlem, hogy a házastársi otthonba visszatérjek, még akkor sem, ha a meghatalmazást visszavonják. Biztosra vették, hogy sikerülni fog nekik lányomat elvenni tőlem és így talán ezzel a gondosan előkészített fogással akaratukat rám tudják kényszeríteni. De a győzelem az enyém volt, nem az övék. Jobbanmondva az ügyvédemé. E tragikomédia három szereplője elhagyta a kis lakásomat és mikor becsukódott mögöttük az ajtó, Maria Fé, vaskos szolgálóm, aki engem éppen annyira szeretett, mint én őt, átölelt, sírt és nevetett. Végre mindketten szabadjára engedhettük visszafojtott ijedtségünket.

Az árvaszéken nem sokkal ezután került tárgyalásra Luli gyámságának kérdése. A Köztársaság kikiáltása óta az igazságszolgáltatásnak ebben az ágában csaknem semmi újítást sem vezettek be. A bíróság elnöke Infantado hercegnője volt, illő felesége annak az arisztokratának, aki a világháború idején szívesebben foglalkozott ipari vállalatokkal és nem viselkedett úgy, mint főnemesi társai, akik semmittevő életet éltek és nem törődtek a Spanyolországba bőségesen özönlő hatalmas vagyonokkal. A bíróságot rajta kívül bírák, ügyvédek és reakciós jegyzők alkották, akik mindegyikének több-kevesebb gyakorlata volt az effajta kérdésekben. Míg én a várószobában ülve várakoztam, hogy Luli ügye a bíróság elé kerüljön, Bolint is ugyanebbe az előszobába vezették be. Leült velem szemben egy székre.

Képtelen voltam arra, hogy szóljak hozzá. Csendben ültem, a lábát néztem. Emlékszem, arra gondoltam, miből öltözködik ilyen jól és miből tud ilyen jóminőségű cipőket hordani. Folyton ezen töprengtem, és míg ez forgott a fejemben, az alatt az óra alatt, amíg várnom kellett, nem tudtam gondolataimat nagyobb fontosságú dolgokra összpontosítani. Végre szólítottak bennünket. Egy altiszt két széket tett a bírói pulpitus elé, hogy leüljünk. A törvény megtiltotta, hogy az árvaszéki bíróság előtt ügyvéd képviseljen bennünket. Magunknak kellett ügyünkben felszólalnunk és azt védelmeznünk. Igyekeztem néhány mondatban elmagyarázni, hogy miről van szó. Lányom két éven át velem élt anélkül, hogy bármilyen hírt és még sokkal kevésbé anyagi segítséget kaptunk volna Bolintól vagy családjának tagjaitól. Most, hogy én a válást kérhetem, — a törvény teljes megszavazását már minden pillanatban várni lehetett — Bolin igyekszik terveimet lerombolni és meg akar fosztani engem lányomtól, mert nagyon jól tudja, hogy én ebbe soha bele nem egyeznék.

Bolin hosszú beszédet mondott. Biztos vagyok benne, hogy az ügyvéd által elkészített iratot fejből megtanulta, mert sem a szavak, amelyeket használt, sem a kifejezésmódja nem volt természetes. Teljesen idegennek éreztem őt és teljesen közömbös voltam iránta. Csak azt tartottam felháborítónak, hogy „ez az idegen” bele mer szólni lányom nevelésének kérdésébe, Luli életébe és az enyémbe.

A hosszú nyilatkozatában előadott vádakból talán mind között a leglehetetlenebb maradt meg emlékezetemben: azt állította, hogy én négyéves kislányomnak „szabadkőműves” nevelést adtam. Hogy ezzel mit akart mondani, azt soha nem értettem meg.

Beszédéből kiderült, hogy arról sem tud, hogy az idős német nevelőnőt, aki mikor 1931 elején Malagából Madridba visszatértünk, néhány héten át lányom mellett volt, már több mint egy év óta egy — ugyancsak német — fiatal lány váltotta fel, aki Lulit gondozta, amíg én a Nemzetközi Idegenforgalmi Intézetben dolgoztam. Persze azt sem tudta, hogy a fiatal Fräulein Teresa azonkívül, hogy egészséges és vidám, apostoli római katolikus vallású is volt. Mert nagyon jól tudtam én azt, hogy amíg a válási törvényt meg nem szavazzák és néhány spanyol alaptörvényt meg nem változtatnak, az a vád, hogy lányomnak nem katolikus nevelést adok, elegendő lett volna, hogy Bolin Lulit elvehesse tőlem.

A bíróság Bolin vádjait visszautasította, de lányomat szüleim gyámsága alá helyezték. Lányom nem élhet tovább velem, mert „bebizonyosodott, hogy az anya dolgozik és napjának legnagyobb részét munkájával tölti s ilyeténképpen nem gondozhatja kellő módon leányát”.

Ez a szörnyű ítélet persze a bírói székben ülő ultrareakciós uraságok aggodalmait fejezte ki. Kétségtelenül a hercegnő befolyásolta őket. A maguk szempontjából „biztosabbnak” látták, hogy lányomat szüleim részesítsék vallásos nevelésben, nem pedig én, és azt hozták fel érvül, hogy lányom és a saját eltartásom érdekében dolgozom. Így 1932-ben, a köztársasági rendszer idején, még lehetséges volt elvenni egy anyától a gyerekét csak azért, mert az anya a gyermek eltartásáért dolgozott.

Arra kellett gondolnom, hogyha engem így kezeltek, aki a bíróság előtt jól öltözve jelentem meg, mint művelt és jólnevelt ember beszéltem és nemcsak „jócsaládból származtam”, hanem még a bírói emelvényen ülők is mind személyesen ismertek, hogy kezelhetik a nép védtelen asszonyait, a munkásanyákat, hiszen leggyakrabban ezek voltak kénytelenek gondjaikkal ehhez a bírósághoz fordulni.

Nem kellett sokáig várnom, hogy feltevéseim beigazolódjanak. A mi tárgyalásunk befejeztével és amikor még magamhoz sem tértem a kellemetlen meglepetésből, amelyet ez az értelmetlen ítélet keltett bennem, egy asszonyt szólítottak a bíróság elé. Ez az asszony egy tizenhároméves fiú anyja volt és fiát zsebtolvajlásért tartóztatták le. A „fiatalkorú bűnözőt” egy ideig javítóintézetbe helyezték és a bíróság most úgy döntött, hogy a fiú a javítóintézetet már elhagyhatja, de egy intézménynél vagy egy családnál kell elhelyezni, — nem emlékszem már pontosan, melyiknél a kettő közül — mivel a bíróság úgy véli, hogy a fiú otthona nem nyújt elég biztosítékot. Az anyát azért hívták be, hogy ezt a döntést közöljék vele és tudomására hozzák, hogy fia eltartásának költségeit neki kell majd fedeznie.

Az asszony belépett a terembe. Már éppen indultam kifelé, de hirtelen kíváncsi lettem: hogyan oldanak meg más ügyeket e bíróság elölt? Az asszony szegényes ruhát viselt; a szokott foltozott perkál pongyolát, vállán kopott kendő volt és rongyos spárgafonatú papucsot viselt. Fején nem volt semmi, gondosan fésült haja alól még fiatal, de már a könnyektől és fáradtságtól megviselt arc nézett elő. Állvamaradt a bírói emelvény előtt, ugyanott, ahol Bolin és én ültünk. Neki senki sem adott széket.

Infantado hercegnő intézte hozzá szavait:

— Mennyit keres naponta? — kérdezte minden bevezető nélkül.

— Kettőötvenet azokon a napokon, amikor dolgozom, de ez csak kétszer-háromszor van egy héten. De még két gyerekem van otthon és hat éve özvegy vagyok. Tessék megérteni, hogy nem tudom fizetni a hetvenöt centimost naponta fiam eltartásáért. Értse meg hercegné asszony.

Elképesztő és szörnyű volt hallani, amit az elegáns hölgy válaszolt ennek a szegény asszonynak:

— Heti hét és fél pezeta keresetből fizetheti a fia tartásdíját és még sajátmagát és két másik gyerekét is el tudja tartani.

Az asszony nem válaszolt. Ott állt szemben a hercegnővel, a szeme a semmibe nézett. Az arisztokrata hölgy csengő és művelt hangján számításokat végzett és tanácsokat adott. Azt igyekezett megmagyarázni a munkásasszonynak, hogy igenis lehet táplálni, öltöztetni a gyerekeket, szállást adni családjának és ezenkívül kifizetni a hetvenöt centimos napi tartásdíjat bűnös fia után heti hét és fél pezetából. Amikor a hercegnő befejezte beszédét, az asszony a bíróság tiszteletreméltó tagjai felé mély emberi méltósággal telített pillantást vetett és anélkül, hogy egy szót is szólt volna, kiment a teremből.

Nem sokkal később a bíróság elnöknőjét és azokat, akik a főállásokat töltötték be a kiskorúak gyámsági bíróságánál, leváltották. Leányom ügyében újrafelvételi kérelmet adtam be és ez alkalommal — amíg a válóperben el nem döntik, hogy melyik szülőnél marad a kislány, gondozását rám bízták. Néhány hét múlva Luli ismét velem volt madridi házamban.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!