(1931—1936)

HARMADIK RÉSZ

(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)

7

XIII.

Amint a nemzetgyűlés megszavazta a válási törvényt, ügyvédem benyújtotta a válási keresetet, amely egyike volt a legelsőknek Spanyolországban. Bolin mindent elkövetett az ügy megnehezítésére és hosszú levelet írt apámnak, amelyben elmagyarázta, hogy a válást vallásos okok miatt nem tudja elfogadni. Ily jámbor érzelmek ébredtek hirtelen Bolinban, akit az ilyen kérdések iránt teljesen közömbösnek ismertem! Ez csak újabb alapot szolgáltatott arra, hogy még jobban kétkedjem Bolin indokainak őszinteségében, amellyel a válás ellen emelt szót. Azt hiszem, apám nem is válaszolt neki, különösen mert tudta, hogy szándékom mennyire eltökélt és semmi a válástól vissza nem tarthat.

Bolin ekkor védelmét Jósé Antonio Primo de Riverára, a diktátor fiára bízta, aki, mint a kis madridi falangista mozgalom jövendőbeli vezére és jónevű ügyvéd, akkoriban kezdett ismertté válni. De a fiatal Primo óvatosan megtudakolta apámtól, hogy valójában az a „rossz és veszélyes eszmékkel átitatott” asszony vagyok-e, akitől leányát minden áron el kell venni. Apám azt válaszolta, hogy nem tart annak és a fiatal ügyvéd a megbízatást nem fogadta el. Bolin még két más jogásszal is sikertelenül próbálkozott. Ezek nagy lelkesedéssel kezdtek védelmével foglalkozni, de amint megtudták, hogy ügyfelüknek vajmi kevés lehetősége van arra, hogy a pert megnyerje, hirtelen valami ürüggyel otthagyták.

Végre is néhány hónappal azután, hogy a válóperi keresetet benyújtottuk, a bíróságnál kitűzték a tárgyalás napját. Elmentem, hogy meghallgassam ügyvédem beszédét. Annak a jogásznak az érveire is kíváncsi voltam, aki az utolsó pillanatban elvállalta Bolin védelmét. A bíróság tagjain és a két ügyvéden kívül egyedül voltam ott Bolin nem jött fel Malagából, kétségtelenül azért, mert reménytelennek látta, hogy a válást az én hibámból mondják ki és lányomat magával vihesse. A tárgyalás valóban minden nehézség nélkül folyt le, csaknem alaki módon, mivel az általam bejelentett tanúk annyi bizonyítékot szolgáltattak mellettem — anélkül, hogy Bolin egyetlen embert is tudott volna előállítani, aki ellenem vallott volna — hogy már ez magában eldöntötte a pert. Nagykorúságáig lányom teljes gyámságát rámbízták és válókeresetemnek helyt adtak.

Ignacióval most már csak arra gondoltunk, hogy minél hamarabb összeházasodjunk. A magunk és az ügyvéd számítása szerint — bizonyos időn túl lehet csak újabb házasságot kötni — esküvőnk napját 1933 január 16-ra tűztük ki.

Szüleim és Ignació családja úgy tettek, mintha terveinkről és szándékainkról nem vennének tudomást. A Köztársaság két minisztere, Indalecio Prieto és Marcelino Domingo beleegyeztek, hogy esküvőnkön mint tanuk szerepeljenek. Új barátaink közül is sokat meghívtunk — persze Zenobiát és Inézt is —, hogy elkísérjenek bennünket Alcalá de Henáresbe. Ebben a faluban, ahol a repülőtér és a pilótaiskola volt, akartunk házasságot kötni.

Mennyire másként éreztem és gondolkoztam aznap reggel, amikor az autón Alcalá felé mentünk, mint amikor hét évvel ezelőtt szüleim házából indultunk a templom felé! …

Egyszerű ruhám sem hasonlított a fehér esküvői öltözékhez és a csipkefátyolhoz, amelyben valaha régen a szent Jeromos templom központi hajójában megjelentem.

Boldog voltam és tudtam, hogy a jövőben is az leszek és házasságom után már lányomat sem veheti el senki!

Polgári házasságkötésünk eseménydúsabb volt, mint azt magunk vártuk. Mintegy jelképe volt az akkori időknek. Az Alcalá de Henáres-i elöljáróság néhány reakciós tisztviselője, amikor megtudta, hogy a Köztársaság két minisztere fog tanúként szerepelni a szertartásnál, nem tudta elrejteni ellenséges érzelmeit. Az a gondolat, hogy egy elvált asszony házasságát éppen ott kötik meg, haraggal töltötte el őket.

Az elöljáróság egyik poros szobájában várakoztunk. Ignacio igyekezett nyugalmat erőltetni magára és visszafojtani felháborodását, míg Prieto és Domingo — jogosan — dühöngtek a sértés miatt, amelyben egy kétségtelenül királypárti „tintanyaló” részesíti őket. Hosszas jövés-menés és némi idő eltelte után Ignacio jelent meg a kellemetlen szobában, ahol vendégeink fázva és kényelmetlenül üldögéltek a régimódi székeken, amelyeknek üléséből nagy csomókban lógott az afrik. Ignacio bejelentette, hogy ügyünk diadalmaskodott. Az anyakönyvvezető, aki már nem emlékszem, milyen formai és bürokratikus kifogás ürügyén megtagadta esketésünket — hogy így okozzon kellemetlenséget Ignaciónak és nekem, valamint ily módon sértse meg a két minisztert — végre is elmenekült és megjelent helyettese, aki késznek mutatkozott az esketési szertartást végrehajtani.

Közben Alcalá de Henáresben szétfutott a hír, hogy mi történik az elöljáróságon. A két miniszter számos politikai párthíve, valamint Ignacio barátai és ismerősei összegyűltek az utcán és az elöljáróság lépcsőin, készen arra, hogy a konok anyakönyvvezetőt jobb belátásra bírják.

Egy kissé zavarba ejtett bennünket, hogy esküvőnkből politikai kérdés lett, de végül is minden simán zajlott le. A nagyszámú közönség, amely azért gyűlt egybe, hogy szerencsekívánatait fejezze ki nekünk, miután az új anyakönyvvezető férj és feleségnek jelentett ki bennünket, nem mulasztotta el az alkalmat, hogy a jelenlévő két minisztertől egyet-mást ne kérjen.

Lulival néhány nappal azelőtt költöztünk egy valamivel nagyobb lakásba és amikor az esküvő után hazatértünk, kiderült, hogy Maria Fé és Fräulein Teresa valóságos lakomát rendeztek tiszteletünkre. Meghívottainkat ízes ebéddel tudtuk megvendégelni.

Később, amikor már mind elmentek, Ignacióval Lulit figyeltük, amint a szoba szőnyegén nyugodtan babásdit játszott. Lulinak is nagy újdonságokat hozott ez a nap. Örömünk leírhatatlan volt és folyton nevetni volt kedvünk.

Luli végre a miénk. A saját lakásunkban voltunk együtt hárman és végre anélkül, hogy valaki is el tudott volna választani bennünket egymástól. Huszonhat éves voltam, most kezdtem élni. És milyen boldog voltam!

XIV.

Az ügyvédre, a közjegyzőre és azokra a hivatalos személyekre, akik válásom ügyében szerepeltek, valamint néhány bútor bevásárlására elköltöttük azt a kevés pénzünket is, ami volt. Ennek ellenére Ignacio úgy határozott, hogy azt a havonkint érkező összeget, amelyet még néhány hónapig apám adott nekem, egyenesen egy bankszámlára helyezzük el, hogyha Luli felnő, nevelésére fordíthassuk. Mi Ignacio fizetéséből és abból akartunk élni, amit én kerestem. Noha ez nekünk természetesnek és szinte az egyetlen lehetséges életmódnak tűnt, a madridi társaságban ez nagy „forradalmat” jelentett. A férfiak nősüléskor mindig számítottak arra, hogy a feleség hozományával fogják a család bevételeit növelni, de nagyon gyakran előfordult, hogy csakis a hozományból akartak megélni, amint ez Bolin esetében és másoknál is megtörtént.

Családom, gyermekkorom és fiatalságom barátai igyekeztek nem tudomást venni Ignacióról és arról, hogy összeházasodtunk. Szerintük „bűnben” éltünk, ami annyit jelentett, hogy ők nem vettek tudomást Ignacio létezéséről, én meg így nem álltam szóba velük és nem látogattam meg őket. Akkor se kezelhettek volna különben, ha „meg nem engedett” viszonyt folytattam volna valami rosszhírű férfival.

Tulajdonképpen ez a magatartásuk, ha csak nem Luli miatt, nem bántott bennünket. A kislány hetenkint egyszer meglátogatta nagyszüleit és ezeket a látogatásokat, noha szüleim minden egyes alkalmat felhasználtak arra, hogy Lulit kikérdezzék arról, amit Ignacio és én teszünk, nem akartuk beszüntetni. Luli még csak ötéves volt, de már észrevette, hogy valami különös dolog történik a családban. Nagyapóék furcsa kérdései! Egy szombat délután anyámmal ment sétálni és mikor hazajött, megkérdezte tőlem:

— Anyu, nagymama mindig mindenfélét kérdez apuról. Nem ismeri talán? Te miért nem mégy vele nagyapáékhoz?

Szüleim Ignaciót soha nem hívták meg házukba s nem mutattak vágyat arra, hogy megismerjék. De hogy magyarázzam meg ezt a helyzetet egy ötéves kislánynak? Minden erőfeszítésünk arra irányult, hogy elfeledtessük vele mindazt, ami rövid kis életében nem volt természetes és most, hogy végre boldog szülők szeretetét és nyugalmát élvezheti, nem engedhetjük meg, hogy gyermeki képzeletét mások megzavarják.

Amíg Madridban éltünk, ezen a helyzeten alig lehetett volna változtatni és az a vágyunk, hogy Lulinak ugyanazt a természetes életmódot biztosítsuk, amelyet azok a gyerekek élveznek, akikkel az iskolába együtt járt, megvalósíthatatlan volt. Sokáig törtük a fejünket és végül elhatároztuk, hogy egy időre elutazunk, még hozzá külföldre, amíg Luli hozzászokik a nyugodt és természetes élethez.

Ignacio semmiképpen nem akart szívességet kérni azoktól a köztársasági miniszterektől, akikkel száműzetésben együtt élt. Éppen Indalecio Prietóval, a pénzügyminiszterrel való barátsága miatt semmi kéréssel nem akart hozzáfordulni. Végre is rászánta magát, hogy Marcelino Domingónak írjon. Feltárta előtte kívánságunkat, hogy külföldre szeretnénk utazni és közölte vele, hogy ha a mexikói spanyol követség katonai-attaséi állása szabad, nagyon szívesen elfoglalná azt vagy valami más ehhez hasonlót.

A válaszra több hétig várnunk kellett. Végre Ignacio sürgős behívót kapott Prietótól. Amikor a miniszter irodájában megjelent, az közölte vele, hogy a kormány légi-attaséi állást létesített Rómában és Berlinben és ezt Ignaciónak ajánlják fel. Nekünk persze ez nagy csalódást okozott, mert szerettük volna megismerni Amerikát és főleg mert az olasz fasiszta rendszer és a Németországban uralomra került nemzeti-szocializmus iránt mindketten a legnagyobb gyűlöletet éreztük. Ignaciónak olyan állást ajánlottak fel, amely a legtöbb spanyol katonatisztet valószínűleg lelkesedéssel töltötte volna el. Ám ő továbbra is Mexikó érdekében erősködött, mert ez az ország bennünket hasonlíthatatlanul jobban érdekelt. De Prieto megérttette vele, hogy éppen az európai országokban van szükség légügyi attaséra és Ignaciónak el kell fogadni ezt az állást. A köztársasági kormány éppen azért küldi a két fasiszta országba, mert megbízik benne.

Olaszországba való utazásunk előtt a madridi olasz és német követségre ebédre voltunk hivatalosak. Ott persze nem találkoztunk régi barátainkkal. A külföldi diplomaták vigyáztak arra, hogy a hivatalos ebédeken és fogadtatásokon ne jelenjenek meg személyes barátaik, az arisztokraták és általában a Köztársaság ellenségei, egyidőben az új rendszer minisztereivel, vagy más hivatalos személyekkel, akiket hivatali állásuknál fogva kellett meghívniok.

Nem sokkal később felfedeztük, „melyik lábukra sántítanak” a külföldön szétszórt spanyol diplomaták. Az olaszországi spanyol követ egy szörnyű kisebbségi érzés szomorú áldozata volt. Rómában élt, a nagyszerű Barberini-palotában és úgy látszott, soha nem fog beleszokni ebbe a csodálatos pompába. Olyan volt, mint valami múzeumőr, aki a múzeum termeiben és a műalkotások között járkál, mint valami altiszt, aki az uraságoknak fenntartott főlépcsőre szökött be.

Noha a követ nevetséges magatartása bosszantott bennünket, és egymás közt kedvetlenül említettük zsugoriságát és azt, hogy nem világias ember, ami valóban aggodalommal töltött el bennünket, de ami a legmélyebb felháborodásunkat is kiváltotta, az a fasiszta olasz kormány felé tanúsított magatartása volt. Mert ez az egyetemi-tanár-követ ahelyett, hogy mindenütt büszke lett volna a Köztársaságra és hazáját a kellő büszkeséggel képviselte volna, kisebbségi érzéseit még hivatalos feladatainak elvégzése közben is megtartotta. Úgy tűnt, mintha minden lépésnél azt várná, hogy a fasiszta hatóságok éppúgy, mint más nemzetiségű diplomatakartársai megvessék és rosszul bánjanak vele. Ha nem bántak vele rosszul, minthogy elfelejtették, vagy sikerült észrevétlenül meghúzódnia valahol, úgy örült, mint egy kis gyerek és már magát ezt a tényt győzelemnek tekintette. Csakhamar rájöhettünk, hogy a római követ nem volt kivétel a maga nemében.

Spanyolország nagyon sok vereséget szenvedett azért, mert számos külföldi képviselője szégyenkezett a Köztársaság miatt, amelyet képviselt. Ha ezek nem is voltak nyíltan árulók, legalább is a hazafias méltóságérzet hiányzott belőlük. Az árulókat pedig diplomáciai helyekről tudtukon kívül segítették gyalázatos munkájukban. Mások félkegyelműek voltak vagy csak egyszerűen reakciósok és királypártiak. Ezek persze mindent elkövettek, hogy a köztársasági rendszer hitelét rontsák és helyt adtak minden álhírnek, amelyet a reakció szájról-szájra adott.

Az igazság az volt, hogy a Köztársaság új követeinek le kellett győzniök az őket körülvevő régi hivatásos diplomaták személyi ellenállását, akiknek pedig irányítani és segíteni kellett volna őket. Persze oktalanság lett volna azt várni, hogy e jobbára az arisztokráciából és a nagypolgárságból származó tisztviselők érzéseit a Köztársaság puszta ténye megváltoztassa. Kezdetben attól féltek, hogy állásukat és külföldi helyüket elveszítik és így bizonyos óvatossággal hűséget színleltek az új rendszer iránt. De csakhamar észrevették a rendszer mulyaságát a szolgálatában lévő árulók iránt és később már nem is igyekeztek leplezni érzéseiket. Rómában például a követség diplomáciai személyzete ahelyett, hogy a tapasztalatlan követtel együttműködött volna, minden lehető alkalmat megragadott arra, hogy ezt a szerencsétlen embert kinevesse. Személyes barátaik: a fasiszta személyiségek és más külföldi diplomaták társaságában gúnyolódtak a követ gyerekes igyekezete fölött, hogy az újjászületendő Köztársaságnak tiszteletet szerezzen külföldön.

Ez a magatartás azok részéről, akik magas fizetést kaptak azért, hogy Spanyolországot képviseljék, Ignaciót és engem felháborított. Nem tudtuk megértetni magunkat e hivatásos diplomatákkal, a Köztársaság e szabotálóival s egyidejűleg méltatlankodva figyeltük a követ ténykedését, aki noha hűséges híve volt a Köztársaságnak, mindig nagyon hálásnak mutatkozott azokért a morzsákért, amelyeket a fasiszták vagy diplomata kartársai hullajtottak számára. Bennünket nemcsak hogy nem töltött el szégyenkezéssel, hogy a Spanyol Köztársaságot képviseljük külföldön, hanem jogos büszkeséget éreztünk, hogy egy olyan néphez tartozunk, amelyik ki tudta vívni a maga számára a demokráciát. Egyetlen alkalmat nem vesztettünk el, hogy ezt az érzésünket kebelbeliekkel és idegenekkel közöljük, éppúgy a spanyolokkal, mint azokkal az olaszokkal, akiket megismertünk.

XV.

Kezdetben néhány napig egy elegáns és nagyon drága római szállodában laktunk. Az első néhány nap elteltével egy olyan problémával kellett szembenéznünk, amely — gondolom — mindig felmerül, ha valaki küldetésbe megy külföldre: nem volt pénzünk. Az első fizetés valószínűleg bürokráciai zavarok miatt csak két vagy három hónappal azután szokott megérkezni, hogy az érdekelt fél helyét a külföldi országban elfoglalja. Ekkor persze már a követség egész személyzetének tartozik és a szállodában elkezdik kedvetlenül kiszolgálni, mert minden reményt feladtak, hogy a számlát valaha is kiegyenlíti. Mégis, amíg ez az első megváltó fizetés megérkezik, élni kell és öltözködni és nem akármilyen módon, hanem úgy, hogy az ember arra gondol, hogy a hazáját képviseli és részt kell venni ebédeken és más diplomáciai összejöveteleken. E célokra — legalább is a római spanyol követségen — nem volt külön anyagi alap, amelyből a szegény újonnan jöttek fizetésükre legalább előleget vehettek volna fel.

Barátok és ismerősök régebbi tapasztalatai alapján tudtuk hát meg, mi vár ránk, ha az első fizetés megérkezése előtt nem csökkentjük kiadásainkat. Elhatároztuk, hogy otthagyjuk a szállodát, amelyben az első néhány nap laktunk és valami olcsó helyet keresünk, ahol meghúzódhatunk, amíg a madridi minisztériumi bürokrácia átutalhatja Ignacio fizetését. A minisztériumok pénztárosai valószínűleg megszokták, hogy a diplomaták gazdag emberek, akik számára a fizetés csak felesleges többlet, amelyről könnyen le tudnak mondani. De persze ez nem volt a mi esetünk.

A Via Marguttán egy műteremben rendezkedtünk be felesben egy amerikai újságíróval, akit még Madridból ismertünk. Ez a Bob Stuntz egyedül volt Rómában. Felesége, újszülött kislányával egy időre Kubába ment szüleihez. Új lakásunk egy meglehetősen hanyagul berendezett nagy szobából állott, amelynek hatalmas ablaka azonban szép kertre nyílott. A kert tele volt növényekkel és szobor-torzók díszítették. A műteremből keskeny lépcső vezetett fel a hálószobába, amelyben Ignacióval ketten laktunk és onnan nyílt ajtó a fürdőszobába. Az alsó lakásban volt a konyha és egy másik szoba, ahol barátunk aludt. Hálószobánk padlója nyikorgott és hasadékain át tisztán lehetett látni, mi történik az alattunk lévő lakásban, de ez a legkevésbé sem zavart bennünket.

Közben persze kerestünk megfelelő lakást arra az időre, amikor a bútorok és az első fizetés megérkezik. Találtunk is egyet, amely elég kényelmesnek ígérkezett. Egy villa külön lakrésze volt, tenyérnyi kerttel és egy kis verandával. Boldog voltam, hogy mindhárman együtt vagyunk és a lakás berendezése annyira elfoglalt, hogy hét évvel ezelőtt ebben a városban Bolinnal eltöltött szörnyű nászutam eszembe sem jutott.

A ház felszerelésének beszerzése alkalmat adott arra, hogy közelebbről megismerkedjünk a fasiszta Olaszország életével. Szükségünk volt egy villanyszerelőre: a kapcsolókat és a lámpákat kellett felszerelni a ház néhány szobájában. A tulajdonos küldött is egyet. A villanyszerelő-mester fekete inget viselt, kövér volt és mellén hangosan csilingeltek a kitüntetések. Egy ilyen, bizonyára magasrangú feketeingestől szégyelltük volna a munka költségvetését előre bekérni. Magát a szerelést persze egy alantasa végezte el. Ám néhány nappal később, amikor a munkával elkészültek, az impozáns feketeinges megjelent a számlával: 800 lírát tett ki!

Ignacio megtiltotta, hogy alkudozzam. Épp úgy fel volt háborodva, mint én, de úgy vélte, hogy idegenek és diplomaták lévén, kerülnünk kell az összetűzést az olasz fasizmus e kétségkívül fontos személyiségével. Ignacio úgy vélte, hogy részben a mi hibánk is ez a magas számla, mert nem tudakoltuk meg előre, hogy mibe fog kerülni a szerelés. Ám én nem törődtem bele abba, hogy kifizessem ezt a hatalmas összeget. Legalább négyszer annyi volt, mint amennyibe kerülhetett volna és többet tett ki, mint egyhónapi lakbérünk. Semmiképpen!

Másnap reggel, amikor a feketeinges újra megjelent a számlával, én mentem ajtót nyitni és a néhány ismert olasz szóval, amelyet az olaszok számára könnyen megérthető spanyol szótárammal gazdagítottam, e fontos fasiszta személyiségnek jól meg mondtam a magamét. Nagy csodálkozásomra szemtelensége mintegy varázsszóra eltűnt. A számlát anélkül, hogy egy szót is szólt volna, leszállította 300 lírára és míg a bankjegyeket átadtam neki, mélyen köszönetét morgott fogai között, míg homlokáról egy olyan fekete zsebkendővel törölte az izzadságot, mint az inge volt …

Villalakrészünk a város újonnan épülő szélén volt, de ugyanabban az utcában akadt még néhány ósdi és kopott bérház is, amelyek csak arra vártak, hogy lebontsák őket. Helyükön a gazdagok fényűző villáit szándékoztak felépíteni. Szemben velünk egy kopott bérkaszárnyában negyven család élt villanyvilágítás, gáz és folyóvíz nélkül. Ebben a házban lakott Rosa, a szakácsnőm, egy kis szobában hároméves kisfiával.

Rosa özvegyasszony volt. Férje egy évvel azelőtt halt meg és mivel testvérével közösen tulajdonosa volt egy kis szőlőnek az Abruzzokban, hacsak azt nem akarta, hogy a szőlőrészét elvegyék, még a kórházban sem halhatott meg ingyen. Hányszor nem számolgatott Rosa, vajon nem téved-e! De nem fért kétség hozzá: még három évig kell ugyanezért a bérért dolgoznia, hogy eleget megtakaríthasson adóssága kifizetésére.

— De hát miért nem adja el a szőlőt, Rosa? — kérdeztem tőle, hogy lássam, hogy gondolkodik ez az olasz parasztasszony.

Csodálkozva nézett rám és komoly szemeiben kiült a fájdalom:

— De asszonyom, a megboldogult uramnak három családos bátyja van, gyerekeik vannak és mind ebből a szőlőből és abból a pár hold földből élnek, ami a szőlő mellett van …

Rosa kisfia egész nap az utca árkában játszott. Így a konyha ablakából anyja állandóan szemmel tarthatta. A mi tenyérnyi kis kertünk túlságosan komor és sötét volt.

— Mikor viszi az iskolába? — kérdeztem egy nap, amíg elnéztük a kisfiút, amint a sárban játszik az utcán.

Rosa szemeiből az a fájdalmas törődöttség tükröződött, amelyet az olasz népnél oly gyakran láttam.

— De asszonyom, hisz nincs elég iskola és száz évig is várhatnék arra, hogy a fiam az itteni iskolába járhasson. Bárcsak volna valami protekciója, hogy a fiam iskolába járhasson!

Így római tartózkodásunk első heteitől kezdve elemeiben kezdtük megismerni, mit jelent a diadalmaskodó fasizmus. Megértettük, mi forrongott az annyit dicsért Mussolini-korszak „prosperitása” alatt. Láttuk a nemrégiben épített nagyszerű utakat és autóutakat, de spanyolok voltunk és az új utak bizalmatlansággal töltöttek el bennünket, mert Primo de Riverára emlékeztettek. Lassan-lassan felfedeztük, hogy ez a hamis nagyság parasztok és munkások könnyeire és vérére épült. Az olaszok éheztek, hogy a látogató idegenek megcsodálhassák az utakat, az olaszok éheztek, hogy Mussolini új mozdonyokat építhessen, amelyek pontosan érkeztek az állomásokra, a gyerekek éheztek és nem volt elég iskola számukra, hogy a „Duce” növelhesse haderejét, ágyúkat és repülőgépeket gyárthasson imperiumának megnagyobbítására.

XVI.

A római „előkelő társaság” — amelyet noha mindent elkövettünk, hogy távolmaradjunk tőlük, kénytelen-kelletlen meg kellett ismernünk — a legromlottabb és legerkölcstelenebb volt, amit el lehetett képzelni. A spanyol arisztokrácia tudatlanság, kulturálatlanság, alacsony értelmi fok és semmittevés tekintetében túltett rajtuk. Ám vallásos előítéletei a spanyol arisztokráciát mégis bevonták némi tisztességnek látszó színezettel. Az olasz arisztokrácia és a fasizmus magasrangú személyiségei a házasságtörést a legártatlanabb szalonjátéknak tekintették. A jó társaság hölgyei egyáltalán nem rejtették véka alá házastársi hűtlenségüket. Gyakran maguk a férjek segítették őket ebben, hogy jobb politikai állásokat, hivatalokat vagy egyszerűen csak meghívásokat szerezzenek olyan helyekre, ahova másképpen be nem juthattak volna. A hölgyek ajándékokat kaptak, ékszereket, ruhákat és szőrméket bámulóiktól és ezt a szép római nők egyáltalában nem vetették meg. Ellenkezőleg. Vetélkedtek egymás között, hogy minél meghittebb viszonyba kerüljenek a külföldi diplomatákkal, mert ezek voltak a legbőkezűbbek. Elég volt, ha egy külföldi diplomata megállította autóját a Via Veneto sarkán vagy a főváros bármely más elegáns utcájában, azon nyomban egy mosolygó fiatal nő termett mellette és kellemes autósétát ajánlott neki …

A bordélyházakban mereven elzárt szegény prostituáltak nem versenyezhettek e kedvesen mosolygó szirénekkel, akiknek kedvességét pedig éppúgy meg kellett fizetni, mint a „szerelem” hivatásos papnőiét.

Mikor Olaszországba érkeztünk, Mussolini minden lehető módon, de főképpen a sajtón keresztül igyekezett növelni az olasz nép ellenszenvét a jugoszlávok iránt. Néhány hónappal később a sajtó jugoszláviaellenes kirohanásai Franciaország ellen fordultak. Az olasz népnek a franciákat azok „buta, demokrata eszméi miatt kellett gyűlölnie”. Ez a hosszú sajtókampány csak akkor csillapodott le egy kissé, amikor Angliát kellett támadni. De ez már az olaszok Abesszínia ellen viselendő háborújának előjele volt.

Ha Mussolini azért háborodott fel Anglia ellen, mert az „beavatkozott” Abesszínia meghódításának ügyeibe, el kellett ismerni, hogy Nagy-Britannia bizony nagyon keveset tett, hogy a Duce haragját felkeltse!

Az igazság azonban az, hogy az olasz nép közömbösen fogadta ezeket a sajtótámadásokat. Az olasz sajtót csak nagyon kevés érdeklődéssel olvasták az emberek. Ha tartalmát és eredetét tekintjük, ezen persze nem is lehetett csodálkozni.

Néhány diák, — láthatóan ezek voltak a fasizmus legvezethetőbb eszközei — tüntetni kezdett az illető ország követsége vagy konzulátusa előtt, de soha nem láttuk, hogy munkástömegek vagy maga a nép visszhangot adott volna az éppen soronlévő gyűlölködő sajtóhadjáratnak.

Az egyetlen őszinte gyűlölködő vagy félelemmel telt érzés, amelyet az olaszoknál más nép iránt felfedeztünk, — és itt nem volt szükség lázításra! — Németország ellen fordult. Ha az olaszok a maguk részéről kimutatták, hogy megvetik a németeket, azok egyetlen alkalmat sem mulasztottak el, hogy kigúnyolják a Mussolini-féle fasizmus gyengébb oldalait. Még az olasz újságírók is kimutatták néha velükszületett németgyűlöletüket. Emlékszem, egy alkalommal, amikor Rómában légvédelmi próbát tartottak, egyik fővárosi újság egy a népből való asszonynak a következő szavakat adta a szájába: „Ezt azért kell tennünk, hogy a megvadult németek ellen védekezhessünk”, míg a képzeletbeli ellenséges repülőgépeket öklével fenyegette meg. Ez a részlet, amelyet az újságíró talán csak azért talált ki, hogy a riportjának több valóság-alapot adjon, méltatlankodással töltötte el a római német légügyi beosztottat, von Waldaut, akivel természetesen állandó kapcsolatban álltunk.

Mégis nyilvánvaló volt, hogy a két fasiszta ország között — még hivatalos kapcsolataikban is — világosan látható ellenségeskedés van. A német beosztott gyakran kért férjemtől részleteket és adatokat az olasz repülésről. Ignacio ezeket minden nehézség nélkül megkapta az olasz légügyi minisztériumban lévő „barátaitól”. Ez is egyik bizonyítéka volt annak, milyen kevés fontosságot tulajdonítanak Spanyolországnak az olasz katonák. Azt tartották, hogy nem érdemes titkolózni előttünk. Ám a német beosztott ugyanezeket a titkokat nem tudta megszerezni, mert abban az időben a nemzeti-szocializmus még nem volt elég erős, hogy olasz eszmetársa felett uralkodhassék.

A német beosztott, ez a végtelenül aprólékos és részletező diplomata, statisztikákkal és adatokkal támasztotta alá, amit Ignacio már régen tudott: az olasz repülés nyilvánvaló alacsonyabbrendűségét a németéhez hasonlítva.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!