(1931—1936)
HARMADIK RÉSZ
(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)
12
XXVIII.
Az események nagy gyorsasággal követték egymást. Alcalá Zamora, aki a Köztársaságot 1933-ban átengedte ellenségeinek és 1935-ben ismét igyekezett azt kezükre játszani, most azon a ponton volt, hogy felmentik hivatalától. Az új nemzetgyűlésnek ugyanis joga volt dönteni a felől, hogy a köztársasági elnök továbbra is helyén maradjon-e, vagy új elnököt válasszanak.
Állandóan hírek keringtek, hogy a katonai felkelés akkor fog bekövetkezni, amikor a nemzetgyűlés a köztársasági elnököt el akarja mozdítani helyéről. Mindazonáltal ez megtörtént.
Alcalá Zamora megtagadta, hogy azt a köztársasági elnöki palotába érkező parlamenti küldöttséget fogadja, amely a nemzetgyűlés határozatát kívánta közölni vele. A hivatalából elmozdított köztársasági elnöknek ez a lehetetlen magatartása nem változtatott a tényeken és nem sokkal később Manuel Azanát megválasztották a Spanyol Köztársaság második elnökének.
Ismét elkövették azt a hibát — amelyet Spanyolországnak oly drágán kellett megfizetnie — hogy a nemzet legfontosabb közjogi méltóságára azt az embert nevezték ki, aki — és ebben senki nem kételkedett — nem felelt meg miniszterelnöknek és különösen nem hadügyminiszternek. Kormánya, mióta a Népfront választási győzelme után néhány nappal hatalomra jutott, az égvilágon semmit sem tett. Majdnem két hónap múlt el már és a Népfront programjának még lehető legkisebb részét sem valósították még meg. Manuel Azana, aki ennek a kormánynak miniszterelnöke volt, a köztársasági pártok és a szocialista párt egy részének jelöltje volt. Abszolút többséget kapott.
A fasiszták abbahagyták működésüket parlamentáris téren és teljesen az erőszak területén kezdtek dolgozni. Április 14-én, a Köztársaság kikiáltásának évfordulóján, utcai harcokat, gyilkosságokat és zavargásokat kezdtek a főváros utcáin és terein és ezt csaknem megszakítások nélkül több hónapon át folytatták. Senki nem kételkedhetett abban, hogy gondosan kitervelt „idegháborújukkal” provokálni akarják a népet és elérni azt, hogy Spanyolországnak a külföldön ingadozó hírneve keljen. Így készítették elő a talajt a „rend” erőinek fegyveres felkelésére.
Míg a falangisták gyilkosságokat követtek el és a nyugdíjas katonatisztekkel kihasználták az alkalmat, hogy minden népgyűlésen zavart keltsenek és bűntetteket kövessenek el, „a rend” erői, azaz a földbirtokosok, üzletemberek, vallásos rendek és a reakció csoportjához tartozó más elemek továbbra is ellátták őket pénzzel ugyanúgy, mint a választások előtt és kényelmes karosszékeikből figyelték, mint hull belsőleg darabokra az ország, miképpen burjánzik a nyugtalanság és a rendetlenség.
Közben, nemzetgyűlési beszélgetéseik és magánösszejöveteleik alkalmával, ugyanezek az urak mindig készen álltak arra, hogy a csendőrség közbelépését tanácsolják a túlkapások elfojtására, elfelejtkezve arról, hogy az ő pénzük tartotta állandó napirenden a rendzavarásokat.
Egyetemi tanárok, mint Luis Jimenez de Asua, közjogi méltóságok, mint Pedregal, ügyvédek mint Eduardo Ortega y Gasset és politikai személyiségek voltak a falangista bérgyilkosok merényleteinek áldozatai. Ezek áldozataikat házuk kapuja előtt várták be és meggyilkolták.
A Népfront pártjainak újságárusait is csaknem naponta támadták meg. Hátulról lelőtték őket egy kihalt utcában vagy csoportok fogták el a mit sem sejtő újságárust és csúnyán megverték, megsebesítették vagy eszméletlenül hagyták a járda szélén. Ezek a cselekedetek elkerülhetetlenül hozták magukkal a megtorlást és ha néha a megtámadottak jogos önvédelemben megöltek valamilyen bérgyilkost, a Falange megszervezte a temetést, végigvonultatva a város központján a menetet, akadályozva a közlekedést. Így újabb zavarokat keltett és a lakosságot csak még jobban felizgatta. Nem egyszer az ilyen felvonulásokon az Azana törvénye értelmében nyugdíjazott tisztek is megjelentek pompás egyenruháikban, mert senki meg nem tiltotta nekik, hogy azokat viseljék.
A rendbontásnak első ilyen sorozata után a reakció újságai, az ABC vagy a jézustársasági El Debate, vagy nemrégiben meginduló laptársa a Ya (amelynek ugyanazok voltak a tulajdonosai), nem mindennapi cinizmussal hatalmas címek alatt közölték a rendzavarásokat és azt hangoztatták, hogy az anarchia és az erőszak a Népfrontból csírázik ki.
Carlos Faraudo köztársasági érzelmű tisztet, akinek egyetlen bűne az volt, hogy hűségesen szolgálta azt a rendszert, amelynek hűséget esküdött, a bérgyilkosok egyike hátulról agyonlőtte.
A kormány lassan, telve gátlásokkal, megfertőzve a mindenen felül álló „törvényesség” baktériumaival, a köztársasági katonatiszt meggyilkolásakor megriadt. Elhatározta, hogy védelmezni fogja a hadsereg más parancsnokait, akiknek nevét Faraudóéval együtt a falangisták egyik központjában egy jegyzékén találta meg a rendőrség. Ignacio egy reggel azt vette észre, hogy állandóan egy rendőr jár a sarkában.
Largo Caballero ellen, annak ellenére, hogy állandóan titkosrendőrök őrizték, tavasszal merényletet követtek el és az egyetlen intézkedés, amelyet a kormány tett, az volt, hogy megnövelte a rendőrök számát, akik, mint férjemet is, az élvonalbeli köztársasági embereket mindenüvé kísérték.
Ignacio néha kétségbeesve tért haza.
— Connie — mondta nekem — miért nem foganatosít a kormány valóságos intézkedéseket, amelyek megakadályozzák, hogy ez folytatódjék? Miért nem bünteti meg a Falanget? Miért nem végez már ezekkel a rablásokkal és gyilkosságokkal, miért nem tartóztatja le azokat, akik a pénzt adják? És legfőképpen, hogy lehet út, hogy a Miniszterek nem veszik észre, mire készülnek a tábornokok? Lehetséges volna, hogy Casares nem érti meg, hogy alapos tisztogatásra van szükség?
Valóban, ezt a tunyaságot és tehetetlenséget senki nem értette. A nép a legelemibb óvatosságot követelte, amit egy kormánytól követelni lehet. A nép követelte ezt. És mégis a köztársasági kormány kijelentve, hogy csakis az „igazság” és „törvényesség” alapján tud kormányozni, csak azt tette, hogy a leggyanúsabb tábornokokat néhány spanyol sziget parancsnokává nevezte ki, és azt hitte, hogy így eltávolítva őket a fővárosból, már minden veszélyt elhárított.
Madrid légköre napról-napra feszültebb lett. Hetenként többször is kaptunk telefonüzenetet valamelyik baráttól vagy ismerőstől, aki bejelentette, hogy a tábornokok felkelése aznap éjjelre van kitűzve. Hány órát töltöttünk álmatlanul, arra várva, hogy a rettegett hír bebizonyosodik, hogy a madridi helyőrség, vagy valamelyik tartomány helyőrsége fellázad! És másnap reggel, ilyenkor Ignacio visszatért a minisztériumba és ismét igyekezett rávenni Casares Quirogát — aki Azana elnökké választása óta a hadügyminisztérium mellett a miniszterelnöki tárcát is megkapta —, hogy tegyen hatékony intézkedéseket.
De Casares csak mosolygott és így válaszolt:
— Ne lásson rémeket, Cisneros. Minden a kezemben van. Minden intézkedést megtettünk s bármely felkelési kísérlet esetén majd meglátja, hogy mi fog történni! Csak lázadjanak fel, csak lázadjanak fel! És minél hamarább, annál jobb!
— És a gyilkosságok? — kérdezte Ignacio, igyekezve kizökkenteni a minisztert alaptalan derűlátásából.
De Casares válaszai mindig ugyanabban a hangnemben hangzottak el. A komolyságot és a bátorságot összetévesztette a felületességgel és a nemtörődömséggel, ami annyi más személynél is előfordult.
— Ezek politikai kérdések, — válaszolta és másról kezdett beszélni.
Egy alkalommal Ignacio kihasználva azt, hogy a minisztert el kellett kísérnie egy látogatásra a köztársasági elnökhöz, kifejtette annak mindazt, ami aggasztja. De Azanánál sem ért el eredményt. Az még meg is sértődött egy ilyen repülőőrnagy „szemtelenségén”, aki neki, a köztársasági elnöknek jön tanácsot adni, hogy mit tegyen a rendszer védelmére!
Lehetséges, hogy ez ugyanaz az ember volt, akit Ignacio 1934 őszén meglátogatott, amikor az Barcelona kikötőjében egy hajón volt letartóztatásban? Ugyanaz az ember, aki hónapokkal később négyszázezer spanyol előtt mondotta el azt a beszédét, amely felkeltette a tömegek lelkesedését és elhatározásra bírta őket? A népek egyik legnagyobb veszélye az, ha kormányzóik elszigetelik magukat. Azana visszavonultan élt csodálatos palotájában, a Pradóban és csak írói tevékenységet folytatott. Távolmaradt az ország valóságától, a nép gondjaitól és aggodalmaitól és ugyanabba a hibába esett, amelyet a köztársaságiak annyiszor — és joggal — szemére vetettek az uralkodónak. Az a nemtörődömség, amely 1936 tavaszán úrrá lett rajta, később teljesen erőt vett személyén és kiölt belőle minden lelkesedést az iránt, hogy megvédje a Köztársaságot a támadástól, amely néhány hónappal később kezdetét vette.
— A Köztársaságot kellő módon védelmezzük, — felelte az elnök Ignacio aggódó kérdéseire.
— De Franco, Goded és Mola tábornokok a Kanári-szigeteken, a Baleárokon és Navarrában hadseregeket vezetnek még! És Navarrában vannak a karlisták, akikről nem szabad megfeledkeznünk. Maga az a tény, hogy Francót és Godedet eltávolítottuk az anyaországból, csak arra készteti őket, hogy még gyorsabban és időveszteség nélkül cselekedjenek, mert most már tudják, hogy nem bíznak bennük, — erőlködött Ignacio.
— A kormány mindezt számításba vette és megtette a szükséges intézkedéseket, — ezek voltak Azana utolsó szavai.
A nemzetgyűlésben a reakció kihasználta lehetőségeit. Minden utcai rendzavarás után a fasiszta képviselők a „törvény” és a „rend” helyreállítását követelték. A Népfront képviselőinek nagy többsége megszavazta az árulók megsemmisítését célzó törvényjavaslatokat, de a csak a köztársasági pártok tagjaiból alakult kormány ritmusa túlzottan lassú volt a Népfrontban képviselt erők számára, akik ezt a kormányt támogatták. A nép megszavazta a reformokat. Hol vannak ezek a reformok? Múltak a hónapok és a kormány továbbra is határozatlan és bizonytalan volt. A nép megnyerte a választásokat, de képviselői a kormányban azt hitték, hogy hónapok helyett évekig is elhúzhatják a Népfront-program megvalósításának elkezdését.
A Népfront például egyik politikai ugródeszkájának használta fel azt az ígéretét, hogy az 1934 októberi sztrájk kapcsán elbocsátott összes munkásokat vissza fogják venni munkahelyeikre. A villanytársaságnál, ahol apám ügyvezető igazgató volt, tucatjával akadtak megtorlásként elbocsátott munkások, akiket nem vettek vissza. Emlékszem, egy nap anyámmal mentünk apámért az irodába és a kapuban több elbocsátott munkást láttam, akik közül néhányan otthon készített villanyóradobozt árusítottak. Így akartak a nyomor ellen védekezni, mert a villamosvállalatok szolidaritása miatt teljességgel lehetetlen volt munkát találniok. A munkaadók segítették egymást a munkások ellen.
— Látod, apád nagyon sajnálja őket — mondta anyám megelőzve azt a kérdést, amelyet én úgy sem tettem volna fel, mivel igyekeztem elkerülni, hogy szüleimmel ilyesmiről beszéljek. — De ezeknek a munkásoknak meg kell tanulniok a leckét.
A választások után ez a probléma kiéleződött. A gyártulajdonosok egy része egy bizonyos fajta tőkés „ülősztrájkot” kezdett, gyárakat zártak be és üzleteket, vagy elbocsátották a személyzet egy részét. Ennek eredményeképpen a munkanélküliek száma jelentősen növekedett. De a kormány még ezt látva sem tett olyan intézkedéseket, amelyek szilárdságát bizonyították volna.
Ezekkel a problémákkal szembe kellett nézni. A nemzetgyűlés tagjait a szabotázs és a reakciósok rombolása aggasztotta s így csak még jobban lelassították a dolgok menetét. A Népfront programjának egyetlen pontját sem valósította meg a kormány. Akkor hát mire volt jó, hogy a nemzetgyűlés új törvényeket szavazzon meg? A törvényhozók dolgozhattak tevékenyen, de minden hatás nélkül, ha a kormány kezébe letett végrehajtó hatalom képtelen volt ezeket a törvényeket a gyakorlatban megvalósítani.
Az anarchisták tőkét kovácsoltak maguknak a helyzetből, sztrájkokat szítottak és magukkal rántották a sztrájkokba az UGT-t is. A népnek minden oka megvolt rá, hogy elégedetlenségét kinyilvánítsa és noha az UGT és a szocialista párt szervezetei, amelyeket Prieto emberei vezettek, türelmet tanácsoltak és azt, hogy a kormányt támogassák, napról-napra nehezebb volt elfojtani a tömegeknek a kormány gyengesége és tehetetlensége miatt érzett türelmetlenségét.
De vigyázni kellett arra, nehogy a fasiszták malmára hajtsák a vizet, akik csak egy „forradalmi” sztrájkra vártak, hogy megragadják az alkalmat és felajánlkozzanak annak elfojtására.
Amikor az izzó tavasz forró nyárba ment át, az emberek hangulata egyre jobban fellángolt. Néha az utcákon járva úgy tűnt, mintha az egész nemzet visszafojtaná lélegzetét és így, visszafojtott lélegzettel várná a kikerülhetetlen katasztrófát.
Egyszer már úgy látszott, hogy a reakciónak sikerült elérnie, amit akart. Yesteben, Toledo mellett, a csendőrök agyonlőttek tizennyolc parasztot, mert azok megtagadták, hogy elhagyják a földeket, amelyeket megműveltek és amelyeket egy építési vállalat vásárolt meg. A halottakat a csendőrök sietve eltemették, de a kivégzettek családtagjai kiásták a holttesteket és könnyen fel tudták ismerni őket — az egyiknek még a zsák is a vállán volt! Amikor a történtek a nyilvánosságra kerültek, a felháborodás hullámai rázták meg az országot. A madridi dolgozók egy pillanatig határozatlanok voltak. A reakció már készen állt arra, hogy „elfojtsa a forradalmi sztrájkot”, de a munkások nem mentek bele a csapdába.
A tizennyolc földműves a reakció újabb összeesküvésének áldozataként hullott el. Provokálni akarták a tömegeket, de ez ismét csak újabb bizonyítékát adta türelmének és komolyságának.
XXIX.
A feszültség elviselhetetlenné vált. Ha csengett a telefon, már nem tudtunk másra gondolni, minthogy biztosan valami kellemetlen hírt fognak közölni velünk. Az építőmunkások sztrájkja, amelyet a munkaadók szabotálása tett még zavarosabbá, a kormány gyengesége, az anarchisták erőszakossága, nemcsak hogy végnélkülinek tűnt már, de egyre jobban felizgatta a néphangulatot és növelte Madrid lakosságának riadalmát. A nemzetgyűlés vitái nyílt csatákhoz hasonlítottak. Ilyen körülmények között a lázadás terve túlságosan hamar került napvilágra. Hírek és álhírek tömege terjengett az országban. A falangisták megmutatták kártyáikat, amikor idő előtt birtokukba vették a valenciai rádióállomást. Amint észrevették, hogy túlkorán cselekedtek, majdnem ellenállás nélkül hagyták ott az épületet. Az esemény kapcsán foganatosított letartóztatások és házkutatások során egy falangista harci-szervezet helyiségében okmányokat találtak arról, ami készül és ezekben az okmányokban az összes, a lázadásba belekevert tábornokok neve is szerepelt.
Spanyolország most már egész terjedelmében ismerte a katonatisztek összeesküvését és szándékait, hogy a törvényesen uralomra jutott rendszer ellen fellázadjanak. Ignacióval végre a megkönnyebbülés érzése vett rajtunk erőt. A kormánynak most már nem lehet más kiútja, minthogy hatékony intézkedéseket foganatosítson és energikusan cselekedjék. Mindenki tudta már, kik tervezték a felkelést és mik voltak a felkelők szándékai.
De amikor aznap éjjel Ignacio hazatért, arckifejezéséből megértettem, hogy az események nem olyan gyorsan történnek, mint ahogy mi azt vártuk.
— Semmi, — mondta és egy szót sem kellett hozzátennie, hogy megértsem, miről van szó.
— Nem értem, nem tudom megérteni, hogy mi történt. Az utcán akármelyik embert megkérdezed, tudná, hogy mi az első tennivaló. Le kell tartóztatni Molát, Francót, Godedet. Le kell tartóztatni az összes gyanús elemeket és utána tisztázni kell, hogy valóban bele voltak-e keverve az összeesküvésbe vagy sem. De le kell tartóztatni őket most, amikor még időnk van!
Ignacio szavai tele voltak keserűséggel és kétségbeeséssel és valóban minden oka megvolt rá, hogy borúlátó legyen.
— De hát mi történik a kormánnyal? Miért nem határozzák el magukat, hogy végre tegyenek valamit? — kérdeztem én.
Ignacio igyekezett utánozni a miniszter hangját, de saját keserűsége nem engedte.— „Nyugodtaknak kell lennünk, ön rémeket lát, Cisneros.” Ezek csak szállongó álhírek. Bizonyítékokra van szükségünk. Bizonyítékok nélkül nem tehetünk semmit, érti? Ez egy törvényes rendszer, ez a mi rendszerünk, és fent kell tartanunk a demokráciát és a szabadságot mindenki számára.”
— A fasiszták számára is! — Én is éppen úgy fel voltam háborodva a kormány tehetetlensége miatt, mint Ignacio, aki így folytatta:
— És azok számára, akikről mindenki tudja, hogy árulók. De még csak nem is törődnek azzal, hogy leplezzék, hogy államcsínyre készülődnek! Mivel tudják, hogy a kormány nem tesz semmit ellenük, amíg nincsenek bizonyítékai … Igen, bizonyítékai! Meglesz minden bizonyítékunk és komoly bizonyítékunk, amikor már fellázadtak! Majd meglátják, majd meglátják a miniszterek …
Végre is elaludtunk. Nyugtalanul és kényelmetlenül forgolódtunk, amikor aznap éjjel újra megszólalt a telefon. Ignacio kiugrott az ágyból, míg én ott ültem a párnák közt és lélegzetemet is visszafojtottam, hogy válaszait halljam a másik szobából, hogy abból tudjam meg, mi történt.
— Meghalt? — hallottam Ignacio hangját.
Letörten tért vissza a hálószobába és mielőtt elkezdett öltözni, cigarettára gyújtott.
— Megölték José Castillót.
Castillo a rendőrség egy válogatott osztagának vezetője volt és a rendszer iránti hűségéről ismerték. Kaszárnyájuk nem mesze volt onnan, ahol mi laktunk és Castillo néha, mikor házunk előtt ment el, be-benézett hozzánk, hogy elbeszélgessen egy kicsit Ignacióval.
Azon a júniusi éjszakán vacsora után kiment sétálni a feleségével, hogy egy kis levegőt szívjon. A fasiszták hátulról lelőtték.
Még nem is hajnalodott, amikor Ignacio elment hazulról. A nép egész nap azt várta, hogy a kormány letartóztatja és megbünteti Castillo gyilkosait. Az emberek másról sem beszéltek az utcán, mást nem is lehetett tenni, másra nem is lehetett gondolni, keze között lévő munkájára senki sem tudta figyelmét összpontosítani. Ez a feszültség tovább nem folytatódhat. De hol fog kipattanni?
Egész Madrid tudta, hogy a fasiszták voltak Castillo gyilkosai. Éjféltájban Castillo századából néhány rendőr, akik parancsnokukat legjobban szerették és felháborodtak annak meggyilkolása miatt, egy autón elindultak a kaszárnyából és a főváros utcái felé vették útjukat. Egész nap várták, hogy a kormány intézkedjék, megbüntesse a bűnösöket, de eljött az éjszaka és a kormány nem tett semmit. Ezek a rendőrök elindultak, hogy saját kezükkel tegyenek igazságot és megbosszulják parancsnokuk halálát, akit annyira szerettek.
Néhány órával később a rendőrök visszatértek kaszárnyájukba és a garázsba vitték az autót. Madrid egyik temetőjében holtan feküdt José Calvo Sotelo, a fasiszták és a spanyol reakció igazi vezére, amióta José Maria Gil Robles megbukott és a februári választásokon nevetségessé tette magát.
Calvo Sotelo a nemzet reakciós elemeinek minden részében a legteljesebb bizalmat élvezte. A falangistáktól kezdve — mivel José Antonio apjának munkatársa volt a diktatúra idején, égészen a Spanyol Megújhodás Pártjának királypárti vezetőiig —, mivel ügyvédi pályafutását Don Antonio Maura irodájában kezdte el. Kétségtelenül ő volt az az ember, akinek a köztársaságellenes lázadás élére kellett állnia.
Halálának híre úgy terjedt el, mint a meggyújtott lőpor tüze. De ha a reakció számára ez valóságos gyászt jelentett, miért kellett volna azt várni hogy a nép sajnálkozzék egy fasiszta vezér halála miatt, amikor előző éjjel a Köztársaság hadseregének egyik legjobb tisztje esett el, akit a nép valóban szeretett, és azok gyilkolták meg, akik Calvo Sotelo parancsnokainak engedelmeskedtek?
Nem, a Falange gyilkosságainak sorozatával április óta hozzászoktatott bennünket az erőszakhoz. A nép nem sajnálta egyik legnagyobb ellenségének halálát. A kormány megbünteti a bűnösöket, ha ezt helyesnek találja, de előbb intézkedjék, hogy mindazokat a gyilkosságokat és bűnöket megtorolják, amelyek idáig büntetlenül maradtak.
— Most majd megkísérli a kormány, hogy megtegye, amit a választások utáni első nap kellett volna megtennie. De biztos vagyok benne, hogy még most sem fog merészelni semmi komolyat tenni. Majd! meglátod, hogy Mola vagy Franco már a nyakunkon lesz, mielőtt még elejét vennénk az államcsínynek, — ezeket mondotta Ignacio és mivel két éjjel nem aludt már, kimerülten lefeküdt.
Most emlékszem szavaira. De akkor úgy tűnt nekem, hogy túlságosan fáradt és ideges volt és fizikai kimerültsége láttatta vele a helyzetet ennyire sötét színben. A következő nap nyugodtan telt el. Délután elkezdtem járkálni odahaza és nem vártam, hogy egyik percről a másikra megérkezzék Mola vagy Franco felkelésének a híre. Már régen megcsináltam nyári terveinket, anélkül, hogy Ignacio figyelmét azok iránt fel tudtam volna kelteni. De tudtam, hogy szüksége van pihenésre és nem törődtem közömbösségével. Luli már egy iskolai táborban volt az Escorialban és bennünket meghívtak Ibiza szigetére Albertiék, akik ott házat béreltek.
Mint minden évben, most is bezártuk az üzletet, Inéz július 10-én elindult az Egyesült Államokba, hogy családját meglátogassa. De mielőtt Madridból elmentünk volna, elhatároztuk, hogy a hadügyminisztériumhoz és az üzlethez közel keresünk másik lakást. Találtunk is egy nagyon kellemes, teraszos lakást a Palace-szálló közelében. A költözködéssel várnunk kellett, amíg az építőmunkások sztrájkja be nem fejeződik és néhány munkást hívhatunk, akik segítenek a berendezkedésnél. Közben Alfredo Bauer, egy barátunk — aki a Köztársaság kikiáltása előtti években tönkrement bankár-családhoz tartozott — meghívott bennünket, amíg új lakásunkat elfoglalhatjuk, lakjunk az ő Madridon kívül fekvő házában. Elfogadtuk meghívását és már be is rendezkedtünk nála, amikor az események szörnyű gyorsasággal elkezdtek peregni egymás után.
Calvo Sotelo temetése újabb és még hevesebb fasiszta tüntetést eredményezett. A temetéssel nyilvánvalóan madridi erejüket akarták megmutatni a nemzetgyűlés állandó bizottságának. Másnap Gil Robles, aki Calvo Sotelo halála után visszatért a „vezéri polcra”, a nemzetgyűlésben egy fenyegetésekkel teli, cinikusnál is cinikusabb beszédet mondott.
„Calvo Sotelo vére rajtatok szárad. A felelősség a ti pártjaitokra hull vissza (a Népfrontot alakító pártokra) és az egész parlamentáris rendszerre. Az országban már hatalmas fasiszta többség van … Lesz még néhány szavunk hozzátok a parlamentben. Már közeledik a nap, amikor az erőszak, amelyet elindítottatok (szó szerint így mondta), ellenetek fordul.”
A kormány ezt a beszédet „polgárháborús üzenetnek” nyilvánította és az igazság az volt, hogy ebben nem nagyon tévedett. Az igazság szerelmesei csak csodálkozhattak Gil Robles vádjain, amelyek szerint a kormány és a Népfront volt az, amely elindította az erőszakot az országban. Végignézve a gyilkosságok, merényletek, rendbontások és provokációk sorozatát április 14-től kezdve, nagyon is könnyű volt ujjal rámutatni a bűnösökre, Calvo Sotelo életével fizetett a gyilkosságok százaiért, amelyeket e három hónap alatt elkövettek és amelyek legnagyobb részükben büntetlenül maradtak.
A két következő nap szörnyű várakozásban telt el. Ignacio éjjel-nappal házon kívül volt és igyekezett a getafei repülőtéren állandó, megbízható őrséget szervezni. En megpróbáltam odahaza pihenni. De nem lehetett. A hőség túl nagy volt ahhoz, hogy az új lakásba menjek és elkezdjem az egyik szobában felhalmozott bútorokat elhelyezni, azonkívül sem az új lakás, sem egyéb személyes ügyeim nem érdekeltek most. Néha vacsora után barátaink jöttek meglátogatni bennünket. A beszélgetések mindig ugyanazon téma körül forogtak. Nem tudom, ki volt az, aki az egyik este így kiáltott fel:
— Bár csak már kimennének az utcára! Ez a helyzet elviselhetetlen!
Ezek a bolondul hangzó szavak csak valamennyiünk gondolatait tükrözték vissza. És a legsúlyosabb az volt, hogy maguk a kormányzók ugyanígy vélekedtek.
De mindennek ellenére, én még mindig nem akartam hinni a felkelésben. Egy katonai felkelést — gondoltam — meglepetésszerűen végre lehet hajtani. De most, hogy mindenki tudja és másról sem beszél, a kormány biztosan megtette az intézkedéseket és az adott pillanatban az összes rúgók pontosan fognak működni, hogy a lázadást csírájában azonnal elfojtsák. Így továbbra is nyaralási előkészületeimmel foglalkoztam, hogy amint a helyzet egy kicsit tisztázódik, Ibizára utazhassunk.
Elérkezett 1936 július 17-nek napja.
A délelőtt úgy telt el, mint más napokon. Ignacio korán elindult a minisztériumba, én otthon maradtam és olvastam barátunk hűvös szalonjában. Valóságos oázis volt ez ezekben a napokban. Ignacio délben két óra felé hazajött ebédelni, sápadt volt, ideges és fáradt. Azt mondotta, hogy Casares megkérte, maradjon otthon és pihenje ki magát aznap délután, mert valószínűleg ő is észrevette, milyen fáradt.
Míg ebéd után a kávét ittuk, megszólalt a telefon. Ignaciót hívták a minisztériumból.
— Megyek, ha kell — hallottuk, hogy a hallgatóba mondja — de teljesen ki vagyok merülve és szerettem volna egy kicsit pihenni, mielőtt elindulok. Mondd meg, ha nagyon szükségetek van rám.
Szünet. És ismét Ignacio hangját hallottuk. De ez már mintha más ember hangja lett volna.
— Tökéletesen értem. Azonnal indulok. — Ismét szünet. — Igen. Azonnal.
Odajött a szalon ajtajába, ahol mi ültünk.
— A hadsereg fellázadt Marokkóban — mondta — az összeköttetés az afrikai zónával teljesen megszakadt. Valószínűleg a félsziget néhány tartományában is lázadási kísérletek történtek.
Felálltam és valami furcsát éreztem a torkomban.
— Mikor történt? — kérdeztem.
— Reggel tízkor. Casares közvetlenül utána tudta, de elment a minisztertanácsra és nem szólt a többieknek egy szót sem, csak az utolsó pillanatban. Úgy látszik, mostanáig nem tulajdonított fontosságot neki.
Ignacio hangjának keserű színezete volt, ám mégis olyan határozottság csengett belőle, amelyet eddig a pillanatig nem vettem észre nála.
— Tehát azt hiszed, hogy a helyzet súlyos? — kérdeztem.
— Ez a felkelés, amelyre vártunk. Meglátjuk, hogy Spanyolország fasiszta-e, amint Gil Robles mondja, vagy képes-e magát megvédeni.
És délután három órakor elindult otthonról.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
