(1931—1936)
HARMADIK RÉSZ
(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)
11
XXVI.
Eljött február 16-a. Tudtuk, hogy a nép a Népfront mellett áll. Ez nem volt kétséges. De képesek lesznek-e a rosszultáplált falusiak és az elszegényedett munkások szilárdan ellenállni a fenyegetéseknek és a megvesztegetési kísérletnek. Matrac és takaró mindig fényűzésnek számított a tizenöt millió spanyol paraszt legtöbbjének. De azon a télen, az 1934-es sztrájk megtorlásának következményeképpen munkások és földmunkások ezrei voltak kénytelenek eladni vagy elzálogosítani ágyneműjüket …
És a CEDA duzzadtképű vezére parancsot adott, hogy száz ezerszámra osztogassák a takarókat és matracokat.
Ignacio és én korán mentünk szavazni. Életemben először járultam az urnához. A mi városnegyedünk nem volt elegáns és lakói nem voltak gazdag emberek. A szavazók hosszú sorban álltak a lépcsőkön. Az iskola kapuja előtt, ahol a választási bizottság volt, csupa egyszerűbb embert láttunk, egy-két orvos vagy szabadfoglalkozású, kiskereskedők, tisztviselők várakoztak. A szavazók között valami szívélyes kedves légkör uralkodott s ez szép reményeket keltett bennünk.
Amikor kimentünk, meg voltam győződve arról, hogy ezek mind, férfiak és asszonyok, egyöntetűen a Népfrontra fognak szavazni, noha egyikük sem ejtett ki egyetlen olyan szót sem, amely erre utalt volna. Türelmesen és tiszteletteljesen várakoztak, hogy rájuk kerüljön a sor.
Hazamentünk és majd szétvetett bennünket a feszültség.
Egész nap a rádió és a telefon mellett ültünk, mindig vártuk, hogy valami hír érkezik. Féltünk, hogy rendzavarás lesz. De a nap Madridban nyugodtan telt el és a felfegyverzett falangisták jelenléte ellenére, alig egy-két kisebb rendzavarás történt csak.
Délután kis lakásunk zsúfolva volt barátainkkal. Jöttek-mentek, várták a híreket, hozták azokat, amelyeket az utcán hallottak, hallgatták a rádiót és széthordták azokat a híreket, amelyeket állandóan telefonon kaptunk vagy adtunk le. Így együtt, közösen, könnyebben tudtuk elviselni a várakozást.
Estefelé hallottuk az első hangokat: többen kivonultak az utcára és hangosan ünnepelték a győzelmet. De még túl korán volt ahhoz, hogy a madridi hivatalos jelentéseket ismerjük és még kevésbé az egész Spanyolországra vonatkozó eredményeket.
Nem mertünk még hitelt adni a keringő híreknek, mert ha esetleg mégsem igazak? De egymásután érkeztek a vidéki jelentések, a rádió közölte a madridi hivatalos eredményeket és ekkor a győzelem már biztos volt. A Népfront az egész országban diadalt aratott. Madridban és más fontos városokban képviselőink hatalmas többséget szereztek.
A reakciósok látva, hogy minden elveszett, néhány tartományban igyekeztek erőszakot alkalmazni. Néhány katonatiszt utcai rendzavarások ürügye alatt, (ami persze csak a tömegek lelkes ünneplése volt), az utcára vitte csapatait.
Gil Robles nem váltotta be ígéretét, hogy „visszatér a hadügyminiszteri székbe”, amelyben azóta ült, mióta a „központi” kormány megalakult. Ám Franco tábornoknak, még mielőtt vezérkari főnöki állását otthagyta volna, ideje volt parancsot adni, hogy a Falange és a CEDA minden „senoritójának” fegyvereket osszanak.
Az UME (Spanyol Katonai Szövetség), amelyben aktív és nyugdíjas reakciós tisztek tömörültek, elkezdett mozgolódni. Franco tábornok felajánlotta szolgálatait Portela Valladeresnek, a „központi” kormány miniszterelnökének, hogy katonai diktatúrát teremt, mielőtt a választásokban győztes Népfront átvehetné a hatalmat. Számított az UME segítségére, amely magával vitte volna a hadseregnek nagyrészét, ha nem a zömét.
Ez persze felkeltette a nép haragját és ez a népharag egyes helyeken összetűzésekben nyilvánult meg, felgyújtottak néhány kaszinót és tiszti klubot, a cedista és falangista „senoritók” gyülekezőhelyét és olyan újságok szerkesztőségeit, amelyek nyíltan uszítottak lázadásra a diadalmas nép ellen, felgyújtottak néhány templomot is, ahol fegyverraktárakat találtak, vagy amelyeknek szószékeiről több propaganda-szentbeszédet tartottak Gil Robles és a Falange politikája, mint Krisztus mellett.
A vidéki választásokon is győzelmet arató Népfront néhány képviselőjelöltjét a csendőrség letartóztatta, mert még mindig régi vezetőitől kapott parancsokat. A nép attól félt, hogy államcsínyre készülnek. Engedje, hogy egy olyan katonai felkelés igázza le, amelyet az összes reakciós pártok támogatnának? A kormány látva, hogy minden tekintélyét elvesztette, beadta lemondását.
Azana egy, csak köztársaságiakból alakult kormánnyal vette át a hatalmat. Ebben a kormányban a Népfrontban szereplő munkáspártok képviselői nem voltak benne. De a reakciósoknak nem volt idejük arra, hogy fegyveresen felkeljenek. És Spanyolországban elkezdődött az éber nyugalom korszaka.
Mert február 17-ének reggelétől kezdve az egész nép mintegy riadókészültségben éberen őrködött. Túlsókat szenvedtek már ahhoz, hogy teljesen megbízzanak egy csakis köztársaságiakból alakult kormányban, amelynek elnöke Azana.
A mi házunk is, épp úgy, mint a többi spanyol polgároké, akik mint mi, számot adtak maguknak az ország szükségleteiről és a leselkedő veszélyről, állandó feszültségben élt. Nem emlékszem egyetlen éjszakára vagy napra sem a választásokat követő hónapok alatt, amikor ne kaptunk volna értesítést valami köztársaságellenes összeesküvésről. Nem fért kétség ahhoz, hogy a reakciósok, akik az urnáknál vereséget szenvedtek, készen állnak, hogy erőszakkal kerüljenek uralomra.
Ám az eseményekben az volt a tragikus, hogy a Köztársaság még nem tanulta meg, hogyan kell védelmeznie magát. Sok minden történt, amióta 1931-ben XIII. Alfonz elhagyta Spanyolországot. Spanyolok ezrei haltak meg és tűrték el a kínzásokat, hogy megőrizhessék a szabadságot. A cenzúra, az önkény és az elnyomás a századokon át elnyomott Spanyolországból szomorú és szegény országot csinált. Az összeesküvésről érkező állandó hírek, a folytonos riadókészültség, a konspirációk felfedezése világosan megmutatták, hogy a fasiszták hamarosan kísérletet tesznek arra, hogy a fennálló rendszert fegyveresen és erőszakosan döntsék meg.
… és mégis, Azana és kormánya továbbra is ugyanazzal az imádattal ragaszkodott a „törvényesség” betűihez, amely annyira jellemezte az 1934-es köztársaságot. Azana nem volt képes elbocsátani egyetlen tisztet vagy hadseregparancsnokot, ha nem bizonyították be „bizonyítékokkal”, hogy a kormány ellen összeesküdött. Ignacio nem tudta visszafojtani kétségbeesését. Éppen úgy tudta, mint mindenki más, kik a kormány ellen konspiráló parancsnokok. De az új hadügyminiszter, Santiago Casares Quiroga — Azana köztársaságpárti híve, aki Ignaciót maga mellé vette — szintén nem tette meg azokat az intézkedéseket, amelyeket mindenki szükségesnek tartott ahhoz, hogy a köztársasági és demokratikus rendszer Spanyolországban fennmaradhasson.
A közömbösség, öntudatlanság és túlzott derűlátás láttán, amelyekbe a hadügyminisztériumban minduntalan beleütközött, és amely az egész kormánynak kerékkötője volt, Ignacio megkérte a minisztert, engedje meg neki, hogy a getafei repülőtér parancsnoka lehessen. Getafe és Cuarto Vientos voltak a főváros repülőterei. Erről a helyről Ignacio legalább maga köré gyűjthette a köztársasági érzelmű tisztek egy csoportját és más kevésbé fontos repülőterekre helyeztethette át azokat a kétesebb elemeket, akiket a kormány oly szőrszálhasogatóan „törvényes” magatartása miatt nem távolíthatott el a légierőktől. És noha a katonai légierőknek nagyon kevés ósdi és öreg repülőgépe volt, mégis igyekezett más repülőtisztekkel egyetértésben, Nunez del Prado tábornok parancsnoksága alatt, a repülőgépeket azokon a repülőtereken összegyűjteni, ahol a személyzetben nagyobb bizalma lehetett.
Néhány héttel később — s ez idő alatt alig láttam a férjemet — egy este fáradtan, de elégedetten jött haza.
Legalább ami a légierőket illeti, minden lehető óvintézkedést megtettünk — mondta. — Hacsak a miniszterek valamelyike nem sajnálja meg azokat a „szegény pilótákat”, akiket ezekre a repülőterekre helyeztünk át …, nem hiszem, hogy a Leonban vagy Sevillában maradt gépek hosszabb utakra merészkedhetnének bombázó szándékkal! Madridot meg aztán igazán nem képesek bombázni!
Ignaciónak igaza volt. Azok a repülőgépek nem bombázhatták Madridot, sem más spanyol várost, nem gyilkolhattak spanyol férfiakat, asszonyokat és gyermekeket …
Ám 1936 márciusában sem Ignaciónak, sem nekem nem jutott volna eszünkbe, hogy külföldről érkeznek majd repülőgépek, amelyek bombáikat Spanyolország lakosságára fogják ledobni.
XXVII.
A katonai lázadásra való előkészületek, amelyek megszakítás nélkül folytak a választások napja óta, a reakció terveinek csak egy részét alkották. A kereskedelem kezdett hanyatlani Madridban. A gazdagok külföldre vitték pénzüket, sokan maguk is eltávoztak. Üzletünkben szemlátomást vettük észre, mint csökken a forgalom. Ez azonban nem nagyon aggasztott bennünket, mert ismét minden gondolatunk a köztársaság körül forgott.
Zenobia azonban mintha megváltozott volna. Republikánus lelkesedése kissé alábbhagyott. Bútorozott lakásait egyre nehezebben tudta kiadni és az üzlet forgalmának csökkenése letörte. Római tartózkodásunk idején sok új barátságot kötött és visszatértemkor azt láttam, hogy megváltozott. Inéz és én, akik annyira kívántuk a Népfront győzelmét a választásokon, nem tudtuk elérni, hogy Zenobia rokonszenvét vagy bizalmát fejezze ki a választásokon egymással szembenálló két ellenfél valamelyike iránt. Azt mondotta, hogy ő a politikai küzdelmek „felett” érzi magát és nem akar állást foglalni sem az egyik, sem a másik fél mellett. Akármennyire igyekeztünk is meggyőzni arról, hogy ezek nemcsak politikai küzdelmek, hanem a szabad, független és modern Spanyolország jövője forog kockán, nem értünk el eredményt. Amikor február 16-a elérkezett, megmaradt annak, aminek tartotta magát: „semlegesnek”, és nem szavazott. Március folyamán ellenséges érzülete a Népfront iránt egyre jobban megnyilvánult. A politika Spanyolországban életkérdéssé vált. És lehetetlen volt ugyanolyan fokú barátságot érezni valaki iránt — akármennyire is akarta az ember —, akinek nem ugyanaz a meggyőződése, nem ugyanazért lelkesedik, nem ugyanazok a reménységei. Noha külsőleg megmaradt ugyanannak, ami volt, Zenobia iránt érzett mély barátságom kezdett elhidegedni.
Madridba való visszatérésünk után sok más változás is következett be személyi kapcsolatainkban. Szüleim például elálltak régi álláspontjuktól, hogy Ignaciót levegőnek tekintik és meghívtak bennünket ebédre. Ez valóságos eseményszámba ment. Ignacio bizonyára jobban szeretett volna nem elmenni, de, mert úgy látszott, hogy késznek mutatkoznak arra, hogy „megbocsássanak”, úgy gondoltuk, hogy nekünk is ugyanazt kell tennünk velük és így elfogadtuk a meghívást. Ezután minden két hétben, sőt néha minden héten egyszer, velük szoktunk ebédelni új lakásukban, amelyet a mi népművészeti üzletünk rendezett be. Látva ugyanis, hogy a hímzések és az edények eladása mennyire csökken, elhatároztuk, hogy lakásberendezéssel is foglalkozunk és szüléink tágas lakosztálya volt az első megrendelés, amit kaptunk. Öcsém, akit ritkán láttam, már tizenhétéves volt és éppen ekkor tért vissza Németországból, ahol egy éven át egy katolikus pap házában lakott, ugyanúgy, mint apám fiatalkorában. Igyekeztem megtudni, hogy a Harmadik Birodalom milyen hatással volt rá, de hasztalanul, mert kizárólag a lányok és a boxolás kötötték le figyelmét.
Két férjezett húgommal soha nem találkoztam össze. A legfiatalabbik nem volt teljesen egészséges, nem ment férjhez és a szüleimmel élt így őt gyakrabban láttuk. Kétségtelenül sem Marichu, sem Regina, sem férjük nem óhajtottak velünk találkozni. Tudtam, hogy Marichu nem lehet boldog a férjével és egyáltalán nem leptek meg azok a hírek, hogy nagyon világias életet él és nagyon hozzászokott a pókerjátékhoz, amelyben — mint hallottam — nagy szerencséje volt. Így igyekezett ellensúlyozni, legalább részben, férje szinte közmondásos fukarságát. Később az a hír terjedt el, hogy Marichu, Maura hercegének lányaival együtt, belépett a Falange szervezetébe és ott nagyon tevékenyen dolgozik. Anyám egy napon megvallotta nekem, hogy kifejezetten aggódik emiatt. Nem törődött volna azzal, ha húgaim a Spanyol Megújhodás Pártjában, vagy a CEDA-ban tevékenykednek, de a Falangeban, ahol mindenki tudta, hogy bérgyilkosok vannak … az más volt. Anyám hajlamos volt arra, hogy szabadjára engedje fantáziáját és húgom és unokahúgai hirtelen lelkesedését a politika iránt azzal magyarázta, hogy valamennyien többé-kevésbé „plátói” szerelmet éreznek José Antonio Primo de Rivera, a Falange fiatal vezére és a volt diktátor fia iránt. Valójában nem volt újdonság az, hogy fiatal és családi okok miatt férjhezment asszonyok, akiknek nem volt elfoglaltságuk, tudatlanok voltak és egy kissé szerencsétlenek is, az unalom ellen egy politikai párt újdonságában keressenek szórakozást.
Regina, akivel húgaim közül legjobban megértettük egymást, csaknem annyira eltávolodott tőlem, mint Marichu. Egy régi arisztokrata családból származó mezőgazdászhoz ment férjhez, akinek azonban nagyon kevés vagyona volt. Alig háromszor vagy négyszer láttam azóta, hogy Alcalá de Henáresbe elkísértem és ő engem bemutatott Ignaciónak. Láthatólag ő — vagy talán inkább férje — nem értett egyet válásommal és új házasságommal.
Még azután is, hogy szüleim már meghívtak bennünket házukba, Regina ezt a magatartását továbbra is megtartotta, noha meg vagyok győződve arról, hogy inkább politikai, mint egyéb okokból, ez férje kívánságára történt. Regina férje az 1931-es Köztársaság idején mérnöki állást kapott az Agrárreform Intézetnél, de később világosan kimutatta, hova húz, és mint annyian mások, ő is közreműködött annak a reformnak szabotálásánál, amelynek gyakorlati megvalósítása éppen az ő feladata is lett volna.
Szüleim házában az ebédek természetellenesek voltak. Mindannyian gondosan elkerültük azokat a beszédtémákat, amelyekben őszintén ki kellett volna fejeznünk gondolatainkat vagy véleményünket. De olyan témát sem érinthettünk, melyben felmerült a veszély, hogy valamilyen politikai, társadalmi vagy vallási kérdést kell érintenünk. Mégis sikerült felületesen szívélyes viszonyt teremtenünk szüleimmel s ezt még a Népfront győzelme után is megtartottuk, különösen Luli kedvéért. Így folyt ez, amíg apám el nem határozta, hogy birtokait felosztja.
Úgy látszott, mintha szüleim valóban megkedvelték volna Ignaciót és „politikai véleményünk”, valamint annak ellenére, hogy „nem voltunk egyházilag megesküdve”, anyám többször mondta nekem „bizalmasan”, hogy mindketten szeretnék, ha „a többi vejük is olyan volna, mint Ignacio”.
Azon a napon, amikor apám birtokainak kérdését felvetette, ebéd után közölte, hogy beszélni akar velünk. Bevezetett bennünket irodájába, egy tágas és kényelmes szobába, ahol a kávét szolgálták fel. Anyám Ignaciót konyakkal kínálta és rosszul leplezett zavarral nagyszerű szivart nyújtott át neki. Rajtam is kezdett úrrá lenni az idegesség, amelyet mindannyian éreztünk. Nem fért kétség ahhoz, hogy apám valami döntő és nagyfontosságú dolgot készül közölni velünk … Vártunk. Végre is beszélni kezdett:
— Ahogy látjátok, lassan öregszem …
Nem tudtam, hogyan fogjam fel ezeket a szavakat. Valójában nagyon fiatal volt még külsőleg, erőteljes Volt és amint hallottam, üzleti ügyei és vagyona évről évre gyarapodtak. Soha nem hallottam, hogy ilyen gondjai lettek volna.
— A gyermekeimre is kell gondolnom, — folytatta.
Ignación meglátszott, hogy kezdi kellemetlenül érezni magát. Semmi nem zavarta annyira, mintha emlékeztetik, hogy én egy olyan gazdag földbirtokosnak a lánya vagyok, akinek üzleti ügyei is virágzanak. Szerény életmódunk miatt senki nem kételkedhetett abban, hogy kiadásainkat csakis Ignacio fizetéséből fedezzük.
— Tudjátok, — kezdte ismét apám most már gyorsabban, mintha hirtelen ki akarná adni magából mindazt, ami benne van — hogy amint a földreformtörvény életbelép, ez összes birtokainkat érinti. Ezzel szemben, ha birtokaimat most felosztom gyermekeim között, az egyes parcellák nem lesznek olyan nagyok, hogy azokat a reform érintse. Ezért szeretném tudni, melyik az a birtok, amelyik legjobban tetszik nektek, hogy a nevetekre írassam.
— Apám, — vágtam közbe. — Nem kell tanácsot kérned tőlünk olyan ügyekben, amelyek a birtokaidra vonatkoznak, mert sem én, sem Ignacio nem akarunk földet. A városban kell élnünk és ezért nem is tudnánk elfogadni ilyesmit.
Apám köhécselni kezdett. Világosan látszott rajta, hogy nagy zavarban van.
— Nem értitek, hogy miről van szó. Marichu és Regina azonnal megértették.
Anyám nyugtalansága ellenére is egy kézmozdulattal biztatta apámat, hogy folytassa.
— Csak egy formai kérdésről van szó. Valójában én továbbra is éppen úgy foglalkoznék a birtokkal, mint eddig és csak a jövőben, egy napon lenne az a tiétek. Másképpen a törvény, hát, szóval érted …
Igen, túlságosan jól is megértettük. Csak arról volt szó, hogy az agrárreform következményei alól akart apám kibújni és ezért szüksége volt ránk, mint cinkosokra. És ha a birtokokat az öt gyerek és szüleim között hat parcellára felosztjuk, még így is csak éppen, hogy nem lépi át a törvény által megengedett határt.
Mikor apám hajthatatlanságomat látta, Ignacio felé fordult.
— Valójában csak néhány évvel hozzuk előbbre azt a felosztást, ami halálomkor úgyis megtörténne. Mert úgy-e ti is azt akarjátok, hogy egy szép napon valamitek legyen, nem igaz?
Ignacio felállt és indulni készült.
— Ez egy olyan ügy, amelyhez nekem semmi közöm nincsen, — mondta. — Connie azt fogja tenni, amit legjobbnak lát. — És indult az ajtó felé.
De én is felálltam, hogy férjemet kövessem.
— Tudod, hogy mi az én véleményem, apám, annyira, hogy nem is szükséges megkérdezned.
Hidegen elbúcsúztunk, igyekeztünk érzéseinket leplezni és elmentünk.
Szüleim, kétségtelenül tapintatosan, többé nem érintették ezt a kérdést, de sem ők, sem mi nem tudtunk elkerülni ettől a naptól fogva egy bizonyos feszültséget kapcsolatunkban. „Megbocsátották” válásomat, házasságomat, még „idealista eszméimet” is, de csak addig, amíg ezek az eszmék elméletben voltak meg. Hogy ezt a gyakorlatban is meg akarjuk valósítani, az már nem fért a fejükbe. Ez összeütközésbe került családunk eszméivel és mindenekfölött érdekeivel. Apám kétségtelenül híve volt annak, hogy La Mata és Salamanca parasztjai modernizálódjanak, többször mosakodjanak, hogy ne legyenek olyan tudatlanok és hogy meg tudják tanulni apám mezőgazdasági gépeinek a kezelését, anélkül, hogy minden évben újra kelljen javítani azokat. De hogy ezek a parasztok milyen módon jutnak a jobb élethez, ez apámnak soha nem jutott eszébe.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!