(1936—1939)

NEGYEDIK RÉSZ.

(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)

1

I.

1936 július 17. Délután 3 óra.

Katonai felkelés Marokkóban. Ignacio elment a hadügyminisztériumba. Én egyedül maradtam otthon. A nagy melegben kinyitottam a zsalugátert és kinéztem az utcára. Egy árus tolta a kocsiját, de egyébként minden csendes volt. A nap úgy csorgott az utca kövezetére, mint az olvadt ólom. Madrid nyugodtan pihent.

1936 július 17. Délután 4 óra.

Ignacio most már biztos hamarosan felhív, hogy megmondja: „Ne aggódj, semmi az egész; az árulókat letartóztattuk.” És néhány napon belül elmehetünk, ahogy terveztük, Ibizára, a tenger mellé, hogy Ignacio kipihenhesse magát.

1936 július 17. Délután 5 óra.

Most már biztos, hogy Ignacio rövidesen telefonál.

Katonai felkelés Marokkóban. És ha igaz volna, hogy ez az oly régen előkészített puccs? Ignacio legalább is ezt mondotta, mielőtt elment. És ha a Madridban állomásozó csapatok is fellázadnak? A nép megvédené a köztársaságot. Nem, Spanyolország nem lehet fasiszta …

1936 július 17. Este 8 óra.

A hőség még mindig úgy terül Madrid felé, mint egy felhő; a levegőtől nem lehet lélegzeni. Az utcán már valamivel több mozgás észlelhető; az emberek kettes-hármas csoportokban tartanak hazafelé, némelyek széles kézmozdulatokkal vitatkoznak, mások hangtalanok. Mindenki a felkelésre gondol? Miről beszélhetnek?

Este 9 óra. Alfredo Bauer jön haza. Sétálni volt a város központjában. A legjelentősebb cedisták, a Spanyol Megújhodás Pártjának néhány ismert tagjával, a Molineró teraszán ülnek, a Gran Vián, Alfredo látta őket és ezt jó jelnek tartja. Ha a felkelést nem fojtották volna el, vagy ha súlyos következményei volnának, a fasiszták nem mernének így kiülni a kávéházakba és a kormány már letartóztatta volna őket …

— Azt hiszed? — kérdeztem én, ahogy az asztal mellett ültünk.

Alfredo gondolataiba mélyedt és a tányérját nézte. — Az igazság az, hogy mind nagyon elégedettnek látszottak — szólt. — Nagyon jókedvűen ittak, mintha csak ünnepeltek volna valamit.

1936 július 17. Éjfél.

Miért nem telefonált még eddig Ignacio? Tudja, hogy egyedül vagyok itthon és várom a hangját, hogy megnyugtasson. Ha módjában lett volna, biztos hogy felhív. De dolga van, talán ki kellett mennie valamelyik repülőtérre …

És ha így van, akkor a lázadás komoly.

1936 július 18. Hajnal 4 óra.

A szalon ablakánál ülök és kinézek az utcára. Alfredo most jön haza.

— Ignacio még nem jött meg — mondom.

— Jobb lesz, ha lefekszel — felel Alfredo. — Nincs semmi újság.

Végigdőlök az ágyon, de nem tudok aludni. Nagyon meleg van. Amikor a nap besüt a szobába, felkelek, megfürdöm és felöltözöm. A lány behozza a kávét és mellette az első reggeli lapokat. Annyira fáj a fejem, hogy a címek nagy fekete betűit sem értem tisztán. De különben is, az újságok sem mondanak semmi újat. „A kormány megtette a szükséges óvóintézkedéseket, kezében tartja a hatalom gyeplőit és meg fogja akadályozni, hogy egy csoportnyi áruló polgárháborút provokáljon Spanyolországban.”

Óvóintézkedéseket tettek! Ismét leülök az ablak mellé és zúg a fejem. A fejfájástól gondolkozni sem tudok. Látom, hogy az emberek — mint minden nap — kijönnek a házakból. Közömböseknek látszanak. Ők is a felkelésről beszélnek?

1936 július 18. Délelőtt 11 óra.

Mintha az egész házat megremegtetné a telefoncsengő átható hangja. Szaladok, hogy leakasszam a hallgatót.

— Ignacio? Jól vagy? Mi történt9 Mikor jössz? A felkelés …

Hirtelen közbevág, nem engedi, hogy folytassam.

— Most a hadügyben vagyok, érted? Az éjszakát a repülőtéren töltöttem. Megtettük az intézkedéseket.

— Igen. De, mondd ..

.— Connie — a hangja a telefondróton át erősebben hallatszik. — Szeretném, ha megígérnél valamit …

— Jó, de …

— Meg kell ígérned, hogy nem mégy el otthonról, amíg én nem mondom. Nézd, ha nem hallgatsz rám, egy perc nyugtom sem lesz. És elég gondunk van most itt …

— De miért? Mi történik? — kérdeztem.

Ignacio letette a kagylót. Szörnyen dühös voltam. Még meg kellett tanulnom a háborús időben szükséges legelemibb óvatosságot is és különösen azt, hogy lehetőleg mennél kevesebbet beszéljünk telefonon.

1936 július 18. Délután 4 óra.

Megpróbáltam aludni egy keveset. Ugyanazzal a fejfájással ébredtem, amellyel lefeküdtem. A hőség elviselhetetlenné vált. Alfredo rádiója már régen nem működött és mindeddig képtelenek voltunk szerelőt találni, aki megjavítsa. De a kormány rendeletet adott ki, hogy az összes hangszórók működjenek és az ablakon át hallhattuk a Madridi Rádió bemondójának hangját, amint a kormány közleményeit olvassa fel: „Spanyolok! Hallgassátok a hivatalos leadásokat! Ne engedjétek, hogy az árulók által terjesztett hírek befolyásoljanak benneteket, s ne higgyetek a híreknek sem, amelyek csak pánikot és bizonytalanságot akarnak kelteni. A kormány állandóan közleményeket bocsát ki, hogy a közönséget az eseményekről tájékoztassa. Ne zárjátok el a rádiókat, mindenki állítsa hangosra a hangszóróját!”

Alfredo lakásával szemben, az utca lejtős részén kioszk volt, ahol szendvicseket és frissítőket árusítottak. Az élelmes tulajdonos hangszórót szerelt fel és így jelentősen növelte fogyasztóinak számát. Az összes asztalokat családok vagy párocskák foglalták el, nagy lassúsággal szürcsölték a frissítőket és várták a legújabb híreket.

Alfredo és én már nem tudtunk tovább otthon maradni. Ez az elszigeteltség elviselhetetlennek tűnt. Estefelé lementünk a kioszkba, hogy elvegyüljünk egy kicsit az emberek közé, akik éppúgy éhesek voltak újabb hírekre, mint mi magunk.

— A Köztársaság uralja a helyzetet — mondotta a bemondó.

— Ha, ha! Most az egyszer jól megrakjuk ezeket az árulókat, mondotta halkan egy középkorú férfi, kövérkés és jóindulattól sugárzó feleségének, áld mellette itta a korsó sört. — Majd meglátják ezek a disznó tábornokok … Mindet agyon kellene lövetni. — Az asszony beleegyezőleg bólogatott.

— A Köztársaság elnöke áttette székhelyét a Nemzeti Palotába — folytatta a rádió.

Egy magas, sovány, jólöltözött és lenyalthajú fiatalember gúnyosan és elég hangosan fűzte hozzá, hogy mindenki jól hallhassa:

— Úgy, szóval a kormány uralja a helyzetet és a „Szemölcsös” mégis Madridba kell, hogy jöjjön … Nem rossz!

A szomszédunk felkelt. — Ismételje meg, amit mondott, aljas fasiszta!

A közönség egy pillanatra nem figyelt a rádióra és odagyülekezett a szomszédunk köré, akiből hirtelen a Köztársaság védelmezője lett:

— Hol van Mussolini barátja?! — kérdezték. De a jól fésült ifjú már diszkréten ellépett az asztalok között.

— Valójában, ha az ember a rádiót hallgatja, még kevésbé értesül arról, hogy mi történik, — panaszolta Alfredo és igaza volt.

Felkeltem, hogy hazamenjek. Ha legalább Ignacio hazajönne …

Éjfélkor lefeküdtem. Úgy aludtam el, hogy a rádióbemondó hangját még hallottam.

Másnap reggel hirtelen riadtam fel. Még nagyon korán volt. Az ablakon át tisztán hallatszott egy szomszédos rádió hangja.

— Figyelem, figyelem! Kormányközleményt olvasunk fel a helyzetről. Figyelem, rádióhallgatók, figyelem!

Felültem az ágyban és már teljesen ébren voltam. „A köztársaságellenes felkelés, amelyet néhány áruló tábornok vezet, Marokkóban, kezdődött. Aljas hazugságokkal sikerült meggyőzniük a Légió néhány századát, hogy felkeljenek a kormány ellen. A gyarmati hadsereg néhány egysége és a Légió kikötött Algecirasban. Egy Melillában horgonyzó és a felkelők által elfoglalt torpedóromboló szállította őket Spanyolországba. A kormányhű csapatok védik Algecirast és a lázadóknak nem sikerült előnyökre szert tenniök.”

„Közben más vezetők és tisztek a félsziget északi és déli részének elszigetelt vidékein lázadást szítottak csapataik körében. A küzdelem folyik és egyelőre még lehetetlen felmérni az eredményeket. Malagát egy lázadó hadoszlop támadta meg. A város több helyen lángban áll. Kormánycsapatok harcolnak a lázadók ellen Barcelona utcáin. A kormány bízik abban, hogy néhány órán belül sikerülnie fog a lázadást egész Spanyolországban elfojtani.”

Gyorsan öltözködni kezdtem. A rádió hírei alapján már világosabb képet alkottam magamnak a helyzetről. Nem fért kétség ahhoz, hogy a felkelést gondosan előkészítették. A Spanyolországban állomásozó összes csapatoknak egyszerre kellett volna megmozdulniok a marokkói felkelés hírére. De néhány beavatott egység — mint az mindig történni szokott — az utolsó pillanatban megijedt, míg mások a köztársaságiak ébersége miatt képtelenek voltak szándékaikat megvalósítani. Egészében, aránylag kevés alakulat felelt a marokkói felhívásra és a kormányhű csapatok, ha előre nem látott körülmények nem játszanak közre, le fogják tudni verni a lázadókat. Ezek voltak a gondolataim ezen a reggelen és bizonyára ugyanezt gondolta a legtöbb spanyol is a reggeli mellett, most már valamivel nyugodtabban, hogy a rádióból megtudtuk, mi történt.

Mert sem én, sem Ignacio a minisztériumban, sem senki más nem tudta azon a reggelen, 1936 július 19-én, mikor a munkások munkahelyeikre mentek, az alkalmazottak az üzletekbe és a tisztviselők irodáikba, hogy Berlinben és Rómában két diktátor már parancsot adott arra, hogy hadseregek, repülőgépek, hadihajók, technikusok, tengeralattjárók, vezetők és tisztek, hadianyag, ágyúk, gépfegyverek, puskák, bombák és pénz árasszák el Spanyolországot. Spanyolország egyenlőtlen küzdelme Németország és Olaszország ellen megkezdődött, s ugyanakkor Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok már készen álltak, hogy gúzsbakössék hazám védekezési lehetőségeit. De mi minderről nem tudtunk.

Tíz óra felé a rádió bemondta a hírt, hogy Francisco Franco tábornok — akit mindenki egyformán gyűlölt és bűnösnek tartott, mert 1934-ben ő „tanácsolta”, hogy Ausztriába mórokat és légionistákat küldjenek — a Kanári-szigetekről Marokkóba érkezett. Franco — amióta a kormánynak alapos gyanúja támadt, hogy kételkedjék a rendszer iránti hűségében — a távoli Kanári-szigetek katonai parancsnoka volt. Nem érdektelen, hogy — mint később megtudtam — Luis Antonio Bolin, az én „elegáns” ex-sógorom, aki még mindig Angliában élt, tevékenyen működött közre az angol repülőgép megszerzésében, amely adott pillanatban Francót a Kanári-szigetekről Marokkóba szállította.

A lassan érkező hírek nagyszerűen illettek bele a tábornokok árulásának és a kormány megbocsáthatatlan gyengeségének és előre nem látásának szörnyűséges szövevényébe. Ignacio ezerszer mondotta nekem, hogy Franco nagyratörő tábornok. Goded intelligensebb nála. Mola jobb katona. De Franco hármuk közül a legtörekvőbb. S ez már sok mindent megmond!

Ignacio végre hazajött; vasárnap reggel ötkor. Mióta csütörtök délután elment a minisztériumba, nem aludt és nem evett rendesen. E néhány nap alatt éveket öregedett: arca szürkés színt öltött és még soványabbnak tűnt, mint azelőtt. Olyan fáradt volt, hogy szinte szánalomból nem tettünk fel neki kérdéseket és engedtük, hogy azonnal lefeküdjék.

Néhány órával később ismét a rádió zaja keltett fel. Sietve bezártam az ablakot, hogy Ignacio fel ne ébredjen a zajra. De magam lementem az utcára, hogy meghallgassam a legújabb híreket. A Casares-kormány lemondott. „Martinez Barrio, a Cortes elnöke alakít új kormányt. Leadóállomásunk rövidesen közölni fogja az új kormány összetételét. Most csak annyit bocsáthatunk előre, hogy különböző politikusokkal folynak tárgyalások és hogy Sánchez Román hajlandó résztvenni az új kabinetben. Mindenki tartsa nyitva rádiókészülékét!”

Felipe Sánchez Román! Az egyetlen olyan köztársasági párt vezetője — igaz, hogy nagyon kicsiny taglétszámmal —, amely megtagadta, hogy a Népfronthoz csatlakozzék. Mit jelenthet ez?

Ignacio egy órával később felébredt. Reggeli közben Alfredo és én kérdéseinkkel bombáztuk. Ignacio evett és egytagú szavakkal válaszolgatott. Kurta válaszaiból sikerült azt a következtetést levonnom, hogy a felkelés sokkal komolyabb, mint azt mi elképzeltük és sokkal, de sokkal komolyabb annál, amint azt a legtöbben gondolták. Talán csak azok a tisztek és köztársasági vezetők voltak kivételek ez alól, akik, mint Ignacio, az előző hónapok folyamán megpróbálták meggyőzni a kormányt a készülő események súlyosságáról.

A lázadók terve az volt, hogy Navarrából, Katalóniából — Aragonon keresztül — Andalúziából és Estremadurából hadoszlopokat vonjanak össze Madrid köré. A kormánynak minden eszközzel meg kellett volna akadályoznia ezeknek a hadoszlopoknak az érkezését. Egyben be kellett látnia, hogy egyetlen védekezési lehetősége: a szakszervezetekhez és a Népfront pártjaihoz tartozó munkásmilíciák felfegyverzése. A munkásmilíciák biztos, hogy nem pártolnak át az ellenséghez. A kormány mindazonáltal nem akarta magát elhatározni arra, hogy a milíciákat felfegyverezze és lemondott, hogy egy „mérsékeltebb” kormánynak adja át a helyét, amely késznek mutatkoznék arra, hogy megegyezzék a lázadókkal.

— Békét kötni a felkelőkkel? — kiáltottam. — De hát ez nem jelentene sem többet, sem kevesebbet, mint megengedni azt, hogy a fasizmus ellenállás nélkül birtokába vehesse Spanyolországot! Ugyan! A nép ebbe nem fog belemenni … !

Ignacio elmosolyodott, először aznap reggel.

— Ne izgulj, Connie — mondta és egyhajtásra hörpintett fel egy hatalmas bögre kávét. — Én sem hiszem, hogy ez a kormány megalakul. Sok minden történik még addig. Martinez Barrio még nem ismerte fel a helyzetet; nem tudja hogy mit jelentene most az, ha engednénk a tábornokok követeléseinek. Azonkívül pedig, csak a hosszú sorokra kell nézni, amelyek ott állnak a hadügyminisztérium kapuinál, a szakszervezetek és a helyi pártszervek tagjaira, akik mind fegyvereket kérnek, hogy indulhassanak feltartóztatni a lázadókat. Tízezrével vannak … Péntek óta állnak ott. Nyugodtan várnak, alszanak, nekitámaszkodnák a falnak, álldogálnak a járdán, kezükben a szakszervezeti igazolvánnyal és várják, hogy kiadják nekik a fegyvereket.

Több mint egy órát várakoztunk még a rádió mellett, hogy megtudjuk az új kormány összetételét, de a leadóállomás többé egy szót sem szólt az egész kérdésről. Ignacio felkészült, hogy visszamenjen a minisztériumba, de megígértette velem, hogy nem megyek ki az utcára. Azt mondotta, hogy sok fasiszta áll lesben a teraszokon és az ablakok mögött s ezek az ártatlan és készületlen járókelőkre lövöldöznek. Ignacio kért, könyörgött nekem, ne tegyem ki magam esztelenül annak, hogy valaki hátulról lelőjön.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!