(idézet: Árkus István – Véres napok Chilében – 1973)
Katonai felügyelet alatt
A gépkocsioszlop parancsnokának, Mejilla hadnagynak átadom az elnöki palota sajtóhivatalának írásos engedélyét. A bérelt kocsi szélvédőjére a katonák két címkét ragasztanak. Az egyik azt igazolja, hogy a mai napon, 1973. augusztus 3-án, a Buin hadseregcsoport 8/2-es egységének őrizete alatt hamarosan elinduló konvoj részese lettem, a másik cédulán a 17-es sorszám áll: ezt a helyet kell majd tartanom a kocsival a negyven teherautóból és katonai járműből álló menetoszlopban.
Mejilla hadnagy rövid eligazításra hív össze bennünket az indulás előtt. Én vagyok az egyetlen külföldi. A többiek az 1972. októberi fuvarozósztrájk idején alakult, az akkori kormányellenes munkabeszüntetéssel szembefordult teherautó-tulajdonosok szervezetéhez, a MOPARE-hoz tartoznak. Mivel a jobboldali beállítottságú teherautósok 1973. július végén újból beszüntették a Chile mindennapi életéhez annyira nélkülözhetetlen szállításokat, a MOPARE teherautósai néhány államosított vállalat kamionjaival együtt próbálják megakadályozni az ország életének teljes megbénulását.
De mi ez a mintegy kétezerötszáz—háromezer teherautó, ahhoz a nyolcvan—százezerhez képest, amelyet a jobboldal leállíttatott az egész országban! Ez a néhány ezer is csak katonai felügyelet alatt közlekedhet, mert már több támadás érte a magányosan haladó teherautókat, amelyek élelmiszert szállítottak a fővárosnak. A sztrájkolok dinamittal felrobbantottak több kamiont, és a gépkocsivezetőket géppisztolysorozatokkal leterítették. Mostanáig már öt halálos áldozata volt ezeknek a merényleteknek Ezért indulnak katonai fedezet alatt konvojokban a teherautósok.
Én úgy kerülhettem közéjük, hogy az elnöki sajtóhivatallal közöltem szándékomat: el akarok látogatni a déli területekre, hogy a helyszínen riportokat készítsek a Népszabadságnak. Az illetékesek ezt nem ellenezték, de biztonsági okokból felajánlották, hogy katonai felügyelet alatt álló oszlop részeseként haladjak legalább addig, amíg a pánamerikai országúton visz az utam. Ez az egész kontinenst észak—déli irányban átszelő oly fontos nemzetközi országút a terroristák fő célpontja.
A hadnagy eligazítása rövid. Mindenki tartsa meg helyét az oszlopban. A sebesség Santiagóból kiérve 80 kilométer körüli lesz óránként, hiszen rajtunk kívül alig lesznek az országúton. Az összeköttetésről az éljármű és a menetet bezáró kocsik között a katonák gondoskodnak. Még egyszer ellenőrzik, hogy minden kocsi legalább két pótkereket vigyen magával. Előfordulhat ugyanis, hogy olyan szakaszokon is áthaladunk, ahol a sztrájkolok szegekből összeállított különleges csapdákat, úgynevezett miguelitókat helyeztek el.
Fölsorakozik a menetoszlop. Elöl, a sor közepén, és a végén egy-egy géppisztolyos, rohamsisakos katonákkal megrakott csapatszállító kocsi, vezetőfülkéjére géppuska erősítve. Katonák kapaszkodnak fel minden sofőr mellé. Én is kapok két fegyveres és két polgári kísérőt.
Az első 25 kilométert alig negyven kilométeres sebességgel tesszük meg. Ez még Nagy-Santiago. A kis sebesség alkalmat ad arra, hogy egy-egy pillantást vethessek az országút melletti faháztelepekre. Mekkorát változtak itt a dolgok két és fél év alatt, amióta először haladtam keresztül ezen a városrészen! Akkor még — a Népi Egység győzelmét követő első időkben — rozzant fakalyibák, kóbor kutyák hada, szeméthalmok és rongyos, a munkanélküliség miatt tétlenkedő férfiak ácsorgó sokasága volt a munkáslakta elővárosok jellegzetes képe. Most viszont az út mentén új faházak rendezett utcasorai emelkednek, bennük — mint magam is láthattam — már van vízvezeték, villanyvilágítás, akad fürdőszoba és gázfűtő berendezés is. Sok helyütt van ezekben a házakban hűtőszekrény és televízió.
Miguelito-veszély
Kifelé haladva az ország összlakosságának egyharmadát magába tömörítő hárommilliós Santiagóból, egymást követik a bakokkal elzárt benzinkutak, rajtuk a messziről látható feliratok: „Benzin, fűtőanyag — nincs!” A pékségek előtt több ezer főből álló végtelen sorok.
A fuvarozósztrájk alig több mint egyhetes — gondolom —, és máris milyen válságos lett a helyzet! Vajon mi lesz itt, ha a munkabeszüntetés hetekig elhúzódik, mint tavaly októberben, amikor pedig még voltak készletek a santiagói állami élelmiszerraktárakban?
Ugyanilyen hosszú sorokat láthatok a mi ABC élelmiszer-áruházainkhoz hasonló üzletek előtt is. A legkeresettebb hiánycikk az olaj, a cukor, a liszt, a margarin, a tejpor, a száraztészta és a mosószer. Egy kora reggel, kérdésemre, hogy miért állnak sorba, csodálkozva néztek vissza reám:
— Honnan tudjuk, hogy amikor este ideér a kocsi, mit hoz majd? Bármi legyen is, mindenre szükségünk van!
A sorbanállók közül egyesek reménykedve integetnek a katonai felügyelet alatt haladó teherautóknak. A többség azonban, amint elmegyünk mellettük, csak fásult tekintettel méreget bennünket. Rajtam is csüggedés vesz erőt. Ez a harmincöt teherautó ugyan mit is enyhíthet a súlyos élelmiszerhelyzeten, még akkor is, ha esetleg színültig megrakják ott Délen?
Idegességem csak fokozódik, amikor Santiagót elhagyva felgyorsul a menetoszlop sebessége. Hiszen már nemcsak az előttem haladó teherautó féklámpáit kell figyelnem, hanem minden repedés, kátyú az országút betoncsíkján fölkelti gyanúmat. Semmi kedvem sincs belehajtani egy szögcsapdába. Igaz, hogy ilyen esetben, az előzetes megbeszélés szerint, az egész menetoszlop megvárná, amíg kicserélem a defektes kereket, de ily nagy sebességgel belerohanni egy miguelitóba, nem éppen veszélytelen.
Egyik polgári ruhás kísérőm, aki csupán Pedro keresztnéven mutatkozott be és az indulásnál jelentőségteljesen közölte, hogy a belügyminisztérium munkatársaként „valamilyen megbízatással” utazik Délre, megtöri a csendet:
— Kár úgy meresztgetnie a szemét. Miguelitóktól itt aligha kell tartani. A hadsereg különleges mágneses berendezéssel fölszerelt kocsijai mindennap átfésülik a terepet. Egyébként is, ha történetesen az éjjel szórták volna meg szögcsapdákkal az utat, mi a tizenhetedikek vagyunk a sorban.
Igaza van. Feszültségem enyhül, és beszélgetésbe elegyedünk. Mögöttem a két géppisztolyos katona között Manuel Carrasco foglal helyet, a santiagói Földreform Intézet kiküldöttje, aki — mint később megtudtam — azt szeretné a helyszínen megszervezni, hogy több élelmiszer kerüljön az állami felvásárló szervekhez, mint a feketepiacra, ahol az áruk a hivatalos ár három-négyszereséért találnak vevőre.
A két géppisztolyosnak nem kell külön bemutatkoznia. A Fuerzas Armadas (Fegyveres Erők) jelzés alatt ingükön ott áll a nevük is: kísérőim Mario Guittérrez és José Morales.
Kihalt gyártelep — néptelen földek
Az út hegyes-völgyes vidéken kanyarog, majd be kell kapcsolni a fényszórókat, mert mintegy fél kilométeren keresztül alagúton haladunk át. Miután újra kibukkanunk a napfényre, korlátok között megyünk tovább. „Békeidőben” itt útadót kellett fizetni. Most a bódékban géppisztolyos katonák ellenőrzik a forgalmat. Mi persze akadálytalanul áthaladhatunk, és nemsokára már Rancagua, a chilei rézbányászat egyik központja mellett száguldunk el. Az út menti gyáróriás, ahol a Fiat kocsikat összeszerelik, most teljesen kihalt: az alkatrészhiány miatt megbénult. San Fernando, Talca. Linares és Chillán egy-egy jellegzetes mezőváros, de utcáin most ugyanaz a sorbanállás fogad, mint Santiago elővárosaiban. Néptelenek a földek is, pedig itt, a déli féltekén, most esedékes a tavaszi vetés.
— Mi az, már itt is csatlakoztak a munkabeszüntetési akcióhoz? — kérdezem félhangosan.
Manuel Carrasco, aki mögöttem a két katona között ül, egészen előrehajolva figyeli az utat, és a motor zúgásán át is megérti, hogy mit mondtam.
— Nem, ezen a vidéken még csak tervek vannak egy ilyen sztrájkra. Ne feledje, hogy El Tenientében, a világ legnagyobb rézbányájában, másfél hónapos bérvita után csak nemrég indult meg a termelés. A bányászok és a tisztviselők olyan mesés termelési prémiumokat kaphatnak, hogy nehéz volna most őket újra sztrájkra bírnia a jobboldalnak. A parasztokat pedig szinte lehetetlen hosszabb tétlenkedésre rávenni, hiszen nekik az az érdekük, hogy amit megtermeltek, azt minél jobb áron adják el a feketepiacon. Bolondok volnának, ha munkájuk gyümölcsét hagynák megrothadni a földeken. Hiába is jönnek ide a kereszténydemokrata parasztszervezetek vezérei, lehurrogják őket.
Ezen a vidéken a Haza és Szabadság a legaktívabb — folytatja egy kis szünet után. — Talán tudja is: Talca, Linares, Chillán — e termékeny központi völgy déli részén levő mezővárosok voltak a negyvenes években a fasizmus bázisai. Mussolini mintájára innen próbáltak szervezni egy afféle „Marcia su Santiagót”. A szélsőjobboldal ma is ezen a vidéken a legerősebb. Biztos vagyok abban, hogy a június 29-i puccskísérlet után a Haza és Szabadság ide mentette át fő erőit, és itt szerveződik újjá.
— Higgye el, ez nemcsak megérzés. Az egész országban itt van éjszakánként a legtöbb dinamitos bombamerénylet. Ebben a körzetben támadnak a leggyakrabban a Népi Egységhez tartozó pártok székházaira, itt adnak le napközben autókból géppisztolysorozatokat a földeken dolgozó parasztokra, itt verik véresre a legtöbbször az egész országban a baloldaliakat, és azokat, akik jelentkezni mertek egy-egy kisajátított földesúri birtokon alakult paraszti termelő közösségbe.
— Azt hiszem — válaszolt a kérdésemre —, hogy a terrortámadástól való félelem néptelenítette el a földeket.
Egy üveg pisco
Carrasco közben felakasztott kabátja zsebéből egy hétdecis piscós üveget húz elő. A két katona és a belügyminisztérium munkatársa tágra nyílt szemekkel nézik a „produkciót”. Mióta a Népi Egység kormánya az egyszerű emberek számára is megfizethető árra maximálta Chile legnépszerűbb rövid italát, az állandóan napsütéses Elqui völgyben készült pálinkát, teljesen nyoma veszett az üzletekből. Az északról szállított 12 palackot tartalmazó ládák már Santiagótól 200—300 kilométerre bekerülnek a spekulációs kereskedelem útvesztőibe. A Carrasco által „elővarázsolt” üveg azért kelt itt különleges áhítatot, mert elég egy szakértői pillantás a címkére, hogy megállapíthassák: tartalma a legfölségesebb 45 fokos extra pisco.
Carrasco még elmondja, hogy múlt heti északi útjának „mellékterméke” ez a palack, és miután felszólít bennünket, hogy nevezzük ezután valamennyien Manuelnak, felém nyújtja udvariasan az üveget. Chilében észak-amerikai mintára nincs olyan törvény, mely megtiltaná, hogy a kocsivezető szeszes italt fogyasszon, csupán, ha balesetet okoz, akkor súlyosbító körülmény az ittasság. Arra való hivatkozással azonban, hogy nehéz így konvojban vezetnem, és hogy ismeretlen a bérelt kocsi, elhárítom a meghívást. Arra kérem viszont őket, hogy minden ivás nélkül hívjanak csak Estebánnak (István, spanyolul) a nekik oly nehezen kimondható vezeték nevem helyett.
Többször is körbejárt a piscós üveg és egyszerre föloldódik az addig feszélyezett hangulat.
— Ti a Buin-hadseregcsoporthoz tartoztok — fordul Pedro a két katonához, Marióhoz és Joséhoz. — Nem voltatok ott ti is azok között, akik bennünket ott az elnöki palotában fölszabadítottak a páncélosok rohamától?
Mint kiderül, Pedro jól gondolta, a két katona valóban június 29-én ott menetelt az első sorokban közvetlenül Prats hadsereg-főparancsnok mögött, aki a palota felmentésére vonulókat vezette.
— De hogyan került Pedro azon a napon a palotába? — faggatjuk kíváncsian.
„A gárda meghal, de nem adja meg magát!”
— Június 29-én — kezdi beszámolóját Pedro — háromnegyed kilenckor már ott voltam Vergara belügyminiszter-helyettes előszobájában. Korán érkeztem, mert az értekezlet, melyre hivatalos voltam, csak kilenc órakor kezdődött volna meg. Pontban kilenckor azonban ágyúlövések reszketették meg az ablaküvegeket, és géppisztolysorozatokat hallottam. Az ablakhoz rohanva láttam, hogy tankok lövik a Bulnes téri oldalon levő hadügyminisztériumot, és velem szemben éppen akkor emelkedett a magasba két páncélos ágyúcsöve.
Vergara szobájába rohantam. Ő halálsápadtan állt a telefonkagylóval a kezében. „Nem! — mondta határozottan. — Hiszen ez gyalázat! Ez árulás! Ezért bűnhődni fognak!” — Azt persze nem hallhattam, hogy mit mondtak erre a vonal másik végén. Csak azt láttam, hogy a belügyminiszter helyettes arca vörösre gyullad a haragtól és valósággal tajtékzik. „Igen, én kommunista vagyok, és az is maradok! És az árulásra bujtogató felhívásukra csak azt válaszolhatom, hogy mi itt valamennyien, akik az elnöki palotában vagyunk, az ország alkotmányát sérthetetlennek tartjuk, és utolsó csepp vérünkig kitartunk országunk törvényesen beiktatott kormánya mellett!” — Ezzel lecsapta a kagylót, és fölemelt egy másikat, amely közvetlen összeköttetésben volt Allende házával: „Kérem azonnal sz elnök elvtársat!”
Rövid várakozás után Daniel Vergara ezeket mondta: „Elnök elvtárs! Tankokkal körülzártak bennünket. Arra szólítanak fel, hogy adjuk meg magunkat. Mi ezt elutasítottuk. De nem tudom, hogy meddig tarthatunk ki … Igen, elnök elvtárs! Természetesen, elnök elvtárs!” — hallottam mindazokkal együtt Vergara szávait, akik közben odasereglettek a szobába.
Vergara, miután befejezte a beszélgetést, hozzánk fordult: „Az elnök elvtárs azt mondta, hogy van egy régi jelszó: »A gárda meghal, de nem adja meg magát!«. Csak ezt tudja mondani nekünk, amíg a felvonulásban levő kormányhű erők meg nem érkeznek a fölmentésünkre. A lázadásban csak egy páncélosezred vesz részt, és a helyzet az egész országban, a bennünket körülvevő néhány utca kivételével, a törvényes kormányhoz hű csapatok ellenőrzése alatt van.”
Szavait géppuska- és géppisztolysorozatok zaja nyomta el. „Őrségparancsnok! — fordult a vezénylő hadnagyhoz Vergara —, föl lehet-e húzni a palota zászlórúdjára válaszul a megadási felhívásra a nemzeti zászlót?”
„Jelentem — hangzott a gyors válasz —, ez a nagy lövöldözés ellenére már megtörtént.”
Fél tizenkettőkor elcsitult mindenfajta lövöldözés, és háromnegyed tizenkettőkor a tankok hirtelen elvonultak a térről. Én akkor már egy jó órája géppisztolyt tartottam a kezemben, és az első emeleti ablakok egyikéből, amelynek üvegjét darabokra törte a légnyomás, célzott lövésekkel próbáltam távol tartani magam is a puccsista katonákat. Szerencsénkre azonban ők két tűz közé kerültek, mert az Alkotmány teret körülvevő nagy kormányépületek ablakaiból és tetőiről a Népi Egységhez hű rendőrök és detektívek lövöldöztek reájuk.
— Amikor a páncélosok hirtelen kiürítették a teret — folytatta Pedro —, lövésre kész géppisztolyokkal készültünk fogadni az új támadókat, akik már föltűntek a téren. Mielőtt azonban tüzelni kezdtünk volna reájuk, szerencsére meghallottuk hangszóróikat:
„A puccsistákat levertük! Ne lőjetek! Mi a kormányt támogatjuk! Higgyetek nekünk! Itt van az első sorokban Prats tábornok, a hadsereg főparancsnoka. Hamarosan itt lesz elnökünk, Allende is, hogy elfoglalja helyét a Monedában.”
A vaspántokkal megerősített kapukat azonban csak akkor nyitottuk ki, amikor láttuk, hogy a téren felsorakozott katonai egységek megfelelő fogadtatásban részesítik a közben odaérkezett Allende elnököt. Katonás rendben fölsorakoztunk mi is, a védők, a gárda tagjai csakúgy, mint a civilek.
Daniel Vergara állt Allende és az oldalán haladó Prats tábornok elé: „Elnök elvtárs! Jelentem, hogy utasítását híven megtartottuk és nem kapituláltunk a lázadók előtt.”
Allende és Prats szavak helyett egyszerűen csak megölelték a belügyminiszter-helyettest és az őrség parancsnokát.
— Életem egyik legnagyszerűbb pillanata volt — fejezi be Pedro az ostrom leírását —, amikor keményen kezet szorítottak velem és a többiekkel is, és az elnök csak ennyit mondott: „Valamennyi chilei hazafi nevében köszönöm hűségteket, melynél talán csak hősiességtek nagyobb.”
Géppisztolysorozat
a hadsereg-főparancsnokra
Jósé és Mario is ott volt a Moneda-palota előtt június 29-én. Kettőjük közül a beszédesebb José veszi át a szót:
— Reggel kilenc óra tíz perckor riadóztatták egységünket. Amíg a pánamerikai országúton Buinból Santiago felé haladtunk csapatszállító gépkocsinkkal, egy őrnagy tájékoztatott a történtekről: a 2-es számú páncélosezred fellázadt a törvényes kormány ellen, és az elnöki palotát ostromolja. A feladatunk az volt, hogy megadásra kényszerítsük és lefegyverezzük ezeket a katonai esküjüket megszegő csapatokat. A Santiago centrumának szélén levő Plaza de Italiáig szállítottak bennünket. Innen harci alakzatba fejlődve indultunk meg az elnöki palota felé az Alameda sugárúton. A téren a hozzánk csatlakozott Prats tábornok haladt az élen segédtisztjével. A Miraflores utca magasságát elérve géppisztolytűz zúdult reánk a hadügyminisztérium irányából, és így a földalatti vasút építkezésének földhányásai mögött kellett fedezéket keresnünk. Prats tábornok vezetésével futólépésben rohamoztunk az első lázadó tank ellen.
„Én, mint a chilei hadsereg főparancsnoka, felszólítom önöket, hogy adják meg magukat!” — fordult a tábornok az első vonalban levő két tank parancsnokához és legénységéhez, mire azok feltartott kézzel kapituláltak. A harmadik páncélos parancsnoka viszont válaszul tüzelni akart Pratsra, de a tábornok hadsegéde az utolsó pillanatban felütötte a fegyver csövét. Mi pedig gyorsan letartóztattuk a gyilkosságra is kész lázadó tisztet. A többi páncélos ezek után elmenekült, és kaszárnyájuk bevételével kellett ártalmatlanná tenni őket.
Fehér foltok az újságokban
Pedrónak, Josénak. Mariónak és mindazoknak, akik részt vettek a lázadás leverésében, egész életre szóló megrendítő élmény lehetett mindez — gondolom, miközben az előttünk haladó teherautó féklámpáit figyelem. Közben én is a puccskísérlet óráira és az azt követő hetek politikai eseményeire emlékezem vissza.
Azokban az órákban a Santiagót átszelő Mapocho folyó melletti Baquedano parkba siettem, ahol a munkások gyülekeztek Allende felhívására. Az elnök kijelentette, ha szükséges, fölfegyverzi őket, hogy a puccsisták ellen vonulhassanak. De később — mint magyarázta —, látva a hadsereg döntő többségének hűségét a kormányhoz, szükségtelennek, sőt egyenesen veszélyesnek tartotta, hogy a hadsereg mellett bármiféle fegyveres testületet hozzanak létre. Ha ugyanis ez megtörténne — érvelt —, a Népi Egység letérne Chile alkotmányos útjáról. Hiszen Allende beiktatása előtt alaptörvénybe foglalt biztosítékot adott arról, hogy az országban nem lesz a „kubaihoz hasonló népi milícia”, semmiféle „párhuzamos fegyveres erő”.
A páncélosezred lázadása éles vitát keltett a Népi Egységen belül. Az országban akkor a puccsot leverő hadsereg biztosította a rendkívüli állapot megtartását. Egyes katonai vezetők azonban, megrészegedve saját erejüktől — amely a puccskísérlet leverésében fejeződött ki —, még a kormánylapokban is cenzúrázták azokat a híranyagokat, kommentárokat, amelyekkel nem értettek egyet. Fehér foltokkal jelent meg az El Siglo, a Chilei Kommunista Párt lapja, amely pedig a kormánykoalíció egyik vezető orgánuma volt, csakúgy, mint a La Nación, a szocialista párt szócsöve. Amikor azután a katonai cenzorok a kormány hivatalos nyilatkozatából is kihúzták azt, ami a június 29-i eseményekre vonatkozott, a Népi Egység vezetői és aktivistái úgy érezték, betelt a pohár. A rendkívüli állapotot gyorsan föloldották, és Allende sürgetésére olyan kormány alakult, amelyben Briones szocialista párti egyetemi tanár vezetésével csupán a Népi Egység pártjaihoz tartozó személyiségek és egy-két független baloldali politikus vett részt.
Térjünk azonban vissza a jelenbe. Hirtelen fékeznünk kell, mert az egész kocsisor megáll. A Latin-Amerikában oly sűrűn előforduló Los Angeles (Az Angyalok) nevű városok egyik chilei megfelelőjének közelébe érkeztünk. Továbbindulva már lényegesen lassabban haladunk, majd mielőtt még besötétedne, végképp letáborozunk Salto de Laja — a lajai vízesés — közelében.
A vízesést azonban most senkinek sincs kedve megcsodálni. Konzerveket eszünk vacsorára, és takarókba burkolózva próbálunk ülő helyzetben aludni a kocsiban. A kijelölt őrség tagjai pedig a környező erdőkből összegyűjtött rőzsével nagy tüzeket gyújtanak. Ilyenkor ugyanis, itt a déli-féltekén, még a tél végén vagyunk, és a Kordillerák felől jeges szelek söpörnek végig. Az éjszakai hőmérséklet mínusz 8—10 fok alá süllyed.
Másnap reggel továbbindulunk. Nemsokára azonban a pánamerikai országút a 730-as kilométerkő után bekanyarodik Temucóba, Cautin tartomány fővárosába. Ez a város Chile „éléskamrájának” központja. Két és fél éve jártam itt utoljára, a Népi Egység által meggyorsított földreform megvalósításának kezdetén.
Rövid eligazítás valamennyiünknek: este tíz előtt mindenkinek a laktanyában kell lennie. Ott kapunk majd vacsorát és éjszakai szállást, mielőtt holnap reggel az összegyűjtött élelmiszerekkel visszaindulunk Santiagóba.
„Kelt a nagybirtok
megszüntetésének évében”
Manuel Carrasco marad csak velem. Együtt indulunk a földreform-bizottság temucói székházába. Az ajtón, melyen benyitunk, ugyanaz a felirat fogad, mint két és fél éve: „Ne kopogj, hanem egyszerűen lépj be. Ez már nem az urak hivatala, hanem a te otthonod!”
A nagy teremben, ahonnan két és fél éve a földreform végrehajtását irányították — és amelyben oly lázas tevékenység folyt s oly parázs viták zajlottak le a türelmetlen, föld nélküli parasztokkal, akik legszívesebben azt szerették volna, ha a tartomány egész földesúri területének fölmérése, kisajátítása és átadása az újonnan szervezendő paraszti közösségeknek, néhány óra alatt megtörténne — most, déli háromnegyed tizenkettőkor senkit sem találunk. Amíg Manuel előkerít valakit, körülnézek a hatalmas teremben.
A falakon színes táblázatok és grafikonok láthatók arról, hogy a Népi Egység csaknem hároméves kormányzása milyen döntő lökést adott a földreform végrehajtásának. Az asztalokon, amelyeken két és fél éve még kitöltetlen űrlapok hevertek, amelyeken később a nagybirtokosokat földjeik kisajátításáról értesítették, most gyűlésekre szóló meghívókat láthatok, a következő dátummal:
„Kelt Temucóban, a nagybirtok megszüntetésének évében …”
Két és fél év alatt háromszor annyi paraszti közösség alakult itt a kisajátított földesúri birtokokon, mint a Frei-kormányzat teljes hat esztendeje alatt — hirdeti a falon egy statisztikai adat. Egy másik pedig azzal büszkélkedik, hogy Cautin tartományban, a „népi tanítók” áldásos tevékenysége nyomán, máris felére csökkent az írástudatlanság a felnőtt lakosság körében.
Manuel nem egyedül tér vissza, mellette Guillermo Diaz, a földreform-bizottság egyik helyi vezetője. Mi már találkoztunk egyszer. Két és fél éve ő tájékoztatott a földreform végrehajtásának meggyorsításáról.
— Most szinte mindenki, aki él és mozog, egy fontos megbeszélésen vesz részt, mondja nevetve. Hozzáteszi, hogy rám bízza, itt várom-e meg az értekezlet végét, vagy beülök közéjük.
— Ugyan, mi titkunk lehetne barátaink előtt? — kérdezi, amikor látja, hogy csupán kötelező udvariasságból szabadkozom.
A nagy tanácskozóteremben mintegy negyven-ötvenen ülnek, legnagyobbrészt amolyan jó negyvenes parasztemberek. Valamennyien a környékbeli kisebb paraszti társulások és a Népi Egység által az utóbbi időkben annyira szorgalmazott nagyobb termelési egységek vezetői. A földreform-bizottság azért hívta össze ezt a tanácskozást, hogy valamiképpen lelket leheljen az akadozó tavaszi vetés szervezési munkájába, és megvitassa a parasztvezetőkkel, miként lehetne az állami fölvásárlás csatornáiba irányítani a feketepiacra kerülő termékmennyiség nagy részét is?
— Gondolják csak meg, milyen fonák helyzet alakult ki — mondja a helyi földreform-bizottság elnöke. — Népi kormányunk fölszámolta a nagybirtokot és rendkívüli áldozatokkal segítette a kisajátított földeken megalakuló termelő közösségek első lépéseit. Hiteleket, gépeket, vetőmagot adott az induláshoz, szakképzett vezetőket kutatott föl nekik. Olyan mezőgazdasági szakembereket adott „kölcsön”, akik jól ismerik a problémákat. Segített a Frei-féle földreform idején alakult, az adósságokba szinte belefúlt és a szakképzetlen vezetés miatt csak tengődő közösségeknek. Minden régi és új társulás hiteleket, építőanyagot kaphatott, hogy új modern házakat építsen a tagoknak a düledező egykori béresházak helyén. Amikor pedig fölismerték, hogy nem helyes a nagybirtok 20—30 családból álló kis közösségek közötti felparcellázása, s inkább a nagyobb termelői egységek az életképesek, létrehoztuk a „földreform-központokat”, melyek öt-tíz termelői közösséget fognak össze a csúcsvezetőségben, és kulturális, szociális intézményekkel is elláttuk ezeket az új centrumokat.
— Most pedig, annyi meg annyi áldozatvállalás után — folytatja —, az állami szervek alig-alig tudják felvásárolni azt a termékmennyiséget is, amit például a ma reggel érkezett teherautók katonai kísérettel a fuvarozósztrájk miatt éhínséggel fenyegetett Santiagóba szállíthatnak. Szomorú adatok vannak arról is, hogy mennyire elmaradtak mindenütt a tavaszi vetéssel. Mi lesz akkor itt, és általában mi lesz Chile jövőjével? Nem lehet mindent a rézbányászoktól várni, hogy ők majd többet termelnek, hogy majd a rézárak is emelkednek, és majdcsak meglesz ebből az a deviza, amiből a hiányzó élelmiszert behozhatják az országba.
A földreform-bizottság helyi vezetőjének szavaira ingerült zúgás a válasz. Egy köpcös, harmincöt-negyven év körüli férfi, aki nyakában vállon átvetett hosszan lelógó sálat visel, kér szót.
— A „Reménység” termelő közösség elnöke — súgja a fülembe Guillermo Diaz.
Fegyvert a parasztoknak!
— Lehet, hogy egyesek megérdemlik a bennünket korholó szavakat — kezdett el beszélni a közösség elnöke. — Tudom, vannak olyan, földhöz juttatott közösségek itt Cautinban, amelyeknek tagjai az egykori földesurakat akarják utánozni: napszámosokat vesznek fel, és ők maguk a hasukat süttetik. Vannak olyanok, is, akik azt kérdezik: miért nem parcellázták föl egy-egy család személyi tulajdonaként az egykori földesúri birtokokat, miért kellett azokon termelői kollektívákat létrehozni? Sőt van néhány olyan ember is, akit, sajnos, a jobboldal uszít és azt állítja, hogy a parasztember egykor a földesúr napszámosa volt, ma pedig a Népi Egységé. Vannak olyan közösségek is, melyeknek a vezetői telesírják az irodákat: rossz a termés, kedvezőtlenek az időjárási viszonyok, nagy a munkaerőhiány, közben pedig titokban spekulációs árakon adnak túl termékeiken, és meghamisítják a termelési adatokat, a könyvelést.
De nem ez itt a fő baj, hiszen mindez csak egy-egy elszigetelt visszás jelenség és nem a helyzet általános jellemzője. Az a baj, hogy senki sem véd meg kellően bennünket a terrorcselekményektől. Embereink, amikor leszáll az este, bezárkóznak lakásaikba, és páni félelmet éreznek, ha valaki sötétedés után megkocogtatja az ablakot.
Nálunk, a „Reménység”-ben, például egy hete sötétedés után végigjárta a házakat két fegyveres, akiket a volt földbirtokos kísért. Azt mondták, hogy a Haza és Szabadság fölszabadító osztagaihoz tartoznak, és hogy csapatuk az egész termelő közösséget körülzárta. Minden tagot megfenyegettek, hogy halállal bűnhődik, ha részt vesz a sztrájk idején a tavaszi vetési munkában, és ha megengedi, hogy a társulás bármiféle élelmiszert adjon a kormány által katonai kísérettel ideküldendő teherautóknak. A földbirtokos ehhez hozzátette, hogy a fordulat már nagyon közel van, és ha majd visszaveszi a bitorolt földet, a körmére néz mindenkinek, aki meg merte művelni. De, persze, kész azoknak megbocsátani, akik segítik az ellenállást. Azt is mondta, hogy Argentínából napokon belül megérkeznek a jobboldali szabadcsapatok, és hallatnak majd magukról.
Két nap múlva a „Reménység” teherautóira géppisztolysorozatokat adtak le, a villany- és a telefonvezetékeket annyira megrongálták, hogy még ma sincs áram a közösségben, és a telefonösszeköttetés is szünetel. Fölrobbantották a vízvezeték csöveit is. Ki merné ezek után megtagadni, ha a fegyveres osztagok tagjai élelmiszert és bort kérnek a szabadcsapatok részére?
— Kimondom kereken — folytatja a „Reménység” elnöke —, addig nem változik meg a helyzet, amíg nem semmisítik meg ezeket a terroristákat, és nem adnak nekünk fegyvereket, hogy megvédjük magunkat!
Roham a „Győzelem” ellen
Óriási hangzavar támad a teremben. Sokan egyetértő felkiáltásokkal adnak igazat a „Reménység” elnökének. A köpcös parasztember szavának itt nagy súlya van. A közösség, amelyben 1971 őszén magam is jártam, még a Frei-rendszer idején alakult meg, és 1971 elejére már nyereséggel zárta az előző esztendőt. Akkor 900 hektárnyi földterületen 38 család dolgozott, de 1972-ben már 120-ra emelkedett az úgynevezett aliadók száma, akik ugyan nem laktak a közösség területén, de állandó munkájuk folytán először negyed, majd fél szavazatot kaptak a „Reménység” közgyűlésén. 1972 decemberére már teljes jogú tagokká váltak ezek a „külsők” is, sőt az öntudat oly magas szintre emelkedett a közösségben, hogy elvállalták: először laza, majd mind szorosabbá váló „termelői szövetségre” lépnek a környékükön levő ráfizetéses gazdaságokkal, amelyek már a Népi Egység földreformja után alakultak meg. Így a „Reménység” körül kialakult a nagy területű, modern gépekkel, az egykori földesúri birtok termelési eredményeit felülmúló óriás üzemegység, amelyet nemcsak Temucóban és Cautin tartományban, hanem az egész országban példaként emlegettek.
Amikor végre elül az általános hangzavar, egy másik, a teremben mindenki által ismert, köztiszteletben álló vezető, a Colico tó melletti egykori San Armando erdőgazdaságon alakult „Győzelem” elnevezésű paraszttársulás vezetője kezd beszélni:
— Csak annyit akarok mindehhez hozzátenni, hogy tegnapelőtt egy századnyi katona érkezett hozzánk. Parancsnokuk azt mondta, hogy itt mindent át kell kutatni, mert alapos okuk van arra, hogy azt higgyék: a Colico tó környékén a hadsereg ellen szervezkedő ultrabaloldali fegyveres csoportok működnek. A százados, a katonai akció időtartamára lefoglalta a vezetőségi irodákat, és katonáit a csűrökben szállásolta el. Ezután megkezdődött a házkutatás. Itt sok az erdő és sokan vadászgatunk a tó környékén. Akiknél vadászpuskát találtak, elkobozták, és órákon át faggatták őket s családjaikat is az ultrabalosokkal való állítólagos kapcsolataikról. Sokat közülük véresre vertek, a nőkkel pedig erőszakoskodtak.
Telefonálnunk nem volt szabad, és az akció időtartamára senki sem hagyhatta el — ahogy mondták — a „hadműveleti övezetet”. Én is csak az éjszaka leple alatt tudtam kiszökni, hogy elmondjam mindezeket.
Kérdezem ezek után: milyen kormány van voltaképpen Chilében? A parancsnok ugyanis azt mondta, hogy amit tesz, az mindenben megfelel a népi kormány politikájának. Hiszen az alkotmány szerint nem lehet senki másnál fegyver, csak a hadseregnél. De hogyan verhetik véresre embereinket, erőszakoskodhatnak asszonyainkkal, amikor semmi törvényellenes dolgot nem tettünk? Arra semmiféle rendelet nincs tudtommal, hogy a vadász-fegyvereket nyilvántartásba kellene venni! Miért bennünket gyanúsítgatnak, sanyargatnak, és miért hagyják, hogy a földesúri fasiszta bandák fegyveresei szabadon garázdálkodjanak? Igaza van a „Reménység” elnökének: fegyverre vagy fegyveres védelemre volna szükségünk! A hadsereget pedig kényszerítsék a törvény megtartására! — fejezi be fölszólalását a „Győzelem” vezetője.
A hallottak alapján a földreform-bizottság helyi vezetői valószínűnek tartják, hogy egy jobboldali tiszt „saját számlára” elkövetett akciójáról van szó. Az ülést fölfüggesztik, amíg bejelentést nem tesznek a történtekről a temucói térparancsnoknál és a rendőrfőnökségen. De megígérik, hogy az este folytatódó tanácskozásra meghívják a kommunista és a szocialista párt helyi vezetőit és a tartomány rendőrfőnökét is.
„Hadsereg, vedd át a hatalmat!”
Carrasco velük tart, én pedig körülnézek a városban. Itt is, akárcsak Santiagóban, vigasztalan sorbanállást láthatok az üzletek előtt. Hirtelen azonban a sorok szétoszlanak, a kereskedők lehúzzák a redőnyöket, s rájuk kattintják a nagy láncon lógó lakatokat is.
Az utca körülöttem elnéptelenedik, mire megjelennek a tüntetők első csoportjai. Tizennégy—tizenhétéves középiskolás diákok haladnak a menetben saját maguk készítette feliratokkal: „Rendet, nyugalmat”, „Hadsereg, vedd át a hatalmat!” — diktálják a szavalókórust a felnőtt korú felbujtók. Bizonyára — gondolom — a középiskolások diákszövetsége itt is, akárcsak Santiagóban, a jobboldal irányítása alatt áll.
Hirtelen mindenki menedéket keres a kapualjakban. Rohamrendőrök ugrálnak le a riadóautókról, és máris pukkannak az első könnygázgránátok. A diákok azonban vizes zsebkendőket kötve arcuk elé, kőzáporral árasztják el a rendőröket, és csak a vízágyúk oszlatják szét őket.
Amikor megjelennek a baloldali diákok és az építőmunkások, hogy ökölharcba bocsátkozzanak a félrevezetett fiatalokkal, a rendőrség megpróbálja szétválasztani őket. Én a csata egyik szünetében otthagyom a terepet. A kaszárnya felé indulok, amelyet a Santiagóból érkezett menetoszlop gyülekezőhelyének jelöltek ki.
A liszttel, burgonyával és más élelmiszerrel megrakott teherautók már ott sorakoznak a kaszárnyavadvaron, de csak másnap reggel indulunk vissza a fővárosba.
A tiszti kantinban vacsorázom. Ebben a vidéki helyőrségben — közönséges hétköznap van —, amikor szinte már egész Chile éhezik és egy-egy csirke is luxuslakomának számít, döbbenetesen nagy választékot kínálnak. A pincér nagy előzékenységgel sorolja fel a különböző fogásokat, ám én még mindig nem tértem magamhoz a meglepetéstől. Nehéz a választás a Valparaísóból ideszállított, libamájhoz hasonló ízű, csak Chile csendes-óceáni partjai mentén honos loco és a világ legdélibb városából, Punta Arenasból érkezett zamatos ízű óriásrák között. Fő fogásként gombás marhasültet rendelek — Chile egyszerű emberei már mintegy három hónapja nem is láttak marhahúst.
Amikor a pincér desszertnek papaját ajánl, elhúzom a számat: itt Chilében a csendes-óceáni partvidék mentén végighaladó jéghideg Humboldt-áramlat és az Andok örökké havas hegycsúcsairól nyáron is éjszakánként lezúduló hideg szelek hatására még az északi melegebb vidékeken is csak rendkívül alacsony cukortartalmú papaja terem meg. A papaja igazi hazája a brazíliai Amazonas menti őserdő.
— De uram — hallom a méltatlankodó választ —, ez ma érkezett egyenesen Brazíliából, a tábornok úr vezette küldöttséggel.
Vajon tudnak-e arról Santiagóban, hogy a temucói helyőrség kapcsolatot tart fenn Brazíliával, ahol jobboldali katonai kormányzat van hatalmon? És hogyan lehet, hogy itt fél tucat márkás vörös és fehér bor között lehet válogatni, amikor Santiagóban már szinte ihatatlan lőréket szolgálnak fel a kormányfogadásokon is?
Nincs időm azonban arra, hogy túlságosan elmélyedjek ebben, mert a szomszéd asztalnál egy ezredesekből és őrnagyokból álló részeg társaság a Népi Egység vezetőit gúnyoló, a jobboldali körökben divatossá vált dalokra zendít rá.
Senki sem utasítja rendre őket, inkább csak cinkosan, elnézően mosolyognak. Csak akkor avatkoznak be, amikor az egyik ismert sláger dallamára egy teljesen elázott őrnagy Prats tábornokot, a hadsereg főparancsnokát gyalázó szöveget rögtönöz. Ez már itt is erős. Az őrnagyot társai elvonszolják, de ő egyre csak bömböli: „Távozz, távozz, távozz, Prats tábornokom! Vagy nem tettél-e még eleget a Népi Egységnek?” De még kintről is hallom ordítozását: „Mikor lesz nekünk végre egy Banzerünk!” (Bolíviában Torres tábornok haladó rendszerét katonai puccsal megdöntő jobboldali tábornok.)
Csapda a hegyszorosban
Korán reggel újra beállók a helyemre a konvojba. A kanyargós országúton, dimbes-dombos vidéken, kietlen sziklás hegységek, majd erdőségek között szótlanul haladunk. Kísérőim szunyókálnak. Déli két óra tájban hirtelen megáll a menet. Barikádok zárják el az országutat. Ravasz módon kitervezett csapdába estünk. Itt ugyanis az országút több száz méter mélyen egy hegyszoroson vezet át. Az utóvéd nemsokára azt is közli rádión, hogy visszafelé is elzárták az utat.
Mint csakhamar kiderül, a sztrájkoló teherautó-tulajdonosok egyik táborának közelében vagyunk. Ide — mint az ország más területein létesített sztrájktanyákra — több mint kétezer-ötszáz kamiont vontak össze, és sátrakban éjszakázva, családostul itt rendezkedtek be a kormányellenes munkabeszüntetés idejére. Most pedig — mint hamarosan közlik Mejilla hadnaggyal, gépkocsioszlopunk parancsnokával — a passzív ellenállásról áttértek a támadásra. Ezentúl megakadályozzák, hogy a pánamerikai úton bármilyen szállítmány áthaladjon.
Amikor Mejilla hadnagy hosszas habozás és a többiekkel való tanácskozás után, eléggé bizonytalan hangon győzködni próbálja őket, hogy engedjék át a konvojt, hiszen neki tűzparancsa is van az áttörés biztosítására, a barikád másik oldalán is előkerülnek a vadászfegyverek, a pisztolyok és a dinamitrudakból készített „gránátok”.
Nem vagyok túlságosan járatos a harcászatban, de annyit tudok, hogy ha most a géppuskákból egy sorozatot lőnének a levegőbe, a barikád túloldalán levő mint egy harminc ember pánikszerűen elmenekülne. Ekkor a géppisztolyosok fedezete alatt a katonák talán tíz perc alatt eltávolíthatnák a barikádokat, és szüntelen lövöldözés közepette, amely egyetlen sebesültet sem követelne, az egész oszlop tovább haladhatna.
Mejilla hadnaggyal és a katonákkal azonban történt valami a temucói helyőrségen. Csak sunyítanak a Népi Egységet támogató fuvarozók és gépkocsivezetők áttörési javaslataira, és inkább tárgyalásokba bocsátkoznak a sztrájkolókkal. Azok első ajánlata így hangzik: utat nyitnak a barikádon a katonai járműveknek és a személygépkocsinak, de a teherautók itt maradnak. Ez azonban túl „meredek” javaslat, a védőőrizet parancsnokának valamilyen szállítmánnyal mégiscsak meg kell jelennie Santiagóban. Alkudozás kezdődik.
Közben a sztrájkolok a hegygerincről a chilei himnuszt éneklik a hangszórókba, majd ezt hallom:
„Katonák! Chileiek vagytok-e, vagy a marxista hazátlanok kiszolgálói? Ne lőjetek testvéreitekre! Segítsetek abban, hogy Chile ügye győzedelmeskedjen, és hogy Aricától Punta Arenasig mindenki egy hazának a fia legyen! Forduljatok szembe azokkal, akik chileiek vérét akarják ontani!”
A hatás félelmetes. Mejilla hadnagy hozzájárul a „békés megoldáshoz”. Eszerint a lisztet szállító teherautók továbbmehetnek, mert — mint a sztrájkoló teherautó-tulajdonosok nagy kegyesen hozzájárulnak — Santiago lakossága nem maradhat kenyér nélkül. A burgonyát, rizst és más élelmiszeres zsákokat szállító kamionok vezetői két lehetőség között választhatnak: vagy szállítmányostul behajtanak a sztrájkolok táborába, csatlakozva a munkabeszüntetésben részt vevőkhöz, vagy lerakják a zsákokat az országút padkájára és üresen mennek tovább.
A felháborodott teherautósok végül is az utóbbi megoldást választják, mivel a katonák azzal fenyegetőznek, hogy védelem nélkül itt hagyják őket a sztrájkolok kényére-kedvére …
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
