NEGYEDIK RÉSZ.

(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)

14

XXIII.

Augusztus vége felé, egy évvel azután, hogy Spanyolország ellen az idegen támadás megkezdődött, ugyanazokat a haderőket, melyek a Brunete elleni támadást végezték, átvitték egy másik frontra: Belchitébe, az aragoni zónába. Ezen a frontszakaszon állomásoztak több mint egy éve a fegyelmezetlen és mindeddig nem ellenőrzött anarchista miliciák. Az aragoni frontokon a katonai helyzet botrányos volt. A frontszakaszok legnagyobb része a háború első hónapjai óta tétlen maradt. Az anarchisták csak olyan könnyű és jelentéktelen összecsapásokban vettek részt, amelyeket aligha lehetett katonai tevékenységnek tekinteni. A milicisták hangulata, e helyzet következtében nagyon nyomott volt.

A néphadsereg új és fegyelmezett brigádjai Aragonba érkeztek és győzelmeik jellege nemcsak katonai volt — mélyen behatoltak ellenséges területre —, hanem sikereik saját területünkön is nagy politikai jelentőséggel bírtak. A néphadsereg haszna és értéke világosan bebizonyosodott és a miliciák legjobb elemei ezen a frontszakaszon is szívesen álltak be az új hadseregbe, hogy illetékes és tapasztalt parancsnokok vezetése alatt harcoljanak. A parasztok örömujjongással fogadták a katonákat és a tiszteket. Valóságos felfedezésszámba ment a vidék parasztjai és kisbirtokosai számára, hogy a néphadseregnek semmi köze nincs az első időkben ideérkezett fegyelmezetlen milíciákhoz, akik azzal a látszólagos céllal érkeztek Aragon falvaiba, hogy a frontszakaszt megvédjék, de valójában visszaéltek a falusi lakosság jóindulatával, vidáman éltek azok terményeiből, elrabolták állataikat, baromfijaikat és arra kényszerítették a földművelőket, hogy a föld minden gyümölcsét ellenszolgáltatás nélkül átadják nekik.

Ignacio csak néhány órát töltött Valenciában, amikor Madridból visszatért és Aragonba indult. Végtelenül fáradt volt, de elégedett. A légihaderők nagyszerűen szerepeltek a brunetei hadműveleteknél és a frontkatonák, valamint a madridi lakosság által adott melléknevet — „A Dicsőségesek” —, méltán kiérdemelték. Számukra a köztársasági repülőgépek azoknak a szörnyű légitámadásoknak a megszűnését jelentették, amelyek a „Piszék” érkezése előtt mindennaposak voltak és amelyek azóta nem fordultak elő. Ignaciót ezredessé léptették elő. Ez alkalommal azonban a hírt nem fogadta közönyösen, mint előző előléptetésénél. Fel volt háborodva. Mosolyognom kellett rosszkedvén. Alig két hónapja csináltatott magának új egyenruhát alezredesi rangjelzéssel. Amikor most új kinevezése megérkezett, azt mondtam neki, hogy ha ezúttal is annyi ideig vár, hogy az új rangjelzéseket feltegye, mint legutóbb, közben biztosan befejeződik a háború.

Ignacio látogatása óta egy hét múlt el. A Sajtóirodában továbbra is ugyanolyan sok dolgunk volt, mint eddig. Az egész napot ott töltöttem és csak nagyon késő éjjel tértem haza serrai házunkba. Oda is csak akkor, ha sikerült valamilyen autót találnom, hogy elvigyen. Gyakran töltöttem az éjszakát Valenciában. Sikerült egy ötvenezerszeres spanyol térképet szereznünk, s azt kifüggesztettük a sajtótudósítók szobájának falára. Ezzel részben munkájukat könnyítettük meg, részben pedig az ormótlan és szürke szobát tettük barátságosabbá.

A Sajtóiroda személyzete is megváltozott. Többek között a két külföldi cenzor is elment tőlünk. Távozásuk következtében munkánk megnövekedett, de legalább is én szívesen vállaltam részt a nagyobb felelősségből. A külföldi sajtóiroda kezdett egy rendesen és hatékonyan működő hivatalhoz hasonlítani, bürokratikus nehézségek nélkül. A sajtótudósítókat gyorsan és udvariasan szolgáltuk ki.

Ignációtól néha új és eddig még ismeretlen részleteket vagy híreket is kaptam, Ezeket az újságírók sietve felhasználták és elküldték lapjaiknak. Amikor néhány nappal később ugyanezek a hírek a hivatalos jelentésben vagy az újságokban megjelentek, vagy nagy szenzációként a propagandaminisztérium küldte be azokat nekünk — a minisztériumot akkoriban Carlos Esplá vezette —, az újságírókat már nem érdekelték. Részben azért, mert „propagandának” minősítették, részben pedig, mert már elvesztették aktualitásukat. Tudtam, hogy ahhoz, hogy az újságírók valódi és fontos híreinket továbbítsák, nagy titokként kellett eléjük tárnunk azokat és kizárólagossági jogot kellett adnunk néhányuknak. Ha nem így cselekszünk, félő volt, hogy éppen azért, mert számunkra kedvezők voltak, ezeket a híreket külföldön esetleg nem fogják közölni. Igyekeztünk ezt az előjogot mindig egy másik újságírónak biztosítani, nehogy részrehajlónak tartsanak bennünket és így sikerült elérnünk, hogy legalább a nagy sajtóügynökségek egyike mindig biztosan közölte a híranyagot.

A belchitei csata első hetében csak a honvédelmi minisztérium által naponta kiadott közleményeket kaptuk. Ezek a jelentések az újságírók nagy bosszúságára mindig késő éjjel érkeztek csak meg. Vacsora után mindig hosszú órákig kellett várakozniok a Sajtóirodában. Utána ha Londonnal vagy Párissal kértek telefonösszeköttetést, szerkesztőségeikből azt a választ kapták, hogy a lap reggeli kiadását már lezárták, vagy hogy már túl késő van ahhoz, hogy a sajtóügynökségeknek a hírt kiadják.

Egy éjjel, hét nappal az aragoni fronton végrehajtott offenzíva kezdete után és amikor csapataink már bevették Quintót és más falvakat, Rubio behívatott a szobájába.

— Közölheti kérem az újságírókkal, hogy meg vannak híva holnapra Belchitébe ebédre — mondta — és rámnézett kék szemüvege mögül.

— Belchitébe? — kérdeztem a lélegzetemet is visszafojtva. — Hát bevettük?

Rubio sápadt és távoli mosolyával válaszolt. Így szokta kifejezni legnagyobb megelégedését.

— Most telefonáltak a honvédelmi minisztériumból. Az összes külföldi tudósítókat meghívták, hogy holnap ott ebédeljenek a miniszterrel. Maga, ha akarja, elkísérheti őket.

Kifutottam Rubio szobájából, hogy közöljem a hírt az újságírókkal. Ha csak egy pillanatra is végiggondolom az egészet, észrevehettem volna, hogy milyen lehetetlenség ez a meghívás egy az ellenségtől csak most visszafoglalt faluba. Ám annyira fáradt voltam az egyhetes szüntelen munka után, mialatt állandóan a döntő híreket vártuk a frontról, hogy nem gondoltam végig semmit.

A honvédelmi miniszter elküldte az ígért autókat és néhány órával később, jóval éjfél után és persze az utolsó pillanatok szokott fejetlenségével — néhány újságírót az ágyból kellett kihúznunk —, a karaván elindult Valenciából. Másnap délben tizenkét óra felé kócosan és álmosan érkeztünk Leridába. Innen indultunk a zaragozai országút felé, mert noha ez a város a lázadók kezében volt, úgy számítottuk, hogy a főútról az Ebro hídjánál elfordulunk és a Belchitébe vezető országútra térhetünk. Legalább is ez volt a mi számításunk!

Mert a kirándulás felelőse, egy kövér és bőbeszédű madridi újságíró, akit a propaganda minisztérium küldött ki és akinek minden energiája a száján keresztül foszlott szét a levegőben, csakhamar bebizonyította, hogy nem tud szervezni. Fogalmunk sem volt arról; hogy hova megyünk, sem arról, hogy milyen irányban kell folytatnunk utunkat … Tudtam, hogy közel vagyunk Candasnas falujához, ahol a légihaderők vezérkara volt és így azt indítványoztam, hogy álljunk meg ott, ha másért nem, hogy megtudjuk a helyzetet és megkérdezzük az utat.

Candasnas semmiben nem különbözött attól a tucatnyi más, egyforma falutól, amely a Leridából Zaragozába vezető út két oldalán terül el. Nem volt nehéz megtalálnunk és éppen olyan könnyen a fasiszta repülőgépek is ráakadhattak volna. Soha nem tudtam megérteni, hogy a belchitei offenzíva idején ezt a falucskát nem tették a földdel egyenlővé, hiszen mindenki tudta, hogy a helység legnagyobb háza, az országút szélén álló régi vendégfogadó, a légierők főhadiszállásának székhelye és ha bárkinek kétsége is lehetett volna afelől, két vagy három írott útmutatótábla meggyőzhette.

Autókaravánunk megállt a vendégfogadó kapuja előtt. A rozzant falak fehérre voltak meszelve. Felmentem az első emeletre, ahogy egy papírokkal telezsúfolt szobában a vezérkar egyik főnökét találtam munka közben. A falakat térképek borították.— Az ezredes a megfigyelő-állomáson van, de rövidesen visszatér — felelte kérdésemre, amikor Ignacio holléte iránt érdeklődtem.

Már éppen kifelé indultam a szobából, hogy ne zavarjam munkájában, amikor a tiszt nehezen leplezett csodálkozással kérdezte:

— De hát, hogy jöttek maguk ide?

Kezemmel az országútra néző ablak felé mutattam. A kapu előtt álló autókban ott ültek az újságírók, izzadtan, porosan és fáradtan a hosszú úttól. Szinte már mindegy volt nekik, hogy hova viszik őket. Az autókra hulló déli napsütés csak még elviselhetetlenebbé tette számukra a várakozást.

— Újságírók — feleltem.

A tiszt, aki megszokta, hogy szemrebbenés nélkül szálljon fel a legrozogább repülőgépeken is, az újságíró-karaván láttán elsápadt.

— Hova indulnak?! — kérdezte riadtan.

— Prieto meghívta valamennyiüket ebédre, ma Belchitébe, — válaszoltam nyugodtan.

A vezérkari tiszt nem tudott visszafojtani egy szörnyűködő felkiáltást.

Kezdtem észrevenni, hogy milyen lehetetlen helyzetben vagyunk. — De hát nem vettük be Belchitét? — kérdeztem én is egyre növekvő riadalommal.

— A ma reggeli hírek szerint még folyik a harc a faluban, — felelt a tiszt.

Le kellett ülnöm, hogy összeszedjem magam a meglepetés és a fáradság után és főleg azért, hogy kiokoskodjam: mit csináljunk az újságírókkal? Mert noha nekem semmi felelősségem nem volt a karaván megszervezésében és vezetésében, a külföldi tudósítók minden bizalmukat elvesztenék bennem, ha tudtukra adnám a helyzetet és azt, hogy becsapták őket, — még akkor is, ha e félreértésnek én voltam az első áldozata. És valósággal dühöngtem, hogy mindeddig nem értettem meg: még ha az előző napon Belchitét el is foglaltuk volna, mint ahogy hittük, ilyen körülmények között ez az ebédmeghívás mindenképpen a legfelelőtlenebb ostobaság.

Később megtudtuk, hogy Prieto valójában soha nem hívta meg az újságírókat, hiszen ez egyébként is nagyon kevéssé illett volna az ő gondolkodásmódjához. A honvédelmi miniszter beleegyezett abba, hogy az autókat az újságírók rendelkezésére bocsássák, hogy azok látogassák meg Belchitét. Nem azért, mintha mint volt újságíró különös szeretettel gondolt volna kollégáira, hanem azért, mert megértette, vagy valaki megérttette vele, milyen fontos minden lehető módon nyilvánosságra hozni diadalunkat. A fantasztikus meghívás valószínűleg annak a nagyfantáziájú kisebb tisztviselőnek elméjében született meg, akinek megbízást adtak, hogy előkészítse az autókat és kiállítsa a frontlátogatási engedélyeket.

A karaván utasainak bejelentettem, hogy Candasnasban maradok. Pihenni szeretnék egy keveset, — mondtam — és megvárom Ignacio visszatérését. Valójában azonban csak gyáván igyekeztem elkerülni haragjukat, ami tudtam, hogy akkor fog kitörni, ha közlik velük, hogy Belchite még ellenséges tűz alatt áll és a város belsejében még beásott ellenséges gócok vannak.

Délután felkerestem őket abban a leridai szállodában, ahol egymásnak találkozót adtunk. Nyugodtak és megtörtek voltak. Annyira erőt vett rajtuk a fáradtság és az éhség, hogy minden ellenkezés nélkül elfogadták, hogy abban a Candasnas közelében lévő faluban ebédeljenek, ahol a szárazföldi haderők főhadiszállása volt. Egy sem akadt köztük, aki erősködött volna, hogy ő még aznap Belchitébe akar érni. A nagyszerű ebéd után közölték velük a hírt, hogy a falu belsejében még harcok folynak és jobb volna megvárni a másnapot, hogy útitervünket végrehajtsuk. Valamennyien beleegyeztek. Azt hiszem éppen olyan elégedetten fogadták ezt a megoldást, mint én magam, mert örültek, hogy alkalmuk van végre kipihenni magukat. Nagy nehézségek után sikerült szállást találnunk számukra a leridai szállodákban és ezért nagyon hálásak voltak. A „felültetés” miatt, amelynek áldozatul estek, egyik sem tiltakozott.

Az éjszakát Ignacióval töltöttem és másnap reggel hatkor megjelentem a szállodában, hogy az előző esti megbeszélés értelmében végiglátogassuk a csapataink által elfoglalt helységeket. A propagandaminisztérium újságírója eltűnt. A szálloda portása félve nézett rám és azt hitte, megbolondultam, amikor azt mondtam neki, hogy találkozóm van az újságírókkal. Aligha tévedett! Reggel tíz óra felé még egyetlen tudósító sem jött le reggelizni, a kirándulásban résztvevő három nőn kívül. Ezek úgy nyolc óra felé már az étteremben voltak.

Ismét elindultunk Zaragoza felé, túlhaladtunk Candasnason és elértünk egy fatörzsekből álló torlaszhoz, amely az utat elzárta. Ha ezen az országúton továbbmegyünk, három kilométernyire jobbra az ellenséges vonalakhoz érkeztünk volna. Az Ebro volt a határ. Az országúton felállított torlasz akadályozta, hogy valaki esetleg az ellenséges vonalak felé menjen, másrészt pedig azt is jelezte, hogy az Ebro hídját felrobbantották. Csapataink néhány nappal azelőtt az országút baloldalán átkeltek a folyón és mi ugyanezen a helyen folytattuk utunkat tovább. Az utászaink által újonnan épített hídon mentünk át. Mélyen behatoltunk a homokos és sík folyóparti területre, ahol néhány ember egy ösvényt alakított át teherautók számára is járható úttá. Egy héttel azelőtt az egész terület még a fasiszták kezében volt.

Megálltunk, hogy a fák árnyékában pihenő néhány katonával beszélgessünk. Megmutatták nekünk azokat a lövészárkokat, amelyekben nemrég még az ellenség állt. Nagyon büszkék voltak csapataink előrenyomulására. Egy nagyobb csoport a vasútállomás mellett, közvetlenül a volt csendőrlaktanya közelében ebédelt. Míg beszéltünk velük, ők tovább ettek: nagy tányér húst, főtt krumplit és egy jó darab kenyeret hozzá. Többjüknek a kezében újság volt, amelyet figyelmesen olvastak. Ugyanezeket a lapokat olvashattuk volna Valenciában is.

— Hányan tanultak meg közületek olvasni a háború alatt? — kérdezte az egyik külföldi újságíró. Valamennyien hallottunk már a néphadsereg kulturális tevékenységéről és ez az újságíró sajátmaga akart meggyőződni arról, vajon igazak-e azok az adatok, amelyeket a kommunista miniszter által vezetett közoktatásügyi minisztérium nemrégiben közölt.

A megkérdezett katona felnézett az újságból.

— Csaknem mindannyian, akik ebben a században vagyunk, a háború kezdete óta tanultunk meg olvasni, — felelte nyugodtan. — Voltak, akik már tudtak egy kicsit, a nevüket meg néhány más nyomtatott betűvel írt szót el-elolvastak, de legtöbbűk még ennyit sem. Én magam sem láttam még soha azelőtt a nevemet leírva. Most pedig, nézze, — és rámutatott az újságra, amit éppen olvasott.

— És írni tudtok-e? — kérdezte egy másik újságíró.

A katona nadrágjának hátsó zsebéből kivett egy újságpapírba gondosan becsomagolt füzetet.

— Mindig gyakorlom az írást, valahányszor nyugalom van, — felelt és hangjában nemes büszkeség csengett.— Nézzék meg.

Megnéztük. A tiszta és gondosan kezelt füzet világosan mutatta, ez a katona tudni akar: frontleírások, a falujáról lejegyzett gondolatok és az újságokból kiírt rendelkezések voltak benne …

— Ez már a harmadik füzetem, — tette hozzá és igyekezett nagyon természetesnek látszani. — De a komisszár azt mondja, hogy nagyon könnyen megy nekem. Persze az első két füzetem nem volt ilyen. …

A katona füzete kézről-kézre járt, míg csak vissza nem vette attól való félelmében, hogy megrongáljuk. Kezébe vette és nézegette.

— Majd ha visszamegyek a falumba — mondta nekünk —, meg fogom tanítani az összes falumbelieket. Amikor én eljöttem onnan, nem volt senki, aki folyamatosan tudott volna írni vagy olvasni. Iskola sem volt! De én majd azonnal megtanítom mindet, mert tudom, hogy vannak sokan, akik meg akarnak tanulni olvasni. Én is akartam és látják, soha nem volt alkalmam mostanáig …

Az újságírók elgondolkoztak.

— Kezdetben — folytatta a katona és hangjából kicsengett, hogy amit most mond nekünk, ezt jól kitervezte a háború nyugodt óráiban — a falumbeli emberek nem fogják tudni még olvasni az újságot. Így majd én egy bizonyos órában kiülök a főtérre és hangosan felolvasom nekik, hogy megtudják, ki ez a Chamberlain, meg más dolgokat. És biztos vagyok benne, hogy az összes férfiak és asszonyok is eljönnek majd, hogy meghallgassanak. Mert az emberek az én falumban nagyon szeretik tudni, mi történik a világban és szívesen megvitatják a fontos dolgokat.

Bólintottunk és azt hiszem, valamennyiünk képzeletében megjelentek a katona szülőfalujának lakosai. Kasztíliai parasztok, komorak és szikárak, eltelve nyugodt emberi méltósággal, a századok bölcsességével és azzal a keserű tapasztalattal, amit a szegénységgel és a száraz földdel folytatott harcban szereztek. Olyan emberek, akik szeretik „megvitatni a fontos dolgokat”, akik „meg akarnak tanulni olvasni, de akiknek soha nem volt alkalmuk rá”.

— Sokat beszéltem erről a komisszárral — folytatta a katona — és jó tanácsokat adott. Azt mondja, hogy asszonyoknak épp úgy meg kell tanulniok olvasni, mint a férfiaknak, mert ők is kell, hogy tudják, mit ír a sajtó és azt, hogy kik a mi barátaink és hogy kik a nép ellenségei. És azt hiszem, hogy a komisszárnak nagyon is igaza van.

A három újságírónő lelkesen helyeselt.

— Ha végetér a háború és elkészültünk a fasisztákkal, — folytatta a katona, mintha csak önmagához beszélne —, hazasietek a falumba, hogy elkezdjem tanítani a többieket. Már üzenetet is küldtem egy legénnyel, aki megsebesült a lábán és hazament, hogy készüljenek rá. Ő csak rövid ideig volt a hadseregben, három hónap után sebesült meg, nem volt ideje arra, hogy kellőképpen megtanulja a dolgokat. De azt megteheti, hogy előkészíti őket, megtanítja nekik az első betűket akkorra, mire én hazamegyek …

Otthagytuk a katonát, hogy tovább olvashassa az újságot a fa alatt és azt hiszem, valamennyien azt kívántuk, hogy egészségesen térjen haza a háborúból a falujába, hogy megtanítsa a többieket írni és olvasni.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!