NEGYEDIK RÉSZ.

(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)

15

XXIV.

Nehéz volt Belchite közelébe jutni. A főútvonalakat a katonaság foglalta le, de még azok is járhatatlanok voltak, amelyek az ellenséges tűz hatósugarán kívül estek, mert a fasiszták visszavonulásukkor szétromboltak minden utat. De amint a réteken és az utakon keresztül haladtunk előre, egyre jobban éreztük, hogy idegen és barátságtalan vidéken járunk. Minden kihalt volt és kopár, amerre a szem ellátott. A mi parasztjaink egész a lövészárok széléig művelték a földet, de a fasiszták megművelhető földek kilométeres sávjait hanyagolták el: halott szőlők és rothadt kukoricások terültek el mindenfelé. Még bajonettel sem tudták elérni, hogy az ő területükön a parasztok megműveljék a földet. Vagy az is lehet, hogy a lázadók attól féltek, hogy a falusiak átszöknek hozzánk, ha túlságosan közel jutnak a mi vonalainkhoz. Karavánunk szétterült a homokos és poros lapályon, amelyen keresztül haladtunk. Fel kellett húznunk a kocsi ablakát és még így is csikorgott a homok a fogaink között. Szemünk égett a portól. Haladtunk előre a száraz síkságon és minden percben vártuk, hogy a látóhatáron feltűnnek Belchite tornyai. Egy nyitott tehergépkocsikból álló karaván jött velünk szemben. Megálltunk.

Asszonyok, gyermekek és négy öregember jött a teherautókon. A férfiak az egész idő alatt nem nyitották ki a szájukat. Közömbös arcukat többnapos szakáll borította. Mert az aragoni vidék embere — épp úgy, mint a kasztíliaiak, akiket én jobban ismertem — elér egy olyan pontra szenvedésekkel és nyomorral telt életében, amikor teste és arca ráncos pergamentté lesz, szemei pedig keményen és hidegen csillognak. Olyanok, mintha minden iránt a legközönyösebbek volnának, mintha semmi nem tudná feledtetni bennük az elszenvedett nyomorúságot és fájdalmakat.

A háború nehézségei és a Franco zónájában uralkodó szörnyű fasiszta és monarchista elnyomás az utolsó reményt is kioltotta, amelyet a Köztársaság kikiáltása néhány évvel ezelőtt ezeknek az embereknek szívében és eszében ébresztett. A fiatalok számára a háború olyan tanulság lesz, amelyet nehezen fognak elfelejteni. De a teherautón ülő négy szoborszerűen mozdulatlan öregember számára, akiknek szeméből visszatükröződött az, amit Belchitében láttak, a háború tanulságai már túlságosan későn érkeztek.

A velük lévő asszonyok azonban mások voltak. Akadt köztük fiatal is, és akadt nagyon öreg. Mind fekete ruhát viselt. A fasiszták és Belchite néhány papja azt híresztelték, hogy a várost támadó „vörösök” megerőszakolják és megölik a fiatalokat, az öregeket pedig halálra kínozzák.

Most a „vörösök” hadseregének teherautója vitte őket el a belchitei pokolból biztonságos vidékek felé és az is kitűnt, hogy ezek a „vörösök” mind spanyolok voltak. Mert azt is mondták nékik, hogy Belchitét „orosz” csapatok támadják.

— Már kezdtük azt hinni, hogy az egész világ megbolondult! — kiáltott fel egy, a teherautón ülő idősebb asszony. — Azt mondták, hogy az „oroszok” darabokra fognak tépni bennünket. Közben a faluban csupa fura ember volt, akik olyan nyelven beszéltek, mintha maga az ördög szólt volna a szájukból.

— Ne beszéljen már bolondságokat! — felelte hevesen egy nagy és szomorúszemű fiatal parasztasszony. — A Belchitében lévő katonák olaszok voltak, mondtam ezt már magának előbb is. A többiek Afrikából valók és az a kapitány, aki magánál lakott, német volt. Mondtam én már magának ezt, de maga csak erősködött és mindenáron elhitte, amit meséltek magának, hogy ezek „más tartományból való” spanyolok. De én tudtam, hogy ez hazugság, és egy igazi spanyol katona megmondta nekem, hogy hova valók a többiek.

A teherautók folytatták útjukat, mi pedig elszomorodtunk és keserű gondolataink támadtak. Most tudtam meg, mit jelentett ezeknek a parasztoknak, hogy egy olyan háborúba kerültek bele, amiből egy szót sem értettek. Ezek az asszonyok 1936 júliusának első napjai óta nem hallottak mást, mint hazugságokat. Arról igyekeztek meggyőzni őket, hogy minden szenvedésük, nélkülözésük és tragédiájuk oka „a vörösök és az oroszok terrorja”.

Autónkkal egyik vegyes-brigádunk mellett haladtunk el. Ezek Belchite külvárosában pihentek éppen. Megálltunk, hogy megkérdezzük, jól halad-e a város megtisztítása az ellenségtől. Ám mint ahogy azt már megszoktuk, kiderült, hogy többet tudunk arról, ami a fronton történik, mint maguk a katonák. A fronton lévő egységek általában csak azt tudják, amit ők maguk végeznek. Ha parancsot kapnak a visszavonulásra, nekik ez annyit jelent, hogy mindenütt visszavonulás van. Ha meg előrenyomulnak, mindig azt hiszik, ők az elsők és meg kell várniok az újságok érkezését, hogy megtudják, hogyan alakult az egész támadás, amelyben résztvettek.

Belchite nem volt kivétel e szabály alól, úgyhogy kénytelenek voltunk új hírek nélkül folytatni utunkat.

Néhány kilométert tettünk még a poros és száraz vidéken, míg megláttuk Belchite templomtornyainak körvonalait. Nem fért kétség ahhoz, hogy a városban még harcolnak. Végre sikerült a faluba vezető egyik útra kijutnunk. Noha a város belsejében még folyt a harc, a környék már megtisztult az ellenségtől. Néhány kilométerre a falu központjától megálltunk az országúton, hallgattuk az aknavetők zaját és a fasiszták gépfegyvereinek kattogását a téren álló főtemplom tornyából. Míg a tüzérségi tűz mögül felszálló füstöt figyeltük, a fasiszta repülőgépek kétszer is elszálltak a fejünk felett. A Belchite környékén lévő köztársasági csapatokat akarták bombázni, de a bombák az üres mezőre hullottak le.

A mi kocsink egyedül maradt. A karaván többi része elkeseredve a rossz és poros terület miatt, bizonyára más utat keresett. De később megtudtuk, hogy ők is kénytelenek voltak megállni. Nem látszott valószínűnek, hagy aznap éjjel Belchitében alhatunk.

Egy darabig még az. országúton maradtunk, és amikor a lövedékek túl közel csapiak be hozzánk vagy a golyók a fejünk felett fütyültek el, igyekeztünk az országút hajlatai mögött meghúzódni. Egy század katona ment el mellettünk, Belchitéből jöttek.

— Már alig van valami hátra — mondták —, már csak két gépfegyverük van a templomban.

Egy másik katona kíváncsian nézett bennünket. — Belchite úgy bűzlik, hogy meg kell bolondulni tőle — mondta. — Ezek a kurafiak a templomtoronyból végigsöpörtek mindent és mindenkit, aki a téren keresztülment, úgyhogy most ott halomban fekszenek az emberek és állatok hullái. Persze ezeket még nem lehetett elvinni és ebben a hőségben …

Elhatároztuk, hogy megkeressük a többi autót. Az összes újságírók többé-kevésbé ugyanazt látták. Érdemes még egy napot várni, hogy elmondhassuk: bementünk Belchitébe? Elhatároztuk, hogy visszatérünk Valenciába. Émelygett a gyomrom, amikor arra gondoltam, hogy Belchitébe be kell mennünk. Semmi értelme nem volt, hogy rálépjek annak a térnek köveire, amelyet a katona olyan világosan leírt nekünk.

És igazam volt. A karaván zöme ottmaradt, hogy egy nappal később jöjjön utánunk, de teljesen fel voltak kavarva attól, amit láttak. A külföldi újságírók közül sokan napokig sem enni, sem aludni nem tudtak, mert kétségtelen, hogy a modern háború nem kellemes látvány és Belchite, temetetlen, felpuffadt és az augusztusi napon oszladozó hulláival elegendő volt, hogy a legedzettebb újságíró idegeit is megbolygassa.

XXV.

Elmúlt a nyár. A néphadsereg két fontos győzelmet aratott. A spanyol nép kezdte érezni saját erejét. Ha meg lehetne állítani a németek és olaszok özönlését és a Benemavatkozási Bizottság becsületesen működne, ahelyett, hogy puszta léte is csak újabb fegyvert jelentene a fasiszták kezében, milyen könnyen megnyerhetnénk a háborút!

A Népszövetség ismét összeült Genf nyugodt és békés városában. A Benemavatkozási Bizottság továbbra is állandóan kapta a jelentéseket az egyezmény erőszakos megszegéséről és … ezeket a jelentéseket továbbra is elsüllyesztették egy asztalfiókban. „Őfelsége az angol király ellenzékének” képviselői továbbra is kérdéseket tettek fel az alsóházban a külügyminiszternek. Az Egyesült Államokban nem szűnt meg a demokratikus és haladó erők tüntetése: azt követelték, hogy adjanak lehetőséget a demokratikus Spanyolországnak, hogy fegyvereket vásárolhasson. Franciaországban a nép, a valódi francia nép a Blum által vezetett kormány arcába kiáltotta: „Canons et avions pour l’Espagne!” Ágyúkat és repülőgépeket Spanyolországnak! Közben az olaszok sajtójukban olvashatták a Duce üdvözlő szavait, amelyeket abból az alkalomból küldött Francónak, hogy Santander az idegen támadók birtokába jutott.

„Különleges büszkeséget érzek — sürgönyözte választáviratában Mussolini Francónak testvéri szeretettel —, hogy a tíznapos kemény ütközetben az olasz légionisták oly hathatósan működtek közre a ragyogó santanderi győzelemnél. Az olasz segítséget táviratában kellőképpen értékeli. Ez az annyira bensőséges fegyvertestvériség biztosítja azt a végső győzelmet, amely megszabadítja Spanyolországot és a Földközi-tengert az országaink civilizációját egyformán fenyegető minden veszélytől.

Az olasz sajtó állandóan hangsúlyozta, hogy Santander „olasz győzelem” volt. Mégis, amikor őfelsége az angol király kormánya, amely a vezérszólamot vitte a Benemavatkozási Bizottságban, ebben a kérdésben vizsgálatot folytatott le, Mussolini megszokott arcátlanságával kereken letagadta, hogy Spanyolországban olasz beavatkozás történik és így a brit kormánynak sajnos nem volt módjában, tekintetbe venni a köztársasági kormány panaszait, mivel „nem álltak adatok rendelkezésére”. És hát miért is ne hittek volna a brit dzsentlmének Mussolini szavainak? Nekünk pedig sajnálnunk kellett szegény Angliát, amelynek külügyminisztériumában egyetlen olyan tisztviselő sem akadt, aki az olasz sajtót le tudta volna fordítani.

Németország úgyszintén nem volt hajlandó elismerni, hogy része van Spanyolország elözönlésében. A Führernek egy alkalommal egyik beszédében mégis megcsúszott a nyelve és kimondta, hogy „mennyire hasznosak lesznek Németország számára a bilbaói vasbányák”. Mondani sem kell, hogy ezek a szavak nem szerepeltek a beszéd hivatalos szövegében, noha emberek ezrei hallották azt. És az angol külügyminisztérium megint tehetetlen volt, nem akadt senki, aki németül értett volna, nem akadt senki, aki meghallgatta volna a Führer beszédét.

Közben német és olasz csapatok, német és olasz repülőgépek, német és olasz pilóták, tankok, ágyúk és gépfegyverek, puskák, lőszer, benzin és minden más, ami szükséges lehetett ahhoz, hogy teljesen lerohanják Spanyolországot, továbbra is hatalmas mennyiségekben özönlött spanyol területre anélkül, hogy a Tengerészeti Ellenőrző Bizottság egyetlen esetben is „észrevette” volna a fasiszták birtokában lévő kikötőkbe érkezett fegyverszállítmányokat. Ezek a fegyverszállítmányok London és más demokratikus fővárosok urainak jóváhagyásával és beleegyező tudomásával kerültek partra. Hogyis ne, hiszen azt kívánták, hogy Franco győzelme a lehető leggyorsabb legyen, hogy végre már ne kelljen annyit beszélni „a spanyol kérdésről”.

Kis kertünkben ültünk éjszakánként és lefekvés előtt, Ignacio elmagyarázta nekem a katonai helyzetet, amely annyira aggasztotta. Tudtuk, hogy ez a viszonylagos nyugalom, amely Brunete és Belchite elfoglalása után beállt, annyit jelentett, hogy a fasiszták, vagyis jobbanmondva a német és olasz vezérkar, valami erős támadást készít elő a Köztársaság ellen. Kétségtelenül arra számítanak, hogy ez az offenzíva döntő lesz. A fasiszták két súlyos vereséget szenvedtek és észrevették, hogy seregeik már nem kiképzetlen és fegyelmezetlen milíciákkal állnak szemben, mint a háború elején. A néphadsereg felkészültsége, szervezettsége és fegyelme olyan ellenséggel kényszerítette őket szembeszállni, amelyet már nem lehetett semmibe venni. Mussolinit és Hitlert spanyolországi vezérkari főnökeik kellőképpen tájékoztatták arról, hogy több emberre, több repülőgépre és több hadianyagra van szükségük. Ez a nyugalmi időszak a frontokon csak arra szolgál, hogy a fasiszta csapatokat újjászervezzék.

— Mindenáron több fegyverre és több repülőgépre van szükségünk, hogy a következő ellenséges offenzívát feltartóztathassuk — ismételte Ignacio —, Bruneteben és Belchiténél csaknem mindazt felhasználtuk, amink volt. A katalán iparnak hadisebességgel kell dolgoznia.

Az ősz beálltakor a kormány elhatározta, hogy átköltözik Barcelonába. Közelebb akart lenni azokhoz a gyárakhoz, amelyeknek feladatuk volt, hogy a frontot hadianyaggal lássák el. De a költözésnek nem ez volt az egyetlen oka. Okvetlen szükséges volt, hogy megszilárdítsuk az együttműködést az összes politikai erők között és Barcelonát, Spanyolország legnagyobb városát, második Madriddá tegyük. Szükség volt arra, hogy az Ibériai félsziget e hatalmas ipari központjának minden energiáját a frontok szolgálatába állítsuk, hogy minden erőfeszítés a már szállóigévé vált jelszó körül szerveződjék meg: „Mindent a háború megnyerésére!”

Mindezen túl, Barcelona volt az a földrajzi pont, amelyen keresztül Spanyolországba került mindaz az áru és fegyver, amelynek sikerült átjutnia a francia határon. Persze ez soha nem a francia kormány engedélyével történt, hanem mindig olyan másodrangú tisztviselők segítségével, akik közül néhányan Spanyolországot igyekeztek segíteni, de legtöbben azért támogattak bennünket, mert nagy pénzösszegeket kaptak érte. A francia szakszervezetek munkásai azonban minden esetben bátran dolgoztak: resztvettek az áruk szállításában, be- és kirakodásában. A legtöbb, amit a kormány tett, az volt, hogy néha szemet hunyt a dolgok fölött és ezt is azért, mert a Spanyol Köztársaság tekintélyes pénzösszegeket fizetett a fegyverek szállításáért.

És ha a franciaországi szállítási nehézségek miatt kevés hadianyag érkezett is külföldről, mindenképpen szükséges volt, hogy az illetékes minisztériumok Katalóniában legyenek: hogy összefogják a dolgokat és ne folyjon szét minden, mint ahogy az eddig oly gyakran történt.

Valencia, az a város, amely 1936 novemberében bizonyos ellenséges érzülettel fogadta a madridiakat, megtépte ruháit, amikor egy évvel később elmentünk onnan. Olyan megértés alakult ki a főváros és a tartományok között, amely nemzeti létünkben századokon át elő nem fordult. Az elmúlt évben a közös ügyért folytatott harcban, amelynek folyamán ötvenezer madridi költözött a kormánnyal Valenciába, egybeforrott a nemzet.

Rubiót nagyon aggasztotta az, hogy a Külföldi Sajtóiroda Katalónia szép fővárosába költözik, mert ott már létezett egy hasonló intézmény, a hazai újságíróké mellett, a külföldi tudósítók számára és igyekeznünk kellett, hogy végtelen tapintattal össze tudjuk hangolni munkánkat.

Az utolsó időkben a mi irodánk feladatai annyira kibővültek, hogy a külföldi újságírók cikkeinek cenzúrázása csak egy nagyon kis részét tette ki annak. Ránk hárult a frontok és a hátország eseményeiről érkező napijelentések kiértékelésének minden felelőssége épp úgy az állandóan mellettünk lévő külföldi tudósítók, mint a hatalmas tömegben érkező átutazó újságírók és egyéb látogatók felé. Ezek egy heti spanyolországi tartózkodás alatt mindent meg akartak tudni, ami 1936 július 18. óta politikailag, szociálisan és katonailag történt. Végeredményben, akár Valenciában voltunk, akár Barcelonában, ezek továbbra is a mi irodánkba jönnek majd tájékoztatásért. Ezenkívül, a külföldiek számára a frontlátogatási engedélyeket továbbra is a központi kormánytól függő irodánk állította ki.

Engem, az igazat megvallva, jobban aggasztottak a költözés anyagi körülményei, az, hogy hol fogunk helyet találni irodánk számára, mint az, hogy a katalánok esetleg megnehezíthetik munkánkat. Mert a kormány és a tőle függő intézmények átköltözésében, mint áthatolhatatlan nehézség jelentkezett mindenütt a megfelelő épületek hiánya. Korszerű vagy régi, de eléggé tágas épületek nagy számban akadtak Barcelonában, de mindezeket a katalán kormány hivatalai és a katonai felkelés hevében alakult számtalan bizottság foglalta el.

A katalán ipar „munkásszervezeteit”, az „ellenőrző bizottságokat” (vagy akármilyen más néven is nevezzük őket), csaknem teljes egészükben az anarchisták uralták. Soraikban nem volt nehéz meglátni a vidék nagyiparosainak fiait, a gyár- és részvénytulajdonosokat, akik szélsőséges, elemeknek álcázva magukat, a CNT igazolványai mögött meglapulva továbbra is bürokrata réteget alkottak, kizsákmányolták a munkásokat és mindenre készek voltak, csakhogy ne kelljen a tűzvonal közelébe kerülniök. Ez volt az egyik főbetegség, amely Barcelonában elterjedt, mielőtt a Köztársaság kormánya odaköltözött volna és ezek a „munkás-szervezetek” foglalták el legnagyobb számban az épületeket és a fényűző lakásokat.

Látva, hogy képtelenek vagyunk külön helyiséget szerezni irodánk számára, annak a két egymással összekötött háznak irodáiban rendezkedtünk be, amelyet az államminisztérium foglalt el, mert a propaganda osztály, államtitkárság formájában, része volt a minisztériumnak. Irodánk eddig az államminisztérium névleges védnöksége alatt függetlenséget élvezett, most pedig az új államtitkárság egyik osztálya lett. Érthető volt, hogy az új helyzet zavarta Rubiót. Nemcsak, hogy kivették kezéből a sajtócenzúrát, hanem a propaganda-államtitkár személyében főnököt is kapott maga fölé. Estétől reggelig elintézte, hogy Párizsba megy. Kinevezték az „Agenda Espana” nevű hivatalos sajtóügynökség igazgatójává. És még mielőtt időm lett volna arra, hogy átgondoljam a dolgokat, Rubio helyett én lettem a külföldi sajtóosztály vezetője.

Az igazat megvallva ez a váratlan „előléptetés” nem szolgált megelégedésemre. Végtelenül fáradtnak és nagyon idegesnek éreztem magam. Valenciában, a Barcelonába való átköltözésünk előtti néhány napon teljességgel képtelen voltam a külföldi látogatók jelenlétét elviselni. Hangjuk, kíváncsiságuk, gyakran buta vagy rosszakaratú kérdéseik hallatán néha sikítani lett volna kedvem és nem egyszer kívántam, hogy bárcsak kidobhatnám őket a szobámból. Persze, soha nem engedtem, hogy érzéseimet meglássák, de ez a magamra kényszerített állandó önuralom teljesen kimerített. Mindenek előtt arra vágytam, hogy egyedül maradhassak és ha csak legalább néhány percre is egy nap, ne kelljen beszélnem. Arra vágytam, hogy ne legyek kénytelen indiszkrét és kényes kérdésekre válaszolni és ne kelljen idegen nyelveken felelnem, hogy ne lássak folyton új arcokat, hogy ne kényszerüljek szüntelen udvariasságra és arra, hogy kifejezzem hálámat a miniszterelnökség által meghívott idegeneknek is, akik iránt néha a legmélyebb megvetést éreztem.

Mint a legtöbb spanyol asszonynak, nekem is törődnöm kellett nemcsak háztartási kérdéseinkkel, hanem saját Barcelonába való költözésünkkel is. Néha valamely külföldi újságíróval vagy különleges tudósítóval folytatott fárasztó beszélgetés közben — ezek mind szenzációra éhesen érkeztek Spanyolországba —, szabadjára engedtem képzeletemet és azon gondolkoztam, nem lehetne-e mégis Barcelonába szállítani a konyhabútorokat és a jégszekrényt, hiszen oly nehéz volt Madridból is elhozni és csak nemrégiben szerzett serrai házunkban berendezni ezeket. De az a hatalmas szerencse ért, hogy még mielőtt a katalán fővárosba érkeztem volna, Ignacio talált egy házat Barcelonában, ahol a légihaderő személyzetének családjaival együtt mi is lakhattunk.

November 17-én befejeztük irodánk anyagának összegyűjtését, a kartotékokat, az újságkivágásokat, az írógépek és a bútorok is már becsomagolva útrakészen állottak. Serrában szintén elkészültünk saját csomagolásunkkal. A két háztartási alkalmazott segítségével mindent beraktam az Ignacio által otthagyott autóba. Még a nyúlházaspárt sem hagytuk ott, hiszen azért vásároltuk őket, hogy a nyúlhússal egy kissé ízletesebbé tegyük a folytonos rizst. Néhány hónap múlva azonban kiderült, hogy mind a kettő nőstény volt és ez oknál fogva nem váltak fajuk dicsőségére.

Mielőtt Serrát elhagytuk volna, hosszasan körülnéztem. A reggel tiszta volt és csillogó. A levegő átlátszón remegett és a fák ragyogtak. A ház mögött emelkedő vöröses hegy visszaverte a felkelő napot és fénylett. Nehezemre esett, hogy levegyem a szemem erről a házról, ahol csaknem egy egész szörnyű szorongásokkal s veszélyekkel teli háborús évet éltünk át. Ez a ház végeredményben a béke egy kis szigete volt számunkra. A hegyek látványa nem egyszer oldotta fel idegeink feszültségét. Es most elmegyünk innen. Mikor látjuk majd újra ezt a házat és ezeket a hegyeket? Mennyi ideig kell még várnunk, míg Spanyolország újra szabad lesz és félelem nélkül járhatunk majd hegyeink között? A háború hatalmas tragédiájában kétségtelenül nem volt részünk és mégis, amikor felszálltam az autóra, csak nehezen tudtam visszafojtani könnyeimet. Meddig tart még a spanyolok számára ez a végnélküli bolyongás, ez a barangolás egyik helyről a másikra, városból-városba, házból-házba? … Mikor pihenhetünk végre békében és biztonságban? Mikor rendezkedhetünk be majd arra, hogy szabadon és nyugodtan éljünk, ugyanabban a völgyben, ugyanabban a házban? …

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!