I. RÉSZ

(idézet: Egy felkelés okai és következményei – Arnold Reisberg)

6

Bruck an der Mur munkáskézen

Bruck an der Mur iparvárosban a brucki Schutzbund vezetője, Sepp Linhart, és a körzeti parancsnok, Hubert Russ mozgósította embereit. Az elektromos művek dolgozói már déli 12 órakor sztrájkba léptek; követték őket nyomban a vasutasok, a Felten és Guilleaume Művek, a papírgyár és a többi üzem munkásai is. Bruck an der Mur volt az egyetlen hely Ausztriában, ahol a harcoló munkások élén a Szociáldemokrata Párt vezető funkcionáriusa állt: Wallisch Kálmán, Stájerország szociáldemokrata tartományi titkára, a hajdani Magyar Tanácsköztársaság emigráns funkcionárusa. A sztrájk hírére Wallisch, korábban tett ígéretéhez híven, felesége, Paula társaságában Grazból azonnal Bruck an der Murba sietett, ahol évekig volt a pártszervezet titkára. Útközben értesítette a környező helységek bizalmijait az általános sztrájkról, így érkezett 13 óra 30 perckor Bruckba. A munkások városszerte átvették a hatalmat. Amikor az igazgatóság által a „dolgozni kívánó munkások védelmére” kihívott csendőrség behatolt a Felten és Guilleaume Művekbe, fegyveres schutzbundisták szállták meg az üzemet, és 26 csendőrt beszorítottak az igazgatósági épületbe. Majd két schutzbundista csoport Sepp és Erwin Linhart vezetésével megpróbálta elfoglalni a Wiener Strasse-i csendőrlaktanyát. Óvatlanul közelítették meg az épületet, és egy korán eldördült lövés tönkretette a vállalkozást: a schutzbundistákat heves tűz fogadta. Súlyos harc után sikerült ugyan kézigránáttal berobbantaniuk a kaput, és ifjúmunkások egy csoportja megrohamozta az udvart. De Sepp Linhart halálos sebet kapott, és mások is megsebesültek; ezek után a schutzbundisták visszavonultak a főtérre.

Harcok központja volt a leobeni hídnál az erdészeti főiskola is, ahol az Ostmarki Rohamcsapatok és a védhadtest erői állomásoztak. A főiskolát, kormányjelentés szerint, „elkeseredett szívóssággal” rohamozták; itt esett el a legtöbb schutzbundista. A bekerítettek helyzete válságosra fordult, sürgős katonai segítséget kértek. Villanyvilágítás nem volt, a város – a katonai jelentés szerint – „a felbujtás tomboló fészkévé lett”. A vasúti közlekedés 17 óra 25 perckor lényegében megszűnt. Ekkor a Schutzbund eltorlaszolta a síneket, majd 20 óra tájban a pályaudvart is elfoglalta. 20 óra 50 perctől megbénult a vasúti forgalom.

A környező ipari helységek munkásai a harcoló Bruck segítségére siettek. Wallisch számos települést keresett fel, és teherautókkal vitte Bruckba a fegyveres schutzbundistákat. Alpesi vadászzászlóalj közeledett a város felé két hegyilöveggel, de a Bruckba vezető úton gyakran megállították az elfűrészelt és kidöntött telefonpóznák és fák, nemkülönben a gyakran ismétlődő tűztámadások. A katonák előőrsének azonban sikerült a sötétség leple alatt futólépésben keresztüljutnia a brucki Mura-hídon és elérnie a Minoriten Platzot. Amint erről a Schutzbund értesült, teherautóval a helyszínre sietett; emberei fényszórókat irányoztak a katonákra, majd golyózáporral árasztották el őket, úgyhogy a betolakodóknak vissza kellett vonulniok a közeli Hotel Bauer udvarára. Eközben a katonák fő erői is bevonultak Bruckba, és elfoglalták a járási főnökséget. Fey őrnagy és Karwinsky államtitkár meghagyását figyelmen kívül hagyva, nem a bekerített csendőröket és a Heimwehrt szabadították ki, hanem a Schlossberg, a schutzbundisták fellegvára ellen készítettek elő támadást. Az éjszaka folyamán újabb katonai erősítések érkeztek Grazból. Kedd reggel 4 óra 55 perckor ágyúkkal és aknavetőkkel lőni kezdték a Schlossberget. A schutzbundisták átláttak az ellenség tervén, ezért – hogy hátba támadhassák a katonákat – Wallisch még előző este átvitt a Mura és az elektromos művek műhelycsatornája által alkotott szigetre, majd onnét a gát útján a túlpartra néhány schutzbundistát. Amikor azonban fáradságos menet után az ellenség hátába érkeztek, a védők helyzete a lényegesen jobban felfegyverzett katonaság erőfölénye és a lőszerhiány miatt tarthatatlanná vált.

Elkeseredett harc következett, amelynek során a katonák „a közelharc minden harceszközét alkalmazták”; a schutzbundistáknak végül is el kellett hagyniuk a Schlossberget. Zömük a sebesültekkel és a fegyverekkel együtt visszavonult, és a Kreckerwald szélén gyülekezett új állásban. Heves tüzérségi tűz hatására azonban itt is feladták az ellenállást, és „tűz alatt” vonultak vissza nyugati irányba, a Madereck-magashátra. A katonaság a Schlossberg elfoglalása után, 6 órakor a csendőröket is felmenthette. Így azután az erdészeti főiskola Heimwehr-alakulatai „a maguk erejéből” szabadultak fel. A schutzbundisták körülbelül 5 óra 45 perckor a pályaudvart és minden vasúti létesítményt elhagytak. Délre a brucki gyárnegyedet is végképp megtisztította a katonaság.

A Wallisch-csoport menetelése

Amikor Bruck városában elcsitultak a harcok, a munkások „harci tanácsa” úgy határozott: ki kell üríteni a várost és elindulni Leoben felé, elfoglalni Leobent és Donawitzot, majd kitörni Graz irányában. Amikor ez a katonai túlerő miatt lehetetlennek bizonyult, a hegyi legelőkön át Jugoszlávia felé indultak el. 400 hiányosan felfegyverzett ember vágott neki az útnak, másfél-kétméteres hóban az Utschgrabenen át, jeges ellenszélben, saját ösvényét taposva. Amikor 11 órakor az Eisenpass nevű hegyszoroshoz értek. Wallisch őszinte beszédet intézett embereihez: aki nem akar tovább menetelni, nyugodtan hazatérhet. A csoport egy része valóban visszafordult, a többiek azonban Frohnleiten felé próbáltak keresztüljutni a hegyeken. Bár egyébként négy-öt óra elég az útszakasz megtételéhez, késő este lett, mire a hegy túloldalán lebotorkáltak. Frohnleiten felé nem mertek továbbmenni, mert azt az egyébként téves értesülést kapták, hogy a helységbe katonaság és védhadtestesek vonultak be. Zűrzavar támadt; ekkor a Schutzbund műszaki tisztje és járási parancsnoka, az árulóvá züllött Hubert Ruhs, Frohnleitenbe ment, ott, mint az esküdtszéki tárgyaláson később maga is elismerte, telefon-összeköttetésbe lépett a csendőrőrssel, és elárulta Wallisch embereinek közeledtét. Az információ vétele után 80 csendőr érkezett Frohnleitenbe, megszállva a Laufnitzgraben kijáratát. Árulása jutalmául Ruhst, amikor Wallischsal együtt bíróság elé került, nem lőtték agyon, hanem – kegyelemmel – életfogytiglani börtönre ítélték.

A csoport visszahúzódott a hegyekbe, ott töltötte az éjszakát szénapajtákban. A csendőrök szerda hajnalban géppuskákkal felszerelve nyomultak utánuk. Tűzharcra került sor, amelynek során a schutzbundisták egy részét elfogták. A többiek újra összeverődtek, s ekkor Wallisch mindenkitől elbúcsúzott, aki a kimerültség miatt már nem vállalta a továbbvonulást. A mintegy 50 főre apadt, fáradt csoport folytatta az utat. Egy viharos szél tépázta hegyi magaslaton erős csendőri alakulatok támadtak rájuk. Heves harc után így is kivágták magukat, és egy roskatag hegyi kunyhóban kerestek menedéket. Onnan próbált az utolsó 12 menetelő az 1195 méter magas Eisenpasshoz visszakapaszkodni, de ehhez már nem volt erejük. Ekkor úgy döntöttek, hogy mindenki maga próbálja kivágni magát. Wallisch Kálmán egész csütörtökön ott rejtőzött egy magányosan álló parasztház szénapajtájában; pénteken felesége, Paula is odatalált. Szombaton felvette a kapcsolatot a völgyben maradt elvtársakkal, akik meg akarták szervezni vezetőjük autós szökését Jugoszláviába. Menekülés közben azonban vasárnap felismerte Wallischt egy vasúti alkalmazásban álló gépkocsivezető, Karl Hänfling, aki nem tudott ellenállni az 5000 schillinges vérdíj csábításának, és feladta a csendőrségen. A bátor embert még aznap elfogták, és hétfőn, február 19-én statáriális bíróság elé állították. A bíróság halálra ítélte, a kivégzésre 22 óra 40 perckor került sor. A hóhér, egy bécsi mészáros, gúnyosan meghajolt a holttest előtt, s így szólt: „Wallisch úr, tartottam egészen rendkívüli szerencsémnek!” Karl Hänflinget üzemének vezetősége is megjutalmazta árulásáért: nyolc nap fizetéses szabadságot kapott.

Harcok Felső-Stájerországban

Hétfőn, február 12-én, a munkások számos felső-stájerországi ipari településen fogtak fegyvert s bocsátkoztak súlyos harcokba a kormányhatalom erőivel. A Bruck an der Murhoz közeli Kapfenbergben a munkások egész nap túlerőben voltak, a csendőrség „szorongatott helyzetbe” került. A munkások ismert Heimwehr-vezetőket és nácikat tartóztattak le. A Schutzbund megszállta a Sankt Martin temetőt, onnan lőtte géppuskákkal a csendőrőrsöt. Egy másik géppuskás különítmény a Kapfenberg fölötti várból a Mürz völgyét, a vasútvonalat és az utat ellenőrizte. A Burgenlandból odavezényelt katonaság kedden 14 óra 20 perckor aknavetőkkel, egy órával később pedig nehézgéppuskákból is tüzet zúdított rájuk. A Schutzbund több mint egy óráig állta a heves tüzet, állását csak 16 óra 30 perckor adta fel. A munkások újra meg újra lőtték a vasúti sínek megtisztításával foglalatoskodó osztagokat. A Kapfenberg felé előnyomuló csapatok 17 órakor a Sankt Mater kápolnától délkeletre fekvő irtásnál, egészen közelről kaptak tüzet. Rövid, de heves harc után a schutzbundisták szétszóródtak a sűrű erdős terepen. A katonaság bevonult Kapfenbergbe, de a zászlóaljnak a Wiener Strassén elhelyezkedő osztagait az alkonyaiban számos tetőről lőtték. A lövészeket nem sikerült megtalálni.

Judenburgban hétfőn az acélöntöde munkásai léptek sztrájkba, a Schutzbund pedig megszállta a várost. Délután azonban a város helyőrsége lebontotta a vasúti átjárónál emelt úttorlaszt, behatolt az elektromos művek telepére, ahol a munkások korábban megszakították az egész helység elektromos áramszolgáltatását. A katonák fegyverrel kényszerítették őket, hogy „legyen világosság”. A közeli magaslaton állásba vonult schutzbundisták ellen egy burgenlandi tábori vadászzászlóaljat kellett segítségül hívni, amely aknavetőivel megtörte az ellenállást. Kedden a munkások kénytelenek voltak meghátrálni a túlerővel szemben. Ekkor a katonák Judenburgból Zeltweg felé vonultak tovább, ahol erős schutzbundista csoportok támadták meg a csendőrőrsöt, megszállva a pályaudvart. A judenburgi katonaság, miután a Zeltweg felé vezető vasúti átjárónál is megtisztította az utat, kedden délután nyomulhatott be Zeltwegbe, ahonnét a schutzbundistákat rövid harc után kiszorította. Fohnsdorfban kedd délután a bányászok léptek sztrájkba, és a schutzbundisták – sikertelenül – megpróbálták bevenni a csendőrőrsöt, továbbá a rendőrök által megszállt munkásotthont. Amikor szerdára virradó éjjel 0 óra 30 perckor néhány schutzbundistát letartóztattak, mint egy 60 bajtársuk gyűlt össze, és újra tüzet nyitott a biztonsági járőrökre. Reggel azonban a dolgozók felvették a munkát.

Voitsberg-Köflach térségében minden munkás sztrájkba lépett. Szerdán a voitsbergi üveggyárban mintegy 1000 munkás gyülekezett, sokan fegyveresen, majd a csendőrőrshöz és a védhadtest szálláshelyéhez vonultak, ostromgyűrűbe zárva az épületeket. Ultimátumot intéztek a közegekhez: felszólították őket, legkésőbb 12 órakor adják meg magukat. Lehetetlenné tették a grazi telefon-összeköttetést is. A hatalom katonaságot vetett be aknavetővel; a katonák közeledtére a munkások feltétel nélkül feladták a gyárat. Néhány üzemben még sztrájkoltak a munkások, itt csak a katonaság fegyveres fenyegetésére vették fel újból a munkát.

Leobenben és környékén a munkások a hétfő déli órákban fogtak fegyvert; az első harci cselekményre 20 óra után került sor. Az ellenség fölénye láttán azonban a munkások Leobenből Göss felé vonultak vissza, és ott próbálták megrohamozni a csendőrséget. Kedden hajnali 4 óra tájban Leobenben is csillapodtak a harcok, a schutzbundisták a hegyekbe vonultak, és üldözésükre nem indult senki.

Thörlben a munkásotthonból puskákkal és géppuskákkal lőttek a letartóztatásokra kivonult csendőrökre. A csendőrség megrohamozta az otthont, és elfogott 25 munkást. Diemlachban a munkások a gyermekotthonban foglaltak el harcálláspontot. Ellenük szerdán a katonaság vonult fel tüzérséggel; a védelmi állásukat ért telitalálat után a schutzbundisták visszavonultak. Sankt Michaelben február 14-én 3 órakor mintegy 100 munkás rohamozta meg az Önkéntes Védhadtest szálláshelyét. A helyszínre siető erős csendőrkülönítmény azonban – egy fél zászlóalj karintiai hegyivadász segítségével – meghátrálásra kényszerítette a schutzbundistákat.

A karintiai csapatokat könnyen átvethették Stájerországba, hiszen a knittenfeldi vasúti csomóponton rend honolt. Hétfőn ott is tiltakozó felvonulást tartott ugyan 500 schutzbundista, kedden már 800-ra növekedett a számuk, de sem a Schutzbund-parancsnokság, sem a szakszervezet titkársága nem adott ki utasítást a harcra, ezért a munkások szétszéledtek. Ezenkívül kisebb-nagyobb összecsapásokat jelentettek Stájerország számos helyéről.

Kudarc Alsó-Ausztriában

A bécsi munkások hiába vártak Alsó-Ausztriára, a Bécs kapuitól egészen a Semmeringig terjedő, sűrűn lakott iparvidék sok tízezer munkására. Pedig itt a Schutzbundnak erős, jól felfegyverzett alakulatai voltak. Nyugat felé vonaton egy órányira esik Bécstől Sankt Pölten számos üzeme. A környező völgyekben erős támpontok voltak. Ha itt is történik valami, ha a kormány arra kényszerül, hogy csapatokat vonjon ki Bécsből, az ott harcoló munkások helyzete sokkal könnyebbre fordulhatott volna. De hogyan kezdhettek harcot a munkások, amikor éppen az alsó-ausztriai szociáldemokrata vezetők igyekeztek a legbuzgóbban tárgyalni az ausztrofasiszta kormánnyal, s már csak ezért is mindent megtettek embereik visszafogására?

A Schutzbund-vezetőség komoly reményeket fűzött az erős, jól felfegyverzett Wiener Neustadt-i schutzbundistákhoz. Vezetőjüket, a „radikálisnak” ismert Josef Püchlert azonban már február 10-én letartóztatták, méghozzá erősen ittas állapotban. A hatóságok attól féltek ugyan, hogy a letartóztatás nyomán harc robban ki, ezért katonai segítséget is kértek, de nem történt semmi. Február 12-én tehát senki sem akadt, aki fegyverbe hívta volna a dolgozókat. Az alsó-ausztriai pártvezető, Petznek, aki a jobboldal felé hajlott, éppen ellenkező értelmű utasítást adott: várakozó álláspont! Ő maga pedig még délután 14 órakor is kész volt a járási főnökhöz menni, tárgyalásokat ajánlani. Mégis ugyanúgy letartóztatták őt is, ahogyan a többi jobboldali szociáldemokrata pártvezért, de Alsó-Ausztriában az általános helyzet nyugodt maradt. Holott nem a munkások harci kedve hiányzott, ellenkezőleg, a munkások számos kezdeményező kísérletet tettek a fegyverkezésre. Wiener Neustadt utcáin is volt hétfőn elszórt lövöldözés, kedd este egyes helyeken szabotázsakciókra került sor: hidakat és elektromos vezetékeket rongáltak meg. De a saját kezdeményezésükre fegyvert ragadó Schutzbund-alakulatokat nem támogatta saját járási vezetőségük sem, ezért hamarosan fel kellett adniuk a harcot. Éppen a legerősebb Shutzbund-körzet mondott csődöt! És ez nemcsak a többi alsó-ausztriai körzetet bénította, lehetőséget adott a kormánynak, hogy alsó ausztriai csapatait Bécsbe és a többi szövetségi tartományba vezényelhesse. Az a katonai különítmény például, amely Bruck an der Mur megtörésében segédkezett, Burgenlandból Alsó-Ausztrián át vonult céljához. Az alsó-ausztriai védhadtest emberei is nyugodtan Bruckba vagy más stájerországi helységekbe vonulhattak: otthon „nem volt dolguk”. Wiener Neustadt körzetén zavartalanul gördültek át a lőszervonatok, a fasiszta magyar kormány küldeményei, amikor az osztrák hadsereg lőszerkészlete kimerüléssel fenyegetett.

Összecsapásra került sor hétfőn a neunkircheni piactéren, ahol fegyverkezőhelyet rendezett be a Schutzbund. Kedden a schutzbundisták a bevonuló katonák elől az erdőkbe húzódtak vissza, ott sokáig védekeztek, amíg az ágyútűz el nem némította géppuskájukat.

Az Ybbs völgyében a Schutzbund több helyütt is összetűzött a csendőrséggel és a Heimwehrrel. Komolyabb harcokra csak Sant Pöltenben került sor. A városban hétfőn a Voith- és a Schüller-gyár azonnal sztrájkot kezdett, a többi üzem munkásai várakozó álláspontra helyezkedtek, és csak este akartak dönteni, legyen-e általános sztrájk. A katonaság kezdetben rendkívüli óvóintézkedéseket foganatosított, „elsősorban az erősen kommunista színezetű Viehofen külváros ellen”, de a szövetségi honvédelmi minisztérium később Steyrbe küldte őket. A körzeti vezetés parancsa ellenére a munkások a Sankt Pölten-i alpolgármester és Ferdinand Strasser szociáldemokrata párttitkár irányításával fegyverkeztek. Strasser egyébként a februári vereség után Ausztria Kommunista Pártja Központi Bizottságának tagja lett, és a nácik Ausztria annektálása után kivégezték. Éjszaka 1 órakor kisebb csatározásokra került sor a városban kószáló őrjáratokkal. Kedden minden üzemben felvették ugyan a munkát, de 21 óra 30 perc körül a schutzbundisták megszállták a város nyugati szélén a NEWAG kapcsolócsarnokát, és kikapcsolták az áramot. Fegyveres csoportok szállták meg az Alpenbahnhofot. Itt is, csakúgy mint az elektromos műveknél és a gyermekegyleti háznál, fegyveres összecsapásokra került sor. Kisebb csoportok gyülekeztek a városi parkban, és összecsaptak az ott állomásozó védhadtestesekkel. Nem volt azonban elegendő fegyverük; így például a tornászegyletesek összesen 20 kézigránátot kaptak. A város keleti peremén az egyetlen jól felfegyverzett Schutzbund-alakulat megtámadta a hidat védelmező Heimwehr-alakulatot. Ezek, valamint a csendőrök futva menekültek, a schutzbundista rohamcsapat pedig behatolt a város központjába, a járási főnökség közvetlen közelébe, ahol a csendőrség jelentősebb fegyverraktára állt. De nem volt összeköttetésük más schutzbundistákkal, és erős katonai egység támadta meg őket, kénytelenek voltak tehát ezúttal ők visszahúzódni.

Ternitzben a Schutzbund február 13-ra virradó éjjel a város szélén gyülekezett, de nem volt elegendő fegyvere. Kedden ágyúval és két géppuskával vonultak fel ellenük a csendőrök és a katonák. Amikor a schutzbundisták egyetlen géppuskáját harcképtelenné tette egy tüzérségi telitalálat, ők is szétszóródtak.

A Traisen-völgy ipari településein is fegyvert fogtak a munkások, és számos összecsapás során diadalmaskodtak a biztonsági erők felett. Wilhelmsburgban teljes volt a sztrájk. A Heimwehrt megfutamították; tagjai a csendőrőrsre menekültek, és katonai segítségért rimánkodtak. Kedden reggel 9 órakor a Schutzbundnak általános támadást kellett volna indítania, ezt azonban a vezetőség betiltotta. Egyik-másik schutzbundista osztag mégis folytatta a védekező jellegű harcot. Elfoglalták a helység két oldalán emelkedő magaslatokat, ezzel lezárták a Traisen-völgyet. Megszállták a vasúti töltést is, megszakították a telefon-összeköttetést.

Traisenben a schutzbundisták ostrom alá vették a csendőrséget. A 13 óra 40 perckor rájuk támadó katonasággal kétórás tűzharcot vívtak. Ezután azonban a kormányerők kezére került a helység és az egész Traisen-völgy.

A szomszédos Gölsen-völgyben, Rohrbachban tűzharcra került sor a Heimwehr embereivel. Egy csapat schutzbundista a parancsnok, Johann Hoiss házába húzódott vissza. A Heimwehr megtámadta az épületet; a harc során a támadók egyik parancsnoka elesett. Johann Hoisst és Viktor Rauchenbergert ezért egy Sankt Pölten-i statáriális bíróság gyilkosság vádjával kötél általi halálra ítélte; az ítéletet három órával a tárgyalás után végrehajtották.

Harcok a többi szövetségi tartományban

A szociáldemokrata pártvezetők ingadozása és sutasága miatt az ország más területein igen szórványosan léptek fel a munkások.

Salzburgban a helyi szociáldemokrata szervezet az általános sztrájk és a Schutzbund felfegyverzésének elrendelése helyett konferenciára hívta egybe a párt és a Schutzbund vezetőit a pártházba; a rendőrségnek így igazán könnyen sikerült foglyul ejteni az aktivistákat. Ennek következtében Salzburgban hétfőn a kormány közleménye szerint „teljes nyugalom” uralkodott; küldhették is mindjárt Bécsbe a katonaságot. Kedden Halleinben sztrájkokra került sor, a sztrájktörőket elverték. Néhány munkás felrobbantott még egy vezetékoszlopot a Salzburg felé vezető vasútvonal mentén. A helyszínre vezényelt katonaság megszállta a várost, és a munka felvételére kényszerítette a dolgozókat.

Mivel Tirolban csak egyetlen helységben, Wörglben robbantak ki harcok, a katonákat innen is Bécsbe küldhették a fővárosi csapatok támogatására. Az inn-völgybeli Wörglben a munkások elbarikádozták magukat, amikor a csendőrség kedd délelőtt 10 óra tájban ki akarta üríteni a Rose fogadóban működő szociáldemokrata pártotthont. A munkások puskatűzzel védekeztek. Segítségre számítottak a szomszédos községekből és a Häring-szénbányából, amelynek munkásai sztrájkba léptek. A Schutzbund egyes épületeket megszállt, s ezekből ellenőrizte a pályaudvart és a város keleti peremét. 11 óra tájban a hatósági közegek ismét megközelítették, sőt el is foglalták a párthelyiséget, minthogy már üres volt. Egy kirchbichli Schutzbund-csoport behatolt a cellulózgyárba, ide vonultak vissza azután a wörgliek is. Két órán át tartott a tűzharc. A Schutzbund másik csoportja a Grottenberg-magaslatnál gyülekezett; ellenük nem katonák „vonultak fel”, hanem Wörgl szociáldemokrata polgármestere és a helyi lelkész. Sikerült „lecsillapítaniuk” a munkásokat. Később mindkét helységet katonaság szállta meg, több embert letartóztattak.

Karintiában is ellenezték a harcot a szociáldemokrata pártvezetők. A szociáldemokrata tartományfőnök-helyettes, Zeinitzer, és a klagenfurti polgármester, Pichler mérnök kilépett a pártból, és felszólította a munkásokat, hogy „a szabadság és függetlenség érdekében … ne harcoljanak a hatóságok vagy a szövetségi kormány ellen”. Mivel a szövetségi tartomány két legnagyobb városa, Klagenfurt és Villach nyugodt maradt, a karintiai csapatokat átvezényelhették Bruck an der Murba a munkások felkelésének letörésére. Csak február 15-én, csütörtökön léptek sztrájkba a St. Stephan szénbánya és a papír- és cellulózgyár munkásai. 16-án ide is megérkezett a katonaság. A wolfsbergi járási főnök, egy Klagenfurtból a helyszínre siető jobboldali szociáldemokrata funkcionárius segítségével, „meggyőzte” a dolgozókat, akik még az éjszakai műszakban is újra felvették a munkát.

Teljes nyugalom honolt Vorarlbergben. Itt, a Vorarlberger Landes-zeitung 1934. február 12-i számában megjelent közlemény szerint, „a szociáldemokrata vezetők felkeresték a tartományi főnököt és biztosították: elítélik a túlkapásokat, és szavatolták, hogy Vorarlbergben egyetlen szociáldemokrata sem szít s nem támogat bűnös üzelmeket”.

A harcok mérlege

A kormány már a harcok első napján megkezdte a lakosság propagandabombázását: rádión keresztül, különkiadásokkal, röplapokkal, diadalát hirdető falragaszokkal, megfélemlítést célzó fenyegetésekkel. A 14 órakor összeült minisztertanács megállapította, hogy az események „tervszerű, gondos előkészítésről tanúskodnak, és a teljes felelősség a Szociáldemokrata Munkáspártra hárul”. Ezért „e párt azonnali feloszlatását” rendelték el. Egyidejűleg feloszlattak mintegy 1500 további munkásszervezetet és egyletet, köztük a szakszervezeteket is. A kormány elhatározta továbbá a bécsi községtanács feloszlatását, Seitz polgármester leváltását, Richard Schmitz szövetségi miniszter, nyugalmazott alkancellár Bécs szövetségi biztosává történő kinevezését. A fővárosban kihirdették a rendkívüli állapotot, 20 órától kijárási tilalom lépett életbe. A rádió a felhívást minden félórában megismételte. A bécsi városháza elfoglalása – a várakozással ellentétben – akadálytalanul ment végbe; a szociáldemokrata vezetők, akárcsak németországi testvérpártjuk irányítói, kapituláltak. Seitz polgármester közölte, hogy elmozdítását nem veszi tudomásul, csak az erőszaknak enged. Szobájában maradt, s ott ült, amíg másnap reggel érte mentek, leráncigálták a lépcsőn és fogdába zárták.

A kormány önbizalom-túltengéséhez számottevő módon hozzájárult a szociáldemokrata vezetés kapituláns magatartása. A vezetők nagy többsége még február 12-én is saját bőrét próbálta menteni a kormánnyal vagy a kormányhoz közel álló politikusokkal folytatott tárgyalások révén. A többiek hivatalukban ültek, mintha mi sem történt volna, és ellenkezés nélkül vették tudomásul letartóztatásukat. Némelyek bölcsen meglapultak, egyelőre nyomukat vesztette a rendőrség, de a munkások sem találták őket. Vidéken az ellenséghez való átállás sem volt ritka. A szociáldemokrata harci parancsnokság már hétfőn vesztett ügynek tartotta a fegyveres küzdelmet. Életrajzi visszaemlékezéseiben Julius Deutsch elmondja, hogyan nézte éjszaka Otto Bauerral egy magaslatról a városbeli helyzetet: „A puskaropogás, géppuskakattogás zaja felhallatszott hozzánk. Láttuk ugyanakkor a Südbahnhof élénk fényeit, hallottuk az érkező és induló mozdonyok egészséges pöfögését. Nem kellett ehhez kommentár; a Schutzbund minden hősiessége hiábavaló volt.” A központi vezetés, amely mindent csinált, csak nem vezetett, feloszlott, sorsára hagyva a harcoló munkásokat. Tagjai a hajnali szürkületben észrevétlenül keresztülsurrantak az Ahornhofot bekerítő katonai és rendőrkordonon. Otto Bauert kedd délután a csehszlovák követ, dr. Fierlinger segítségével két szudétanémet újságíró Csehszlovákiába menekítette. Julius Deutsch hiába próbált kapcsolatba lépni a harcoló schutzbundistákkal, ezért ő is elhagyta Bécset, s szerda este Csehszlovákia felé indult.

Amikor a kormány február 13-án este, katonai sikerei ellenére, még korántsem gyűrte le egész Ausztria munkásságát, hozzálátott erőtartalékai mozgósításához. A Gyáriparosok Szövetsége felhívást intézett tagjaihoz: támogassák a kormányt, tegyenek meg mindent a munka zavartalan folytatása érdekében. A honvédelmi államtitkár, Schönburg-Hartenstein herceg vezérezredes felhívással fordult a régi császári és királyi hadsereg nyugállományú tisztjeihez és katonáihoz, harcoljanak a „vörös bolsevizmus”, a „lelkiismeretlen bűnözők bandája” ellen. Egyértelműen a náciknak hízelegve felszólította őket: védjék meg „ősi német földjüket a bűnbanditák orvtámadásától”. A felhívás 2000 egykori tisztet mozgósított. A kormány pozíciójának erősödését jelentette a nyugat-bécsi körzet Schutzbund-parancsnokának, Eduard Korbelnak az árulása is. Korbel nem volt hajlandó fegyvert adni embereinek, majd kedd este közölte a biztonsági szervekkel: „Körzetemet feltétel nélkül átadom.” Lépését azzal indokolta, hogy „rózsakeresztes”, vagyis mindenfajta vérontást ellenző szabadkőműves, pacifista szekta tagja. Csodálni itt csak azt lehet, hogyan tűrhette ezt az embert – ráadásul Schutzbund-parancsnokként! – a szociáldemokrata vezetőség. Különösen, hogy Korbel már korábban is gyanúba keveredett bizonyos pénzügyi manipulációk ügyében. Mivel azonban köztudomásúlag csak az árulást szereti a hatalom, de nem az árulókat, Korbel nem kapta meg a kormánytól a várt jutalmat; ellenkezőleg, a Schutzbund vezetőinek későbbi perében őt is annak rendje-módja szerint elítélték.

Dollfuss szerdán éjjel 23 órakor tartott rádióbeszédében kegyelmet ígért mindazoknak, akik leteszik a fegyvert. A kormány a harcoló munkások ellen repülőgépeket is bevetett, méghozzá Simmeringben, Stadlauban és a Goethehofnál. Csütörtökön a schutzbundisták visszavonultak a Laaerbergről. Az utolsó lövések szombaton, február 17-én dördültek el, amikor a Reumannhofból rálőttek a Heimwehr egyik őrjáratára, s a járőr viszonozta a tüzet. A munkáslövészeket itt sem találták meg.

Február 19-én ismét megnyitották az iskolák kapuit; 20-án a harcokban elesett hatósági és katonaszemélyek állami temetésére került sor. A kormány statisztikája szerint 118 „hivatalos” halott volt – közülük 55 Bécsben – valamint 486 sebesült; ezek közül 302 bécsi. A polgári lakosság veszteségeit a kormány adatai messze a valós számok alatt adják meg: 196 halott – 127 Bécsben – és 319 sebesült; 158 Bécsben. A terrorista „igazságszolgáltatás” 2400 esetben ítélkezett.

*

A februári harcok végén Ausztriában nem létezett többé legális munkásmozgalom. (A Kommunista Pártot már 1933-ban betiltották.) A fasizmus győzedelmeskedett egy olyan szervezet felett, amely sok éven át azt hitte magáról: a hatalom küszöbén áll, a „küszöbön”, amely a vörös Bécset a szocializmus szavazócédulás győzelmének előőrseként és példájaként emlegette. Az egész világon azt kérdezte ekkor barát és ellenség egyaránt: hogyan történhetett? Hogyan szenvedhetett ilyen rettenetes vereséget ez az erős szervezet sok tízezres táborának minden hősiessége ellenére? És ez a kérdés még ma, 40 évvel a februári harcok után is égető fontosságú, nemcsak történeti szempontból, de napjaink aktualitását tekintve is az. A választ azonban nem kereshetjük kizárólag a februári napok harcainak vizsgálatával. Ellenkezőleg, a februári eseményeket is csak úgy érthetjük meg, ha előbb az Első Köztársaság történetét vesszük szemügyre.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!