(1936—1939)

NEGYEDIK RÉSZ.

(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)

20

XXXIV.

A tengerparti falvak ellen intézett légitámadások nem szűntek meg. Barcelonát csaknem minden nap bombázták. Számos földközitengeri kikötő — kisebb és nagyobb falvak — hevertek romokban a gyakori ellenséges támadások következtében.

A német és olasz repülőgépek egyik hajót a másik után süllyesztették el, tele élelmiszerrel vagy szénnel.

A spanyol kormány végre is kijelentette, hogy nem vagyunk hajlandók továbbra is elviselni az idegen támadók szemtelen támadásait. Lehetetlen volt megtorolni e támadásokat azzal, hogy a Franco által uralt terület nyílt városait bombázzuk. A spanyol nép nem volt bűnös asszonyok és gyermekek halálában, nem az ő lelkükön száradt a polgári lakosság és a menekültek éhínsége.

Nem fizethettünk ugyanazzal a pénzzel a valódi bűnösöknek, azoknak, akik az iskolásgyermekeket öldösték le, akik éheztetéssel gyilkolták népünket. Torino, Milano, Genova ipari háromszöge csak 768 kilométerre feküdt geronai repülőterünktől.

Mielőtt ezt a szándékunkat ki is fejeztük volna — és ez soha nem volt több, mint kósza hír és jogos bosszúvágy — az angol kormány hirtelen szokatlan érdeklődést tanúsított a nyílt városok és a polgári lakosság bombázása iránt. A háború kezdete óta most első alkalommal látszott észrevenni, mi történik Spanyolországban. Eddig valahogy elkerülte a figyelmét vagy legalább is, ha nem így történt, tiltakozó jegyzékeket küldött a támadóknak, papírokat, amelyek már elküldésük előtt is papírkosárra voltak ítélve.

Angol kezdeményezésre bizottság alakult Toulouseban, hogy felülvizsgálja azokat a panaszokat, amelyek minden egyes légitámadás után felmerülhettek. Mondanom sem kell, hogy a bizottsághoz panaszaival „mindkét fél” egyaránt fordulhatott. A lázadók egyetlen egy panasszal sem fordultak a bizottsághoz, de az említett bizottságot alkotó urak még egymás között megosztva a munkát is, képtelenek voltak mindazokat az eseteket felülvizsgálni, amelyekben a mi védtelen lakosságunk volt a támadás áldozata. Alig indítottak vizsgálatot egy ügyben, amikor már új és a védtelen lakosság ellen indított nyilvánvaló támadás esete került eléjük. A bizottság minidig öt-hat légitámadással volt hátralékban. Persze, valahányszor befejezték a vizsgálatot és azután, hogy írásban kijelentették: kétségtelen, hogy a támadást védtelen lakosság ellen követték el — az aktákat félretették és ezzel minden be is fejeződött. Közben pedig a német-olasz repülőgépek továbbra is bombáztak. Mussolinit még csak meg sem dorgálták. Ellenkezőleg. A bizottság létének egyetlen célja kétségtelenül az volt, hogy megakadályozza a mi légihaderőnket, nehogy megtorló intézkedéseket végezzen ott, ahol azt kellett volna: katonai vagy tengerészeti támpontok vagy olasz városok ipari központjai ellen; de hát miért is tett volna máskép?

Egyidejűleg azzal, hogy az angol külügyminisztérium kieszelte a bizottság felállítását, azt is tervbevette, hogy „emberségesebbé” kell tenni a háborút. A spanyol nép a legsanyarúbb körülmények között élt, tűrte a hideget és az éhséget, látta, mint süllyesztik el orra előtt idegen repülőgépek az élelemmel és szénnel megrakodott hajókat a kikötőben, siratta bombáktépte gyermekeit és persze nem tudta elfojtani az angolok effajta „erőfeszítései” iránt érzett jogos haragját.

Azoknak a bizottságoknak a kötelékében, amelyek egy vagy más okból ezekben az időkben Barcelonába egymásután érkeztek, olyan személyek is jöttek Spanyolországba, akik „a közvetítő szerepét” kívánták eljátszani. Ezek a „demokratikus kormányok” többé-kevésbé leplezett ügynökei voltak, akiknek legfőbb érdekük az volt, hogy néhány politikusunk megadásra hajló érzelmeit növelje. Annak ellenére, hogy ezeknek az uraknak szándékai senki számára nem jelentettek titkot — főcéljuk az volt, hogy „megegyezésre” jussanak: persze mindig a spanyol nép kárára — kénytelenek voltunk udvariasan fogadni őket. Az egyik ilyen bizottság, amelynek élén Sir Philip Chetwood marsall, a kétségtelenül nagy gyarmati tapasztalattal rendelkező tipikus angol katona állott, azzal az ürüggyel jött Barcelonába, hogy a hadifoglyok kicserélésével foglalkozzék. Sir Philip, felesége őnagysága és kíséretük úgy érkeztek Spanyolországba, mint ahogy az angolok szokták birodalmuk gyarmatait meglátogatni: számtalan csomaggal.

Dr. Negrin három spanyol tisztet rendelt tartózkodásuk idejére kíséretképpen melléjük. Ezek tiszta és jólszabott egyenruhájukban, tökéletes angol beszéddel fogadták a marsallt, és kíséretével együtt az egyik palotába vezették, amely ugyanannak a háznak a kertjében volt, ahol a miniszterelnök lakott. A spanyol tisztek később elmondották, milyen meglepetést okozott az angoloknak a kényelmes szállás, valószínűleg „a vörösöktől megszokott” valamiféle kalyibát vagy legjobb esetben is valami Közép-Afrikába illő sátrat vártak.

Másnap reggel az államminiszter megkért, kísérjem el Lady Chetwoodot, a marsall feleségét, a város megtekintésére. Régmúlt idők maradványaiba felöltözve, selyemharisnyában, kesztyűben és egy még eléggé divatos kosztümben jelentkeztem a palotában, mert még nem felejtettem el mindazt a jó modort, amit a cambridgei apácáktól tanultam.

Lady Chetwood úgy bámult rám, mintha a földhöz szegezték volna, mintha csak valaki becsapta volna: képtelen volt elhinni, hogy én is „vörös” vagyok!

— Érdekelné önt néhány háborús statisztika? — kérdeztem csevegő modorban az arisztokratikus hölgyet egy kissé később, amikor már autón jártuk be Barcelona utcáit.

— Igen, igen, mondja el — válaszolt komoran, de inkább csodálkozva.

— Több mint négyezer férfi, asszony és gyermek — de leginkább asszonyok és gyermekek —, halt meg Katalóniában légitámadások következtében, nem számítva persze Spanyolország többi részét — mondtam és észrevettem, hogy milyen kelletlen kifejezés ül ki a marsallné arcára. — Barcelonában 5936 épület pusztult el.

Amikor számaim raktára elfogyott, a beszélgetést műkincseinkre tereltem és azt ajánlottam, látogassuk meg a katalán főváros katedrálisát és néhány más gótikus épületet. A délelőtt folyamán észrevehettem, hogy Lady Chetwood még mindig nem tudott felocsúdni a következő meglepetésekből: 1. A „vörös csőcselék” nem rabolta ki azt a palotát, ahol az angol bizottság székelt; 2. A köztársasági tisztek művelt és angolul tudó emberek; 3. Dr. Negrin nem rohant még aznap éjjel, amikor a bizottság Barcelonába érkezett, hogy tiszteletét fejezze ki Sir Philip Chetwood marsall úrnak.

— Persze — mondtam nagyon udvarias hangon, válaszképpen az utolsó szavakra —, ön meg fogja érteni, hogy a miniszterelnök, aki egyben hadügyminiszter is, nagyon el van foglalva a háború ügyeivel. Másképpen meg vagyok győződve arról, hogy nem késlekedett volna üdvözölni Sir Philip-et …

— Ah, persze … ! — válaszolt a hölgy elgondolkozva.

Amikor a palotába visszatértünk, Lady Chetwood már ott talált egy meghívót maga és a férje számára arra a vacsorára, amelyet tiszteletükre még aznap éjjel adott dr. Negrin.

De hogy történt, hogy nem, számtalan csomagjuk ellenére a brit bizottság tagjai nem hozták magukkal azt az egyetlen ruhadarabot, amelyet az angolok soha nem hagynak otthon, amikor „magukkal egyenrangú” személyekkel számítanak beszélni vagy kapcsolatba kerülni. Este dr. Negrin elnökölt a bizottság tiszteletére adott hivatalos vacsorán, amelyen kizárólag a bizottság tisztelt tagjai nem voltak etikettszerűen öltözve, úgy, amint azt a brit udvariassági szabályok előírják. Nem hiszem, hogy a spanyolok voltak azok, akik ezzel nagyon törődtek volna, de arról meg voltunk győződve, hogy Sir Philip, ha legközelebb Spanyolországba jön, el fogja hozni nemcsak a szmokingját, de még a díszegyenruháját is.

Angol látogatóink csaknem gúnyos megkönnyebbülést hoztak számunkra, szemben a háború egyre növekvő tragédiájával. Mert amikor a hadseregünk az Ebro másik partjáról visszavonult oda, ahonnan elindult, az idegen támadók döntő offenzívára készültek Katalónia ellen. A lázadók pontosan tudták, mennyire fontos számukra, hogy a francia határt teljes hosszában elfoglalják.

A támadást négy olasz hadosztály kezdte el Észak-Katalóniában, Lerida és Balaguer között 1938 karácsonyestéjén. Három nappal később, miközben szokott lencsefőzelékünket vacsoráztuk, Ignacio, aki már nem tudta türtőztetni aggodalmait, ezekkel a szavakkal törte meg az asztalunknál uralkodó csendet:

— Egyedül a segrei fronton több mint hatszáz repülőgépet vontak össze.

Leengedtük a kanalat a tányér fölé és egymásra néztünk.

— Nekünk hány gépünk van összesen? — kérdeztem elébevágva szavainak.

— Összesen körülbelül kilencven, beleszámítva a „Krone cirkuszt” — felelte Ignacio.

A Krone cirkusz egy Madridban nagyon népszerű mozgó állatsereglet volt, amelyet mindenféle és mindenütt kiárusított állatokból szedtek össze. Így nevezték pilótáink azt a hihetetlenül ócska repülőgépgyűjteményt, amelyet partvédelemre és egyes esetekben a civil lakosság bátorítására használtunk fel olyankor, amikor az a kevés valódi gépünk, amely fölött rendelkeztünk, a frontokon harcolt.

— De nem baj — folytatta Ignacio, miközben kanalát újra belemártotta a lencsefőzelékbe —, még sok borsot fogunk a fasiszták orra alá törni …

Csendben tovább ettük a lencsét.

A lázadók előrenyomulásukat Tortosából kezdték el a partmentén, Tarragona felé 1939 januárjának első napjaiban.

Nemrég besorozott, rosszul felfegyverzett és kiképzetlen újoncokból álló csapataink hamar visszavonultak. A vámőrség egy hadosztálya — amely minden népszerűtlensége ellenére sem került eddig a tűzvonalba —, engedett először rést ütni magán. A Lister ezredes által vezetett Ötödik Hadtestnek az Ebro mellett vívott négyhónapos állandó harc után alig volt ideje összeszedni magát és szinte pihenés nélkül sietve útnak indult, hogy a rést betöltse. Puska legalább annyira hiányzott — ha nem jobban —, mint minden más. És ez nagy szó, ha számításba vesszük, hogy nem volt semmink. Ismét nagymennyiségű hadianyagszállítmányt vártunk a Szovjetunióból. Ezt azonban, az utolsó hónapokban megnövekedett már ismert nehézségek miatt a szomszédos francia köztársaságon keresztül nem tudtuk országunkba szállítani. Egész könnyű és nehéz tüzérségünk — minden túlzás nélkül —, használhatatlanná, vált az ebroi csatában.

A fasiszták Katalóniában három különböző fronton támadtak: északon, nyugaton és délen. Soha nem voltak oly jól felfegyverezve, mint ez alkalommal. Hiteles adatok alapján tudtuk, hogy minden rendű és rangú új hadianyag állt rendelkezésükre, bőséges mennyiségben. Az ellenség mind a három fronton úgy támadott, hogy nem takarékoskodott lőszerrel, tüzérséggel, gépfegyverekkel, tankokkal és repülőgépekkel. Különösképpen nem repülőgépekkel. Hatszáz repülőgép egy fronton és csaknem ugyanannyi egyenkint a másik kettőn.

Az acélnak és a robbanóanyagoknak a lavinájával szemben a spanyol nép csak saját testét tudta szállítani. Az ebrói csatában legjobb katonai egységeinket tizedelték meg. Most a kevéssé kiképzett újoncoknak, harmincötéven felüli embereknek és tizenhét éven aluli gyerekeknek kellett szembeszállniok a bombák és lövedékek állandó zuhatagával. Ezenfelül még puska sem volt mindegyik számára. Az első napokban amellett, aki éppen tüzelt, ott állt egy bajtársa arra várva, hogy az holtan essék össze, s hogy a még meleg fegyvert kivegye a kezéből.

A köztársasági kormány külföldi ügynökei a fasiszta felkelés kezdete óta igyekeztek fegyvert vásárolni hadseregünk számára. Még egy utolsó és reménytelen kísérletet tettek 1939 januárjában. Kormányunkat a világ összes más kormánya, az országunkat támadó két fasiszta nagyhatalom kivételével, továbbra is az egyetlen törvényes spanyol kormánynak ismerte el. Nyilvánvaló és szemtelen külföldi támadás áldozatai voltunk. A fasizmus elleni harc első szakasza spanyol földön folyt le és döntő lehetett. Mit tettek hát a demokráciák? Hol vannak? Az Egyesült Államok miért nem szüntette meg akkor a fegyvervásárlási tilalmat? Miért nem kényszerítette az angol és a francia nép kormányát az árulás megszüntetésére és arra, hogy engedélyezzék, hogy a spanyol nép védje magát?

A világ egyetlen országa, amely készen állt arra, hogy nekünk minden szükséges hadianyagot eladjon, a Szovjetunió volt. De mit tehettünk azért, hogy ez a hadianyag egy irántunk egyre ellenségesebb Franciaországon keresztül még idejében Spanyolországba érkezzék, hogy megmentse a helyzetet?

XXXV.

Újév, 1939. Reggel felébredtünk és megittuk azt a pörkölt és darált árpából készült fekete folyadékot, amit kávénak neveztünk. Belemélyesztettük fogunkat a száraz kenyérbe. Mentünk dolgozni, mint minden nap és este hazatértünk, hogy lefeküdjünk és megpróbáljunk aludni. Állandóan bennünk rejtőzött az a csaknem testivé váló fojtogató érzés, amely olyan volt, mintha csak az ellenség kezei szorongatnák torkunkat. Barcelonában sem éjjel, sem nappal nem lehetett másra gondolni, mint a frontokra. Egész Spanyolország és különösen Katalónia lassú s reménytelen agóniában élt az év első napjaiban.

Ignacio kint volt a fronton s csak ritkán jött haza aludni. A helyzet azonban oly gyorsasággal változott, hogy néhány nap múlva már magából Barcelonából volt kénytelen a légitevékenységet vezetni. Amikor este hazajöhetett, le nem hunyta a szemét, az étkezések alkalmával nem evett és csaknem teljesen szótlan volt.

Irodámban az újságírók továbbra is ki-bejártak, leültek szembe velem és minden ürügyet felhasználtak arra, hogy beszélgetést kezdjenek. Az időjárásról csevegtek és igyekeztek kitalálni, mit tudok és gondolok, de mindezt anélkül, hogy nyíltan megkérdezték volna. Egyik-másik azok közül, akik már hosszabb ideje voltak Spanyolországban, végre is elhatározta magát:

— Mit gondol, mi fog történni?

És én csak egyet felelhettem nekik: — Ez az offenzíva nem fog örökké tartani, egy napon be kell, hogy fejeződjék. Nem lehet, hogy ne fogyjanak ki az ágyúkból, a lőszerből és a bombákból …

Az újságírók csendben mentek ki a szobából. Néhányan percek múlva visszajöttek és nem tudták leplezni félelmüket. Nem néztek rám, az ablak vagy a mennyezet felé tekintettek, vagy csak úgy, hogy körmüket nézték szórakozottan, mondogatták:

— És ha Németország és Olaszország továbbra is ellátják a lázadókat mindazzal, amire azoknak szükségük van és az offenzíva ugyanazzal a sebességgel folytatódik tovább, mint ma? …

Ilyenkor nem volt más lehetőségem, válaszolnom kellett, de úgy, hogy minden ésszerű meggondolást elfelejtsek, csak éppen a szívem mélyéből:

— Spanyolország nem lehet fasiszta, nem lesz fasiszta …

És ez a véleményem soha nem változott meg.

Az év első napjaiban elhatároztuk, hogy kiürítjük a barcelonai házunkban lakó gyermekeket. A légitámadások nem szűntek meg egyetlen percre sem. A szirénák éjjel nappal búgtak. Éjjel-nappal hatalmas füstoszlopok szálltak az ég felé. Az iroda ablakai alatt állandóan robogtak a mentőautók, halottaskocsik szedték össze az utolsó áldozatok alaktalan maradványait. Minden két-három órában elszálltak a repülőgépek a város felett, gyermektesteket csonkítva, férfiakat, asszonyokat sebesítve és idegeinket tönkretéve.

A hírek percenkint jöttek és egyre romlottak. Mindazonáltal tudtuk, hogy az előző évben, amikor az aragoni frontot áttörték, a helyzet legalább olyan rossz volt, mint most, vagy még rosszabb. Hadseregünk most nem menekült. Nem gyávult el, de nem volt fegyverünk, még elegendő puskánk sem. Ha egy ember meghalt, a fasiszták a testén keresztül nyomultak előre.

Ilyen volt a legjobb olasz divízió előrenyomulása Barcelona felé és ezek az olasz katonák jól kiképzett, jól felszerelt, nagyszerűen felfegyverzett emberek voltak, akiket nehéz tüzérség és repülőbombák védelmeztek.

A köztársasági vezérkar húsz gépfegyverszázadot szervezett lelkes munkásokból, akiket a hadiipar gyáraiból vontak el. Fegyver nem volt és míg arra vártunk, hogy a Szovjetunióból küldött és Franciaországban feltartóztatott gépfegyverek Barcelonába érkezzenek, ezek az emberek csaknem használhatatlan fegyverekkel gyakorlatoztak: öreg repülőgép-gépfegyverekkel és más olyanokkal, amelyeket a fegyverraktárak poros sarkaiból kotortak elő. Amikor az új fegyverek majd megérkeznek, ezek az emberek már képzettek lesznek. Ismerik a terepet és feltartóztathatják az ellenséget, míg újabb védelmi vonalakat állítunk fel. De a fasiszták és az idegen csapatok egyre közeledtek és az új hadianyag még mindig Franciaországban volt.

Végre eljött az a nap is, amikor az ellenség Katalónia fővárosának védelmi vonalaihoz érkezett, oda, ahova a parancsnokság a gépfegyveres századokat állította. Ezek mindegyike három ócska gépfegyverrel volt felszerelve. Huszonnégy órán keresztül álltak ellen. A gépfegyverek bemelegedtek, használhatatlanok voltak és az ellenség tovább nyomult előre.

Utolsó reménységünk az volt, hogy a központi frontokon fog hadseregünk nyomást gyakorolni az ellenségre. Miaja tábornok, a Központi Zóna hadseregcsoportjának parancsnoka, konkrét utasításokat kapott Barcelonából, hogy kezdje el azt az offenzívát, amely arra kényszerítené a lázadókat, hogy megállítsák katalóniai előrenyomulásukat.

Január 5-én sikeresen megkezdődött estremadurai csapataink támadása. Az első hírek a lehető legderülátóbbak voltak. Az ellenséges frontot teljesen áttörték és katonáink az első napokban több mint húsz kilométert haladtak előre, annak ellenére, hogy a központi hadsereg parancsnoka, Segismundo Casado ezredes nem teljesítette a kapott parancsot, amely szerint különböző pontokon kellett volna támadnia, hogy az ellenség tartalékait lekösse. Csapatai az Estremadura-andaluziai fronton csaknem ellenállás nélkül haladtak előre.

A déli zóna fasiszta hátországában a lakosság csak katonáink egyetlen győzelmére várt, hogy felkeljen és hitelt érdemlő hírek szerint a felkelés gyorsan elterjedt volna az összes andaluz tartományokban. Ezek a tervek megmagyarázhatatlan módon akkor összeomlottak. Csapataink megálltak előrenyomulásukban. De miért történt ez? Hiszen nem állt ellenség velünk szemben és előrehaladásunktól függött Katalónia megmentése?

Erre a kérdésre azzal a néhány szóval lehetne válaszolni, amit egy beszélgetés alkalmával hallottam:

— Miaja soha nem értesült azokról a „nagyszerű hadműveletekről”, amelyeket neki tulajdonítanak. Teljesen megbízható embereknek kellene mellette állniok. De egy csapat áruló veszi körül. Ezek a legfelelősebb állásokat töltik be és sokkal intelligensebbek lévén, mint a „hős” tábornok, minden alkalmuk megvan, hogy cselekedeteikkel érdemeket szerezzenek maguknak Francónál.

Valóban, néhány nappal a háború befejezése után Franco „generalisszimusz” kitüntetett két olyan magasrangú katonatisztet, akik egészen a háború utolsó pillanatáig a legfontosabb helyeket töltötték be Miaja vezérkarában. A kitüntetés megokolása a következő volt: „A háború alatt a vörös zónában szerzett érdemeikért” …

Megtizedelt, tartalékok nélkül álló hadseregünk, amelyből egyre jobban hiányoztak a tisztek és a komisszárok, képtelen volt tovább ellenállni. Legjobb egységeink az Ebrónál mentek tönkre, nem volt elég idő újjászervezésükre, a nemrégen — túlkésőn — behívott újoncok pedig vagy túlságosan fiatalok voltak, vagy idősebbek, akikből hiányzott a szükséges lelkesedés.

Barcelona 1939-ben nem volt az 1936-os Madrid. Az éhező polgári lakosság a szirénák idegromboló bugása alatt, a bombák szörnyű robbanása közepette és a feldarabolt hullák, a megcsonkítottak és sebesültek szörnyű látványa következtében már nem volt ugyanaz a fiatal, életerős és lelkes lakosság, mint a háború első hónapjaiban.

Ám az ellenség sem volt ugyanaz. Hitlernek és Mussolininek elegendő idő állt rendelkezésére, hogy Spanyolországba szállítsa mindazt, amit hazánk meghódítására szükségesnek tartott.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!