MÁSODIK RÉSZ
(idézet: Horthy – Vas Zoltán)
A Liberator amerikai folyóirat tudósítója az első újságíró, aki meglátogathatja a Bécs közelében, Karlsteinben, szigorú őrizetben tartott Kun Bélát. Az újságíró kérdésére nyilatkozik Kun a magyar szociáldemokrata vezetők politikájáról: – Ismételten állítottuk a szociáldemokraták elé a választást: vagy a burzsoázia diktatúrája, vagy a proletariátus diktatúrája. Harmadik lehetőség nincs. Ma mindenki láthatja, hogy mennyire igazunk volt. Katonai erőszak, elnyomó, bilincsekbe verő rendszabályok nyűgözik le Magyarországot. Mindez a Szociáldemokrata Párt segítségével történik. A burzsoá diktatúra alakja változhat, de a munkásosztály helyzete ugyanaz marad minden alakjában. Nyomor, éhség, elnyomatás, kiuzsorázás vár a munkásra, és a munkásság ezt egyre világosabban látja is. A Szociáldemokrata párt csődje teljes. Ezektől a bársonyszékben ülő vezérektől, a tanácsdiktatúra belső feldúlóitól végképp elmegy az étvágya a magyar munkásságnak.
Amit Kun Béla mond a jobboldali szociáldemokrata vezetőkről, hogy elvesztették a dolgozó tömegek támogatását, számolnak ezzel az ellenforradalom pártjai is. Igyekeznek erre hivatkozással a szociáldemokratákat kiszorítani a kormányból és a létrehozandó nemzetgyűlésből. Gömbösék meg azt hangoztatják, hogy a szociáldemokraták bűnrészesek a Tanácsköztársaság létrehozásában.
A keresztény kurzus politikai hadjárata nemcsak a Szociáldemokrata Párt megsemmisítését célozza. Döntően a KNEP részéről az a törekvésük, hogy a munkásság körében „keresztény” jelszavakkal keresztényszocialista szakszervezetek létesítésével teremtsenek ellenforradalmi bázist. Ily módon akarják szétzúzni a munkásság évtizedes, szívós harcban létrehozott, a fehérterrorral szemben is megőrzött szervezeteit.
A magyar munkásosztály és a haladó rétegek harci ereje azonban most, 1920 januárjában már más, mint volt a fehérterror első hónapjai szörnyű elesettségében. A továbbtartó fehérterror ellenére rövidesen talpra áll, összetart, hogy sikeresen megőrizze szakszervezeteit. Elősegíti ezáltal a Szociáldemokrata Párt fennmaradását. Mivel azonban a fehérterroristák elhurcolják a baloldali érzelmű vezetőket, vagy félreállni kényszerítik őket, mindkét szervezet központi vezetésében túlsúlyra jutnak a jobboldali szociáldemokraták. Az alsóbb szervezetek vezetése részben megmarad baloldali, itt-ott kommunista kézben. Ennek is köszönhető, hogy különösen Budapesten és ipari környékén a munkásszervezetek újra komoly politikai erőt képviselnek. Taglétszámuk meghaladja a kétszázezret.
Újjászerveződik a Kommunisták Magyarországi Pártja is, amely az 1918. novemberi megalakulása óta eltelt esztendő győzelmeinek és most vereségének tapasztalataival kerül illegalitásba. Járatlan az illegális pártmunka szervezésében, elméleti és gyakorlati kérdéseiben. Az első illegális központi vezetés rövidesen áldozatául esik a fehérterrornak. Részben kénytelenek külföldre menekülni.
Illegális központi vezetés nélkül a nagy vereségeket szenvedett, a fehérterror körülményei között újjászerveződő Kommunista Párt nem tud egységesen irányított országos szervezetet létrehozni. Nem sikerül egységes akciókba vezetni az illegálisan külön-külön szerveződő és tevékenykedő, harcolni kész csoportokat. A kommunista csoportok nagy része, különösen vidéken, sem egymással, sem a párt központi szervezeteivel nem jut kapcsolatba.
A Kommunisták Magyarországi Pártja újjáépítésével egyidejűleg folyik a kommunista ifjúmunkások szervezése.
1919 novemberében külföldön, Ausztriában megalakul a KMP Ideiglenes Központi Bizottsága. Tagjai az osztrák szociáldemokrata és polgári koalíciós kormány által internált Kun Béla, Landler Jenő, Pór Ernő. A Bécsben félillegálisan tartózkodó Lukács György, Hamburger Jenő és Magyarországon Hirossik János. Az Ideiglenes Központi Bizottság megbízásából egymás után érkeznek a futárok Magyarországra azzal a feladattal, hogy kapcsolatot teremtve a szétszórtan szervezkedő illegális kommunista csoportokkal, központi irányítás alá vonják őket. A fehérterror körülményei között állandó veszély fenyegeti azokat, akik e feladatra vállalkoznak. Közülük többen a tiszti különítményesek kezére jutnak. Életükkel fizetnek hősi tetteikért.
Az Ideiglenes Központi Bizottság kapcsolatot teremt Budapesten a vasas-, fás, bőrös, szabó és nyomdász szakszervezetekben működő, valamint az ipari peremvárosok, Újpest, Kispest, Csepel, Pesterzsébet munkásotthonaiban gyülekező kommunistákkal. A soproni, győri, tatabányai, salgótarjáni, miskolci, szegedi és debreceni csoportok tagjaival. Jelentős kommunista szervezet tevékenykedik Baranya megyének ekkor még a jugoszláv hadseregtől megszállt részén, Pécsett és környékén.
Az Ideiglenes Központi Bizottság Bécsben megjelent, az országba becsempészett kiáltványa harcra hív fel:
„Magyarországon a burzsoázia mezítelen diktatúrája uralkodik. Mezítelen és leplezetlen, mert ittas a saját győzelmétől, és nem érzi szükségét annak, hogy szemérmesen olyan frázisok mögé bújjék, amelyek mögött a többi ország kapitalistái meghúzódnak. A Horthy-diktatúra minden szabad szót csírájában akar elfojtani. A hatalom újra a feudális agráriusok kezében van, akik arra kényszerülnek, hogy a fehércsapatok védelme alatt a felállítandó királyságban újra létrehozzák elveszett uralmukat … A párt drága árat fizet a fehérterror körülményei között végzett illegális munka elsajátításáért. A súlyos áldozatok nem riasztják vissza a küzdelem folytatásától. A börtönöket hiába tömik meg kommunistákkal, hiába kínozzák őket halálra, ácsolják az akasztófákat, a párt él, lelkesíti a Tanácsköztársaság emléke …”
1919 decemberében megjelenik a KMP Budapesten kiadott illegális röpirata:
„Ne csüggedjetek! Az eszme él és győzni fog! A világforradalom erjed. Mindenütt forrong és készülődik a munkásság. Ne higgyetek a magyar lapok őrületes hazugságainak. Az orosz Vörös Hadsereg harctéri sikerei és helyzete soha oly szilárd és győzelembiztos nem volt, mint most … Őrizzétek meg önuralmatokat! Védjétek meg szervezeteiket és a szakszervezetek egységét! Éljen bennetek szilárdan a tudat: a proletárság ügye nem veszhet el, a világforradalom itt van és győzni fog.”
A hazai és külföldre kényszerült kommunisták egyaránt abban reménykednek, hogy a magyarországi ellenforradalom, a fehérterror csupán átmeneti időszak. Az emigránsok hamarosan hazatérhetnek Magyarországra, pártépítő munkára. Kun Béla az 1920 januárjában az internáló táborból kicsempészett és kiadott, Forradalomról forradalomra füzetében üzeni a magyar munkásosztálynak: „Az új forradalom zászlaját a fehérterror a proletariátus vérével festette vörösre. Erre emlékezzetek!” Elvi szempontokat közöl a Kommunisták Magyarországi Pártja újjáalakításáról. A párt legális szervezkedésének lehetősége teljesen kizárt. Mint illegális pártnak, nagyon meg kell válogatnia tagjait. A Kommunisták Magyarországi Pártja olyan zárt jellegű, előharcos csapata a proletariátusnak, amelynek nem csupán tagdíjfizető tagokra van szüksége, hanem cselekvő, küzdő és kitartó forradalmi harcosokra. Minden gyárban, minden munkahelyen kommunista szervezetet kell létesíteni, ezeket kiépíteni, kiszélesíteni: ez a pillanat elsőrendű feladata. A fehérterror minden kínja, minden vérengzése csak újabb ösztönzés a kommunisták számára, hogy szervező és felvilágosító munkával előkészítsék a forradalom új szakaszát, a proletariátus diktatúráját Magyarországon.
A párt szervező és politikai munkája nem hiábavaló. Röplapjai nem hullanak terméketlen talajra. A karhatalmi főparancsnokság védelmi osztálya így számol be a MÁV Gépgyár munkásainak hangulatától: „A munkáslétszám jelenleg körülbelül háromezer. A munkások közül aránylag sok a volt vöröskatona, mintegy harmincöt-negyven százalék … Rendkívül elkeseredettek, s igen nagy részük megint a kommunizmus felé hajlik. Sokan mondják, hogy eljön az idő, amikor megint ők lesznek uralmon. Mások az újabb kommunizmus időpontját februárra emlegetik.”
A szovjet haderők általános előrenyomulása – és hogy ennek nyomán Anglia, Franciaország és Olaszország kénytelen megszüntetni a gazdasági blokádot Szovjet-Oroszország ellen – növeli a munkástömegek reményeit, és ugyanakkor nagyfokú nyugtalanságot kelt a még ingatag ellenforradalmi rendszer táborában. Erősítik tehát a terrort; hajszát indítanak a proletárforradalmat hirdetők ellen. A párt mégis szerveződik, erősödik.
Számos áldozatot követel a szociáldemokrata baloldal erősödő harca is. Lakásáról elhurcolják Cservenka Miklóst, a Szociáldemokrata Párt titkárát. Horthy főhadiszállására, a Gellért-szállóba viszik. A párt megbízottjaként két ügyvéd bejut oda. Visszakérik a különítményesektől Cservenkát. Közbelépésük eredménytelen. Bejutnak ekkor Horthy elé. Azt válaszolja nekik: – Ajánlom, az urak ne keressék tovább azt az embert. Veszedelmes kommunista volt … „Volt” – mondja Horthy, és Cservenka soha többé nem kerül elő. A holtteste sem.
A Szociáldemokrata Párt jobboldali vezetése a Huszár-kormányban való résztvételével igyekszik lecsendesíteni a végletekig elkeseredett munkástömegeket. A szociáldemokrata munkások nagy része felháborodással fogadja a tanácsot. A vezetők távozását követeli: „Ne legyenek a kormány szánalmas cégére! Miniszterekként ne szolgálják, ne fedezzék tovább az ellenforradalom szörnyűségeit!”
Megoszlik a munkásosztály szervezett tömegeinek véleménye abban is, hogy részt vegyenek-e a választásokon. Egyesek azt vallják: a munkásosztály az egyre fokozódó választási terror miatt amúgy sem juthat valódi képviselethez, nincs értelme tehát áldozatokat hozni a reménytelen harcban. A jobboldali pártvezetés véleményét bizalmas tájékoztató leveleiben a Bécsbe emigrált Garami Ernő rögzíti. Arról ír: a Szociáldemokrata Párt kilépése és visszavonulása a választásoktól maga után vonná az antanthatalmak politikai beavatkozását. Ezzel olyan új politikai helyzet alakulna ki, amelyben a Szociáldemokrata Párt érvényesítheti a legfontosabb szabadságköveteléseket és a választások tisztaságát.
Teljesen naivnak bizonyul Garamiék eme számítása. Az ellenforradalom nem tart már az antant politikai beavatkozásától. Semmibe venné beavatkozását. A szociáldemokrata baloldal és a kommunisták helytelenítik a pártvezetés antantillúzióját. A harc semmilyen formájáról, a választásokról sem akarnak lemondani. Helytelenítik a politikai passzivitás minden formáját, mert ezzel csak az ellenforradalmat erősítenék.
Biztató példaként említik, hogy az ellenforradalom féktelen terrorja és demagógiája ellenére több mint kétszázezer fő a szakszervezetek létszáma, amely a Szociáldemokrata Párt gerince és legfőbb ereje. Számítani lehet rájuk a választásokon. A szakszervezetekbe és a Szociáldemokrata Párt köré tömörülő százezrek olyan jelentős tényező, ami a választási harcban – ha a párt nem kényszeríti őket passzivitásba – feltétlenül éreztetné politikai hatását. Gyengítené az ellenforradalom pártjainak választási esélyét; viszonylag erős szociáldemokrata képviseletet juttatna a nemzetgyűlésbe.
A jobboldali Buchinger, a Szociáldemokrata Párt titkára beismeri: a választási agitáció folyamán, különösen a fővárosban és a nagyobb vidéki helyeken, sikerült úgy megmozgatni a munkásságot, hogy az egész szocialista mozgalom újjáéledését lehet remélni. Valószínű, hogy a nemzetgyűlésbe olyan tekintélyes szociáldemokrata képviselők juthatnak be, akik alaposan megzavarhatják az ellenforradalom köreit.
Garami sürgető leveleinek hatására a pártvezetés mégis elhatározza kilépését a Huszár-kormányból. Nem vesz részt a nemzetgyűlési választáson sem. 1920. január 15-én Peyer és Miakits levélben fordul Huszár miniszterelnökhöz. A Szociáldemokrata Párt – írják – teljes őszinteséggel arra törekedett, hogy közreműködésével a kormányban az ország lakosságára nézve elviselhetők legyenek a várható súlyos békefeltételek, és megjavuljanak a közállapotok. Szándékuk megvalósítását megakadályozzák bizonyos tényezők, amelyek a kormánytól függetlenül beavatkoznak az ország ügyeinek intézésébe.
Peyer és Miakits nem meri megmondani, csak körülírja, hogy Horthyra és környezetére utal. A karhatalmi alakulatok – folytatódik a levél – olyannyira akadályozzák a Szociáldemokrata Párt működését, és az utóbbi időben az üldözés olyan arányokat öltött, hogy ezekért az állapotokért nem vállalhat a párt felelősséget. A választási előkészületek során máris több száz párttag került letartóztatásba, sőt, internáló táborba, többnyire kihallgatás nélkül. Ezeknek a politikai okokból letartóztatott s a legrosszabb egészségügyi állapotok közé került embereknek a szenvedéseit leírni sem lehet. Ha e szerencsétlenek szenvedései nyilvánosságra jutnak, az egész kultúrvilág felháborodását váltják ki.
Ilyen előzmények után határozza cl a Szociáldemokrata Párt választmánya: a kormányból kilépésre szólítja fel minisztereit, és nem vesz részt a nemzetgyűlési választásokban.
A kommunisták egyetértenek a kiválással, de helytelenítik a választások bojkottját. Élesen támadják a szociáldemokrata vezetést amiatt is, hogy „egy időre” eláll a munkásosztály gazdasági követeléseitől. „Az ország újjáteremtésében a munkásságnak derekasan ki kell vennie a részét – magyarázza a Népszava cikkírója. – Dolgoznia kell, s mindent elkövetnie, hogy az újjáteremtés a legrövidebb időn belül bekövetkezhessek. Bérdifferenciák ne legyenek akadály. Tilos a sztrájk. Ha nézeteltérés adódik, azt be kell jelenteni a központi pártszervezetnek, amely elintéz minden kérdést.”
A Szociáldemokrata Párt olyan körülmények között folytatja e megalkuvó politikát, amikor a nyomor az 1914-1918-as világháború legsúlyosabb esztendeinek nélkülözéseit is felülmúlja. A vesztett háború mérhetetlen terhét a nagytőke és a földbirtok a népre hárítja. Elviselhetetlen a drágaság. A bérből élők éhbérért dolgoznak. Minimálisra csökkentik a mezőgazdasági munkások járandóságát. A pénz vásárlóértéke a súlyos infláció következtében rohamosan csökken. A gazdagok külföldi valutára cserélik vagyonukat. Sohasem volt Magyarországon a nyomor és a gazdagság ellentéte oly rikító, mint a fehérterror eme szörnyű hónapjaiban. A Közélelmezési Minisztérium jelentése szerint: „A liszt- és kenyérellátás a lehető legkedvezőtlenebb. Tartalékkészletek nincsenek. A lakosság liszt- és kenyér-fejkvótáját havi 3,6 kg-ra kell leszállítani … A burgonyaellátás már hetek óta majdnem teljesen szünetel. A főváros zsírellátása teljesen csődbe jutott. A húsellátásban az áruhiány mérhetetlen drágaságot idézett elő. A közepes jövedelmű tisztviselő és munkásember hússal való táplálkozásra nem is gondolhat. Cukor csak a lánckereskedelemben szerezhető be, azon igen csekély mennyiségtől eltekintve, amelyeket cukorjegyre az élelmezendő lakosságnak kiszolgáltatnak … A tejellátás a legszomorúbb képet mutatja. A napi teljes felhozatal megközelítőleg sem fedi a kórházak és csecsemők szükségletét …”
1920. január 17-én a budapesti városparancsnokság jelenti a kenyérhiány és a nélkülözések miatt fokozódó elégedetlenségről: „Bizalmas! Címzett saját kezű felbontására! … Napról napra szomorú és aggasztó események ismétlődnek meg. A tömegek már este nyolc órakor sorakoznak a pékboltok és községi üzemek előtt, hogy reggel hét és nyolc órakor kenyérhez jussanak. Emberileg el nem képzelhető szenvedések, nélkülözések és fázások között várják a megérkező kenyérküldeményt … Az embergyűrű folyton hosszabb és hosszabb lesz, és amikor már elég nagy és erős tömeget képez, az eddig hallgatag tömegből váratlanul a következő éles megjegyzések hangzanak ki: – Meddig fogunk még tűrni? – Menjünk a fővezérhez! – Bezzeg jól élnek a fehértisztek! – Világos, hogy hetek óta jól szervezett, csendes uszítás és lázítás folyik. A tömegeknek asszisztáló rendőrség és karhatalmi felügyelet mellett ezek a jelenetek nap nap után megismétlődnek, a hangulat folyton izgatóbb, és a kenyérért váró, éhes tömeg folyton elkeseredettebb. Miután ugyanaz a jelenet éjszakánként legalább 120-130 helyen megismétlődik, ugyanez a lázító aknamunka szívósan és pontosan folytatódik, könnyen ki lehet találni, hogy az éjjelenként váró és éhező nép hangulata hova fog vezetni …”
Nem jobb a helyzet vidéken sem. A szobi főszolgabíró jelenti a járás területén uralkodó, szörnyűséges éhínségről: „A gyerekek csoportostul járják az utcákat, koldulnak, hogy egy falat ennivalóhoz jussanak, a felnőttek pedig otthon, ágyban fekszenek, mert a sok éhezés miatt arra is gyengék, hogy fölkeljenek. A jövő nemzedék megmentése érdekében az Istenre kérem méltóságodat, hogy személyes befolyását latba vetve hasson oda, hogy az amerikai segélyezési akció járásom községeire is kiterjesztessék.”
A budapesti katonai városparancsnokság felfigyel az amerikai, angol, francia és olasz tőke magyar vállalatok megszerzésére irányuló tevékenységére is. Az amerikai tőke az első, amely kapcsolatot keresett a magyar pénzügyi világgal. Igyekezett a Hitelbank birtokában levő Magnezitművek, Magyar Földgáz, Ganz-féle Villamossági, az Urikány-Szászvári Kőszénbányák részvényeinek nagy részét megszerezni. Az angol tőke a Kereskedelmi Bankkal és az Angol-Osztrák Bankkal dolgozott együtt. Mindkettő utasítást kapott, hogy minden piacra kerülő vasgyári és fémipari, valamint szénbányászati részvényt korlátlan mennyiségben megvásároljon. A Magyarországon járt angol szakértők megállapították, hogy a magyar bányák teljesítőképessége csak minimális mértékben kihasznált, úgyhogy, ha megfelelő tőke és nagyszabású koncepció társul, a magyar szén- és vasbányák termelőképessége az addigi háromszorosára fokozható. Ezért az angolok felfogása az, hogy például a Magyar Általános Kőszénbánya részvényei tízezer koronáért sem drágák, a salgótarjáni és rimamurányi bányák részvényeinek árát egyenesen nevetségesnek tartják.
A részvények és vállalatok felvásárlásához legkésőbb a franciák fogtak hozzá, noha nekik volt régebben a legközvetlenebb kapcsolatuk a magyar gazdasági élettel.
Most, midőn látják, hogy a magyar vállalatok legértékesebbjeit az olaszok, angolok, sőt, hollandok kaparintják meg, ők is elküldik Budapestre meghatalmazottaikat. A Leszámítoló Bank most már teljesen francia befolyás alá kerül.
Az olaszok eddig három nagy jelentőségű üzletet kötöttek Magyarországon. Átvették a Hoffman-cég tengerentúli vállalatait, a Fabank tizenhét erdőipari vállalatát, az Agrárbank parcellázási és erdőüzleteit, horvátországi kitermeléseit és sertéshizlalóit. Alkudoznak a Hitelbank tulajdonát képező fiumei rizshántolóra és a Leszámítoló Bank raktárházára.
Hogy mit jövedelmeznek e vállalatok Magyarországon, erről is tájékoztat a budapesti katonai városparancsnokság jelentése. A petróleumipari vállalatok 1918-1919. évi mérlegei óriási nyereséget mutatnak ki. Az Apolló Kőolajfinomító Gyár évi feleslege nyolcmilló-kétszázezer korona. A hazai Kőolajfinomító kétmillió-hatszázezer korona tiszta nyereséggel számol.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
