(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
XX.
A szovjet csapatok befejező hadművelete a Nagy Honvédő Háborúban a prágai hadművelet volt. Ennek során a Vörös Hadseregnek véglegesen szét kellett zúznia a német csapatok maradványait, és fel kellett szabadítania Csehszlovákiát.
Már május 5-én értesült a főhadiszállás a csehek prágai felkeléséről és a megszálló német csapatokkal vívott küzdelméről. A főhadiszállás megparancsolta: az 1., a 2. és a 4. Ukrán Front gyorsítsa meg előrenyomulását Prága térségébe, hogy támogatni tudja a felkelőket és megakadályozza a felkelés elfojtását.
A főhadiszállás parancsának végrehajtására a frontok gyorscsoportjaikat vetették előre. Ezek a május 9-ére virradó éjszaka elérték Prágát, majd reggel betörtek a városba, ahol a lakosság határtalan lelkesedéssel fogadta őket.
Ettől kezdve a német csapatok Csehszlovákia és Ausztria, valamint Dél-Németország területén már nem fejtettek ki további szervezett ellenállást. Gyors ütemben vonultak vissza nyugat felé, és arra törekedtek, hogy az amerikai csapatok fogságába kerüljenek. Ott, ahol a szovjet csapatok elvágták visszavonulásuk útjait, megkísérelték, hogy harcolva törjenek át, miközben súlyos veszteségeket szenvedtek. Az amerikai csapatok parancsnoksága, megszegve szövetségesi kötelezettségeit, nem akadályozta meg a német fasiszta csapatok átlépését a nyugati övezetbe, sőt inkább elősegítette azt.
Ugyanilyen jelenségeket tapasztaltunk az angol csapatok arcvonalszakaszán is. A szovjet katonai vezetés tiltakozott a szövetségeseknél, de eredménytelenül.
Az amerikai csapatok felé igyekezett visszavonulni a hazaáruló Vlaszov hadosztály is. Útját azonban a 25. harckocsihadtest lendületes tevékenységével elvágta. A hadosztálynál tartózkodott maga Vlaszov is. A hadtest parancsnoka, J. I. Fominih vezérőrnagy úgy döntött, hogy élve fogja el, hogy hazaárulásért felelősségre lehessen vonni. Ez a feladat a 162. harckocsidandár parancsnokára, I. P. Miscsenko ezredesre hárult, aki Vlaszov elfogását M. I. Jakusev százados osztagára bízta.
Vlaszovot a visszavonuló oszlopban haladó gépkocsijában fogták el. A csomagok alá bújva és pokróccal betakarózva, sebesült katonának álcázta magát. Kilétét saját testőrei fedték fel. Vlaszovot és cinkostársait a katonai bíróság halálos ítélettel sújtotta.
Így tehát végérvényesen összeomlott a fasiszta állam. A Szovjetunió Fegyveres Erői és a szövetséges csapatok, Franciaország, Jugoszlávia, Lengyelország, Csehszlovákia és más országok népi-felszabadító erőinek közreműködésével teljesen szétzúzták a fasizmust Európában. Ez a hitleri erőszak régen várt és örömteljes végét jelentette, egy majdnem hat évig tartó, szégyenletes időszak után. A fasiszta Németországgal vívott háború győzelmes kimenetelét az egész haladó emberiség áhította.
Számomra rendkívül nehéz, és ezen nem is lehet csodálkozni, hogy valakit is kiemeljek azok közül, akik részt vettek az Európában folyó második világháború legnagyobb záró hadműveletében, a berlini hadműveletben. Minden katona erőinek maximális megfeszítésével és a lehetőségek teljes kihasználásával küzdött és teljesítette a számára megszabott feladatokat. Az ellenség szétzúzása egy hadműveletben, ütközetben vagy harcban általában valamennyi résztvevő közös ügye.
A front csapatainak vezetésében értékes segítséget nyújtott nekem az 1. Belorusz Front törzsének tapasztalt kollektívája, élén M. Sz. Malinyin tábornokkal.
Megjegyzem: amikor a háború tapasztalatait összegezzük, a törzsekben dolgozó tisztek és tábornokok munkáját méltóan kell értékelnünk.
Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a német csapatok berlini csoportosításának szétzúzása és a német főváros elfoglalása mindössze 16 napot vett igénybe. Ez rendkívül rövid idő egy ilyen bonyolult hadászati hadművelet vonatkozásában.
Napjainkban vannak olyanok Nyugaton, akik megkísérlik kisebbíteni azokat a nehézségeket, amelyekkel a szovjet csapatoknak meg kellett birkózniuk az 1945-ös év záró hadműveleteiben és Berlin elfoglalása során.
Mint a berlini hadművelet résztvevőjének, meg kell mondanom, hogy ez a második világháború egyik legnehezebb hadművelete volt. Az ellenség mintegy milliós csoportosítása elkeseredetten küzdött és védekezett a berlini hadászati irányban, különösen a seelowi magaslatokon, a főváros peremén és magában Berlinben. A szovjet csapatok ebben a záró hadműveletben nagy veszteségeket szenvedtek, mintegy 300 ezer halottat és sebesültet.
Az Eisenhowerral, Montgomeryvel, valamint a szövetséges csapatok más tábornokaival és tisztjeivel folytatott megbeszélésekből már akkor világosan kitűnt, hogy a Rajnán való átkelés után a szövetséges csapatok már nem vívtak komoly harcokat a németekkel. A német egységek gyors ütemben vonultak vissza és minden különösebb ellenállás nélkül adták meg magukat az amerikaiaknak és angoloknak. Ezeket az adatokat támasztják alá a szövetséges csapatok szinte jelentéktelen veszteségei a záró hadműveletekben.
Így pl. a Forrest Poque amerikai történész „Főparancsnokság” című könyvében szereplő adatok szerint G. Patton 1. amerikai hadserege 1945. április 23-án mind össze 3 főt vesztett, ugyanakkor ezen a napon 9 ezer német katonát és tisztet ejtett foglyul.
Milyen veszteségeket szenvedett a hárommilliós amerikai hadsereg, amikor a Rajnától keletre, délkeletre és északkeletre nyomult előre? Kitűnik, hogy mindössze 8351 főt, ugyanakkor a fogságba került németek száma több százezer volt.
Sok nyugati befolyásos katonai teoretikus, köztük a szövetséges expedíciós csapatok egykori európai főparancsnokságához tartozó tábornokok alaptalanul továbbra is azt hangoztatják, hogy az Ardennekben vívott ütközet és a szövetséges csapatoknak a Rajna vonalába történt kijutása után a német hadigépezet széthullott és semmi nem indokolta, hogy bármilyen tavaszi hadjáratot is indítsanak 1945-ben. Még a megboldogult Eisenhower egykori amerikai elnök is, amikor 1965-ben interjút adott Chicagóban az egyik washingtoni lap tudósítójának, kijelentette: „Németország teljes vereséget szenvedett az Ardennekben vívott csata után …
Január 16-ra már minden befejeződött és valamennyi gondolkodó ember tudta, hogy ez a vég … mindenfajta tavaszi hadjáratról le kellett mondani. A háború legfeljebb 60 vagy 90 nappal hamarabb ért volna véget.”
Ezzel nem tudok egyetérteni.
A Vörös Hadsereg, mint ismeretes, 1945 január közepén még alig kezdte meg a Tilsit-Varsó-Sandomierz szakaszról indított támadását, amelynek az volt a célja, hogy Kelet-Poroszország és Lengyelország területén szétzúzza az ellenséget. Ezt követte volna a terv szerint a Németország központi területei elleni támadás, Berlin birtokbavétele és az Elba elérése, a déli szárnyon pedig Csehszlovákia és Ausztria teljes felszabadítása.
Eisenhower említett megítélése szerint úgy tűnik, hogy 1945 januárjában a szovjet csapatoknak is le kellett volna mondaniuk a tavaszi hadjáratról. Azaz, anélkül kellett volna befejezni a háborút, hogy elértük volna a fő katonapolitikai célt, elértük volna a fasiszta Németország határait, nem is beszélve Berlin bevételéről. Vagyis azt kellett volna tennünk, amire Hitler és környezete áhítozott a Birodalmi Kancellária bunkereiben ülve, azt kellett volna tennünk, amiért még ma is bánkódnak mindazok, akiknek nem szívügyük napjaink nagyarányú haladó átalakulása.
A fasizmus szétzúzása Európában a Hitler-ellenes koalíció országaitól fegyveres erőik és anyagi eszközeik hatalmas arányú mozgósítását követelte meg. E rendkívül fontos feladat megoldásában kifejezésre jutott az a kölcsönös egyetértés és óhaj, hogy a végsőkig folytatni kell a harcot a fasizmus ellen, egészen a feltétel nélküli kapitulációig.
Senki sem vitathatja azt, hogy a fasizmus elleni fegyveres harc fő terheit a Szovjetunió viselte. Ez a háború volt a legvéresebb, a legelkeseredettebb és a legsúlyosabb, amelyet népünknek valaha is meg kellett vívnia.
Az elkeseredett és pusztító háború mintegy három évig szovjet területen dúlt. Több mint 20 millió szovjet ember esett el a harcmezőkön, pusztult el a városok és falvak romjai alatt, halt meg a fasiszták golyóitól és kínzásaitól a hitleri „halálgyárakban”. Mintegy 70 ezer szovjet várost, községet és falut töröltek el a föld színéről. Az ország elvesztette nemzeti javainak kb. 30%-át. Ki tagadhatná, hogy a történelem eddig még nem ismert olyan borzalmas barbárságot és embertelenséget, mint amilyent a fasiszta megszállók tanúsítottak országunkban.
A Hitler-ellenes koalíció egyetlen országa, egyetlen nép sem hozott olyan súlyos áldozatokat mint a Szovjetunió, és senki sem tett annyi erőfeszítést az ellenség, az egész emberiséget fenyegető fasizmus szétzúzására.
Amerikai földre egyetlen bomba sem hullott, az Egyesült Államok városaira egyetlen lövedéket sem lőttek ki. Anglia a háborúban mindössze 264 443 embert veszített.102 Háborús Statisztikai adattár, London, 1945. 13. old. (angolul). * A szovjet emberek azonban megadják a tiszteletet az amerikai és angol népnek, katonáinak, tengerészeinek, tisztjeinek és hadvezéreinek, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy közelebb hozzák a fasiszta Németország feletti győzelem óráját. Őszintén tiszteljük az elesett angol és amerikai tengerészek emlékét, akik a rendkívül bonyolult tengeri helyzet ellenére, a minden mérföldön reájuk váró halálos veszedelem közepette szállították részünkre a lend-lease egyezményben biztosított anyagokat. Nagyra értékeljük az európai országok ellenállóinak önfeláldozó harcát.
A szövetségesek Európában harcolt katonáinak harci erényeiről objektívan meg kell állapítanunk, hogy küzdőszellemük és helytállásuk a közös ellenséggel folytatott küzdelemben magas színvonalú volt.
Nem véletlen, hogy amikor a szovjet és a szövetséges csapatok katonái az Elbánál találkoztak, őszintén és melegen üdvözölték egymást a győzelem alkalmából, és kifejezték reményüket, hogy a háború utáni években is barátok lesznek.
A háború súlyos megpróbáltatásoknak és kemény próbának vetette alá a szovjet társadalmi és államrendszert, amely kiállva e próbatételt, bebizonyította fölényét és életerejét. A háború menete és kimenetele szempontjából döntő szerepet játszottak a néptömegek. Valamennyi szovjet ember a harcoló csapatoknál, a partizánosztagok soraiban, a gyárakban, a tervezőirodákban, a kolhozokban és szovhozokban egyaránt, erejét nem kímélve vette ki részét az ellenség megsemmisítéséből.
Súlyos körülmények között, nélkülözve dolgoztak a munkások, kolhozparasztok, értelmiségiek. Az asszonyok és fiatalkorúak felváltották azokat, akik harcba indultak. Az új gazdasági bázison felépülő népgazdaságunk bebizonyította életerejét. Iparunk a fegyveres harc során, az ellenséggel vívott küzdelem nehéz körülményei között, hatalmas anyagi veszteségeket szenvedve is képes volt a háború éveiben arra, hogy az Európa egész katonai potenciáljára támaszkodó hitleri Németországnál kétszer több korszerű harci technikát gyártson.
Még a legnehezebb pillanatokban is, amikor úgy tűnt, hogy az ellenségnek már nyert ügye van, a szovjet nép nem csüggedt el, nem tört meg az ellenség csapásai alatt, hanem a kommunista párt mögé felzárkózva becsülettel küzdötte le a nehézségeket és vívta ki a világtörténelmi jelentőségű győzelmet.
A Szovjetunió Kommunista Pártja valóban lelkesítőnk és szervezőnk volt. A súlyos katonai megpróbáltatások nehéz óráiban a harcoló nemzet élére állt, legjobb fiait küldte a tűzvonalba. A háború végén az arcvonalakon mintegy 3 millió kommunista harcolt, a párttagságnak több mint fele (minden negyedik katona kommunista volt). A legtöbb katonát az 1941-es és 1942-es év legnehezebb hónapjaiban vettük fel párttagnak. A kommunisták és komszomolisták az arcvonalakon és a hátországban egyaránt példát mutattak a haza védelméért folytatott hősies küzdelemben. A nép és hadserege a kommunistákban és a lenini pártban a magas fokú szovjet hazafiság és az internacionalizmus iránti odaadás példaképét látta.
Itt szeretném hangsúlyozni annak a hazafias szerepnek a fontosságát, amelyet a szovjet sajtó töltött be a Nagy Honvédő Háború éveiben. Az első sorokban, a legbonyolultabb és legveszélyesebb harci viszonyok között hősiesen működtek a haditudósítók, a központi és frontújságok munkatársai, a félelmet nem ismerő fotoriporterek, az Össz-szövetségi Rádió munkatársai.
Széles körű és megérdemelt megbecsülésben részesültek az egész világon a Szovjet Tájékoztató Iroda szervei, amelyeket a Nagy Honvédő Háború arcvonalairól szóló tájékoztatás legmegbízhatóbb forrásának tekintettek.
Amikor következtetéseket vonunk le, még egyszer és alaposan értékelnünk kell azokat a hatalmas erőfeszítéseket és azt a helytállást, amelyet népünk és hadseregünk tanúsított a Moszkva térségében vívott csata, a legnehezebb és legbonyolultabb 1941-es év folyamán.
A német imperializmus célja az volt, hogy megsemmisítse a világ első szocialista államát, s leigázza sok más ország népeit. Ma már megsárgultak azok az okmányok, direktívák és térképek, amelyeken a hitleri felső vezetés megtervezte Európa, Ázsia, Afrika és Amerika sorsát, azt követően, amikor majd sikerült a Szovjetuniót szétzúznia. Emlékeznünk kell ezekre, valahányszor a Szovjetunió Nagy Honvédő Háborújának jelentőségéről beszélünk, s emlékeznünk kell arra, mire vezethet általában a világuralomra való törekvés.
A fasizmus elleni küzdelemben, a fegyveres erői elleni harcban tanúsított kibékíthetetlen és megalkuvás nélküli osztályharc meghatározó szerepet játszott a szovjet csapatok hadászatának, hadműveleti művészetének és harcászatának fejlődésében, amelyet a párt központi bizottsága és a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása irányított.
A szovjet hadművészet, miután leküzdötte a háború első időszakának nehézségeit, az össznépi támogatás talaján a háború második időszakában véglegesen ki tudta ragadni az ellenség kezéből a kezdeményezést, és egész sor hatalmas hadászati támadó műveletet tudott szervezni.
A Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása, a vezérkar, a front- és hadseregparancsnokságok, valamint azok törzsei a hadviselési módok és formák állandó tökéletesítésével széles körű munkát fejtettek ki a háború folyamán, a fegyveres harc élenjáró tapasztalatainak általánosítása és a csapatok tevékenységében való alkalmazása érdekében.
Az 1943-1945 közti évek sikeres támadó hadműveleteinek legfontosabb tényezőiként említhetjük a tüzérségi és repülőtámadás új módszereit; a nagy erejű harckocsi-, gépesített és repülő-magasabbegységek tömeges alkalmazását, mesteri együttműködésüket az összfegyvernemi hadseregekkel a hadászati hadműveletekben; a hadműveletek előkészítésének és a csapatok vezetési módszereinek gyökeres megjavítását.
A háború folyamán a szárazföldi erőkkel együtt gyorsan fejlődött légierőnk is, különösen annak harci alkalmazása és hadműveleti művészete. Ez lehetővé tette, hogy a befejező időszakban kivívjuk a teljes légiuralmat. Repülőink a háború során tömeges hősiességükkel tűntek ki. A légierő a szárazföldi csapatokkal együttműködve nagy erejű és elháríthatatlan csapásokat mért az ellenség teljes harcászati, hadműveleti és hadászati mélységére. A háború végén légierőnk harceszközei már felülmúlták az ellenség légi harceszközeit.
A kiváló harci technikai eszközök kialakításában kimagasló sikereket értek el az A. N. Tupoljev, A. I. Mikojan, A. A. Blagonravov, A. A. Arhangelszkij, N. N. Polikarpov, A. Sz. Jakovlev, Sz. V. Iljusin, Sz. A. Lavocskin, V. M. Petljakov, Sz. P. Koroljov, P. O. Szuhoj, Zs. J. Kotyin, A. N. Krilov, V. J. Klimov, M. I. Koskin, V. G. Grabin, Sz. G. Gorjunov, M. I. Gurjevics, V. A. Gyektarjev, A. A. Mikulin, B. I. Savirin és G. Sz. Spagin vezetésével dolgozó tervezőcsoportok.
A szárazföldi haderő és a légierő mellett sikeres hadműveleteket hajtottak végre haditengerészeti erőink is. A tengerészgyalogság sok magasabbegysége és több száz osztaga harcolt a szárazföldön, és mindenütt csodálatraméltó bátorsággal, és ezzel kiérdemelte egész népünk háláját.
1944-től a szovjet hadászati vezetés, az ország hatalmas katonai és gazdasági potenciáljára támaszkodva, erő- és eszközfölénnyel rendelkezve, olyan támadó hadműveleteket szervezett, amelyekben egyszerre 2-3-4, vagy ennél több front, több tízezer löveg, több ezer harckocsi, sorozatvető és harci repülőgép vett részt. Ezek a hatalmas erők és eszközök lehetővé tették a szovjet katonai vezetés számára az ellenség bármilyen védelmének áttörését, nagy mélységű csapások mérését, nagy erejű ellenséges csoportosítások bekerítését, gyorsan történő részekre tagolásukat és megsemmisítésüket.
Sztálingrád térségében a Délnyugati, a Doni és a Sztálingrádi Frontnak majdnem két és fél hónapra volt szüksége Paulus hadseregének a teljes szétzúzásához, ugyanakkor a berlini hadműveletben a német csapatok több mint 400 ezer főt számláló hadászati csoportosítását – mint már említettem – 16 nap alatt semmisítettük meg, illetve ejtettük foglyul.
A szovjet csapatok támadó hadműveleteinek előkészítése során nagy figyelmet fordítottak a meglepésre, amelyet a gondos hadműveleti és harcászati álcázás, a hadműveleti okmányolás szigorú titkossága, a Legfelsőbb Főparancsnokságtól kiindulva egészen a csapatok vezetési szintjéig terjedő, szigorúan korlátozott tájékoztatás biztosított. Ezen belül különös súlyt helyeztek az erőknek és eszközöknek a főcsapások irányában való rejtett összpontosítására és a színlelt átcsoportosításokra olyan szakaszokon, ahol nem terveztek támadást.
A fasiszta Németországgal vívott háborúban a szovjet csapatok sok nagy hadműveletet folytattak, amelyek közül méretét és klasszikus végrehajtását tekintve több szinte példátlan a háborúk történetében. E hadműveletek közé sorolhatjuk a sztálingrádit, a kurszkit, a moszkvait, a iasi-kisinyovit, a belorusszijait, a visztula-oderait, valamint a háborút befejező berlini hadműveletet. A védelmi hadműveletek közül – a csapatok állóképességét és tömeges hősiességét tekintve – kitűntek a Leningrád térségében vívott ütközetek, a Szevasztopol és Ogyessza térségében vívott harcok.
A szovjet csapatok valamennyi nagy támadó és ellentámadó hadműveletét 1942 őszétől kezdve a magas fokú szervezettség, lendületesség, a döntő célokra való törekvés és azok teljes megvalósítása jellemezte. Az ütközetek és hadműveletek szinte megszakítás nélkül, minden évszakban folytak. Sem a fagyos és havas tél, sem az esőzés, de még a tavaszi-őszi úttalanság sem állította meg a hadműveleteket, bár ezek a körülmények a csapatoktól rendkívüli fizikai és pszichikai megfeszítést követeltek.
A szovjet hadászat legfontosabb jellemzője az 1944-45-ös években a magas fokú aktivitás, valamint a döntő célú támadó hadműveletek kibontakoztatása volt az egész szovjet-német arcvonalon. Míg a háború első-és részben a második – időszakában is a szovjet csapatok csak akkor kezdeményeztek támadó tevékenységet, amikor az ellenség erői és támadási (ellentámadási) lehetőségei már kimerültek, addig a háború befejező időszakában a hadjáratok közvetlenül csapatainknak az ellenség előkészített védelme elleni nagy erejű támadásával indultak meg.
A több irányban való egyidejű szétbontakozás, a nagy támadó hadműveletek folyamatos végrehajtása az 1944-45-ös években azért vált lehetővé, mert lerövidítettük a szovjet-német arcvonal kiterjedését, és még inkább a szovjet csapatok javára fordítottuk az erőviszonyokat. A hadászati támadás ilyen módja rendkívül hatékonynak bizonyult, mivel megfosztotta az ellenséget a szabad manőverezés lehetőségétől és mindenütt elvágta útjait.
Formájukra nézve a hadászati támadó műveletek erősen különböztek egymástól. Közülük a legjellemzőbbek voltak: az ellenség szemben álló csoportosításainak bekerítésére és megsemmisítésére találkozó irányokban indított, vagy a tengerbe szorításukat célzó hadműveletek; széttagoló csapások mérése azzal a céllal, hogy az ellenséges csoportosítást részekre bontsuk és úgy semmisítsük meg. A bekerítő hadművelet bizonyult a hadászati támadó hadművelet leghatékonyabb formájának. Kedvező feltételt jelentett az ilyen hadművelet megindításához, ha saját csapataink az ellenséges csoportosításhoz viszonyítva átkaroló helyzetben voltak.
A szovjet csapatok az egész háború folyamán rendkívül pontosan és mesterien harcoltak éjszaka is. Az éjszakai harc, amelyet a háború előtt „különleges körülmények között vívott harcnak” tekintettünk, megszokott harctevékenységi fajtává vált a háborúban. Különösen gyakran került sor éjszakai hadműveletekre 1943-1945 között, amikor csapataink a legnagyobb méretű hadászati hadjáratokat folytatták. Az ellenség csapatai rendszerint kitértek az éjszakai harc elől, de ha nem tudták elkerülni, passzívak voltak és mellőzték a manőverezést.
Nagy jelentőségűvé váltak 1943-tól kezdve a találkozóharcok és ütközetek. A háború tapasztalatai azt bizonyították, hogy a találkozóharcokban és ütközetekben az győzött, aki kellőképp felkészült e bonyolult harctevékenységi fajtára. Itt különösen azt kell jól emlékezetünkbe vésnünk, hogy már az első összecsapásnál meg kell előznünk az ellenséget a kedvező terepszakaszok elfoglalásában, a szétbontakozásban, a tűzmegnyitásban, a szárnyak átkarolásában és a lendületes roham megindításában.
A találkozóharcok és ütközetek jellegüknél fogva a széles körű és bátor kezdeményezést, továbbá a parancsnokoknak azt az állandó készségét követeli meg, hogy vállalják a felelősséget az ésszerű harci aktivitásért.
Támadó hadműveleteink sikeréhez nagyban hozzájárult a szovjet partizánerők hősies tevékenysége. Ezek több mint három éven át nem engedték az ellenséget lélegzethez jutni, rombolták közlekedési útjait és megbénították mögöttes területeit. Miután a szovjet csapatok Lengyelország, Csehszlovákia, Románia, Bulgária, Jugoszlávia és Magyarország területére léptek, jelentős segítséget kaptak ezen országok hazafiaitól, akik kommunista és szocialista pártjaik vezetésével küzdöttek az ellenség ellen.
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
