(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
XX.
Korántsem teljes adatok szerint az OSZFSZK megszállt területein szervezett partizánosztagokban 260 ezer népi bosszúálló harcolt, Ukrajnában 220 ezer, Belorussziában pedig 374 ezer. Az ellenséges csapatoknak a mögöttes területeken gyakorlatilag egy második arcvonalat kellett kialakítaniuk a partizánok elleni harcra. Erre a feladatra jelentős erőket kellett fordítaniuk. Mindez kihatott a német arcvonal általános helyzetére, végső soron a háború kimenetelére is.
Meg kell emlékeznem a földalatti pártszervezetek bátor vezetőiről, a partizánosztagok és -magasabbegységek parancsnokairól, akik minden lehetőt megtettek, hogy elősegítsék az ellenséges erők elleni küzdelmet és mesterien együttműködtek harcoló csapatainkkal. Ilyenek voltak V. A. Begma, P. P. Versigora, Sz. J. Versinyin, P. K. Ponomarenko, T. A. Sztrokacs. A. F. Fjodorov, Sz. Sz. Belcsenko, M. Guszein-Zade, F. A. Baranov, Sz. A. Kovpak, I. A. Kozlov, V. I. Kozlov, Sz. V. Rudnyev, K. Sz. Zaszlonov, A. N. Szaburov, M. Sumauszkasz, D. N. Medvegyev, M. I. Naumov, P. Z. Kalinyin.
Jelentősek voltak az érdemeik a haza védelmében a határőröknek. Elsőként fogták fel a németek csapásait és követtek el mindent, ami erejükből tellett, hogy meghiúsítsák a hitleri villámháborús terv végrehajtását (e terv szerint a határőr-osztagokat a betöréstől számított 1-2 órán belül el kellett volna söpörni).
A határőr-csapatok szilárdan küzdöttek a határmenti övezetekben a túlerejű ellenséggel, majd a Vörös Hadsereg egységeivel együtt önfeláldozóan harcoltak minden talpalatnyi szovjet földért.
A moszkvai csatában sok határőrezred (volt határőrosztag) a Vörös Hadsereg egységeivel együtt az utolsó emberig kitartott a volokolamszki, a mozsajszki, a naro-fominszki, a malojaroszlavszki irányban. A kurszki kiszögellésben vívott ütközetben ragyogó sikereket ért el a 70. hadsereg, amely a távol-keleti, a közép-ázsiai és a bajkálontúli határőr kerületek egységeiből állt.
A határőrök fontos feladatokat teljesítettek az ellenség mögött is: megsemmisítették annak igazgatási szerveit és rombolták utánszállítási útjait. A háború folyamán a határőrcsapatok őrizték a Vörös Hadsereg hadtápját, sikeresen küzdöttek a beszivárgó fasiszta ügynökökkel és diverzánsokkal.
A korszerű háborúkban rendkívül nagy a jelentősége a csapatok helyes vezetésének. A vezetés a katonapolitikai, az erkölcsi, az anyagi és lélektani tényezők széles körét öleli fel, és a hadtudomány, valamint a hadművészet egyik legfontosabb részét alkotja. A háború előtti években a szovjet hadtudomány nem kutatta elég alaposan ezt a rendkívül fontos problémát. Mindannyian arra kényszerültünk, hogy nagyrészt a háború folyamán sajátítsuk el a csapatok vezetésének a tudományát és művészetét. E vonatkozásban a szovjet katonai vezetés hátrányosabb helyzetben volt, mint a német. Ez utóbbi ugyanis a Szovjetunió elleni támadás pillanatában már megfelelő hadviselési gyakorlattal rendelkezett.
Amint növekedett a fasisztákkal szembeni erőfölényünk, úgy emelkedett magasabb színvonalra az emberek és a harci technika irányítása. Tökéletesedtek az Állami Honvédelmi Bizottság és a Legfelsőbb Főparancsnokság vezetési módszerei.
A vezérkar általában naponta kétszer-háromszor jelentett a legfelsőbb főparancsnoknak az arcvonalakon kialakult helyzetről. A jelentést rendszerint a vezérkar főnöke személyesen, vagy annak első helyettese tette meg. A jelentéseken kívül a Hadműveleti Csoportfőnökség egy különleges térképet vezetett a főparancsnok számára, amelyen feltüntette mindazokat a változásokat, amelyek egy adott időpontig az arcvonalak helyzetében bekövetkeztek.
A legfelsőbb főparancsnok jól ismerte Vaszilevszkij és Antonov vezérkari főnököket és nagyra értékelte munkájukat. Gyakran hívatta magához a Vezérkar Hadműveleti Csoportfőnökségének tábornokait, V. D. Ivanovot, N. A. Lomonovot, Sz. M. Styemenkót, A. A. Grizlovot, és velük együtt részletesen tanulmányozta az egyes hadműveletek terveit vagy lefolyását. Ha pedig valami nem volt világos, személyesen hívta távbeszélőn a frontparancsnokokat vagy törzseiket.
Az ütközetek alatt a főparancsnok esetenként a hadseregparancsnokokkal, sőt kivételes helyzetben a hadosztályparancsnokokkal is érintkezésbe lépett. A magasabbegység-parancsnokok e beszélgetéseket csak tábori távbeszélőn folytathatták.
1942 őszétől, a három Irányfőparancsnokság megszüntetése után, a főhadiszállás új vezetési formára tért át: létrehozta saját képviselőinek intézményét. Ez majdnem a háború végéig fennállt és jól bevált. A főhadiszállás képviselői kiszálltak a legfontosabb arcvonalszakaszokra azzal a feladattal, hogy koordinálják a frontok erőkifejtését és segítsenek a hadműveletek megszervezésében és vezetésében. Egyes esetekben nekik kellett vezetniük a frontcsoportok hadműveleteit.
Az is igaz azonban, hogy a nagy haditevékenységek vezetésének ez a rendszere, előnyei mellett, bizonyos negatívumokat is tartalmazott. A főhadiszálláson gyakran csak a főparancsnok tartózkodott, és a vezérkar is főnök nélkül maradt.
A fegyveres küzdelem megtervezésébe a főhadiszállás azzal kapcsolódott be, hogy mindenekelőtt meghatározta a célokat és megfogalmazta az egyes hadjáratok és hadműveletek elgondolásait, kijelölte a főcsapások irányait, elosztotta az erőket és eszközöket ezekben az irányokban, meghatározta a frontok feladatait, végül pedig irányította a hadműveletek anyagi és technikai biztosítását.
A háború második időszakától (a sztálingrádi csatától, vagyis 1942 novemberének közepétől) az egyes hadjáratokat már megindításuk előtt két-három hónappal megtervezték, így azok végrehajtását az alapos megfontolás jellemezte. A főhadiszállás az egyes hadjáratok előkészítése során a hadjárat általános elgondolásának alapján feltétlenül tájékoztatta a frontparancsnokokat a várható feladatokról. A frontparancsnokok a kapott alapvető utasításokból kiindulva elkészítették és felterjesztették a vezérkarhoz a front hadműveleti tervével kapcsolatos elgondolásaikat. A vezérkar ezeket megvizsgálta, helyesbítette, majd jelentést tett róluk a főhadiszállásnak.
Összességében a szovjet hadászati vezetés rendszere kellően rugalmas volt és biztosította a nagyarányú átcsoportosítások gyors megvalósítását, a hadászati hadműveletek pontos tervezését és sikeres végrehajtását. E vezetés kitűnt szigorú centralizáltságával, amely azonban nemcsak hogy nem zárta ki, hanem feltételezte a frontparancsnokok alkotó kezdeményezését, akiknek sorában sok kimagasló, valóban tehetséges hadvezér volt.
A német katonai vezetésről, és általában a második világháború idején a velünk szemben álló ellenségről szólva, nem tudok egyetérteni azokkal, akik lebecsülik a német fegyveres erők hadművészetét. A háború kezdetén ez magas színvonalon állt, reális erőkre és eszközökre támaszkodott.
A háború második időszakában, a szemben álló felek hadművészetének színvonalbeli különbsége kezdett kiegyenlítődni, és amikor saját csapataink tapasztalatokat szereztek a hadviselésben, a szovjet katonai vezetésnek pedig rendelkezésére állott a szükséges mennyiségű erő és eszköz, hadművészetünk messze túlszárnyalta a német katonai vezetés hadművészetét, különösen a hadászati feladatok megoldása terén.
A háború harmadik időszakában (1944-től 1945-ig), amikor az erőviszonyok döntően a szovjet csapatok javára billentek, a szovjet hadművészet a fejlettség magas fokára lépett. A német katonai vezetés hadászati művészete a szovjet csapatok sztálingrádi ellentámadásától kezdődően fokozatosan hanyatlott, mígnem 1945-ben elérte mélypontját.
A fasiszta Németország, Hitler és legszűkebb környezete részéről megvalósított legfelsőbb katonapolitikai irányításról elmondhatjuk, hogy az a második világháború kezdetétől rendkívül kalandor jellegű volt. Agresszív politikai és katonai célkitűzéseivel Németországot a szakadék szélére juttatta, országos katasztrófát idézett elő, különösen azután, hogy megkockáztatta a Szovjetunió elleni háborút. Ez nyilvánvalóan meghaladta a fasiszta tömb lehetőségeit.
Hitler és környezete nem tudta helyesen értékelni a Szovjetunió védelmi képességét és azokat az erőket, amelyek a szovjet társadalmi és államrendben rejlettek, s a szovjet gazdaságban és a szovjet emberek forró hazaszeretetében jutottak érvényre.
1945 május közepén a főparancsnok Moszkvába rendelt. Ennek célját nem ismertem, kérdezősködni nem akartam, de ez nem is szokás katonák között.
Moszkvába érkezésem után Antonov tábornokot kerestem fel a vezérkarnál, akitől megtudtam, hogy az Állami Honvédelmi Bizottság olyan kérdéseket tárgyal, amelyek az Egyesült Államok és Anglia iránti újabb kötelezettségeink teljesítésével, vagyis a Szovjetuniónak a Japán elleni háborúba való belépésével kapcsolatosak.
A vezérkarnál ebben az időben már teljes lendülettel folyt a szárazföldi csapatok, a légierő és a haditengerészeti flotta küszöbönálló tevékenységének tervezőmunkája.
A vezérkartól távbeszélőn jelentettem Sztálinnak megérkezésemet. Azonnal meg is kaptam az utasítást, hogy este 8 órakor jelenjek meg a Kremlben. Időm még bőven volt, így hát elindultam Mihail Ivanovics Kalinyinhoz, aki már Berlinben felhívott és megkért, ha Moszkvába érkezem, feltétlenül keressem fel és számoljak be a berlini hadműveletről.
Őszintén szerettem Mihail Ivanovics Kalinyint egyszerűségéért, okosságáért, azért, hogy keresetlen szavakkal tudta megmagyarázni az élet legbonyolultabb jelenségeit is.
Mihail Ivanovics kitörő örömmel fogadott. Erősen lefogyott az utóbbi években és elcsigázottnak látszott. Hajlott kora ellenére gyakran kereste fel a harcoló csapatokat, találkozott a katonákkal, parancsnokokkal, és mindig talált számukra bátorító meleg szavakat.
Mihail Ivanovics kérdezősködött, hogyan vettük be Berlint, hogyan indult meg a német nép élete, hogy szerveződik a Német Kommunista Párt tevékenysége, amelynek tagjai közül nagyon sokat brutális kegyetlenséggel megöltek a fasiszták.
A Mihail Ivanoviccsal folytatott beszélgetés után jelentkeztem a főparancsnoknál. Dolgozószobájában az Állami Honvédelmi Bizottság tagjain kívül jelen volt Kuznyecov, a haditengerészeti flotta népbiztosa, Antonov, továbbá Hruljev, a Vörös Hadsereg hadtápfőnöke, és több más, a vezérkar szervezési ügyekkel foglalkozó tábornoka.
Antonov tábornok jelentette a vezérkarnak azokat a számvetéseit, amelyek a csapatok és anyagi eszközök Távol-Keletre történő átdobására, valamint a leendő arcvonalakon való összpontosításukra vonatkoztak. E számvetések szerint a Japán elleni háború előkészítésére mintegy három hónapra volt szükség.
Ezután Sztálin megkérdezte:
– Nem kellene-e a fasiszta Németország felett aratott győzelem jegyében Moszkvában Győzelmi Díszszemlét tartani és arra meghívni a legkiválóbb hősöket: katonákat, tiszteseket, tiszthelyetteseket, tiszteket és tábornokokat?
Ezt az elgondolást mindenki lelkesen támogatta és azonnal több javaslat hangzott el. Arról, hogy ki fogadja a Győzelmi Díszszemlét és ki vezényelje azt, ezen az ülésen nem határoztunk. Mégis mindenki úgy érezte, hogy a Győzelmi Díszszemlét a főparancsnoknak kell fogadnia.
Antonov olyan feladatot kapott, hogy készítse el a díszszemlével kapcsolatos számvetéseket és direktíva-tervezetet. Másnap már valamennyi szükséges okmányt bemutatták Sztálinnak, aki jóváhagyta azokat.
A terv szerint a díszelgésen egy-egy összevont ezred vett részt a Karéliai, a Leningrádi, az 1. Balti, az 1., 2. és 3. Belorusz, az 1., 2., 3. és 4. Ukrán Front, valamint a haditengerészeti flotta és a légierő képviseletében.
A díszezredek állományába elsősorban a Szovjetunió Hőseit, a Dicsőség Érdemrend lovagjait,103 A „Dicsőség Érdemrend”-nek három fokozata volt. Ezt a kitüntetést csak az ellenséggel való közelharcban tanúsított személyes bátorságért adományozták. Akinek e kitüntetés mindhárom fokozata birtokában volt, azt az érdemrend lovagjának nevezték. Sorolása a „Szovjetunió Hőse” kitüntetéssel egyenértékű. (A szerk.) * a legkiválóbb mesterlövészeket, a legtöbbször kitüntetett katonákat, tiszthelyetteseket és tiszteket vonták be.
A frontok képviseletében felvonuló összevont ezredek élén a frontparancsnokok haladtak.
Olyan döntés született, hogy Berlinből Moszkvába kell szállítani azt a Vörös Zászlót, amelyet a Reichstag épületére tűztek ki, valamint az ütközetek során a szovjet csapatok által zsákmányolt német csapatzászlókat.
Május végén és június elején gyors ütemben folyt a díszelgés előkészítése. Június 10. körül a résztvevők új díszegyenruhát kaptak, és megkezdték a felkészülést. Június 12-én Mihail Ivanovics Kalinyin nyújtotta át nekem a Szovjetunió Hőse harmadik csillagát.
Pontosan nem emlékszem, de 18-19. körül magához hívatott a főparancsnok a nyaralójába. Megkérdezte, nem felejtettem-e el lovagolni.
– Nem, nem felejtettem el – mondottam.
– Helyes, mert Önnek kell fogadnia a Győzelmi Díszszemlét. A díszszemlét Rokosszovszkij vezényli.
– Köszönöm ezt a megtiszteltetést – válaszoltam -, de nem lenne jobb, ha Ön fogadná a díszszemlét? Ön a főparancsnok, jogai és kötelmei szerint ez önt illeti.
Sztálin így válaszolt:
– Én már idős vagyok ahhoz, hogy díszszemléket fogadjak. Csinálja ön, hiszen sokkal fiatalabb nálam.
A díszszemle felépítésének rendje jobbról balra, a frontoknak az arcvonalon való elhelyezkedését követte. A jobbszárnyon állt fel a Karéliai Front ezrede, majd a Leningrádi, az 1. Balti Front ezrede és így tovább. A balszárnyon a felépítési rendet a 4. Ukrán Front egységei, a haditengerészeti flotta összevont ezrede és a Moszkvai Katonai Körzet helyőrségének egységei zárták be.
Minden egyes díszezred részére külön választottuk ki a katonai indulót, azt, amelyik különösen kedves volt számára. Az utolsó előtti próba a központi repülőtéren zajlott le, a főpróba pedig a Vörös téren.
Valamennyi összevont ezred rövid idő alatt alaposan felkészült, és rendkívül kedvező benyomást keltett.
Június 22-én az újságok közölték a legfelsőbb főparancsnok alábbi parancsát:
„A Nagy Honvédő Háborúban Németország felett aratott győzelem megünneplésére elrendelem, hogy 1945. június 24-én Moszkvában, a Vörös téren, a hadrakelt hadsereg, a haditengerészeti flotta és a moszkvai helyőrség egységei Győzelmi Díszszemlét tartsanak …
A Győzelmi Díszszemlét helyettesem, G. K. Zsukov, a Szovjetunió marsallja fogadja, és K. K. Rokosszovszkij, a Szovjetunió marsallja vezényli.
Sztálin
legfelsőbb főparancsnok,
a Szovjetunió marsallja
Moszkva, 1945. június 22-én.”
Eljött hát az a nap, amelyre a szovjet nép négy éven át várt! A lenini párt által lelkesített hős katonák a harcokban kitűnt parancsnokaik vezetésével megjárták a négyéves háború küzdelmes útját és azt Berlinben ragyogó győzelemmel fejezték be.
1945. június 24-én a szokottnál korábban keltem fel. Kinéztem az ablakon, hogy meggyőződjem arról, helyes volt-e meteorológusaink előrejelzése, akik a díszszemle napjára felhős időt és szemerkélő esőt jósoltak. Mennyire szerettem volna, ha most az egyszer tévednek.
Sajnos azonban ez alkalommal ráhibáztak. Moszkva ege borult volt, és szitált az eső. Felhívtam a légierő parancsnokát, aki közölte velem, hogy a legtöbb repülőtér körzetében az időjárás nem teszi lehetővé a felszállást. Úgy tűnt, hogy a Győzelmi Díszszemle nem tartható meg olyan ünnepélyes körülmények között, mint ahogy szerettük volna.
De mégis! A lelkes moszkvaiak zenekarok kíséretével vonultak a Vörös tér felé, hogy részt vegyenek e történelmi napon a dolgozók felvonulásán. A vidám arcok, a jelszavak tömege, a transzparensek, és az énekszó általános jókedvről tanúskodott.
És azok, akik nem vettek részt a felvonuláson, megtöltötték a Vörös tér járdáit. A fasizmus feletti győzelmet köszöntő „hurrá” kiáltások és az örömteli hangulat egyesítette a nézőket a felvonulókkal és a díszelgő egységekkel. Ebből az egységből legyőzhetetlen erő sugárzott.
Tíz óra előtt pár perccel lóháton a Szpasszkij toronynál várakoztam. Hallottam a kemény vezényszót: „Díszszemle vigyázz!”, majd az ezt követő tapsvihart.
A toronyóra elütötte a tízet. Éreztem, hogy szívem hangosabban dobog. Megindítottam lovamat a Vörös tér felé. Felhangzottak Glinka Győzelmi indulójának az orosz lélek számára oly kedves örökbecsű dallamai. Ezután azonnal néma csend lett. Messze hangzóan zengtek a díszszemle vezénylő parancsnokának, Rokosszovszkij marsallnak szavai, ő természetesen legalább olyan izgatott volt, mint én. A jelentésre összpontosítottam figyelmemet, és így lassan megnyugodtam.
A csapatzászlók, amelyek alatt harcosaink megjárták győzelmes útjukat, a háború viszontagságaiban megedződött katonák férfias kiállása, a lelkesedéstől ragyogó szemek, az új egyenruhában csillogó kitüntetések felemelő és felejthetetlen látványt nyújtottak.
Milyen kár, hogy a vérszomjas ellenséggel vívott harcokban elesett sok hű hazafi már nem érhette meg ezt a boldog napot, győzelmünk nagy napját!
A csapatok üdvözlése során jól láttam, hogy a katonák sapkaellenzőiről patakokban folyt a víz, de a nagy lelki felindultságban erre senki nem figyelt.
Különös lelkesedés vett erőt mindenkin, amikor a hősök díszezredei elléptek a Lenin Mauzóleum előtt. Élükön az ütközetekben dicsőséget szerzett tábornokok, fegyvernemi marsallok és a Szovjetunió marsalljai haladtak.
Semmihez nem hasonlítható az a pillanat, amikor 200 vöröskatona, háborús veterán, dobpergés közepette a Lenin Mauzóleum talapzatához vetette a német fasiszta hadsereg zászlaját.
És jó, ha a revansistáknak, a katonai kalandorvállalkozások híveinek az emlékezetébe idézzük ezt a történelmi pillanatot!A Győzelmi Díszszemle résztvevőinek tiszteletére kormányfogadást tartottak. Megjelentek ezen a párt és a kormány vezetői, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének tagjai, a párt központi bizottságának tagjai, a népbiztosok, a Vörös Hadsereg és Haditengerészeti Flotta, a tudomány, az ipar és mezőgazdaság, a művészet és irodalom jeles képviselői.
Sok meleg hangú pohárköszöntő hangzott el a párt tiszteletére, amely az ellenség elleni harcra mozgósította a szovjet népet és megszervezte a fegyveres erőket az ellenség szétzúzására; a Szovjetunió Fegyveres Erőinek tiszteletére, amely erők teljesen szétzúzták a fasiszta Németországot, a tudomány, a technika, az ipar és mezőgazdaság, valamint a művészet kiemelkedő személyiségeinek a tiszteletére, akik a maguk területén biztosították fegyveres erőink győzelmét az erős, tapasztalt és kíméletlen ellenséggel vívott küzdelemben, valamint a hatalmas szovjet nép tiszteletére.
A Győzelmi Díszszemle résztvevői szolgálati helyükre visszatérve még sokáig az ünnepélyes díszelgés és a Kremlben tartott szívélyes fogadás hatása alatt álltak …
Visszatérve Berlinbe, javasoltuk az amerikai, angol és francia képviselőknek, hogy tartsunk díszszemlét a fasiszta Németország felett aratott győzelem tiszteletére magában Berlinben. Rövid idő múlva megkaptuk beleegyezésüket. Olyan döntés született, hogy a szovjet és szövetséges csapatok díszszemléjére szeptemberben, a Reichstag és a Brandenburgi Kapu körzetében kerül sor, ahol 1945. május 1-én és 2-án a szovjet csapatok a városért folyó befejező harcaikat vívták.
A döntés értelmében a csapatok díszelgését a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország fegyveres erőinek főparancsnokai fogadják.
A berlini díszszemlén részt vett a szárazföldi haderő valamennyi fegyverneme. Úgy határoztunk, hogy a légierőt és a haditengerészeti flottát nem vonjuk be, mivel azok Berlintől távol települtek.
Közeledett a díszszemle ideje. A szovjet csapatok gondosan készültek rá. A díszelgésbe elsősorban azokat a katonákat, tiszteseket, tiszthelyetteseket, tiszteket és tábornokokat igyekeztünk bevonni, akik különösen kitűntek a berlini harcokban, a fő ellenállási gócok – a Reichstag és a Birodalmi Kancellária – bevételénél. Minden úgy történt, ahogy azt a szövetségesekkel megbeszéltük.
A díszszemle előestéjén azonban váratlanul olyan jelzést kaptunk, hogy a szövetséges csapatok főparancsnokai több oknál fogva nem tudnak Berlinbe jönni a Győzelmi Díszszemlére. A városban levő tábornokaikat bízták meg helyettesítésükkel.
Ezt nyomban jelentettem Sztálinnak, aki meghallgatva beszámolómat, a következőket mondotta:
– Nyilvánvalóan csökkenteni akarják a berlini Győzelmi Díszszemle jelentőségét. Várjon csak, megérünk mi még különb mesterkedéseket is. Hagyja figyelmen kívül a főparancsnokok lemondását és fogadja Ön a díszszemlét, annál is inkább, mivel nekünk erre sokkal több jogunk van, mint a szövetséges haderők főparancsnokainak.
A Hitler-ellenes koalíció haderőinek díszszemléje pontosan a meghatározott időben kezdődött. A diszelgésen részt vettek a Berlint ostromló szovjet csapatok és azok az amerikai, angol és francia egységek, amelyek azért érkeztek ide, hogy megszálló szolgálatot teljesítsenek a város nyugati részében számukra kijelölt szektorokban.
Elhajtottunk a díszelgésre felsorakozott csapatok előtt, majd beszédet intéztünk hozzájuk. Ebben hangsúlyoztuk a szovjet csapatoknak és a szövetségesek expedíciós erőinek történelmi jelentőségű érdemeit.
A szovjet gyalogság, harckocsizok és tüzérek nyílegyenes sorokban vonultak fel. Rendkívül jó benyomást keltettek harckocsijaink és rohamlövegeink. A szövetséges csapatok közül is emlékezetes maradt az angol egységek díszelgése.
A díszszemle körzetében mintegy 20 ezer olyan berlini gyűlt össze, akik szimpatizáltak azzal az ünnepléssel, amely a Hitler-ellenes koalíció szövetségét és a szovjet fegyverek történelmi jelentőségű győzelmét szimbolizálta ott, ahonnan a vérszomjas fasiszta fenevad agressziója zúdult Európára.
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
Fotó: