(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
XXI.
Ezerkilencszáznegyvenöt május 20-a körül egyszer késő este felhívott Poszkrebiscsev és közölte az utasítást, hogy jelenjek meg a Kremlben. A főparancsnok dolgozószobájában Sztálinon kívül ott volt még Molotov és Vorosilov.
A kölcsönös üdvözlések után Sztálin ezt mondta:
– Amíg mi a német hadsereg valamennyi katonáját és tisztjét lefegyvereztük és hadifogolytáborokba irányítottuk, addig az angolok teljes harckészültségben tartják a német egységeket és együttműködést létesítenek velük. A német egységek törzsei, élükön a volt parancsnokokkal, mind ez ideig teljes szabadságot élveznek, sőt Montgomery utasítására gyűjtik és rendbehozzák a német hadsereg fegyverzetét és technikai eszközeit.
– Véleményem szerint – folytatta a főparancsnok az angolok célja, hogy fenntartsák a német csapatokat későbbi alkalmazásra. Ez pedig annak az egyezménynek a nyílt megszegése, amely a kormányfők között jött létre a német haderő azonnali felszámolásáról.
Molotovhoz fordulva Sztálin így szólt:
– Meg kell gyorsítani delegációnk beérkezését a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz, ott pedig határozottan követelje a szövetségesektől a Dönitz-kormány tagjainak, a német tábornokoknak és tiszteknek az őrizetbe vételét.
– A szovjet küldöttség holnap indul Flensburgba – közölte Molotov.
– Most, Roosevelt elnök halála után, Churchill gyorsan megegyezik Trumannal – jegyezte meg Sztálin.
– Az amerikai csapatok még mindig Türingiában tartózkodnak és úgylátszik, nem is készülnek a saját megszállási zónájukba visszavonulni – mondtam. Adataink szerint egyébként az amerikaiak vadásznak a legújabb német szabadalmakra, felkutatják és Amerikába csábítják a legnevesebb német tudósokat. Ezzel kapcsolatban már levelet intéztem Eisenhowerhoz és arra kértem, hogy gyorsítsa meg az amerikai csapatok kivonását Türingiából. Erre azt válaszolta, hogy a közeli napokban Berlinbe készül, hogy felvegye velem a személyes kapcsolatot. Úgy vélem – folytattam -, kérnünk kellene Eisenhowertól, hogy haladéktalanul teljesítse az egyezménynek azokat a pontjait, amelyek a csapatoknak a kijelölt megszállási zónákban való elhelyezésére vonatkoznak. Ellenkező esetben tartózkodnunk kellene attól, hogy bebocsássuk a szövetségesek katonáit Nagy-Berlin zónáiba.
– Helyes – hagyta jóvá Sztálin. – Most pedig hallgassák meg, miért hívattam Önöket.
– A szövetségesek katonai missziói közölték, hogy június elején Berlinbe érkezik Eisenhower, Montgomery és de Lattre de Tassigny, hogy nyilatkozatot írjanak alá, mely szerint a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország, Németország megszállásának időszakára átveszi az országban a legfelsőbb irányító hatalmat. Íme a szöveg, olvassák el – mondotta, és egy összehajtogatott papírlapot adott át, amelyen ez állt:
„A Szovjetunió, az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország kormányai magukra vállalják a legfelsőbb hatalom gyakorlását Németországban, beleértve azt a jogkört is, amellyel a német kormány, a fővezérség és bármely területi, önkormányzati vagy helyi igazgatási szerv rendelkezett.”
A nyilatkozat előirányozta:
– a német fegyveres erők teljes lefegyverzését, beleértve a szárazföldi, a légi, a légvédelmi és haditengerészeti erőket, az SS, az SA, a Gestapo és más szervezetek erőit, valamint mindazokat a kisegítő szervezeteket, amelyek fegyverrel rendelkeznek, azzal, hogy fegyvereiket a szövetségeseknek kell átadniuk;
– valamennyi fasiszta főkolompos letartóztatását és mindazon személyek őrizetbe vételét, akik háborús bűntettekkel gyanúsíthatok;
– a különböző jellegű, Németország lefegyverzését és demilitarizálását szolgáló intézkedések megtételét a szövetségesek részéről, amelyeket szükségesnek látnak a jövőbeni béke és biztonság szempontjából.
Visszaadtam az okmányt a főparancsnoknak.
– Ezzel kapcsolatban – folytatta Sztálin – felmerül a kérdés a németországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság létrehozásáról, amelyben mind a négy ország képviselői részt vennének. Úgy döntöttünk, hogy a Szovjetunió képviseletében a németországi igazgatás fő irányítójává Önt nevezzük ki. A főparancsnokság törzsén kívül létre kell hozni a szovjet katonai igazgatás szervezetét. Katonai igazgatási helyettest nevezünk ki Ön mellé. Kit javasol erre a tisztségre?
Szokolovszkij tábornokot neveztem meg és Sztálin egyetértett.
Ezután tájékoztatást adott a németországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság főbb szervezési kérdéseiről.
– Az Ellenőrző Bizottságba Önön kívül az Egyesült Államok részéről Eisenhower hadseregtábornokot, Anglia képviseletében Montgomery táborszernagyot, Franciaország részéről pedig De Lattre de Tassigny tábornokot nevezik ki. Mindegyikük mellé politikai tanácsadót rendelnek. Az öné Visinszkij, a külügyi népbiztos első helyettese lesz, Eisenhower mellett Robert Murphy, Montgomery mellett pedig Williams Strang fog dolgozni. Franciaország megbízottja még nem ismeretes.
– A Szövetséges Ellenőrző Bizottság valamennyi határozata egyhangú döntés esetén lép jogerőre. Feltételezhető, hogy sok kérdésben Önnek hármuk ellen kell majd hadakoznia.
Mélyet szippantva pipájából elmosolyodott, és hozzátette:
– Hát, igen. Megszoktuk már, hogy egyedül harcolunk …
– Az Ellenőrző Bizottság legfőbb célja – folytatta Sztálin -, hogy mielőbb visszaállítsa a német nép békés életét, teljesen felszámolja a fasizmust és megszervezze a helyi igazgatási szervek munkáját. Ez utóbbiakba azokat a dolgozókat kell bevonni, akik gyűlölik a fasizmust.
Országunkat a fasiszták feldúlták és kifosztották, ezért Önnek és helyetteseinek komolyan kell munkálkodniuk azon, hogy mielőbb egyezményt kössünk a szövetségesekkel néhány hadiipari üzem leszereléséről és jóvátételi átadásáról.
Miután a szükséges utasításokat megkaptam, hamarosan visszatértem Berlinbe. Az érkezésemet követő napon látogatást tett nálam Eisenhower tábornok nagyszámú kíséretével, köztük Spaatz tábornokkal, az amerikai hadászati légierő parancsnokával.
Eisenhower tábornokot Wendeschlossban, a front törzsénél fogadtuk. Velem volt Visinszkij is. Találkozásunk katonás, mondhatnám baráti volt. Eisenhower megfogta karomat, hosszan nézett, majd így szólt:
– Hát ilyen Ön!
Keményen kezet szorítottam vele, személyében köszöntöttem a szövetséges csapatokat és elismerően emlékeztem meg hadseregeink és népeink sikeres együttműködéséről a hitleri Németország ellen vívott háborúban.
A beszélgetés kezdetben a lezajlott eseményekről folyt. Eisenhower szólt azokról a nehézségekről, amelyek közepette a La Manche csatornán keresztül Normandia felé a deszanthadműveletet végrehajtották, a közlekedési vonalak, a csapatok vezetésének fenntartása szempontjából rendkívül bonyolult körülményekről, de főleg a német csapatok meglepetésszerű ardenneki ellentámadásáról.
Majd a tárgyra térve, így szólt:
– Nekünk egész sor olyan kérdésben kell megegyeznünk, amelyek a Szövetséges Ellenőrző Bizottság megszervezésével, a szovjet zónát a Berlinbe vezető szárazföldi közlekedési útvonalak biztosításával, az amerikai, angol és francia személyek mozgásával kapcsolatosak.
– Nyilvánvalóan nemcsak a szárazföldi közlekedésben kell megegyeznünk – feleltem -, hanem meg kell oldanunk az amerikai és angol légierőnek a szovjet zónán keresztül Berlinbe történő átrepülési rendjét is.
Erre Spaatz tábornok, hátradőlve székén, hanyagul odavetette:
– Az amerikai légierő mindenfajta korlátozás nélkül repült mindig, és a jövőben is így fog repülni.
– A szovjet zónán keresztül az Önök légiereje nem fog korlátlanul repülni – válaszoltam -, csupán a meghatározott légi folyosókon át.
Eisenhower gyorsan közbeszólt, s szinte kioktatta az udvariatlan Spaatzot:
– Nem bíztam meg Önt azzal, hogy a légierő átrepülésének kérdését így vesse fel. Majd hozzám fordulva, megjegyezte:
– Most csak azért jöttem Önhöz Marsall Úr, hogy személyesen is megismerkedjünk, az ügyrendi kérdéseket majd akkor fogjuk eldönteni, ha megalakult a Szövetséges Ellenőrző Bizottság.
– Úgy vélem, hogy mi – mint régi katonák – megtaláljuk a közös hangot és barátságban fogunk dolgozni – válaszoltam. – Csupán egyre szeretném Önt kérni: gyorsabban vonják ki az amerikai csapatokat Türingiából, amely a szövetséges hatalmak kormányfőinek krími megegyezése értelmében csak a szovjet csapatok megszállása alá kerül.
– Én egyetértek Önnel, és sürgetni fogom a kivonást – válaszolta Eisenhower. Nem akartam megkérdezni, kinél fogja sürgetni. Jól tudtam, hogy ez a kérdés a nagy politika, helyesebben Churchill és Truman politikájának függvénye.
A dolgozószobámban vendégül láttuk Eisenhowert és kísérőit. Még aznap a majna-frankfurti főhadiszállásukra repültek.
Külsőleg Eisenhower jó benyomást tett rám.
Június 5-én Berlinbe érkezett Eisenhower, Montgomery, és de Tassigny, hogy aláírják a Németország vereségéről szóló nyilatkozatot és átvegyék Németországban a legfelsőbb hatalmat a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország kormányainak nevében.
Az ülés előtt felkeresett Eisenhower a fronttörzsnél, hogy átadja a legmagasabb amerikai katonai érdemrendet, a „Legion of Merit” főparancsnoki fokozatát.
A kitüntetés átvétele után azonnal jelentettem ezt Sztálinnak, aki utasított:
– Nekünk viszont a magunk részéről ki kell tüntetnünk Eisenhowert és Montgomeryt a Győzelem Érdemrenddel, de Lattre de Tassignyt pedig a Szuvorov Rend I. fokozatával.
– Közölhetem ezt velük?
– Természetesen.
A nyilatkozat aláírásakor találkoztam először személyesen Montgomery tábornaggyal.
A háború idején figyelemmel kísértem a parancsnoksága alatt álló angol csapatok tevékenységét. 1940-ben expedíciós hadteste katasztrofális vereséget szenvedett Dunkerque-nél. Később csapatai szétzúzták Rommel tábornagy hadtestét El-Alamein térségében. A La Manche csatornán át végrehajtott normandiai deszanthadművelet során, majd a Szajnáig tartó támadás idején Montgomery mesterien vezette a szövetséges csapatokat.
Montgomery a közepesnél magasabb termetű, rendkívül mozgékony, feszes tartású katona volt. Élénk és gondolkodó ember benyomását keltette. Elbeszélgettünk az El-Alamein és a Sztálingrád térségében vívott hadműveletekről. Szerinte ez a két hadművelet egyenértékű volt.
Távol állt tőlem, hogy csökkentsem az angol csapatok érdemeit, de meg kellett jegyeznem, hogy az El-Alamein-i hadművelet csupán hadsereg méretű volt. Sztálingrádnál viszont frontcsoport működött, amely nagy hadászati hadműveletet folytatott. Ennek eredményeként a német és csatlóscsapatok legnagyobb csoportosítása szenvedett vereséget a Volga és a Don körzetében, majd Észak-Kaukázusban. Ez a hadművelet a háború menetében beálló gyökeres fordulatnak és a német csapatok hazánk területéről történő kiűzésének kezdetét jelentette.
A nyilatkozat aláírása után Montgomery így szólt hozzám:
– Marsall Úr, mi úgy döntöttünk, hogy a közeli napokban elfoglaljuk a számunkra kijelölt zónát Berlinben, és nyilvánvalóan amerikai és francia barátaink velünk egyidőben ugyanezt fogják tenni. Ezzel kapcsolatban szeretnék önnel most megegyezni azoknak a közlekedési útvonalaknak a kijelölésében, amelyeken személyi állományunk Berlinbe megy.
– Mielőtt erről döntenénk, elengedhetetlen, hogy a szövetségesek minden egysége Németországnak azokba a körzeteibe települjön át, amelyeket a krími konferencia határozata szab meg számunkra. Csakis ezután tárgyalhatunk azokról a gyakorlati kérdésekről, amelyek a szövetséges csapatok Berlinbe való átbocsátásával és ottani elhelyezésével kapcsolatosak. Mindaddig, amíg az amerikai csapatok nem hagyják el Türingiát, az angolok pedig Wittenberg körzetét, nem adhatom beleegyezésemet Berlinbe való átbocsátásához.
Montgomery megpróbált ellentmondani, de Eisenhower gyorsan közbeszólt:
– Ne vitatkozz, Monty, Zsukov marsallnak igaza van. Neked gyorsabban ki kell menned Wittenbergből, nekünk pedig Türingiából.
– No jól van – adta meg magát Montgomery -, most nem fogunk vitatkozni. Inkább fényképeztessük le magunkat első találkozásunk emlékére. Kiváló fényképészt hoztam magammal …
Miután a fényképész elhasználta egész filmkészletét, közöltem a szövetséges csapatok mindhárom főparancsnokával a szovjet kormánynak azt a határozatát, hogy a Szovjetunió legmagasabb katonai érdemrendjével tünteti ki őket. Arra a kérdésemre, hol és mikor adhatom át az érdemrendeket, Eisenhower és Montgomery kérte, keressem fel őket június 10-én a majna-frankfurti főhadiszállásukon.
Az Ellenőrző Bizottság-beli leendő kollégáimat kikísérve, távbeszélőn jelentkeztem Sztálinnál és beszámoltam Montgomery ellenvetéseiről, valamint Eisenhower álláspontjáról.
Sztálin elnevette magát és így válaszolt:
– Valahogy meg kellene hívni Eisenhowert Moszkvába. Meg akarok ismerkedni vele.
A megbeszélés értelmében június 10-én repülőgépen Eisenhower főhadiszállására érkeztünk Majna-Frankfurtba, ahol népes amerikai díszőrség fogadott bennünket. Az amerikai egységek feszes kiállása jó benyomást tett rám.
Lezajlott az Eisenhower és Montgomery kitüntetésével kapcsolatos ünnepség, majd sok amerikai és angol tábornoknak és tisztnek nyújtottunk át szovjet kitüntetéseket. Ezután került sor az amerikai és angol légierő parádéjára, amelyen több száz repülőgép vett részt. A bemutató után mindnyájunkat villásreggelire hívtak meg.
Frankfurtot abban a reményben hagytuk el, hogy sikerült baráti kapcsolatokat létesítenünk és összehangolnunk Németország négyoldalú irányításával kapcsolatos tevékenységünket.
Eisenhower törzse az I. G. Farbenindustrie vegyikonszern hatalmas épülettömbjében helyezkedett el, amely a Frankfurtot ért szörnyű bombázások után is épségben maradt, jóllehet a szövetséges légierő magát a várost romhalmazzá változtatta.
Meg kell jegyeznünk, hogy Németország más körzeteiben is szinte sértetlenek maradtak a vegyikonszern objektumai, függetlenül attól, hogy előnyös célt jelentettek a légitámadások számára. Nyilvánvaló, hogy ezzel kapcsolatban a szövetségesek katonai parancsnoksága Washingtonból és Londonból különleges utasításokat kapott. Tény az is, hogy sok más német hadiüzem is épségben maradt. Amint később kiderült, a pénzügyi szálak ezektől a hatalmas hadiüzemektől Amerika és Anglia monopóliumaihoz vezettek.
Az amerikaiak és angolok rövidesen kivonták csapataikat azokból a körzetekből, amelyeket az egyezményekkel ellentétben megszállva tartottak. Ezt követően Berlinbe érkeztek az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország megszálló egységei, valamint az Ellenőrző Bizottság igazgatási szerveinek tisztviselői.