(idézet: A RÁDIÓ OSTROMA – 1956 október 23)
Negyedtizenkettő felé az egyik telefonon a VIII. kerületi pártbizottság jelentkezett:
— Értesítést kaptunk, hogy a Fiumei útról két teherautó géppisztolyokkal felfegyverzett suhanc indul a Rádióhoz! Vigyázzatok!
Vigyázzatok! De hogyan?
S most, mielőtt tovább mennénk az események rendjében, gondoljuk csak át, ami eddig történt.
Tüntetésnek indult. Fenyegető, indulatokkal terhes volt — de tüntetés. Kőzápor, az épület megrohanása és rombolása követte, de fegyver még nem dörrent. Később fegyver is került a kézbe. Az utcán, a környező házak sötét ablakaiban, a Múzeum-kertben elszórtan ugyan, de torkolattüzek villantak. A környék tele volt emberekkel. Minden hidegen kiszámított provokációs orvlövés áldozatot is követelhetett, és máris megvolt a bizonyíték, amely a végsőkig feszítette a hangulatot a városban: „Halomra lövik a békés embereket a Rádiónál.”
Mégis mindez csupán az előkészítés volt: a tüntetők rengetegében megbújtak és tervszerűen tevékenykedtek azok az előőrsök, akik a szervezetten támadók számára puhították a talajt. Féltizenkettő körül aztán teherautókon, állig felfegyverezve, munícióval bőven ellátva megérkeztek az ostromlók szervezett osztagai. A rádiósok csak a Fiumei útiak indulásáról kaptak figyelmeztetést. Nemsokára azonban saját bőrükön érezték, hogy több, központilag irányított, kidolgozott haditerv szerint működő csoport vonja mind szűkebbre a gyűrűt a védők körül.
Féltizenkettő tájban a kapu előtt veszteglő harckocsi elmozdult A kapuban Petőfi-akadémisták álltak. Testükkel védték a bejáratot. Ugyanakkor próbálták meggyőzni az embereket a Rádióba való benyomulás veszélyéről és arról, hogy mindaz, ami a Rádió előtt kezd kialakulni, már nem a hibák, az elkövetett bűnök elleni fellépés, már nem tüntetés. Mikor a harckocsi elmozdult, a tömegből többen a kapu alá igyekeztek. Az akadémisták eléjük mentek. Kezüket maguk elé tartva próbáltak kiszorítani az embereket. Az egyik százados eközben észrevette, hogy két embernél géppisztoly van.
— Géppisztolyosok is vannak köztük — szólt társainak.
Elkésett figyelmeztetés volt, mert ebben a percben eldördült egy sorozat és Kovács őrnagy, a Petőfi Akadémia tanára holtan rogyott össze. S amint azt már előzőleg jeleztük, most a szemtanúval: Z. E. századossal elmondatjuk, hogyan halt meg Kovács őrnagy.
„Nem tudom milyen okból, a harckocsi fél tizenkettő körül elmozdult a Stúdió bejáratától. Ekkor az utcán álló tömeg meglódult befelé. Mi, akik a kapu alatt álltunk (a Petőfi-akadémisták — Szerk.) — körülbelül tízen — a tömeg elé szaladtunk és fegyvertelenül, puszta kézzel megpróbáltuk őket visszatartani. Ekkor két civilnél, akik elől álltak, már láttam géppisztolyt. Az egyik azonnal ránklőtt és a mellettem álló Kovács őrnagy elesett. A gyilkosság láttára a tömeg megtorpant. A civilek közül bejött két-három ember, akik felvették az elesett Kovács őrnagyot és bevitték a Stúdió udvarán levő kis szobába (a rögtönzött kötözőhelyre — Szerk.), ahol lefektették. Amikor Kovács őrnagy meghalt (ez mindjárt bekövetkezett, mert fejlövést kapott), már volt néhány sebesült az ávósok között is. (Volt, aki kőtől sebesült meg. volt, aki lövéstől.)”
Kovács őrnagy halála a támadók számára „rakétajelzés” volt. Ekkor kezdődött meg a Bródy Sándor utcai főépület ellen az összpontosított tűztámadás
„Nem tehetünk mást…”
Éjfél után már hatalmas volt a nyomás. A kézigránátok sűrűn robbantak. A legkisebb mozdulatra is sorozatok pásztázták az utcára nyíló szobákat. Lassanként a befelé néző szobákban is el kellett oltani a villanyt. A lépcsőházakban, a folyósokon meghajolva futottak a műsorral foglalatoskodó rádiósok. Már a hangszigetelt, gondosan párnázott adó-stúdióba is be-beszűrődött a harci zaj.
Az udvaron hasaló katonák is biztosabb fedezékeket kerestek. A kapualj udvar felőli nyílását elzáró csapóajtó két félfájának „védelmében” egy-egy védő szorongatta kezében a gumislaugot. Az egyik ÁVH-s sorkatona volt, a másik polgáriruhás fiatalember. Egy a tüntetők közül, aki valahogyan bekeveredett az épületbe, talán az egyik küldöttség tagja volt. Mindenesetre tény, hogy a katonákkal együtt előbb gumislauggal, majd a késő éjjeli órákban fegyverrel védte a Rádiót. Tapasztalt, harcedzett katonák is a legnagyobb elismeréssel és némi csodálattal emlékeznek ennek az önkéntes védőnek nyugodt, bátor — nem túlzás a szó —, hősies magatartására.
A gumislaug egyenletes sugárban permetezte a vizet — amíg az utcáról ki nem lőtték a katona kezéből ezt a „fegyvert” is. De azt a tüzet, amely már ekkor lobogott, víz ugyan meg nem fékezhette…
Nem, itt már minden hasztalan. A tűzre tűzzel, a célzott lövésre célzott lövéssel kell válaszolni…
Hogyan történhetett, hogy a védők még ekkor sem kaptak parancsot a tüzelésre?
Így:
A Rádióhoz küldött egységek felsőbb parancsnoka, O. ezredes a hadosztályparancsnokságon tízpercenként kapta a jelentéseket a Rádióból. Tízpercenként, egyre élesebb hangon kértek a kiküldött egységek parancsnokai engedélyt a tüzelésre. Nem kaptak. O. ezredes ezt a saját „szakállára” ki nem adhatta, ő felsőbb szervektől kért és várt parancsot. De visszatartotta őt saját lelkiismerete is: nem akarta, hogy igaza legyen a röpcédulának, amely már este nyolckor azt a hazugságot terjesztette, hogy az ÁVH-sok a tömeget, lövik a Rádió körül…
Nyolc órakor arra adott utasítást, hogy figyeljék meg, kinél van fegyver a tüntető tömegben, azokat fogják el és zárják be a Stúdióba. A parancsnak eleget is tettek — már ahogy lehetett. Éjfélig 37 fegyverest fogtak el, főleg persze olyanokat, akik valamilyen úton-módon az épületbe hatoltak. Sok volt közöttük a 16—17 éves ipari tanuló, ezeknél kispuska volt, többnél kézigránát, könnyfakasztó-gránát. Néhány 35—40 éves ember is akadt a csoportban, akik között több, 1953-ban szabadult volt recski internáltat ismertek fel. A Rádió pincéjébe zárták őket, később kiszabadultak.
Ezeknek a foglyulejtése persze nem sokat segített. Így a tűzparancsot kérő jelentések egyre sűrűbbek lettek. Ugyanakkor a városból egymásután érkeztek a jelentések, hogy fegyveres csoportok elfogták és lefegyverezték több — jórészt katonai fontosságú — üzem őrségét és elvették fegyvereiket. Még este nyolc és kilenc óra között 16 ilyen jelentést kapott O. ezredes. Fél nyolckor a …-ból jelentették, hogy az őrséget lefegyverezték, s elvittek 165 000 darab lőszert, 150 géppisztolyt, 30 golyószórót, 12 géppuskát, azonkívül az őrség összes fegyvereit.
Hasonló kísérlet sikertelenül járt egy másik helyen, ott az őrség helytállt.
A felkelők kezében tehát volt fegyver — de annál kevesebb a védőkében. S ami lőszer volt, annak is jórészét elpufogtatták — a levegőbe.
Közben O. ezredes egyre ingerültebben kereste felső parancsnokait. S különösképpen, órákon át egyet sem tudott megtalálni. Se a belügyminisztert, se a honvédelmi minisztert… Amikor a Központi Vezetőség összeült, oda telefonált. A titkárnő azonban közölte vele, hogy nem hívhat senkit a telefonhoz. O. ezredes káromkodott, kiabált, hogy emberek életéről van szó, azonnal hívja a telefonhoz Gerő Ernőt vagy Hegedűs Andrást. Azonban sem az egyik, sem a másik nem jelentkezett.
*
A Rádióban levők persze mindazt, ami a „kulisszák mögött” történt, nem tudták …
A „főhadiszálláson” szünet nélkül szól a telefon. A parancsnokok küldik a jelentéseket:
— A támadás erősödik. A Bródy Sándor utcai fronton különösen nagy a nyomás. Utasítást kérünk.
1956 október 24., 0 óra 35 perc. Megint cseng a telefon. Az ügyeletes parancsnok kapja fel. Mindenki őt nézi.
— Viszonozni a tüzet. Értettem!
A szobában dermedt csend támadt A parancsnok leteszi a kagylót. Körülnéz.
— Nem tehetünk mást…
Mindenki erre gondol. Nem, valóban most már nem lehet mást tenni.
— Kérem a civileket, hagyják el pár percre a szobát. Parancsnokok hozzám!
A parancshirdetésre feljött Konok Ferenc ezredes is. Kérte, hogy tegyenek meg egy kísérletet.
— Tárgyalni? Nem, mar hat óra óta ez folyik. Folyton tárgyalunk, de mindhiába. Ha meg is egyeznénk, a tömeg nem hallgat saját küldötteire sem. Itt már nem a tüntetőké a szó …
— De én éppen a fegyvertelen tüntetőket sajnálom. Ha viszonozzuk a tüzet, bennük is kárt teszünk. Kimegyek az utcára, felhozok néhány komoly embert. Beszéljetek velük. Mondjátok el, mi a helyzet.
Két fiatal és egy javakorabeli munkáskülsejű ember jön vissza Konok Ferenccel. Sápadtak. Hajtogatják, hogy bármit tesznek is, nem tudják megakadályozni a lövöldözést. Nem tudnak hatni a fegyveresekre.
S mégis megpróbálják. Húsz percet kaptak hozzá — a védők csak azután viszonozzák a tüzet.
A meglett férfi rekedtre kiabálta magát az utcán … A válasz újabb és újabb sorozat.
A Rádió védői éjfél után 1 órakor lőttek először élessel. A napi adás mint máskor is, program szerint 0 óra 20 perckor, a Himnusszal zárult. Ezután már nem lehetett felolvasni semmit. Hát akkor miért támadják a Stúdiót? Miért akarnak benyomulni? … Hol vagyunk már a tüntetők politikai követeléseitől! Itt már nem erről van szó. A Rádió megszerzéséért, birtoklásáért folyik a harc.
A védők és a támadók
Hosszú órák telnek el… A harc hosszú, nyomasztó órái. Hogyan lehet minderről beszámolni, hogyan lehet nyomon követni a Rádió épületrengetegében hol itt, hol ott fellángoló harci cselekményeket? A legjobb lesz talán, ha a védők emlékezéseit sorakoztatjuk itt fel egymásutánban, úgy, ahogy azt a krónikásnak elmondották — kicsit szaggatottan, darabosan. S mert ugyanazt az eseményt, mozzanatot többen is látták — elkerülhetetlen az ismétlés is. Nézze ezt el az olvasó!
Kezdjük mindjárt az elején. A Rádió védelmének elvben volt egy parancsnoka. Miért mondjuk, hogy elvben? Mindaz, amit már eddig is elmondtunk, és az eztán következők kimondatlanul is bizonyítják, hogy emellett az egy parancsnok mellett minden szakaszparancsnok azt csinálhatta volna, amit akart. Miért csak „volna”? Egyszerűen azért, mert katonáknál az a szabály, hogy a kijelölt parancsnok utasításait teljesítik. Mi történik, ha ennek a parancsnoknak nincsenek utasításai, vagy rossz utasításai vannak? Erre a kérdésre e füzet utolsó fejezetében talál választ az olvasó.
A parancsnok egy honvédezredes volt. Ezredes, aki már a tűztámadás kezdete előtt — tizenegy óra körül — honvédnek „álcázta” magát, egyenruháját megszabadította vállapjaitól, rangjelzésétől. Ha valaki, aki még életében sem volt katona, azt az utasítást kapná: menj ide meg ide, és szervezd meg ennek meg ennek az épületnek a védelmét — bizonyos, hogy legelőször is megismerkedne az épülettel. Milyen lehetőségek voltak erre a Rádióban? Mindenekelőtt a Rádió munkatársai körbe tudták volna vezetni az érdeklődőt, és közben meg tudták volna mondani, hogy ez vagy az a fal, lépcsőház, folyosó, padlásfeljáró, szoba milyen fallal, szobával, házzal stb. határos, hányfelől, milyen formában közelíthető meg. Aki azonban nem szeret zeg-zugos folyosókon járni, annak módjában lett volna elkérni az épület különböző részeiről készült helyszínrajzokat, s ezek tanulmányozásakor meg lehetett volna állapítani a hadi tervet. A Rádióban azonban a védelem parancsnoka sem az egyiket, sem a másikat nem tette meg. A rádiósok pedig hol ennek, hol annak a tisztnek magyarázták, milyen pontokat kell feltétlenül megvédeni. Persze, minden lehetőséggel ők sem számoltak. Mert vannak az épületnek olyan részei, ahol még a sok esztendeje ott dolgozó munkatársak sem jártak soha. Például óvóhelyek, padlások stb. összefoglalva tehát: a védelemnek csak névlegesen volt parancsnoka, a védelemnek a helyszínhez igazodó semmiféle elképzelése nem volt. Ugyanakkor az a kettősség is megnyilvánult, hogy a honvédezredesnek egyetlen katonája sem volt az épületben, mert a fegyverrel rendelkező védők zöme belső karhatalmista, másnéven ÁVH-s sorkatona volt. A kijelölt parancsnok tehetetlenségét látva, a rangidős tisztek az épület védelmét — sajnos, már későn — egy államvédelmi őrnagy kezébe tették le. Nagyon jellemző például, hogy az épületbe került Petőfi-akadémisták csak egyetlen egyszer kaptak parancsot, azután mindegyikük azt csinált, amit akart.
*
Ezután szóljunk néhány szót arról, hogy kik is védték a Rádiót, milyen erők álltak rendelkezésre?
A Rádió őrsége a tüntetés kezdetén nagyon kis létszámú volt. Kevés volt a fegyverük, lőszerük csupán pár láda. Nem, ezek a fiatal ÁVH-s sorkatonák nem készültek tűzharcra és még este sem gondolt senki arra, hogy fel kellene őket készíteni. Hiszen tüntetésnek indult…
Amint azonban szorult a helyzet a Rádió körül — különösen a kapu betörése után —, a parancsnokok ismételten kértek erősítést, utánpótlást. Főleg embert kértek, hiszen az volt az elképzelés, hogy pusztán testi erővel kiszorítják a Rádiót körülvevő tömeget. Később, amint egyre komolyabbra fordult a dolog, természetesen fegyvert és lőszert is kértek.
A főparancsnokság láthatóan nem nagyon tudta, vagy nem nagyon akarta (?!) felmérni a helyzetet, s egyáltalában nem a veszély nagyságához mérten, de azért időnként mégis csak csurrantotta-cseppentette az ember- és anyagsegítséget. Így a tűzharc megindulásáig nem pontos terv szerint vonult fel, hanem inkább valahogyan összeverbuválódott a Rádiót védő katonai alakulatok nem nagyszámú csapata.
Még hét óra felé ÁVH-sokkal megrakott tehergépkocsik érkeztek a Stúdió elé. A tömeg fenyegetőzött, feltartóztatta, visszatolta a kocsikat. Erre egy, a „terepet” jól ismerő tiszt a Múzeum utca felé irányította a gépkocsivezetőket. A „titkos bejáraton” jöttek be.
Később a rádiósok az ablakokból újabb alakulatok érkezését is látták. Határőrök voltak. Majd megint csak kisebb-nagyobb csoportokba verődött katonák, tisztek próbálták a hatalmas tömeggyűrűn átszivárogva megközelíteni a Stúdió épületét. Eközben több katona kettesével-hármasával, no meg egyenként is leszakadt a csoportjától és elvegyült a tömegben.
A Petőfi Akadémiáról odavezényelt tisztek először fegyveresen, gépkocsin közelítették meg a Rádió környékét. Nem tudtak áttörni, s a tömeg ingerült hangulatát látva, inkább visszafordultak. Később mégis visszajöttek, de most már csupán oldalfegyverrel. Beszélgetésbe elegyedtek a tüntetőkkel, igyekeztek szépszóval rávenni őket, hogy hagyjanak fel esztelen tervükkel. Már elmondtuk, hogyan halt hősi halált egy ilyen rábeszélési kísérlet alkalmával Kovács őrnagy. Az orgyilkosság után a Petőfi-akadémiások bementek az épületbe és reggelig együtt harcoltak a védőkkel.
P …-ról is érkeztek gépesített alakulatok. A parancs értelmében sem a páncélosokban, sem az azokat követő gépkocsikon nem volt lőszer.
Sok alacsonyabb-magasabb rangú tiszt, páncélos, híradós, gyalogos, tüzér alakulata nélkül érkezett. Nem voltak szolgálatban, de a városban értesültek arról, hogy baj van a Rádiónál, önkéntes segítőkként csatlakoztak a védőkhöz. Néhány rendőr is — aki nem fordult szembe az ÁVH-sokkal — ott harcolt a Rádió falai között.
Egyszóval a Rádiót védő katonai csoportok igen vegyes állományúak voltak. A közös csak az volt bennük, hogy egyikőjük sem készült a fegyveres harcra. Kevés volt az ember és még kevesebb a fegyver, lőszer. Nem kell külön bizonygatni, hogy mindez nem kedvezett a védőknek.
*
— A tüzelőállásokat kilőni! — így szólt az egyik parancs.
Igen, de hát tulajdonképpen hol voltak ezek a tüzelőállások? Az egész éjjel az utcai front szobáiban tartózkodó katonák a torkolattüzekből így látták:
„A lövések eleinte a Szentkirályi utca felőli házakból jöttek. Ezt egyébként az épület homlokzatán látható belövések is mutatják. A későbbiek során az épülettel szemben levő házakon is felfedeztek tűzfészkeket. Akik kiválasztották őket, értették a dolgukat. Kémények mellett, padláskiszögelléseknél, oszlopok közötti réseknél állítottak fel először is tüzelőállást. Egyes helyeken — nyilvánvalóan időben odakészített — homokzsákokat is találtak. Ilyen tüzelőállásokat kilőni a nehezebb feladatok közé tartozik. A lakásokat is úgy választották ki, hogy fekvésük, az ablakok melletti építészeti megoldások a kilövés veszélyét a minimálisra csökkentsék. Ez a támadás katonai előkészítettségére mutat és arra, hogy a támadás mozgatói katonailag sem voltak képzetlenek.”
A támadók taktikája az egyes épületeknek a többiektől való elszigetelése volt. Ezért, ha szórványos lövéseikkel mindenütt kötöttek is le katonai egységeket az épület körül, az egész tömb elleni támadást lépcsőzetesen bontakoztatták ki. A támadás első három órájában lényegében csak a Bródy Sándor utcai részt lőtték. Hajnali két óra után indult meg a támadás a Szentkirályi utcai oldalon, órákkal később a Pollack Mihály téren és még kérőbb a Múzeum utcában. A négyoldalú támadás — amelyben nehéz fegyverek is szerepet kaptak — csak reggel felé bontakozott ki. A minden oldalú támadás is mintegy három óra hosszat tartott. Ez a módszeres órabeosztás is szervezők jelenlétére vall.
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
Fotó: 
