(idézet: A RÁDIÓ OSTROMA – 1956 október 23)
Hajnal felé egy közlemény felolvasására kaptak utasítást a „főhadiszálláson” tartózkodó rádiósok.
Bediktálják telefonon — mondották.
— Igen, de hogyan írják le? Villanyt gyújtani nem lehetett a szobában. A hajnali fény még csak derengett, hiszen az óramutató csak négy óra körül járt. Az íróasztalon ott feküdt a papír, amelyre a sötétben rákerülnek majd a betűk. Egyik rádiós a telefonnál állt és fennhangon diktálta:
„Mára virradó éjszaka fasiszta, reakciós elemek megtámadták Budapest több középületét. Fegyverrel rohanták meg a Kilián-laktanyát, a József távbeszélő központot, a „Szabad Nép” székházat és több más nyomdát, a Rádiót, feltörtek több fegyverraktárt stb. A fegyveres támadók felszámolása folyamatban van.”
Az emlékezet ennyit tud felidézni a közleményből. Az ostromlott épületben, a belőtt folyosókon és lépcsőházakon keresztül át kellene vinni a közleményt a „főhadiszállásról” az adóra. Az egyik munkatárs vállalkozott rá. Így számol be arról, mit tapasztalt a műszaki központban, az adón.
Egy sorozat áldozatai
„A helyzetről a műszaki központban keveset tudtak. A kínzó várakozást azzal igyekeztek megrövidíteni, hogy időnként megcsörgették a kurblis telefont. Percek teltek el, míg a telefon túlsó végén, a tanácsteremben felvették a kagylót. Már ott is veszélyes volt a tartózkodás. A hírek nem voltak nagyon biztatóak.
— Semmit sem tudunk, folyton kérjük az erősítést, de az nem jön …
Aztán megint hosszú, végtelennek tűnő negyedórák. A nagy kapcsolóhelyiségben nem volt tanácsos tartózkodni. A széles üvegablakokon könnyen belőhettek. A legtöbben a szűk folyosóra szorultak, ott bóbiskoltak székeken, padokon. Néhányan a kis, szekrényekkel túlzsúfolt öltözőben szorongtak. Többen a kapcsolóhelyiség bejáratánál a földön ültek a telefon mellett.
Amikor a ceruzával írt papírdarabkával átértem az erősítőbe, bevittünk egy írógépet az öltözőbe. Csupán itt égett ugyanis a villany. Lediktáltam a közleményt. A műszaki központban tartózkodók ekkor ismerték meg a valóságos helyzetet.
Közeledett a fél öt. A harc egyre hevesebb lett. Az üres Puskin utcán két-három tankot láttunk. Eldübörögtek. S mi reménykedtünk: talán itt a felmentés. De csak magunkat altattuk. A lövöldözés percről percre erősödött, kézigránátok robbantak. Aztán három ÁVH-s katona rohant be. Az egyik felordított:
— Az anyjuk úristenit, kinyírták a gyerekeket!
Az alacsony kőfal mögött, amely a Puskin utcai parkot elválasztja az épülettől, 8—10 államvédelmi «kiskatona» feküdt, arccal a Múzeum felé. A támadók a Történettudományi Intézetnek a parkra néző egyik ablakában gépfegyverfészket állítottak fel.
Onnan kaszálták le egyetlen sorozattal a katonákat.
Kinéztünk egy pillanatra az ablakon. A látvány iszonyatos volt. Az egyik katona féllábon ugrálva próbálta valami biztonságosabb zugba bevetni magát — a másik lábát ellőtte a sorozat. Két-három súlyos sebesült minden erejét megfeszítve, hasoncsúszva, négykézláb igyekezett menedéket keresni. A többiek azonban ott maradtak fekve a kőmellvéd mögött. Halálos találatot kaptak …
A műszaki központban három katona az adóstúdió melletti ablakból tüzelt kifelé a térre. Válaszul gépfegyver kattogott, kézigránát robbant. Pokoli harcizaj, lőpor füst töltötte be a levegőt. Ha egy pillanatra odaszólhattunk a katonáknak, megkérdeztük:
— Maguk lőttek, vagy ide tüzeltek?
Igyekeztek megnyugtatni bennünket:
— Mi lőttünk …
Ez a nyugtatgatás azonban egyre nyugtalanítóbb lett…
Indul az adás
És eljött a fél öt, a műsorkezdés ideje. Az adóstúdió ablaka az udvarra nyílik — a bemondó bármikor lövést kaphat. Villanyt nem gyújthat, mert ezzel magára vonja a tüzet. Hogyan olvasson? A mellette levő ablakból tüzeltek a katonák. Mit tegyünk, hogy a lövöldözés zaja ne hallatsszék be a mikrofonba, ne szálljon szét a rádió hullámain keresztül az egész országba, a világba. Szinte négykézláb, futva kellett megtenni a pár lépésnyi utat az adóhoz a közleménnyel. Az adó stúdióban a bemondó a naplóra ült, magára terített egy kabátot, alatta zseblámpát gyújtott, hogy a fény ki ne szűrődjék. A mennyezetről lógó mikrofont le felé fordították, hogy tisztábban fogja fel a szokatlan távolságból, az asztal és a kabát alól érkező hangot. A katonát megkérték, hogy míg a közleményt olvassák, ne tüzeljen. Megtette. Kint azonban nem szűnt meg a fegyverropogás, s aki hallgatta a hajnali adást, abból is megtudhatta, hogy a Magyar Rádiót ostromolják.
A szöveget az adással egyidejűleg felvettük és szalagról többször megismételtük. Később még egy közlemény érkezett. Ettől kezdve felváltva forgattuk le a két szöveget, közben zenét közvetítettünk.
Hajnalodott. És mi, akik oly reménykedve, utolsó reménykedéssel vártuk a hajnalt, hogy az meghozza a felmentést — kétségbeesve láttuk, hallottuk, érzékeltük, hogy a tűz egyre közelebbről hallik, egyre kevesebb a «kilövés» és egyre több a «belövés», mind több oldalról dörögnek a fegyverek és kézigránátok. Elgyötört, kormos arcú katonák rohantak a szűk folyosón, lehasaltak a kapcsolóhelyiségben s onnan lőttek kifelé … Már a kapcsolóhelyiségből…! Mintha egy hurok szorult volna körülöttünk, egyre közelebb és közelebb … Jól szervezett katonai gyűrű ölelte körül a Rádió-házat, a műszaki központot. A katonák néha elkáromkodták magukat:
— Kifogyott a lőszer …
Láttam, ahogy az egyik a másiktól kért pár darabot. Tudtam, itt már minden elveszett…”
Az el nem hangzott nyilatkozat
Talán fél órája lehetett már annak, hogy megindult az adás, amikor a Sándor utcai épületben levő „főhadiszálláson” telefonon jelentkeztek az Akadémia utcából a Rádió munkatársai. A Központi Vezetőség ülése miatt küldték oda őket, még az éjjel. Közölték, hogy lediktálják a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének nyilatkozatát, amely értékeli az eseményeket.
Lediktálják? De hogyan és kinek? Az egyik munkatárs tudott gyorsírni. Igen, de hova üljön? A szoba hátsó sarka biztonságos volt. Ott azonban nem lehetett látni. Talán a rádiókészülék skálamegvilágítója mellé? Az is veszélyes, annak a fényére is belőhetnek az ablakon. Meg aztán a rádiókészülék távol is van a telefontól. A legokosabb lesz, ha az ablak mellé áll és a hajnali szürkület fényénél veti papírra a szöveget.
— Máskor is nehezen teszem át a gyorsírást — jegyezte meg nem kevés öngúnnyal —, hát ha még nem is látom, mit írok …
De azért mégis megkezdődött a diktálás. A nyilatkozat szövegére — soha nem került adásra és nem is jelent meg sehol — ugyan ki emlékezne pontosan? De néhány dolog megmaradt az emlékezetben.
Már túljutottak a szöveg kétharmadán, az események felsorolásán, amikor az egyik katonai parancsnok arra kérte az ablakban vaksiskodó újságírót, hogy húzódjon csak beljebb. Az egyik háztetőn fegyveres alak tűnt fel. Védő volt-e vagy támadó — ezt akkor nem tudták megállapítani. Reménykedtek, hogy a Stúdiót védő alakulatok egyik katonája biztosítja a „terepet”. Az óvatosság azonban nem árthat. Az újságíró hátrább húzódik, még jobban erőlteti a szemét … A következő mondat valahogy így hangzott:
„Az ellenforradalmi, reakciós fegyveres bandákat Budapesten mindenütt felszámolták …”
S ebben a percben, mintha csak gúnyolódni akarnának a támadók, egy sorozattal tisztelték meg a szobát. Aki a telefonkagylót tartotta a kezében, mit tehetett egyebet: odatartotta az ablakhoz a hallgatót, hadd hallják a vonal túlsó végén is, hogy egyesek a valóságtól milyen távol álló dolgokat akarnak elmondatni a Rádióban. És éppen a végóráit élő Rádióban. A telefonnál álló türelmét vesztve, torkaszakadtából ordította:
— Az úristenit… itt még csak most kezdődik az igazi tánc és ti már ott felszámoltátok…! Menjetek be Gerőhöz és közöljétek vele: ez a nyilatkozat nem fog elhangzani a Rádióban. És nekünk egyébként sem nyilatkozatra, hanem segítségre, a megígért lőszerre, alakulatokra van szükségünk. Azt küldjenek!
A fegyver és a gép csütörtököt mond
A rádiósok a történelem számára mégis meg szerették volna őrizni ezt a nyilatkozatot. Már hozták is az írógépet, amikor alig pár centiméterrel az asztalt cipelő munkatársak mellett egy sorozat csapódott a falba. Már a tetőről lőtték a szobát. A védők kikémlelték, honnan jön a lövés. Tisztek vették kezükbe a fegyvert, a golyószórót, géppisztolyt, pisztolyt. Az egyik ablaknál egy rendőrszázados és egy páncélos főhadnagy szorongott. A rendőrszázados türelmesen, gondosan veszi célba a támadót.
— Most megvagy …! — kiáltja és meghúzza a géppisztoly ravaszát. A fegyver csütörtököt mond. Mondani sem kell, hogy a földhöz vágta tehetetlen dühében. De ki volt az, aki ilyen fegyvert adott a katonák kezébe?
Nem ez volt az egyedüli fegyver, amely éppen a legszükségesebb pillanatban mondott csődöt a Rádióban …
Már kivilágosodott. A lövöldözés a közvetlen közelben folyt. Segítség sehol. Hol késhet? Lehetetlen, hogy az ország vezetői ne tudnák, mi folyik a Rádióban — hiszen a védők félóránként követelték, sürgették egész éjjel a segítséget. Vagy nem hiszik el, hogy végveszély van, megtéveszti őket, hogy az adás Zavartalanul folyik? Miért nem értik meg az ország vezetői, hogy ma az egész országban talán a Rádió a legfontosabb? Ha több középületet támadtak is meg a felkelők, nem tudják, hogy a Rádiót kell elsősorban védeni? Több az, mint egy ezred katonaság, vagy egy tankhadosztály! Miért nem összpontosítják ide a rendelkezésre álló katonai erő nagy részét? Kínzó, kétségbeejtő kérdések voltak ezek, de felelni rájuk nem tudtak.
Hajnalban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Bródy Sándor utcai rész alig tartható. A rádiósok már órák óta egy hátsó szobában tartózkodtak, csak időnként szaladt valaki a telefonhoz. Az elnökségi szobát, a „főhadiszállást”, ahol a telefonok voltak, erős tűz alatt tartották. Az itt rekedtek elhatározták, hogy a műszaki központba mennek és ott segítik az adást, ameddig csak lehet. Többen már előbb átmentek. Legyenek ott együtt a rádiósok.
Elindultak A főlépcsőházba vezető csapóajtónál meg kellett állniok. Innen csak egyenként, szaladva lehetett továbbjutni. Ki legyen az első? Az egyik nekiiramodott, átrohant a belőtt lépcsőházon. A többiek is utánavetették magukat. Nem messze jutottak. A folyosó-kanyarban, az utcára néző szoba ajtaja mögül, egy katona viszonozta a kívülről jövő tüzet. A rádiósok egy csendesebb percre vártak. A támadok azonban úgy látszik megérezték ottlétüket, és a szemközti ház ablakából kézigránátot dobtak a folyosóra. Pár méterre a rádiós-csoport lábaitól robbant. A műszaki központba vezető út el volt vágva. Ez a csoport most már végleg ottragadt a Bródy Sándor utcai épületben, a „főhadiszállás” közelében.
*
A műszaki központban azonban az adás még tovább folyt. Már nem az adó-stúdióból. Azt nem lehetett megközelíteni. Egy belső, védettebb helyiségbe kellett húzódni. A magnetofon gép, amely nem adás céljára készült, nem bírta az iramot. Bemelegedett a motor és egyre lassabban, nehezebben forgott. Szinte lihegett a megerőltetéstől. Néhány perc még és a zene nyávogássá torzult. Ilyen hangot ad a magnetofonszalag, ha a gép a normális fordulatnál lassabban pereg. Végül is leállt a masina. A kezelő technikus kétségbeesetten, az ujjával kezdte forgatni a tekercset.
Artikulátlan hangok áradnak az éterbe.
Cseng a telefon. Hivatalos hely érdeklődik:
— Miért nyávog a rádió?
— Mert vége az adásnak! Nem tudjuk folytatni !… Megszűnt a Rádió! Ne a nyávogás izgassa magukat, adjanak segítséget! — kiáltja dühtől elfúló hangon a Rádió elnökhelyettese.
*
A Bródy Sándor utcában rekedt rádiósok azonban nem tudták, hogy a műszaki központban már nem tudják biztosítani az adást. Azt hitték, hogy még az adást védik. A helyzetük majdnem reménytelen volt. A támadók már a rádió-épületek tetejéről dobálták a kézigránátokat és a ködgyertyákat. Sőt, ekkor már a szemben levő udvari ablakokból is hallatszott egy-egy dörrenés. Mit tegyenek? Ezekről a pillanatokról, egy újabb kísérletről így számol be a szemtanú.
Ki kéri?
„Már teljesen beszorultunk. A szűk folyosón egymást kerülgették a civilek, sebesültek és a lőszer híján tehetetlen katonatisztek. A támadók következetes taktikát alkalmaztak. A Rádió egyes épületeit egyenként igyekeztek elfoglalni. Hullott az ólom a Puskin-kertből, a tetőkről, a lépcsőházból, az udvar felől, egyszóval minden irányból. Láttuk, éreztük: a védők már nem bírják soká. Tehetetlenek voltunk. Úgy jártunk-keltünk, mint a ketrecbe szorítottak.
Tenni kellene valamit — ez volt valamennyiünk gondolata.
— De mit?
A külvilágtól, sőt a többi épülettől is el voltunk már zárva. A működő telefonokat nem tudtuk megközelíteni.
Betévedtünk az egyik szobába. Katonák ültek ott és egy sebesült rádiós, golyósúrolta feje bepólyálva. Az íróasztalon két telefon. Felemeljük a hallgatót. Hátha… A városi telefon nem működik. A másik közvetlen vonal. Most azt kezdjük piszkálgatni, talán életet lehet belé lehelni. Már-már otthagyjuk, amikor egyszerre búgó hangot ad. A közülünk «rangidős» rádiós odaugrik a készülékhez és tárcsáz. Hirtelen golyó süvít a szobába. Leguggolunk, mások hasravágódnak és így fülelnek a beszélgetésre. A telefon másik végén felemelik a hallgatót. A rangidős kiabálva kezdi:
— Gerő-titkárság?
— …
— Gerő elvtársat kérem!
— …
— A Rádióból — s egyre idegesebb lesz. Itt lőnek, ott meg azt kérdezik: ki kéri?
Ki kéri, ki kéri… Az ostromlott, a Bródy Sándor utcában utolsó óráit élő Rádió kéri Gerő Ernőt, aki estétől kezdve egyebet nem tett, mint hitegetett, és újra hitegetett.
— Ki kéri? …Megkapták a választ. Az ő feleletüket nem hallottuk. De a «rangidős» arcát pír önti el. Szinte látszik, hogy kapkod a levegő után … Fulladozik a dühtől.
— Kapcsoljanak be!
— …
— Kapcsoljanak be! Követelem! — már ordít, ahogy a torkán kifér.
— …
— Akkor hívják ide!
— …
— Nem lehet ennél fontosabb!
— …
— Ne oktasson! Itt emberéletekről van szó.
A jól idomított titkárság hajthatatlan. Vagy nem merik, vagy nem akarják Gerő Ernőt zavarni. Aztán a titkárnő — így beszélik — átadta a kagylót az Akadémia utcában tartózkodó egyik rádiósnak. A kívánság, a követelés ugyanaz marad:
— Jöjjön Gerő a telefonhoz!
A kolléga érzi a hangból is, hogy nagyon komoly dologról van szó. Segít. Pár pillanatnyi csend.
— Halló! Gerő elvtárs? Itt a Rádióból… — és a bemutatkozás után megkezdődik az érdemi beszélgetés. A szobát közben lövik, a beszélgetési figyelő rádiósok, katonák ott kuporognak a földön csakúgy, mint a telefonkagylót tartó «rangidős».
— Már nincsen semmi muníciónk! Nem bírjuk tovább tartani magunkat, küldjenek segítséget!
— …
— Ezt már éjfél óta mondják. Nem jött semmiféle alakulat. Nem kaptunk utánpótlást.
— …
— Értsék meg a felelősséget. Önöké a felelősség!
— …
— Nem arról van szó, hogy mi derekasan helytállunk-e vagy sem. Nem dicséret kell itt. Segítség, az kell. Értse meg, Gerő elvtárs, nemcsak a mi életünkről van itt szó, a Rádióról, az adásról, az országról, a világról.
— …
— De ne higgyen csak az ígérgetéseiknek. Nézzen utána, hogy valóban elindultak-e.
— …
— Jó, hát akkor még megpróbáljuk. De értse meg, hogy már csak perceink vannak. Csak addig tudunk kitartani.
A beszélgetésnek vége. Gerő ismét ígért, s mi már éreztük, ebből az ígéretből sem lesz segítség …”
„Hét golyó volt a pisztolyomban”
A Rádió épületét nyolc óra után már belülről
ostromolták. Helyiségről helyiségre folyt a harc. Voltak azonban védők, akiket hátulról lőttek le. Hogyan történhetett ez? Arról már volt szó, hogy a helyszín ismerete hiányában több rész biztosítását elmulasztották. Mert nemcsak a Rádió épületében vannak zeg-zugos folyosók, különböző átjárók, hanem a Rádió épülete alatt is. Így például megtörtént, hogy katonákat, akik sikerrel védték a Múzeum utcai részt, egy óvóhely-feljárón keresztül bekerítettek és lelőttek. Helyenként áttörték a Rádió épületével érintkező lakóházak falát és ezen az úton is hátbatámadták a védőket, elözönlötték az épületet. A helyszín ilyenfajta ismerete is gondos előkészítő munkára, szervezettségre mutat.
*
A műszaki központban ezalatt már mindenki behúzódott az öltözőbe. A szűk kis szobában szorosan egymáshoz préselve álltak az emberek. Moccanni sem lehetett. Csak a zárt folyosóra néző kis ajtó volt nyitva. A szobában sűrűsödött a levegő. Megtiltották a dohányzást, a beszélgetést, takarékoskodni kellett az oxigénnel. A fegyverropogás egyre közelebbről hallatszott.
A rádiósok között sok volt a nő: technikusok, forgatók, takarítónők. Egy kisgyerek is ott sírdogált. Szegénykét az édesanyja már nem tudta hazavinni az óvodából. A folyosón időnként egy-egy katona rohant keresztül, már onnan lőtt. Közeledtek az utolsó percek. Az ajtót is be kellett csukni. S ekkor kintről — talán a kapcsolóteremből — vérfagyasztó hörgés hallatszott be. Ahogyan csak haldokló tud hörögni, velőtrázóan, segítségért esdekelve. Bent egy asszony felzokogott. Szinte sikoltott. Egy másodperc és mindenkit elfog a pánik. Szerencsére voltak erősebb idegzetűek is, azoknak sikerült megnyugtatniok a szobában szorongókat. Volt, aki rosszul lett az izgalmaktól és a levegőtlenségtől; vizet adtak neki.
Aztán kinyílt az ajtó és tépett, kormosarcú, holtfáradt ÁVH-sok és katonák támolyogtak be.
— Mindennek vége … Megtettük, amit emberileg lehetett. Nincs töltény már, nincs segítség …
A köztük levő egyik őrnagy a rádiósok között felismeri egy régi barátját. A többit már neki mondja, inkább suttogja.
— Ismersz engem, nem félek. De szinte töltény nélkül küldtek minket. Hét golyó volt a pisztolyomban. Utánpótlás nem jött. Hitegettek félóráról félórára, hogy jön a segítség, tartsunk ki. Az emberek pedig hullottak … És a szervezetlenség! … Ahány szakasz, annyi parancsnok és annyiféle parancs. Az irányítás teljes csődje…
A fegyvereket letették az ajtó elé, az ÁVH-sok levették sapkájukat, derékszíjukat, zubbonyukat és köpenyüket. A rádiósok igyekeztek civilkabátokat, munkaköpenyeket rájuk adni, bár tudták, hogy az ilyesmi úgy sem ér sokat. Az ÁVH-sok fiatal gyerekek, sorkatonák voltak. Szemükben ott tükröződött a harc izgalma, a kiállott halálveszedelem, a halálfélelem. Mint utolsó menedékben húzódtak meg a rádiósok között.
*
Álljunk itt meg egy pillanatra.
Sok emberrel beszéltünk, rádióssal, katonával, beosztottal és parancsnokkal, támaszkodtunk saját élményeinkre, és mindez megköveteli tőlünk, hogy ha szűkszavúan is, de még egyszer megemlékezzünk a védőkről. Meggyőződésünk, hogy e néhány sor nem találkozik mindenki tetszésével. Mégis kötelez bennünket igazságérzetünk, szakmai becsületünk, hogy megemlékezzünk róluk: a védők zömét alkotó államvédelmi sorkatonákról. Úgy gondoljuk — ha végigolvasták e füzetet, s most, az események után jónéhány hónappal nyugodt fejjel, józanul elgondolkodnak, önök is látják: a rádió a hatalom birtokosainak egyik jelentős fegyvere, természetes tehát, hogy nem adják közprédára. Nincs olyan ország az öt világrészen, nincs olyan hatalom, olyan társadalmi berendezkedés, amely ne óvná, ne védené minden eszközzel rádióját. Október utolsó napjaiban nagyon népszerű volt a jelszó, amely azt követelte: költözzön vissza a Stúdió — amint az október 23-i éjszaka tapasztalatai megmutatták — katonailag nagyon nehezen védhető székházába. Azok, akik ezt a jelszót az október végi zavaros napokban a tömegek közé dobták, maguk sem gondolhatták komolyan. A Rádiót megvédeni minden hatalom kötelessége, alapvető érdeke. Hogy azon az éjszakán miért nem így történt — arról már volt szó.
A Rádió eleste azonban nem kisebbítheti azoknak a katonáknak, elsősorban az államvédelmieknek a szerepét, akik szinte utolsó töltényükig a helyükön maradtak. Pedig nem volt könnyű dolguk! Legtöbbjük tényleges szolgálatát töltötte. Maguk is munkás- és parasztfiúk, akik nem vettek részt nyomozásokban, nem kínoztak embereket, nem követlek el törvénytelenségeket, hanem katonák voltak, katonák, akiknek őrhelyükön helyt kell állniok. Megtették ezt! Becsülettel helytálltak! A holtakat övezze a hősöknek kijáró tisztelet, az élőké a becsület, amely minden embernek kijár, ha egész emberként helytállt.
Ott, azon az éjszakán, a Rádió házában sokszorosan bizonyult igaznak Petőfi szava:
„Tiszteljétek a közkatonákat,
Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.”
*
A siralomház lehet ilyen a kivégzés előtt Meglett férfiak halottsápadtan állnak. Arcukról csurog a verejték. Egyikük meghajolva a szekrényhez dől és feleségét, gyermekeit emlegeti. Az egyik nő címeket, neveket ír fel a noteszába: katonák kérik, hogy értesítse hozzátartozójukat, ha ők már nem élnének … Ezt nem mondják ki, de mindenki tudja — erre készülnek.
Aztán női hang csendül. A Himnuszt kezdi énekelni. S vele együtt mindannyian a kis szobában. Az ajtónál két őszhajú öreg, két sokat szenvedett munkásmozgalmi harcos, Horváth Vera és Révai Dezső Maguk választották ezt a posztot. Ha belőnének, testükkel fedezzék a fiatalokat.
Parlamentereket választanak. Egy vonalzóra fehér zsebkendőt kötnek, így vágnak neki a folyosónak, a lépcsőháznak.
— Ne lőjetek, itt civilek, rádiósok vannak.
Véget nem érő percek … S egyszerre géppisztolyt, puskát előreszegezve, lövés nélkül jönnek be a támadók. A rádiósok — bár kétkedve fogadják a meg ígért szabad elvonulást — ekkor már arra gondolnak, vajon mi lehet a többiekkel, akik a Bródy Sándor utcában a szerkesztőségi épületben ragadtak?
Zsákutcában
A Bródy Sándor utcában az óramutató — ahol azt a falracsapódó lövedékek nem zúzták szét — a kilencesen állt.
A Rádió munkatársainak egyik csoportja — lehettek vagy tízen, tizenketten — egy kis szobában zsúfolódott össze. Berendezése: egy íróasztal, egy szék, egy kisasztal (ezt hajnal felé kidobták), egy három személyes kanapé (öten ültek rajta), egy rolósszekrény (erre is rátelepedett valaki). A szoba fekvése? A Bródy Sándor utcai főépület és a Pollack Mihály téri Történettudományi Intézet tűzfalánál van egy széltében alig méteres, szűk, ablaktalan folyosó. Erre nyílt a szoba ajtaja. Ablakai a széles világítóudvarra néztek. A szomszédos ablakok a főlépcsőházra nyíló tanácstermet világítják meg. Egyszóval támadás esetén életveszélyes szobácska ez. A folyosó két végéről és a világítóudvar ablakain át egyaránt támadható.
Regényt kellene írni ezekről a percekről. Hiszen a nehéz pillanatok mutatták meg igazán ki mit ér, kinek mennyire van helyén a szíve. Igaz, mindenkibe belopakodott a félelem. Nem volt egy sem, aki ne sajnálta volna, hogy ilyen ostoba módon, ennyi árulás miatt kelljen elesnie. Mert mégsem mindegy az, hogyan esik el az ember …
Volt, aki kétségbeesetten, kezét tördelve hisztériázott:
— Bontsunk falat… Ide egy szuronyt! Kaparjuk ki kézzel… — és így tovább, és így tovább …
Egy másik akkor békült ki régi politikai ellenfelével — mondván:
— Igazán kár volt ennyit civakodni azért, hogy most együtt essünk az ellenforradalmárok fogságába … Ezt a kibékülést, „politikai egységfrontot” ő is csak erre az órára állta!
Volt aki szótlanul, magábaroskadtan ült — ezek voltak a legtöbben — és gondolkozott. A gondolat otthon járt, a családnál, a gyerekeknél. A percek is elegek voltak arra, hogy ki-ki végiggondolja eddigi életútját. Ünnepélyes, ki nem mondott fogadalmak születtek arra a nem remélt esetre, ha még egyszer hazajutnak … Így teltek a percek. Hatvan másodpercenként egy-egy nap …
Aztán valaki azt javasolta: tegyék le a fegyvert. Itt is parlamentereket választottak, akik egy fehér csipkeabrosszal a kezükben elindultak, hogy megpróbáljanak tárgyalni az ellenféllel. Az egyik katonai parancsnok ezt elhamarkodott döntésnek ítélte. A parlamenterek visszafordultak. A civilek úgy találták, hogy helyes lenne befejezni a harcot, ne szedjen több hiábavaló áldozatot. Ha azonban a katonák úgy látják, hogy még ki lehet tartani, próbáljuk meg.
Nemsokára azonban már a katonai parancsnokok közül is sokan úgy ítélték meg a helyzetet, hogy nincs más hátra, mint kiküldeni a parlamentereket. A fehér zászlót jelképező terítő azonban időközben elveszett. Kiabálva kutattak egy fehér zsebkendő után.
— Fehér zsebkendőm ugyan nincsen, de itt van egy fehér szalvéta — mondta az egyik, s még hozzátette: — Nehogy elveszítsétek! Megharagszik érte az anyósom…
A helyzethez egyáltalán nem illő megjegyzés, ha többre nem is, de néhány másodpercre megmosolyogtatta, megvigasztalta a szobában tartózkodókat ebben a nagyon is szomorú percben.
Szemtől szembe
Így érkezett el az a pillanat. Egyszer csak megjelent az ajtóban egy harminc év körüli férfi. Jól megnézték. Mindenki arra gondolt, milyen is az az ember, akitől az élete függ… Középmagas, kövérkés termetű volt. A pepita kockás öltönyt a derekánál vastag spárga övezte. Ez volt a derékszíj. A vállán átvetett szíjról — mintha afféle antantszíj volna — a hátát verdeste aktatáskája. A spárgán tölténytár lógott, mellette kézigránát. A jobbkezében géppisztoly (köznyelven „davajgitár”). A balkezében óriási pisztoly, amolyan Colt-féle. A zsebéből egy másik pisztoly agya kandikált kifelé. Fején kék micisapka. Orra tömpe, rajta pléhkeretes szemüveg. Tudj isten miért — nem keltett jó benyomást. Azután megszólalt, rekedtes hangon, mint aki átüvöltötte az egész éjszakát:
— Kik vagytok?
— Civilek, újságírók — felelte a bentlevők szóvivője.
A válasz azonban nem is nagyon érdekelte. A civilek mögött megbújva észrevett egypár kék parolit. Ezekre vadászott.
— No, itt vagytok szép kék galambocskáim? Ti akasztottátok fel a bátyámat. Igen, igen, felakasztottátok. Meg engem is megkínoztatok egy kicsit Recsken. No, de majd még számolunk. És ti piszkok, ti újságírók… — folytatta nemes egyszerűséggel. — Ti is eleget hazudtatok. A bátyámról is azt írtátok, hogy egész fegyver-arzenál volt nála. Pedig csak egy kézigránátja volt… És felakasztottátok … — s aztán jött tovább a szóáradat. Jelző, jelző után. Mintha csak gyerekkorában „jelző-iskolába” járt volna.
Ki ez az ember? Kik lehetnek ebben a „társaságban”? Ezen gondolkoztak a szobában levők, miközben a mocskolódó szóözönt hallgatták.
A kanapén egy ÁVH-s „kiskatona” feküdt. Haslövést kapott… Egy 15 év körüli legényke — szemmelláthatóan nem tudatosan került a támadók közé — szakítja meg a szavak ömlését.
— Jobb lenne, ha orvost hívnál, nem látod, hogy ott egy sebesült feleszik?
A tömpeorrú csak egy pillantást vet a „kiskatonára” és beszél tovább. Sebesült? Ugyan mit neki sebesült. Ő most „sajtókonferenciát” tart…
Aztán bejött néhány fegyveres. Felsőbbségesen int nekik, azok elmennek. Magukkal viszik a katonákat. Lám csak, ez a parancsnok… Vajon ki nevezte ki vezérnek?
Most meg egy kicsit kancsal, fekete ruhába öltözött fegyveres jelenik meg. Rövidesen kiderül, hogy ő az alvezér. Körülnéz a szobában és mintegy végszóra, átveszi a vezér szerepét.
— Uraim — kezdi —, mert maguk nekem nem elvtársaim, én a MEFESZ vezetője vagyok. Tudják mi a MEFESZ? Az egyetemi ifjúság új, forradalmi szervezete. A magyar nép szabadságáért harcolunk. Megmenthetitek életeteket, jóvátehetitek bűneiteket — fordítja most már tegezésre a szót és egyszerre csak szavait megszakítva, egy doboz Virginiát vesz elő. Cigaretta … Akkor már két órája egy szippantás se jutott belőle az ostromlottaknak. Egyikük megszólal.
— Adj nekem is …
Az alvezér természetes mozdulattal kínál. Egy perc, s mindenkinek cigaretta van a szájában. Most egy fegyveres áll meg az ajtóban.
— Adj egy cigit…
Az alvezér sajnálkozva tárja szét a karjait. Nincs … A foglyok elvették …
Kik ezek az emberek, akik az éjszakát vakmerő bátorsággal harcolták végig? Miféle szerzet? S miért jöttek? A vezér talán tudta, s lehetett még közöttük néhány, aki hasonlóképpen tisztában volt vele. Bizonyosan volt, aki sejtette. A többségnek azonban nyilván fogalma sem volt arról, hogy miért jöttek, mit akarnak és miért kell bevenni a Rádiót? …
Aztán valami mégis történt. Az alvezér újra elordítja magát, eszébe jut az előbb félbehagyott mondat.
— Megmenthetitek az életeteket, jóvátehetitek bűneiteket, ha fegyvert fogtok, s velünk együtt harcoltok a nép szabadságáért.
Feszült másodpercek … Van, aki kéri a fegyvert. Egy másik „elvileg” próbálja megmagyarázni, miért lehetetlen ez a kívánság. Mindenki megmosolyogja. Egy harmadik rádiós fogát összeszorítva hátralép.
— Én nem fogok fegyvert! — halottsápadtan mondja ezt, de kimondja. Ketten csatlakoznak hozzá. A többiek várják, hogyan alakul a helyzet.
A vezérnek azonban más jut az eszébe.
— Válasszatok magatok közül küldöttséget, aki bekísér az Akadémia utcába. Írjátok a követeléseimet! és diktálni kezd.
— Gerő mondjon le! Szüntessék meg az ávót! — Lassan, nehézkesen szedte össze ultimátumát, ki tudja már hány pontban. Aztán hirtelen felkiáltott:
— Természetesen a fegyvert oda is viszem magammal …
— Vigyed — mondták a rádiósok. Csak már indulnánk — gondolták hozzá. Aztán elindultak. Lassan, libasorban. A hátsó lépcsőháznál egyszer csak eldördül egy sorozat. Még csak ez hiányzott a megviselt idegeknek. Az egyik fegyveres kísérő széles vigyorral ordítja:— Ne féljetek, csak én voltam… — és megismétli produkcióját.
Kinn az utcán
A lépcső aljában fiatal ÁVH-s sorkatona testén kell átlépni. Fej lövést kapott… Az orrából kiömlött vére rászikkadt a földre. Neki sem sok hiányzott volna már a leszereléshez …
A szétrombolt telefonközponton keresztül vezet az út a „Szív küldi” kapuhoz. Kétoldalt a tiszteket sorakoztatja egy vattakabátos fiatal, meg egy rosszarcú öreg férfi.
— Csak szorosan, szorosan, sokan vagytok …
Az utca… a szabad levegő … Oh, micsoda szabadság!
Akik ebben a csoportban voltak, semmit sem tudtak arról, hogy mi van az adással. Beszél-e még egyáltalán a Kossuth-rádió és ki ül a mikrofonnál? Mi van a kollégákkal? Mi lesz a katonák sorsa, akiket különválasztottak és visszatartottak. Millió és millió kérdés…
Az utcán óriási tömeg. Sok a fegyveres. A Bródy Sándor utcai kapu előtt harckocsi, nem sokkal távolabb még egy. A tömeg fedezékét használva tűnnek el a „Szív küldi” kapun kilépő rádiósok.
— Gyerünk el innét, minél távolabb! Haza a családhoz. Ez most a legfontosabb.
A vezért otthagyták: menjen egyedül „küldöttségbe”.
A Szentkirályi utcai Stühmer-bolt előtt fegyvereket osztogatnak egy teherautóról. Akinek nem
jut, káromkodik. Gyerekek pisztolyokat cserélgetnek. A Puskin utca sarkán fegyveres fiatalok kémlelnek. A Múzeum körúton lőnek.
A Vas utca sarkáról még visszanéznek a rádiósok. Elesett a Stúdió! De valamivel távolabb nyitott földszinti ablakból a rádió szól. Megállnak, fülelnek. A bemondó az új Politikai Bizottság névsorát olvassa. Utána bemondja, hogy Nagy Imre miniszterelnök délutánra kijárási tilalmat rendelt el.
A rádiósok felkapják a fejüket. Úgy látszik mégsem volt hiábavaló… A Kossuth-rádió mégsem jutott a támadók kezére. Szól a Kossuth-adó!
UTÓSZÓ
De hát hogyan s honnan szólalt meg 24-én reggel a Kossuth-rádió —, amikor a Bródy Sándor utcai Stúdió a felkelők kezén volt? Hány ellentmondó hír, mennyi találgatás, kósza mese kapott lábra erről. Egyesek tudni vélték, hogy egy gellérthegyi sziklabarlangból, mások szerint valamilyen más, előre gondosan kiépített rejtekhelyről szólt, ahova a „konspirációs embereket” átvezényelték.
A dolog sokkal egyszerűbb, cseppet sem titokzatos — s mindabban ami történt, igen nagy szerepet játszott a véletlen is.
Ha nem is tartozik szorosan a „Rádió ostromának” történetéhez — hadd mondjuk el még ezt is.
Az adás először Lakihegyről szolt Az ottani technikusok forgattak be néhány lemezt…
Azután az Akadémia utcai pártközpontban telefonon technikusok jelentkeztek — a Parlamentből!
Hogyan kerültek oda?
Emlékeznek: már írtunk arról, hogy a rádió megpróbálta közvetítem Nagy Imre beszédet, amelyet a Parlament előtt tartott, de sikertelenül. A tüntetők megakadályoztak, hogy a rádió és a posta technikusai vonalat építsenek ki. Ez akkor nem ment — de amikor a Parlament körül csendesebb lett a helyzet, e derék emberek mindent elkövettek, hogy befejezzék a munkát. Sikerült is. S amikor megtudták, hogy két munkatársuk az Akadémia utcában van, telefonon kapcsolatot kerestek velük. S amikor a Stúdióval minden összeköttetés megszakadt, közölték, hogy ha kell, ők megpróbálnak közvetlen kapcsolatot teremteni Lakiheggyel az adás biztosítására …
Hosszú lenne leírni mindazt, ami ezután történt. Néhány ember erőfeszítéseképpen sikerült a Parlament egyik portásfülkéjében egy mikrofon és egy ócska rádió tetejére épített lemezjátszó segítségével „stúdiót” felszerelni.
A lakihegyi vonalat ezután átkapcsolták a Parlamentbe. S megkezdődött az a rádióadás, amihez foghatót az sem látott, aki végignézte az első magyar rádióadást abból a bizonyos Rákóczi úti kis szobából. Ehhez képest még ott is ideális körülmények között dolgoztak. Mert a Parlamentben a legfontosabb: az anyag — a prózai és mindenekelőtt a zenei anyag — hiányzott. Honnan kerítsenek lemezeket? Mást nem tehettek — feltörtek a Parlamentben egy sor szekrényt, míg végre néhány öreg, rossz operettlemezt találtak. Két dolog között lehetett választani: vagy adják ezeket — nem „műsorként”, hanem hogy egyáltalán életjelt adjon a rádió — vagy pedig hallgatnak. A két rossz közül a viszonylag kisebbet választották. S így történt, hogy mialatt emberek haltak meg, fegyverek dörögtek, a Kossuth-rádió ócska operettlemezeket nyöszörgött. Sokan azt mondják ma, jobb lett volna a hallgatás. De milyen beláthatatlan következményei lehettek volna annak, ha a felkelőknek teljesen sikerül elnémítani a Kossuth-rádiót, minthogy nyilvánvaló céljuk volt a támadással megfosztani a népköztársaságot rádiójától. Ha ez sikerült volna, akkor megszakadt volna minden kapcsolat a városok, falvak, a kormány és a nép között — s egy ellenséges adóállomás segítségével lángbaboríthatták volna az egész országot.
A Kossuth-rádió nem hallgathatott el! Ha nehezen is, ha sok hibával és zökkenővel is, de szólt!
*
A Rádió ostromának története — ahogy arról a szemtanúk beszélnek — ezzel véget ért. Tudjuk, a valóságban sokkal szerteágazóbb, ennél is bonyolultabb volt az a „történet”, amelynek lapjait vérrel írták. Minden ember, akivel beszéltünk, tíz másnak a nevét adta meg, aki újabb részletekkel, pontosabb felvilágosításokkal szolgálhat.
S valóban — a munka nincs befejezve, a kutatás, az események pontos, részletes felderítése tovább folyik. Amit itt közöltünk, az csupán annyi, ami eddig világossá vált.
A címlapot tervezte- Sebess János
——————————————————————————
A könyv szedését 1957 II. 14-én kezdték meg
Megjelent III. 26-án 38 000 példányban
Tartalmaz 3,9 szerk. ívet. Terjedelem 4,8 (A/5) ív
——————————————————————————
358. Terv Nyomda, 1957. — Felelős vezető: Bolgár Imre.
Ára: 3,— Ft
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
