(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
XXI.
Rendkívül érdekelt a német csapatok 1944 végén indított ardenneki támadása és a szövetséges csapatok akkori védelmi tevékenysége. Meg kell mondanom, hogy Eisenhower és társai nem valami lelkesen beszéltek erről. A szinte szűkszavú elbeszélésből is kitűnt, hogy a németeknek ez a csapása egyaránt meglepte a főparancsnokság törzsét és Bradley tábornok 12. hadseregcsoportjának parancsnokságát is.
A szövetségesek főparancsnokságán riadalmat keltett az ellenség további tevékenysége az Ardennekben. Félelmükben maradéktalanul osztozott Churchill is, aki 1945. január 6-án levelet írt Sztálinnak. Ebben közölte, hogy nyugaton súlyos harcok dúlnak, s minthogy a szövetségesek elvesztették a kezdeményezést, bonyolult helyzet alakult ki arcvonalukon.
Minthogy Churchill és Eisenhower nagy jelentőséget tulajdonított az e közlésre való gyors szovjet reagálásnak, a levelet Tedder főmarsallal küldték Moszkvába. Arra számítottak, ha a szovjet kormány egyetért a szovjet csapatok azonnali támadásával, Hitler kénytelen lesz csapásmérő erőit kivonni a nyugati arcvonalról és a keleti arcvonalra csoportosítani át.
Mint ismeretes, a szovjet kormány, híven szövetségesi kötelezettségeihez, pontosan egy hét elteltével hatalmas erejű csapást mért az egész arcvonalon, amely alapjaiban rendítette meg a német csapatok védelmét valamennyi hadászati irányban, majd arra kényszerítette az ellenséget, hogy óriási veszteségek árán visszavonuljon az Odera-Neisse, Moravská Ostrava vonalára, kiürítve Bécset és Ausztria délkeleti körzetét.
E támadásunkra emlékezve, Eisenhower ezeket mondotta:
– Számunkra ez várva várt támadás volt. Szinte megkönnyebbültünk, különösen amikor értesültünk róla, hogy a támadás rendkívül sikeresen bontakozik ki. Biztosak voltunk abban, hogy a németek ilyen körülmények között nem tudják megerősíteni nyugati arcvonalukat.
Sajnos, a „hidegháború” kezdetével, de különösen az egykori hitlerista tábornokok „feltámadása” után, akik a könyvpiacot elárasztották visszaemlékezéseikkel, már nem találkoztunk ilyen jellegű értékelésekkel. A túlbuzgó szovjetellenes elemek odáig is eljutottak, hogy nem a szovjet hadsereg segítette az amerikaiakat az Ardennekben vívott ütközetekben, hanem majdhogynem az amerikaiak mentették meg a szovjet hadsereget.
Szóltam már a „land-lease” egyezményről is. Úgy gondolom, reálisan értékeltem a kapott segítséget. A háború utáni években azonban a burzsoá történetírás azt bizonygatta, hogy az ellenség feletti győzelmünkben döntő szerepet játszottak a szövetségesek fegyver-, hadianyag- és élelmiszerszállítmányai.
Vitán felül áll, hogy a Szovjetunió valóban kapott a háború alatt a népgazdaság szempontjából fontos gépeket, berendezéseket, nyersanyagokat. Az Egyesült Államoktól 400 ezer gépkocsi, sok mozdony, üzemanyag, híradóeszköz érkezett. De döntően befolyásolhatta-e mindez a háború menetét? Már beszéltem arról az általánosan ismert fellendülésről, amelyet a szovjet ipar ért el a háború éveiben, és amelyek eredményeként ellátta a harcolókat és a hátországot minden szükségessel. Ismételgetésnek nincs értelme.
A fegyverzettel kapcsolatban a következőket mondhatom el. A „land-lease” egyezmény keretében az Egyesült Államok és Anglia 18 700 repülőgépet, 10 800 harckocsit, 9600 löveget szállított. Az iparunk által a háború éveiben a hadsereg számára juttatott fegyverzet összmennyiségén belül az említett fegyverzet 12, 10,4, illetve 2 százalékot tett ki. Ennek bizonyos jelentősége vitathatatlan, de döntő szerepről szó sem lehet.
Eisenhowert komolyan érdekelték a Leningrád, Moszkva, Sztálingrád és Berlin térségében vívott csaták. Megkérdezte, hogy mint frontparancsnok fizikailag mennyire voltam igénybe véve a moszkvai csata idején.
– A moszkvai csata – válaszoltam – egyaránt súlyos volt az ott küzdő közkatonák és a frontparancsnokok számára. A november 16. és december 8. között vívott rendkívül elkeseredett ütközetek idején naponta legfeljebb ha két órát aludtam, sokszor azt is csak megszakításokkal. Hogy fenntartsuk fizikai erőnlétünket és munkaképességünket, gyakran kisebb tornagyakorlatokat végeztünk a fagyos szabad levegőn, erős kávét ittunk, néha egy-egy húszperces sífutást is beiktattunk, hogy talpon maradhassunk …
– Amikor a moszkvai csatában túl voltunk a krízisen – folytattam -, mély álomba zuhantam. Sokáig nem tudtak felébreszteni. Ezalatt Sztálin két ízben is felhívott. „Zsukov alszik, és nem tudjuk felébreszteni” – jelentették. A főparancsnok pedig ezt válaszolta: „Hagyják aludni, ne keltegessék …” Mély álmom idején Nyugati Frontunk mintegy 10-15 kilométert nyomult előre. Kellemes volt az ébredésem …
Eisenhower Moszkvába érkezésekor Sztálin utasította Antonov vezérkari főnököt, hogy tájékoztassa őt csapataink távol-keleti tevékenységéről és ezzel kapcsolatos terveinkről.
Eisenhower moszkvai tartózkodása idején Sztálin sokat beszélgetett vele a szovjet és a szövetséges csapatok Németország és Japán elleni katonai tevékenységéről. Hangsúlyozta, hogy a második világháború a nyugati imperialista államok politikai vezető körei szélsőséges szűklátókörűségének a következménye volt. E körök szemet hunytak a hitleristák egyre szélesedő katonai agressziója felett. A háborúért nagy árat fizettek a hadviselő országok, de különösen a szovjet emberek. Kötelesek vagyunk mindent megtenni annak érdekében, hogy a jövőben minden hasonlót megakadályozzunk.
Még egyszer találkoztam Eisenhowerral az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország és a Szovjetunió kormányfőinek genfi konferenciáján, 1955-ben. Ekkor már az Egyesült Államok elnöke volt. Többször összejöttünk, kicseréltük gondolatainkat és tapasztalatainkat nemcsak az Ellenőrző Bizottságban egykor végzett munkánkról, hanem az országaink életét érintő legégetőbb problémákról és a népek közötti béke megszilárdításának kérdéséről is. Eisenhower szilárdan kifejezésre juttatta és védte az amerikai imperialista körök politikai irányvonalát.
Mint ember és hadvezér, Eisenhower hadseregtábornok nagy tekintélynek örvendett a szövetséges csapatoknál, amelyeket sikeresen vezetett a második világháborúban.
A későbbiekben sokat tehetett volna a nemzetközi feszültség enyhítése és elsősorban a Vietnam elleni véres háború megszüntetése érdekében. De sajnos, ezért semmit sem tett, sőt mi több, e háború feltétlen híve volt.
A második világháború után a haladó gondolkodású emberek abban reménykedtek, hogy a világ vezető nagyhatalmai tanultak a múltból, s Németországot a demokratikus fejlődés útjára vezetik, gyökeresen kiirtják a német militarizmust és fasizmust. Ez azonban Németországnak csak egy részében – a Német Demokratikus Köztársaságban – valósult meg.
Miután a szovjet fegyveres erők felszabadították Kelet-Európa országait a fasiszta megszállás alól, ezeknek az országoknak a népei a saját kezükbe vették az állami irányítást, életüket demokratikus alapokra helyezték. A kelet-európai demokratikus országok jól látták, hogy a Szovjetunió nemcsak felszabadította őket, hanem megbízható garanciát is jelent számukra az agresszív erőknek minden olyan kísérlete ellen, hogy beavatkozzanak az életükbe.
A háború végére kialakult helyzet komoly politikai erőpróbának vetette alá a nyugati országok uralmon levő politikai pártjait és azok vezetőit. A kérdés így vetődött fel: képesek-e országaikat a népek közötti barátság útján vezetni, vagy a más országokkal való kenyértörés útjára lépnek.
A szovjet kormány és pártunk, Lenin tanításától vezérelve, valamennyi országgal való békés egymás mellett élésre törekedett és mindent megtett a béke, valamint az együttműködés megszilárdítása érdekében.
Berlinbe visszatérve, újra belemerültem az Ellenőrző Bizottság munkájába. Hathatós segítséget kaptam a szovjet övezeten belüli élet demokratikus átalakításával kapcsolatos feladataim megoldása során a Németország szovjet katonai igazgatási főnöke mellett működő politikai tanácsadótól, Vlagyimir Szemjonovics Szemjonovtól, a Szovjetunió jelenlegi külügyminiszter-helyettesétől. Az Ellenőrző Bizottságban együtt dolgoztunk a potsdami konferencia Németország egészét érintő határozatainak a megvalósításáért.
Fáradhatatlanul munkálkodtak az Ellenőrző Bizottságban azok a tisztjeink, tábornokaink, elvtársaink, akiket a kormány a Szokolovszkij tábornok vezetésével működő szovjet katonai igazgatásba küldött. Rájuk hárultak azok a feladatok, amelyek nem csak az Ellenőrző Bizottság munkájából, hanem a Németország keleti részében élő lakosság egész társadalmi, gazdasági és állami életének a megszervezéséből adódtak.
Fontos szerepet vállaltak e munkában a német kommunista szervezetek is, amelyek mögé hamarosan felzárkózott Kelet-Németország munkásainak és haladó gondolkodású polgárainak a zöme.
A szovjet kormány, humánus céloktól vezéreltetve, ebben a német nép számára oly nehéz időszakban továbbra is messzemenően gondoskodott a német lakosságról, elsősorban a rendkívüli nehézségekkel küszködő berliniekről.
Amikor Berlint elfoglalták csapataink, ott legfeljebb egymillió ember tartózkodott. De alig egy hét elteltével számuk több mint kétmillióra, majd május második felében hárommillióra nőtt. És még ezután is állandóan érkeztek emberek Németország más részeiből.
Magas fokú aktivitást tanúsítottak a háború következményeinek felszámolásában a berlini munkások és műszaki értelmiség. Éjt nappallá téve dolgoztak a kijelölt helyeken, lelkiismeretesen teljesítve a reájuk bízott feladatokat.
Jelentős segítséget nyújtottak a szovjet katonai parancsnokságoknak a német antifasiszták velünk együttműködő csoportjai. Bekapcsolódtak a rendeletek végrehajtásába, a társadalmi rend védelmébe, az élelmiszerjegyek kiosztásába, az élelmiszerelosztás ellenőrzésébe, a gyárak, üzemek, a fontosabb városi objektumok és javak őrzésébe.
A szovjet nép nem felejtette el a német munkásosztály és a haladó értelmiség forradalmi tetteit, Németország Kommunista Pártjának és vezetőjének Ernst Thälmann-nak elévülhetetlen érdemeit, aki a háború végén vesztette életét a fasiszták kínzókamráiban. Pártunk és kormányunk kötelességének tartotta, hogy baráti segítséget nyújtson a német népnek.
A németek a visszavonulás során minden városban és községben sok ezer sebesült katonát és tisztet hagytak hátra. Berlinben és külvárosaiban például több mint 200 ezer sebesült katona maradt. E sebesültekkel, volt ellenségeinkkel, egészségügyi dolgozóink, a szovjet katonai parancsnokságok rendkívül humánusan bántak, saját sebesültjeinkkel azonos szinten gondoskodtak gyógykezelésükről.
Egy ízben az Unter den Lindenen mentem végig és a berlini városparancsnokság kísérő tisztje egy viszonylag épségben maradt házra hívta fel figyelmemet, ahol német sebesülteket ápoltak. Elhatároztuk, hogy bemegyünk.
Az első, ami feltűnt, az volt, hogy a sebesültek zöme igen fiatal, 15-17 éves, szinte még gyerekember volt. Kiderült, hogy a „Volkssturm” különböző osztagaihoz tartoztak, amelyeket április elején alakítottak meg Berlinben. Megkérdeztem tőlük, miért jelentkeztek a „Volkssturm”-ba, amikor Németország már kilátástalan helyzetben volt.
A fiatal fiúk szemlesütve hallgattak, csak egyikük szólalt meg:
– Nem volt más választásunk, fegyvert kellett fognunk és védelmezni Berlint. Akik nem mentek önként, azokat összeszedte a Gestapo, és onnan már nem volt visszatérés …
A beszélgetés során kitűnt, hogy volt a sebesültek között néhány idősebb, aki már 1941 novemberében harcolt Moszkvánál. Elmondottam, hogy én is harcoltam Moszkváért. Az egyik sebesült katona megjegyezte:
– Jobb nem emlegetni azt a katasztrófát, amely ott érte a német csapatokat. A mi ezredünkből alig 120-an maradtunk meg, de bennünket is hátra kellett vinni.
– És hol harcolt az ezredük? – kérdeztem.
– Volokolamszknál – válaszolta a sebesült.
– Mi tehát régi ismerősök vagyunk – állapítottam meg.
A sebesült azonnal rákérdezett:
– Nem tudhatnánk meg, tábornok úr, hol és melyik szakaszon verekedett ön? Elmondottam, hogy a Nyugati Front parancsnoka voltam, Moszkva térségében.
Megkérdeztük a sebesültektől, milyen az ellátásuk, hogyan gyógyítanak az oroszorvosok. Szinte egymás szavába vágva kezdték dicsérni az ellátást és a szovjet egészségügyiek figyelmességét. Egyik orvosunk megjegyezte:
– A németek elpusztították sebesültjeinket, mi pedig éjszakákat nem alszunk, hogy visszaadjuk egészségüket.
– Azt nem az egyszerű német emberek tették – szólalt meg az egyik idős sebesült katona -, hanem a német fasiszták.
– És van Önök között fasiszta? – kérdeztem.
Csönd … Ismét feltettem a kérdést. Megint csak hallgatás. Ekkor feltápászkodott az egyik katona, jó ötvenes férfi, és odalépve a másik ágyhoz, megbökte a háttal fekvőt:
– Fordulj meg!
Amaz kelletlenül felénk fordult.
– Állj fel, és jelentsd, hogy fasiszta vagy!
Később kiderült, hogy a sebesültek között még egy fasiszta van.
A kórházból távozóban a sebesültek arra kértek bennünket, hogy hagyjuk meg őket a szovjet orvosok és ápolónők gondozásában.
A háború utáni első napokban és hónapokban gyakran találkoztunk a német kommunisták vezetőivel, Wilhelm Pieck és Walter Ulbricht elvtársakkal, valamint közvetlen munkatársaikkal. Mély fájdalommal szóltak azokról a súlyos veszteségekről, amelyek a kommunista pártot, a munkások legjobbjait, az értelmiség haladó rétegeit érték. Komolyan nyugtalanította őket a német dolgozók súlyos helyzete.
A Német Kommunista Párt, személyesen pedig Wilhelm Pieck és Walter Ulbricht kérésére a szovjet kormány napi élelmiszerfejadagokat állapított meg a berliniek részére.
Hát így viselkedtek a szovjet emberek a fasiszta Németország veresége után!
És mit akart tenni Hitler a szovjet néppel?
Moszkva bevételére készülve, Hitler a következő parancsot adta ki:
„A várost úgy kell bekeríteni, hogy egyetlen orosz katona, egyetlen polgár – legyen az férfi, nő vagy gyermek – se tudja azt elhagyni. Minden kitörési kísérletet erővel kell elfojtani. Meg kell tenni a szükséges előkészületeket ahhoz, hogy Moszkvát és környékét a nagy teljesítményű berendezések felhasználásával vízzel árasszuk el.
Ott, ahol ma Moszkva áll, tenger legyen, amely örökre elválasztja az orosz nép fővárosát a civilizált világtól.”106 A nürnbergi per. 1957. I. köt. 495. old. *
Semmivel sem szántak jobb sorsot a hitleristák Leningrádnak.
„Más városokkal kapcsolatban – szólt Hitler parancsa – szabályként kell érvényesíteni: elfoglalásuk előtt tüzérségi tűzzel és a légierő csapásaival romhalmazzá kell őket változtatni.”107 Ugyanott. *
Ezt a barbár kegyetlenséget épeszű ember aligha értheti meg.
Őszintén beismerem: voltak háborús napok, amikor megfogadtam, hogy alaposan megfizetünk vérengzésükért a fasisztáknak. De amikor csapataink hazai földön szétzúzták az ellenséget és Németország területére léptek, visszafojtottuk haragunkat. Ideológiai meggyőződésünk és internacionalista érzéseink megakadályozták, hogy a vak bosszú úrrá legyen rajtunk.
Németországból 1946 áprilisában tértem vissza Moszkvába, amikor kineveztek a szárazföldi csapatok főparancsnokává. A szovjet megszálló csapatok főparancsnoka és a szovjet övezet katonai igazgatási főnöke utánam V. D. Szokolovszkij hadseregtábornok lett.
Utoljára 1957-ben jártam a Német Demokratikus Köztársaságban. Személyesen győződtem meg arról, hogy mindaz, amit a szovjet nép, a párt és a kormány tett, helyes volt, és szép eredményeket hozott a német dolgozók, a népeink közötti barátság és a szocialista országok védelmi képessége szempontjából.
Befejezés
Ami nélkül nem győzhettünk volna
A Nagy Honvédő Háború a szocializmus és a fasizmus hatalmas fegyveres összecsapása volt. Össznépi küzdelem volt ez a gyűlöletes osztályellenséggel, amely kezet emelt arra, ami a szovjet emberek számára a legdrágább: a Nagy Októberi Szocialista Forradalom vívmányaira, a szovjet hatalomra.
A kommunista párt mozgósította országunkat, soknemzetiségű népünket a fasizmus elleni döntő fegyveres összecsapásra. A háború első napjaitól részt vehettem a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásának a munkájában, és láttam, milyen gigászi szervezőmunkát végzett a párt központi bizottsága és a szovjet kormány, hogy csatasorba állítsa népünket, fegyveres erőinket és népgazdaságunkat a német fasiszta területrablók ellen.
Őszintén megmondom, nem győzhettünk volna le az ellenséget, ha nem lett volna tapasztalt és tekintélynek örvendő pártunk, szovjet szocialista társadalmi és államrendünk, hatalmas anyagi és szellemi erőtartalékunk, amelynek birtokában rövid idő alatt átalakíthattuk országunk egész életét és tevékenységét, megteremthettük a német imperializmus hadigépezetének a szétzúzásához szükséges feltételeket.
Erőinket megsokszorozta a szocialista nemzetiségek és népek szilárd egysége, a munkások és parasztok szövetsége, valamennyi dolgozó, az ifjúság és az értelmiség összefogása pártunk zászlaja és jelszava alatt: „Mindent a frontért, mindent a győzelemért!”
A szovjet életforma és pártunk hatalmas nevelőmunkája nyomán országunkban kialakult a szilárd eszmei meggyőződésű, igazságos ügyünkben bízó, a szocialista haza sorsáért mély felelősséget érző, öntudatos embertípus. Mindenütt – az arcvonalban, a hátországban, az ellenség mögött, a fasiszta haláltáborokban, a németországi kényszermunkán -, a szovjet ember mindent megtett, ami tőle tellett, azért, hogy közelebb hozza a fasizmus feletti győzelem óráját.
„Semmivel sem hasonlíthatók össze azok a veszteségek és pusztítások, amelyeket a háború mért ránk – mondotta L. I. Brezsnyev, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulóján. – Olyan keserűséget okozott népünknek, amelytől még ma is összeszorul az anyák, özvegyek és árvák millióinak a szíve. Nincs az ember számára fájdalmasabb veszteség, mint hozzátartozóinak, elvtársainak, barátainak a halála. Nincs szomorúbb látvány, mint az olyan munka megsemmisített gyümölcseinek a látványa, amelybe minden erejét, tehetségét, szülőföldje iránti szeretetét beleadta. Nincs fojtogatóbb füst, mint a porrá égett épületek füstje. Tűzzel-vassal feldúlva, romokban heverve tárult a hazatérő szovjet katona szeme elé a szívének oly kedves hazai táj, amelyet a fasiszta barbárok megszállása alól szabadított fel.
Semmi sem törhette meg a szovjet emberek akaraterejét, semmi nem tartóztathatta fel a szocializmus győzelmes térnyerését. Nagy volt a veszteségek okozta keserűség, de ugyanakkor minden szovjet ember szívét megdobogtatta a győzelem felemelő érzése. Az elesettek hőstettei lelkesítették az élőket.”
És senkinek sincs ahhoz joga, hogy kisebbítse a szovjet népnek a Nagy Honvédő Háborúban elért katonai és munkasikereit!
Könyvemet a szovjet katonának ajánlom. Az ő vére árán értük el az erős ellenség feletti győzelmet. Ő tudott bátran szembenézni a halálos veszedelemmel, ő tanúsította a legmagasabb fokú katonai helytállást és hősiességet. A haza nevében hozott áldozatai határtalanok. A szovjet katona kiérdemelte, hogy örökre éljen a hálás emberiség emlékezetében.
Ragyogó tetteikkel tűntek ki tisztjeink – az alhadnagyoktól egészen a marsallokig -, a lánglelkű hazafiak, a sokmilliós hadsereg haditevékenységének tapasztalt és rettenthetetlen szervezői. Súlyos hibát követnek el azok, akik különválasztják a szovjet katonát és tisztet. Azonos származásuk, gondolkodásmódjuk és magatartásuk szerint hazánk egyformán hű és odaadó fiai.
A fasiszta Németországgal vívott háborúban aratott győzelmünk történelmi jelentősége az, hogy a szovjet nép nemcsak saját szocialista államát védelmezte. Önfeláldozóan harcolt azért a proletár internacionalista célért, hogy Európát megszabadítsa a fasizmustól.
A szovjet emberek nem felejtették el más országok népeinek érdemeit a közös ellenség feletti győzelem kivívásában. Hadseregünk, dolgozó népünk becsüli és nagyra értékeli az ellenállási mozgalom harcosainak helytállását és bátorságát.
A Szovjetunió békeszerető ország. Népünk kis és nagy célkitűzései egy általános célt szolgálnak: a kommunizmus felépítését országunkban. Ehhez nincs szükségünk háborúra. Kötelességünk azonban, hogy a szovjet emberek békés építőmunkájának védelme érdekében tanulmányozzuk a szocialista haza védelmének tapasztalatait, átvegyük azokból mindazt, ami hatékonyabbá teszi honvédelmünket, csapataink helyes kiképzését és nevelését.
Egy esetleges háború borzalmai nem rettentik el azokat, akik jól felkészültek a megpróbáltatásokra és ismerik feladatukat az ország védelmében. A kétségbeesés és pánik rendszerint ott üti fel a fejét, ahol hiányzik az ország, a hadsereg és a néptömegek szükséges felkészültsége a háborúra, ahol nincs megfelelő szervezettség és szilárd irányítás a súlyos megpróbáltatások pillanataiban.
A hadügy forradalma, a fegyveres erők széles körű szervezeti változásai, a rakétafegyvereknek a fő csapásmérő és tűzerővé válása nyomán, gyakran hallhatjuk azt a véleményt, hogy a „gombnyomásos” háború korszakába léptünk, amelyben az ember már csak alárendelt szerepet játszik. Ez mélységesen téves elképzelés.
A rakéta-atomfegyverek jelentőségének elismerése mellett is tény az, hogy az ember egy esetleges jövő háborúban, annak méreteitől, jellegétől és a harctevékenységi fajtáktól függetlenül a fő szerepet fogja játszani. A legkorszerűbb fegyverek, köztük a tömegpusztító eszközök sem csökkenthetik a néptömegek háborús szerepét. A háború most is megköveteli a hatalmas néptömegek részvételét, egyrészt közvetlenül a fegyveres harcban, másrészt a haditermelésben, a fegyveres harc mindenoldalú biztosításában.
Sokáig töprengtem, hogyan fejezzem be visszaemlékezéseimet, minek szenteljem könyvein utolsó lapját.
Szerettem volna valamilyen tanulságot levonni (természetesen a könyvben adott következtetések és összefoglalások egyéni állásfoglalásomat már tükrözik), elemzést adni mindarról, aminek szemtanúja és résztvevője voltam, de ezt már megtettem könyvemben ott, ahol szükségesnek láttam.
Most már minden csak az elmondottak ismételgetése lenne. De egyről szeretnék még egyszer szólni, mégpedig nem saját szavaimmal, hanem az örökérvényű lenini szavakkal:
„Sohasem győzhetik le azt a népet, amelynek munkásai és parasztjai többségükben megismerték, megérezték és meglátták, hogy ők azt az ügyet képviselik, amelynek győzelme számukra és gyermekeik számára biztosítja a kultúra minden gyümölcsének, az emberi munka minden vívmányának az élvezetét.”
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
Fotó: 
Fotó: Vadim Savitsky
