(idézet: Münchentől Nürnbergig – 1963)
1945. november 29-e Nürnbergben nem közönséges nap volt. A Nemzetközi Katonai Törvényszék üléstermében bejelentették, hogy a bizonyítási eljárás során a vádlók tárgyi bizonyítékot terjesztenek elő.
A november 20-án kezdődött, történelmi jelentőségű nürnbergi per első napjaiban járt. A törvényszéki tárgyalóteremben jelenlevők csak jóval később kezdtek hallani egyre gyakrabban tárgyi bizonyítékokról, amelyek sorra a Nemzetközi Katonai Törvényszék elé kerültek — preparált, s levélnyomónak átalakított emberi koponyák, gondosan kötegekbe csomagolt emberi haj, megőrölt emberi csontból készült lisztbrikettek stb. formájában. Akkor, november 29-én azonban a vádlónak az a bejelentése, hogy egy nagy európai állam volt vezetőinek a tárgyalásán tárgyi bizonyítékot kíván előterjeszteni, igen szokatlannak tűnt.
De a tárgyalóteremben máris fehér vetítővásznat állítanak fel, a villany kialszik, és peregni kezd a film.
A „Harvard Law Review” című amerikai folyóirat később megállapította: „A nürnbergi per, e történelmi jelentőségű esemény forrása a németeknek az a hajlama, hogy rendszeres feljegyzéseket készítsenek, továbbá a váratlanul gyors győzelem, amelynek következtében igen fontos okmányok kerültek a szövetségesek kezébe. Ha a vád nem rendelkezik az állami vezetők titkos tanácskozásairól készült jegyzőkönyvekkel és más okmányszerű bizonyítékokkal, nagyon nehéz dolga lett volna.”1 – Harvard Law Review, 1947. 60. köt. 904. old.*
Ám a hitleristák nemcsak papíron (titkos parancsok formájában), hanem filmszalagon is rögzítették Auschwitzban, Majdanekben, Dachauban, Treblinkában és más helyeken véghezvitt „dicső” tetteiket. Ezer meg ezer méter ilyen filmszalagot találtak a szövetségesek a Gestapo föld alatti helyiségeiben. Ezekből állították össze a filmet, amely jó illusztráció volt az emberek millióinak kiirtására vonatkozóan Nürnbergben bemutatott eredeti parancsokhoz. A koncentrációs táborok vezetői Himmler hivatalától kapták a parancsokat, s ezek alapján hajtották az SS-legények a szerencsétlen foglyokat a lágerkrematóriumok kemencéibe.
Annak idején a hitlerista vezetők gyönyörködtek az ilyen filmekben. Amikor azonban 1945 novemberében elhangzott a bejelentés, hogy bemutatásra kerül a „Náci koncentrációs táborok” című film, a lelkesedésnek legcsekélyebb jelét sem lehetett felfedezni a „harmadik birodalom” volt urainak arcán. Ellenkezőleg, harag, szörnyű harag tükröződött arcukon: ugyan melyik tökfilkónak jutott eszébe meghagyni ilyen ocsmányságot, amikor egyetlen gyufaszáltól nyomtalanul elégett volna! Ó, ez a teuton szenvedély — mindent a legapróbb részletekig papíron rögzíteni, ez a szörnyű hiúság! De nem elég a papír — maradjon az utókorra dokumentumfilm!
A vetítővásznon Auschwitz tüskésdrót-kerítése. Meztelenre vetkőztetett emberek ezrei. A gázkamrákba hajtják őket. Az utolsó útjukat járó emberek szemében iszonyat. Anyák szívet tépő jajgatása. Kezükből kitépik a gyermekeket, s elevenen a krematórium kemencéibe dobják.
Mindjárt ezután pedáns nácik leltárt készítenek az aranytárgyakról — gyűrűkről, órákról, fülbevalókról, fogsorokról és fogkoronákról.
De mi történik a vetítés alatt a vádlottak padján? Schacht tüntetően elfordítja fejét a vászontól. Von Papen követi példáját. Frank szörnyen letörtnek látszik. A vádlottakat őrző katonák szerint hisztérikusan sírdogált. Persze, senki sem hitte, hogy Frank megbánta, amit tett. Egyszer a háború folyamán, amikor elmondták neki, hogy Prágában a náci hatóságok hirdetmény útján tették közhírré hét, „szabotázzsal” vádolt cseh hazafi kivégzését, Frank csak nevetett és kijelentette: „Ha én Lengyelországban minden hét lengyel kivégzését hirdetmény útján akarnám közhírré tenni, a lengyel erdők rengeteg fája sem lenne elég a szükséges papírmennyiség előállításához.”
Nürnbergben a vádlottaknak nem volt kedvük efféle cinikus tréfákhoz. Már eléjük tárták a rengeteg vádoló dokumentumot, s most látták ezt a tárgyi bizonyítékot is.
A film bemutatása után Gilbert dr. törvényszéki elmeszakértő beszélgetett a vádlottakkal, s megkérdezte, milyen benyomást tett rájuk a film. Ebből az alkalomból és más eseményekkel kapcsolatban folytatott beszélgetéseiről készített feljegyzéseit idézi az Egyesült Államokban. „Nürnbergi Napló” címmel kiadott könyvében.
Keitel, a hitleri Németország haderőinek volt vezérkari főnöke, a következőket mondta Gilbertnek:
„Borzalmas! Ha ilyen dolgokat látok, szégyellem, hogy német vagyok… Sohasem tudok majd az emberek szemébe nézni.”
Gilbert megkérdezte von Papent, miért fordította el a fejét. És Papen, aki Hitlert hatalomra juttatta, majd híven szolgálta, így válaszolt: „Nem akartam látni Németország gyalázatát.”
„Borzalmas, borzalmas!” — hajtogatta Funk, aki, mint a Birodalmi Bank elnöke, átvette az SS-től az auschwitzi áldozatok aranygyűrűit és arany-protéziseit.
Hans Fritzsche, Goebbels helyettese, aki a háború folyamán váltig „cáfolta” a hitleri bestialitásokat, Nürnbergben kénytelen volt kijelenteni: „Sem a földön, sem az égben nincs olyan erő, amely lemoshatná országomról ezt a gyalázatot.”
Fritz Sauckel, a hitlerista rabszolgakereskedő, lakonikusabb volt, amikor beismerte: „Ez gyalázat ránk, gyermekeinkre és unokáinkra.”
Maguk a vádlottak beszéltek így Nürnbergben, mégpedig nem azért, mert megbánták tettüket. Azért beszéltek így, mert óriási bizonyító erejű bűnjelek harapófogójába kerültek, szembesítették őket nemcsak embergyűlölő politikájuk élő tanúival — olyan emberekkel, akik csodával határos módon túlélték a hitleri mészárlást, hogy beszélhessenek a világnak a fasizmusról, a barna pestisről, hanem az okmányokban, fényképeken és filmeken szereplő „néma tanúk” millióival is. S ezek az élő és „néma” tanúk torkon ragadták őket. A vádlottak padjára került hitlerista basáknak ahhoz volt merszük, hogy berlini hivatali szobáikban ülve aláírják a „Nacht und Nebel” (Éjszaka és köd), a „Kugel” (Golyó) és más fedőnévvel kiadott parancsokat, amelyek alapján az emberek millióit pusztították el, de összeroppantak, megzavarodtak, tökéletesen elvesztették önuralmukat, mihelyt felelniük kellett véres tetteikért.
Nem bírtak elviselni a szembesítést a történelemmel, az igazsággal.
*
1960-ban Paul Rassinier francia professzor körutazást tett Nyugat-Németországban. Előadásokat tartott a nürnbergi perről. S a legérdekesebb, amit hallgatóival közölt, az volt, hogy a nürnbergi ítélet hihetetlen, mert „hamis tanúvallomások és kommunista uszítás” alapján hozták.
Paul Rassinier korántsem áll egyedül véleményével. Beszéde csupán egyik példa a sok közül azokra a kirohanásokra, amelyeket a reakció már sok év óta kampányszerűen intéz a nürnbergi per ellen Nyugaton, s természetesen a legerőteljesebben Nyugat-Németországban. A „Nation Európa” című neofasiszta lap nemrégiben azt írta, hogy Göringet, Keitelt, Kaltenbrunnert és Frankot törvénytelenül ítélték el, mert „a bárhol is érvényben levő törvények közül egyet sem hágtak át”, s minden bűnük csak az, hogy teljesítették „népük és hazájuk iránti kötelességüket”. Azt a napot, amelyen a hitlerista vezetőket Nürnbergben kivégezték, a lap „a német történelem fekete napjának” nevezi.
A svéd reakciósok, nyilván azért, hogy félreérthetetlenül kinyilvánítsák véleményüket a nürnbergi perről, nemrégiben Nobel-békedíjra ajánlották a Spandauban büntetését töltő Rudolf Hesst.
„A legaljasabb történelemhamisítás” — ezekben a szavakban foglalta össze a nürnbergi per értékelését az „Anklage” című nyugatnémet folyóirat.
Mit jelent mindez? Miért vált ilyen gyűlöletessé a nürnbergi per és a nürnbergi ítélet, miért fogtak össze az ellene indított eszmei harcban az egész világ reakciósai? A nürnbergi perre ugyanis bizonyos körök nemcsak Európában, hanem Amerikában is nagyon ingerülten reagáltak. Taft szenátor tudvalevőleg mindjárt az ítélet után egy őszinteségi rohamában kijelentette, hogy „az Egyesült Államok még sokáig sajnálni fogja a nürnbergi ítélet végrehajtását”.
„Egyet kell érteniük velem abban — írta Montgomery Belgion angol reakciós publicista —, hogy ha egy hétköznapi ember a Holdról Nürnbergbe pottyan, arra a következtetésre jutott volna, hogy ott teljes értelmetlenség uralkodik.” Igen, a kizsákmányoló társadalomban meggyökeresedett fogalmak szerint agresszív rablóháborúk viselése sohasem számított bűncselekménynek. A történelemből száz meg száz agresszív, hódító háborút ismerünk. De egyetlen olyan esetről sem tudunk, hogy a háborúk kirobbantásában, emberek millióinak pusztulásában bűnösek bíróság elé kerültek s az agresszióért életükkel fizettek volna.
Évszázadokon át újra meg újra elhangzott az a követelés, hogy vonják felelősségre az agresszorokat, de hasztalan. Fenyegetőztek, hogy bíróság elé állítják Napóleont, s végül — ajándékba adták neki Elba szigetét. Megígérték II. Vilmos bíróság elé állítását, de féltek, hogy ezzel precedenst teremtenek, s ki tudja, ki lesz a következő … És Vilmos elhagyta Németországot, húsz évig háborítatlanul éldegélt Hollandiában, 1940-ben pedig gratulált Hitlernek a Franciaországban aratott győzelemhez. Hitler a császár sorsában saját büntetlenségének biztosítékát látta. Az agresszorok megbüntetésének gondolata halva született gondolatnak tűnt.
De 1945-ben hatalmas visszhangot keltve járta be az egész világot a „Nürnberg” szó. Az, ami Nürnbergben történt, fölöttébb szokatlan volt: az egyik legnagyobb imperialista hatalom kormányát in corpore, vagyis testületileg elfogták, elfogták és bebörtönözték, bebörtönözték és bíróság elé állították, bíróság elé állították és halálra ítélték. A nürnbergi per óriási történelmi jelentősége azonban nemcsak ebben van. Sokkal fontosabb az, hogy a Nemzetközi Katonai Törvényszék ítéletével mértékadóan kinyilatkoztatta: az agresszió nemzetközi bűn- cselekmény. És nemcsak kinyilatkoztatta, hanem e szabály érvényesítése jeléül az agresszor állam minisztereinek egész sorát akasztófára küldte. Éppen ez az, ami nem tetszik az imperialista hatalmak agresszív erőinek.
A nürnbergi per előkészítésének időszakában a hitleri klikk sok nyugati védelmezője a fasizmus ellenségének igyekezett magát feltüntetni, s amellett kardoskodott, hogy „ezeket a ribbentropokat és göringeket egytől egyig” lőjék agyon minden bírósági ítélet nélkül. Kell-e mondanunk, mi rejlett az efféle „ultraradikális” követelések mögött?
Nem, a nürnbergi pert meg kellett tartani, a népeknek módot kellett nyújtani arra, hogy „ezeknek a göringeknek és ribbentropoknak” szájából halljanak olyan szavakat, amelyek leleplezik a fasizmust, az imperializmus e legszörnyűbb szüleményét, az imperializmus embergyűlölő mivoltát, az agresszorok bűnös módszereit és eszközeit, s ilyenformán azoknak, akik újabb kalandokra áhítoznak, megnehezítik agresszió kirobbantását. És ebben az értelemben Nürnberg betöltötte történelmi szerepét.
Napjainkban elkeseredett harc folyik, amelyben egyik oldalon azok állnak, akik újra agresszióra akarják felhasználni a német militarizmust, a másik oldalon pedig azok, akik emlékeznek a hitleri uralom szörnyűségeire, s titáni harcot vívnak a békéért, azért, hogy megakadályozzák a német militaristákat Európának egy újabb véres háborúba döntésében.
A nürnbergi per anyaga erős és hatékony fegyver a béke híveinek kezében. A nürnbergi per — egész anyaga és az ítélet — ma nem csupán történelem, hanem egyszersmind eleven valóság. Ennek a pernek a dokumentumai élnek, harcolnak, lelepleznek. Jól ismerjük a hitlerista Oberländer politikai arculatát, tudjuk, mennyire ragaszkodott ehhez a miniszteréhez Adenauer. De a béke híveinek kezében a nürnbergi per leleplező anyaga olyan nagy erő lett, hogy a nyugatnémet kancellárt rákényszerítette ennek a megrögzött fasisztának elmozdítására. Adenauer továbbra is ragaszkodik kormányának egy másik hitlerista tagjához, Hans Globkéhoz. „Nem ismerek senkit, aki pótolhatná Globkét” — mondotta róla Adenauer elragadtatással.
Adenauer kancellár nem nagyon örült, amikor emlékeztették, hogy Frick hitlerista belügyminiszter Globkét érdemeinek méltatása során „a minisztérium egyik legigyekvőbb és legszorgalmasabb hivatalnokának” minősítette. A nürnbergi per anyagában annak az eskünek a szövegét is megtaláljuk, amelyet Globke a Führerre tett.
A provokációt — mint agresszív háborúk kirobbantásának módszerét — az imperialisták mindig messzemenően alkalmazták. S ezek a gondosan előkészített provokációk nem egy esetben megtévesztették a néptömegeket, mintegy igazolták az agressziós politikát.
A nürnbergi per anyaga éppen azért becses, mert az egész világ előtt leleplezte az imperialista agressziós politika kulisszatitkait. A prágai német nagykövet meggyilkolása, ami ürügyül szolgált Csehszlovákia megtámadásához, lengyel egyenruhába bújtatott nácik támadása a gleiwitzi német rádióállomás ellen, amivel igazolni próbálták a második világháború kirobbantását, hitlerista repülőgépek bombatámadása Freiburg német város ellen — mindez csak néhány példa az imperialista provokációkra, amelyekhez a hitlerista agresszorok más országok megtámadásának igazolása végett folyamodtak. A történészek évtizedeken át vitatkoztak és még mindig vitatkoznak azon, hogy a lezajlott imperialista háborúkban ki kit támadott meg először. S éppen a nürnbergi per révén egyszerre csak napfényre kerültek a német militaristáknak a második világháború kirobbantása érdekében végrehajtott szörnyű provokációi.
*
Az emberiség óriási megelégedéssel fogadta a Nemzetközi Katonai Törvényszéknek a hitlerista klikk fölött kimondott ítéletét.
A nürnbergi ítélet nemcsak a múltnak, hanem a jövőnek is szólt. Szigorú figyelmeztetésül kellett szolgálnia mindazok számára, akik új körülmények között a népek békés élete ellen próbálnának tömi.
„A fasiszta terror sok millió ártatlan áldozatának szent emléke nevében — mondotta R. A. Rugyenko, a Szovjetunió főügyésze vádbeszédében —, a világbéke megszilárdítása érdekében, a népek jövőbeni biztonsága érdekében a vádlottak elé terjesztjük teljes és igazságos bűnlajstromukat. Az egész emberiség számláját, a szabadságszerető népek akaratának és lelkiismeretének számláját terjesztjük eléjük. És most jöjjön az igazságszolgáltatás.”
Amikor I. T. Nyikitcsenko, a Nemzetközi Katonai Törvényszék szovjet tagja, aláírta a nürnbergi ítéletet, kénytelen volt kiegészíteni saját különvéleményével, amely akkor — 1946-ban — egyesek szemében fölöslegesnek, ha ugyan nem „túlságosan szigorúnak” tűnt. A szovjet küldöttség leszögezte, hogy nem ért egyet az ítéletnek azzal a részével, amelyben a Nemzetközi Katonai Törvényszék a hitlerista vezérkart nem bűnös szervezetnek minősítette.
Emlékszünk a Törvényszéki Palota folyosóin zajló heves vitára. A tárgyalás éppen hogy befejeződött. Nürnberg még háborgott. A nyugati országok küldöttségeinek egyes képviselői, akikkel a szovjet jogászok a per folyamán teljes egyetértésben működtek, sajnálkozásukat fejezték ki amiatt, hogy szerintük a szovjet bírák különvéleményükkel „egészen szükségtelenül oly kellemetlen disszonanciát” vittek be az ítéletbe.
„Miért volt szükség erre a különvéleményre? — kérdezte a szovjet küldötteket egy angol újságíró. — Hiszen a német militarizmus el van tiporva … Hát nem világos, hogy a németek ilyen lecke után legkevesebb száz esztendeig még a »katona« szótól is irtózni fognak?”
Az angol újságíró korántsem volt az egyetlen, aki ezekben a napokban, 1946 őszén, így gondolkodott.
A történelmi tapasztalat azonban megmutatta, hogy a Szovjetunió különvéleménye nem volt fölösleges, hogy igenis nagyon, de nagyon előrelátó volt.
Egyáltalán nem volt szükség száz esztendőre ahhoz, hogy a német militarizmus új erőre kapjon. Csak néhány év telt el, és Nyugat-Németországból riasztó hírek kezdtek szállingózni. Bizonyos hatalmak, az agresszív, szovjetellenes törekvések ösztökélésére, akárcsak az emlékezetes müncheni időkben, újra különös gondoskodást kezdtek tanúsítani a német militarizmus újjáélesztése iránt.
Napjainkban Nyugat-Németországban ismét színre léptek a háború és a rombolás sötét erői, amelyek a XX. század folyamán már két ízben sodorták az emberiséget világháború örvényébe. A német imperialisták, nyugati pártfogóik segítségével, létrehozták az agresszív Bundeswehrt.
Újra felhangzanak az agresszív háborúra, más országok meghódítására és leigázására buzdító felhívások. És a német militaristák újra rekedtre ordítják magukat a „keleti hadjárat” hirdetésével.
Strauss bonni hadügyminiszter, a leggátlástalanabb és leghangosabb revansista, a német militaristák agressziós törekvéseit megszólaltatva, nemrégiben azzal fenyegetőzött, hogy „letörlik a térképről a Szovjetuniót”. Adenauer és Strauss ellenségesen fogad a nemzetközi feszültség enyhítésére és egy újabb világháború veszélyének elhárítására irányuló minden kísérletet.
Európa szívében létrejött egy állam, amelynek politikai és katonai vezetői nyíltan revánsháborúra szólítanak fel a keleti és nyugati határok felülvizsgálása céljából. Újból felhangzanak az „élettér” szerzésére és a szomszédos népek leigázására uszító felhívások.
A kommunista és munkáspártok 1960 novemberi értekezletének Nyilatkozata megállapítja: „A nyugatnémet imperializmus mind nagyobb mértékben veszélyezteti az európai népek békéjét és biztonságát. A nyugatnémet revansisták nyíltan hangoztatják, hogy felül akarják vizsgálni a második világháború után megállapított határokat. A nyugatnémet militaristák, akárcsak annak idején a hitlerista klikk, háborút készítenek elő a szocialista országok és más európai országok ellen, saját agresszív terveik megvalósítására törekszenek.”2 – A békéért, a nemzeti függetlenségért, a demokráciáért, a szocializmusért. Kossuth Könyvkiadó 1960. 36—37. old.*
Nyugat-Németország reakciós körei lényegében ugyanazt az utat követik, amelyen az imperialisták 1918 után haladtak. És a világ napjainkban is megdöbbentő látvány tanúja lett: hírhedt hitlerista gonosztevők, a náci Führer volt tábornokai a Bundeswehr élén állanak, s maga a több mint 300 000 főnyi Bundeswehr létszámát tekintve már most a második helyet foglalja el a NATO haderői között.
Adenauer nyugatnémet kancellár időről időre nagy hangon kijelenti, hogy a Német Szövetségi Köztársaság nem felelős a hitleri Németország bűneiért. Ugyanakkor igyekszik elhitetni, hogy a nyugatnémet Bundeswehrbe nem engednek be hitleristákat.
Hruscsov elvtárs Adenauer efféle kijelentéseivel kapcsolatban a Magyar Szocialista Munkáspárt VII. kongresszusán tartott beszédében a következőket mondotta: „Adenauer kancellárnak illik tudnia, hogy ő most Nyugat-Németország kormányát képviseli, amelynek kötelessége emlékezni Hitler gaztetteire. A kancellár azt mondja, hogy ő nem felel a hitleri Németország tetteiért. De hol vannak azok az emberek, akik fasiszta katonákat vezettek a Szovjetunió ellen, akik Sztálingrádban voltak, akik háborút viseltek más országok ellen? Nem kell távcső vagy egyéb optikai eszköz megtalálásukhoz. Mindenki tudja, hogy ezeket az embereket nem a Német Demokratikus Köztársaságban kell keresni. Nyugat-Németországban ütötték fel sátorfájukat, és sokan közülük tekintélyes tisztséget töltenek be. Egyesek közülük a nyugatnémet hadsereget szervezik, mások már NATO-csapatok parancsnokai.”3 – N. Sz. Hruscsov: A békés egymás mellett élésért. Kossuth Könyvkiadó 1960. 595. old.*
A német militarizmus újjáéledésének óriási veszélyét tovább növeli az, hogy a Bundeswehr kezébe rakéta- és atomfegyvert adnak. A második világháború elején Kammhuber hitlerista tábornok vad provokációt hajtott végre — bombáztatta Freiburg német várost, hogy ezzel ürügyet teremtsen az angol városok elleni terrorista légitámadásokhoz. Ki kezeskedik azért, hogy Kammhuber, aki a múltban Göringnek, a hitleri légi haderő főparancsnokának jobbkeze volt, ma pedig a Bundeswehr légi haderejének főparancsnoka, nem használja fel az atomfegyvert ugyanilyen provokációk végrehajtására? Az emberiség még nem felejtette el a német militaristáknak a második világháborúban elkövetett szörnyű gaztetteit, s éppen ezért tudja, milyen óriási veszélyt rejteget az új német hadseregnek atom- és rakétafegyverrel való felszerelése.
A világ népei erélyesen síkraszállnak egy újabb München ellen, mert a münchenista politika egyszer már tengernyi áldozatot követelő világháborúra vezetett. Ez a háború, amelyet Európában a fasiszta Németország, keleten pedig az imperialista Japán robbantott ki, a világ lakosságának több mint 80 százalékát sújtotta: 61, összesen 1700 millió lakost számláló állam vett részt benne, 110 millió embert hívtak be katonai szolgálatra, csaknem 50 millió ember vesztette életét, és sok ország népgazdasága óriási anyagi károkat szenvedett.
Nehéz elképzelni, mi történt volna az emberiséggel, ha a szovjet hadsereg hősies erőfeszítések árán nem zúzza szét a hitlerista hordákat. 1945-ben a hitleri Reichstagra felröppent a demokrácia és a béke erőinek a fasizmus fölötti győzelmét megtestesítő vörös zászló. A népek szabadon lélegzettek fel.
Sajnos, nem sokáig. A nyugati hatalmak kormánykörei, amelyeket ugyanazok a törekvések vezetnek, mint Münchenben, a nemzetközi kötelezettségek durva megsértésével mar a háborút követő első években a német militarizmus gyorsított újjáélesztésének útjára léptek. Ez a politika természetesen nagy nyugtalansággal és felháborodással tölti el az emberek millióit, akiknek emlékezetében elevenen élnek a hitleri fasizmus súlyos gaztettei.
A nyugati reakciós körök tudják ezt, s propagandájukban mindenképpen leplezni igyekeznek a népek előtt, hogy a német militarizmus bátorítása egyszer már borzalmas következményekkel járt az emberiségre nézve. S azonnal segítségükre siettek a történelemhamisítók, akik a tények kiforgatásával, hamis beállításával a reakció szája íze szerint igyekeznek átírni a második világháború keletkezésének történetét.
A második világháború igazi, valósághű története bizonyos erkölcsi akadály azok számára, akik egy harmadik világháborút szeretnének kirobbantani, s bizonyos akadály a nyugatnémetországi militarizmus és fasizmus újjáélesztése szempontjából is. Ezért vonultak olyan erővel hadba a nyugati reakciósok az igazság ellen.
Hogy milyen méreteket öltött a második világháborút illetően a történelemhamisítók tevékenysége, azt Baritz amerikai polgári történész következő beismerése alapján is megítélhetjük: „A középkor óta sohasem működtek olyan szervezett és hatalmas erők, amilyenek manapság működnek annak megakadályozása érdekében, hogy az amerikai nép megtudja, kiket terhel a felelősség a második világháborúért.”4 – Az idézet forrása Voproszi Isztoriji KPSZSZ, 1959. 4. sz. 36. old.*
A leghírhedtebb történelemhamisítók fő erőfeszítése arra irányul, hogy mentegessék az agresszió imperialista politikáját, s a második világháború kirobbanásáért a Szovjetunióra hárítsák a felelősséget.
Hangsúlyoznunk kell, hogy a Szovjetunió ellen felhozott vádak nem csupán egyes polgári történészek felelőtlen kijelentései, hanem gyakorta a nyugati hatalmak hivatalos álláspontját is tükrözik. Ezzel kapcsolatban elég utalni az Egyesült Államok külügyminisztériumának „Szovjet jegyzék Berlinről. Elemzés” címmel 1959 nyarán közzétett igen terjedelmes nyilatkozatára, amely 1959. július 6-án rövidített formában a „United States News and World Report” című folyóirat hasábjain is megjelent. A nyilatkozat szerint a hitleri agresszió elindítását egyáltalán nem a nyugati hatalmak segítették elő, hanem — a Szovjetunió, holott tudvalevőleg a nyugati hatalmak voltak azok, amelyek politikájukkal lényegében lehetővé tették Hitler hatalomra jutását, később pedig gazdaságilag és politikailag közreműködtek terveinek megvalósításában. A történelemhamisítók szemérmesen megkerülik azokat, az égvilágon mindenről, csak nem a béke megszilárdítására irányuló törekvésről tanúskodó szerződéseket és paktumokat, amelyeket a nyugati hatalmak Hitlerrel kötöttek, s összpontosított támadást intéznek a szovjet—német megnemtámadási szerződés ellen.
A történelemhamisítók minden igyekezetükkel azon vannak, hogy mentesítsék a német militarizmust a háború kirobbantásáért rá háruló felelősségtől, és fehérre mossák azokat a hitlerista tábornokokat, akik ma is a Bundeswehr élén állnak. A háború elvesztéséért személyesen Hitlert okolják, aki szerintük egyéni tulajdonságai folytán nem volt alkalmas véghezvinni a „kommunizmus szétzúzását”, de erre Hitler életben maradt utódai, úgymond, teljes mértékben alkalmasak.
Újra felbukkant az a náci dajkamese, amely szerint a hitleri Németországnak a Szovjetunió ellen indított háborúja „preventív” háború volt.
A Nyugat-Németországban ágáló hitlerista tábornokok elárasztották a könyvpiacot különféle „tanulmányokkal”, amelyekben váltig azt „bizonyítják”, hogy nem a fasiszta Németország tört rá hitszegően a Szovjetunióra, hanem ellenkezőleg, a Szovjetunió készített elő támadást Németország ellen, s hogy Hitler ilyen körülmények között kénytelen volt preventív háborút indítani. A Német Szövetségi Köztársaság fasiszta húrokat pengető történészeinek kórusában nemritkán hallatják hangjukat az ország hivatalos vezetői is, akik a Szovjetunió politikáját agressziós politikának igyekeznek feltüntetni.
Nem átallja ezt maga Adenauer kancellár sem, aki nemrégiben kijelentette: „Ebben az évszázadban egyetlen állam sem folytatott annyi háborút, egyetlen állam sem foglalt el annyi országot, mint a Szovjetunió.”
Hruscsov elvtárs az efféle hamisítások kipellengérezése során megjegyezte:
„Ha Adenauer kancellár beszédét olvassa az ember, azt gondolhatja, hogy nem a hitleri Németország, hanem a Szovjetunió robbantotta ki a második világháborút, amely emberéletek tízmillióiba és megszámlálhatatlan anyagi áldozatba került a népeknek; azt gondolhatja, hogy a Szovjetunió támadt Németországra, és nem a hitleri Németország követett el rablótámadást a mi országunk ellen.”5 – N. Sz. Hruscsov: A békés egymás mellett élésért. 595—596. old.*
A nyugati reakciós körök és a szolgálatukban álló történelemhamisítók, amikor ilyen gátlástalan szovjetellenes propagandát folytatnak, a régi hitleri recepthez folyamodnak, amely szerint „a hazugságnak ahhoz, hogy elhiggyék, óriásinak kell lennie”.
Éppen ezért oly fontos, hogy felelevenítsük a népek emlékezetében a második világháború igazi történetét. Ez a történet megmutatja, hová vezet a német militarizmus kímélésének politikája, leleplezi, hogy a kommunistaellenesség lényegében nem egyéb, mint eszköz az agressziós törekvések álcázására. Megmutatja, milyen végzetes volt magukra a nyugati hatalmakra nézve is a Hitlerrel való kacérkodás politikája. Ezt tudvalevőleg a nyugati hatalmak sok tekintélyes képviselője is kénytelen volt elismerni. Elismerte Roosevelt. Elismerte emlékirataiban Churchill. Elismerte de Gaulle francia elnök, aki a münchenista politikának Franciaországra nézve káros voltát illetően e politika francia szószólóiról a következőket írta: „Jobban törődtek azzal, hogyan mérjenek csapást Oroszországra…, mint azzal a kérdéssel, hogyan intézzék el Németországot.”
Még Kirkpatrick angol politikus is, akinek a lelkiismeretét nem kevés bűn terheli a német militarizmus feltámasztásának politikájával kapcsolatban, még ő is rákényszerült, hogy nemrégiben kiadott emlékirataiban a következőket írja: „A történelem még megkérdezi, miképpen történhetett meg, hogy az angol kormány oly nyilvánvalóan eltakarta a szemét és népének szemét a napnál világosabb fenyegető veszély előtt… Senki sem merészelhet védelmére kelni azoknak a mulasztásoknak és bűnöknek, amelyek szükségszerűen vezettek el bennünket a müncheni kapitulációhoz.”6 – Az idézet forrása Novoje Vremja, 1959. 41. sz. 30. old.*
A második világháború történetének jelenlegi meghamisítói különösen nagy figyelmet fordítanak a német militarizmus és a német monopoltőke rehabilitálására. A történelmi tények figyelmen kívül hagyásával vagy kiforgatásával a német militarizmust megpróbálják mentegetni, olyan erőnek feltüntetni, amely ellenezte a hitleri agressziós politikát. Szerintük a német tábornokok ezt a politikát nem helyeselték, sőt, azért harcoltak, hogy lehetetlenné tegyék Hitler számára Európának világháborúba döntését.
Ami a német imperialista monopóliumokat illeti, a történelemhamisítók ugyancsak a rehabilitálásukat, a németországi fasiszta rendszer létrehozásáért, annak agressziós politikájáért és tömeges bűncselekményeiért viselt felelősség alóli mentesítésüket tekintik feladatuknak. Nagy igyekezetükben odáig mennek, hogy még azokat is a hitleri rendszer ellenségeinek igyekeznek feltüntetni, akik a nácizmust nagyra növelték.
A második világháborúval foglalkozó marxista történészek egyik legfontosabb feladata az, hogy leleplezzék az efféle hamisításokat, kimutassák a német monopóliumok és a német militaristák igazi, reakciós szerepét a németországi fasizmus létrehozásában, az agresszív háborúk előkészítésében és kirobbantásában.
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
Fotó: Vadim Savitsky
Fotó: 
