(idézet: Horthy – Vas Zoltán)

A katolikus egyház József főherceget, majd Apponyi grófot akarta kormányzónak. Rossz néven veszi, hogy a református vallású fővezér erőszakkal elbuktatta jelöltjeit. Most mégis, az évszázados, jól bevált elv alapján az egyház megadja a császárnak, ami a császáré, a császár is adja meg az egyháznak, ami az egyházé – igyekszik beletörődni Horthy Miklós kormányzóságába. Csernoch János hercegprímás jókívánságait küldi Horthynak megválasztása alkalmából. A kormányzó megköszöni, és kéri a katolikus egyház támogatását, mivel „a világ erkölcsi megújhodása Magyarországból indul ki, ahol elsőnek tűzik ki célul a keresztény nemzeti eszme megvalósítását”.

A népellenes fehérterrort nevezi a kormányzó „elsőként kitűzött keresztény nemzeti eszmének”. Ehhez kéri a katolikus egyház áldását. Meg is kapja. A református egyház még inkább hozsannázza az ő vallását követő kormányzót. S Horthy máris eldicsekszik: az egyházak és a magyar uralkodó osztályok támogatják őt és a keresztény nemzeti eszmét.

Horthy és Gömbös közben igyekeznek segíteni az európai ellenforradalom tervét. Kapcsolatot tartanak a németországi és ausztriai szélsőjobboldali csoportokkal, amelyek katonai puccs révén készülnek megdönteni az 1918-as forradalommal létrejött köztársasági kormányokat. Ha ez sikerül, Magyarországgal együtt revansista blokkot hoznak létre az antant által diktált békefeltételek megsemmisítésére.

Horthyéknak ez az elképzelés is megfelel, amennyiben az antanthatalmaknál nem tudnák elérni Nagy-Magyarország legalább részbeni visszaállítását a Szovjet-Oroszország elleni háborúban való részvétel viszonzásaként.

Milánóban Mussolini ekkor már szervezi a harci fasciókat. 1920. februárjában Hitler Adolf, a német hadsereg propaganda őrmestere, megalakítja a – név szerint – Nemzeti Szocialista Munkáspártot.

Németországban annyira megerősödik az ellenforradalom, hogy a hadsereg volt császári tiszt vezetői, Ludendorff tábornokkal az élen, bár felesküdtek a köztársaságra, a szélső nacionalista katonai diktatúra megvalósítására titokban összegyűjtik katonai erőiket, és 1920. március 12-én bevonulnak Berlinbe. A köztársasági szociáldemokrata, polgári koalíciós kormány elmenekül. Ellenforradalmi kormány alakul. Vezetője, dr. Wolfgang Kapp földbirtokos, kihirdeti az ostromállapotot.

A német köztársaság munkásosztálya: szociáldemokraták, független szocialisták, kommunisták, pártkülönbség nélkül fellépnek az ellenforradalom ellen. Tizenkét millió dolgozó kezd általános sztrájkot. A Ruhr iparvidéken százezer fős vörös hadsereg alakul és harcol. A néptömegek egységes harca megbuktatja az ellenforradalmat. A puccs vezetői külföldre, számosan közülük Magyarországra menekülnek.

A győzelmet követően a német Szociáldemokrata Párt felbomlasztja a munkásság harci egységét. A szociáldemokrata burzsoá kormány véresen leveri a Ruhr-vidéki munkáshatalmat megvalósító vörös hadsereget.

A köztársasági kormány győzelme kihat a magyar politikai életre. A német ellenforradalom sikere a szélsőjobboldal, Gömbösék lényeges erősödését jelentette volna és olyan miniszterelnököt, aki megfelel e politikának.

Így azonban továbbra is a KNEP és a Kisgazdapárt, az e pártokon belüli különböző erők egymás közti harca, valamint a katonai diktatúra ellenes konszolidációért vívott küzdelem jegyében folynak a megbeszélések az új miniszterelnök kinevezéséről, kormányának programjáról.

Mindkét párt a kormányalakítás előfeltételének tartja a konszolidációt. Mindkettejük politikája azonban, minthogy a kormányzó támogatása megnyerésén alapul – a szabad királyválasztók királlyá választanák, a legitimisták hercegséget ígérnek neki -, nem tudnak sem külön-külön, sem együtt fellépni az uralkodó osztályok közös célja megvalósításáért: a nemzetgyűlés által Horthy fővezéri katonai diktatúrájának korlátozásáért.

A kormányalakítási alkudozások során mindkét párt felveti a katonai diktatúra legfőbb szerve, a fővezérség megszüntetését. Ezt azzal indokolják: elő kívánják mozdítani a kormányzó és a nemzetgyűlés együttes, alkotmányos politikáját. Valójában a teljes kormányzói (királyi) jogok törvénybe iktatását akarják elnapolni, vagy ha lehet, végleg semmibe venni.

A fővezérség megszüntetése komoly veresége a katonai klikknek: Gömbösnek és társainak. Eredetileg a fővezérség teljes hatáskörével tervezték felruházni a honvédelmi minisztert, minthogy a posztot Gömbös magának szánta. Mindkét párt megtagadja azonban a kormányalakítást Gömbössel.

Ekkor kerül előtérbe Soós tábornok honvédelmi miniszteri jelölése. Mellette Gömbös legyen az államtitkár.

Soós tábornok azzal az indokolással, hogy ő legitimista, Gömbös szabad királyválasztó, emiatt nem tudnának jól együtt dolgozni, nem fogadja el államtitkárának.

Amit a katonai klikk felró Soós tábornoknak, hogy ellenzi Gömbös államtitkárságát és a titkos szervezetek működését, a KNEP és a Kisgazdapárt erényének tekinti. Emiatt, amikor Gömbösék visszavonják Soós tábornok miniszteri jelölését, a KNEP és a Kisgazdapárt annál inkább őt akarja. Ezen múlik most már az új kormány amúgy is hosszadalmas megalakítása, a katonai klikk kénytelen belenyugodni Soós honvédelmi miniszterségébe. Feltételként a kormányzónál keresztülviszik, hogy a fővezérség, a katonai diktatúra eddigi szerve Vezérkari főnökség elnevezéssel fennmarad. A Vezérkari főnökséget, mint a katonai klikk legfőbb eszközét, kiemelik a honvédelmi miniszter hatásköréből.

Eddig a honvédelmi miniszternek szűk hatásköre volt. Friedrich pedig miniszterelnökként, majd honvédelmi miniszterként nagyon is törekedett megszerezni a hatalmat a hadsereg felett. Most a minisztert nyilvánítják a kormányzó után a legfőbb katonai elöljárónak. A hadsereg vezérkari főnöke azonban nem a miniszternek alárendelt, hanem közvetlenül a kormányzónak. A vezérkari főnök a kormányzó megbízásából jogosult intézkedni a csapatok hadműveleti és karhatalmi felhasználásáról.

Nem sikerűi Gömbösék ama terve sem, hogy a nemzetgyűlés mindössze az alkotmányos látszat külsőségeként szerepeljen a kormányzó és a katonai klikk diktatúrájában. Az új vezérkari főnök, Berzeviczy Béla altábornagy, a katonai klikk embere. Ténylegesen olyan hatalomhoz jut, amely függetleníti a katonai klikktől. A kormányzó is örül ennek. Egyre inkább elviselhetetlen számára, hogy Gömbösék miatt állandó összeütközésbe kerül a legitimistákkal, akikkel lehetőleg békében szeretne élni.

Nem akar más Habsburg-jelöltet sem a trónra, mint Károly királyt. A legitimisták megnyugtatására 1921. március 23-án nyilatkozik a bécsi Neue Freie Pressé-ben: Károly király a mi legitim királyunk. Amíg nem mond le, senki mást uralkodóul el nem ismerek. Visszatérése bizonyos nehézségeket okozhat, de remélem, a parlament segítségével rendezem az ügyeket …

Ezzel is kinyilvánítja: hogyan is lehetne ő a király, hiszen kormányzósága megtartásában sem bizonyos. Emiatt pártolja Soós honvédelmi miniszterségét Gömbössel szemben.

Ez annak a jele, hogy a katonai diktatúra szerepe gyengül. A katonai klikk ellenőrzi még a kormányt és a közigazgatást, de már nem a korábbi erővel. A Friedrich helyébe kerülő aktív katonatiszt, Soós tábornok, amennyire ez tőle telik, élni akar a honvédelmi miniszteri hatalommal.

Közben már azonban a Horthy köré csoportosuló tiszti terrorkülönítmények korlátlan garázdálkodása: Siófok, Kecskemét, Orgovány, ezrek és ezrek legyilkolása, hatvanezer fő bebörtönzése, internálása, a zsidóság rendszeres üldözése, az újabb háború előkészítése, kegyetlenségük a saját népükkel szemben, kiváltja a világ felháborodását. A világ legjelentősebb haladó szervezetei, a haladó szellemű emberek mindenütt tiltakoznak a Magyarországon egymást követő, vérlázító, barbár cselekedetek ellen.

A Nemzetközi Szállító Munkások Szövetsége, a II. Internacionáléval együttműködő Szakszervezeti Internacionálé egyik legnagyobb szervezete is szolidaritást vállal az üldözött magyar proletariátussal. Azzal segíti ennek harcát a fehérterror ellen a politikai szabadságjogokért, Horthy Miklós véres uralmának megbuktatásáért, hogy határozatot hoz az ellenforradalmi Magyarország teljes szállítási, vasúti, hajózási, postai, távíró bojkottjáról. Felhívja a Nemzetközi Szakszervezetek Szövetségét, hogy a hozzátartozó szakszervezeteknél intézkedjék a bojkott támogatásáról, kezdő napjának egyeztetéséről. Magyarországot a teljes politikai és gazdasági elszigeteltség fenyegeti. Ez a fővezérség és Horthy főparancsnok nyolchavi tevékenységének mérlege.

Apponyi Albert gróf, a magyar békedelegáció elnöke levelet küld a nemzetgyűlésnek, amelyben a törvényes rend helyreállítását sürgeti. Nem végezhet addig eredményes munkát Párizsban – írja -, amíg az országban terrorista különítményes alakulatok és a Gömbös-féle fajvédő szervezetek ténykednek. A világsajtó kedvezőtlen befolyásának eredménye, hogy Nagy-Magyarország egykori területein, ahol a magyar békedelegáció népszavazást kér, a lakosság hangulata Magyarország ellen fordul. Apponyi kéri az alakuló kormányt: iparkodjék a belső konszolidációt siettetni, mert ha ez nem történne meg, a békedelegáció munkájának eredménytelenségéért elhárítja magától a felelősséget.

Kéthetes huzavona után, az Apponyi gróf levele nyomán kialakult kényszerhelyzetben, végre megalakul a KNEP és a Kisgazdapárt blokkja. A kormányzó azonban – Gömbösék nyomására – még mindig nem a két párt által ajánlott, tekintélyes jelöltek közül nevez ki miniszterelnököt, aki alkalmas lenne a konszolidációs végrehajtásra. Simonyi-Semadam Sándor ügyvédet állítja e posztra a Keresztény Nemzeti Egység Pártjából. Azért megfelelő számára, mert személyileg vállalja, hogy a nemzetgyűlésben keresztülviszi a kormányzó követeléseit. A kisgazdák azért fogadják el, mert Habsburg-ellenes, szabad királyválasztó.

Ez teszi Simonyi-Semadamot elfogadhatóvá Gömbös, sőt Bethlen számára is. Jelentékeny politikai befolyású miniszterelnököt egyikük sem akar. Akadálya lenne legfőbb politikai törekvésüknek, a hatalom közeljövőben remélt megszerzésének. Simonyi-Semadam csak arra jó, hogy a kínos pártharc, huzavona és Apponyi levele után legyen végre kormánya az országnak. Amiatt sem jósol senki tartós jövőt a miniszterelnöknek, mert akkor kerül a kormány élére, amikor Magyarország gazdaságát súlyos fűtő- és nyersanyaghiány, a kereskedelmi kapcsolatok megszakadása, a rendkívül alacsony termelési színvonal, a gazdaságpolitika kialakulatlansága veszélyezteti.

Az ország gyáripari termelése a világháború előtti utolsó békeév értékének mindössze harminc százaléka. A mezőgazdaság színvonala ennél is alább zuhant. Az államháztartás súlyos deficitje az infláció felé vezet. A pénz értéke – a svájci frankhoz viszonyítva – az utolsó másfél év alatt egytizedére csökken. A dolgozók nyomora városban és falun egyaránt elviselhetetlen.

A Szakszervezeti Értesítő így foglalja össze a budapesti munkásság helyzetét: soha súlyosabb viszonyokkal nem küzdöttek a szervezetek, mint az utóbbi hónapokban. Budapesten és környékén százhatvanezerre rúg azok száma, akik nem jutnak munkához. A munkanélküli-segély megszűnt. A szakszervezetek által nyújtott, alapszabályszerű segély nem enyhíti a nélkülözést … Több szervezetet, különösen az állami alkalmazottak szervezeteit, felfüggesztették. A régi ipari munkások szervezetei azonban igyekeznek menteni, ami menthető … Budapesten egyelőre megtűrik a szakszervezeteket, vidéken bezáratják fiókjaikat, a tisztségviselőket internálják.

A munkásosztály így teljesen kiszolgáltatott a tőkéseknek, a mezőgazdasági dolgozók széles tömege a birtokosoknak. Elégedetlen a szegényparasztság, sőt a módos gazdák is, akiktől Horthyék erőszakkal viszik el termékeiket. A katonai vezérkar parancsára rekvirálnak mindenfelé. Az előírt mennyiséget onnan veszik el, ahol találják.

Simonyi-Semadam miniszterelnöki bemutatkozó beszédében mindenért, ami rossz az országban, az 1918-as polgári forradalmat, illetve a Tanácsköztársaságot okolja. Elmarasztalja a kilencven százalékban „vörös örvénybe jutott” munkásosztályt, amíg az „le nem mond a marxizmus eszméiről, az osztályharcról”. Az új miniszterelnök nehéz helyzetbe kerül, amikor a KNEP követelésére fel kell olvasnia a Párizsban tárgyaló békeküldöttség fejének, gróf Apponyi Albertnek a levelét, hogy lemond megbízatásáról, amennyiben nem teremtik meg a konszolidációt.

Közvetve vádlevél ez a kormányzó ellen is. Simonyi-Semadam mentegetőzik. Azt magyarázza, hogy a Nemzeti Hadsereg ruhájába öltözött provokátorok követik el a kilengéseket. Megígéri: a kormány mindent elkövet a rendbontók letartóztatására. Két jelentős gazdasági intézkedést is ígér: az infláció sürgős megszüntetését és a földreformot.

A pénzügyi intézkedések, amelyeket a dolgozó nép hátrányára hajtanak végre, csak hetekig tartó javulást hoznak. A földreform megvalósítása már a bejelentéskor elbukik. Még a Kisgazdapárt sem veszi komolyan a reformot.

Simonyi-Semadam képtelen betartani konszolidációs ígéreteit. Mindenki tudja: a kormányzó tiszti csoportjához tartozók letartóztatásához nemhogy a kormányzónak nincs hatalma, a fővezérnek sem. Horthy elnéző azok iránt, akiknek a kormányzóvá választását köszönheti. A közvélemény hasonlóan értékeli a miniszterelnök ama bejelentését is, hogy megszűnik a katonai diktatúra legfőbb szerve, a fővezérség. Köztudomású már, hogy mindössze Vezérkari főnökségre keresztelték át. A katonai diktatúra alapjában véve továbbra is fennmarad. Az állam és társadalmi élet minden ágára továbbra is döntő befolyást gyakorolnak a fővezérség helyébe lépő Vezérkar, a tiszti különítmények, a MOVE, az Ébredő Magyarok Egyesülete. Az új kormány emiatt nem tudja megvalósítani a konszolidációt.

A Szociáldemokrata Párt vezetői továbbra is elvtelen politikát folytatnak. Pedig a Nemzetközi Szállítómunkás Szövetség határozata az ellenforradalmi Magyarország teljes szállítási bojkottjáról, amelyet rövidesen a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség jóváhagy, komoly fegyver lehetne a kezükben. Nem élnek vele. A Népszavá-ban még csak nem is említik a határozatot, melyet a polgári lapok közölnek. Nem használják fel érvként a határozatot a Kisgazdapárttal és a Simonyi-Semadam miniszterelnökkel folytatott tárgyalásaikon sem.

A Szociáldemokraták a KNEP Friedrich-Beniczky szárnyával kötött egyezményüket Friedrich bukásával érvénytelennek tekintik. Bizonyosak abban, hogy az erősen legyengült KNEP helyett a tiszántúli kiegészítő választásokon a kisgazdák kerülnek fölénybe, és most a Kisgazdapárt vezetőivel – Rubinek Gyulával, Nagyatádi Szabó Istvánnal – óhajtanak szövetkezni. Négy nap múlva azonban felajánlják szolgálataikat Simonyi-Semadam miniszterelnöknek. Bejelentik: a Szociáldemokrata Párt részt kíván venni a konszolidációban, kész elősegíteni a keresztény nemzeti állam felépítését. Kérik, hogy cserébe a kormány akadályozza meg a szakszervezetek üldözését, engedélyezzék törvényes működésüket, engedjék szabadon a nem kommunista letartóztatottakat.

Simonyi-Semadam nem cáfolja a börtönbe vetettek, internáltak hatvanezres létszámát, de nem tesz ígéretet az üldözések csökkentésére. Hangoztatja: ő a megértés híve, örül a Szociáldemokrata Párt közeledési szándékának, de nem tud megbízni bennük.

A szociáldemokrata vezetők tárgyalásai a két párttal, akárcsak Horthy kormányzóval, egyelőre nem vezetnek tehát eredményre. A kormány – többek között – arra törekszik, hogy megerősítve a különféle elnevezésű keresztényszocialista és nemzeti cégérű munkáspártokat és álszakszervezeteket, felszámolja a Szociáldemokrata Pártot és vele a valódi szakszervezeteket.

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: A magyar függetlenségi mozgalom 1936-1945 – Kállai Gyula)

5. Változások a pártok egymáshoz való viszonyában.
Kül- és belpolitikai tényezők hatása
az ellenzéki pártok állásfoglalására

A Szovjetunió elleni hadüzenet Magyarország politikai életében lényeges változásokat idézett elő. E változások a pártok egymáshoz való viszonyában, a háborúval kapcsolatos állásfoglalásaiban és a néptömegek politikai aktivitásában nyilvánultak meg.

A Szovjetunió elleni hadüzenet után mindenekelőtt megváltozott a nemzetiszocialista pártok viszonya a háborús kormányhoz.

1939-ben a nyilasok még azzal törtek előre a választásokon, hogy a kormány „ellenzéke” voltak. A Szovjetunió elleni hadüzenet után azonban „ellenzékieskedésük” módosult. A nyilas képviselők egy tekintélyes csoportja kivált a Nyilaskeresztes Pártból. A disszidensek elítélték a Szálasi-féle „totális megoldást”, a „hatalom megragadását” és a szociális demagógia módszereit, s az Imrédy Béla és a gróf Pálffy Fidél vezetése alatt álló csoportokkal szövetségre lépve megteremtették „a magyarok nemzetiszocializmusát” képviselő új fasiszta pártot. Az utcai demagógiáról áttértek a szalondemagógiára. A frontáttörés helyett készenlétbe helyezték erőiket a remélt alkotmányos kormányra jutás esetére. A cél a tömegekkel való frontális támadás helyett a vezető rétegekkel való kompromisszum lett. Pálffy Fidél a Magyarság című lapban nyíltan meg is mondta, miért volt szükség erre a taktikai fordulatra:

,,… egy ilyen áttörés és az ezzel járó megrázkódtatás nem állna érdekében annak a hatalomnak, amely ma egész Európát a bolsevizmustól véres és áldozatos harccal védi meg. A mai időkben a termelésnek akár csak egyheti megakadása, illetőleg abban beálló zavar mérhetetlen károkat okozhat … Az alkotmányos úton kívül tehát más kibontakozást nem látunk.”

Az Imrédy—Pálffy-féle nemzetiszocialista pártszövetséggel szemben Szálasi Nyilaskeresztes Pártja háttérbe szorult, s Imrédyék hangja a kormánypárt felé lényegesen megváltozott. Nem támadták többé a kormányt, hanem kijelentették: voltaképpen nem akarnak mást, mint hangsúlyozottan jobboldali kormányzatot. Az új nyilas front elítélte a hatalom átvételének erőszakos módszerét, hitet tett az alkotmány mellett, egyszóval felkínálkozott egy szélső jobboldali koalíció számára.

A Szovjetunió elleni háború megindulása után erősödött a jobboldali és fasiszta erők együttműködése, növekedett a magyar reakció egysége.

A megváltozott helyzetben a polgári ellenzéki pártok vezetői is kezdték felismerni, hogy politikájukban bizonyos változásokra van szükség. E pártok vezetői azonban nem azt kifogásolták, hogy Magyarország részt vesz a Szovjetunió elleni háborúban. Azt kifogásolták, hogy teljesen lekötik magukat Hitler mellett, aki az országot gyarmatosítani akarja, s akinek győzelmében különben sem hittek. Szerintük a magyar imperialista célkitűzések megvalósításának egyetlen járható útja az angolszász orientáció.

Az ellenzéki pártok politikájában az egység bizonyos fokú megteremtése irányában hatott az a körülmény is, hogy létrejött a Szovjetunió és az angolszász hatalmak koalíciója. Ez a körülmény az ellenzéki pártokra, amelyek kapcsolatban állottak az angolszász hatalmakkal, természetesen nem maradhatott hatás nélkül, s már egymagában is bizonyos kötelezettségeket rótt rájuk. Taktikai megfontolásokból a Szovjetunió és a kommunisták ellen addig folytatott rágalomhadjáratot és nyílt uszítást be kellett szüntetniük. Nem térhettek ki azelől sem, hogy a nemzeti függetlenségi politika szükségességét — legalábbis szavakban — elismerjék. Nem térhettek ki ezelől azért sem, mert a tömegek a fasizmus és a háború elleni harcban egyre inkább aktivizálódtak, s nem akarták tömegbefolyásukat elveszíteni, nem akartak teljesen elszigetelődni. Az ellenzéki pártok, bár nagyon enyhe formában, de kritizálni kezdték a kormány háborús politikáját. Bajcsy-Zsilinszky Endre 1941. november 21-én a parlamentben kijelentette: „Ha valaha a magyar nemzetet másokat szolgáló csatlósszerepre akarná bárki felhasználni a nagy német nép ellen, én éppúgy ellene fordulnék, mint ahogy ellene vagyok minden gondolatnak és elképzelésnek, amely a németek mellett kívánná csatlósszerepre szorítani a magyart, bárki ellen.” Amikor Bárdossy bejelentette a parlamentben a hadiállapot beálltát Magyarország és az Amerikai Egyesült Államok között, a független kisgazdapárti képviselők tiltakozásuk jeléül kivonultak az ülésteremből.

A Szociáldemokrata Pártban a szovjet—német háború kitörése után a tagság soraiban komoly balratolódás következett be. Erősödött a forradalmi baloldal kialakulásának folyamata.

A fenti körülmények együttes hatására a Szociáldemokrata Párt vezetősége is kénytelen volt a kommunisták javaslataival szemben tanúsított addigi mereven elutasító álláspontján változtatni, bizonyos engedményeket tenni, s legalább szavakban elismerni az antifasiszta nemzeti függetlenségi népfront helyességét és szükségességét. Ennek jeléül és egyben eredményeként a párt vezetésében erősödtek a baloldali erők.

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!