MÁSODIK RÉSZ
(idézet: Horthy – Vas Zoltán)
Ez évben Magyarországon kormányhatóságilag tilos május 1-e megünneplése. Simonyi-Semadam miniszterelnök utasítása rögzíti: az elmúlt események következtében megrendült közállapotok még mindig nem jutottak nyugvópontra … A forradalmi irányzat elfojtására, a kormány szembehelyezkedik minden olyan cselekménnyel, amely „a május 1-én szokásban volt gyűlések és egyéb összejövetelek vagy ünnepségek révén kedvező alkalmat nyújthat a nemzeti és társadalomellenes elemeknek arra, hogy a lezajlott forradalmak hatása alatt álló tömegeket a társadalmi megértés és béke megbontására izgassák” …
A rendelet végrehajtására a belügyminiszter és a honvédelmi miniszter mint polgárháborús hadműveletre készül. Mozgósítják a hadsereget, a különítményeket, a csendőrséget, rendőrséget. Az ország területén minden fegyveres erőt alárendelnek a területileg illetékes katonai körletparancsnokságoknak, illetőleg állomásparancsnokságnak. Magánépületeket, üzemben nem levő gyárakat, lakatlan kastélyokat vesznek igénybe, amelyekben „ideiglenesen elhelyezik” a veszélyes kommunistagyanúsakat. Május 1-én Budapesten tizenkétezer rendőri felügyelet alatt álló munkás és értelmiségi kizárólag munkahelyére távozhat a lakásáról.
Arra mégsem szánja el magát a kormány, hogy megtiltsa a május 1-i munkabeszüntetéseket. Ilyen rendelet amúgy is sikertelen lenne. A munkásosztály követelésére a szakszervezetek felhívnak a május 1-i sztrájkok megszervezésére, bár a kormány és a keresztényszocialisták hazafiatian cselekedetnek bélyegzik.
Budapest főkapitánya jelenti a belügyminiszternek: Csaknem teljes a sztrájk a nagy gyárakban, a kisebb üzemekben sem igen dolgoznak. A budai hegyek megtelnek illegálisan gyülekező, ünneplő kirándulókkal. Nem jelenik meg egyetlen napilap sem.
A különítményesek május 1-e után sem engedik el a letartóztatottakat. Dömötör Mihály, a Simonyi-Semadam-kormány belügyminisztere, Soós honvédelmi miniszterhez írt levelében kénytelen megállapítani: az internálás kizárólag rendőri funkció. Ilyen irányú tevékenységhez a katonaságnak semmi joga. Kéri a minisztert: mivel az ilyen durva, a törvényekkel teljesen ellenkező eljárás a legnagyobb visszatetszést szüli, a katonaság a jövőben semmi néven nevezendő ilyen akciót ne csináljon. Különösen óvatosnak kell lenni azért, mivel francia és angol antantmisszió látogatja az internáló táborokat …
Újabb mészárlásokat is elkövetnek a különítményesek.
A szegedi vadászzászlóalj százfőnyi letartóztatottat küld a hajmáskéri büntetőtáborba, de csak hetvenketten érkeznek oda.
A Törökszentmiklóson állomásozó lovasszakasz május 1-e alkalmából a községből tizenegy volt vöröskatonát hurcol el. Kalmár József letartóztatottról jelentik a táborban, hogy futásnak eredt. A lovas járőrfedezet üldözőbe vette. Mihamar utolérve, dulakodás fejlődött ki köztük, amikor is nevezett, még mindig szökésre gondolva, ide-oda szaladgált. A dulakodás hevében a lovak lábai alá került, azok összevissza tiporták. Nevezettet a szakaszparancsnok a Schwarz-majorban még aznap elásatta, hogy ne zavarja a község nyugalmát. A szolnoki törvényszék fogházából a Prónay-különítmény járőre április 28-án – hivatalos írások alapján – magával visz tizenkilenc politikai foglyot. Másnap jelenti: a foglyok szállítás közben fellázadtak őreik ellen, mire valamennyit megölték; a helyszínen elföldelték.
Budapesten is sokan eltűnnek. Nemcsak a haladás embereit gyilkolják. Országos szóbeszéd tárgya, hogy a különítményesek zsarolnak, fosztogatnak, pénzért gyilkolnak. Prónayék budapesti főhadiszállásának, a nagykörúti Britannia Szállodának a környékét messze elkerülik a járókelők.
A magyarországi tömeggyilkosságok külföldi hatására a szociáldemokrata vezetés alatt álló és a II. Internacionáléval együttműködő Szakszervezetek Nemzetközi Szövetsége most már hivatalosan tiltakozik a magyar kormánynál, valamint a győztes hatalmak kezdeményezésére alakult Népszövetség Legfelsőbb Tanácsánál: „Amióta a Horthy-ellenforradalom Magyarországon magához ragadta a kormányt, a munkásmozgalom olyan elnyomásnak és üldözésnek van kitéve, amelyhez foghatóra nincs példa a munkásmozgalom történetében, és amely messze felülmúlja a hajdani orosz cárizmus minden gaztettét. Összesen ötvenezer nőt és férfit internáltak, fogtak el. A foglyokat a legkegyetlenebb és legrafináltabb módon kínozzák. A tiszti bandák sok ezer embert minden előzetes eljárás nélkül lemészároltak. Ezrek pusztulnak el lassú éhhalállal a silány táplálkozás és betegségek miatt. A reakciós tiszti különítmények mindenhatók. Aki a kezükbe kerül, elveszett …”
A Szakszervezetek Nemzetközi Szövetsége követeli: a magyar kormány és a Népszövetség tegye meg a szükséges intézkedéseket e rémtettek megszüntetésére. Amennyiben nem tennék meg, a Szakszervezetek Nemzetközi Szövetsége a legközelebbi elnökségi ülésen fontolóra veszi, hogy a magyarországi Horthy-féle keresztény kurzus megbuktatása érdekében felhívja valamennyi állam, szervezett munkásságát: helyezzék Magyarországot teljes bojkott alá. Megszakíttatnak Magyarországgal minden forgalmat. Sem szén, sem nyersanyag, egyetlen levél vagy távirat sem jut el akkor Horthy-Magyarországra.
A konszolidációs politika hívei aggodalommal mérlegelik a Szakszervezetek Nemzetközi Szövetsége által bejelenteni szándékolt, teljes bojkott lehetőségét; ennek rendkívül súlyos gazdasági és politikai következményeit. Különösen, hogy a keresztény kurzusnak minden erőfeszítése ellenére sem sikerült jelentős tömegbázist teremtenie a munkásság körében. A kormány május 6-án megkapja az antanthatalmaktól a magyar békeszerződés igen súlyos feltételeket tartalmazó, végleges szövegét. Ezen a konszolidáció hívei csak úgy remélnek enyhíteni, ha a szovjetellenes háborúban való részvételük mellett le tudják csillapítani a fehérterror miatt felháborodott nemzetközi közvéleményt. Tehetetlenek azonban a katonai klikkel és az EKSZ vezetőivel szemben. Ezek – panaszolja Simonyi-Semadam miniszterelnök Bethlennek – oly beképzeltek, hogy a kormány gondjaiból semmit sem ismernek el. Pedig a konszolidáció hívei is örvendenek a szovjetellenes intervenció átmeneti sikerének.
Soós honvédelmi miniszter is hiába kéri a kormányzót: segítse őt, hogy rendet teremthessen. Hasztalan lép fel a kormányzó rossz szelleme, Gömbös ellen. Hiába írja a kormányzónak, hogy Gömbös elnökletével a MOVE nem alapszabályainak megfelelően munkálkodik. A pártpolitika kizárása mellett a tagok erkölcsi és anyagi érdekeit kellene védenie – hangsúlyozza Soós de nem ezt teszi. A katonai fegyelmet ássa alá. A katonai fegyelemmel ellenkező módon bírálja a kinevezéseket, ad a tiszteknek katonai tevékenységükre vonatkozó parancsokat, holott ilyent csak fölöttes elöljáró parancsnokaiktól kaphatnak. Gömbös jogtalanul nyilatkozik a hadsereg nevében …
A honvédelmi miniszter felveti azt is, hogy Gömbös az egész országra kiterjedő, titkos kémszolgálatot szervez. Egyik tiszttel figyelteti a másikat; a jelentéseket önmagának küldeti meg. A tagok feltétlen engedelmességet fogadnak a MOVE elnökének. Mindezért Soós tábornok kéri a MOVE sürgős megrendszabályozását. A kormányzó megkapja a honvédelmi miniszter felterjesztését, de nem intézkedik.
A vezérkar kémelhárító és propagandaosztályának főnöke, Horthy egyik kedvence és bizalmasa, a katonai klikk és az EKSZ egyik vezetője, Kozma Miklós jegyzi fel: a Nemzet- és Vörösvédelmi Szervezet az ő ötletéből született, még Szegeden. A fővezérség II/B irányítása mellett, amelynek ő a főnöke, Siófokon kezdte el a munkát. Minden körletparancsnokság kapott egy nagyobb, minden megye egy kisebb nemzetvédelmi osztályt. Az utóbbinak alárendelték a járási nemzetvédelmi tiszteket. Pénzdotációjukat rendszeresen beállították az ország költségvetésébe. Feladatuk: mindenre kiterjedő belső hírszolgálat, nemzeti és keresztény propaganda, militarista propaganda, sajtó, egyszóval minden, aminek a közhangulatra befolyása lehet. Így tartják például bizalmas nyilvántartásban a közéletben szereplők – és szerepelni szándékozók – múltját és jelenét. Mindez – írja Kozma – normális időkben erős beavatkozás a szabadságjogokba, és spicliszisztéma. Szóval: mindent tudnak, ami az országban történik – dicsekszik Kozma. Speciel a MOVE a legtöbbet neki köszönhet. A Dunántúl megszervezését az ő osztályába beosztott urak csinálták. Minden költségüket ő fedezte, és mindezt Soós akarata ellenére. A MOVÉ-t gazdaságilag abból a súlyos összegből alapozta meg Gömbös, amit ő juttatott neki, csupa olyan akciókból, amelyet az ő osztálya vezetett. Súlyos száz- és százezrek voltak … A Nemzet- és Vörösvédelmi Szervezet tulajdonképpen a gerinc, melyhez a MOVE és egyéb egyletek alkotják a tömeget …
A titkos szervezet létezéséről mindenki tud az országban. Az ellenforradalmi rendszer olyan fegyvere ez, amitől még Horthy hívei közül is sokan rettegnek. A Simonyi-Semadam-kormány egységesen követeli megszüntetését. A katonai klikk által befolyásolt kormányzó azonban továbbra is fenntartja a szervezetet, azzal, hogy ez az ország legfőbb eszköze a bolsevizmus elleni hazai és külföldi harcokban. A minisztertanács mégis utasítja Soós honvédelmi minisztert a Nemzet- és Vörösvédelmi Szervezet feloszlatására. Annyira éles a vita, hogy a kormányzó is részt vesz a legközelebbi minisztertanácsi ülésen, de megállapodásra nem jutnak.
Soós kompromisszumra törekszik. A vezérkar főnökével egyetértésben, a titkos szervezet helyett olyan központi szervet óhajt létesíteni, amely katonai vezetés alatt hathatós és céltudatos intézkedéseket hoz a vörösagitáció ellen. Kizárja ugyanakkor az egyéni akciókat, melyek gyakran túlkapásokra vezettek, ártván a hadsereg tekintélyének.
A kormányzó elfogadja a tervezetet. Soós miniszter elkészíti a minisztertanácsi előterjesztést. Utal a még nem tökéletesen megszilárdult hazai állapotokra, a fennálló kommunista veszélyre. Egységes és célravezető megoldást kíván tehát – úgymond – a bolsevizmus elleni harcra. Külföldön, Angliában, Hollandiában már mindenütt megalakultak a részben állami segélyben részesülő, antibolsevista szervek. Szükségesnek látja ilyen központi szerv létesítését Magyarországon is, mert különben csak gerillaharc folyna, kevés sikerrel, amilyen a közelmúltban néhány budapesti kommunista szervezet felfedése volt.
Javasolja a minisztertanácsnak: egy központban egyesítsék mindazon állami szerveket, amelyek a különféle állami hivatalokban a vörösveszedelem ellen működnek. E központi szerv lenne hivatva és képesítve arra, hogy az ország belterületén csakúgy, mint a külfölddel való összeköttetésben, a bolsevizmus ellen irányuló, nagy fontosságú akciót irányítsa. Hangsúlyozza: a katonák részéről elkövetett túlkapásokat, hatásköri súrlódásokat, más kilengéseket is csak akkor áll módjában megszüntetni, ha központi katonai kézbe kerül a vörösök elleni védelem.
Dömötör belügyminiszter a konszolidációt óhajtó kormány felfogását fejti ki, amikor a minisztertanács ülésén elmondja: nem tartja helyesnek a megszervezendő vörösvédelmi szervezet katonai vezetés alá állítását. Ez szerinte rendőrségi feladat. Így dönt a minisztertanács is, mert úgy látja: a Vörösvédelmi Központ nem lenne más, mint a Nemzet- és Vörösvédelmi Szervezet átmentése új néven és nagyobb hatalommal.
A kormányzó utasítására Soós még egyszer a minisztertanács elé terjeszti a javaslatot, de az ismét elutasítja. Horthy ekkor a saját elnökletével úgynevezett koronatanácsot tart, hogy ezen ne csak a kormány, hanem a politikai előkelőségek, köztük Bethlen és Gömbös is részt vehessenek.
Ez a tanácskozás sem hoz eredményt. A minisztertanács kitart a maga álláspontján. Változatlanul követeli a Nemzet- és Vörösvédelmi Szervezet felosztását. Erre a kormányzó a kormány elkergetésével fenyegetőzik. Bethlen közvetít, de mindig azzal a céllal, hogy érvényesítse a saját politikáját és elképzeléseit miniszterelnökségére vonatkozóan.
A konszolidációs politika országosan vitatott, legdöntőbb kérdése mégis: a béketárgyalások. Aláírják-e végül a magyar békedelegáció által ünnepélyesen elutasított, de az antanthatalmak által 1920. május 6-án a magyar kormányhoz eljuttatott békedekrétumot?
Apponyi gróf Párizsban megkísérli enyhíteni a békefeltételeket, de az antanthatalmak tanácsa éppen csak meghallgatja tiltakozását. Ígéreteivel az antant ekkor már annyira elkötelezett az Ausztria-Magyarországból kivált utódállamok – Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia – felé, hogy a magyar békeszerződés egyes igazságtalan rendelkezésein nem változtat.
A kísérőlevél azonban, amelyet Millerand, a békekonferencia elnöke, a békeszerződés szövegével együtt átnyújt a magyar békedelegációnak, bizonyos mértékig mégis tükrözi a francia-magyar tárgyalásokat. A határok esetleges módosítását a franciák elvileg lehetségesnek tartják, apró kiigazításokkal.
Az ellenforradalmi propaganda úgy állítja be a magyar közvélemény előtt a kísérőlevelet, mint amely a békeszerződés végrehajtására vonatkozóan Magyarországra nézve kedvezményeket jelent. Remélhető, hogy a békeszerződés során egyes rendelkezések nem fognak merev alkalmazást nyerni.
A békeszerződés közeli aláírásával az uralkodó osztályok, amelyek a világháború előtti politikájukkal és a világháborúban való részvételükkel Trianont tulajdonképpen okozták, soviniszta uszításba kezdenek. A békefeltételekért nem a magyar uralkodó osztályok évszázados elnyomó politikáját, nem az 1914-18-as világháborút kirobbantó német-osztrák-magyar imperialista politikát, hanem a Károlyi-forradalmat és a Tanácsköztársaságot hibáztatják. Igyekeznek elhitetni, hogy a békeszerződés súlyos határozatai a proletárdiktatúra miatt sújtják az országot. Vádolják azt a Tanácsköztársaságot, amelynek Vörös Hadserege Magyarország igazi függetlenségéért, az igazi békéért harcolt. A magyar uralkodó osztályok vették igénybe az antant fegyveres segítségét, hogy visszaszerezhessék a nép feletti uralmukat, és most Trianon az ára a segítségnek.
Gömbösék és a katonai klikk szélsőjobboldali lapjai uszítanak a leghangosabban a béke aláírása ellen. Azt híresztelik, hogy Magyarországot a nyugati demokráciák azért büntetik Trianonnal, mert keresztény ország. Féktelen szólamokkal hirdetik Nagy-Magyarország fegyveres visszaszerzésének politikáját, amivel megbékíthetetlen ellenféllé teszik a szomszédos országokat.
Horthy kormányzó is ellenzi a békeszerződés aláírását. A konszolidáció hívei – köztük Bethlen – a békeszerződés elfogadását javasolják. Ők is rendkívül sérelmesnek találják a feltételeket, de abból indulnak ki: mindent meg kell tenni a nagytőke és nagybirtok uralmának megszilárdításáért. Ezért folytatják egyre behatóbban a francia orientációs külpolitikai tárgyalásokat is, s hogy ezen az alapon bekapcsolódhassanak az antanthatalmak szovjetellenes háborújába.
Közben Gömbös, aki saját hatalmi törekvései érdekében hónapokkal ezelőtt valósággal beerőszakolta magát a Kisgazdapártba, ennek képviselőjelöltjeként fellépni készül a román hadsereg távozásával felszabadult Tiszántúlon. A június 15-ére kitűzött választásokon, Törökszentmiklóson hirdeti meg szabad királyválasztó programját. Gömbös leendő megválasztása nem kétséges. Törökszentmiklóson állomásozik Prónay egyik különítménye: nincs, aki meg merné kockáztatni, hogy fellépjen Gömbös ellenjelöltjeként.
A korszak legendákat költő történetírása nemcsak a kormányzót, Gömböst is idealizálja. Életrajzírója arról ír: Gömbös a kormányzóválasztás után elkíséri Horthyt vidéki útjaira, amelyeken közvetlen érintkezést keres a magyar földdel és a magyar néppel. Végigjárják az Alföld nagy városait. Gömbös ezután kihallgatáson jelenik meg az államfő előtt, és kifejti azokat a vezető gondolatokat, amelyeknek az új Magyarország megteremtését irányítaniuk kell. Politikai elgondolásának hármas tengelye: a határozott keresztény irány, a jó földbirtokpolitika és céltudatos szociális politika. E tervezetben benne rejlenek későbbi politikájának vezérmotívumai is.
Az életrajzíró elmondja még Gömbösről: ha valamire büszke, úgy elsősorban arra, hogy ő szervezte meg és juttatta diadalra az ellenforradalmat. Fellép képviselőjelöltnek, mert tekintélye és befolyása megnövekedett. Rájött arra, hogy ő, a vezérkari százados, aki az 1914-18-as világháború minden kálváriáját végigjárta, a rettenetes iramban rohanó évek és események során messze kilendült a katonai pálya szabályainak ellipsziséből. Régóta látja: „az olyan ember, aki elhivatottságot érez magában, aki a megcsonkított magyarság tragikus napjaiban cselekedni akar nemzetéért, nem maradhat meg az összezsugorodott hadsereg kereteiben”. Ott nem fejtheti ki a benne feszülő energiákat, érzi hivatása szózatát, és cselekedni akar …
Egy másik életrajzi változat szerint Gömbös képviselőjelöltségének előzménye az – amit ellenségei kárörömmel néznek -: hogy az antant nyomására a tényleges tiszteket máról holnapra kitiltják a MOVÉ-ból. Ezzel nemcsak a MOVE veszít sokat ütőerejéből; Gömbösnek is észre kell vennie, hogy más eszközöket kénytelen igénybe venni céljai eléréséért. Ekkor dönt úgy, hogy politikai pályára tér.
„Inkább az antant nyomására” – állapítja meg az életrajzíró. Az igazság persze az, hogy az aktív tisztek nagy része legitimista, és ellenzi Gömbös MOVE-politikáját. Soós honvédelmi miniszter útján keresztülviszik a kormányzónál a rendelkezést, hogy aktív tiszt ne lehessen a MOVE tagja.
Bizalmas társaságban Gömbös munkatársai és barátai közül is egyre többen nyilatkoznak lebecsülően vezérükről. Prónay e napokban úgy emlegeti már Gömböst, mint munkára és szervezésre képtelen, érzék nélküli, tehetségtelen, szürke egyéniséget.
Mi akkor Gömbös vezérségének a titka? Egyik ellenfele úgy jellemzi: Gömbös az, aki minduntalan feltűnik a kormányzó várbeli otthonának belső termeiben. Otthonosan mozog, nyit be minden ajtón. Ha valaki találkozik vele, közel hajol az illető füléhez, suttogóra fogja szavát, és mint valami nagy titkot, közli: most jön őfőméltóságától. Az államfő iránti hódolat extázisában, félig lehunyt szemmel, áhítatos arccal ejti ki a szavakat, azután elújságolja, milyen aktuális politikai ügyben kért tőle tanácsot a kormányzó. Vagy a kormányzó véleményét közli, természetesen szigorúan bizalmasan: államügyekről, emberekről. Mindig úgy, hogy saját személyének fontossága el ne homályosuljon. Bármit mond, állításait sohasem cáfolja meg senki. A kormányzó legfőbb bizalmasának tekintik. Egyre többen veszik körül hízelkedő mosollyal; igyekeznek a kedvében járni. Mások félnek bosszújától, hiszen köztudomású, hogy Friedrich volt miniszterelnököt Horthy kormányzó jóváhagyásával ő juttatta a vádlottak padjára.
Gömbös hatalmának titka, hogy mindig sokkal többnek tudja magát mutatni, mint ami valójában. Horthy is ilyennek látja. Ismételten, többek előtt törtetőnek nevezi, csúfolja, mégis egyik legfőbb tanácsadójának fogadja el. Ha egy nap nem látja Gömböst, már másnap hívatja. Kedveli, mert mindig van valami ötlete, amit Horthy a sajátjaként felhasználhat.
Gömbös hivatalos életrajzírója többször említ erre példát. Gömbös – még Szegeden – miként tette meg Horthyt a MOVE díszelnökének, szervezte meg Horthy első nyilvános politikai szereplését, fogalmazta beszédeit. Az életrajzíró elérzékenyülten arról ír: a lelkes tömeg még ünnepli a MOVE újonnan megválasztott országos díszelnökét, Horthy Miklóst, amikor egy fekete ruhás férfi megy már az utcán egyedül … Egy férfi, aki mindezt megrendezte. Aki ennek az ünnepélynek, fénynek, lelkesedésnek minden atomját ezernyi gonddal, fáradsággal összeállította. Amikor aratni kellene a babért, részt kérni a dicsőségből, szerényen csöndben eltűnik … Ez a fekete ruhás férfi: Gömbös Gyula … Hasonlóan cselekszik, amikor arról esik szó: kinek az érdeme a Nemzeti Hadsereg megteremtése, nem tart jogot a dicsőségre, hogy ezt ő teremtette meg. Azt tette, amit tennie kellett. Hű szolgálója a főméltóságú kormányzó úrnak.
Gömbös látszólag szerényen, önfeláldozást színlelve tenné meg Horthyt akár nemzeti királynak is, hogy mellette első ember legyen.
Valójában Gömbös a szegedi ellenforradalmi szervezkedés óta hű kiszolgálója, de egyben számos tekintetben főnöke Horthynak. Az egyre inkább önállósuló Horthy e helyzetben kezdi mind terhesebbnek találni gyámkodását. Bethlen is igyekszik Gömböst szívós elhatározással kiszorítani Horthy mellől: a miniszterelnökségre pályázik.
A szabad királyválasztó Gömbössel ellentétben, Bethlen a királykérdés hosszú lejáratú elhalasztásának a híve. Megnyugtatni kívánja ezzel mind a szabad királyválasztókat, mind a legitimistákat, hogy ne provokálják egymást a sietséggel. Kár lenne meghiúsítani a király hazahozatalát – biztatja a legitimistákat. Ígéri nekik, hogy Horthy az ő miniszterelnöksége hatására megőrzi Károly király számára a trónt. Időt nyernek a halasztással a szabad királyválasztók – biztatja őket is. Gömbös-Eckhardték felé ugyancsak kacsingat: bízzanak benne és politikájában.
Prónay írja naplójában: – Bethlennek azzal sikerült egyre inkább Horthy kormányzó bizalmába férkőznie, hogy felesége, Bethlen Margit grófnő, mindennapos vendég Horthyék lakásán. Lebilincseli megjelenésével a kormányzót, megnyeri őt férje és klikkje – gróf Teleki, gróf Bánffy, erdélyi nagybirtokos társai – politikájának.
Amikor Horthy meglátogatja Prónayt a kaszárnyában, már az erőskezű Bethlen-kormány szükségességét fejtegeti. Prónay örül, hogy Bethlen ilyen nagy befolyásra tesz szert a kormányzónál, Ők mint ellenforradalmárok ezt a nagy adut – Bethlen miniszterelnökségét – úgy képzelik el, mint egy meg nem alkuvó nemzeti irányzatot, amely végez a „liberális destrukcióval”, a „zsidók hatalmával”, „megfékezi a szabadkőművességnek az ország fejlődésére nehezedő káros befolyását”. Vagyis: ha törik, ha szakad, Bethlen a „szegedi gondolat” megvalósítója lesz.
Valójában Bethlen a Gömbös-féle katonai diktatúrás program ellenzőjeként lép fel, a saját konszolidációs politikájával. Ennek igyekszik megnyerni a kormányzót, a pártokat, a nemzetgyűlést. Pártalapítást kezdeményez ennek érdekében azokból az ő programját, a két párt egyesítését követő, KNEP és kisgazdapárti, ahogyan nevezik: disszidens képviselőkből, akik április közepén kiléptek addigi pártkötelékeikből.
1920. május 17-én gróf Teleki, gróf Klebelsberg, gróf Sigray, őrgróf Pallavicini és mások, összesen tizenkilenc volt disszidens, megalakítják az Egyesült Keresztény Nemzeti Földműves Pártot. Bethlen taktikából, hogy továbbra is pártonkívüliként szerepelhessen, nem lép be az új pártba. Többségében a disszidensek pártja legitimista. Akadnak köztük szabad királyválasztók is. Ezzel Bethlen a hatalomféltő kormányzót, a szabad királyválasztókat és a legitimistákat akarja egyaránt megnyerni politikájának, hogy mindannyiuknak előnyös a konszolidáció megvalósulásáig elhalasztani a királykérdés megoldását.
E programmal lép fel képviselőjelöltként a közelgő tiszántúli választásokon. Mégis, hogy elbuktassák, a legitimista KNEP és a szabad királyválasztó Kisgazdapárt is jelöltet állít vele szemben. Egyaránt félnek Horthy-Gömbös katonai diktatúrájától és Horthy-Bethlen-Gömbös esetleges szövetségétől.
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
Fotó: Orosz Külügyminisztérium
Fotó: Az Orosz Föderáció Védelmi Minisztériuma által készített „Vostok2018-37” a CC BY 4.0 licenccel rendelkezik.
Fotó: 
Fotó: Youtube
