MÁSODIK RÉSZ
(idézet: Horthy – Vas Zoltán)
Számos ellentétes tényező okoz politikai zűrzavart. Ilyenek: Bethlen vagy Gömbösék hatása a kormányzóra. Szabad királyválasztás vagy legitimizmus. Gömbösék vagy Friedrichék puccsa. Összefügg ezzel a kétszínű politikát folytató Horthy félelme: hogy Károly király levele és állásfoglalása következtében elveszti hatalmát. Eldöntésre vár az is: német, francia vagy angol orientációjú legyen-e a magyar külpolitika. Különösen hogy folytatódnak a francia-magyar tárgyalások. Bekapcsolódnak ebbe ekkor már a francia és a magyar vezérkar megbízottai.
A franciák, amíg nem tudnak a Bauer ezredes és Horthy megállapodásáról, kölcsönösen bizalmas légkörben tárgyalnak. Trebitsch-Lincoln árulásával május 18-án hivatalos nyilatkozatot kívánnak a magyar féltől. Fouchet budapesti francia főmegbízott átnyújtja kormánya titkos deklarációját Horthy kormányzónak. Készek elősegíteni a magyar békefeltételek népsújtó és gazdasági igazságtalanságainak jóvátételét, de tudni akarják, megadja-e a magyar kormány a kért engedményeket a Schneider-Creuzot tőkéscsoportnak. Azaz: a magyar állam átengedi-e kilencvenévi időtartamra a francia részvénytársaságnak az ország összes vasútvonalát, vasúti anyagát, a külön jegyzékben felsorolt bányákat, nehézipari gyártelepeket, vasműveket, a Hitelbank részvénytöbbségét? Megengedik-e, hogy Franciaország szabadkikötőt építsen Csepel-szigeten?
Fouchet deklarációjának megvitatására megjelenik Horthynál Simonyi-Semadam miniszterelnök, gróf Teleki külügyminiszter, Haller közoktatásügyi miniszter, Rubinek földművelésügyi miniszter, báró Korányi pénzügyminiszter, Emich kereskedelemügyi miniszter. A kormányzó nem meri az értekezletre meghívni az eddig általa pártolt Bauer ezredessel titkos egyezményben leszögezett, német orientációs politika és gazdaságpolitika képviselőit. Meghívja ellenben Bethlent és a legitimisták vezetőit, Rakovszky Istvánt, a nemzetgyűlés elnökét, gróf Apponyi Albertet, gróf Andrássy Gyulát, gróf Csáky Imrét. Utóbbiak bíznak az előkelő francia vezetők Károly királynak tett bizalmas ígéreteiben, hogy elősegítik visszatérését a trónra, és hívei emiatt Magyarország francia orientációjú politikájának.
A magyar uralkodó osztályok Horthynál összegyűlt, döntően legitimista képviselői a francia segítség, országhatár-rendezési ígéretek, fegyverkezési kölcsönök, beruházások ellenében hajlandók a hatalmas gazdasági engedményekre. Jól tudják pedig, hogy a magyar nagytőkének jelentős befolyású német- és angolbarát része szembeszáll e tervvel.
Az értekezlet nyomán mégis Horthy, mintha nem is kötött volna titkos egyezséget Bauer ezredessel, a kormány előterjesztésére elfogadja Fouchet francia főmegbízott deklarációját. Az erről szóló hivatalos értesítést Simonyi-Semadam miniszterelnök, gróf Teleki külügyminiszter, báró Korányi pénzügyminiszter és Emich kereskedelemügyi miniszter írja alá.
Fouchet francia főmegbízott nem tartja elégségesnek a miniszterelnök és a miniszterek aláírását. Diplomataként, hivatalosan nem közli ennek indokát, de Teleki külügyminiszternek elárulja, mennyire furcsállja, hogy miközben a kormány vele tárgyal, a kormányzó német orientációjú egyezményre spekulál. Az államfő aláírását követeli a levélben.
A kétszínű politikát folytató és e tekintetben leleplezett kormányzó ilyen körülmények között kénytelen teljesíteni Fouchet követelését. Elismeri, hogy tudomással bír az illetékes miniszterek által aláírt levélről. A kormány ezen ténykedését helyesli.
Horthy ezzel is bizonyítja, hogy a francia nagytőke kiuzsorázó egysége szellemében – de ezt tenné Horthy a német vagy angol orientáció esetében is – mily könnyen áldozatul dobja az ország általános gazdasági fejlődésének érdekeit.
Máris bizonytalan azonban, hogy létrejön-e a francia-magyar megállapodás. A budapesti angol főmegbízott kormánya nevében a leghatározottabban tiltakozik a francia koncessziók megadása ellen.
Május végén Horthy kormányzó elnökletével tanácskozás kezdődik a szovjetellenes magyar-lengyel katonai szövetség elveiről és teendőiről.
A megbeszélésen, a kormányzó meghívására, a kormány illetékes tagjain és a Vezérkari főnökség vezető tisztjein kívül részt vesz Bethlen és Gömbös is. Valamennyien megegyeznek abban, hogy meg kell valósítani a szovjetellenes magyar-lengyel katonai szövetséget. Ez egyben Csehszlovákia ellen irányulna, amiről az antant felé mélységesen hallgatnak.
A reakciós Lengyelország és a fehérterror Magyarországa a jogcímet Csehszlovákia feltételezett megtámadásához, ennek erős politikai balratolódására alapozza. Ezzel akarják megerősíteni reakciós uralmukat.
A Tanácsköztársaság összeomlásával Horthyék az általuk megbízhatónak tartott parasztság soraiból szervezik újjá a hadsereget. E parasztkatonákat kínálják fel az antantnak a lengyel földbirtokos nagytőkés hatalom, az ukrán, az orosz „fehérek” megsegítésére, a csehszlovák demokrácia megdöntésére.
A magyar uralkodó osztályok, köztük a nagybirtokosok is jól tudják azonban, hogy e tervük – az intervenciós háborúban részvételükkel is megerősíteni itthoni uralmukat – végrehajthatatlan a magyarországi földreform nélkül.
A Magyarországgal szomszédos utódállamokban, elsősorban a magyar tulajdonú nagybirtok feloszlatásával, máris végrehajtották a földreformot. Ahhoz, hogy Horthyék részt vehessenek a szovjetellenes háborúban, Magyarországon is meg kell valósítani a földreformot. Le kell ezzel vezetniük a parasztság földet követelő széles mozgalmát. Megoldását különböző módokon és politikai célokkal programjába vette már megelőzően valamennyi párt. – Mindnyájan érezzük – állapítja meg még a nagybirtokosok egyesületének lapja, a Köztelek is -, hogy a földreform problémáján keresztül, ha azt kielégítően megoldani nem tudjuk, visszatérhet az egyelőre leszerelt izgalom és nyugtalanság, sőt visszatérhet az anarchia szelleme … – A lap azzal kapcsolatban jegyzi meg ezt, hogy az ellenforradalom első hónapjaiban a nagybirtok nem léphetett fel a paraszti erők földosztás-követelése ellen. Akkor a tőkés rend helyreállítása érdekében a nagybirtok – a Tanácsköztársaság egyik tévedését a maga módján korrigálva – kénytelen volt kielégítő földreformot ígérni.
A nagybirtokosok azonban csak taktikáznak. A valóságban mindennél fontosabbnak tartják, hogy valamiképp elodázzák – és végül elsikkasszák – a valóságos földreformot. A megkisebbedett Magyarország 1919 utáni földbirtok-megoszlásáról ekkor még csak hozzávetőleges adatok állnak rendelkezésre. Az országosan mintegy tizenhatmillió hold megművelt terület fele nyolcszáznegyvenezer fő tulajdona. Átlag családonként egy-egy hold. A másik fele tízezer-hétszáz birtokosé. Ebből kilencezer-hatszázharminc birtokosé a száztól ezer holdig terjedő birtok, összesen mintegy kétmillió-ötszázezer hold. Ezer-egynéhány birtokos tulajdona az ezer holdon felüli, összesen ötmillió-háromszázezer hold nagybirtok.
Weiss István, a korlátozott földreform híve, másfél évtized múltán, az 1920-as években végrehajtott földreform után írja A magyar falu füzetében: Magyarország szorul rá a legjobban egy komoly földreformra, hiszen nálunk a birtokelosztás a legantidemokratikusabb, leginkább középkori jellegű … A különböző Esterházyak több mint félmillió holdnyi birtoka, a Pallavicini hitbizomány ötvenezer, a Festetich-hitbizomány hatvankilencezer, az egri főkáptalan kilencvenezer holdja és a többi mamutbirtok a feudális közigazgatási, munka- és személyi viszonyok olyan tömegét jelentik, ami szinte lehetetlennek látszik. Számos községben a közigazgatást nem az állam, nem a község, hanem a földesúri hivatalnokok tartják kezükben. Tapasztaljuk a robotmunka különböző formáinak megőrzését, az urasági cselédek százezrekre menő tömegeinek, a magyar nemzet dolgos fiainak és leányainak olyan szolgai helyzetét, amely a jobbágyokétól nem sokban különbözik …
A törpebirtok sem ad elég munkát a tulajdonos családjának. Felszerelése elavult, a háború alatt tönkrement. Állatállománya megcsappant. Termelése még kevésbé eredményes, mint volt. Hogy egyáltalán megélhessenek, nagyobb földterülethez akarnak jutni. Hasonlóan a hárommillió fő földnélküli szegénység is, akik mint mezőgazdasági cselédek vagy zsellérek nyomorognak a nagybirtokon, dolgoznak éhbérért a módos parasztságnak. Tavaly még urai voltak a Tanácsköztársaság által szövetkezetesített gazdaságoknak. Azóta szabad emberből ismét csendőr- és ispánkorbács alá süllyedtek. Most utólag mérhetetlenül sok tanulságot szerezve a forradalomból, saját földet követelnek.
Földbe akarja fektetni a pénzét a háborúban meggazdagodott módos parasztság is. Így a földkérdésben viszonylag egységesen lép fel az egész parasztság. Minden rétege gyűlöli a mindent gúzsba kötő nagybirtokot.
A teljesen aránytalan birtokmegoszlás, és hogy minden paraszti réteg a nagybirtok terhére akar földhöz jutni, okozza, hogy az ellenforradalmi Magyarország egyik legsúlyosabb kérdése a földreform. A szegényparasztság országszerte beadványokkal, kérelmekkel ostromolja a hatóságokat, hogy az egyes falvak szükségletének megfelelően és a helyi lehetőségek figyelembevételével adjanak földet, haszonbérletet, házhelyet.
A rábapordányi nyugalmazott katolikus pap száznegyven szegény parasztcsalád nevében kéri a földművelésügyi minisztert: legalább egy-egy hold bérleti föld juttatását segítse elő. „Az elmúlt tavasszal a kommunista erőszaknak engedve – írja a pap -, herceg Esterházy Miklós úr főméltósága a falubéli ezerkilencszáz holdas birtokából átadott albérletbe mintegy száznyolcvan katasztrális holdat, amelyen igen szépen termett nekik árpa, kukorica, bab, krumpli, répa. A hercegi gazdasági tanács azóta visszavette a földet.” Kéri a pap: „Isten és a szegény magyar haza nevében a földművelésügyi miniszter tanítsa meg sürgős rendeletével keresztény és magyar kötelességükre az elvakult önzőket … Isten óvjon attól – figyelmeztet a pap -, hogy egyesek vak önzése alkalmat adjon a szegényeknek olyan gondolatra, mintha mi nem viselnők jobban szívünkön a szegények boldogítását, mint a vörösök. Hitvány ember, aki csak félelemből kényszerítve segít a szűkölködőkön, s mihelyt nem kell félnie, bezárja előtte a szívét. Az ilyen hitványokat kormányrendelettel kényszeríteni kell a rászorultak segítségére addig is, amíg meglesz a földbirtokreform várva várt bölcs törvénye.”
Rubinek Gyulának, aki amúgy is a nagybirtok képviselője, még ideje sem lenne intézkedni a rábapordányi parasztok ügyében, amikor megérkezik hozzá az Esterházy hercegi hitbizományi javak központi igazgatóságának durván elutasító tiltakozása. Nem adnak földet a kérelmezőknek. Nem adhat a földművelésügyi miniszter sem … Indok: a kommünben a parasztok fegyveres erő fedezete alatt mérték szét a most igényelt földet. A földkövetelők vezérei valamennyien vörös kommunisták voltak, amiért Horváth György nyugalmazott állami börtönőr másfél, Somogyi Antal zsellér két és fél, Molnár József zsellér és Kardos János bognár másfél, Kuczora nádazó és Mészáros István egyévi börtönbüntetését tölti. Komoly kormány – írja a hitbizományi igazgató – nem állhat szóba vörös földigénylőkkel …
A másik jellemző példa a Nyírád községbeli tíz zsellércsalád panasza a földművelésügyi miniszterhez a veszprémi püspökség embertelen eljárása ellen. Megírják: elődeik révén több mint száz éve telepesek a püspöki uradalom deáki Vende-pusztáján, amit okmányokkal igazolnak. A telekjegyzőkönyvek szerint az ingatlanok tulajdonjoga a veszprémi püspökségé, de az ezeken épült házak és más felépítmények az ő tulajdonjogukat képezik. Ennek ellenére félévi felmondással el akarják őket otthonaikból kergetni, pedig lakóházaik és a püspöki fundus után állandóan fizették az adót és a tizedes beszolgáltatást. Előadják továbbá, hogy eddig a püspöki legelőn – a legelőbér fizetése mellett – szerződésileg legeltethették marháikat és disznóikat; az új intéző a legelőről összes állataikat letiltotta. Egyetlen kereseti forrásuktól fosztotta meg őket, mert máshol legelő nincs. A házhelyekhez tartozó kis veteményes- és káposztáskerteket az új intéző szintén elvette tőlük. Kérik, adassék meg nekik a jog, hogy a fundusokat mielőbb pénzzel megválthassák, és úgy élhessenek, mint megelőzően apáik is száz esztendő óta – különben tíz család, hatvanöt fő létszámmal, teljes nyomorba süllyed.
Rótt Nándor veszprémi püspök válaszol a földművelésügyi miniszternek. Megfelel az igazságnak – írja -, hogy a zsellércsaládok még 1848 előtt megkapták a háztelkek haszonélvezeti jogát, és évtizedek óta használták a szóban forgó földeket is. A velük szembeni eljárást azzal indokolja: az utóbbi években a tulajdonjog ellen irányuló áramlatok következtében ezen zsellérek is megtagadják az engedelmességet, követelőleg lépnek fel, ezért kell szigorúan elutasítani őket.
A parasztság tömeges megmozdulása, valamint az ellenforradalmi rendszer ingatag volta, a félelem az új forradalomtól szorítja végül az uralkodó osztályokat arra, hogy a földreform ígérgetésével illúziót keltsenek a parasztság körében, s ha már elkerülhetetlen, látszatreformot hajtsanak végre.
Rubinek Gyula földművelésügyi miniszter 1920. május 12-én értekezletet hív össze. Bemutatja törvénytervezetét a földbirtok helyesebb megoszlását szolgáló rendelkezésekről. A törvényjavaslat szerint a földreform céljaira birtokot kisajátítani csak kevés esetben szabad. Ennek megfelelően rendkívül szűkre szabott a földigénylésre jogosultak köre is. A juttatható föld maximális nagysága: házhelynek hatszáz négyszögöl, mezőgazdasági termelésre három kataszteri hold lehet, és teljes értékben meg kell váltani.
A törvényjavaslat lényege tehát, hogy minél kevesebb földnek csakis készpénz ellenében történő juttatásával levezesse a parasztság földreform-mozgalmát. Mégpedig úgy: aki földet akar, egyezkedjék a nagybirtokosokkal. Olyan földreform lenne ez, amely alapjában véve érintetlenül hagyja a nagybirtokrendszert, és az igénybe vett földekért maximális hasznot biztosít a nagybirtoknak.
A Rubinek által összehívott értekezleten a nagybirtokos szárny véleményét fejti ki Csernoch János hercegprímás, a katolikus egyház feje. Ő, illetve a püspökök rendelkeznek a nyolcvanezer holdas katolikus vallásalap, a kilencvenezer holdas egri főkáptalani, a hatvanezer holdas bencés rendi, a hatvanezer holdas kalocsai érsekségi, az ötvenezer holdas zirci apátság és még sok más, összesen hétszázezer holdat kitevő egyházi nagybirtokkal. A hercegprímás úgy találja: Rubinek Gyula földművelésügyi miniszter a földreform-javaslatot a mostani alakjában bátran a nemzetgyűlés elé terjesztheti. Csak pénzügyi szempontból aggályoskodik. Biztosítható-e a maximális megváltási ár a nagybirtokosok által juttatott földért? Ha az igénylők nem tudják a megváltási árat kifizetni, garantálja-e az állam a teljes összeg megtérítését?
Darányi Ignác volt földművelésügyi miniszter, nagybirtokos, hangsúlyozza: a földbirtokreform-törvényből száműzni kell a bolseviki jelszavakat. Nem szabad engedni, hogy földreform cím alatt a kommunista irány érvényesüljön. Nem szabad tért engedni annak a felfogásnak, hogy a földreformban ajándékozásról van szó a parasztság javára.
A keresztény ellenforradalmi kurzus nagybirtokos szárnya lényegében semmit sem akar megvalósítani a Tanácsköztársaság után napirenden tartott földreform-ígéretekből. A nagybirtokosokat képviselő Rubinek Gyula miniszter tervezetével szemben áll a Kisgazdapárton belül Nagyatádi Szabó csoportja. Jellegében demokratikus földreformot akar, még ha elsősorban a már némi birtokkal rendelkező parasztság és a módos parasztság érdekeit képviseli is.
A Kisgazdapárt nagybirtokos szárnya visszautasítja Nagyatádi Szabó törekvését. Ez a kisbirtokos és módos parasztság politikai törekvéseinek vereségét jelentené. A küzdelem azonban nem zárul le azzal, hogy Rubinek földművelésügyi miniszter a nagybirtokos szárny felfogása szerint készül előterjeszteni a nemzetgyűlés elé a törvénytervezetet. Tovább folyik a paraszti tömegek harca a földreformért.
A kommunista párt a vérengző ellenforradalmi rend elleni küzdelemre, a földért folytatott harcra hívja fel a parasztságot. Illegális röplapban támadja a Rubinek-féle földreform-javaslatot: – Friedrich és Huszár kormánya nemrég még parasztdemokráciáról fuvolázott, kuruc kifakadásokat is megengedett magának a mágnási és főpapi uralom ellen. Fogadkozott, hogy a kisbirtokosok paradicsomává teszi az országot. Azóta a nagybirtok és nagypapság, az ellenforradalom igazi urai és irányítói minden irányban megszilárdították hatalmi eszközeiket. Politikai téren kisajátították a Kisgazdapártot, ahova becsempészték bizalmi embereiket, az OMGE-vezéreket, uradalmi ügyészeket, sőt, egész csapat mágnás nagybirtokost …
A párt azonban még mindig nem áll ki a széles földosztás politikája mellett. Kun Béla Bécsben arról ír: anélkül hogy doktrinér módon megmerevedne a földosztásra irányuló földművesmozgalommal szemben, a Kommunisták Magyarországi Pártjának legközelebbi feladata a Horthy-féle törvényes földreform összes hibáit kihasználva régi jelszavait: a földnek forradalmi úton, megváltás nélkül való, szervezett birtokba vételét propagálni a földműves szegénység között. Ily módon a nagybirtok jórészt megtartható lesz a társadalmi megművelésnek …
Azok a paraszti rétegek pedig, amelyekhez a párt röpiratai szólnak, a földkérdésben egyetlen valódi megoldást akarnak: a nagybirtokok felosztását a dolgozó parasztság javára; nem a nagybirtok szocialista szövetkezetesítését.
Így dönt 1920 júliusában a Kommunista Internacionálé II. Kongresszusa is, amikor a nemzetközi munkásmozgalom legfontosabb kérdéseit tárgyalva részletesen foglalkozik a Magyar Tanácsköztársaság tapasztalataival, hogy ezeket a nemzetközi forradalmi mozgalom hasznosítani tudja. A kongresszus a parasztkérdésben elfogadott határozatában kimondja: a Magyar Tanácsköztársaság részéről igen súlyos hiba volt, hogy nem osztották fel a nagybirtokokat a parasztságnak. Ehelyett végrehajtották a nagybirtokok szövetkezetesítését. A proletariátus diktatúráját a legtöbb országban nem lehet megteremteni a kisparasztság támogatása és a középparasztság semlegesítése nélkül. Ha ezt a forradalmi szükségszerűség követeli, a nagyüzemi termelés technikai-gazdasági fölényének szempontja a mezőgazdaságban nem tarthatja vissza a kommunistákat attól, hogy a nagybirtok egy részét, hogy mekkorát, ezt az illető ország viszonyai határozzák meg, a kis- és néha a középparasztok között is felosszák.
A párt ezek után a parasztkérdésben átáll a Kommunista Internacionálé helyes álláspontjára.
Őfelsége Károly király Svájcból többször küld szóbeli üdvözletet a kormányzónak. Bizalmáról biztosítja. Érdeklődik a hazai helyzetről. Kéri: értesítse őt, mi a véleménye a mielőbbi trónfoglalásról.
Válaszában a kormányzó Bethlen tanácsát követi. Semmitmondóan számol be a hazai körülményekről, nagyon tartózkodóan, halogatóan a trónfoglalás lehetőségéről. Ez, sajnos – üzeni a kormányzó – semmiképpen sem következhet be a békekötésig, az országos nyugalom helyreállításáig.
Horthy és Bethlen halogató taktikájával, továbbá Gömbösék katonai diktatúrás puccstervével szemben gróf Apponyi és gróf Andrássy legitimista csoportja új akcióba kezd. Céljuk, hogy őfelségének a kormányzóhoz intézett újabb levele révén Horthyt megnyerjék Károly király mielőbbi hazahozatalára. E célból hasznosítani kívánják Károly király titkos értesítését, miszerint Franciaország egyes vezető körei pártolják visszatérését a magyar trónra. Nem kétséges: e pártolás összefügg a francia-magyar tárgyalások sikerének biztosításával.
Apponyi és Andrássy fogalmazzák meg a Horthynak küldendő királyi levéltervezetet. Elküldik aláírásra Svájcba. A levelet őfelsége némi módosítással aláírja. Bornemisza Gyula – Magyarország svájci követe – útján küldi meg a kormányzónak. Őszintén megköszöni a kormányzó legutóbbi értesítését a hazai helyzetről. Meleg hálával, elismeréssel figyeli a kormányzó sikeres tevékenységét. Rendíthetetlen bizalommal van iránta. Javasolja a békeszerződés aláírását, hogy ezután egy jobb jövő elérése érdekében lehessen összefogni minden erőt. Ezután már Magyarország törvényesen és alkotmányosan megkoronázott és felkent királyaként ő is részt kíván venni az ország – értsd: Nagy-Magyarország – újjáépítése munkájában. Tudatja: hivatalos közegei útján Franciaország máris kijelentette: pártolja visszatérését a magyar trónra. A többi nyugati hatalom részéről sem várható ellenvetés – gondolja ha Magyarországon ismét ő gyakorolja a királyi hatalmat. Ezt minden körülmények között, minél előbb, lehetőleg még ez év – 1920 – folyamán kezébe kívánja venni. Kéri Horthyt: bölcs belátásával, eddigi hűségével és odaadásával jelölje meg és készítse elő a legalkalmasabb pillanatot újbóli trónra lépéséhez. Támaszkodjék Horthy az ő kedvelt királyi híveire – céloz a hazai legitimistákra és kimagasló vezetőikre: Apponyira és Andrássyra -, akik a koronás király iránti hűségükben sohasem tántorodnak meg.
IV. Károly részéről a célzás messzemenő engedmény Horthy felé. Így adja tudtául: hazatérése kérdésében immár nem kíván a legitimista Friedrichre és csoportjára támaszkodni, akik a hadsereg nagyszámú legitimista tisztjeivel, közvetlenül a békekötés után puccsal szeretnék őt a trónra visszahozni, akár Horthy kormányzó erőszakos eltávolításával.
Gömbös – a katonai klikk és a szélsőjobboldal élén – változatlanul a trianoni békeszerződés aláírásának megtagadását követeli; szüntelenül készül a puccsra, a nemzetgyűlés szétkergetésére, a hatalom megragadására, a német orientációjú külpolitika megvalósítására. Vagy ahogy ő nevezi: a nemzeti királyságra. Puccsukat most már nem szabad királyválasztó jelleggel és nem Horthy esetleges nemzeti királlyá választása jelszavával akarják megvalósítani. Ezzel legitimistákra és szabad királyválasztókra osztanák a katonai uralom és német orientációjú külpolitika híveinek táborát, amit nem akarnak. A cél: a katonai klikk és a szélsőjobboldal általános uralmának biztosítása, Horthy kormányzóval az élen.
Készenlétben állnak a különítmények; felfegyverzik a MOVE tagságát. Gömbös a szervezet országos elnökeként eléri, hogy a Honvédelmi Minisztérium megengedje: a MOVE társadalmi egyesületként végezze a hazafias ifjúság katonai előképzését, a felnőtt lakosság katonai utóképzését. Raskó vezérkari ezredes elrendeli: az összes katonai parancsnokságok, a MOVE helyi szervezeteinek közvetlen felkérésére, kölcsönképpen utaljanak ki fegyvereket.
A puccs érdekében Gömbös mozgósítja az EKSZ-et is. Bethlen is tart még ezzel kapcsolatot, de máris ellentétben ennek vezetőivel.
Az EKSZ és a MOVE fokozott tevékenysége érdekében Gömbös a kormány és az illetékes belügyminiszter engedélye nélkül, Prónay tisztjei közreműködésével, erőszakkal lefoglalja az ekkor már feloszlatott Budapesti Szabadkőműves-Páholy palotáját.
A MOVE új székházában ad helyet Gömbös az EKSZ-nek is. Ennek programja kidolgozására nyolc bizottságot alakít, 1. Fajvédelmi egyesületek működését szabályozó és ellenőrző bizottság. 2. A fajvédelmi egyesületeket szervező bizottság. 3. Törvényhozói politikai és közigazgatási bizottság. 4. Sajtó, irodalmi és propagandabizottság. 5. Közigazgatási bizottság. Ennek feladata: pénzszerzés a titkos társaságok részére. 6. Kultúrbizottság. 7. Honvédelmi bizottság. 8. Irredenta bizottság. Feladata: Nagy-Magyarország visszaszerzése katonai program előkészítése és agitáció ennek érdekében.
Gömbösék bőségesen ellátottak anyagiakkal. Nemcsak a különítmények útján, amelyek az általuk elrabolt és zsarolt összeg egy részét átengedik a MOVÉ-nak. Soós honvédelmi miniszter is szóvá teszi a kormányzónál Gömbösék általánosan ismert, korrupt pénzügyeit. Megírja: a MOVE levonja a hadsereg minden tisztje fizetésének három százalékát a megszállott területekről menekült tisztek és családtagjaik javára, de a pénz nagy részét politikai célokra használja fel. Ebből a pénzből vállalt anyagi érdekeltséget Gömbös a Szózat politikai napilap alapításában.
A kormányzó mégsem jár el Soós bejelentése alapján a MOVE ellen. A nemzetgyűlésben képviselők teszik szóvá, hogy a MOVE puccsista célokra külön adót vet ki. Például: Hajdú vármegye alispánja felhívta a városok polgármestereit és a községek elöljáróit, hogy a Magyar Országos Véderő Egyesület céljaira, amely cél mindenkié, adókivetés alapján állapítsák meg a hozzájárulás összegét, szedjék be és fizessék be a rendelkezés szerinti helyre. A kivetés alapja, a MOVE javára – rendeli el az alispán -, a vagyon és jövedelmező kereset, olyképpen, hogy a földbirtokosok vagy haszonbérlők, ha a terület száz katasztrális holdnál nem több, holdanként egy koronát, ha a terület száz holdnál nagyobb, egy korona ötven fillért, ha a terület ötszáz holdnál nagyobb, holdanként két koronát fizessenek. A házbirtokosok a ház, illetve beépítés minősége szerint, földszintes házért egytől harminc koronáig, emeletes házért kétszáz koronától hatezer-kétszáz koronáig, iparosok, szatócsok és kereskedők a rájuk kiszabott iparkamarai illeték ötszörösét fizessék. Az értelmiségi foglalkozásúak kereseti adójuknak megfelelő, a tisztviselők és ezekkel egyforma helyzetben levők pedig a szigorú méltányossággal megállapítandó összeget fizessék erre a célra.
A nemzetközi sajtó hírei szerint a készülő magyarországi katonai puccs szoros összefüggésben áll Ludendorffék közép-európai ellenforradalmi tervének közeli megvalósításával, a német császárság visszaállításával. Gömbösék katonai puccsa eszerint párhuzamos lenne az ausztriai ellenforradalom Magyarországból kiinduló kirobbantásával.
A köztársasági osztrák kormány tényekkel alátámasztott jegyzékben, hivatalosan tiltakozik a magyar kormánynál, amiért Zalaegerszegen osztrák állampolgárságú tisztekből ezerfős katonai alakulatot szerveznek, azzal a céllal, hogy fegyveres erővel támadják meg Ausztriát. A tiszti alakulat részére a magyar kormány tízmillió koronát utalt ki, hogy Ausztria területén toborozzanak legénységet. Vallomást tettek erről olyan, az ausztriai puccstervekben részes osztrák tisztek, akiket Bécsben letartóztattak.
Kellemetlen az ügy, elsősorban Horthynak. Fényt vet a Bauer ezredessel történt megállapodás alapján tett intézkedésekre, amelyekről hivatalosan még a kormány sem tud. Mindez az amúgy is kínosan előrehaladó francia-magyar tárgyalások idején történik, ami ellen Anglia – most már az osztrák kormányt támogatva – tiltakozik …
A magyar kormány azt válaszolja az osztrák jegyzékre: az osztrák tisztek azért jöttek Magyarországra, mert Ausztriában nem találtak képzettségüknek megfelelő megélhetést. A magyar hatóságok vendégjogot adtak részükre. Különben is a zalaegerszegi táborban mindössze nyolcvan osztrák tiszt nyert elhelyezést.
A hivatalos válaszról mindenki sejti, hogy valótlan. A kormány ezzel fedezi és menti Horthy kormányzót és a katonai klikket. Gömbösék az osztrák tiltakozás ellenére sem adják fel puccstervüket, hogy az eddig burkolt és korlátozott katonai diktatúrát nyílt és korlátlan katonai diktatúrává tegyék. Változatlan ennek tervezett menetrendje is. A Simonyi-Semadam-kormány és a nemzetgyűlés elkergetése, a trianoni békeszerződés aláírásának megtagadása.
A puccs sikere Bethlen gróf konszolidációs politikájának bukását is jelentené. A kormányzó azonban most már, legalábbis a békekötés kérdésében, nem tétovázhat tovább, hogy melyik oldalra álljon. Közeleg 1920. június 4-e, a békeszerződés aláírásának kitűzött napja. Az utolsó szó – legalábbis egyelőre – Bethlené. Hatására a kormányzó Gömbösékkel szemben is kész aláírni a trianoni békét, ami a Bethlen-féle konszolidációs politika sikere. Sőt, a Bethlen szolgálataiért ígért jutalom: miniszterelnökség. Azzal a feltétellel, hogy Bethlen mint miniszterelnök törvényesíti Horthy követeléseit, amelyeket – szóbeli ígéret erejéig – kormányzóvá választásakor kicsikart. Bethlen gondja lenne ezután, hogy mint miniszterelnök olyan új nemzetgyűlést hozzon létre, amely készséges eszköze kettejük együttes hatalmi céljainak.
A kormányzó nem rossz taktikus, amikor Gömbös nyílt katonai diktatúrája helyett Bethlen konszolidációs miniszterelnökségét segíti elő. Így könnyebben kiegyezhet a nagybirtok és a nagytőke képviselőivel. Azzal is biztosítani igyekszik saját tartós uralmát, hogy Bethlen segítségével kijátssza egymás ellen a legitimistákat és szabad királyválasztókat. Óvakodik bármely irányban véglegesen elkötelezni magát.
Ez kettejük bizalmas megállapodása, hiszen formálisan Bethlen még mindig pártonkívüli. Nem is nemzetgyűlési képviselő. Hatalomra jutásához meg kell buktatnia a KNEP és a Kisgazdapárt közös miniszterelnökét, Simonyi-Semadam Sándort. Úrrá kell lennie a nemzetgyűlés többsége felett, és ami a legfontosabb, végleg le kell küzdenie a kormányzó félelmét attól, hogy Gömbösék katonai diktatúrája nélkül nem tudná megtartani a hatalmat. Sőt, éppen hatalmon maradásának biztosítéka, ha Bethlen miniszterelnökségével elfogadja a nagytőkés és nagybirtokos osztályok politikáját. Ezt Horthy eddig is szolgálta, csak a különítményeseknek is kedvezve. Ez végleg nem felel már meg a nagytőke és nagybirtok céljainak.
Bethlen gróf lényegében ugyanezzel az érveléssel reméli elfogadtatni miniszterelnökségét a KNEP-pel, a Kisgazdapárttal, a nemzetgyűléssel. A legitimisták felé azt hangoztatják párthívei, hogy az ő személye a biztosítéka annak, hogy ne következzék be Gömbösék katonai puccsa és a szabad királyválasztás, mégpedig Horthyval mint nemzeti királlyal. A Kisgazdapárt diktatúraellenes többségét azzal biztatják: Bethlen személye azért sorsdöntő, hogy elhalasztódjék a legitimisták sürgető törekvése Károly király trónra juttatására. Mindez természetesen csakis az esetben, ha a mindig ingadozó, hatalomféltő kormányzó újból át nem áll a katonai klikk oldalára. Akkor Bethlen is szembefordulna a kormányzóval. Fenntartja ez esetre a lehetőséget: melyik párthoz csatlakozzék.
A kormányzó dönt végre a békeszerződés ügyében. Benárd Ágost népjóléti miniszter és Drasche Lázár Alfréd követ Párizsba utaznak, hogy aláírják a békeszerződést. A legnagyobb csapás a kormányzatra – költi máris az újabb legendát Horthy egyik dicsőítője – a békefeltételek elfogadása és aláírása a trianoni palotában. „Budapesten és az országban harangok zúgása és a templomokba siető tömegek áhítata, az üzletek bezárása és a szárnyas kerék megállása jelzi, hogy a trianoni békeszerződéssel sírba tették az ezeréves Magyarországot. Ettől a naptól kezdve Magyarország minden középületén a zászlók félárbocon lengenek …”
Az imperialista békeszerződést a Horthy-rendszer ily módon igyekszik soviniszta uszításra felhasználni. Igyekeznek maguktól elhárítani a világháború és a békeszerződés felelősségét, s a nemzeti sérelmek hangoztatásával elterelni a figyelmet az ország belső gondjairól.
A nemzetgyűlés annak érdekében, hogy fennmaradjon a feszültség a szomszédos népekkel, de kompromisszumként is Gömbösék felé, akik ellenzik a béke aláírását – egyelőre nem hagyja jóvá a szerződést. Elhúzza az erről szóló törvény meghozatalát.
„A Horthy-diktatúra minden ízében hazug és álszenteskedő – írja a polgári radikális közíró, Jászi Oszkár, 1920 nyarán. A területi integritást hirdeti, aláírja a trianoni békét, vad revánsháborúra izgat. A dinasztikus államalkatot glorifikálja, és köztársaságot játszik egy autokratává vadult aulikus tiszt vezetése alatt. A kereszténységet tette kormányzati élvévé – és az akasztófa, a deres, a kínvallatás vált a magyar közélet szimbólumává. Nemzeti szellemről kiabál, és soha a magyar nép jogtalanabb, kulturálatlanabb, elhagyatottabb nem volt, mint ma. Földet ígér a nincsteleneknek, és egyedüli célja a latifundiumok megmentése. Antiszemitizmussal izgatja a csőcseléket, és ugyanakkor a zsidó bank- és uzsoratőke szabadabban terjeszkedik, mint valaha, és a munkás kizsákmányolás elérte rekordját. Egyidejűleg pedig a nemzeti és keresztény Magyarország a párizsi zsidó nagytőkének szeretne zsoldosszolgálatokat teljesíteni …”
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
